Rap Monster&Amelie 7. rész

-Jó éjt! - súgta halkan a levegőbe én pedig hallottam hangjából, hogy gondolkozik.
Nem bírt napirendre térni a dolog felett, de nem volt ezzel egyedül. Mások is ledöbbentek, csak azoknak.... azoknak sohasem hiányoztam volna. Ők letudták annyival, hogy a szüleimnek sem kellettem, a világnak sem kellek, zsoldosnak pont tökéletes vagyok, hisz nem hiányoznék senkinek, így hát nem is féltett soha senki, de nem is sajnáltak. Csak hasznomat vették, míg kellettem, majd lecseréltek.

RM POV

Elgondolkodtatott az, amit mondott és kicsit meg is sajnáltam. Először akkor, mikor mesélte, hogy azok az emberek, akik akkor meghaltak, a barátai voltak, ismerte őket. De legjobban azért fájt a szívem miatta, mert nem volt senkije. Árva volt és ezért úgy tűnt szavaiból sokszor meg is kapta, nem kell senkinek, ha már nincs haszna. Ez fájt, mert ez nem igaz. Mindenki fontos mindig, minden élet számít. Nem az a fő, kinek milyen hasznát vesszük, hanem az, hogy az életünk része és azért kedveljük amilyen. Nem szerettem volna, ha azt érzi, mindenkinek csak addig kell míg dolgozik és kihasználhatják, ezt pedig valahogy érzékeltetni is akartam vele, mert számomra így volt. Én kedveltem és nem azért vágytam annyira a beszélgetésre vele, mert hasznát vettem. Egyszerűen csupán érdekelt, meg akartam ismerni, mert vonzott. Így ezen kattogott az agyam egész este míg el nem aludtam, hogy vajon mivel éreztethetném vele, igenis fontos, de nem a munkája miatt, a személye miatt. Sokáig furdalta ez az oldalamat, ám végül győzött a fáradtság és álomba merültem. Sajnos annyira későn, hogy csak néhány órácskát aludtam míg Jin nem keltett.
-Hol van Aim? - ült a kanapé karfájára és engem nézett miközben nyújtóztam.
-Ummm. - ropogtattam csontjaim - Nincs itt?
-Nincs. Körbejártam a lakást, de ő sehol.
-Akkor nem tudom. Én most kelek, mint látod.
-Érdekes. Pedig elvileg ő véd és most nem hagyhatna itt. Akkor lehet járőrözni van. - állt fel - Kezd összeszedni magad, lassan mennünk kell.
-Tudom. - próbáltam rávenni magam, hogy én is feltápászkodjak, de nem volt könnyű feladat.
Végül hosszú percekkel később, mikor már a maknae line is magához tért, másztam ki takaróm alól. A hangzavar, mi mindig kíséri őket, nem hagyott tovább lazsálni, így belefogtam én is reggeli dolgaimba amint befértem a fürdőbe. Éppen fogat mostam, amikor hallottam Kook boldog hangját.
-Édesség! - kiabált, én pedig hamarosan el is indultam a nappaliba.
-Az az én táskám maknae! - szólt rá Aim.
-De a mi lakásunkban. - értem ki hozzájuk és láttam, Jungkook épp Amelie cuccaiban kutakodott.
-Ha szeretnéd még használni a kezed, kiveszed édes kis ujjaid a holmim közül. - fenyegette meg komoly hangon, mire Kook kicsit megijedve ki is hátrált tettéből.
-Mmmm! - mordultam fel, mert ez durva volt.
-Valami problémád van? - kezelt engem is bunkón, miközben én a küszöbön állva mostam fogat és őt néztem, ki a kanapé előtt ült a földön kávéját szürcsölgetve.
-Umm. Kedveshebben! - próbáltam nem kiköpni a fogkrémet, Aim pedig csak forgatta szemeit és ügyet sem vetett rám.
-Akkor is az én cuccom. Menj inkább öltözni. Indulnunk kell. - szólt Jungkookhoz, ki tette is azt, amit mondtak neki. Láthatóan félt kicsit tőle, de meg is értettem. Aim erőteljes személyiség volt, reggel pedig ilyen morcosan ki ne félt volna tőle főleg annak tudatában, hogy a beosztottjai is rettegtek olykor.

Nagyon kevés türelme volt a nap első felében. Alig lehetett hozzászólni és már nem várt semeddig sem, ha szólt valamiért. Korábban, mikor találkoztunk, még adott lehetőséget nekünk. Akár háromszor is kért tőlünk egy dolgot, mire erőteljesebb hangnemre váltott, aznap reggel azonban egyszer említette meg csak, mit kér tőlünk, másodszorra már olyan hanghordozással szólalt meg, hogy a vér is megfagyott bennünk. Nem tudtuk ezt mire vélni, de nem is kellett sokáig ezen gondolkoznunk. Mint kiderült, Daniel és Jihyuk mellett őt is véglegesen mellénk helyezték. Elvették tőle a másik csapatot, mivel minket egyel magasabb kategóriába soroltak, amihez nagyobb biztonság dukált, így a legjobbakat kaptuk magunk mellé. Ez nem nagyon tetszett neki, valamiért nem szeretett volna ránk vigyázni tartósabb ideig, amit ki is mutatott nekünk, hátha mi kérjük majd áthelyezését azonban ebből csupán annyi lett, hogy megkértem, legyen normálisabb velünk, vagy a főnökéhez fordulunk. Eleinte azonban ez sem érdekelte. Végül Danieléknek is mondtam ezt, majd ők beszéltek vele és nem tudom mit mondtak neki, de visszaváltott.  Onnantól kezdve olyan volt, mint azelőtt. Nem nagyon lehetett vele beszélgetni, nem is akart, inkább a srácokra hagyta, ő pedig csak furikázta a seggünket. Ha lehetett inkább Jihyukot és Danielt rakta közvetlen mellénk, ő pedig a távolból figyelt, vagy előre biztosított. Nem akart velünk lenni, ami engem elszomorított, mert én viszont nagyon érdeklődtem iránta.
-Jihyuk. - szólaltam meg, mikor ő vitt haza minket egyik este, a rapper linet, mert sokáig dolgoztunk a stúdióban. Nem rég jött csak ki az új album, de már készültünk a japán verzióra.
-Tessék.
-Mért nem Aim visz minket?
-Nem tudom Nam. Nagyon összevesztünk emiatt, mert nekem már lejárt a munkaidőm, váltás volt, neki kellett volna jönnie, de nem. Ő inkább hazament, holott semmivel sem másabb neki otthon, mint itt. Nekem viszont lett volna dolgom.
-Mért utál minket ennyire? Pedig.... tudod, hogy sikerült vele elbeszélgetnem.
-Tudom. Amúgy gondolkoztunk ezen Daniellel és szerintünk pont ezért. Nekünk nem mesélt soha. Mi csak tudtuk ezeket, mert mások mesélték. Neked viszont elmondta. Szerintünk azért kerül, mert lényegében ismered. Jó, nem olyanokat tudsz, hogy mi a kedvenc étele, zenéje, hobbija, de amit elmondott, az felér mindezzel és soha sem szerette, ha belelátnak.
-Nem látok bele, nem tudom mit gondol.
-De ő azt hiszi. Ezt pedig nem szereti. Szóval szerintünk ez van. De valahogy tudasd vele, nem tudsz igazából róla ennél többet semmit. Akkor lehet nem fog ennyire irtózni tőletek.
-Amúgy sem csinálhatja már sokáig. - szólalt meg Suga - Három hét múlva MAMA. Ott ha tetszik, ha nem, össze leszünk zárva.
-Igen, ettől félek én is. Ha nem tetszik. - húzta száját Jihyuk.
Nem szólalt meg utána már senki. Igazából mindenki fáradt volt, én pedig gondolkoztam. Vissza akartam csalni magunkhoz és most az egyszer úgy éreztem, csalok ma este. Így miután Jihyuk otthon kidobott minket én még beszéltem vele, hogy mire készülök. Nagyon nem értett egyet velem és le is állt veszekedni, de mondta neki, telefonálni fogok, ha pedig pechje van és nem ott lesz, ahol kellene, akkor neki kell jönnie. Erre megkaptam, akaratos idol vagyok, majd elhajtott. Én adtam neki elég időt, míg megfürödtem és megvacsoráztam, mikor pedig mindenki lekapcsolta már a villanyt szobájában intéztem is a telefont.

-Melyik kocsi az? - hívott fel Aim, amint odaért hozzánk.
-Pont most hajtott el. - hazudtam neki, miközben az ablakban állva néztem és iszogattam esti italom.
-Nam, ugye nem ugrattál?
-Nem. Tényleg volt itt valaki. Lehet visszajön, szóval jobban teszed, ha itt maradsz.
-Hahh! - nézett fel, de nem látott engem - Lent leszek a portán.
-Onnan nem látod rendesen az utcát és én sem érlek el azonnal. Csak időveszteség mire elmagyarázom és egyebek. - érveltem magam mellett.
-..... Rendben. - sóhajtott nagyot és kinyomott.
Láttam, ahogyan kipakol a kocsiból, miközben elment minden kedve az élettől is. Nem akart maradni, pláne nem a lakásban velünk, mikor pedig felért, még jobban grimaszolt. Már meg volt neki ágyazva és nekem is mellette a földön. Ő összeszedte a cuccaimat, visszavitte a szobámba, majd gyilkos hangon rám parancsolt, ott alszok. Először úgy is tettem, ahogy mondta, bár nem terveztem szót fogadni. Míg ő elaludt kint addig én bújtam a mobilom, a Twittert és zenét hallgattam. Vártam egy órát, majd mikor már úgy gondoltam, tényleg szundít, összeszedtem cuccom és battyogtam kifelé, de ő ébren volt.
-Mit akarsz? - kérdezett, miközben a kanapén feküdt és egy zseblámpával világította könyvét, melyet olvasott.
-Őőő... aludni jöttem.
-Az ágyadban alszol.
-Én itt szeretnék.
-Nem igazán érdekel, mit szeretnél.
-Igen, ez feltűnt. - sóhajtottam és körbetekintettem a sötét szobában, melyből nem sokat láttam.
-Mész már? - tette le a könyvét, majd szemembe világított.
-Hééé! - dobtam le ágyneműm, mert próbáltam kivédeni a sugarakat - Tudod mit? Nem! - váltottam erényesebb hangnemre - Paraszt vagy, de ez nem a te házad. Nem múlik semmin, hogy a szobámban alszom, vagy itt. Úgyhogy most szépen visszaveszel a nagy arcodból és hagyod, hogy a saját lakásomban ott aludjak, ahol én szeretnék.
-Hm. - hümmögött csak egyet - Rendben.
-Mi? - lepődtem meg. Azt csinálhatok, amit akarok?
-Rendben. Gyere, feküdj ide. - állt volna fel a kanapéról.
-Oh.... - uralkodott el rajtam a döbbenet, de hamar kapcsoltam - Nem! Én a földön alszok. - próbáltam olyan határozottan folytatni, mint ahogy elkezdtem.
-Hát jó. - pihent vissza és olvasott tovább.
Én csupán álltam ott meglepetten. Percek kellettek mire felfogtam, most én parancsoltam neki és nem fordítva. Ezért össze kellett kaparnom magam mielőtt még odafekhettem volna mellé a földre. Miután betakaróztam, majd eléggé szemügyre vettem plafont, szólaltam csak meg.
-Mért kerülsz?
-Nem kerüllek. - olvasott tovább.
-De igen. Nem maradsz velünk, ha nem muszáj. Rohansz haza és igyekszel minket lepasszolni. Nem szívesen vagy velünk. Miért?
-Nem kell neked válaszolnom. - folytatta tovább könyvének bújását.
-Hahh... - sóhajtottam nagyot. Mivel foghatnám meg igazán? - Tudod.... azt hittem, ha valaki úgy érzi, fontos valaki más számára, akkor ő is úgy kezeli a másikat. Főleg, ha ez a személy olyan, aki sosem érezte magát fontosnak. - csukta be könyvét, de nem nézett rám csak maga elé - Azt hittem érni fog valamit az, hogy elmondom azt, amit érzek. Tudod fáj, ha nem viszonozzák az ember érzéseit sőt! Te egyenesen azon vagy, hogy ne legyél nekem fontos. Ez szomorú. Elszomorítasz.
-Pedig nem célom.
-Pedig úgy tűnik.
-Nam, én örülök, hogy fontos vagyok végre valakinek. De... pont nem neked kéne annak lennem. Teljesen más az életvitelünk, kicsit sem állunk közel egymáshoz és nem is állhatunk. Tilos egyszerűen. Szabályzatba ütközik.
-De barátok lehetünk.
-Hát... fogjuk rá.
-Akkor mért nem engeded ezt meg nekem? - támaszkodtam fel.
-Mert csalódást okoznék.
-Mért gondolod ezt?
-Mert - fordult felém és lenézett rám - én nem vagyok mindig itt. Nem érek rá elmenni kávézgatni, nem tudom mindig felvenni a telefont. Kicsit sem illik össze a napirendünk és az enyémről még csak nem is beszélhetek. Velem neked nem lehet sztorizgatni. Hamar fuccsba menne az egész.
-De tudnánk miről. Van közös pont. Demiant olvasol. Én is szeretem azt a könyvet. Nagy mű. Ezek szerint szereted a művészetet, én is. Erről tudnánk beszélgetni.
-Nem Nam. Ez kevés. - feküdt vissza.
-Ez szar kifogás! - háborodtam fel - Neked nem is ezek a problémáid. - ültem sarkaimra - Más miatt nem akarsz velem lenni.
-Tévedsz. - jelölte be könyvét és elpakolta.
-Nem, nem tévedek. Mitől félsz? Hogy belém szeretsz? Vagy, hogy lelőlek? Én nem lőnélek le soha.
-Ez fel sem merült bennem. - rakta félre zseblámpáját is.
-Akkor attól, hogy meggyűlölsz és te lősz le engem? Engem nem érdekel! Ha lelősz, lelősz! Neked megengedem.
-Soha ne mondj ilyet! - pillantott rám szúrós tekintettel - Soha senkinek! És én nem lennék képes téged bántani.
-Hát nem úgy tűnik sokszor.
-Pedig jobb, ha elhiszed. Inkább fejen lövöm magam, mint hogy neked bajod essen.
-Másért is megölnéd magad. - dőltem vissza a helyemre. Akkor váltsunk taktikát, ha erre érzékeny.
-Nagyon tévedsz.
-Jah, persze. Nem hiszek neked, mert teljesen az ellenkezőjét bizonyítottad eddig.
-Hahh! - feküdt hanyatt hatalmas sóhaj kíséretében - Önfejű, buta férfiak! - morgott.
-Már csak ezért sem hiszek neked. Mi okom is lenne rá?
-Az baszd meg, - mászott le az ágyról és meglepetésemre rám ült - hogy kurvára beléd zúgtam.... azt hiszem. Szóval egyedül vagy olyan tekintetben, hogy én, mint zsoldos, csak érted áldoznám életem! - beszélt hozzám határozott hangon - És jó lenne, ha ezt bevésnéd a csöpp kis idol férfi agyadba, - bökött a fejemre - vagy a még kisebbe odalent, mert nem mondom el többször!
-Tényleg? - pislogtam nagyokat. Tényleg ilyen egyszerű, gyerekes, "na persze" megnyilvánulásokkal ki lehetett belőle egy ilyet csalni?
-Igen, vésd magadba.
-Nem az. Belém zúgtál? - támaszkodtam fel újra.
-Sajnos. És ha ezt bárki megtudja, főleg a főnökeim, akkor mérget vehetsz arra, hogy soha többet nem látsz.
-És ha nem tudja meg senki?
-Az lehetetlen. Ha sokat vagyok itt, lebukunk. Minimum a társaid előtt, akik majd erről fognak beszélgetni non-stop, így kijut a hír egyenesen a munkatársaim fülébe, akik majd beköpnek és pápá. Soha viszont nem látásra.
-Nem fognak csicseregni. Megígérem.
-Én meg nem hiszek neked. Szóval, keveset leszek körülöttetek a munkaidőmön kívül és pont hozzád nem fogok soha szólni.
-Nem is kell szólnod, ha cserébe kapok mást.
-Sokat akar a szarka. - kelt fel rólam és visszamászott ágyába.
-Tudod.... nekem sem lehet barátnőm, mert borul minden, amit felépítettem.
-De neked engedik, hogy legyen.
-Ettől még nem ajánlott. Szóval... mindenki érdeke a titok.
-Akkor sem.
-És egy csók? Azt sem? Soha?
-Nem. - válaszolt, én pedig hatalmasat sóhajtottam.
-És ha.... - ültem fel - csupán egy puszi? - néztem a sötétben csillogó szemeibe.
-Nem ajánlatos érintkeznünk.
-Táncolnom sem, de a jó dolgokat nem fogom hagyni elúszni. Ki tudja, meddig élünk. Mindketten álltunk már a halál kapujában tudjuk jól, bármikor eljöhet. Akkor mért fosztanánk meg magunkat azoktól az apró örömöktől amik néha felbukkannak az életünkben?
-Mert elvehetnek minden további jót.
-De ez nem fog elvenni semmit. Soha nem fogunk róla beszélni. - loptam el a távolságot - Mint ha meg sem történt volna. Bizonyíték se lesz rá.
-De meg fogunk változni. Rá fognak jönni. - halkult.
-Sohasem fognak rájönni. - értek össze lassan ajkaink, majd megkaptam azt, amire vágytam.
Életemben először csókoltam őt és bár megegyeztünk benne, soha többé nem fog hasonló történni, én azért reménykedtem. Reméltem, változnak lassan a dolgok, fenntarthatjuk a kapcsolatot, de mélyíthetünk is majd rajta és haladhatunk. Ám ez az álmodozás az első csókunk közben még nem merült fel bennem, mert akkor csupán egy dologra koncentráltam. A nyakamon végigsikló lágy kezére, melyről senki sem mondta volna meg, meg tudna ölni, ha akarna. De nem állt szándékában a gyilkolás, csak az érintés. Az érintés olyan helyen, ahol azelőtt még soha senki. Az a pont pedig csak rá várt, ő rá és puha ujjaira.


(Folytatjuk! :D Na hosszú szünet után újra itt! Igyekszem rendszert visszahozni. Eddigi cél a 2 naponta 1 fici. Reméljük sikerül majd! Hát igyekszem. Ezekben pedig az is benne lesz, hogy hentaiok. Azaz Franci fordítás és egyéb ilyen 9-10 részes rövid hentai sorozatok a fiúkkal. Szóval igyekszünk újra a régiek lenni. :D Ezért maradjatok velünk!

Facebook oldalunk --> LINK )

Vendég OS: Túra: YoonMin Yaoi OneShot

Egy bloggal még nem rendelkező írónő küldte el nekünk OS-ét és némi megbeszélés után most végre kikerül oldalunkra a legújabb vendég OneShot! Szerintem nagyon jó lett, nekem kifejezetten tetszik, reméljük nektek is fog!


Író: L. Júlia

Harmadik személy P.O.V.

Meleg, mégis kellemes nyári este a dormban, mikor a fiúk végeztek a napi teendőkkel. Mindenki pihent, vagy játszott, valamivel elfoglalta magát. Jin éppen a vacsorát csinálta, Jimin, Jungkook és V felelsz, vagy merszeztek, Suga pedig a hűvös stúdióban vett fel dalt, vagy esetleg aludt. J-Hope a szobájában volt, mivel ma ő dolgozott a legtöbbet, valószínűleg elbóbiskolt egy kicsit. RapMon egy telefonhívást intézett a menedzserükkel, amire a többiek nem is nagyon figyeltek.
-Persze - válaszolta a telefonba - Igen, holnap jó lesz. Nem, nem kell. Köszönöm! Viszlát. - kinyomta a mobilt, majd a többiekhez fordult - Srácok! - hívta fel figyelmüket a leader - Meg is van a holnapi programunk. Korán kell kelnetek, nehogy lekéssük a vonatot.
-Hova megyünk? - pattant fel V a helyéről.
-Úúú, vásárolni megyünk? - csillant fel Jimin szeme is.
-Nem, túrázni megyünk. Nagyon szép hely, aztán sok fotót csináljatok!
-Ne már! - pufogott Jungkook-Ez tök unalmas.
-Nem az, ránk fér a természet.
-A természet elmehet a búsba. - szólalt fel Hobi, ahogy belépett a szobába - Én biztos nem megyek.Dög fáradt vagyok.
-Most ezt mondjátok, de biztos jól fogjátok magatok érezni. - szólt hozzá a beszélgetéshez Jin is.
-Jah, persze... - dünnyögött a legkisebb.
RapMon sóhajtott egyet.
-Megyek szólok Sugának is. A végén még megharagszik amiért itt hagytuk.
-Nem fog belemenni. Hasztalan. - bizonytalankodott Hope, ahogy lehuppant a kanapéra.
-Majd én szólok neki. - ajánlotta fel Jimin.
A leader végül feladta s előreengedte a kisebbet.
-Suga! - nyitott be Jimin.
Suga a székben ült, lábai keresztben az asztalon, kezei hasán összekulcsolva.
-Mit akarsz? Legalább este ne basztassál.
A rapper csukva hagyta szemét, hogy ne kelljen ránéznie, túl fáradt volt bármihez is.
-Ez fontos. Holnap túrázni megyünk.
-Én nem. - szólt vissza durván - Nem kellenek kullancsok is.
-De neked is jönnöd kell. Már meg van beszélve.
-És engem megint nem vettetek bele.
-De hát éppen most szólok... - hajtotta le a fejét Jimin. Semmi válasz. Kifogyott volna a kifogásokból? - Hallod, ne legyél már ilyen! Majd úgyis befújunk valamivel, hogy ne csesztessenek a bogarak.
Suga sóhajtott, majd rávette magát, hogy a fiatalabbikra pillantson
-Elmegyek.
Az énekes nyugodtan felsóhajtott.
-...De csak ha nem baszogattok. És nem szóltok hozzám. Senki se. Főleg nem te meg az idegesítő kortársad.
-Nem értem miért vagy ilyen ellenszenves velem! - emelte fel a hangját.
-Na mi van, már vissza is szólsz?
-Elegem van, hogy úgy bánsz velem mintha nem is ismernél , vagy nem lennénk barátok.
Jimin csalódottan, fejét lehajtva indult ki a stúdióból.
Emiatt talán még maga Suga is kicsit megbánta amit mondott neki, talán rosszul érezte magát miatta. De ha utána menne, az már nem is ő lenne, nem? Inkább csak ott maradt és próbált elaludni.
Eközben Jimin könnyeivel küszköve ment vissza a dormba.
-Na, szóltál neki? - kérdezte a leader a konyhából, ahol mindenki ott volt, kivéve a rappert.
-Szóltam. - leült a helyére ő is.
-Bàntott? - kérdezte V.
-Nem bántott. - rázta meg csökönyösen fejét.
-Ahha - szólt közbe a maknae.
-Tuti bántott. - kezdett bele V, ahogy a kajáját kezdte enni. - Amúgy életvidámabb lennél.
-Nem szoktál még hozzá? - kérdezte Hobi teli szájjal - Mindig ilyen, főleg mostanában.
-Mint egy tini lány, akinek éppen havi problémái vannak - nevetett Jungkook.
-Lehet - mosolyodott el Jimin is végül.
Egyszerűen nem volt képes hozzászokni, hogy Yoongi mindig ilyen paraszt vele. Jimin már elég hosszú ideje kedvelte őt, sőt! Egyenesen szerelmes volt belé, de az istenit, hogy is mondhatná el pont egy ilyen embernek? Soha nem lenne hozzá bátorsága. Csak úgy elé állni, és megmondani az egyik bandatagnak, hogy szerelmes belé. De kinek lenne?
Elmélyült a gondolataiban, talán még a vacsoráját is csak túrta a pálcikával. Hirtelen ajtócsapódás hallatszott, amire egyből fel is kapta a fejét. Remek! Már csak ez hiányzott! Éppen kezdett kitisztulni a zavaros elméje, mikor felbukkan a zavarok fő oka.
-Meg tetszik jelenni a vacsorára végre? - kérdezte Namjoon.
Suga nem válaszolt, csak figyelmen kívül hagyta a kérdést. Egyenesen a szobája felé ment, de még mielőtt be is lépett volna, egy utolsó "Be ne merjetek jönni!" mondatot hagyott el a szája. Bizonyára eléggé elfáradt így estére, de azért nem kellene ennyire durvának lennie.
A többiek is csak vállat vontak, vagy nem érdekelte őket a dolog, egyedül Jimint zaklatta. Szinte biztos volt benne, hogy valami nincs rendben az idősebbel.
-Srácok, én megyek fürödni - szólalt fel végül V - Jön utánam aki akar.
-Majd én megyek utoljára... - ásított Jimin.
-Oké. Akkor majd én leszek a második - mondta a maknae, ahogy még egy utolsó falatot lenyelt.
Jin már a tányérokat és evőeszközöket szedte össze, RapMon pedig mosogatásra készen állt. Igazából mindenkinek volt valami dolga.
Jimin nagy levegőt vett, majd Yoongi ajtaja elé állt. Hatalmas bátorság kellett ugyan, de bekopogott. Úgy érezte készen áll, hogy Suga elküldje melegebb éghajlatra. Ennél jobban már nem sértődhetett volna meg.
-Mit akarsz?
-Csak...
Alig, hogy elkezdte mondatát, csak a rapper hangos sóhaját hallotta, egy halkabb morgással fűszerezve.
-Figyelj, bocs, hogy bunkó voltam. Csak hagyjál már, az istenit is!
-Jól van már... De én azt nem értem, hogy miért vagy ilyen. Valaki bántott? Azt mondták a többiek is, hogy már napok óta ilyen ingerült vagy. Ez nem fog jót tenni neked! - közölte Sugával aggódóan.
Csak egy morranás bentről, semmi más.
A fiatalabbik szomorúan, és még mindig nagyon aggódva a saját szobája felé vette az irányt. Már olyan fáradt volt, hogy szíve szerint csak ruhástul, mindenestül bevetődne a puha paplanok közé, de eszébe jutott, hogy fürödnie kell még.

Jimin P.O.V.

Nagyon későre járt már az idő, de mivel megígértem, hogy én megyek utoljára, úgy is lett. Mindenki lefürdött, csak én maradtam hátra.
Besétáltam a fürdőszobába, majd beleültem a már kihűlt vízbe. A hideg nem esett túl jól nekem, de ahhoz, hogy meleget engedjek, egyáltalán nem volt erőm. Legalább fél órát ott kuksoltam a kádban, és talán már el is bóbiskoltam, mikor Jin kopogott az ajtón.
-Jimin, te még mindig bent vagy? Igazán mehetnél aludni! Holnap fáradt leszel - anyáskodott felettem, de persze ezt már megszokhattuk tőle.
Nehezen, de kikászálódtam, és felvettem valami pizsamát. Mikor a szobámba léptem, ásítottam egyet. Reméltem, hogy nem túl hangos ahhoz, hogy felkeltse a morgós szobatársamat, Sugát. Már javában aludt. Leültem mellé az ágyára, majd óvatosan végigsimítottam selymes haján. Az arca is nyugodt volt, nem olyan, mint napközben. Mennyire édes! El tudnék olvadni a látványától... Azok a sötét szemek, a fehér bőr... minden olyan gyönyörű rajta és mégsem lehet az enyém...
-Oh, Suga... - motyogtam magamnak halkan - Bárcsak elmondhatnám, hogy mit érzek.Olyan nehéz ez, tudod. Egy fiúba vagyok szerelmes, mégpedig a saját szobatársamba... - sóhajtottam egyet, majd egy lágy puszit nyomtam az alvó arcára.
Végül én is nyugovóra tértem, reggel pedig V és Jungkook izgatott hangja keltett.
-Ne ordítsatok már! Én még aludni akarok! Halljátok? Gyökerek... - mondta Suga, miközben fejére húzta a vastag párnát.
-Igazuk van. Fel kéne kelned - dörzsöltem meg a szemeimet. Elég fáradt voltam, mit ne mondjak. Lehet, hogy a nap valamely részében még a végén összeesek a túra alatt.
-Suga, Jimin, keljetek fel! Már csak rátok várunk, hétalvók! - szólt be a szobába Namjoon, aki már teljesen útra kész volt.
-Én megyek már. Yoongit viszont még ki kell kaparni onnan, ha kell darabokban - kuncogtam, ahogy elővettem valami ruhát magamnak - Hát te miért vagy így felpakolva? Csak nem egy hétre megyünk?
-Nem, viszont három napra.
-Micsoda? - néztem rá értetlenül, ahogy átvettem a ruhám. - Azt hittem, hogy csak ezen a napon! Semmit nem pakoltam össze, ez nem ér! Mindenkinek szóltatok, csak nekem nem?
-Szóltunk volna, ha nem időzöl annyit a kádban tegnap.
-Biztos masztizott - nevetett magában a szobatársam.
-Nagyon vicces vagy bazdmeg. - néztem felé szúrósabb tekintettel - Mi lenne, ha inkább te is felöltöznél és pakolnál?
Semmi választ nem kaptam. Én viszont fogtam magam és néhány dolgot egy hátizsákba pakoltam. Elég nehéz volt, de ez van, ezt kell szeretni. Végül az épület előtt lévő buszra szálltunk fel. Szerencsére nem hagytunk otthon senkit sem. Azt hiszem, akkor éppen nem bántam volna, ha mégis vissza kellene valamiért, esetleg valakiért fordulni. Az egésztől elvették a kedvem, ami egyébként sem volt sok. Nem akartam hozzájuk se szólni. Úgy gondoltam, hogy inkább egyedül szeretnék ülni az ablaknál, és kifele bámulni. Sajnos ez sem jött össze, mert egy ismerős hang szólított meg.
-Jimin - megfordultam, és láttam, hogy Yoongi az - Leülhetek melléd?
Megvontam a vállamat, és bámultam ki tovább. Igazából sokkal izgatottabb voltam, mint amennyire mutattam. A szívem majd felrobbant, hogy ő maga jött ide, és kérdezett rá. Azt hittem, hogy egy életre utál engem, de lehet, hogy tévedtem.
Számat eltakartam kezemmel, és könyököltem az ablak mellett. Több kép is bevillant, hogy "mi lenne ha...". De ezek is csak egy feltételes módban, tehát természetesen nem mondtam ki semmit. Mi lett volna, ha nem engedem, hogy elüljön? Ha én is mindig olyan flegma hangnemben válaszolnék mint ahogyan ő szokott? Ennek ellenére nem sikerült megvalósítani egyiket sem a felsoroltak közül. Túlságosan szeretem, és az én kedves személyiségem csak rátett egy lapáttal. Próbálhattam, nem sikerült őt úgy megbántanom, ahogy ő szokott engem.
-Na mi az? Mitől vagy te ilyen csendes? - kérdezte végül a csendet megtörve.
-Nincs semmi, csak elment a kedvem a beszédtől.
-Pedig már reméltem, hogy ma egy kicsit hiperaktívabb leszel.
-A tegnapi után? Nekem a helyedben bátorságom se lett volna még megkérdezni, hogy leülhetek-e melléd.
-Tudod, mi két különböző személy vagyunk - magyarázta - És más a gondolkodásmenetünk.
-Jah, persze - néztem tovább a messzeséget a busz ablakából.
Egy ideig ismét csend volt. Magamban is elkezdtem gondolkodni. Csak nem személyiséget cseréltünk? Általában én akaszkodom rá, azaz én kezdeményezek beszélgetést, nem pedig ő. Lehet, hogy megbánta, amiért tegnap ilyen rondán beszélt velem. Vagy csak szórakozik, és ki akar készíteni. Minden alkalommal egyre jobban szeretem, és ez ellen nem tudok tenni semmit sem.
-Megérkeztünk! - kiabált elölről RapMon, mire én egyből felálltam és kirohantam a friss levegőre.
Valahol a hegyekben lehettünk, jó magasan.
-És mi most itt fogunk sátorozni? - kérdezte Hobi.
-Ez tök izgi! Majd mesélünk egymásnak rémtörténeteket este! - mondta Jungkook V - nek.
-Jaja! Egyébként hány személyesek a sátrak?
-Van amelyik kettő, van amelyik három. Döntsétek el, hogy ki kivel lesz.
-Én mindenesetre Namjoonnal leszek - mosolygott Jin kedvesen.
-Jungkook, V, leszünk egy sátorban? - karolta át őket J-Hope.
-Persze! - válaszolták egyszerre.
Szóval én Sugával leszek... Ez a nap jobb nem is lehetne, de tényleg!
-Muszáj? - kérdezte Suga - Otthon is vele vagyok összezárva.
-Mit panaszkodsz? Inkább nekem kéne! - szóltam vissza neki. Arcán pedig egy csepp meglepettség volt, mivel ha ilyet mond, én általában nem szólok vissza.
-Jól van. De ne baszogass, amúgy is azt beszéltük meg. Ez rátok is vonatkozik - nézett végig a többieken - Ne szóljatok hozzám, csak ha kérdezek.
Senki se válaszolt, elindultak. V, Jungkook és J-Hope egymás mellett sétáltak és beszélgettek, míg én Suga oldalán csendben lépegettem.
A két vezető elől. Semmi stáb, semmi kamera, csak magunk voltunk. Úgy látszott RapMonon és Jinen, hogy ismerik a környéket, ezért nem is nagyon foglalkoztam azzal, ha véletlen eltévednénk.

Délután egy óra lehetett, mire elértünk egy kis pihenő helyre. Fapadok voltak, és egy kis házikó, ami gondolom a mosdó volt. Gyorsan kipakoltunk néhány szendvicset, vizet, majd leültünk enni. Ez még legalább egy órába telt, de aztán újra elindultunk. Elég magasan járhattunk, és az idő is tikkasztó volt. Ahogy mentünk feljebb, egyszerre a nap jobban égetett, a hűvös levegőtől pedig kirázott a hideg is.
-Mikor érünk már oda? Egyáltalán hova megyünk? - panaszkodott Suga, ahogy egyre jobban lelassult mögöttünk.
Gondoltam bevárom, kedves haver módjára.
-Már nem sokára ott leszünk a sátorozó helynél. Valahol erre kell Lennie. - magyarázta Jin a térképen.
-Biztos nem tévedtünk el? - kérdezte Hoseok, miközben haját hátracsapta, így jól látszott az izzadság a homlokán.
-Biztos! Nyugi, tényleg nem soká odaérünk, csak még egy kicsi gyaloglás.
-Legalább öt kilót leadtam ez alatt basszus! - mondta Suga, ahogy kicsit fáradtan megállt. Senki se reagált semmit, csak én kuncogtam egy kicsit.
Mi kerültünk leghátra. Távolabb is voltunk a többiektől, így nem igen lehetett hallani, hogy mit beszélnek, vagy mi mit beszélünk.
-Mi van, kis szerelmes? - vigyorgott rám.
Micsoda? Hallotta amit mondtam tegnap éjjel?
Egy pillanatra lefagytam, szemeim kidülledtek a helyükről.
-Micsoda? - kérdeztem vissza, mintha nem is hallottam volna, és csak hallucináltam az egészet.
-Jól hallottad, ne játszd a hülyét, Jimin! - válaszolta, ahogy lehajolt hozzám. Ugyan csak egy centiméter volt a különbség, de nagyon a tudatomra akarta adni, hogy itt ő a domináns fél.
-Nem játszom - próbáltam meg nyugodt maradni.
A többiek jóval előttünk mentek, ami remek volt. Így nem hallottak minket beszélgetni, legalábbis remélhetőleg. Nyeltem egyet, de Suga tovább húzta az agyamat, és nem válaszolt semmit. Szívem szerint jól gyomorszájba rúgtam volna, ha csak magunk vagyunk. Miért kell ezt csinálnia velem?
-Jöttök már? - kiabált vissza Hoseok. Szemöldökét felhúzta, furcsállta a dolgot. Nem csodálom, én is így néztem volna az ő helyében.
-Megyünk! - mondtam, és egyből magam mögött hagytam Yoongit.
A nap maradék részében már nemigen beszéltünk. Ha nem volt muszáj, nem szóltunk egymáshoz, elkerülve a bajt.
-Te Jimin - nézett rám a mellettem sétáló maknae - Minden oké?
-Persze, - bólintottam - miért ne lenne?
-Valami nincs rendben Sugával. A szokásosnál is rosszabb, ahogy viselkedik. Te, mint idézőjeles legjobb barátja, nem akarsz beszélni vele?
-Minek? Próbáltam már, azt mondta, ne zaklassam.
-Kár... Azért majd ha ráveszi magát és elmondja mi a baja, azt nekünk is újságold, oké? - mosolygott édesen.
-Jó.
Már lassan a Nap is lemenőben volt. Az első nap rengeteget nevettünk, és jól éreztük magunkat, még így a nagypapa nélkül is. Ő nem akart csatlakozni, hát így járt.
Végre elérkeztünk a sátorozó helyre. Egy tipikus erdő közepén lévő kis üres terület.
-De király! Mindig is ki akartam ezt próbálni! - örvendezett Tae.
-Igen, én is! - mondta Hobi.
Ők ketten, és Jungkook, elkezdték felállítani a sátrakat, amikbe természetesen mi, többiek is segítettünk.
-Gondolom elfáradtatok. - kezdett bele Jin, aki a saját sátra felé vette az irányt - Én azt mondom, hogy menjetek most már aludni. Kezd lehűlni a levegő, és nem lenne jó, ha megfáznátok.
-Jól van, tudjuk anyu... - forgatta szemeit Kook.
Jin valamit odasúgott Namjoonnak, mire az egyetértően bólogatni kezdett. A jó Isten se tudja, hogy miket beszélgetnek ezek ketten!
Mindenesetre, én és Suga is elzárkóztunk mára.
-Elfáradtam - motyogta halkan, ahogy a takarókat rendezgette.
-Suga... Egész végig csak figyeltél minket.
-Az mindegy most. De a sétában elfáradtam.
-Mondjuk az igaz.
Úgy beszélgettünk, mintha az egész meg sem történt volna még ezelőtt.
-Figyelj, Jimin.
Na, kezdődik... Mély levegő, ki-be légzés. Azt hittem, ott helyben meghalok, úgy vert a szívem. Figyelmemet ugyan próbáltam elterelni róla, de nem ment.
-Mondjad. - mosolyogtam kínosan.
-Amiket mondtál nekem... Komolyan gondoltad? - kérdezte, miközben a paplanok között feküdt, és a sátor tetejét bambulta.
-Úgy hangzott, mint aki viccel?
-Nem. De most komolyan, Jimin? Miért pont én?
Hangjában egy csepp sajnálat is lehetett. Ekkor már úgy éreztem, vége, meghalok. Nem elég, hogy tudja, nem is tudja viszonozni.
-Honnan tudjam? Csak megtörtént. Szeretlek és kész. Ez van, el kell fogadnom...
Felült, és rám nézett. Nem volt messze tőlem, talán húsz centi lehetett köztünk. Egy ideig még bámult engem. Kezdett frusztrálni a dolog. Ekkor hittem azt, hogy ilyen nem létezik. Megcsókolt, erőszakosan és makacsul. Hátradőltem, le a takarók közé. Ő volt felettem, és hirtelen szorítást éreztem a két csuklómon. Hirtelen elkapott az a tipikus hasamban dobog a szívem dolog, mint amit a kis diákok a felelet közben éreznek.
-Mit csinálsz? - néztem sötét szemébe. Te jó ég, azok a gyönyörű szemek!
-Éppen próbálom a tudatodra adni, hogy viszonzom.
-Hogy? - nem hittem a fülemnek. A szívem majd kiugrott a helyéről, nem voltam képes elhinni azt, amit mondott.
-Ma tényleg ennyire süket vagy? Szeretlek, te hülye! - emelte fel hangját.
Fel sem tudtam fogni egy pillanatra, hogy mit is hallottam. Nagyot nyeltem mielőtt megszólaltam, kerestem a megfelelő szavakat.
-Jó, oké értem. - próbáltam nyugodtan válaszolni neki - De halkabban. A többiek is hallhatják.
-Ugyan már. A mi sátrunk egy jó öt méterre van a többiekétől. Nem fognak hallani semmit se. - vigyorgott rám.
-Semmit? Suga, mit tervezel?
Egy, az előzőnél sokkal puhább csókot adott. Éreztem a kicserepesedett ajkait az enyémeken. Olyan hideg volt, mégis szenvedéllyel teli olyan, amilyet már hosszú idők óta nem éreztem. Lehunytam szemeim, hogy jobban élvezhessem.
-Bebizonyítom, hogy csak az enyém vagy. - lehajolt hozzám, majd nyakamat kezdte el harapdálni. Itt-ott nyomokat is hagyott, amiket később nehéz lesz eltüntetni. De minden egyes pillanatért megérte, amit vele tölthettem.
Összeszorítottam fogaimat, egyelőre még húzni akartam az időt. Egyre csak haladt lejjebb, én pedig már nem bírtam tovább. Mikor kulcscsontomhoz ért, felnyögtem végre. Nagyon jól esett ez a kényeztetés!

Suga P.O.V.

Gyorsan lekaptam róla a pólóját, és izmost hasát kezdtem tapogatni, amit ő csendesen tűrt. Milyen régóta is vártam ezt a pillanatot! Egyszerűen hihetetlen, hogy amiről már olyan sok ideje fantáziálok végre itt van előttem. Hozzáértem, a jól ápolt bőrét súroltam ujjaimmal. Mikor nadrágjához értem végigsimítottam rajta kezeim, majd óvatosan lehúztam róla, amibe már ő is belesegített egy kicsit. Boxerén keresztül keményedő férfiasságára fogtam, mire ő hangosan felsóhajtott. Felemelkedett, így velem szemben ült. Elgondolkodtam, mit is mondhatnék neki. Most, hogy itt volt pont előttem, és várt a parancsra, valahogy más érzés fogott el. Egy sokkal jobb, amit ezelőtt soha nem éreztem. Nagy dilemmák között döntöttem: azt akartam, hogy a magáévá tegyen, hogy a kettőnk kapcsolatát egy új szintre emelje.
-Állj fel! - utasítottam, mire ő egyből engedelmeskedett is.
Lassan eltüntettem róla azt az egy ruhadarabot is, majd minden gondolat nélkül nagy méretét a számba vettem. Kezdetekben csak lassan és kínzóan kényeztettem ajkaimmal és nyelvemmel, mitől ő sóhajtozásba fogott. Fokozatosan gyorsítottam a tempón örömére, miközben kezemmel is dolgoztam rajta, amit ő nagyon is élvezett. Valahogy engem is örömmel töltött el, pedig sosem hittem volna, hogy valaha itt kötök ki, egy ilyen helyzetben. Kéjes nyögések és sóhajok ütötték meg a fülemet minden pillanatban, amik egyre csak izgattak. Hátradöntötte fejét, és a hajamba kapott kezével, szinte tépte. Eluralkodott rajta az élvezet és elengedte magát, többé nem fogta vissza vágyait, így engem irányítva egyre jobban lüktetett mérete számban, miközben levegő után kapkodott.
-Yoongi, én... - lihegett gyorsan.
Nem akartam, hogy még elélvezzen. Még nem. Amúgy is most kezdtük még csak, nem lehet ilyen rövid a tűrőképessége.
Kiengedtem számból, majd magam kezdtem el vetkőzni előtte. Én nem tétováztam, egyből az alsómtól is megszabadultam. Ültem, és vártam, hogy lépjen. Az első pillanatban, hogy meglátta az én csupasz testemet, kínosan éreztem magam. Nem voltam rendesen felkészülve erre, mindig csak rögtönözök, és lám mi a vége... Egy álom vált valóra!
Letérdelt hozzám, és egyik ujját a bejáratomhoz helyezte.
-Biztos? Ez az első alkalom, úgyhogy fájni fog az tuti. - hajolt közel hozzám, miközben cirógatott.
-Csak csináld már! - sürgettem, mire ő bedugta az első ujját.
Hihetetlenül fájt, de ő figyelt rám és igyekezett. Azon volt, hogy elengedjem magam, elfogadja őt testem is és felkészüljön hatalmas méretére, mely percekkel korábban még nyelvem mellett lüktetett számban, egy idő után pedig megszoktam. Ekkor jött a második ujja melyet lassan belém helyezte. Ollózó mozdulatokat végzett, hogy ellazítson, miközben én igyekeztem nem túl hangosan nyögni fájdalmamban, melyet lassan enyhített. Vállaiba kapaszkodtam szorításommal pedig tudattam vele, pontosan mennyire is kényelmetlen a helyzet, mikor pedig enyhültem már harmadik ujját is belém vezette, úgy tágított. Kellemetlen, egyszerre mégis jó érzés kapott el. Furcsa volt, de jól esett. Annyi gondolatom volt már erről, perverz álmom, hogy inkább örültem mindennek, így hamar elmúltak fájdalmaim és gyorsan haladtunk.
-Basszus! Tedd már be! - kiabáltam rá a nagy sóhajaim közepette. Kínzott a csendességével, hallani akartam, ahogy nyögdécsel tőlem úgy, ahogyan én tőle.
Óvatosan foglalta el jól kiérdemelt helyét, melyért meg is dolgozott, majd miután már kényelmesen kisajátított kezdett el bennem mozogni, ami először tényleg fájt, sőt! De utána, hogy megszoktam, többet akartam.
-Gyorsabban! Még! - nyögtem.
Felgyorsított a tempón, pont úgy, ahogy mondtam neki. Két lábamat vállára emelte, hogy kényelmesebben belém férjen, miközben kezeivel tovább simogatta testemet, de legfőképpen férfiasságomat, hogy biztosan élvezzem kemény munkáját ami értem tett. Ahogy Jimin és én szexeltünk, egyszerűen túl szép volt, hogy igaz legyen. Soha nem tudtam, hogy mit is érez, de ez fordítva szintén igaz volt. Instabil voltam az elmúlt néhány hónapban, mikor rádöbbentem mindarra, amit ebben a pillanatban is tudtam. Valószínűleg nem jött le neki, hogy én viszonzom.
Lassan végre ő is kezdte kiadni magából azokat a hangokat, amiket már olyan régóta hallani akartam! Igaz, szenvedtem alatta már szinte mindentől. A csípője mozgásától, a nyögéseitől, minden apró érintésétől, de még az izmos testének látványától is, amint megfeszültek izmai mikor újabbat és újabbat lökött rajtam. De megérte. A fájdalom amit először éreztem elmúlt és az élvezet vette át annak helyét.
Már ezektől mind képes lettem volna elélvezni egyenesen a karjaiban, nem is lett volna szükség rá, hogy megtalálja legérzékenyebb pontomat. De egyre erősebbeket lökött rajtam, és elérte azt a bizonyost, melytől hihetetlen jó érzés járta át testemet és kéjesen fel is nyögtem.
-Ott! Kérlekh, ott! - kérleltem, miközben a takarót szorongattam kezeimben.
Eleget tett a kérésemnek, és többször is sikerült eltalálnia azt a pontot. Már közel voltam ahhoz, hogy elélvezzek, de együtt szerettem volna vele, a szerelmemmel, ki hasonlóan küzdött láthatóan ugyan ezért a célért. Még párszor megismételte erőteljes lökéseit miktől szinte tökéletes összhangban nyögtünk és kapaszkodtunk inkább egymásba, mint a vékony lepedőnkbe alattunk. Körmeimet jól bőrébe mélyesztettem. Nem tudtam volna elereszteni, ha szerettem volna sem, hiszen pont abban a pillanatban váltunk egyé, éreztük ugyanazt a másik jóvoltából. Hah, micsoda felemelő érzés is volt!
Ám végül meggondoltam magam, mert máshogy szerettem volna befejezni és nagy nehézségek árán ugyan, de fölé kerültem. Rajta ültem, majd mozgatni kezdtem a csípőmet közben le-lepillantottam rá. Olyan édesen nézett fel, mint egy kis kutya, akit örökbe fogadtak. Rajta lovagoltam, kőkemény férfiassága bennem lüktetett és azt akartam, hogy belém élvezzen.
-Jimin, ah...
-Én mindjárt... hah, Yoongi! - kiáltotta nevemet, miközben szorosan csípőmre kapott, magára húzott és váladékát mélyen belém engedte. Izmai megfeszültek, háta ívbe meredt az orgazmustól, mely az én hatásomra futott végig tökéletes testén. Addig még nem is tűnt fel, de nagyon mélyre hatolt bennem, ezáltal pedig nedve is. Még egy kicsit mozgatott magán, hogy nekem is örömet szerezhessen, végül pedig sikerült neki is kiváltani belőlem utolsó, legerőteljesebb lökésével azt, amit néhány pillanattal korábban én értem el nála. Hasára élveztem, ahogyan rajta lovagoltam. Nedves ajkait harapdálta, amint látta mind azt a folyadékot kitörni belőlem, egyenesen rá. Sötét szemeiben még mindig ott égett a vágy, látszott rajta, hogy szeretne még egy menetet, ha lehetne.
Lihegve dőltem le mellé, mire ő először csak rám pillantott, végül azonban szorosan megölelt.
-Szeretlek, te gyökerek gyöngye. - mosolygott fel rám.
-Én is téged. - mondtam, majd megcsókoltam.
-Ugye tudod, hogy ezt titokba kell tartanunk? -nézett fel csillogó szemeivel.
-Tudom. De hát majd csak megoldjuk együtt. Jó?
-Jó.
Lehunytam fáradt szemhéjamat, közben sóhajtottam egyet halkan. Még most sem voltam hajlandó elhinni. Olyan jól esett! És úgy szeretem ezt az idiótát...

Harmadik személy P.O.V.

Kora reggel a három legaktívabb tag már rég fent voltak, és az idősebbeket zaklatták.
-Keljetek már fel! - kiáltozta V.
-Ja! Hasatokra süt a nap. Tök sok dolgot fogunk ma csinálni! - vígan verte fel Jinéket Jungkook.
J-Hope lassan odavánszorgott Jimin és Suga sátrához is, majd halk, fáradt hangon megszólalt.
-Tudjátok, legközelebb csendesebben kéne. Egyesek már aludtak...




(Köszönjük szépen és mint látjátok, bárkitől szívesen várjuk az OS-eket! :)

Facebook My Music Taste csoport --> LINK (HELPER)
iKON kampány --> LINK
FTIsland kampány --> LINK
BTS kampány --> LINK
Block B kampány --> LINK
Idolater Magazinok --> LINK
Facebook oldalunk --> LINK )

Jin&RapMonster yaoi OneShot

(FIGYELEM! A fici fétist tartalmaz, mely mások számára undorító lehet. Így aki nincs megbékélve a pisiszexszel az bele se kezdjen!)

Harmadék fél szemszöge!

Jin és Rap Monster azok, akiket a Bangtan szüleinek tart mindenki. Anya és apa szerepet töltenek be a fanok szemében, de még sokszor egymáséiban is, hisz Jin rengetegszer főz a többiekre, takarít utánuk, ha kell, bár ezt már nem olyan szívesen, mint az előbbit. RapMon pedig az a személy akihez lelki problémáikkal fordulnak a tagok. Őt keresik meg, ha bizonytalanok, valami bántja a lelküket, vagy épp tanácsra van szükségük egy helyzet megoldásában. De persze szívesen segít a tanulásban is, ha valakinek az kell éppen. Ezért tartják őket a Bangtan szüleinek a legidősebb tagot és a leadert. Ehhez mérten pedig szoktak is veszekedni olykor-olykor, mikor már túl feszültek, fáradtak, nyugalomra van szükségük.

-Hideg van, esik az eső, mi meg forgatunk. - beszélt a kamerába Jimin - Valahogy nem így képzeltem a tengerpartot.

-De azért élvezzük. Vicces. - jelent meg Kook.

-Te nem fázol?

-Nem. Csak mozogni kell.

-Te könnyen mondod, folyton pattogsz. - nézett a fiatalabbra ki csak vigyorgott - Jin hyung ugye, hogy hideg van. - szólt társának, az pedig szintén beállt a kamera elé zsebre dugott kezekkel.

-Hát nem kellemes. Remélem hamar végzünk, mert így is durva, pedig én direkt hoztam meleg cuccot.

-Hallgatnunk kellett volna rád. - vacogott Jimin.

-Sose szoktatok. Csak Namra hallgattok, rám soha, aztán mindig nekem lesz igazam.

-Engem emlegettek? - totyogott oda a leader is.

-Igen. - válaszolt Jin ekkor pedig már Jungkook és Jimin is tudta, megint veszekedés lesz - Itt vacognak szegények, mert megint rád hallgattak.

-Szabad emberek, semmi közöm a döntéseikhez. - mentette magát RapMon.

-De igen, mert felnéznek rád és amit mondasz az szent nekik. Még ha be is fagy a seggük miattad. - morgott a legidősebb - Aztán megint én ápolhatok majd mindenkit.

-Én is szoktam segíteni.

-Te annyit szoktál, hogy nem vagy ott. Az nem segítség mikor a kicsik nyomják az ágyat. - vitatkozott Seokjin.

Jungkook ezt sosem tudta kezelni, rosszul viselte a vitákat, mert nagy részt békében éltek heten, sohasem voltak nagy balhék, ám az utóbbi időben a banda anyukája és apukája sokszor összekapott. Ilyenkor ő általában elmenekült a többiekhez messzire, ám most beszorult kettejük közé és ha a szavaknak lett volna fizikai erejük, Kookot ütötték volna minden pillanatban, ahogyan az egyik oldalról a másikat célozva repültek át rajta. Jimin természetesen tisztában volt ezzel, hiszen hozzá ment a maknae elsírni bajait. Ezért, és azért is, mert nem szerette ő sem a vitákat, próbált közbeavatkozni, leállítani az idősebbeket és megbékéltetni azokat.

-Szerintem, koncentráljunk a forgatásra, mit szóltok? - igyekezte elterelni a témát, ám nem sikerült, hiába próbálkozott, miközben Kook egyre jobban kezdte rágni ajkait szorongásában. Nagy fájdalom volt lelkének a veszekedés mely orra előtt zajlott legjobb barátai között és lassan kezdett pánikba esni, ami forgatás előtt pont nem jött volna jól.

-Jin kérlek, hagyd abba. Nincs semmi baj, nem kell majd minket ápolni, nem betegszünk meg. - ért hyugjához Jimin, hogy lenyugtassa.

-Jah persze, ne hazudj nekem. Vacogsz. Olyan beteg leszel estére, megmozdulni nem bírsz majd.
-Fiúk megbeszélés! - kiabált egy férfi a stábból, így végül ő mentette meg a helyzetet és a maknae lelkét.
Jin és RapMon azonnal abbahagyta a vitát, majd nem sokat beszélve egymással befejezték a napot. Összevesztek akár a házasok és haragudtak a másikra egy aprócska dolog miatt, csak sajnos emiatt a többiek szenvedtek, kik csapdába estek a csatamezőn. Hiába próbálták oldani a helyzetet, ha az egyikőjükkel beszélgettek, akkor a másik maradt ki és ült csendben a sarokban, ment el szobájába. Ez senkinek sem tetszett, érezték megbomlani a csapatot, ami még Sugat is frusztrálni kezdte lassan.

-Nem jó ez így. Kell megoldás! - ültetett le mindenkit a kanapéra, kivéve a baj két forrását - Tennünk kell valamit. Elegem van a folytonos vitákból és hogy dolgozni se tudunk már rendesen.
-Mi próbáltuk kibékíteni őket, de nem olyan egyszerű. - szólalt fel Hoseok.
-Ezért kell haditervet készítenünk. Rá kell venni őket, hogy beszéljék meg a problémáikat és ne veszekedjenek, hanem értsék meg a másikat.
-És ezt hogyan tervezed kivitelezni? - érdeklődött Jungkook.
-Zárjuk össze őket mikor érzelmes hangulatukban vannak.
-De az sosem egyszerre van.
-De mi össze tudjuk hozni, hogy egyszerre legyen.
-Hogyan? - kérdezett V.
-Én hallgattatok Nammal lelkis számokat, ti mutassatok Jinnek sírós filmeket.
-Mintha az olyan egyszerű lenne. Honnan szüljek neked időt filmnézésre? - tárta szét karjait Hopi.
-Holnap este korábban végzünk a csapatos dolgokkal.
-Hogy az egyéni lemaradásokat pótolja mindenki ott, ahol kell. - tette hozzá Jungkook.
-Igen, de most fordíthatjuk arra, hogy kibékítjük őket. Amíg pedig beszélnek mindenki mehet a maga útjára. Így jó?
-Hát... - gondolkozott el J-Hope.
-Szerintem jó. - szögezte inkább le Suga. Költői kérdésnek szánta azt a kérdést - Mai házi, keressetek Jinnek filmet.
-Hát csak arra van időnk. - morgott Jungkook.
-Ha akarsz végre rendesen aludni, rémálmok nélkül, akkor lesz rá időd. Hajrá! - fordított is nekik hátat Yoongi, majd eltűnt szobájában.
Feladta a leckét a többieknek, akiknek tényleg lett volna jobb dolguk az este, némi szabad elfoglaltság napok óta először, ám annyira rányomta már mindennapjaikra a bélyegét a csapat két szülőjének vitája, hogy inkább feladták azt a pár órát és a megoldáson dolgoztak. Késő estig keresték a tökéletes filmet Seokjin számára, melyet ők végig is sírtak, így biztossá váltak abban, hogy hyungjuk sem fog máshogy tenni, hiszen ő érzékenyebb lélek volt, főleg ha a filmeket nézzük. Beleélte magát a történetbe, átérezte mindig a szereplők helyzetét és olykor-olykor nagyon megsiratott egy-két elvesztett mellékszereplőt, vagy vallomást. Éppen ezért bármibe fogadtak volna, hogy az általuk választott mozifilm meg fogja hozni hatását, ha már ők is bőgtek rajta, kik amúgy nem szoktak. Míg pedig a maknae line és Hopi ezzel foglalkozott, addig Suga olvasott át millió dalszöveget és hallgatott meg ugyanannyi zeneszámot Namjoon számára. Olyat keresett, amire ráfoghatta a munkát, amivel kapcsolatban tehetett fel nem túl átlátszó kérdéseket, miközben a leader lassan magába tud nézni majd és elgondolkodni Seokjinnel folytatott vitáin. Végül összeállított egy jó pár számból álló listát másnapra, mely hajnalra lett kész, így a többiekkel szinte egyszerre dőltek be saját ágyaikba.

Következőnap, természetesen pont emiatt, zombiként másztak ki ágyaikból, míg a két jómadár, kik miatt virrasztottak, sokkal fittebben flangáltak a lakásban. Persze egymást messziről elkerülve. Ám a reggeli nyugalom nem tartott sokáig. Valamelyikőjüknek megint nem tetszett valami, amiért megtalált a másikat és bumm, már rágta is a legfiatalabb ajkait, oldalán pedig Tae körmeit, míg a csapat anyukája és apukája civakodott. Suga azonban ezt nem tűrte jól, így elhordta mindkettejüket, majd ment dolgára. Ennek hála a nap további részében csendben voltak, főleg mikor Yoongi a közelükben tartózkodott. Ezért aznap ő volt az, akihez annyira ragaszkodott a maknae, hiszen lelkének békét és nyugalmat hozott, mikor pedig nem volt ott, máris rágni kezdte puha ajkait, melyek egyre sebesebbek lettek a napok múlásával. Alig várták az estét mindannyian, miközben reménykedtek, hatásos lesz az, amit kitaláltak, ám végül nem is volt szükség rájuk.
-Na mindenki megy el itthonról, ugye? - tett le egy rekesz sört Sejin a dohányzóasztalra.
-Ummm.... nem terveztük. Az minek? - nézte Yoongi.
-Seokjin és Namjoon maradnak itthon, ezt megisszák és lerendezik bajaikat, mert nem tesz jót a bandának sem a kis feszültség köztük.
-Ha Nam alkalmazkodna, semmi baj sem lenne kettőnk között. - nyomkodta mobilját a kanapén ülve Jin.
-Te is pont ugyan olyan hibás vagy, mint ő. Na, mindenki szedje össze a cuccait, megyünk el, késő este jövünk. - sétált beljebb a lakásba Sejin, hogy összeszedje azokat a tagokat akiket el akart vinni otthonról.
Természetesen Jungkook pillanatok alatt készen volt, hiszen egy hatalmas tehertől készültek mentesíteni picike lelkét, ezért pedig sürgette is a többieket. Végül jól megdorgálta őt Suga, amiért siettette, ám ennyit megért a béke, így egy órával később már csak Jin ült a dohányzó asztal egyik felén, míg másikon Nam, a lakás többi része pedig üresen állt. Csupán pislogtak egymásra, de nem akartak megszólalni, végül azonban RapMon volt az, aki nem bírta tovább semmittevéssel tölteni drága idejét.
-Gyorsan beszéljük meg, hogy hülye voltál és menjünk dolgunkra. Neked is, nekem is van jobb jelenleg.
-Én voltam hülye? Te kötsz mindig belém. - kezdtek is bele - Most is te hülyéztél le.
-Mert minden az apró problémáid miatt van, amiket felfújsz.
-Ez egyáltalán nem igaz. - rázta fejét Jin.
-Hahh.... jah.... persze. - dörzsölte halántékát Nam, miközben megbontott egy üveg sört.
-Persze, igyál csak. Attól biztos okosabb leszel.
-Jelenleg megpróbálok lesüllyedni a szintedre, hogy meg tudjuk ezt beszélni.
-Na ez aztán tényleg iszonyat kedves volt tőled. - sértődött meg joggal Seokjin, bár Namjoon a viták szaporodásával néha egyre durvábbakat szólt vissza neki, melyeket kezdett megszokni - Állíthatnál magadon. Nagyon paraszt lettél. - nyitott ki inkább ő is egy sört, hiszen Sejin azt mondta, addig nem állhatnak fel onnan, amíg meg nem beszélik bajaikat, az alkoholtól pedig némi megváltást remélt, akárcsak a leader.
-Mert folyton felhúzol apróságokkal és csak szívod és szívod a vérem. Máshogy nem tudlak leállítani.
-Ha figyelnél rám, hallgatnál néha, nem vesznénk össze egyszer sem. - tértek is arra a pontra ami rendszerint rossz irányba szokott terelődni és ezúttal is elindultak egy újabb veszekedés felé.
Feljött a kor, melyre RapMon a mentális érettséget vetette be kontrának. A szokásos adok kapok is lassan megjelent, ám ahogyan fogyott a sör úgy váltak ők is egyre lágyabbá, ami meglepte mindkettejüket. Természetesen Seokjin volt az, aki elsőnek engedett, mire Nam észrevette magát és állított is stílusán. Hamarosan a szokásos heves vita csillapodni látszott, miközben ők egyre részegebbek lettek. Végül letargikus hangulatban kötöttek ki az asztalra dőlve, mialatt megállás nélkül kértek bocsánatot a másiktól mindenért. Már lassan azért is, hogy levegőt vesznek.
-Én tisztellek ám Jin. - motyogott Namjoon - Csak ne akarj ennyire anyáskodni.
-Csak féltelek titeket. De akkor csak messziről foglak.
-Majd tanulunk a saját hibáinkon. - állt fel RapMon és azonnal el is kapta a falat, hogy abba kapaszkodik.
-Hova mész? - emelte fel fejét Jin.
-Hugyozni. Meghajt a sör. - indult el lassan.

-Ummm, oké. - dőlt vissza az asztalra - Lehet nekem is kell.

-Lehet? Hogy-hogy nem tudod? - kérdezett vissza Nam amint már a mosdónál járt.

-Nem tudom. Ahhj, nem tudok én semmit. Hagyjál! - nyavalygott Seokjin.

-Ó, dehogynem. - hagyta nyitva az ajtót a leader és úgy végezte dolgát - Nagyon is sok mindent tudsz.

-Ez nem igaz. Én vagyok a leghaszontalanabb a csapatban. Nem tudok táncolni, sem dalt írni.

-Ebben tévedsz. Sokszor írtál már szövegeket, amik nagyon jók lettek.

-Azok pár sorok voltak. - pihent az asztalon a legidősebb.
-De akkor is jók lettek és nagy munka volt velük. - haladt Nam a mosdóbeli dolgaival.
-Az a néhány mondat semmi. Ti oldalakat írtok naponta. - szomorkodott.
-Na és aztán? Attól még sokszor van, hogy az a több oldal nincs olyan jó, mint az a pár sor amit írtál.
-Jah persze. - hitetlenkedett Seokjin.
-Igazat mondok hyung. Ügyes vagy ebben is, csak gyakorolni kéne.
-Mint a táncot. Amiben szintén borzalmas vagyok.
-Na és? Abban én is. - ment oda hozzá RapMon miután kezet mosott.
-De te van amiben jó vagy. Nekem nincs. Semmi.
-Dehogynem. Most mért mondasz ilyeneket? - simogatta Namjoon.
-Ti mindannyian jók vagytok valamiben. De nekem.... nekem nincs semmi erényem. Nem vagyok jó táncos, sem dalszöveg író, vagy zene komponáló. Nem vagyok szép sem és még csak jó színész sem. Nem kapok felkérést, míg benneteket megállás nélkül hívnak ide-oda. Én csak teher vagyok itt, plusz ember, akire amúgy semmi szükség. - temetkezett karjaiba az asztalon fekve.
-Jaj ne mondj ilyeneket. Igenis fontos tagja vagy a csapatnak. Tudsz táncolni és zenét is írni és nagyon jó színész vagy. A rajongók is imádnak, mert szép hangod van, plusz nagyon tetszel is nekik, mert szép vagy. Fontos tagunk vagy ugyanúgy, mint a többiek. Miért vagy most ilyen negatív, mi történt Jin?
-Sokak szerint semmi keresnivalóm itt. - hallgatott el kicsit - És tudod mit mondtak a többiek? Hogy anya folyton hisztizik és bosszantja apát. Ránk gondoltak, hogy veszekszünk, méghozzá miattam. Velem csak a baj van. - mocorgott.
-Dehogyis. Mindannyiunknak szokott nehéz időszaka lenni. Más is szokott veszekedni, mert olyan a kedve. Na Jin, nézz rám! - húzta el egyik kezét fejétől, mire a legidősebb az asztalon fekve pislogott rá - Fontos vagy és csak rossz időszakod volt. De már tudom mi a probléma és segítek neked. Csak kérlek, legyél rugalmasabb és nem gondolj hülyeségekre.
-Te könnyen beszélsz. Te tehetséges vagy. - ült fel.
-Te is. Csak nehezen viseled a támadókat. Jin, ne hallgass rájuk! Fontos vagy a fanoknak, nekünk, nekem. Szükségünk van rád, szedd össze magad.
-Nem tudom.
-De én igen. Na gyere, feküdj le aludni. - próbálta felsegíteni társát a leader - Pihend ki magad.
-Nem kell segítség. Ennyire azért nem vagyok terhetekre. - ült Namjoon előtt a földön.

-Hát jó, bocsánat. - térdelt vissza elé, ahogyan elengedte Seokjint, a legidősebb pedig hirtelen mozdulatot tett, amely meglepte RapMont. Néhány pillanatig nem is tudott mit tenni, azután pedig nem akart, ugyanis csak azért viselte el Jin civakodását heteken keresztül, mert érzett iránta valamit. Csupán ezért nem küldte el erőteljesebben melegebb éghajlatra és inkább visszafogta magát, ha társa morgott neki, mert nem akarta, hogy az megsértődjön, majd otthagyja. - Jin? - kérdezett azonnal, amint Seokjin elhúzódott.

-Annyira rég volt ilyenben részem, hogy muszáj volt. - ivott bele sörébe.

-És ennyire rossz volt, hogy innod kell rá?

-Nem. Csak szinten kell tartanom az állapotomat. Köszönöm. - nézett a leaderre Seokjin - Ez már nagyon hiányzott.

-Nem csak neked.

-Pisilnem kell. - mászott volna el RapMon mellett a mosódba, ám az ölébe ültetve ölelte magához.

-Nam?

-Jó illatod van. - sóhajtott nagyot.

-Elengednél kérlek?

-Most nem. Had ölelgesselek. Ha neked meg szabad engem csókolnod csak úgy, nem törődve az érzéseimmel, akkor nekem szabad téged ölelgetnem.

-Nem törődve az érzéseiddel? - lepődött meg Jin.

-Igen. Fel sem merült benned, hogy mért nem kéne, nem lesz jó vége, vagy én nem szeretném.

-Bocsánat.

-Nincs bocsánat. Ezért most szex lesz a vége. - csókolt Seokjin nyakába.

-Mi? Nam! - próbált szabadulni - Ez nagyon szar vicc.

-Mert nem vicc. - harapott fülébe is, mialatt nem engedte el társát. Erősen szorította így képtelen volt menekülni.

-Hagyjh!

-Ne ficánkolj! Bajod eshet. - fogta fogai közé társa puha bőrét és apró nyomokat hagyott végig nyakán.

-De... az egy dolog, hogy én csókra vágytam. Amit te akarsz az már sokkal...

-Jobb.

-Bajosabb. Én nem szeretném.

-Ne hazudj! Libabőrös lett a kezed.

-Mert jó pontot kaptál el.

-Mindjárt elkapok valami jobbat. - markolt Seokjin férfiasságára.

-Ahj! Pisilnem kell. Legalább oda engedj ki.

-Nem. Ez a revans, hogy elviseltem a vitákat. Engesztelj ki.

-Had pisiljek előtte.

-Nem mehetsz sehova. Tartsd vissza. - bújtatta ujjait Seokjin felsője alá.

Az este nem ennek indult, fel se merült a gondolat Namjoon fejében sem, hogy legnagyobb álmát válthatja valóra. Csupán egy hirtelen jött ötlet volt, mely Seokjin elhamarkodott csókjából pattant ki. Ezt pedig csak táplálta tovább gyenge védekezése és apró sóhajai, amint Rap Monster egyre több figyelmet szentelt neki. Hiába nem akarta, menekült volna, végül mégis ott maradt a leader karmai között az idősebb. Lassan hallgatott szavaira, egyáltalán nem mondott már ellent, miközben Nam elfogyasztatta vele söre utolsó kortyait is és addig vetkőztette, míg már semmi sem fedte puha bőrét. Seokjin hatalmasakat pislogott rá amint felállt és őt nézte, gyönyörködött testében. Pár pillanat múlva pedig Nam is elkezdett megszabadulni ruháitól. Ekkor Jinben felmerült a kérdés újból, de utoljára.

-Elmehetek pisilni? - érdeklődött félve. Igazából nem is értette, mért kérdezte ezt meg, hiszen már nem is tudott volna könnyíteni magán, mert Nam tett ennek érdekében.

-Nem. - kapta azt a választ, amit várt.

Ám ezúttal nem ellenkezett, nem is szomorkodott és nem is fortyogott magában. Elfogadta a szabályokat, majd már csupán várta a leadert, hogy visszatérjen hozzá. Nem kellett sok időt egyedül töltenie, Nam sietett vissza, mert nem szerette volna hosszú percekig magára hagyni a gyönyörű testet. Ledöntötte amint felé tornyosult, miközben Seokjin az ajkára tapadt és nyakába kapaszkodott. Egymásnak estek, a létező összes módon kényeztették a másikat. Ujjaik számtalanszor siklottak végig társuk testén, miközben ajkaikkal egymás vállát, vagy nyakát vették célba. Már Seokjinben sem volt egy csöppnyi ellenkezés sem, így ugyanolyan lendülettel izgatta Namjoont, ahogyan az őt. Még akkor sem szólt semmit, mikor a leader hirtelen fájdalmat okozott neki. Csupán felnyögött, rászorított karjaira, ám hamar engedett is fogásán, amint forró csókot kapott bőrére. Nem igazán azzal volt elfoglalva, hogy éppen milyen módon készíti fel őt társa, inkább azzal a problémával küzdött, hogy túl sokat ivott és hiába állt büszkén pénisze, már ez sem állt az útjába a problémának.

-Nagyon kell Nam. Nagyon kell pisilnem.

-Bírd még ki egy kicsit.

-Nem megy. Már nagyon kell. Nem bírom. - nyafogott.

RapMon ezért döntött és gyorsan karjaiba vette. A fürdőszobába vitte, majd lassan lefektette a hideg kőre, mely nem segített Seokjinen. Ettől csak még jobban szüksége volt a könnyítésre, ám nem kapott rá lehetőséget társától. Azonban mást igen. Egy forró csókot síró ajkaira és a leader férfiasságát ellazított bejáratához.

-Neh! - vált el Namjoontól - Előbb had

-Nem. - nyomult be lassan - Ki fogod bírni. Vagy ha nem.... hát....

-Ahh..... a fétised! - sóhajtott fel szenvedésében az idősebb.

-Látod? Okos vagy te. - foglalta el teljesen helyét Jinben.

Egy álma vált valóra ezzel, ráadásul olyan, melyre talán a legkevesebb esély látszott. Végigpillantott társa meztelen testén, majd szemeiben megállapodva forróság árasztotta el szívét. Seokjin lihegett, már akkor levegő után kapkodott, mikor pedig Nam még mozogni is kezdett csak romlott állapota. Egyre kevesebb oxigénhez jutott a nyögések miatt, melyek elhagyták puha ajkait amint a leader a felhők közé repítette. Remekül mozgatta csípőjét miközben lassan sarkaira ült, Jint pedig ölébe húzta. Így tökéletes kilátása volt az alatta vonagló testére, míg az kezeire kapott, mik lábait fogták. Kapaszkodnia kellet Rapmonba, ahogyan az csak fokozta élvezeteit sajátjaival együtt. Lassan már csak kettejük nyögéseitől visszhangzott az egész lakás, Seokjin pedig félni kezdett. Rossz érzése volt, hogy mi fog következni.

-Namh! - sóhajtott fel - Hah! Ne! - érezte amint rohamosan fokozódott teste minden porcikájában az élvezet - Pisilnem kell.

-Semmi sem gátol meg benneh! - nyúlt dereka alá a leader és egy pillanatra sem lassított.

-Nem bíromh!. Haaaaah! - feszültek meg izmai, a leader következő mozdulatára pedig saját hasára is élvezett hosszú nyögése közben.

Megremegett Namjoon karjaiban, miközben az továbbra sem állt meg, így szabályosan küzdött orgazmusával, melynek rengeteg hulláma futott végig testén. Amint pedig a leader keményebbeket kezdett lökni, ő kényszeresen zárta össze lábait, szorította szemeit és takarta el nemesebbik részét kezeivel.

-Álljh! Kérlek állj megh.

-Neh, neh, neh. Mindjárth. - támaszkodott Seokjin fölé miközben szétnyitotta újból lábait.

-Pisilnem kell! Állj megh.... ne olyan mélyen. - találta el újból gyönyörközpontját a leader - Neh! Ez furcsaaah! - nyögött fel.

-Ne küzdjh magaddal! Lazulj el! - mozgott tovább Nam, Seokjin pedig feladta.

Egész este folyamán ezzel szenvedett. Ő kérlelte már a másikat, engedje el, szólt neki előre, nem lesz jó vége, de nem hagyta neki, hogy megelőzze ezt, így most úgy volt vele, elég volt. Ezt már nem bírja tovább. Ellazult egész teste, minden izma Namjoon nagy örömére. Az végigpillantott a másikon, amint az idősebb újból átélte orgazmusát, majd rögtön utána könnyített is magán, végül Jin arcán állapodtak meg a leader szemei. Ő ettől készült ki, hogy láthatta társát, amint hosszan felsóhajtva válik tehermentessé és engedi el görcsösen feszülő izmait. Maga az összkép, az hogy kétszer érte el a csúcsot Seokjin és olyan sok nedvvel mutatta ki örömét elégítette ki Namjoont, ki utolsó mozdulatai után az idősebb testébe élvezett. Felmordult, amint Jin megérezte ezt és hátába mart, hogy fokozza orgazmusát, ami sikerült is. RapMon még sohasem érzett ilyet, így szabályosan szomorú lett mikor már több hullám nem kívánt végigfutni testén. Pedig annyira hajszolta őket, úgy vadászott rájuk, ám sajnos akkor csak egyre volt képes. A további mozgás inkább kellemetlen volt a forró testben, mintsem élvezetes.

-Szép vagyh. - ült sarkaira és végigsimított Seokjin nedves testén.

-Neh! - zárta össze lábait, majd elkapta Namjoon kezét.

-Mi az?

-Belenyúlsz.

-Szerinted ha zavarna, nem engedtelek volna akkor korábban el mosdóba? - vezette tovább ujjait.

-Ez nagyon megalázó. - fordult oldalára Jin és karjaiba temetkezett.

-Nem az. Szexi vagy, ettől pedig számomra csak még szexibb. - mászott újra fölé Nam és fülébe sugdosott - Ezzel bármire rá tudsz venni, bármit megteszek neked egy ilyen menetért. - csókolt vállára - Esküszöm neked hyung.

-Akkor segíts feltakarítani.

-Vagy inkább én kitakarítok, te pedig beülsz a kádba közben és fürdesz.

-Rendben. - nézett a leader szemeibe és zavarba esve pislogott nagyokat. Valami elindult lelkében ettől az estétől.

Azon az éjszakán megbeszélték gondjaikat, kibékültek és még tovább is léptek egyel. Mondhatni átestek a ló túloldalára, de erről nem tudott senki más, csak ők. Ám a békét mindenki felfedezte, ezért pedig hálásak voltak nekik. Végre Kook is el merte mondani az idősebbeknek, mennyire rosszul is érezte magát minden egyes alkalommal, mikor civakodtak, így még egy okuk lett, hogy mért ne veszekedjenek többé. De nem is tervezték. A Bangtan anyukája és apukája örökre kibékültek, sőt... titokban tényleg egy párt alkottak, kiknek a többi tag volt a gyermeke.

-Nam, gyere velem a svédasztalhoz. - hívta Jin a leadert egy fesztiválon, mikor még hátul ültek a sátorban és vártak sorukra.

-Nem. Én már tele ettem magam. Menj egyedül.

-Kérlek kísérj el!

-Nincs kedvem.

-Akkor gyere el velem mosdóba és utána a svédasztalhoz.

-Már oda is kellek? - pillantott fel az idősebbre, majd azonnal kapcsolt is. Nem pont azért hívta oda, amiért azt gondolta Namjoon. - Megyek. - tette le tabletjét és felpattant hozzá.

-Umm.... - nézte végig Tae, amint Seokjin és Nam pár pillanat alatt kisétáltak a sátorból - Ez mi volt?

-Nem tudom.... érdekes. - ráncolta szemöldökét Kook.

-Pedig én mentem volna vele. Ettem volna még. - mondta hangosan V.

-Új rész az Attack on Titanbóóóóól! - pattant fel Jimin - Megnézzük?

-Igeeeeen! - repültek rá a többiek és ezzel meg is menekült a kis pár. Pedig ha tovább gondolkodtak volna ketten ezen az egészen, lehet utánuk mentek volna, lebuktatták volna őket és hatalmas galibát okoztak volna. Így azonban nem volt mitől félniük. Nyugodtan élvezhették a másikat egy eldugott helyen, míg mindenki más semmit sem sejtett.

(Na hát akkor itt is egy ajándék OS :D Ezúton pedig szeretném megragadni a lehetőséget és egy linket megosztani veletek. Az oldal tulajdonosa ezen oldalra minden ficis blog linkjét összeszedte nektek, így ott elvileg mindent meg kell találjatok. LINK! Az oldalon oldalra majd kirakom ezt a linket is nektek!

Továbbá (ehhez majd lesz poszt is de ide először leírom) okt. 1.-jén indul a Koreai Kulturális Fesztivál, amin én is ott leszek a Fandommal. Várunk titeket sok szeretettel az ingyenes eseményen, melyen program is lesz számotokra, szóval alkothattok a fiúknak. Kis ajándékokat szeretnénk kiküldeni nekik amit ti csináltok. Tehát várunk szeretettel titeket majd szombaton a MOM Sportközpontban reggel 10-től egész nap!

Facebook My Music Taste csoport --> LINK (HELPER)
iKON kampány --> LINK
FTIsland kampány --> LINK
BTS kampány --> LINK
Block B kampány --> LINK
Idolater Magazinok --> LINK
Facebook oldalunk --> LINK )

Jimin Szülinapi Fandom Project

Sziasztok!

Újabb szülinap közeledik, ezért pedig a Fandom bele is kezd a munkálatokba. Ugyan úgy, ahogyan eddig, várnak titeket szeretettel a felvételen, de aki nem tud menni, az küldhet képet is a videóba, ha részt szeretne venni benne. Minden fontos információt megtaláltok az eseménynél, a leírásban, Facebookon és kérünk benneteket, olvassátok el rendesen. Csak akkor kérdezzetek, ha harmadszori olvasás után sem tiszta valami.

Reméljük rengeteg kép és videó jön össze Jiminhez! :)

LINK!

 

Skiccpausz: Tehetted volna...

Jimin POV

Egy hatalmas baj van csak a mai kultúrával. Igazából ez az egyetlen baj, amit sokan nem tudnak kezelni. Egy művelt ember egyszer azt mondta nekem, erre azért nem képesek sokan, mert sosem olvastak. Sosem találkoztak ezzel a problémával fiatalon, így nem tudják, ilyenkor mit kéne tenni. Nem tudom mennyire van igaza, mert azt hiszem, nekem sem sikerülne soha. Egyszer ugyanis olyan változatával készültem szembenézni amitől rettegtem. Amiről azt hittem, ha bekövetkezik, akkor abba fogok belehalni, hogy meghasad a szívem. De szerencsére, hála az égieknek, azt hiszem tényleg az ő érdemük, az utolsó pillanatban megmentettek és csak csöpp kóstolót adtak, ami éppen elég lesz azt hiszem életem végéig. De jobb, ha az elején kezdem, hogy érezzétek azt, amit én és tisztában legyetek vele, mit jelent megtalálni lelked elveszett darabját, hogy tudjátok, mit érez az, akinek ez sikerült.

Bonyolult életem volt. Felettébb nehéz és kényelmetlen mindattól, amit szívemben éreztem. Sosem mondtam el senkinek, szüleimnek sem, öcsémnek sem, pedig ő aztán mindenről tudott, hiszen imádtuk egymást. Szabad perceinket egymással töltöttük, így édesanyám sem aggódott, hogy testvéremnek baja esik, mert együtt mentünk mindenhová. Talán ebben kerestem menedéket mindazon gondok elől, melyek éveken keresztül sanyargattak. Ő volt az, aki nyújtott is. Az én kisöcsém, ki örömmel tartott velem, hívott magával, egy idő után pedig kezdett bemutatni barátainak, akik azonban némileg feszengtek miattam, mert idősebb is voltam, meg nem tudták, mennyire töltöm be a nagy testvér szerepét és mennyire egy haverét. Hát én inkább az utóbbit képviseltem erősen, így mentem velük minden marhaságba, hogy ha baja esik, ott lehessek segíteni. Talán ezért is választottam az orvos szakmát, mert annyi éven át valóban jónak bizonyult jelenlétem. Rengetegszer kaptam helyette pofont otthon is és máshol is, idegenektől és szüleimtől. Bár az atyai maflást szívesen passzoltam volna le, ha már az idegeneket nekem kellett viselni, de ezen sem vesztünk össze soha. Megjegyeztem csupán neki, hogy néha igazán mondhatná, az ő hibája volt, ilyenkor pedig csak hallgatott. Szégyellte magát, mert igazam volt és csendben baktatott szobájába. Ezeket a ritka órákat én arra használtam, amire máskor olyanokat fordítottam, melyeket alvásra kellett volna. Begörnyedtem könyveim fölé, hogy szüleimet kiengeszteljem jó jegyeimmel. Nem tartott sokáig az ilyen magány, mert öcsém általában két-három órával később átjött szobámba bocsánatot kérni. Természetesen elnéztem neki ezt is, ahogyan mindig mindent és leültem vele játszani, hogy érezze, nem haragszom. Ezt a kört szinte hetente lefutottuk, de sosem jutott eszünkbe, talán nem kéne bajba kerülni és akkor nem lenne hazai verés sem. Ám nem is kellett elgondolkoznunk ezen soha, mert mikor ő is egyetemre került az ilyen éjszakai kalandok kezdtek teljesen kiesni az életeinkből. Túl elfoglalt lett, ahogyan én is az voltam, hamarosan pedig a tanulás vált a mindenünké. Néha kimozdultunk, de nagyon ritkán, mert csupán barátainkkal szerettünk volna beszélgetni szabad perceinkben, nem pedig menekülni az általunk okozott baj miatt minket üldöző emberek elől. Így lassan lenyugodtunk, elkezdtük beérni a kis sörözgetésekkel, ami nekem viszont nem igazán tett jót. Mikor öcsém elmerült a könyvek hadában szétszakadtunk, én pedig össze lettem zárva problémámmal. A non-stop együttlét non-stop magánnyá változott és egyre jobban gyötört a gondom, melyet továbbra sem mondtam el senkinek, még neki sem. A sörözgetésektől viszont azt vártam, majd segítenek, hiszen társaság, ám rontottak csak a helyzeten. Amint az alkohol a fejembe szállt letargikus lettem. Siránkozásba fogtam, melynek csak nagyon ritkán adtam hangot, de minden alkalommal látták rajtam, szenvedek tőle. Próbáltak vigasztalni, nőt fogni nekem, viszont ez nem segített. Annyira nem izgattak az "OppaaaaAAAAaaaaaAAAAAaaa" nyivákoló lányok, kikkel nap mint nap találkoztam. Egyáltalán nem fogtak már meg, teljesen más irányba nézelődtem bátortalanul, így nem is lett párom, de ezt senki sem tudta. Sem azt, merre kacsintgatok, sem azt, mért nincs senkim. A tanulásra fogtam, mint kamu ok, de nagyon is elfogadható, hiszen tényleg rengeteget ültem asztalomnál, ám ha lett volna valaki, aki egy kicsit is tetszett volna, szakítottam volna rá időt. Ám nagyon hosszú időn keresztül senkivel sem futottam össze. De egy nap végre lenéztek rám az égiek és úgy tűnt, megszántak. Már öcsém sem volt elsős mikor elhozta egy ilyen ivászatra újdonsült osztálytársát és akkor megszakította szenvedésemet. Vagy felerősítette? Már nem tudom, mikor volt rosszabb.

Tehát bemutatta a "legjobb barát" posztra pályázó fiút, kit pár hónapja ismert, én pedig azonnal találtam neki más helyet magamnál. Régóta kerestem már őt, a vigyorgós angyalt életembe, de mikor betoppant nem tudtam, mit is tehetnék. Próbáltam úgy kezelni, mint a többieket, ám nagyon nem ment. Kiemelt figyelmet kapott tőlem, meghívtam mindenre és szinte folyton kérdeztem, ha nem beszélt néhány percig. Csak hallgattam édes hangját, elmerültem szavaiban, hosszú idő óta pedig először nem szomorkodásban végeztem. Élveztem az estét, ám a hazautat már nem, mert a szokásos módon, egy csoportban indultunk, viszont lassan elfogytunk. Nem ő volt az utolsó, aki elvált tőlünk, de nem is az első. Valahol félúton fordult le egy sarkon, onnantól pedig csöndben maradtam. Már akkor hiányzott, már egy perc után úgy éreztem, egy évezred telt el nélküle, de nem tudtam tenni semmit sem. Csak hazasétáltam öcsémmel, ki a bejárati ajtóban már velem foglalkozott. Míg beengedtem magunkat, majd felfelé másztunk a panelban ő faggatott. Nem értette, miért lett hirtelen olyan rossz kedvem, ha kivételesen egész este mosolyogtam. Úgy tűnt neki, komoly pszichológiai bajom van és ő próbált meg engem diagnosztizálni, miközben én voltam az orvos, vagyis lassan kezdtem azzá válni. Lenyugtattam, ne foglalkozzon ezzel, ez az én gondom, majd megoldom, nem lesz semmi baj, de nem ült meg a seggén. Mindennap plusz időt szánt rám, holott egyikünk sem kapott kimenőt, ám mivel nem találkoztam újra a barátjával, így többé nem is mutatkozott a hirtelen hangulatváltás, lassan pedig gyógyultnak nyilvánított. Ezt viszont úgy tervezte megünnepelni, hogy kiruccanunk inni a haverokkal. Persze ettől olyan boldog lettem, mint még soha, ám nem előtte. Neki nem mutattam, csak a szobámban ugráltam boldogságomban mindaddig, amíg rá nem jöttem, csak látni fogom, mint barát, de semmi több. Viszont ekkor sem szomorodtam el, hanem azon kezdtem agyalni, mit lépjek? Hogyan szedjem össze? Hogyan húzzam magamhoz közelebb? Kemény diónak bizonyult a helyzet, nem is voltam képes először semmire, csak barátkoztam tovább vele, beszélgettünk, ami komoly feladat volt, hiszen én inkább azonnal a szemébe mondtam volna: Szeretlek!

Ám nem lehetett, lassan kellett a közelébe férkőznöm, elfogadtatnom magam vele, mint barát és bár a barátzónából elvileg nincs kilépés, én terveztem onnan tovább mozdulni. Ezzel sok lehetetlen célt állítottam fel magamnak, de már a felvételi is az volt és azt is megcsináltam, ezért nem aggódtam.

Szóval hamarosan nekem is jó barátom lett, bár kemény munkámba került, de sikerült.  Így mikor szünetet kaptunk az egyetemen, bár nem egyszerre mindenki mindenhol, ő átjött hozzánk. Az öcsém meghívta, vendégül látta, olyankor pedig én is hagytam a könyveimet és ott legyeskedtem körülöttük, bár nem sokáig, mert testvérem imádott velem is lenni, ezért amikor csak tudott bevont programjaikba, meglepetésemre pedig barátja is jól fogadott. Ez elképesztően felvidított, hatalmas vigyort varázsolt szívembe, főleg mikor már olyan közeliként tekintett rám, mint öcsémre és hozzám is ért, akárcsak hozzá. Ez bizonyult az utolsó cseppnek, mert innentől azon kezdtem gondolkozni, hogyan fogom elhívni egy olyan kiruccanásra, ahol csak mi ketten leszünk. El is merültem benne, mikor pedig kiszúrta, mennyire nézem, zavarba esetten mosolygott, majd elfordult. Túlságosan édes volt és valahányszor ezt eljátszotta nálunk én csak hátraejtettem fejem a kanapé háttámlájára, végül behunyt szemekkel hatalmasat sóhajtottam. Úgy éreztem, lassan megszabadulok a magány okozta fájdalmaktól, még ha nem is érhettem hozzá. Puszta látványa enyhített minden rosszat és felszínre hozott minden jót, ami ezen a Világon létezett. Jól éreztem magam közelségében, de szörnyen tőle távol, sajnálatomra pedig az utóbbiak domináltak. Ezért nyüstöltem Kookot, menjünk bulizni, mozduljunk ki, mert már rég voltunk. Persze vizsgák közben és előtt semmi kedve sem volt, nekem sem, csak látni akartam újra barátunkat, de miután vége lett az évnek és kaptunk egy kis szünetet azonnal mentünk. Első utunk pedig egy bérelt vidéki házba vezetett, amit az én egyetemem végzősei szereztek szemeszterzáró bulinak. Belépni csak meghívóval lehetett, viszont én szereztem mindenkinek és olyan hétvégét töltöttünk el, mint még soha. Sosem jártunk azelőtt luxus házban, melynek hátsó udvarában medence feküdt, nem láttunk még ital bárt magán apartmanban mixerekkel, sem kidobókat az ajtóban és pincéreket a tömegben, mely úgy ugrált a tánctéren, hogy egy földrengést sem érzett volna meg senki onnan. Filmbeillő házibuli volt, ereszd el a hajam a javából, ami pont kapóra jött. Erre volt szükségünk, egy szabályok nélküli estre, így amint megérkeztünk az első dolgunk az volt, hogy megittunk három kör sojut, amitől természetesen azonnal jól is éreztük magunkat. Majd egy-egy sört kezünkbe véve sétáltunk körbe az egész bulin, hogy egyszer lássunk mindent legalább és egyre jobban kezdtük úgy érezni, egy amerikai filmben vagyunk. Sörcsapok ácsorogtak mindenhol, ivóversenyeket tartottak max tíz éterenként, a lányok pedig egyre kevesebb ruhában érezték magukat jól, amin kicsit meg is döbbentünk. A medencéből csak meztelen, vagy egy aprócska tangát viselő csajok másztak ki, hogy újra ugorhassanak, ám előtte még ihassanak egy felest. Felelőtlenek voltak, ahogyan ott mindenki aki bulizni ment és talán aggódtam is volna értük, ha nem lett volna ott az, aki miatt ezt az egészet akartam. Mivel pedig még nem voltam felesketett orvos, nem kellett segítenem egy sérültnek sem és foglalkozhattam csak vele. Persze ez nem ment olyan könnyen, mint szerettem volna, mert szétváltunk. Ők mentek a saját csapatukkal, míg engem évfolyamtársaim leültettek inni. Ünnepeltek, hogy most mi leszünk a végzősök, mi értünk az utolsó akadályhoz és már nem kell sok, ezért hosszú ideig nem is hagytak onnan felállni, csak itattak. Én mentem volna, sokszor megpróbáltam, ám egy idő után felállni sem bírtam a fotelból, menekülési tervem pedig akkor úszott el végleg, mikor a végzettek ültettek öleinkbe lányokat mondván, most használjuk ki a lehetőséget, mert ezek az utolsó alkalmak. Én őszintén szólva nem örültem az ölemben vonagló félmeztelen, vizes hölgyecskének, aki határokat nem ismerve dugta le nyelvét torkomon, akárcsak barátnői a barátaimén. Nem tudtam hol vagyok, kezdtem feladni a koncentrálást és azt csinálni, amit ilyenkor kell. Volt tapasztalatom benne természetesen, de már rég halványulni kezdtek, én pedig nem szerettem volna őket feleleveníteni, de most muszáj volt. Kicsit a kedvére tettem, mikor pedig elkezdett lekúszni az ölemből a földre, mást kezdtem helyébe képzelni. Röpke pillanatok alatt vált feszítően szűkké nadrágom, mielőtt pedig lehúzta volna rólam boxeromat is annyira, hogy hozzám férjen megjelent az a személy, aki gondot okozott nekem odalent. Elkapta karomat és észre sem véve a lányt állított fel a fotelből, majd vonszolt maga után. Igyekeztem út közben összeszedni magam, megigazítani alsó ruházatomat, mikor pedig megálltunk két tényleg csinos lány előtt, akiken meglepő, de volt ruha, szóba elegyedett velük szóba. A csajok mosolyogva fordultak egymás felé, majd olyan hosszú és mély nyelves csókot nyomtak le ott előttünk, mintha tényleg egymásba lennének szerelmesek. Végül ránk néztek mind ketten, barátom pedig elkapta az arcom és maga felé fordított annyival, hogy bocsánatot kért előre, mielőtt ő is úgy tapadt volna rám, ahogyan a két lány egymásra korábban. Meglepett, enyhén ledöbbentem még részeg fejjel is, mielőtt pedig elvált volna tőlem, bátortalanul nyúltam takarásban lévő kezemmel csípőjéhez, hogy kicsit közelebb vonjam magamhoz, ám ettől láthatóan megijedt, mert hirtelen elengedett és egy lépést arrébb lépett. A csajokkal kezdett foglalkozni, valami megállapodásról beszéltek, hogy akkor most ő kap a lányoktól ezért és hozzá is jutott nyereményéhez, amiből sajnos én is kaptam. Aznap este már a harmadik idegen nyelv járt a számban és a második olyan, amit nem láttam szívesen. Persze igyekeztem is megszabadulni tőle, az adott fiatal csaj pedig nem ellenkezett. Úgy tűnt örömmel hagy ott, míg barátnője semmi pénzért sem engedte volna el barátomat, amiért nagyon fájt a szívem. Olyan jól esett csókja, de mindet csak azért kaptam, hogy ő hozzájusson a másikhoz. Még hagytam is volna az egészet, elsétáltam volna meginni még három sojut minimum, ha már nem lettem volna olyan részeg, hogy ezúttal érzéseimre hallgassak. Bátor lettem és féltékeny, de még mennyire féltékeny a semmire, így lefejtettem róla a lánykát, aki természetesen felháborodott, majd ezúttal én húztam magam után. Végig szidott, hogy mertem megfosztani a nyereményétől, majd váltott, mért nem örülök, hogy szerzett nekem is nyereményt, hiszen öcsém mondta, mennyire magányos vagyok. Nem foglalkoztam vele, nem válaszoltam neki mindaddig amíg a kert egy eldugottabb hátsó pontjára nem értünk. Ott sokkal nagyobb sötétség volt, mint húsz kilométeres körzetben bárhol, ezért rengeteg alkalmi párocska vonult oda, hogy részeg estéjükre feltegyék a pontot. Én azonban még tőlük is távolabb menekültem és csak ott voltam hajlandó megszólalni. Nem üvöltöttem, nem haragosan beszéltem, hanem normál hangnemben. Tudattam vele, nem érdekelt a nyereményem semmilyen formában sem, de teljesen más miatt, mint ami miatt gondolná. Viszont ezt már nem magyaráztam el neki. Záró mondatomban közöltem vele, ő kell nekem tetőtől talpig, majd mielőtt elakadt volna lélegzete csókoltam meg. Most én dugta le nyelvem az ő torkán, amint pedig kapcsolt menekülni próbált. Ám leterítettem, a földön végeztük. Féltettem, ezért eleresztettem pár pillanatra, hogy megütötte-e magát, de ő inkább harcolt ellenem, kapálózott, eresszem el, viszont eszem ágában sem volt. Leszorítottam kezeit és mikor már összefogtam csuklóit elkaptam állát, így nem tudott elfordulni tőlem. Újabb csókot erőszakoltam rá, míg meg nem unta a küzdelmet. Addig harapdáltam ajkait is, ameddig nem adta fel. Mikor kezei elernyedtek és többé nem szorította fogait felemelkedtem. Sötét volt mégis csillogtak szemeit, amit nem tudtam hová tenni. Lehet mást képzelt helyembe, lehet fantáziálgatott, nem ott járt, de nem szólt semmit, ezért folytattam. Úgy kezeltem, mintha lány lenne. Finomra váltottam és feltűrtem pólóját, hogy mellbibóihoz férhessek nyaka után. Sóhajtozott, hallottam már akkor, mikor ütőerére adtam csókot, ám próbálta elrejteni ezeket a hangokat, de nem sokáig bírta. Egy meglepődött nyikkanás hagyta el torkát és rám emelte tekintetét, mire én megállva kiengedtem fogaim közül kemény bimbóját. Nem tetszett neki, láttam rajta, ezt nem szereti, így inkább folytattam utam lejjebb, csókolgatva puha bőrét, mikor pedig nadrágját kezdtem lefejteni róla, saját fejéhez kapott. Nem szabadott, nem akarta, de mégis. Élvezetes volt, de ugyanakkor tilos is. Önmagával küzdött és csak annyi volt a szerencsém, hogy ő sem volt józan, így a határait könnyebben tudtam én leküzdeni helyette, mert amint bekaptam merev péniszét feladta a szabályokkal való küzdelmet. Inkább csak átadta magát a kellemes érzésnek, én pedig igyekeztem jó lenni, bár ebben kezdő voltam. Sosem csináltam, csupán megfordult fejemben párszor mindkét felállás, de most adott volt a lehetőség és éltem vele, mert a második esély nem garantálta senki. Ő pedig szintén kihasználta az alkalmat. Sóhajtozott, nyögdécselt, nem érdekelte többé, hogy halkan csinálja, hangot adott minden élvezetének, mikor pedig már csak az alkohol állt mindennek útjában, ezt is kezdte feladni. Hallottam, rengetegszer érezte azt, hogy beleélvez a számba, de nem ment neki. Küzdött ő is, ahogyan én is érte, megtett mindent, kitartott hosszú időn keresztül, melytől az én állkapcsom fájt lassan, ám mikor már legalább huszadszorra feszült meg, de még ekkor sem sikerült orgazmust átélnie, beadta a derekát. Kérlelni kezdett, hagyjam abba, nem megy neki, amúgy sem szabad, ne erőltessük, de nem terveztem, hogy hallgatok rá. Ő azt hitte, azt teszem amit kért, ám nem azért engedtem ki számból, hanem azért, hogy benedvesítsem két ujjam. Persze barátom az alatt a néhány pillanat alatt igyekezte megnyugtatni magát mély lélegzeteivel, ám amint újra ajkaim közé fogtam lüktető férfiasságát, ezzel együtt pedig kezdtem keresni belül is legérzékenyebb pontját először csak gyengéden, elakadtak sóhajai. Felült, el akart húzódni és vállaimra támaszkodott. Csak azt hajtogatta, hogy elég, álljak le, ám inkább elkaptam ajkait, miközben betoltam második ujjamat is. Mellkasomra vágott hatalmasat ökleivel, majd el is tolt szájától, ám szabad kezemmel átkaroltam derekát, hogy ne menekülhessen.

-Itt leszh. - húztam magamhoz - Nyugih.

-Nehm! Álljh! A....ah, hagyd abbah! - akadozott lélegzete és továbbra is feszítette izmait, hogy menekülni akar.

-Várj egy kicsith. - néztem csillogó szemeibe, majd alsó ajkamat beharapva kerestem tovább érzékeny pontját teste forróságában, ami lassan meglett.

-Aahh! - nyögött fel, ám ezúttal sokkal inkább az élvezettől - Ez mih?! - emelte arcát az ég felé, amint már más okból mart vállaimba.

-A prosztatádh. - emeltem ölembe - Ettől el tudsz sülnih. - igyekeztem megtartani, miközben meglett a tökéletes pont, mitől hatalmasat nyögött.

Tetszett neki, ezt már igazán élvezte, hamarosan pedig elkezdett mozogni. Meg is lepődtem, hogy önként emelkedik fel kicsit, majd ül bele ujjaimba. Eljátszotta ezt párszor, míg én csak fürkésztem arcát, majd nyakamba borult és kettőnk közé élvezett egy elnyújtott nyögés kíséretében. Remegett karjaim között az ölemben, miközben éreztem, amint izmain végig futnak még néhányszor orgazmusának apró hullámai. Kíváncsiságból, újra elértem prosztatáját, mitől megugrott egy kicsit, majd ellenkezni kezdett. De nem volt erre szükség, csak érdekelt, hogyan reagálna. Kihúztam ujjaimat, míg ő zavarba esett, amit csupán feje leengedéséből gondoltam.

-Nem tudja meg senki és nem lesz benne semmi rossz. - ajánlottam fel füléhez hajolva egy olyan lehetőséget, amit már akkor megbántam részegen is.

-Ez volt az első.

-Én sem csináltam korábban.

-De.... a legelső..... mindenből. - fordult nyakamba.

-Szűz voltál még?

-Igen.

-Akkor remélem elégedett vagy az elsővel.

-Nem így akartam.

-Hát veled én sem. De nem bírtam kih. - haraptam meg fülét - Túl részeg voltam, hogy tovább visszatartsam magamh. - fogtam fenekére.

-Ha ezt tudom, Kookot viszem oda a csajokhoz.

-Ennyire rossz lett volna az első?

-Nem férfival akartam. A lányokat szeretem.

-Hát az utóbbi pár percben nem úgy tűnt.

-Umm. - sóhajtott gondoktól terhelve.

-Nem csak ezt az egyet terveztem ám, de többé nem erőltetem rád. Most már tudod a lényeget. Hogy megveszek érted, ezért nem kell senki más. Innentől te dolgod, hogy mit szeretnél. Ha jössz hozzám, hogy csináljuk, nem foglak leküldeni. Még ha azért is fogok kelleni, hogy valaki leszopjon, nem ellenkezem. - csókoltam nyakára.

Semmit sem válaszolt, egy nyikkanás sem hagyta el torkát míg visszaöltöztettem. Csupán engem nézett, majd mikor leraktam a földre, hogy távozom, tovább pillogott rám. Lefagyott én pedig otthagytam. Visszamenekültem a kibérelt házba és addig ittam míg ki nem dőltem aludni.

Reggel elsők között keltem egy kanapén fetrengve másod és harmad magammal, az elszállingózó emberek láttán pedig úgy döntöttem, nekünk is mennünk kell. Őrülten hasogató fejjel tápászkodtam fel, majd kezdtem keresni a bagázst. Öcsémet egy kisebb szendvicsből rángattam ki bánatára, végül sikeresen magához térítve küldtem el őt is emberek felkutatására. Lassan összeszedtünk mindenkit kivéve egy embert. Senki sem találta és a buli vége felé már nem is látták, így azt gondolták elment taxival. Ám nekem más tippem volt. Igazából reméltem, nem ott lesz hátul a kertben, mert hiába aludtak kint a füvön rengetegen, hideg volt kicsit az este, de azért a biztonság kedvéért leellenőriztem. Sajnos de, kint aludt egyedül, ám szerencsére valaki megszánta és kapott egy pokrócot. Olyan édes volt és békés, hogy nem mertem felkelteni. Inkább csak óvatosan karjaimba vettem, de béna voltam, kinyitotta szemeit, miközben lépkedtem a ház felé. Megszólított és a hidegre panaszkodott, mire beszélgetni kezdtünk. Kicsit megdorgáltam amiért nem kelt fel, majd ment a melegbe aludni, de nem bírtam szigorú lenni vele. Nem ment. Válaszára, hogy nagyon fáradt volt, én csupán megölelgettem és hallgattam. A házig nem volt tervben újabb csevej, de ő kezdeményezett. Érdekelte, hogy álmodott-e vagy sem, én pedig.... azt hiszem még bennem volt a lendület, nem tagadtam. Beismertem neki mindent, így én estem zavarba ezúttal. Ekkor beszéltünk aznap utoljára, pedig együtt mentünk haza és sokat utaztunk, de nem. Egy szót sem váltottunk többé. Szétváltunk, mindenki ment haza az állomásról, majd hulla fáradtan bedőlt saját ágyába. Én is így tettem, csak nekem annyival volt súlyosbítva, hogy miatta aggódtam. Kicsit sanyargott a szívem a jövőt illetően, de annyira lüktetett a fejem, hogy inkább azzal foglalkoztam első körben. Bealudtam, jót pihentem, majd még a kötelező gyakorlatom előtti néhány napban is csak lazsáltam, mert éreztem az este utóhatásait. Barátommal sajnos nem beszéltem, bár öcsém áthívta, de nem jött. Egy kicsit azért ez fájt, ám nem terveztem ennyiben hagyni, viszont a munka sajnos nem adott sok lehetőséget eme probléma megoldására. Rengeteg volt már a gyakorlat is, amely nem csak óraszámban terhelt meg, de fizikailag és lelkileg is. Sok dolgot láttam, amit normális embernek nem kéne, ám nem voltam olyan, mint mások. Orvosnak készültem, így pont nekem való volt az a környezet. Szabad perceiben, abban a napi kettőben ami volt viszont gondolkoztam egy megoldáson. Igen nehezen ment, de úgy tűnt, nem is kellett nekem elmélkednem ezen, mert drága testvérem megoldotta. Látva, hogy mennyit szenvedek a munkahelyen a gyakorlattól a szabad hétvégémre bulizást iktatott be. Elvitt inni és csajozni sajnos, amit én annyira nem díjaztam, viszont nem csak ketten mentünk. Az egész bagázs jött beleértve azt a személyt is akiért epekedtem. Akkor úgy viselkedett, mintha az az este meg sem történt volna. Ugyanúgy beszélgettünk és barátként kezelt, hozzámért, velem nevetett, közvetlen volt, de nem közvetlenebb, mint szokott. Ettől azonban én még haladni akartam, folytatni ott, ahol abbahagytuk, így terveztem elrabolni majd az este folyamán kicsit. Viszont megelőzött. Mikor először szabadultam el mosdóba ő jött utánam, majd közölte velem, beszélnünk kell. Meglepett és jó értelemben, mert nem vártam ezt tőle. Kellemesen ért, ám felmerült bennem, hogy mi van, ha csak barátnak akar. Megtehette volna, tiszteletben tartottam volna, de nem így lett. Mást mondott, mást tett, miután kirángatott sötét utcára.

-Nekem két kis tesóm van, neked egy és az is öregebb, mint az enyémek. Ezért csak nálad és csak akkor, ha már tud róla, mert fingja nincs semmiről.

-Tényleg? - lepődtem meg amint sétáltunk a csendes, hűvös betonon és elmondta azt, amit szeretett volna.

-Igen, lövése sincs erről.

-Nem az, de tudom. Sosem mondtam el senkinek. Tényleg belemész? - álltam meg és őt néztem, ki visszafordult felém.

-Jól esett, jó volt, próbáljuk ki. - adta áldását a dologra, én pedig azonnal megöleltem.

Boldoggá tett, mint addig senki, a kis kikötései ellenére is, amik nem is érdekeltek. Nem féltem tőlük, megtettem amit kért és onnantól végre vele lehettem. Pedig mondhatott volna ellent rengetegszer, mégsem tette. Ott volt a lehetőség milliószor, de ő nem élt vele.

Így utolsó évemet az egyetemen már úgy végeztem el, hogy tudtam, lesz olyan is aki azért örül nekem, mert szeret, de nem kötelességből, hanem önként. Ezt a szeretet pedig igyekeztem meghálálni, bár elég bénának bizonyultam. Először a gyakorlattal keresett pénzem próbáltam úgy elkölteni, hogy kedvében járjak, de mellényúltam. Gondoltam veszek neki pólókat, mert nem sok ruhája volt és el is mentem vásárolni, ám a méretet nem találtam el. Nagyok lettek rá, magamhoz mértem, nem hozzá, így elszúrtam. Akkor fancsali arcot is vághatott volna, vissza is vihette volna kicserélni őket, hogy jó legyen rá mind, ám nem tette. Egy percig sem volt csalódott, egy rossz szót sem szólt. Azt is én fedeztem fel, hogy nagyok, mikor az egyiket felpróbálta, én ajánlottam fel, menjünk és cseréljük át, de nem. Ellenkezett és azzal vágott vissza, hogy szereti őket, mert így olyan, mintha mindig az én ruháimban mászkálna. Mintha mindig vele lennék. Ezzel meghatott. Nem számítottam ilyen válaszra és ez volt az első alkalom mikor éreztem, sohasem fogom elengedni. Szívemig hatolt érve, amit nem győztem viszonozni. Szerettem, a Világnál jobban, az életemnél is jobban, ezért minden alkalmat megragadtam továbbra is, hogy ezt kimutassam neki. Moziba vittem, majd vacsorázni legközelebbi alkalommal. Kabátjainkat otthon hagytuk, mert nem tartottam esélyesnek az esőt és kicsit össze is kaptunk ezen, hiszen ő biztosra mondta, esni fog. Mielőtt beültünk volna a filmre úgy tűnt, nekem lesz igazam, ám amint kijöttünk róla rá kellett ébrednem, tévedtem. Talán sohasem kértek tőle még annyiszor bocsánatot ahányszor én akkor, viszont nem haragudott. Nem mordult rám, nem mondta azt hogy, én megmondtam, csak mosolygott. Rám nézett, majd a szokásos teli vigyorát villantotta. Azt hittem tényleg kapok a fejemre hülyeségem miatt, de nem történt semmi. Megtehette volna, hogy az orrom alá dörgöli hibámat ám nem így cselekedett. Csupán megölelt és azon kezdett elmélkedni, vajon beengednek-e ázott kutyaként minket az étterembe. Nos hát be, csak nagyon furcsán néztek ránk. Mindenki kiszúrt magának ami engem nagyon zavart, viszont őt egyáltalán nem. Úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna és miután eltűrte vizes haját már csak vigyorgott egész este, minek hatására megfeledkeztem bakimról. Újból elszúrtam akkor a meglepetésem, de őt nem érdekelte és semmit sem tett meg hibám érzékeltetésének érdekében, amit tehetett volna. Különös volt, kivételes személy, aki lépésről lépésre lenyűgözött. Valahányszor azt vártam, majd kicsit kapok tőle, sosem kaptam. Egy rossz szót sem szólt semmiért, hiába teltek az évek, költöztünk lassan össze, vétettem újabb hibákat, sohasem mordult rám egy pillanatra sem. Pedig törtem össze kedvenc bögréjét, amitől elszomorodott és nyugodt szívvel megszólhatott volna, szinte kértem, legalább szidjon meg, hátha jobb lesz neki, de nem tette. Inkább csak hozzám bújt, hogy vigasztaljam meg, hiába voltam szomorúságának kiváltója, nálam kereste a nyugalmat. Rengetegszer kevertem össze a dátumokat, mondtam le utolsó pillanatban a randinkat, mégsem vesztünk össze miatta. Pedig megtehette volna, hogy csalódottságában hozzám vágja minden rossz vonásomat, ám ez sohasem történt meg. Inkább keresett más pillanatot, hogy a közös romantikát ne hanyagoljuk el. Imádtam, odáig voltam érte és azért dolgoztam, hogy ő minél hamarabb felmondhasson munkahelyén, pihenhessen közös fészkünkben, de azt sohasem akarta otthagyni.

Lassan vezető orvos lettem a sürgősségin, kezdtem a legjobbak bérét kapni, ám ő akkor sem adta fel munkáját, mert szerette. Élvezte, akkor is ha egyre többször esett haza ő is úgy, hogy alig állt a lábán, nem kívánt tőle megválni. Ezért kicsit morcos voltam és össze is veszhettünk volna sokszor ezen az én hibámból, de nem tettük. Miatta, mert olyan kedvesen kezelt, olyan szépen mosolygott rám, hogy kedvében akarok járni és ezért milyen hálás, hogy nem bírtam tovább szítani a tüzet. Inkább engedtem neki, mert tudtam jól, olyat dolgozni, amit szeretsz, keveseknek adatik meg, így élvezzük a lehetőséget, ha már egyszer megkapjuk. Ezért hamarosan feladtam a vele vívott harcomat, ellazítására pedig mást is felkértem, segítsen. Mivel öcsémmel még mindig jóban voltunk, mindazok ellenére is amik lezajlottak azok után, hogy az egész kiderült, így őt kértem meg, hosszú idő után most nélkülem vigye kicsit pihenni. Persze már nem a bulizás volt az, ami felmerült bennünk, hiszen mindannyian kinőttük lassan, hanem egy egyszerű sörözős este barátok társaságában. Sajnos én nem tudtam menni, amit még aznap meg is bántam a történtek miatt. Bárcsak én ültem volna ott, bárcsak helyet cserélhettünk volna, vagy döntöttünk volna hárman úgy, gyalog megyünk haza, de nem így lett. Dolgoztam, éjszakás voltam és nem is akadt sok dolgom, de ha tudtam volna, hogy pár perc múlva mennyi lesz, valószínűleg az egész kórházat felvertem volna. Így azonban hagytam a huszonnégyórázókat aludni, a sebészeket kártyázni és a nővéreket trécselni, mert nem volt sok beteg, akit pedig behoztak sem volt súlyos. Nagy kórház voltunk, sok emberrel, így könnyedén elláttuk sérültjeinket.
-Park doktor! - szólított le az egyik nővérke a pihenőben, miközben új kávémat készítettem el éppen. Aznap este a sokadikat.
-Mondja csak.
-Mentő érkezik. Tíz perc és itt van. Autóbalesetest hoznak. Egy súlyos és egy életveszélyest.
-Azonnal megyek.
-Riasztottam már a nővéreket és lecsődítettem a rezidenseket.
-Köszönöm. Egy perc és ott vagyok. - feleltem, majd egyet kortyolva kávémba tettem azt le és indultam vissza helyemre.
Mit is vártam, gondolhattam volna, hogy pont akkor jön eset, mikor kávézni akarok, hiszen ez mindig így történt. Ám mivel sok idő volt még, viszonylag sok, elugrotta mosdóba is az eset előtt. Nem tudtam, mennyire súlyosat hoztak, a mentősöknek ez sokszor elkerülte a figyelmét, hogy rendesen tudassák velünk, de így legalább mindig a maxra készültünk.
-Merre jár a mentőnk? - értem le a nővérpulthoz és vettem kezembe a még hiányosan kitöltött papírokat a betegekről - Már hallanom kéne.
-Megálltak útközben. Újra kellett éleszteni a beteget.
-Akkor elég súlyosat hoznak.
-Igen, úgy tűnik.
-Vért hoztak le? - nézegettem a két űrlapot.
-Igen már bekészítettük a nullásakat.
-Jönnek! - rohantak a rezidenseim a mentőbejáróhoz amint meghallották a szirénázó járművet, én pedig fintorogni kezdtem.
-Érdekes.
-Micsoda?
-Van két ilyen korú ismerősöm. Ma pont várost járnak. Mit is mondott, - néztem fel a nővérre - melyik a súlyos? A vezető, vagy az utas?
-Egyik sem doktor úr. Taxis utasok. Beléjük szállt oldalról egy másik személyautó. A vétkes sofőr a helyszínen meghalt a taxissal együtt.
Remegésbe fogtam, de hamar megnyugtattam magam, csak a véletlen műve a korbeli egyezés, hiszen Seoul hatalmas, rengeteg ilyen korú ember van, akik este a városban taxiznak. Mi pedig amúgy sem szoktunk soha. Mindig sétálunk és kísérgetjük egymást, maximum metrózunk. Ám hiába indokoltam meg, mért nem lehetnek ők, azért egy kis ideg belém ragadt, hogy mi van, ha tévedek, mi van, ha abban a mentőben az öcsém fekszik és szerelmem jön mellette sérülten. Kirázott a hideg is a gondolattól, mikor pedig már én is sétáltam a bejárat felé a papírokat olvasgatva még, berontottak a hordággyal és megtorpantam. Nem az történt amit vártam, hanem valami sokkal rosszabb. Öcsémet az egyik mentős támogatta a járásban, miközben feje kicsit sem nézett ki jól, de ekkor már tudtam, ki fekszik azon az ágyon. Nem kellett nevet mondaniuk, az arcát sem kellett látnom, biztos voltam benne, ő fekszik ott, ő küzd az életéért. Elejtettem a papírokat és elsírtam magam. Nem zokogtam, nem szipogtam, csupán végigfutott két könnycsepp az arcomon, amint odaértek elém, majd mikor látták nem vagyok ott, tovább tolták.
-Hyungh! - kapaszkodott belém öcsém, miközben én követtem párom, ahogy eltolták munkatársaim, kik kapkodtak, mint mindig.
-Huh? - pillantottam rá.
-Belénk jöttek oldalról. Megforgattak, oszlopot kaptunk. Nagyon rosszul van, csak te segíthetsz.
-Egy pillanat.
-Park doktor! - jött oda a főnővér - Ismeri a betegeket?
-Igen. - hajtottam le fejemet nagyot nyelve.
-Az öccse vagyok. - beszélt vele Kook - Az a férfi pedig az élettársa.
-Rendben fiatalember, köszönöm. Doktor úr, maga most menjen fel, öltözzön át és nyugodjon meg. Mára végzett szerintem.
-Nem. - ellenkeztem hatalmasat fújva.
-Szabályzat, rokont nem kezelünk. Menjen!
-Nem. Nincs még egy olyan tudású ember most a kórházba, mint én és nem fogom hagyni, hogy amiatt haljon meg, mert nem tudom kezelni a helyzetet. - lélegeztem mélyeket. Meghalni.... nem halhat meg - Megyek, csinálom! - vettem fel a földről a kórlapot és siettem csapatomhoz, kik sürögtek forogtak felette.
Azonnal láttam, ránézésre megmondtam, a lehető legsúlyosabb sérüléseket szerezte be, majd hozzáfogtam ahhoz, amihez mindig.
-Szóljanak fel a műtőbe, mosakodjanak! Belső vérzés miatt. - tapogattam meg hasfalát - Még nem vészes, de minél hamarabb legyenek készen.
-Lassul a szíve. - figyelték a monitorokat.
-Esik a vérnyomás.
-Össze fog omlani.
-Adrenalint. Egy milligrammot azonnal. Készítsék a defit és a pacemakert. - figyeltem én is az értékeket miközben küzdöttem a torkomban akadt gombóccal. Egy pillanat alatt változott az unalmas esti műszak rémálommá, a semmittevést több kegyetlenül nehéz feladat váltotta fel és nem tudtam, melyik visz el több energiát tőlem.
-Adrenalin. - nyújtotta nekem egy rezidens és ezúttal nem hagytam, hogy gyakoroljanak. Magam tapogattam ki bordáit majd juttattam egyenesen a gyengülő szívébe az életmentő szert.
-Megállt! - tudatták velem azt, amit hallottam is.
-Pacemakert!
-Töltés! - kapcsolták be, miközben egy másik nővér bekente mellkasát.
-Hátra! - végeztem dolgom - Szerezzenek lélegeztetőt! A műtét után kelleni fog.
-Igenis! - rohantak el ketten, miközben megpróbáltam visszahozni a számomra legfontosabb embert.
-Semmi.
-Újra! Még egy milligramm adrenalint.
-Sok lesz az hirtelen doktor. - figyelmeztetett egy tanítványom és akármennyire is igaza volt nem érdekelt. El akartam indítani a szívét bármi áron.
-Még nem. Hátra!
-A műtő öt perc és kész! - szólt oda egy nővér.
-Szuper.
-Semmi.
-Tegye vissza! - nyújtottam egy rezidensnek a tappancsokat - Indulunk! - másztam fel az ágyra, majd ráülve párom csípőjére kezdtem szívmasszázst végezni, miközben a többiek toltak bennünket a lift felé - Itt ne merj hagyni hallod? Meg ne próbáld!
-Jimin! - szólt utánam öcsém, ami újabb könnyeket csalt a szemembe, de még ezeket is sikerült leküzdenem.
A műtőig semmit sem reagált, de szerencsére tartottam a keringését, ám fáradtam. Hiába voltam jó kondiban, nem volt egyszerű ezt csinálni és merülni kezdtem. Ott már pacemakerrel vártak a sebészek és az egész gárda, így lepattanva róla próbálkoztunk újra, miközben egyre gyorsabban csökkentek az esélyei. Pihentem, amíg igyekeztek visszahozni, ám úgy tűnt, lehetetlen. Sokáig próbálkoztak tovább, mint szoktak, hiszen ismertem őket. Már rég abbahagyták volna, ha nem futott volna körbe a drót, miszerint az ott az én párom. Az én másik felem. Ezért küzdöttek, de még így sem csinálhatták örökké.
-Taeh. - sétáltam lassan oda fejéhez, bár kicsit sem hasonlított önmagára. Az a sok vér és tubus elcsúfította, de ettől még ő volt az - Ne add fel könyörgöm. Mi mindent megteszünk, - simítottam arcára és hozzábújtam - csak kérlekh. Küzdjh még kicsit. - vesztettem el lassan hatalmamat könnyeim felett, mialatt munkatársaim szüneteltették a pacemakert.

Egy hatalmas baj van csak a mai kultúrával. Igazából ez az egyetlen baj, amit sokan nem tudnak kezelni. A halált. Az ember ritkán éli már át ebben a modern Világban, ahol gyógyszerekkel mindent megoldanak, ahol tudománnyal ezreket mentenek percenként. Éppen ezért, ha elvesztünk valakit, talán sosem tudunk felállni többé. Ám az én kultúrám azt tanította, hogy attól mert valaki teste meghal, a lelke még nem és újra látni fogjuk. Hittem benne és jó vigasz volt valahányszor közölnöm kellett egy családdal, hogy elvesztették szerettüket, de valahogy ezúttal nem hatott. Nem tudtam beletörődni, mikor pedig meghallottam társamat, miszerint bejelenteni készül a halál időpontját, soha nem látott haraggal kaptam fel fejemet.
-Nem! - dühöngtem - Majd ha én azt mondtam.
-Park doktor. - sajnáltak meg, miközben félretúrtam mindenkit és visszaültem páromra.
-Még nincs vége. - folytattam a szívmasszázst - Majd akkor lesz, ha holtan fekszünk egymáson. - dolgoztam újult erővel.
-Doktor! - szólongattak a nővérek is.
-Jimin. - fogta meg kezemet a főnővére, de nem állta meg - Elég lesz már.
-Nemh. - lihegtem.
-Engedd el.
-Sohah! - kezdtem lassan zokogni amint tudatosulni kezdett bennem, nem tudom megmenteni. Annyi tanulás, gyakorlás, küzdelem után, pont rajta nem fogok tudni segíteni - Taehh.... könyörgömh. Térj vissza hozzámh. Legalábhh a saját pólódban halnál. - tudatosult bennem, hogy az én egyik ajándékomat vágtuk darabokra.
-Elég már. Nyugalom. - próbáltak továbbra is leállítani.
-Kicsimh! - hajoltam oda hozzá és két kezem közé fogtam arcát - Nem hagyhatsz itth. - nyeltem hatalmasat, miközben záporoztak könnyeim. Nem hittem el, hogy ennyivel feladja - Emlékszel mennyi mindent tehettél volna és nem tettél? Haragudhattál volna rám az elméretezett pólók miatt, az elbaltázott vacsora miatt, hogy eláztunk, pedig te szóltál, esni fog, de nem hallgattam rádh. - szipogtam - Veszekedhettél volna velem, de te csak mosolyogtál rám. Hát akkor lepj meg most ish. Meg is halhatsz nekem itt, mindenki előtt, a karjaimban, de mi lenne, ha ezt sem tennéd. Mi lenne, ha erre is azt mondhatnám, tehette volna, de nem tette. - sóhajtottam - Könyörgöm had mondhassam ezth. Kérlekh. Most akartam megkérni a kezed...... ez lett volna a szövegem. - zokogtam - Könyörgöm, had mondhassam el újra. Had mondhassam azokba a gyönyörű barna szemeidbe. Kérlek. Bármit kérhetsz érte. Megadom, csak gyere vissza.
-Jimin. Gyere, pihenjünk le. - segített volna le az ágyról az főnővér én viszont csak felegyenesedtem. Az arcát néztem, behunyt szemeit, amik nem az alvástól voltak csukva.
-Nem hagyhatsz magamra! - vágtam hatalmasat mellkasára.
-Jimin kérlek. Hagyd abba.
-Muszáj visszajönnöd. - hajtottam le fejem - Ha szeretszh..... nem hagysz itth. - hullottak csupasz bőrére utolsó könnycseppjeim - Térj vissza hozzám, könyörgöm. - vágtam utoljára mellkasára - Szerelmem. - ejtettem le vállaimat és én is feladtam. Elfogyott az erőm.
-Ritmus.
-Mi? - kaptam fel fejem.
-Gyenge, de ver. Adrenalin kell neki. - nézett rám a főnővér.
-Egy milis adagokat készítsenek ide! Gyorsan! - adtam ki az újabb parancsot, a ledöbbent csapat pedig azonnal újra munkába állt.
-Vérnyomás veszélyesen alacsony.
-Nagyon kemény a hasfala. - tapogattam meg, hiszen pont fölötte voltam, tökéletesen elértem.
-A műtő kész, csak engedj oda Jimin.
-Egy pillanat. Hozzanak egy mili adrenalin alfa-adrenerget is és atropint is, három félmiliset.
-Azonnal. - rohantak el, míg én újból leszámoltam bordáit, majd adrenalint pumpáltam egyenesen szívébe.
-Kész vagyok. - ugrottam le az ágyról - Önöké a terep. - álltam félre, azonban nem terveztem elhagyni a műtőt.
-Végre visszakaptam a műtőmet. Vegyél fel egy maszkot, a többiek pedig kifelé! - zavart ki mindenki mást barátom.
-Köszönöm.
-Még ne köszönd. - sietett. Meg kellett szüntetnie a nyomást, mely a belső szervekre nehezedett és el kellett állítania a vérzést, miközben peregtek le a homokszemek.

Senki sem tudta, még mennyi van hátra, ezért olyan gyorsan dolgoztak ahogyan csak tudtak. Sosem láttam még így pörögni a kezét Seokjinnek, gyakorlataink alatt sem, pedig voltak húzós eseteink, ám biztossága, melyet ár a múltban is mutatott, ottmaradt ujjaiban.
-Adrenalin kéne! - szóltam bele, mert lassult szerelmem szíve, míg az enyém egyre hevesebben vert.
-Most nem.
-Meg fog halni.
-Nem fog meghalni!
-Ha meghal, te is.
-A fenyegetésed nem segít. Épp elég szar csipog a fülembe, hogy összeomlik díjaznám, ha te elhallgatnál legalább. - küldött el kedvesen az anyámba, én pedig szorítottam csak félelmemben állkapcsom - Ahhj, de cseles. - dolgozott tovább, az utolsó mozzanatokat végezte - Hol van már!
-Seokjin.... - nem bírtam tovább - Meg fog állni.
-Mindjárt. Készülj ide vele! - hívott magához és már ott is álltam leszámolva a bordákat - Ha előbb nyomod bele, mint kellene, biztosra megölöd.
-Értettem. - bár nehezemre esett nem belepumpálni, hiszen már nagyon visítottak a műszerek - Jin kérlek, találd meg, amit keresel.
-Mindjárt megvan.
-A mindjárt nincs elég hamar.
-Megvan. Pákát! - nyomták azonnal kezébe a forró kis drótot - Jó. Elállt. Adrenalint neki! - nem haboztam, mielőtt még mondata végére ért volna már benne is volt az egy mili és minden szempár az szívmonitorra tapadt. Csak lassulni láttuk, gyengélkedni a jelet, ám néhány dobbanással később kezdett kicsit visszaállni eggyel jobbra - Szuper, rakjunk rendet! Jimin, te végeztél, kimehetsz.
-Nem. Nem hagyom itt.
-Hahh. - nézett rám barátom és kollégám egyben - Jó, de ha beleszólsz még egyszer kidobatlak a biztonságiakkal. - tért vissza szerelmemhez - Ez az én műtőm, nem a tiéd.
-Tudom... hál'istennek, hogy így van és nem fordítva.
-Ebben egyetértünk. Törlést!
Végig ott maradtam, az utolsó öltésig, ott sétáltam mellette, fogtam az ágyát, bekísérte az intenzívre és minden gépet odakészítettem mellé, hogy ha kellene legyen. Tudtam, ezért kapni fogok, hiszen feleslegesen helyeztem üzembe őket, de nem érdekelt. Ne volt semmi sem fontosabb, mint az, hogy minden kéznél legyen, ha kell.
-Jahj kicsim. Olyan ramatyul nézel ki. - simogattam kezét.
-Doktor úr! - szólt be egy nővér - A öccse.
-Megyek! - pattantam fel, de még visszafordultam - Attól, hogy nem vagyok itt, még látlak.

Az az este borzalmas volt. Először betolták életem értelmét egy betegágyon fekve, tubussal szájában, egy tasak vért bekötve karjába, miközben tudtam, már egyszer megálltak felkelteni. Majd meghalt újra és hosszú percekig úgy tűnt, soha többé nem láthatom nevetni. Egyetlen egyszer nem küzdöttem még életért annyira, mint akkor, de azóta sem. Összeesni készültem, mikor az az áldott hang tudatta velem, újra ver a legcsodálatosabb szív a világon. Később még rám ijesztett, ám már nem hagytuk elfajulni a dolgokat. Mikor pedig úgy éreztem, végre vége az izgalmaknak, öcsém esett össze. Szerencsére Seokjin nem sietett a pihenőbe, így még a műtő előtt sikerült elkapnom, hogy menjen vissza és aznap mentse meg a családom második tagját is. Persze nem örült ennek, félt tőle, láttam szemeiben, hogy ha nem sikerül neki, az ő hibája lesz, de bíztam benne. A legjobb kezekbe került testvérem is és sokkal kevesebb küzdelem után zárták vissza, mint Taehyungot.
-Jin? - kopogtam be hozzá a mosakodóba.
-Ne mond, hogy még egy családtagodat műtsem meg. - emelte fel fejét és rám sem nézett, csak az éghez imádkozott.
-Nem. Hálával jöttem most.
-Hahh. Ez sokkal jobb. - folytatta keze megmosását - De nem tartozol semmivel, ez a munkám.
-Ahogyan nekem is, de ez most más volt te is tudod.
-Igen, mert most elviseltelek a műtőmben. - törölte meg karjait és hozzám lépett - Csupán annyival tartozol, hogy ha az én feleségemet, gyerekeimet, testvéremet, vagy engem hoznak be ide, akkor ugyan ennyire nem fogod hagyni, hogy bárki is feladja a küzdelmet.
-Ezt megígérem.
-Szuper. Csak ennyi kellett. - tette vállamra kezét - Na én visszafekszem, ébresszetek, ha van valami.
-Rendben. Köszönöm.
-Menj vissza a párodhoz, már biztos hiányol. - sétált pihenő felé.
-Igen.... biztosan.

Sok időt töltöttünk a borzalmas fehér intézmény falai között mindkettejükkel, de a legtovább mégis az én párom maradt bent, én pedig beköltöztem hozzá, habár még aznap este jött is a berendelt váltásom. Protokoll volt, hogy rokont, hozzátartozót, nem kezelhetünk, amit faszán megszegtem, ám mivel nem volt ott más ügyeletes, kénytelen is voltam.... mentségemre szóljon a szükség. Ám a többi napra is felmentettek, így azonban bent sem lehettem volna, de a nővérek befogadtak és elbújtattak a kórházigazgató elől, aki amúgy sem tűnt fel sokszor. A többiek elől nem kellett, mert teljesen megértették a helyzetem. Bent aludtam, bent ettem, bent töltöttem minden napom ágya mellett, míg fel nem keltették a mesterséges kómából. Akkor nem terveztem pihenést, de elnyomott az álom és már arra ébredtem, hogy kezét nézegeti.
-Kicsim! - pattantam fel és szemeibe néztem - Felkeltél. - bevallom kicsit féltem, hogy mit fog reagálni, mert sokáig volt természetes szívritmus nélkül, de mikor mosolyogni láttam szemeit a tubus mögött megnyugodtam - Várjál, ezt kiveszem. - nyúltam is a műanyagért, mely biztosította a légutat - Köhögj, akkor nem lesz olyan bűn szar. - húztam ki torkából és igyekezte teljesíteni azt, amit kértem - Hogy vagy? - maradtam ott mellette.
-Fájh. - próbált beszélni.
-Ezt inkább hagyd. Sokáig volt bent a tubus, megviselte a hangszálaidat. - mentem az ajtóhoz, majd alig kilépve azon üvöltöttem a nővéreknek, felébredt az én szerelmem - Mindjárt jönnek aztán megvizsgálnak. - fordultam vissza hozzá, ő pedig újból kezét nézegette. - Mi a baj? Valamit látsz rajta, vagy fáj? Vagy egyáltalán nem érzed?
-Gyűrűh. - suttogta halkan, amennyire torkából futotta, majd krákogott - Mi ezh?
-Ohh. - el is felejtettem. Felhúztam az ujjára mikor befektették az intenzívre, az egy hét alatt pedig megszoktam látványát - Meg akartam kérni a kezed. Igazából a múltheti vacsinkon szerettem volna, de mivel behoztak és meghaltál kétszer is, így mikor stabilizáltak felhúztam az ujjadra. Reméltem majd megvéd. De ha nem tetszik leveheted. - nyúltam kezéért, ám elhúzta azt - Ez most... - hallottam közben megérkezni a nővérkéket - Akkor... hozzám jössz?
-Igenh. - fintorgott, mert fájt a torka.
-Hahh. - kezdtem vigyorogni - Tudod nagyon jó szöveget írtam ám, hogy megkérjem a kezed.
-Tényleg remeket. - jegyezte meg kollégám a hátam mögött.
-Majd elmondom neked is, ha érdekel. Bár egyszer már hallottad. Remélem azért jöttél vissza. - lábadtak könnybe a szemeim - Szerelemem. - bújtam hozzá és arcára fogtam - Azt hittem elveszítelek. Ne ijesztgessetek.
-Sajnálom. - erőltette torkát.
-Ne sajnáld, maradj csendben. - váltam el tőle - Amíg megvizsgálnak a csajok meglátogatom az öcsém. - nyomtam puszit arcára - Sietek vissza. - rohantam az ajtóig, miközben a nővérek elkezdték ellenőrizni az értékeit.
Ám nem hagytam ott azonnal. Sunyin megálltam a küszöbön és figyeltem, amint abban a kis aranykarikában gyönyörködik. Először nem tudtam boldog-e vagy sem, mert ne láttam arcán, de hirtelen annyi inger érte, nem is csodáltam. Viszont kis idő elteltével, már mosolyogni kezdett. szabad ujjaival forgatta az ékszert, végül levette, csókot nyomott rá és öklébe szorítva emelte azt szívéhez. Azt hiszem erre volt szükségem. Nem szívesen hagytam volna ott egy percre sem, még hozzáértő kezek között sem, de amikor láttam, hogy teljesen önmaga, már nem szenved, hanem felfelé épül, nem féltettem tovább. Bár így is rohantam öcsémhez, kinek kezét menyasszonya szorongatta ezúttal is, majd elújságolva nekik a nagy hírt rohantam fel a lépcsőn, vissza páromhoz. Már egyedül volt és csak feküdt a tévét bámulva, mikor visszatértem.
-Minden rendben? - ültem ágya szélére, ő pedig bólogatott - Hiányoztak a szemeid. - merültünk el egymás pillantásában - Féltem, többé nem láthatom azokat a barna gyöngyöket.
-Dehogynem. - köhögött - Sosem szabadulsz tőlük.
-Te inkább hallgass el. Bámuld a tévét. - feküdtem be mellé - És mássz a mellkasomra. - húztam magamhoz - Hiányoztál.
-Te ish.
-Többet nem mehetsz nélkülem inni.
-Okéh.
-Na pihenj. Mostantól bármikor felébredsz én itt leszek. Úgyhogy aludj csak, itt leszek, mikor felkelsz. - csókoltam fejére.



(Facebook My Music Taste csoport --> LINK (HELPER)
iKON kampány --> LINK
FTIsland kampány --> LINK
BTS kampány --> LINK
Block B kampány --> LINK
Idolater Magazinok --> LINK
Facebook oldalunk --> LINK )