Do you believe in beasts? [Jin's story] ~ 2. rész

Próbálta szenvedését mindenki szeme elől elrejteni, mely ilyenkor csak rontott állapotán, hiszen nem volt kire támaszkodnia. Senki sem állt mellette, akinek elmondhatta volna, mit érez és ez kezdte összeroppantani, mert már a munka sem merítette ki eléggé ahhoz, hogy ne gondolkodjon ilyeneken. Ezek tetejébe pedig újra hallotta azt a becenevet, melyet csak Chaeyeong használt, mi még jobban feltépte sebeit. Így magába roskadt valami megoldást remélve a problémára, ami úgy látszott, elevenen felfalja.



-Tudod mit szeretnék egyszer? - feküdt Seokjin és Chaeyeong már teljes sötétben az ágyban.
-Mit?
-Ugyanígy feküdni a csillagok alatt veled. Egy szebb napon, mikor akár el is aludhatunk. Bámulni az eget, miközben ölelgetlek. Talán nincs is most más, amit jobban szeretnék.
-Elviszlek majd. - csókolt fejére Jin - Elviszlek egy ilyen helyre. Hallgatjuk majd a ciripelő tücsköket, láthatjuk majd a sok szentjánosbogarat amint villognak körülöttünk, miközben nézzük a sok hullócsillagot. Megígérem, elviszlek egy ilyen helyre és valóra váltom az álmod.

-Uram, elnézést kérem, hogy zavarom. - állt meg az ajtóban Siyeong és nem nézett Seokjinre, ki kicsivel mellette ült egy fotelben párja ágyával szemben. Térdein támaszkodott lehajtott fejjel, miközben halkan zokogott - Vendége érkezett.
Jinnek kellett pár perc, amit a komornyik türelmesen kivárt. Próbálta összeszedni magát, nem gondolni azokra az emlékekre melyeket annyira szeretett és úgy hiányoztak, hogy fizikailag fájt tőlük szíve. Mély lélegzeteket vett, titokban próbálta letörölni könnyeit, bár felesleges volt. Siyeong jól ismerte már, előtte nem kellett titkolóznia, mert teljesen megértette. Nem tartotta emiatt kevesebbnek, mint másokat.
-Ki az?
-Yoongi, uram.
-Máris megyek. - állt fel.
-A kisasszonyt is látni szeretné.
-Rendben. - sóhajtott nagyot.
Pár pillanat múlva már vizsgálgatta is barátja Chaeyeongot, bár csupán felszínesen, hogy minden rendben van-e miközben kicsit félve kezdeményezett beszélgetést.
-És te hogy vagy? - érdeklődött.
-Megvagyok.
-Ez nem túl biztató. Több, mint két hete volt a szülinapja, de te még mindig olyan vagy, mintha ma lett volna. Pedig általában egy-két nap és rendbe jössz. - állt meg Jinnel szemben.
-Jól vagyok. - válaszolt, mint egy kimért, érzelemmentes férfi, de arca árulkodott hangja helyett is.
-Na persze. Sokkal jobban szenvedsz, mint máskor. Nem tudsz kimászni a gödörből mióta hazajöttünk. Nari szavai miatt? Amit az erdőben mondott?
-Az puszta véletlen volt. Biztos Kook mesélte neki.
-Ne hazudj tovább! Tudod, hogy ez nem igaz. Figyelj, nem tudom, mi volt az a valami, de ha válaszokra vágysz, talán ott megtalálod. - próbált segíteni neki Yoongi.
-Nem hagyom itt feleslegesen!
-Nem feleslegesen. Ha arra gondolsz, hogy Chaeyeong volt, ami lehet, akkor ott lehetséges, hogy újra megtalálod és beszélhetsz vele. Nem mondom biztosra, de egy próbát megér. Már nincs mit vesztened, nem igaz?
-És mi van, ha nem? - gyúlt némi remény szívében, amit azonnal meg is cáfolt a mostanában feltámadó pesszimista fele.
-Ha nem, akkor tuti Kook mesélt rólad, te pedig rendbe jössz. Próbáld meg! Ennyit megtehetsz érte.
-Köszönöm a tanácsot.
-Szívesen. Csak ezért jöttem, drága barátom. - tette kezét a másik vállára - Rossz nézni szenvedésed. Aggódom. Remélem, az erdőben válaszra lelsz majd. Jó éjszakát Jin! - köszönt el társától és indult is a kijárat felé.
-Jó éjt! - válaszolt Seokjin, kit a szobában hagyott.
Elgondolkozott Yoongi szavain és rendesen fontólra vette a javaslatát. Általában vakon hitt neki ezekben a dolgokban kora miatt, ám ezúttal félelme szállt szembe bizalmával. Nem tudta, mit fog találni, milyen választ kap. Ha szerelme csak elköszönne tőle, akkor abba biztosan belepusztulna, de ha semmi sem történne, lehet tovább szenvedne gondolataitól és az elvesztett reménytől, hogy a jövőben még kapcsolatba léphet vele. Nehéz döntés. Elhagyni a biztos jelent és jövőt, melyben ott fekszik szerelme és mindennap láthatja egy olyanért, amiről semmit sem tud, amiben eleshet a másiktól örökre, a kapaszkodótól, mi lelkét még életben tartja az üresség sötét szakadéka felett.

Aludt rá pár napot. Sokat gondolkodott rajta, érvelt mellette és ellene. Párjának is elmondta, bár választ továbbra sem kapott, pedig nagyon szeretett volna valamit, ám ez egy olyan döntés volt, amit magának kellett meghoznia, viszont mielőtt megtette volna még beszélt valakivel, akinek szavaira bízta magát.
-Nagy döntés előtt állok ami mindent megváltoztathat. Nem igazán tartozik rád, de valahol mégis. Mit éreztél az erdőben? Mi volt az, ami irányított? - kérdezte Narit. Bekéredzkedett öccsének lakásába egyik este pár percre, hogy beszélhessen vele, hátha kap majd olyan információt, ami segít neki.
-Akkor elvesztettem a hitem. Amint Kook meghalt előttem úgy éreztem, mindennek vége. Hogy már nincs mit veszítenem. Csak néztelek téged ahogyan küzdesz és közben kiürült az agyam. Akkor hallottam meg, hogy valaki a segítségem kéri. Azt mondta, ő meg tudja oldani a helyzetet, de engedjek neki míg nem késő. Igazából nem kérdeztem vissza, nem érdekelt ő sem. Csak eleget tettem neki, megengedtem, hogy azt tegyen, amit szeretne. Akkor átvette az uralmat felettem, én pedig mintha kilökődtem volna a testemből. Azt mondta, ne menjek messzire és próbáltam kapaszkodni magamba, amíg ő megmentett mindenkit. De nem éreztem semmi mást.
-Az érzéseit sem? Nem mondott még mást neked?
-Ömmm... nem igazán. Viszont mikor elment megköszönte, hogy megmenthette a szeretteit. Ezt tudom, mert majdnem teljesen így mondta.
-Köszönöm. - gondolkozott el.
-Jungkook mondta, hogy mi van veled mostanában. Beszélgettünk erről nagyon sokat és támadt egy ötletem. - folytatta Yeongnari, mert látta Seokjinen, hogy nincs jó passzban - Te megharaptad Yoongit aki emiatt küzdött a ti "véretek" ellen. Ha megharaptok valakit, akkor az átváltozik, nem?
-De. - figyelt a lány szavaira.
-A párod már hosszú ideje fekszik mozdulatlanul, úgymond betegen. Tudom, hogy nem sok esély van már rá, hogy felébredjen, ezért arra gondoltam, hogy lehet, meg kéne harapnod. Arra felkelne és mikor átváltozna meggyógyulna. Újra veled lehetne.
-Ez nem ilyen egyszerű. Ezt sokszor olyanok sem élik túl akik egészségesek. Ő évek óta fekszik, lefogyott, a szervezete harmat gyenge. Nem bírná ki.
-De már nincs más lehetőséged. Tudom, nehéz döntés, mert belehalhat. De... mi van, ha szerencséd lesz? Ez szörnyű gondolat, de már így is halott. Csak a teste van ott veled, ő maga nincs. Szerintem ez az utolsó lehetőséged.
-Nem tudod, miről beszélsz! Ebbe lehet, te is belehalnál. - mordult rá - Nagyon kevesen élik túl.
-Csak segíteni akartam.
-Köszönöm! Eleget segítettél. Add át öcsémnek az üdvözletem! - hagyta ott Narit bármiféle köszönés nélkül.
Felbőszítette a lány. Ilyen meggondolatlan ötletet! Szinte halálos ítéletet jelentene Chaeyeong számára, ha ennyire kimerült állapotban még megfertőzné a kórral. Biztosan nem élné túl az első éjszakát, de talán az első egy órát sem. Rettentően felháborodott ezen. Már csak a teste van ott, meg így is halott? Ezzel nagyon a lelkébe tiport a lány. Szerinte badarságokat beszélt és félvállról vette ezt a komoly problémát a másik. Ám emellett a harag mellett még mással is távozott tőle Seokjin. Némi biztatással, hogy tényleg vissza kéne mennie az erdőbe és ott keresnie valamiféle megoldást. Ezért még aznap este összepakolt, majd elindult a vidéki házhoz.

Csak reggel ért oda, mert elég későn kelt útra, így azonnal lefeküdt aludni. Fel sem ébredt késő délutánig, hiszen eléggé kimerült volt több okból is. Még akkor sem szeretett volna kimászni az ágyból, mikor a Nap lefelé kezdett mászni a horizonton. Félt, rettegett attól, hogy mi fog történni és legszívesebben megállította volna az időt, hogy sohase derülhessen erre fény, de nem tehette meg. Nem volt efelett hatalma még neki sem, miatta pedig nem állt meg, ahogyan mások miatt sem. Ezért kénytelen volt felkelni, majd miután evett valami konzervet, ami mindig volt a konyhában, egy zseblámpával elindult az erdőbe. Csak egyetlen helyet tudott, ahol érdemes lett volna elkezdenie a kutatást valami után, így értelemszerűen oda is vitte első útja, a vadász szobrához. Nem tudta, mit keres, de rendesen megvizsgálta ellensége nyomát, hátha valamiféle jelre lel, ami majd segíti útján, ám semmit sem talált.
-Egy ötletem volt csak. - sóhajtott a kővé dermedt embert nézve - Lehet össze kellene törnöm.
-Nem. - kapott választ az erdőtől.
-Te vagy az?! - nézett körbe - Bár nem tudom ki vagy, de hozzád jöttem.
-Tudom. A tónál megtalálsz. - kapott segítséget.
Gondolkodás nélkül eredt futásnak a birtok egyetlen tava felé, ami így, két lábon, igen messzinek bizonyult és majd kiköpte tüdejét mire odaért. Rendesen elfáradt, le is ült volna, ha nem izgult volna annyira.
-Itt vagyokh. - lihegett pár percig, majd folytatta - Ki vagy te?
-Mindig itt vagy mellettem, de mégis annyira hiányzol. Szenvedsz az oldalamon és ezt rossz látnom. Megszakad a szívem. - jelent meg a fényből álló lány a tó közepén immár inkább Chaeyongnak abban az alakjában, amikor még egészséges volt.
-Nem hagylak el, soha. - dobbant nagyot Seokjin szíve, miközben könnyek lepték el szemét. Olyan rég látta szerelmét, hogy nem tudta megállni elérzékenyülés nélkül főleg most, egy ilyen lelkiállapotban.
-De már nem lehetünk együtt úgy, ahogyan szeretnénk. Ez nem olyan. Csak megvisel téged, én pedig ezt nem akarom.
-Ha néha láthatlak, akkor nem fogok szenvedni.
-Dehogynem. Egy idő után ez mindkettőnknek kevés lesz. Sok döntést kell majd hoznod a közeljövőben. De csak egy dolog vezéreljen majd ekkor, hogy mitől leszel újra olyan boldog, mint régen. Viszont bárhogyan is döntesz, én itt fogok várni rád, ezért most csak magadra gondolj, a saját, önfeledt boldogságodra az életben, mert neked még élned kell.
-Neked is kell! - folytak végig könnyei arcán. Bárcsak ne érezte volna úgy párja szavaitól, hogy semmi remény már együttlétükre, mert ettől elviselhetetlen fájdalom támadt szívében.
-Drága kis kandúrom. Már rég nem.
-Ne mond ezt! - sóhajtott mélyeket, ahogyan próbált uralkodni zokogásán.
-Döntened kell. A dolgoknak változniuk kell, mert nem mehet ez így tovább. Ha pedig döntöttél, engem itt megtalálsz. Most viszont, bármennyire nem akarok, de mennem kell. Szükség van rám.
-Megvárlak.
-Nem. Menj haza és dönts úgy, amitől a legboldogabb leszel! Jó éjszakát!
-Visszajövök!
-Várni foglak. - váltak el egymástól és Seokjin kifakadt.
Túl erősen érzett, sok volt neki az a fájdalom, ami összegyűlt szívében párja szavaitól. De megpróbált ezen felülkerekedni és nem hinni neki, hogy nem fordulhat jobbra a helyzet. Bízott a szerelemben, annak erejében, ami eddig gyötörte. reménykedett benne, hosszú idő után most az egyszer végre segít neki, nem kínozni fogja, hanem boldoggá teszi majd. Hogy a döntés, amit meghoz, ezt fogja szolgálni, ennek érdekében születik meg és többé nem kell majd küzdenie torkában a gombóccal, mikor szülinapot ünnepel, mellkasában szívével, amint az párjáért kiált.

Ezért miután sikerült kicsit talpra állnia hazament, hiszen ezt kérte tőle élete értelme. Visszatért Busanba, hogy meghozzon egy nehéz döntést, ami nem ment egyből. Veszélyes volt, mindent, vagy semmit. Morális kérdés, melyre fel kellett készülnie, de nem szerette volna ha bárki is beleszól ebbe, mert neki kellett választania. Így teljesen elszigetelődött azoktól az emberektől, akik tudták, min is rágódik és tanácsot mertek volna adni ezzel kapcsolatban.
-Mi a baj? - tűnt fel a semmiből egy láthatóan mérges Yoongi az étteremben, ki azonnal le is ült Seokjinnel szemben.
-Magányra van szükségem.
-Mi történt az erődben?
-Ez csak az én dolgom. - maradt halál nyugodt, miközben Yoongit ezzel felbőszítette.
-A barátod vagyok. Nem is akármilyen. Ez nem csak a te dolgod.
-De, most az. Most egyedül kell megbirkóznom ezzel.
-Az Isten szerelmére! - csapott az asztalra - Állandóan ezt játszod, nekünk pedig el kell viselnünk, hogy egy számunkra fontos embert szenvedni látunk. Térj már észhez! Nem csak a halott barátnőd létezik.
-Ő nem halt meg.
-De igen! - emelte fel hangját.
-Nem! - felpattanva üvöltött vissza rá Jin, ki pillanatok alatt olyan ideges lett, mint barátja.
-De igen! - követte Yoongi - Meghalt, még azon az estén! Senki nem meri mondani neked, de nekem elegem van. Chaeyeong meghalt, Jin! Az csak egy lélektelen test. Egy porhüvely. Az már nem ő! Lépj tovább!
-Nem! Ő a mindenem! - találták szíven barátja szavai, de próbált nem ott összetörni - Még nem halt meg! Amíg én itt vagyok, ő nem halt meg!
-Ez nem így működik! Nem vagyunk istenek, itt senki sem az, még te sem! Nincs jogod tovább kínozni őt!
-Én nem kínzom! - mordult rá, Yoongi pedig meghátrált, amint meghallotta farkasi hangját, melyre egyáltalán nem számított, hiszen még volt néhány napja a kritikus időszakig.
-Elvesztetted önmagadat Jin. Valahol a múltban ragadtál, de nem élhetsz tovább ott. Veszélyt fogsz jelenteni magadra és ránk is, ha így teszel. Változtass, mert ez így nem mehet tovább.
-Azt majd én eldöntöm, hogy mi, hogyan mehet tovább! - hagyta ott dühében társát.
Toporzékolva távozott, mert volt még ennyi önuralma. Nem szerette volna ott, az étterem közepén annyi ember szeme láttára megveri barátját, így jobbnak látta elmenni. Betelt a pohár, elég volt mindenkiből és mindenből. Nyugalmat szeretett volna már, hogy ezzel senki se zaklassa többé, így meghozta döntését.


(Utolsó rész jön sajnos, de utána jön egy kis Yoongi is. :)
Facebook oldalunk --> LINK
K.A.R.D rajongók ----> LINK )