Skiccpausz: Barátok

J-Hope POV

Mindig is sokra tartottam az emberi kapcsolatokat. Na nem úgy, mint mások. Én a barátokról azt hittem, nincs olyan vita, amit nem lehetne megoldani velük. Mert barátok és nem párok, akikkel tökéletesen passzolnunk kell, hanem olyan emberek, akikre számíthatunk, ha baj van, akikkel egy-egy vita után kiegyezhetünk annyiban, hogy igen, mások vagyunk, de nem is kell egyformáknak lennünk. Úgy gondoltam, ők azok, akik mindig mellettünk lesznek és nem felejtik el mindazt, amit értük teszünk. Ám az évek során túl sokszor kellett csalódnom. Mindannyiszor azt hittem, csupán én nyúltam mellé, valamit én rontottam el, biztos az én hibám volt, rossz barát voltam, rossz ember. Mindig magamban kerestem a hibát és töretlenül hittem benne, én vétettem. De sajnos egy idő után az, ami nem nyer megerősítést, még ha teljes szívünkkel is hiszünk benne, életünket is feltettük volna rá, lassan megváltozik a mi szemünkben is. Elvesztjük töretlen bizalmunkat, ahogyan én is tettem. A megüresedett baráti helyekre lassan már nem kerestem embert, nem bíztam annyira többé senkiben, mint régi ismerőseimben, akikért mindent megtettem. Az, hogy én rontottam, csakis az én hibám, szintén megváltozott az idő múlásával. Átgondoltam a dolgokat és rájöttem, ha jelentettem volna valaha is annyit nekik, mint amennyit ők nekem, akkor nem csak én lettem volna az, aki a másikért küzd. Nem én mentem volna mindig vissza hozzájuk, kértem volna bocsánatot azért, ami nem az én vétkem volt, hanem egyszer talán, legalább egyszer, ők léptek volna a tettek mezejére. Ők adták volna fel igazukat látszatra és mozdultak volna azért valamit, hogy újra beszélő viszonyban legyünk. De sosem tették ezt, sosem akarták megvitatni normális keretek között a dolgokat, inkább hisztizve, vitatkozva leléptek, majd tőlem várták, menjek vissza. Ám ebből egy idő után elege lesz az embernek. Megunja, hogy mindig ő adja fel az elveit, mindig ő tér haza a barátjához, akivel amúgy azért veszett össze, mert annak éppen szar napja volt és az is problémának bizonyult számára, hogy miért annyit mutat az óra, amennyit. Egyszer betelik a pohár és az embernek elege lesz.

-Nachost is kérnék még. A legnagyobb fűszerest sajttal. Köszönöm! - vártunk utolsó emberünkre a moziban, hogy mehessünk végre a filmre.
-És milyen szöveggel utasította el? - közben egyik tagunkat faggatták, ki éppen csajozási tanácsokat kért tőlünk. Én természetesen hallgattam, nem szólaltam meg, ha nem volt életbevágóan fontos mondandóm.
-Nem emlékszem már pontosan.
-Hogy pasija van?
-Nem-nem. Biztos nem. Valami oltás volt a részéről.
-Akkor meg minek aggódsz? - szólt bele Yoongi.
-Mert többször is láttam már, hogy próbálták felszedni és minden alkalommal lekoptatta a pasikat.
-Lehet csak normális szövegre vágyik, mert a többi valami hülyeséggel kezdte. A cicással, vagy a "Mi a helyzet?" baromsággal. Ezeket nem szeretik. - beszélgettek tovább, én pedig csak hallgattam.
Nem igazán érdekelt a téma, mert beleszólni nem akartam. Nem szerettem volna, ha az én tanácsomat fogadja meg, ami végül rosszul sül el, ellövi minden lehetőségét és akkor meg én leszek a rossz. Pont ezért voltam csöndben szinte mindig. Amúgy sem álltunk egymáshoz olyan közel a többiekkel. Csak volt egy közös ismerősünk, aki szeretett engem is ráncigálni néha ide-oda, hogy szocializálódjak, de semmi több. Őszintén szólva még vele sem beszélgettem sokat. Tartottam a kitűzött távolságot mindenkitől, nem kockáztattam akkor már semmit.
-Hoseok! - üvöltött át a soron a csaj problémákkal küzdő - Te mit javasolsz?
-Semmit! - válaszoltam a legszélső helyről.
-Adj neki valami tippet! - bökött oldalba ismerősöm, mire csak fintorogtam.
-De biztos van valami ötleted.
-Nem akarok tanácsot adni, mert ha meg nem válik be és elbuksz miatta mindent, akkor az az én hibám lesz. Szóval tedd azt, amit te jónak látsz. - fejeztem be szövegem - Ez megfelel? - kérdeztem halkan?
-Nem.
-De... Javasolj te is valamit! Nem tudom, mit kéne tennem. Mindenki elmondta a véleményét, csak te maradtál!. - faggatott tovább.
-Ez nem igaz. Én is elmondtam a véleményem. Többet nem tehetek.
-Akkor inkább hanyagoljuk a témát. - terelte el a beszélgetést Namjoon - Kezdődik az előzetes. Moziban vagyunk, élvezzük ezt!
Ezzel megmenekültem a további faggatózástól és végre azt csinálhattam, amiért odamentem. Bár nem érte meg a kimozdulást, mert közel sem volt olyan jó a film, mint vártam.  Így a nap fénypontja továbbra is ismerősöm problémája volt, ami megoldásra várt, melyben én nem kívántam segítő tanácsot nyújtani, ezért a lehető leghamarabb leléptem mondván, másnap dolgozok, korán kelek és még sok dolgom van otthon, pihenni szeretnék. Természetesen semmi kifogásuk nem volt, amúgy sem ragaszkodtak hozzám, így minden gond nélkül ott tudtam hagyni őket a kis csajozós gondjukkal a plázában és hazaloholhattam.

-Nem mozizni vagy? - érdeklődött lakótársam aki az étkezőasztalnál ülve olvasott.
-Ott voltam. - pakoltam le cuccaimat.
-És?
-Szar film volt. Te mit csinálsz itthon? Nem randin vagy?
-Hülye csaj volt, lepattintottam. - tette le könyvét.
-Hülyébb, mint az, amelyik játéknak fogta fel a csokiautomatát?
-Annyira azért nem, de jól elbeszélgettek volna az biztos.
-Mázlista vagy.
-Az tuti.
-Mostál? - érdeklődtem, mert tényleg volt egy-két dolgom még aznap.
-Nem. Szabad minden.
-Kösz. - indultam is teendőim elvégzésére.
Vele sem beszélgettem sokat, csak a minimumot, bár ő tudta a teóriám, elfogadta és nem akart többet. Csak együtt laktunk, szerinte pedig nem kötelező ezért pajtiknak is lennünk. Emiatt mondjuk nagyon megkedveltem, mint lakótársat. Végre nem egy nyomulós, azért is tudni akarok rólad mindent, legyünk öribarik idegesítő kis bolhát kaptam, de nem is egy bunkót, akiről nem tudok semmit.
Ráadásul sosem zavart meg semmiben, bármire meg lehetett kérni és alkalmazkodott azonnal. Pont emiatt tudtam minden alkalommal haladni a dolgaimmal rendesen, ahogyan ezúttal is. Viszonylag gyorsan készen lettem, még vacsorát is tudtam csinálni magamnak időben, majd beülve a tévé elé néztem meg kedvenc sorozatomat. Szokásos napi rutinom ment, amit az évek alatt úgy megszoktam és semmiért sem változtattam volna rajta. Míg fiatalabban szerettem azt, hogy egy biztos napi pontom sincsen, addig idősebben pont ez volt az, ami borzasztóan tudott idegesíteni. Ezért amennyire tudtam már összeállítottam magamnak egy biztos beosztást, melytől sohasem tértem el.

Igen, így kicsit magányos voltam, főleg mikor azt láttam, másnak milyen jó baráti kapcsolatai vannak. De olyankor mindig eszembe jutott, hogy egyszer csalódni fognak a másikban és ugyanúgy végzik, ahogyan én. Elvégre szüleimnek sem voltak legjobb barátaik, akikkel mindennap találkoztak, beszéltek, programot szerveztek. Csak régebbi ismerősök, kikkel néha összefutottak, kiknek olykor-olykor meséltek, de igazán senki sem tudott róluk mindent. Ők sem bíztak már olyan mértékben kívülállóban és pont ezért gondoltam, így van jól. Nem is kell ilyen közeli barát, mert egyszer úgyis eltűnik örökre, elég csak, ha van néhány ismerős, az tökéletesen megfelel.
-Szia anya! - mentem át a Holdújév hétvégéjén szüleimhez. Amikor csak tudtam meglátogattam őket, mert velük tudtam bármiről beszélgetni és húgommal is.
-Már vártunk kisfiam. - ölelt meg - Milyen volt az utad?
-Hosszú, fárasztó. - haladtunk beljebb a házba.
-Akkor csak a szokásos.
-Igen.
-Hoseoooook! - sétált hozzám testvérem és megölelt - Olyan ritkán látlak.
-Seoulba kéne költöznöd és akkor többször találkoznánk.
-Nem hagyom hátra a barátaimat.
-Mindig ezt mondod, de hidd e, ők megtennék akármikor.
-Még mindig negatív vagy.
-Csak reális. Szia apa! - köszöntem utolsó családtagomnak is.
Imádtam hazamenni abba a házba ahol felnőttem, mert ott sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, mint bárhol máshol. Őszintén beszélhettem bármiről és sohasem lett az a vége, hogy többet nem álltunk szóba egymással, vagy otthagytuk volna a másikat valami miatt. Tényleg szerettem otthon lenni, csak édesanyám egy kérdése bosszantott mindig.
-Barátnővel, hogy állsz kisfiam? - ült le mellém a kanapéra.
-Folyamatban, mint mindig anya.
-És a barátaiddal mi a helyzet? Jisso mindig azt mondja, neked nincsenek és aggódik miattad. De azóta sincsenek?
-Nincs ilyenekre időm. Sokat dolgozok.
-Azért néhány korodbelivel összebarátkozni, péntekenként néha-néha bulizni menni biztos lenne időd.
-Szoktam.
-Tényleg? Szoktál szórakozóhelyekre menni és úgy viselkedni, mint a fiatalok?
-Az nem az én világom anyuka.
-Most vagy fiatal, most kell ezeket megélni, még ha nem is a te világod. Később bánni fogod, hogy kihagytad.
-Dolgozok inkább és gyűjtök, hogy ne legyen gond a pénzre. Szerintem az sokkal hasznosabb. - cseverésztün, miközben apa és a húgom szokásosan teljesen mást csináltak, mint mi, így a közelünkben sem voltak.
-És közben kivel beszélgetsz? Kinek mondod el az olyan gondokat, amiket nekünk nem lehet?
-Nem kell feltétlenül ezeket elmondani valakinek. - forgattam szemeimet. Mindig azzal fárasztott, hogy szocializálódjak jobban, ahogyan régen, de feleslegesen firtattuk ezt.
-Kisfiam. Az ember társas lény, szüksége van barátokra. Olyan emberekre akiknek bármit elmondhat.
-Tudod jól anya. Voltak, de hányszor estem pofára? Te is ott voltál. Egyszer sem sült el jól a dolog. Most barátkozzak olyannal aki lefekszik a barátnőmmel, vagy aki csak addig beszélget velem, míg szüksége van valamire, majd szarik a fejemre. Esetleg azzal, aki meg csak azért ír, hogy anyagilag támogassam? Anya, én igazán hálás vagyok, hogy aggódsz értem. - fogtam meg kezét - De nem kell. Jól vagyok, jól élek, semmi bajom. Ne aggódj!
-A fiam vagy. Mindig aggódok érted ahogy kiteszed a lábad a házból.
-Tudom. De akkor legalább azt lehetne, hogy nem beszélünk erről többet? - kértem azt, amit mindig.
-Rendben. De akkor most még feleség jelölted sincs?
-Hah... Mondom az is folyamatban van. - tért át kedvenc témámra.
Ezektől függetlenül szerettem ott lenni, az igazi otthonomban azokkal az emberekkel, akiket szerettem. Kicsit jó volt elengedni magam és újra szüleim kisfiának lenni, aki kap ebédet az asztalra, csak segítsen megteríteni. Imádtam ezt a kényelmet, bár sosem tartott sokáig. Fájó szívvel léptem ki minden alkalommal azon a bizonyos ajtón, de akkor már kész tervekkel, hogy mikor is térek majd vissza. Az volt az egyetlen, ami miatt nem szomorkodtam annyira.

-Hazaértem! - dobtam le cuccom az ajtóban és szóltam lakótársamnak. Ha hosszabb időre megyünk el akkor rendszerint így szoktunk visszatérni. Ezt különböző nem várt és kellemetlen meglepetések miatt vezettük be.
-Ez remek, de itt ülök az asztalnál. - válaszolt.
-Bocs. Azt hittem a szobádban vagy.
-Nem baj. Milyen volt?
-Szokásos. - vettem le kabátom és cipőm - Minden rendben itthon?
-Igen. Nem történt semmi új. - állt fel helyéről, majd kezében újságjával indult szobájába, én pedig cuccaimmal a sajátomba. Ám az ajtómban megtorpantam.
-Te hogy kerülsz ide? - pillantottam meg egy nem várt vendéget az ágyamon ülve.
-Jah, igen! Őt elfelejtettem! - kiabált nekem lakótársam - Jött egy vendéged, aki elvileg a barátod és nem akart elmenni, így beengedtem! Szívesen! - zárkózott be.
-Segítségre lenne szükségem. Mindenki más haza ment, senki sincs a környéken, nem tudtam kihez menjek. - kezdett is bele mondandójába.
-Mondjuk haza? - fogtam még mindig a kilincsem.
-Nem akartam egyedül lenni. A család elutazott vakációzni, de én maradtam.
-Minek?
-Gondoltam most végre sikerül előre lépnem a lánnyal.
-És nem.
-Nem igazán. - rázta fejét.
-De miért pont hozzám jöttél? Nem hiszem el, hogy nem lett volna valaki. Valaki... jobb ember erre.
-Csak te vagy még olyan barátom a környéken akire számíthatok. - legszívesebben rávágtam volna neki, nem vagyok a barátja, csak ismerőse, de inkább sóhajtottam egy hatalmasat a goromba válasz helyett - Mondjuk mikor először jöttem nem voltál itt.
-Először?
-Két napja. Jah, azért bocsánat. Elfogyott a kimchid.
-Sunghak! - indultam lakótársam szobájához, de nem engedett be végül - Nem gondolod, hogy szólnod kellett volna, ha napok óta itt van? Másodszorra pedig miért engedted be?
-Miért, ha szólok, meg tudtad volna oldani szegény gondját? Mellesleg meg nem lopott el semmit. Ne morogj!
-Még el kell beszélgetnünk erről az együttlakásról. - tértem vissza saját szobámba és ezúttal már becsuktam az ajtót - Szóval, miben kéne segítenem? - ültem le székemre.
-Azt hittem, jól kijövünk a lánnyal. Meghívott magukhoz vacsorázni és nagyon örültem, hogy már most bemutat. De ehhez képest borzalmas volt az este. Bármit mondtam a szülei belekötöttek, ami nem is érdekelt volna, de a lány velük tartott. Én ezt nem értettem hyung. Miért nem maradt inkább csöndben? Vagy ha ennyire utál és lenéz akkor miért hívott meg? Ráadásul a végén úgy köszönt el tőlem, mintha minden rendben lenne és ő lenne a Világ legszentebb lénye. Olyan megalázó volt!
-És ehhez miért kellek én?
-Nincs senkim a közelben és most társaságra lenne szükségem.
-Az, hogy megbeszéled a többiekkel, nem elég?
-Gyorsan elhadartam telefonba és letették. Nem foglalkoznak most velem, jobb dolguk is van. - ült szomorúan az ágyamon, mint egy kidobott kiskutya.
Szívem szerint hazaküldtem volna, hiszen mit kezdjek én vele, nem vagyunk jóban ennyire, azt sem tudom, miről beszélgessek vele, de megszántam. Fene a jó lelkemet, maradhatott. Persze mikor ezt eldöntöttem már éreztem, ebből megint én fogok rosszul kijönni.
-Rendben. Maradj amíg jobban nem leszel.
-Igazán?  - nézett fel rám csillogó szemekkel.
-Igen, de ne éld bele magad. Csak pár nap maximum.
-Köszönöm hyung! - indult felém.
-Nana! Semmi ölelés, tudod.
-Bocsánat. - torpant meg - Nagyon köszönöm!
-Semmiség. - sóhajtottam nagyot, majd dolgomra is tértem.
Kipakoltam a használt ruháimat és mosásba kezdtem, míg ő az ágyamon heverészett tévénézés közben. Igazából nem tudtam, mit kéne csinálnunk, de miután kitakarítottam a lakást, ami amúgy nem volt terveim között, csak valami elfoglaltság kellett, hogy minél kevesebb időt kelljen vele töltenem, rendeltünk magunknak vacsorát. Legalább arra az időre volt témánk, de utána persze a síri csend honolt kettőnk között, amit egy-egy ügyetlenebb kezdeményezése szakított meg. Valóban, nem álltunk egymáshoz közel, ez virított rólunk, ezért pedig kommunikálni sem tudtunk valami jól. Ám szerencsére én hamar elfáradtam és mehettem aludni.
-Akkor itt éjszakázol? - álltam szobám ajtajában pizsamában.
-Igen, ha nem gond.
-Rendben. Pizsamát mindjárt keresek neked. - nyitottam ki szekrényemet - A fürdőt már ismered, nyugodtan használj bármit. Én kint leszek, ha kellek. - vettem elő neki ruhát és az ágyra is dobtam.
-Nem itt alszol?
-Nem, itt te alszol.
-Elférünk itt ketten is. Gondoltam beszélgetünk még elalvás előtt, vagy keresünk valami filmet.... nem tudom. - próbált maradásra bírni.
-Nem igazán tartom jó ötletnek, hogy együtt aludjunk.
-Talán mert... meleg vagy?
-Mi?! - lepődtem meg - Ezt meg honnan veszed?
-Sosem hallottam még csajozós sztorikat rólad, barátnőről sem tudok. Egyszer kérdeztem a többieket, hogy miért nem, de ők sem tudtak semmit, akkor gondoltam, hogy lehet ezért. De akkor nem vagy az.
-Nem. Hetero férfi vagyok. Attól, mert nem tudtok rólam személyes dolgokat még nem vagyok meleg! - ez felidegesített. Így legyen kedves, meg szociális lény az ember. Melegnek nézik az ismerősei.
-Oké, jó. Most már ezt is tudom. De én viszont nem szeretném egyedül tölteni az estét vendégségben. Kérlek hyung! Elférünk simán. Majd nem érek hozzád, esküszöm. - könyörgött azokkal a hatalmas szemeivel. Tudtam, hogy meg fogom bánni, ha marad.
-Menjél fürdeni, addig kitalálom. - zavartam el inkább míg erőt gyűjtöttem.
Hamar végzett, de nekem annyi idő elég is volt, hogy tökéletes megoldást találjak. Elkértem kedves lakótársamtól matracát, amire mindig kifekteti haverjait, ha egy hosszú este után nálunk kötnek ki, és én arra dőltem le a földre.
-Neked kéne az ágyon aludni, hisz te vagy a házigazda.
-Pont ezért kell neked az ágyon aludni. Mert te vagy a vendég. Sokáig szeretnél még fent lenni? Fáradt vagyok.
-Ezt a filmet gondoltam megnézem még. Zavarok? Kikapcsoljam?
-Nem. Nézzed csak. Csak ne hangoskodj és a végén kapcsold ki. Akkor nem zavarsz. - fordultam oldalamra.

Végül sikeresen elaludtam a filmen pont úgy, ahogyan terveztem, a kis kölcsönmatracon pedig egész jól pihentem. Meg is lepett reggel, mikor felkeltem, hogy nem fáj semmim. Viszont akkor láttam, nem csupán én szenderültem álomba a tévé kellemes zajára, hanem vendégem is, így bekapcsolva maradt egész estére. Lekapcsoltam az elektromos kütyüt és laptopomat összeszedve másztam ki a nappaliba. Ott töltöttem időmet, míg fel nem kelt ő is. Megetettem, ahogyan házigazdának illik, miközben próbáltunk megint beszélgetni, természetesen sikertelenül. Nem volt meg a közös hang, de őszintén szólva nem is kerestem. Nem igazán szerettem volna vele jobban összemelegedni, ám ő máshogy gondolta, ami megmutatkozott egész nap mindaddig, amíg nem kapott egy üzenetet a bizonyos lánytól, hogy randizzanak.
-Szerintem amúgy, nem jó ötlet. - próbáltam óvatosságra inteni.
-Miért ne lenne az? Látni akar! Kedvel! - boldog volt, de azért valahol féltettem... hogy megint nálam fog kikötni.
-Gondolj csak bele, hogyan viselkedett veled. Szerinted mennyire tart téged az a lány? Szerintem nem túl sokra. Vigyáznod kéne vele és messzire elkerülni. Az ilyenek csak kárt okoznak.
-Nem is ismered! - förmedt rám.
-Ez igaz. De tudom, hogyan viselkedett veled legutóbb. És azt talán nem kéne megtűrnöd.
-Azt sem tudod miről beszélsz! Ő csak nem akart a szüleinek ellentmondani. - viselkedett egészen máshogy, mint előző nap. Nem is számítottam jobbra. Kis remény felmerült és ilyenkor az emberek általában ilyenek. Hinni akarnak abban ami nem igaz - Ő egy remek, jószívű, kedves lány.
-Az tegnapiak alapján, nem az. Tegnap egészen mást meséltél róla. Ne szépítsd meg csak azért, mert szeretnéd. Van még helyette ezer más szép lány. Inkább nézz egy normális után. - magyaráztam neki nyugodtan. Valahol éreztem, felesleges és talán pont ezért nem idegeskedtem.
-Egész eddig, ha valamiben kértem a véleményedet, nem mondtál semmit. Most nem kértem. Csak arra lenne szükségem, hogy támogass, mint a barátom. - morgott.
-Nem vagyok a barátod. Csak egy ismerősöd.
-Ohh... - lepődött meg. Valószínűleg zokon vette, de nem volt kedvem elmagyarázni a teóriám, ami amúgy nem is érdekelte - Akkor meg végképp nem értem, milyen jogon szólsz bele! - kapta össze cuccait.
-Hát csak olyan jogon, hogy nálam tanyáztál miatta és ezt nem akarom megint. - mentem utána a kijáratig.
-Többet nem fogok, ne aggódj. Úgysem vagyunk barátok, csak ismerősök. - öltözködött.
-Tudod ez kicsit bonyolultabb, mint gondolod és nem konkrétan ellened irányuló kijelentés.
-Gondolom. Köszönöm a vendéglátást. Sziasztok! - tépte fel az ajtót és már el is tűnt.
-Furcsálltam is, mikor azt mondta, a barátod. Neked nincsenek barátaid. - szólalt meg Sunghak - Érdekelt is, ki ez a srác. De így már mindent értek. Viszont ő láthatóan nem.
-Nem hallotta még az érvelésem. - zártam be a lakást.
-Hát már nem is fogja. Kérdezhetek valamit?
-Kérdezz! - mentem a konyhába, majd egy doboz kólával ültem le mellé az asztalhoz.
-Értem én, hogy csalódtál. Pofára ejtettek, nem is akárhányszor, nem is akárhogyan. De ez a fiú kedvesnek tűnt. Elveszettnek, aki felnéz rád és tőled remél megoldást. Nem olyannak, aki átbaszna.
-Kérdezel is, vagy csak magyarázol?
-Jó-jó. Szóval, őt miért nem ismerted el barátodnak, mikor szüksége lett volna rá?
-Mert akkor azt hiszi, az.
-De hát az. Befogadtad.
-Mert te beengedted! - mordultam rá.
-De kidobhattad volna.
-Annyira gonosz nem vagyok.
-Érdekes. Pedig most az voltál vele... Jó, figyelj! - állt fel - Értem én, hogy senkiben sem bízol... De most segítségre lett volna szüksége valakinek, aki számított rád. Mivel vagy te akkor jobb, mint azok, akik téged cserben hagytak?... Nem kell válaszolni. Csak gondolkodj el! Te tudod, mire számíts az emberektől, nem érhet csalódás. De ettől te még lehetsz kedves tudván azt, nem várhatod vissza. - hagyott ott.
Tényleg lehet gonosz voltam, de azt sem értettem, miért hozzám jött. Hiszen csak akkor beszéltünk, mikor csapatostul találkoztunk, semmikor máskor. A címem is véletlenül tudta meg, de sohasem álltunk egymáshoz közel. Honnan vette, hogy barátok vagyunk? Mindenesetre azért elgondolkoztam, hogy majd este felhívom, ha megnyugodott és bocsánatot kérek tőle, meg kifejtem a kis teóriámat, miért is vagyok ilyen távolságtartó mindenkivel. Ezért elkértem nagy nehezen közös ismerősünktől a számát, majd a szokásos pihis napomnak megfelelően folytattam dolgaimat és nem csináltam semmit, csak sorozatoztam, olvastam, játszottam a fennmaradó időben. Mikor pedig lement a nap és eltelt egy kis idő, de még nem volt pofátlanul késő egy telefonhoz, felhívtam.
-Ki az? - vette fel számomra különleges hangon.
-Szia! Hoseok vagyok. Minden rendben?
-Igen. Mit akarsz?
-Csak bocsánatot szerettem volna kérni és elmagyarázni, miért is mondtam azt, amit.
-Bocsánat elfogadva, magyarázatod nem érdekel. - szipogott egyet.
-Beteg lettél?
-Csak tüsszentettem.
-Milyen volt a találka?
-Akarsz mást is vagy letehetem? - förmedt rám.
-Gondolom nem ment jól. Figyelj azért átjöhetsz, ha társaságra van szükséged. Itthon vagyok. Megkaphatod a szobámat is, nem zavarlak.
-Jó éjszakát Hoseok! - nyomott ki.
-Hát jó. - tettem le magam mellé a telefont, majd átmentem lakótársamhoz - Hallod! - nyitottam be - Mit nézel?
-Sharknadot. Mit akarsz? - bámulta a képernyőt.
-Felhívtam és bocsánatot kértem.
-Elmondtad a hülye teóriád?
-Nem engedte. Szarul ment a randija. Igazam volt és morcos. Felajánlottam neki a lakást, de lecsapta. Látod, pont olyan, mint a többiek. Baszik arra aki segíteni akar... Te milyen szar filmeket nézel. - pislogtam tévéjére.
-Azért te paraszt is voltál vele, megérdemled. Ez a film pedig nem szar.
-Minek beszélgetek veled is? - csuktam be az ajtaját és otthagytam.
-Mert jó tanácsokat adok! - üvöltött utánam.
-És szar filmeket nézel!
-Nem szar!
Így az én lelkiismeretemet tisztára mostam. Bocsánatot kértem, felajánlottam szolgálataimat, majd paraszt léte ellenére sem szólaltam meg. Igazán büszke voltam magamra és nyugodtan dőltem be ágyamba.

Meglepetésemre azonban reggel, mikor ki akartam mászni a takaró alól, véletlenül megtapostam valakit.
-Mi... ki vagy? - húztam le a mocorgóról a takarót - Hogy kerülsz ide? Hogy jöttél be? Tudod hogy rám hoztad a frászt?!
-Még álmos vagyok hyung. - fordult másik oldalára.
-Hogy jöttél be?
-Lakótársad beengedett.
-Sunghak! - kiáltotta azonnal utána és kirohantam egészen a nappaliig, ahol szokásos nyugalmával újságot olvasott kávéja mellett - Miért engedted be? Miért nem keltettél fel? Mikor jött? - faggattam mérgesen.
-Az éjszaka közepén dörömbölt. Csodálkoztam, hogy nem ébredtél fel rá.
-És miért nem keltettél fel?
-Minek zavarjalak ezzel? Most úgyis rájöttél és kipihent vagy, ahogyan ő is. Legalább aludtatok egy jót. - kelt fel helyéről.
-Komolyan el kell beszélgetnünk.
-Rendben. De nem most. Te nem mész dolgozni?
-Szabim van a héten.
-Ahh értem. Akkor tudsz foglalkozni a törpével. Én megyek munkába. Sziasztok! - rakta le a bögréjét, majd ment is öltözni, én pedig visszabotorkáltam szobámba.
Ismerősöm ott aludt még a földön és nem szerettem volna felkelteni, szóval ahogyan legutóbb, úgy most is elkezdtem összeszedni cuccaim.
-Elmenjek? - szólalt meg.
-Nem. Maradj csak.
-Mérges vagy?
-Nem. Csak legközelebb keltsetek fel. Vagyis, ilyen ne is legyen legközelebb, de azért szóljatok már.
-Rendben.
-Milyen volt tegnap?... Bár, ha nem szeretnél beszélni róla, nem muszáj.
-Miért mondtad azt, amit? - fordult felém.
-Mire gondolsz?
-Azért hívtál fel, hogy elmond, miért mondtad azt, amit.
-Jah igen. Hogy csak ismerős vagy, nem barát. Nekem egy barátom sincs. Mindenki csak ismerős. Nincsenek hozzám közel álló emberek, éppen ezért ne sértődj meg ezen. Nekem Nam is csak ismerős.
-Értem.
-Biztos?
-Aha.
-... Ennyire szar volt a randi? - lepődtem meg. Azért az emberek ezt sosem hagyják kérdés nélkül.
-Igen. - fordított újra hátat nekem - Igazad volt. Nem szabadott volna elmennem vele.
-Gonosz volt? - kérdeztem félve.
-Nem akarok róla beszélni.
-Értem... A nappaliban leszek szólj, ha éhes vagy, akkor csinálok reggelit.
-Rendben. - válaszolt, majd szerintem vissza is aludt, én pedig rácsuktam a szobám ajtaját.
Nem akartam zavarni, hagytam pihenni, hiszen valószínűleg borzalmasan sikerült a találkozója, amit ki kellett hevernie. Mivel kérdeztem, de nem mondott semmit, ezért nem zaklattam. Igazából nem is érdekelt, szerettem volna kimaradni belőle, nem belefolyni az életébe és mélyebb kapcsolatot kiépíteni vele, pont ezért fogtam vissza magam, pedig kíváncsi voltam. Viszont ahogy telt a nap már inkább aggódni kezdtem érte, hogy nem mozdul ki a szobámból. Még inni sem mászott ki onnan, pedig már kezdett nyakunkra ülni a délután, így inkább megzavartam nyugalmát.
-Minden rendben? - léptem be óvatosan a szobába. Ő csak feküdt, szerencsére már az én ágyamban, és tévét nézett a takaró alól.
-Igen. - válaszolt unottan.
-Nem ennél valamit? Vagy inni? Ki sem mozdultál innen ma.
-Nem vagyok éhes.
-Azért hozok neked valamit. Szeretnél pizzát enni?
-Nem.
-Esetleg rendeljek sushit? Vagy valamilyen tésztát, levest?
-Nem vagyok éhes. - pislogott a tévére.
-Hozok be inni, addig találd ki, mit szeretnél. - indultam a konyhába. Nem szórakoztam egy pohár vízzel, inkább bevittem neki egy egész üveget, hogy legyen ott mellette, ha szomjas lenne - Szóval mit együnk? - húztam oda a székem az ágy mellé miután arrébb rugdostam a matracot.
-Nem kérek semmit. - mocorgott.
-Enned azt kell főleg, mert már fél napja nem ettél semmit. És innod is kell. Hoztam vizet, tessék. - nyújtottam az üveget. Erre végre megmozdult a takaró alatt, felült, majd aznap először vett magához némi folyadékot - Gondolom milyen szar volt tegnap. De enned kellene. Nem gubbaszthatsz itt egész nap a képernyőt bámulva. Nem tehet tönkre ennyire egy kis hülye pina.
-Itt kényelmes. - adta vissza nekem az üveget.
-Mi lenne, ha rendelnék neked enni? Többfélét és választhatnál?
-Még mindig nem vagyok éhes. - takarózott vissza.
-Attól én még rendelek. Az üveget itt hagyom. Igyál még.
Rengeteg fogást kértem annak ellenére, hogy csak ketten voltunk, de írtam lakótársamnak is, hogy ne hozzon vacsorát, mert lesz mi ennünk ma este. A futár valószínűleg azt hitte, kész családot fog etetni, így igen meglepődött mikor egy tök üres lakásba látott be a nyitott ajtón.
-Ez mind önnek lesz? - érdeklődött, nem mintha köze lett volna hozzá.
-Nem, de köszi. - vettem el tőle a szatyrokat miután kifizettem - Hello! - csuktam rá az ajtót - Megjött a kaja! - kiabáltam vendégemnek, hátha éhes, csak direkt nem mondja. De azért én benyitottam pluszba a szobába, hogy az illatok utat találjanak felé is - Biztos nem vagy éhes? Még mindig nem?
-Nem igazán.
-Hmm. Mit nézel?
-Kapcsolgatok csak.
-Akkor kapcsolj a KBS-re. Most jön a kedvenc műsorom. - rohantam ki a konyhába és két szatyorral tértem vissza mellé, hátha majd rákap, ha lát engem enni.
Egy ideig úgy tűnt, valóban nem éhes, mert még csak meg sem mozdult mikor leültem az ágy mellé, ám amint már majdnem végeztem megszólalt, hogy lehet, mégis enne valamit. Végre, hatalmas kő esett le a szívemről. Talán még sosem voltam ennyire boldog attól, hogy valakit enni látok, mint mikor őt néztem aznapi első étkezése közben.
-Boldog vagyok, hogy eszel. Azt hittem már beteg vagy.
-Nem vagyok. - nyammogott.
-Az jó... Ugye azzal a lánnyal nem fogsz többet találkozni?
-Soha.
-Szuper. - tudtam is le ennyivel a vele való törődést.
-Ú! Kaja! - ért haza lakótársam és kirohantam hozzá a konyhába, hogy tájékoztassam.
-Nagyon sokat rendeltem. - értem oda hozzá - A te kedvencedet is. Az abban van. - mutattam az egyik szatyorra.
-Köszi! Mivel tartozom? - vetkőzte le a meleg kabátját és cipőjét.
-Nem tudom mennyi volt. A számla nem tudom melyikben van.
-Majd megkeresem.
-Kis törpe hogy van?
-Eszik végre.
-Megvigasztaltad? - rendezkedett a konyhában.
-Miért kellett volna?
-Amikor este beengedtem vigasztalhatatlanul zokogott.
-Tényleg? - lepődtem meg - Ez egyáltalán nem látszott rajta.
-Oh... Érdekes. Ma már jól volt? - nézett rám érdeklődve.
-Nem igazán. Egész nap a szobában feküdt az ágyamon és tévézett csendben.
-Akkor miért ne kérdezed meg, hogy mi a helyzet?
-Megtettem.
-És?
-Nem válaszolt.
-Akkor kérdezd újra.
-Őszintén szólva, nem is érdekel.
-Mert akkor mélyebb lesz a kapcsolatotok.
-Igen.
-Hahh! - sóhajtott - Tudod most tényleg egy barátra van szüksége azért van itt. Foglalkozz vele úgy. Mint mondtam, lehetsz vele kedves. Attól mert az vagy, még megtarthatod azt a nézeted is, hogy nem várhatsz el senkitől semmit. Hoseok én kedves embernek ismertelek meg, legyél most is az.
-És mégis mit csináljak, ha nem beszél?
-Ezt már neked kell kitalálni. - ment dolgára - Kösz a kaját!
-Szívesen. - indultam én is vissza a szobámba.
Leültem helyemre a tévét bámulva és gondolkoztam. Beszélgetni nagyon nem akartam, hiszen mi nem tudtunk igazán, ő pedig erről a témáról nem is akart, így nem erőltettem. Ő vacsorázott, aminek örültem és talán kicsit jobban volt, mint hajnalban, mikor megérkezett. De ettől még nem volt tökéletesen és ahogyan Sunghak mondta, barátra volt szüksége, ezért azzá kellett volna válnom.
-Végeztél? - kérdeztem, mikor letette dobozát a földre.
-Igen. - gubózott vissza a takaró alá.
-Kérsz még valamit?
-Nem.
-Jó. - hallgattam el. Ötletem támadtam a következő néhány néma percben, miután pedig sikerült erőt is gyűjtenem, leküzdve a ridegségemet, amit az évek alatt vettem fel, átültem az ágy szélére és megsimogattam - Nem tudom milyen volt veled tegnap és nem mondom, hogy megmondtam, mert gondolom tudod te is. Csak azt mondom, hogy... minden jobb lesz majd. Idővel. Addig meg maradhatsz.
-Ez sosem lesz jobb. - szipogott.
-Ó, dehogynem. Én is voltam a te cipődben Kook. Nem csak a levegőbe beszélek. Jobb lesz. Csak idő kell és kis társaság. Itt pedig megkapod mindkettőt. Plusz addig maradsz ameddig csak jól esik.
-Örökre itt akarok maradni. - fordult felém és hozzám bújt, amire nem számítottam, nem is akartam, de nem volt szívem eltolni amikor sírni kezdett.
Akkor tört meg köztünk az a felállás, hogy nem vagyunk képesek beszélgetni semmiről. Ugyan azt nem tudtam meg, mi történt a találkozón a lánnyal, de nem gondoltam semmi kellemesre. Viszont nagyon sok mindent mesélt. Ömlöttek belőle a szavak, miközben el nem engedett volna a Világ összes kincsiért sem. Ott minden megváltozott, amit nagy nehezen az évek alatt felépítettem. Hosszú ideje nem értem barátilag senkihez, de fene vinné el a jó szívemet, miatta megtettem. Onnantól pedig ő volt az egyetlen, akit kicsit közelebb engedtem magamhoz.

A jövőben már többet foglalkoztam vele, mint bárki mással. Úgy döntöttem vigyázni fogok rá és tényleg nem várok el tőle semmit, így nem fájt a szívem akkor sem, ha hetekig nem keresett, mert volt jobb dolga, vagy elfeledkezett rólam, esetleg pont abban a pillanatban nem volt ideje, mikor nekem kellett volna támogatás. Mindenkinek maga volt a legfontosabb, így nem róttam fel neki ezeket, csak elfogadtam és betudtam őt is embernek. Á mindezek ellenére ő midnig visszatért. Még ha össze is vesztünk valamin előfordult, hogy ő jött hozzám és nem én hozzá, amivel meglepett. Valahogy különlegesnek bizonyult, mégis más volt, mint a többiek, ezért pedig úgy gondoltam, igazán jól döntöttem mikor elhatároztam, vele fogok foglalkozni. Elkísértem az élet rögös útján, pedig rengetegszer elhagyhattam volna jogosan, mégsem tettem. Ettől én is jobbnak éreztem magam és talán pont ezért fájt annyira, mikor messzire költözött. Életemben először éreztem úgy egy barát iránt, hogy nem akarom elengedni. De talán nem is kellett, hisz hasonlóan fájó szívvel ölelgetett a reptéren mielőtt otthagyott. Mindent megígért nekem, ám persze semmit sem vettem komolyan, hogy ne okozzon akkora csalódást, ha mégis elfelejt. Hiányzott, attól a pillanattól, hogy elengedtük egymást, és csak a szerencsében bíztam, még fogunk beszélni, de sajnos az ellenkezője is bennem motoszkált, ezért nem reméltem túl sokat. Hazamentem a feleségemhez, ahogyan ő is a sajátjához, csak ezúttal sokkal több kilométer választott el tőle és ez nagyon megviselt, amit párom azonnal észrevett. Nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire kikészítene egy barát távozása, hiszen a múltba olyan sokan hagytak el, ám mégis megtörtént. Kicsit depressziós is lettem miatta.
De szerencsére ez nem tartott sokáig. Mert ugyan nem azonnal, csak pár nap múlva, de hallottam felőle. Akkor bizonyította be végleg, jól döntöttem személyével kapcsolatban. Hiszen hiába kerültünk egymástól órányi távolságokba, végül mégiscsak sikerült egy olyan kapcsolatot fenntartanunk, amihez talán sosem volt fogható. Amilyenekről a mesékben hallunk gyermekként, de csak keveseknek adatik meg. Annyi csalódás után egy ilyen ajándékot kaptam, amiért már képes lettem volna bármit beáldozni és amit mindenkinek kívánok. Mert sokszor szúrnak hátba bennünket. Rengetegszer, amely miatt elfáradunk és feladjuk. De én csak azt tudom javasolni, ne tegyünk így, hanem inkább válogassuk meg jobban, kiket engedünk közel magunkhoz.


(Hát ez gyenge közepes lett szerintem, de azért remélem tetszett. A héten szülinapot ünneplünk amit már tegnap el akartam kezdeni, ám elég nehezen írok mostanában. Azonban igyekszem! Ne haragudjatok, semmilyen ígéretet nem sikerül teljesíteni mostanában, így inkább nem is mondok semmit. A hetem sajnos esemény dús lesz, de megpróbálok nektek mindennap hozni egy ficit! :)
K.A.R.D csoportunkba pedig mindenkit várunk!
Facebook oldalunk --> LINK
K.A.R.D rajongók ----> LINK )

Skiccpausz: Tehetted volna...

Jimin POV

Egy hatalmas baj van csak a mai kultúrával. Igazából ez az egyetlen baj, amit sokan nem tudnak kezelni. Egy művelt ember egyszer azt mondta nekem, erre azért nem képesek sokan, mert sosem olvastak. Sosem találkoztak ezzel a problémával fiatalon, így nem tudják, ilyenkor mit kéne tenni. Nem tudom mennyire van igaza, mert azt hiszem, nekem sem sikerülne soha. Egyszer ugyanis olyan változatával készültem szembenézni amitől rettegtem. Amiről azt hittem, ha bekövetkezik, akkor abba fogok belehalni, hogy meghasad a szívem. De szerencsére, hála az égieknek, azt hiszem tényleg az ő érdemük, az utolsó pillanatban megmentettek és csak csöpp kóstolót adtak, ami éppen elég lesz azt hiszem életem végéig. De jobb, ha az elején kezdem, hogy érezzétek azt, amit én és tisztában legyetek vele, mit jelent megtalálni lelked elveszett darabját, hogy tudjátok, mit érez az, akinek ez sikerült.

Bonyolult életem volt. Felettébb nehéz és kényelmetlen mindattól, amit szívemben éreztem. Sosem mondtam el senkinek, szüleimnek sem, öcsémnek sem, pedig ő aztán mindenről tudott, hiszen imádtuk egymást. Szabad perceinket egymással töltöttük, így édesanyám sem aggódott, hogy testvéremnek baja esik, mert együtt mentünk mindenhová. Talán ebben kerestem menedéket mindazon gondok elől, melyek éveken keresztül sanyargattak. Ő volt az, aki nyújtott is. Az én kisöcsém, ki örömmel tartott velem, hívott magával, egy idő után pedig kezdett bemutatni barátainak, akik azonban némileg feszengtek miattam, mert idősebb is voltam, meg nem tudták, mennyire töltöm be a nagy testvér szerepét és mennyire egy haverét. Hát én inkább az utóbbit képviseltem erősen, így mentem velük minden marhaságba, hogy ha baja esik, ott lehessek segíteni. Talán ezért is választottam az orvos szakmát, mert annyi éven át valóban jónak bizonyult jelenlétem. Rengetegszer kaptam helyette pofont otthon is és máshol is, idegenektől és szüleimtől. Bár az atyai maflást szívesen passzoltam volna le, ha már az idegeneket nekem kellett viselni, de ezen sem vesztünk össze soha. Megjegyeztem csupán neki, hogy néha igazán mondhatná, az ő hibája volt, ilyenkor pedig csak hallgatott. Szégyellte magát, mert igazam volt és csendben baktatott szobájába. Ezeket a ritka órákat én arra használtam, amire máskor olyanokat fordítottam, melyeket alvásra kellett volna. Begörnyedtem könyveim fölé, hogy szüleimet kiengeszteljem jó jegyeimmel. Nem tartott sokáig az ilyen magány, mert öcsém általában két-három órával később átjött szobámba bocsánatot kérni. Természetesen elnéztem neki ezt is, ahogyan mindig mindent és leültem vele játszani, hogy érezze, nem haragszom. Ezt a kört szinte hetente lefutottuk, de sosem jutott eszünkbe, talán nem kéne bajba kerülni és akkor nem lenne hazai verés sem. Ám nem is kellett elgondolkoznunk ezen soha, mert mikor ő is egyetemre került az ilyen éjszakai kalandok kezdtek teljesen kiesni az életeinkből. Túl elfoglalt lett, ahogyan én is az voltam, hamarosan pedig a tanulás vált a mindenünké. Néha kimozdultunk, de nagyon ritkán, mert csupán barátainkkal szerettünk volna beszélgetni szabad perceinkben, nem pedig menekülni az általunk okozott baj miatt minket üldöző emberek elől. Így lassan lenyugodtunk, elkezdtük beérni a kis sörözgetésekkel, ami nekem viszont nem igazán tett jót. Mikor öcsém elmerült a könyvek hadában szétszakadtunk, én pedig össze lettem zárva problémámmal. A non-stop együttlét non-stop magánnyá változott és egyre jobban gyötört a gondom, melyet továbbra sem mondtam el senkinek, még neki sem. A sörözgetésektől viszont azt vártam, majd segítenek, hiszen társaság, ám rontottak csak a helyzeten. Amint az alkohol a fejembe szállt letargikus lettem. Siránkozásba fogtam, melynek csak nagyon ritkán adtam hangot, de minden alkalommal látták rajtam, szenvedek tőle. Próbáltak vigasztalni, nőt fogni nekem, viszont ez nem segített. Annyira nem izgattak az "OppaaaaAAAAaaaaaAAAAAaaa" nyivákoló lányok, kikkel nap mint nap találkoztam. Egyáltalán nem fogtak már meg, teljesen más irányba nézelődtem bátortalanul, így nem is lett párom, de ezt senki sem tudta. Sem azt, merre kacsintgatok, sem azt, mért nincs senkim. A tanulásra fogtam, mint kamu ok, de nagyon is elfogadható, hiszen tényleg rengeteget ültem asztalomnál, ám ha lett volna valaki, aki egy kicsit is tetszett volna, szakítottam volna rá időt. Ám nagyon hosszú időn keresztül senkivel sem futottam össze. De egy nap végre lenéztek rám az égiek és úgy tűnt, megszántak. Már öcsém sem volt elsős mikor elhozta egy ilyen ivászatra újdonsült osztálytársát és akkor megszakította szenvedésemet. Vagy felerősítette? Már nem tudom, mikor volt rosszabb.

Tehát bemutatta a "legjobb barát" posztra pályázó fiút, kit pár hónapja ismert, én pedig azonnal találtam neki más helyet magamnál. Régóta kerestem már őt, a vigyorgós angyalt életembe, de mikor betoppant nem tudtam, mit is tehetnék. Próbáltam úgy kezelni, mint a többieket, ám nagyon nem ment. Kiemelt figyelmet kapott tőlem, meghívtam mindenre és szinte folyton kérdeztem, ha nem beszélt néhány percig. Csak hallgattam édes hangját, elmerültem szavaiban, hosszú idő óta pedig először nem szomorkodásban végeztem. Élveztem az estét, ám a hazautat már nem, mert a szokásos módon, egy csoportban indultunk, viszont lassan elfogytunk. Nem ő volt az utolsó, aki elvált tőlünk, de nem is az első. Valahol félúton fordult le egy sarkon, onnantól pedig csöndben maradtam. Már akkor hiányzott, már egy perc után úgy éreztem, egy évezred telt el nélküle, de nem tudtam tenni semmit sem. Csak hazasétáltam öcsémmel, ki a bejárati ajtóban már velem foglalkozott. Míg beengedtem magunkat, majd felfelé másztunk a panelban ő faggatott. Nem értette, miért lett hirtelen olyan rossz kedvem, ha kivételesen egész este mosolyogtam. Úgy tűnt neki, komoly pszichológiai bajom van és ő próbált meg engem diagnosztizálni, miközben én voltam az orvos, vagyis lassan kezdtem azzá válni. Lenyugtattam, ne foglalkozzon ezzel, ez az én gondom, majd megoldom, nem lesz semmi baj, de nem ült meg a seggén. Mindennap plusz időt szánt rám, holott egyikünk sem kapott kimenőt, ám mivel nem találkoztam újra a barátjával, így többé nem is mutatkozott a hirtelen hangulatváltás, lassan pedig gyógyultnak nyilvánított. Ezt viszont úgy tervezte megünnepelni, hogy kiruccanunk inni a haverokkal. Persze ettől olyan boldog lettem, mint még soha, ám nem előtte. Neki nem mutattam, csak a szobámban ugráltam boldogságomban mindaddig, amíg rá nem jöttem, csak látni fogom, mint barát, de semmi több. Viszont ekkor sem szomorodtam el, hanem azon kezdtem agyalni, mit lépjek? Hogyan szedjem össze? Hogyan húzzam magamhoz közelebb? Kemény diónak bizonyult a helyzet, nem is voltam képes először semmire, csak barátkoztam tovább vele, beszélgettünk, ami komoly feladat volt, hiszen én inkább azonnal a szemébe mondtam volna: Szeretlek!

Ám nem lehetett, lassan kellett a közelébe férkőznöm, elfogadtatnom magam vele, mint barát és bár a barátzónából elvileg nincs kilépés, én terveztem onnan tovább mozdulni. Ezzel sok lehetetlen célt állítottam fel magamnak, de már a felvételi is az volt és azt is megcsináltam, ezért nem aggódtam.

Szóval hamarosan nekem is jó barátom lett, bár kemény munkámba került, de sikerült.  Így mikor szünetet kaptunk az egyetemen, bár nem egyszerre mindenki mindenhol, ő átjött hozzánk. Az öcsém meghívta, vendégül látta, olyankor pedig én is hagytam a könyveimet és ott legyeskedtem körülöttük, bár nem sokáig, mert testvérem imádott velem is lenni, ezért amikor csak tudott bevont programjaikba, meglepetésemre pedig barátja is jól fogadott. Ez elképesztően felvidított, hatalmas vigyort varázsolt szívembe, főleg mikor már olyan közeliként tekintett rám, mint öcsémre és hozzám is ért, akárcsak hozzá. Ez bizonyult az utolsó cseppnek, mert innentől azon kezdtem gondolkozni, hogyan fogom elhívni egy olyan kiruccanásra, ahol csak mi ketten leszünk. El is merültem benne, mikor pedig kiszúrta, mennyire nézem, zavarba esetten mosolygott, majd elfordult. Túlságosan édes volt és valahányszor ezt eljátszotta nálunk én csak hátraejtettem fejem a kanapé háttámlájára, végül behunyt szemekkel hatalmasat sóhajtottam. Úgy éreztem, lassan megszabadulok a magány okozta fájdalmaktól, még ha nem is érhettem hozzá. Puszta látványa enyhített minden rosszat és felszínre hozott minden jót, ami ezen a Világon létezett. Jól éreztem magam közelségében, de szörnyen tőle távol, sajnálatomra pedig az utóbbiak domináltak. Ezért nyüstöltem Kookot, menjünk bulizni, mozduljunk ki, mert már rég voltunk. Persze vizsgák közben és előtt semmi kedve sem volt, nekem sem, csak látni akartam újra barátunkat, de miután vége lett az évnek és kaptunk egy kis szünetet azonnal mentünk. Első utunk pedig egy bérelt vidéki házba vezetett, amit az én egyetemem végzősei szereztek szemeszterzáró bulinak. Belépni csak meghívóval lehetett, viszont én szereztem mindenkinek és olyan hétvégét töltöttünk el, mint még soha. Sosem jártunk azelőtt luxus házban, melynek hátsó udvarában medence feküdt, nem láttunk még ital bárt magán apartmanban mixerekkel, sem kidobókat az ajtóban és pincéreket a tömegben, mely úgy ugrált a tánctéren, hogy egy földrengést sem érzett volna meg senki onnan. Filmbeillő házibuli volt, ereszd el a hajam a javából, ami pont kapóra jött. Erre volt szükségünk, egy szabályok nélküli estre, így amint megérkeztünk az első dolgunk az volt, hogy megittunk három kör sojut, amitől természetesen azonnal jól is éreztük magunkat. Majd egy-egy sört kezünkbe véve sétáltunk körbe az egész bulin, hogy egyszer lássunk mindent legalább és egyre jobban kezdtük úgy érezni, egy amerikai filmben vagyunk. Sörcsapok ácsorogtak mindenhol, ivóversenyeket tartottak max tíz éterenként, a lányok pedig egyre kevesebb ruhában érezték magukat jól, amin kicsit meg is döbbentünk. A medencéből csak meztelen, vagy egy aprócska tangát viselő csajok másztak ki, hogy újra ugorhassanak, ám előtte még ihassanak egy felest. Felelőtlenek voltak, ahogyan ott mindenki aki bulizni ment és talán aggódtam is volna értük, ha nem lett volna ott az, aki miatt ezt az egészet akartam. Mivel pedig még nem voltam felesketett orvos, nem kellett segítenem egy sérültnek sem és foglalkozhattam csak vele. Persze ez nem ment olyan könnyen, mint szerettem volna, mert szétváltunk. Ők mentek a saját csapatukkal, míg engem évfolyamtársaim leültettek inni. Ünnepeltek, hogy most mi leszünk a végzősök, mi értünk az utolsó akadályhoz és már nem kell sok, ezért hosszú ideig nem is hagytak onnan felállni, csak itattak. Én mentem volna, sokszor megpróbáltam, ám egy idő után felállni sem bírtam a fotelból, menekülési tervem pedig akkor úszott el végleg, mikor a végzettek ültettek öleinkbe lányokat mondván, most használjuk ki a lehetőséget, mert ezek az utolsó alkalmak. Én őszintén szólva nem örültem az ölemben vonagló félmeztelen, vizes hölgyecskének, aki határokat nem ismerve dugta le nyelvét torkomon, akárcsak barátnői a barátaimén. Nem tudtam hol vagyok, kezdtem feladni a koncentrálást és azt csinálni, amit ilyenkor kell. Volt tapasztalatom benne természetesen, de már rég halványulni kezdtek, én pedig nem szerettem volna őket feleleveníteni, de most muszáj volt. Kicsit a kedvére tettem, mikor pedig elkezdett lekúszni az ölemből a földre, mást kezdtem helyébe képzelni. Röpke pillanatok alatt vált feszítően szűkké nadrágom, mielőtt pedig lehúzta volna rólam boxeromat is annyira, hogy hozzám férjen megjelent az a személy, aki gondot okozott nekem odalent. Elkapta karomat és észre sem véve a lányt állított fel a fotelből, majd vonszolt maga után. Igyekeztem út közben összeszedni magam, megigazítani alsó ruházatomat, mikor pedig megálltunk két tényleg csinos lány előtt, akiken meglepő, de volt ruha, szóba elegyedett velük szóba. A csajok mosolyogva fordultak egymás felé, majd olyan hosszú és mély nyelves csókot nyomtak le ott előttünk, mintha tényleg egymásba lennének szerelmesek. Végül ránk néztek mind ketten, barátom pedig elkapta az arcom és maga felé fordított annyival, hogy bocsánatot kért előre, mielőtt ő is úgy tapadt volna rám, ahogyan a két lány egymásra korábban. Meglepett, enyhén ledöbbentem még részeg fejjel is, mielőtt pedig elvált volna tőlem, bátortalanul nyúltam takarásban lévő kezemmel csípőjéhez, hogy kicsit közelebb vonjam magamhoz, ám ettől láthatóan megijedt, mert hirtelen elengedett és egy lépést arrébb lépett. A csajokkal kezdett foglalkozni, valami megállapodásról beszéltek, hogy akkor most ő kap a lányoktól ezért és hozzá is jutott nyereményéhez, amiből sajnos én is kaptam. Aznap este már a harmadik idegen nyelv járt a számban és a második olyan, amit nem láttam szívesen. Persze igyekeztem is megszabadulni tőle, az adott fiatal csaj pedig nem ellenkezett. Úgy tűnt örömmel hagy ott, míg barátnője semmi pénzért sem engedte volna el barátomat, amiért nagyon fájt a szívem. Olyan jól esett csókja, de mindet csak azért kaptam, hogy ő hozzájusson a másikhoz. Még hagytam is volna az egészet, elsétáltam volna meginni még három sojut minimum, ha már nem lettem volna olyan részeg, hogy ezúttal érzéseimre hallgassak. Bátor lettem és féltékeny, de még mennyire féltékeny a semmire, így lefejtettem róla a lánykát, aki természetesen felháborodott, majd ezúttal én húztam magam után. Végig szidott, hogy mertem megfosztani a nyereményétől, majd váltott, mért nem örülök, hogy szerzett nekem is nyereményt, hiszen öcsém mondta, mennyire magányos vagyok. Nem foglalkoztam vele, nem válaszoltam neki mindaddig amíg a kert egy eldugottabb hátsó pontjára nem értünk. Ott sokkal nagyobb sötétség volt, mint húsz kilométeres körzetben bárhol, ezért rengeteg alkalmi párocska vonult oda, hogy részeg estéjükre feltegyék a pontot. Én azonban még tőlük is távolabb menekültem és csak ott voltam hajlandó megszólalni. Nem üvöltöttem, nem haragosan beszéltem, hanem normál hangnemben. Tudattam vele, nem érdekelt a nyereményem semmilyen formában sem, de teljesen más miatt, mint ami miatt gondolná. Viszont ezt már nem magyaráztam el neki. Záró mondatomban közöltem vele, ő kell nekem tetőtől talpig, majd mielőtt elakadt volna lélegzete csókoltam meg. Most én dugta le nyelvem az ő torkán, amint pedig kapcsolt menekülni próbált. Ám leterítettem, a földön végeztük. Féltettem, ezért eleresztettem pár pillanatra, hogy megütötte-e magát, de ő inkább harcolt ellenem, kapálózott, eresszem el, viszont eszem ágában sem volt. Leszorítottam kezeit és mikor már összefogtam csuklóit elkaptam állát, így nem tudott elfordulni tőlem. Újabb csókot erőszakoltam rá, míg meg nem unta a küzdelmet. Addig harapdáltam ajkait is, ameddig nem adta fel. Mikor kezei elernyedtek és többé nem szorította fogait felemelkedtem. Sötét volt mégis csillogtak szemeit, amit nem tudtam hová tenni. Lehet mást képzelt helyembe, lehet fantáziálgatott, nem ott járt, de nem szólt semmit, ezért folytattam. Úgy kezeltem, mintha lány lenne. Finomra váltottam és feltűrtem pólóját, hogy mellbibóihoz férhessek nyaka után. Sóhajtozott, hallottam már akkor, mikor ütőerére adtam csókot, ám próbálta elrejteni ezeket a hangokat, de nem sokáig bírta. Egy meglepődött nyikkanás hagyta el torkát és rám emelte tekintetét, mire én megállva kiengedtem fogaim közül kemény bimbóját. Nem tetszett neki, láttam rajta, ezt nem szereti, így inkább folytattam utam lejjebb, csókolgatva puha bőrét, mikor pedig nadrágját kezdtem lefejteni róla, saját fejéhez kapott. Nem szabadott, nem akarta, de mégis. Élvezetes volt, de ugyanakkor tilos is. Önmagával küzdött és csak annyi volt a szerencsém, hogy ő sem volt józan, így a határait könnyebben tudtam én leküzdeni helyette, mert amint bekaptam merev péniszét feladta a szabályokkal való küzdelmet. Inkább csak átadta magát a kellemes érzésnek, én pedig igyekeztem jó lenni, bár ebben kezdő voltam. Sosem csináltam, csupán megfordult fejemben párszor mindkét felállás, de most adott volt a lehetőség és éltem vele, mert a második esély nem garantálta senki. Ő pedig szintén kihasználta az alkalmat. Sóhajtozott, nyögdécselt, nem érdekelte többé, hogy halkan csinálja, hangot adott minden élvezetének, mikor pedig már csak az alkohol állt mindennek útjában, ezt is kezdte feladni. Hallottam, rengetegszer érezte azt, hogy beleélvez a számba, de nem ment neki. Küzdött ő is, ahogyan én is érte, megtett mindent, kitartott hosszú időn keresztül, melytől az én állkapcsom fájt lassan, ám mikor már legalább huszadszorra feszült meg, de még ekkor sem sikerült orgazmust átélnie, beadta a derekát. Kérlelni kezdett, hagyjam abba, nem megy neki, amúgy sem szabad, ne erőltessük, de nem terveztem, hogy hallgatok rá. Ő azt hitte, azt teszem amit kért, ám nem azért engedtem ki számból, hanem azért, hogy benedvesítsem két ujjam. Persze barátom az alatt a néhány pillanat alatt igyekezte megnyugtatni magát mély lélegzeteivel, ám amint újra ajkaim közé fogtam lüktető férfiasságát, ezzel együtt pedig kezdtem keresni belül is legérzékenyebb pontját először csak gyengéden, elakadtak sóhajai. Felült, el akart húzódni és vállaimra támaszkodott. Csak azt hajtogatta, hogy elég, álljak le, ám inkább elkaptam ajkait, miközben betoltam második ujjamat is. Mellkasomra vágott hatalmasat ökleivel, majd el is tolt szájától, ám szabad kezemmel átkaroltam derekát, hogy ne menekülhessen.

-Itt leszh. - húztam magamhoz - Nyugih.

-Nehm! Álljh! A....ah, hagyd abbah! - akadozott lélegzete és továbbra is feszítette izmait, hogy menekülni akar.

-Várj egy kicsith. - néztem csillogó szemeibe, majd alsó ajkamat beharapva kerestem tovább érzékeny pontját teste forróságában, ami lassan meglett.

-Aahh! - nyögött fel, ám ezúttal sokkal inkább az élvezettől - Ez mih?! - emelte arcát az ég felé, amint már más okból mart vállaimba.

-A prosztatádh. - emeltem ölembe - Ettől el tudsz sülnih. - igyekeztem megtartani, miközben meglett a tökéletes pont, mitől hatalmasat nyögött.

Tetszett neki, ezt már igazán élvezte, hamarosan pedig elkezdett mozogni. Meg is lepődtem, hogy önként emelkedik fel kicsit, majd ül bele ujjaimba. Eljátszotta ezt párszor, míg én csak fürkésztem arcát, majd nyakamba borult és kettőnk közé élvezett egy elnyújtott nyögés kíséretében. Remegett karjaim között az ölemben, miközben éreztem, amint izmain végig futnak még néhányszor orgazmusának apró hullámai. Kíváncsiságból, újra elértem prosztatáját, mitől megugrott egy kicsit, majd ellenkezni kezdett. De nem volt erre szükség, csak érdekelt, hogyan reagálna. Kihúztam ujjaimat, míg ő zavarba esett, amit csupán feje leengedéséből gondoltam.

-Nem tudja meg senki és nem lesz benne semmi rossz. - ajánlottam fel füléhez hajolva egy olyan lehetőséget, amit már akkor megbántam részegen is.

-Ez volt az első.

-Én sem csináltam korábban.

-De.... a legelső..... mindenből. - fordult nyakamba.

-Szűz voltál még?

-Igen.

-Akkor remélem elégedett vagy az elsővel.

-Nem így akartam.

-Hát veled én sem. De nem bírtam kih. - haraptam meg fülét - Túl részeg voltam, hogy tovább visszatartsam magamh. - fogtam fenekére.

-Ha ezt tudom, Kookot viszem oda a csajokhoz.

-Ennyire rossz lett volna az első?

-Nem férfival akartam. A lányokat szeretem.

-Hát az utóbbi pár percben nem úgy tűnt.

-Umm. - sóhajtott gondoktól terhelve.

-Nem csak ezt az egyet terveztem ám, de többé nem erőltetem rád. Most már tudod a lényeget. Hogy megveszek érted, ezért nem kell senki más. Innentől te dolgod, hogy mit szeretnél. Ha jössz hozzám, hogy csináljuk, nem foglak leküldeni. Még ha azért is fogok kelleni, hogy valaki leszopjon, nem ellenkezem. - csókoltam nyakára.

Semmit sem válaszolt, egy nyikkanás sem hagyta el torkát míg visszaöltöztettem. Csupán engem nézett, majd mikor leraktam a földre, hogy távozom, tovább pillogott rám. Lefagyott én pedig otthagytam. Visszamenekültem a kibérelt házba és addig ittam míg ki nem dőltem aludni.

Reggel elsők között keltem egy kanapén fetrengve másod és harmad magammal, az elszállingózó emberek láttán pedig úgy döntöttem, nekünk is mennünk kell. Őrülten hasogató fejjel tápászkodtam fel, majd kezdtem keresni a bagázst. Öcsémet egy kisebb szendvicsből rángattam ki bánatára, végül sikeresen magához térítve küldtem el őt is emberek felkutatására. Lassan összeszedtünk mindenkit kivéve egy embert. Senki sem találta és a buli vége felé már nem is látták, így azt gondolták elment taxival. Ám nekem más tippem volt. Igazából reméltem, nem ott lesz hátul a kertben, mert hiába aludtak kint a füvön rengetegen, hideg volt kicsit az este, de azért a biztonság kedvéért leellenőriztem. Sajnos de, kint aludt egyedül, ám szerencsére valaki megszánta és kapott egy pokrócot. Olyan édes volt és békés, hogy nem mertem felkelteni. Inkább csak óvatosan karjaimba vettem, de béna voltam, kinyitotta szemeit, miközben lépkedtem a ház felé. Megszólított és a hidegre panaszkodott, mire beszélgetni kezdtünk. Kicsit megdorgáltam amiért nem kelt fel, majd ment a melegbe aludni, de nem bírtam szigorú lenni vele. Nem ment. Válaszára, hogy nagyon fáradt volt, én csupán megölelgettem és hallgattam. A házig nem volt tervben újabb csevej, de ő kezdeményezett. Érdekelte, hogy álmodott-e vagy sem, én pedig.... azt hiszem még bennem volt a lendület, nem tagadtam. Beismertem neki mindent, így én estem zavarba ezúttal. Ekkor beszéltünk aznap utoljára, pedig együtt mentünk haza és sokat utaztunk, de nem. Egy szót sem váltottunk többé. Szétváltunk, mindenki ment haza az állomásról, majd hulla fáradtan bedőlt saját ágyába. Én is így tettem, csak nekem annyival volt súlyosbítva, hogy miatta aggódtam. Kicsit sanyargott a szívem a jövőt illetően, de annyira lüktetett a fejem, hogy inkább azzal foglalkoztam első körben. Bealudtam, jót pihentem, majd még a kötelező gyakorlatom előtti néhány napban is csak lazsáltam, mert éreztem az este utóhatásait. Barátommal sajnos nem beszéltem, bár öcsém áthívta, de nem jött. Egy kicsit azért ez fájt, ám nem terveztem ennyiben hagyni, viszont a munka sajnos nem adott sok lehetőséget eme probléma megoldására. Rengeteg volt már a gyakorlat is, amely nem csak óraszámban terhelt meg, de fizikailag és lelkileg is. Sok dolgot láttam, amit normális embernek nem kéne, ám nem voltam olyan, mint mások. Orvosnak készültem, így pont nekem való volt az a környezet. Szabad perceiben, abban a napi kettőben ami volt viszont gondolkoztam egy megoldáson. Igen nehezen ment, de úgy tűnt, nem is kellett nekem elmélkednem ezen, mert drága testvérem megoldotta. Látva, hogy mennyit szenvedek a munkahelyen a gyakorlattól a szabad hétvégémre bulizást iktatott be. Elvitt inni és csajozni sajnos, amit én annyira nem díjaztam, viszont nem csak ketten mentünk. Az egész bagázs jött beleértve azt a személyt is akiért epekedtem. Akkor úgy viselkedett, mintha az az este meg sem történt volna. Ugyanúgy beszélgettünk és barátként kezelt, hozzámért, velem nevetett, közvetlen volt, de nem közvetlenebb, mint szokott. Ettől azonban én még haladni akartam, folytatni ott, ahol abbahagytuk, így terveztem elrabolni majd az este folyamán kicsit. Viszont megelőzött. Mikor először szabadultam el mosdóba ő jött utánam, majd közölte velem, beszélnünk kell. Meglepett és jó értelemben, mert nem vártam ezt tőle. Kellemesen ért, ám felmerült bennem, hogy mi van, ha csak barátnak akar. Megtehette volna, tiszteletben tartottam volna, de nem így lett. Mást mondott, mást tett, miután kirángatott sötét utcára.

-Nekem két kis tesóm van, neked egy és az is öregebb, mint az enyémek. Ezért csak nálad és csak akkor, ha már tud róla, mert fingja nincs semmiről.

-Tényleg? - lepődtem meg amint sétáltunk a csendes, hűvös betonon és elmondta azt, amit szeretett volna.

-Igen, lövése sincs erről.

-Nem az, de tudom. Sosem mondtam el senkinek. Tényleg belemész? - álltam meg és őt néztem, ki visszafordult felém.

-Jól esett, jó volt, próbáljuk ki. - adta áldását a dologra, én pedig azonnal megöleltem.

Boldoggá tett, mint addig senki, a kis kikötései ellenére is, amik nem is érdekeltek. Nem féltem tőlük, megtettem amit kért és onnantól végre vele lehettem. Pedig mondhatott volna ellent rengetegszer, mégsem tette. Ott volt a lehetőség milliószor, de ő nem élt vele.

Így utolsó évemet az egyetemen már úgy végeztem el, hogy tudtam, lesz olyan is aki azért örül nekem, mert szeret, de nem kötelességből, hanem önként. Ezt a szeretet pedig igyekeztem meghálálni, bár elég bénának bizonyultam. Először a gyakorlattal keresett pénzem próbáltam úgy elkölteni, hogy kedvében járjak, de mellényúltam. Gondoltam veszek neki pólókat, mert nem sok ruhája volt és el is mentem vásárolni, ám a méretet nem találtam el. Nagyok lettek rá, magamhoz mértem, nem hozzá, így elszúrtam. Akkor fancsali arcot is vághatott volna, vissza is vihette volna kicserélni őket, hogy jó legyen rá mind, ám nem tette. Egy percig sem volt csalódott, egy rossz szót sem szólt. Azt is én fedeztem fel, hogy nagyok, mikor az egyiket felpróbálta, én ajánlottam fel, menjünk és cseréljük át, de nem. Ellenkezett és azzal vágott vissza, hogy szereti őket, mert így olyan, mintha mindig az én ruháimban mászkálna. Mintha mindig vele lennék. Ezzel meghatott. Nem számítottam ilyen válaszra és ez volt az első alkalom mikor éreztem, sohasem fogom elengedni. Szívemig hatolt érve, amit nem győztem viszonozni. Szerettem, a Világnál jobban, az életemnél is jobban, ezért minden alkalmat megragadtam továbbra is, hogy ezt kimutassam neki. Moziba vittem, majd vacsorázni legközelebbi alkalommal. Kabátjainkat otthon hagytuk, mert nem tartottam esélyesnek az esőt és kicsit össze is kaptunk ezen, hiszen ő biztosra mondta, esni fog. Mielőtt beültünk volna a filmre úgy tűnt, nekem lesz igazam, ám amint kijöttünk róla rá kellett ébrednem, tévedtem. Talán sohasem kértek tőle még annyiszor bocsánatot ahányszor én akkor, viszont nem haragudott. Nem mordult rám, nem mondta azt hogy, én megmondtam, csak mosolygott. Rám nézett, majd a szokásos teli vigyorát villantotta. Azt hittem tényleg kapok a fejemre hülyeségem miatt, de nem történt semmi. Megtehette volna, hogy az orrom alá dörgöli hibámat ám nem így cselekedett. Csupán megölelt és azon kezdett elmélkedni, vajon beengednek-e ázott kutyaként minket az étterembe. Nos hát be, csak nagyon furcsán néztek ránk. Mindenki kiszúrt magának ami engem nagyon zavart, viszont őt egyáltalán nem. Úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna és miután eltűrte vizes haját már csak vigyorgott egész este, minek hatására megfeledkeztem bakimról. Újból elszúrtam akkor a meglepetésem, de őt nem érdekelte és semmit sem tett meg hibám érzékeltetésének érdekében, amit tehetett volna. Különös volt, kivételes személy, aki lépésről lépésre lenyűgözött. Valahányszor azt vártam, majd kicsit kapok tőle, sosem kaptam. Egy rossz szót sem szólt semmiért, hiába teltek az évek, költöztünk lassan össze, vétettem újabb hibákat, sohasem mordult rám egy pillanatra sem. Pedig törtem össze kedvenc bögréjét, amitől elszomorodott és nyugodt szívvel megszólhatott volna, szinte kértem, legalább szidjon meg, hátha jobb lesz neki, de nem tette. Inkább csak hozzám bújt, hogy vigasztaljam meg, hiába voltam szomorúságának kiváltója, nálam kereste a nyugalmat. Rengetegszer kevertem össze a dátumokat, mondtam le utolsó pillanatban a randinkat, mégsem vesztünk össze miatta. Pedig megtehette volna, hogy csalódottságában hozzám vágja minden rossz vonásomat, ám ez sohasem történt meg. Inkább keresett más pillanatot, hogy a közös romantikát ne hanyagoljuk el. Imádtam, odáig voltam érte és azért dolgoztam, hogy ő minél hamarabb felmondhasson munkahelyén, pihenhessen közös fészkünkben, de azt sohasem akarta otthagyni.

Lassan vezető orvos lettem a sürgősségin, kezdtem a legjobbak bérét kapni, ám ő akkor sem adta fel munkáját, mert szerette. Élvezte, akkor is ha egyre többször esett haza ő is úgy, hogy alig állt a lábán, nem kívánt tőle megválni. Ezért kicsit morcos voltam és össze is veszhettünk volna sokszor ezen az én hibámból, de nem tettük. Miatta, mert olyan kedvesen kezelt, olyan szépen mosolygott rám, hogy kedvében akarok járni és ezért milyen hálás, hogy nem bírtam tovább szítani a tüzet. Inkább engedtem neki, mert tudtam jól, olyat dolgozni, amit szeretsz, keveseknek adatik meg, így élvezzük a lehetőséget, ha már egyszer megkapjuk. Ezért hamarosan feladtam a vele vívott harcomat, ellazítására pedig mást is felkértem, segítsen. Mivel öcsémmel még mindig jóban voltunk, mindazok ellenére is amik lezajlottak azok után, hogy az egész kiderült, így őt kértem meg, hosszú idő után most nélkülem vigye kicsit pihenni. Persze már nem a bulizás volt az, ami felmerült bennünk, hiszen mindannyian kinőttük lassan, hanem egy egyszerű sörözős este barátok társaságában. Sajnos én nem tudtam menni, amit még aznap meg is bántam a történtek miatt. Bárcsak én ültem volna ott, bárcsak helyet cserélhettünk volna, vagy döntöttünk volna hárman úgy, gyalog megyünk haza, de nem így lett. Dolgoztam, éjszakás voltam és nem is akadt sok dolgom, de ha tudtam volna, hogy pár perc múlva mennyi lesz, valószínűleg az egész kórházat felvertem volna. Így azonban hagytam a huszonnégyórázókat aludni, a sebészeket kártyázni és a nővéreket trécselni, mert nem volt sok beteg, akit pedig behoztak sem volt súlyos. Nagy kórház voltunk, sok emberrel, így könnyedén elláttuk sérültjeinket.
-Park doktor! - szólított le az egyik nővérke a pihenőben, miközben új kávémat készítettem el éppen. Aznap este a sokadikat.
-Mondja csak.
-Mentő érkezik. Tíz perc és itt van. Autóbalesetest hoznak. Egy súlyos és egy életveszélyest.
-Azonnal megyek.
-Riasztottam már a nővéreket és lecsődítettem a rezidenseket.
-Köszönöm. Egy perc és ott vagyok. - feleltem, majd egyet kortyolva kávémba tettem azt le és indultam vissza helyemre.
Mit is vártam, gondolhattam volna, hogy pont akkor jön eset, mikor kávézni akarok, hiszen ez mindig így történt. Ám mivel sok idő volt még, viszonylag sok, elugrotta mosdóba is az eset előtt. Nem tudtam, mennyire súlyosat hoztak, a mentősöknek ez sokszor elkerülte a figyelmét, hogy rendesen tudassák velünk, de így legalább mindig a maxra készültünk.
-Merre jár a mentőnk? - értem le a nővérpulthoz és vettem kezembe a még hiányosan kitöltött papírokat a betegekről - Már hallanom kéne.
-Megálltak útközben. Újra kellett éleszteni a beteget.
-Akkor elég súlyosat hoznak.
-Igen, úgy tűnik.
-Vért hoztak le? - nézegettem a két űrlapot.
-Igen már bekészítettük a nullásakat.
-Jönnek! - rohantak a rezidenseim a mentőbejáróhoz amint meghallották a szirénázó járművet, én pedig fintorogni kezdtem.
-Érdekes.
-Micsoda?
-Van két ilyen korú ismerősöm. Ma pont várost járnak. Mit is mondott, - néztem fel a nővérre - melyik a súlyos? A vezető, vagy az utas?
-Egyik sem doktor úr. Taxis utasok. Beléjük szállt oldalról egy másik személyautó. A vétkes sofőr a helyszínen meghalt a taxissal együtt.
Remegésbe fogtam, de hamar megnyugtattam magam, csak a véletlen műve a korbeli egyezés, hiszen Seoul hatalmas, rengeteg ilyen korú ember van, akik este a városban taxiznak. Mi pedig amúgy sem szoktunk soha. Mindig sétálunk és kísérgetjük egymást, maximum metrózunk. Ám hiába indokoltam meg, mért nem lehetnek ők, azért egy kis ideg belém ragadt, hogy mi van, ha tévedek, mi van, ha abban a mentőben az öcsém fekszik és szerelmem jön mellette sérülten. Kirázott a hideg is a gondolattól, mikor pedig már én is sétáltam a bejárat felé a papírokat olvasgatva még, berontottak a hordággyal és megtorpantam. Nem az történt amit vártam, hanem valami sokkal rosszabb. Öcsémet az egyik mentős támogatta a járásban, miközben feje kicsit sem nézett ki jól, de ekkor már tudtam, ki fekszik azon az ágyon. Nem kellett nevet mondaniuk, az arcát sem kellett látnom, biztos voltam benne, ő fekszik ott, ő küzd az életéért. Elejtettem a papírokat és elsírtam magam. Nem zokogtam, nem szipogtam, csupán végigfutott két könnycsepp az arcomon, amint odaértek elém, majd mikor látták nem vagyok ott, tovább tolták.
-Hyungh! - kapaszkodott belém öcsém, miközben én követtem párom, ahogy eltolták munkatársaim, kik kapkodtak, mint mindig.
-Huh? - pillantottam rá.
-Belénk jöttek oldalról. Megforgattak, oszlopot kaptunk. Nagyon rosszul van, csak te segíthetsz.
-Egy pillanat.
-Park doktor! - jött oda a főnővér - Ismeri a betegeket?
-Igen. - hajtottam le fejemet nagyot nyelve.
-Az öccse vagyok. - beszélt vele Kook - Az a férfi pedig az élettársa.
-Rendben fiatalember, köszönöm. Doktor úr, maga most menjen fel, öltözzön át és nyugodjon meg. Mára végzett szerintem.
-Nem. - ellenkeztem hatalmasat fújva.
-Szabályzat, rokont nem kezelünk. Menjen!
-Nem. Nincs még egy olyan tudású ember most a kórházba, mint én és nem fogom hagyni, hogy amiatt haljon meg, mert nem tudom kezelni a helyzetet. - lélegeztem mélyeket. Meghalni.... nem halhat meg - Megyek, csinálom! - vettem fel a földről a kórlapot és siettem csapatomhoz, kik sürögtek forogtak felette.
Azonnal láttam, ránézésre megmondtam, a lehető legsúlyosabb sérüléseket szerezte be, majd hozzáfogtam ahhoz, amihez mindig.
-Szóljanak fel a műtőbe, mosakodjanak! Belső vérzés miatt. - tapogattam meg hasfalát - Még nem vészes, de minél hamarabb legyenek készen.
-Lassul a szíve. - figyelték a monitorokat.
-Esik a vérnyomás.
-Össze fog omlani.
-Adrenalint. Egy milligrammot azonnal. Készítsék a defit és a pacemakert. - figyeltem én is az értékeket miközben küzdöttem a torkomban akadt gombóccal. Egy pillanat alatt változott az unalmas esti műszak rémálommá, a semmittevést több kegyetlenül nehéz feladat váltotta fel és nem tudtam, melyik visz el több energiát tőlem.
-Adrenalin. - nyújtotta nekem egy rezidens és ezúttal nem hagytam, hogy gyakoroljanak. Magam tapogattam ki bordáit majd juttattam egyenesen a gyengülő szívébe az életmentő szert.
-Megállt! - tudatták velem azt, amit hallottam is.
-Pacemakert!
-Töltés! - kapcsolták be, miközben egy másik nővér bekente mellkasát.
-Hátra! - végeztem dolgom - Szerezzenek lélegeztetőt! A műtét után kelleni fog.
-Igenis! - rohantak el ketten, miközben megpróbáltam visszahozni a számomra legfontosabb embert.
-Semmi.
-Újra! Még egy milligramm adrenalint.
-Sok lesz az hirtelen doktor. - figyelmeztetett egy tanítványom és akármennyire is igaza volt nem érdekelt. El akartam indítani a szívét bármi áron.
-Még nem. Hátra!
-A műtő öt perc és kész! - szólt oda egy nővér.
-Szuper.
-Semmi.
-Tegye vissza! - nyújtottam egy rezidensnek a tappancsokat - Indulunk! - másztam fel az ágyra, majd ráülve párom csípőjére kezdtem szívmasszázst végezni, miközben a többiek toltak bennünket a lift felé - Itt ne merj hagyni hallod? Meg ne próbáld!
-Jimin! - szólt utánam öcsém, ami újabb könnyeket csalt a szemembe, de még ezeket is sikerült leküzdenem.
A műtőig semmit sem reagált, de szerencsére tartottam a keringését, ám fáradtam. Hiába voltam jó kondiban, nem volt egyszerű ezt csinálni és merülni kezdtem. Ott már pacemakerrel vártak a sebészek és az egész gárda, így lepattanva róla próbálkoztunk újra, miközben egyre gyorsabban csökkentek az esélyei. Pihentem, amíg igyekeztek visszahozni, ám úgy tűnt, lehetetlen. Sokáig próbálkoztak tovább, mint szoktak, hiszen ismertem őket. Már rég abbahagyták volna, ha nem futott volna körbe a drót, miszerint az ott az én párom. Az én másik felem. Ezért küzdöttek, de még így sem csinálhatták örökké.
-Taeh. - sétáltam lassan oda fejéhez, bár kicsit sem hasonlított önmagára. Az a sok vér és tubus elcsúfította, de ettől még ő volt az - Ne add fel könyörgöm. Mi mindent megteszünk, - simítottam arcára és hozzábújtam - csak kérlekh. Küzdjh még kicsit. - vesztettem el lassan hatalmamat könnyeim felett, mialatt munkatársaim szüneteltették a pacemakert.

Egy hatalmas baj van csak a mai kultúrával. Igazából ez az egyetlen baj, amit sokan nem tudnak kezelni. A halált. Az ember ritkán éli már át ebben a modern Világban, ahol gyógyszerekkel mindent megoldanak, ahol tudománnyal ezreket mentenek percenként. Éppen ezért, ha elvesztünk valakit, talán sosem tudunk felállni többé. Ám az én kultúrám azt tanította, hogy attól mert valaki teste meghal, a lelke még nem és újra látni fogjuk. Hittem benne és jó vigasz volt valahányszor közölnöm kellett egy családdal, hogy elvesztették szerettüket, de valahogy ezúttal nem hatott. Nem tudtam beletörődni, mikor pedig meghallottam társamat, miszerint bejelenteni készül a halál időpontját, soha nem látott haraggal kaptam fel fejemet.
-Nem! - dühöngtem - Majd ha én azt mondtam.
-Park doktor. - sajnáltak meg, miközben félretúrtam mindenkit és visszaültem páromra.
-Még nincs vége. - folytattam a szívmasszázst - Majd akkor lesz, ha holtan fekszünk egymáson. - dolgoztam újult erővel.
-Doktor! - szólongattak a nővérek is.
-Jimin. - fogta meg kezemet a főnővére, de nem állta meg - Elég lesz már.
-Nemh. - lihegtem.
-Engedd el.
-Sohah! - kezdtem lassan zokogni amint tudatosulni kezdett bennem, nem tudom megmenteni. Annyi tanulás, gyakorlás, küzdelem után, pont rajta nem fogok tudni segíteni - Taehh.... könyörgömh. Térj vissza hozzámh. Legalábhh a saját pólódban halnál. - tudatosult bennem, hogy az én egyik ajándékomat vágtuk darabokra.
-Elég már. Nyugalom. - próbáltak továbbra is leállítani.
-Kicsimh! - hajoltam oda hozzá és két kezem közé fogtam arcát - Nem hagyhatsz itth. - nyeltem hatalmasat, miközben záporoztak könnyeim. Nem hittem el, hogy ennyivel feladja - Emlékszel mennyi mindent tehettél volna és nem tettél? Haragudhattál volna rám az elméretezett pólók miatt, az elbaltázott vacsora miatt, hogy eláztunk, pedig te szóltál, esni fog, de nem hallgattam rádh. - szipogtam - Veszekedhettél volna velem, de te csak mosolyogtál rám. Hát akkor lepj meg most ish. Meg is halhatsz nekem itt, mindenki előtt, a karjaimban, de mi lenne, ha ezt sem tennéd. Mi lenne, ha erre is azt mondhatnám, tehette volna, de nem tette. - sóhajtottam - Könyörgöm had mondhassam ezth. Kérlekh. Most akartam megkérni a kezed...... ez lett volna a szövegem. - zokogtam - Könyörgöm, had mondhassam el újra. Had mondhassam azokba a gyönyörű barna szemeidbe. Kérlek. Bármit kérhetsz érte. Megadom, csak gyere vissza.
-Jimin. Gyere, pihenjünk le. - segített volna le az ágyról az főnővér én viszont csak felegyenesedtem. Az arcát néztem, behunyt szemeit, amik nem az alvástól voltak csukva.
-Nem hagyhatsz magamra! - vágtam hatalmasat mellkasára.
-Jimin kérlek. Hagyd abba.
-Muszáj visszajönnöd. - hajtottam le fejem - Ha szeretszh..... nem hagysz itth. - hullottak csupasz bőrére utolsó könnycseppjeim - Térj vissza hozzám, könyörgöm. - vágtam utoljára mellkasára - Szerelmem. - ejtettem le vállaimat és én is feladtam. Elfogyott az erőm.
-Ritmus.
-Mi? - kaptam fel fejem.
-Gyenge, de ver. Adrenalin kell neki. - nézett rám a főnővér.
-Egy milis adagokat készítsenek ide! Gyorsan! - adtam ki az újabb parancsot, a ledöbbent csapat pedig azonnal újra munkába állt.
-Vérnyomás veszélyesen alacsony.
-Nagyon kemény a hasfala. - tapogattam meg, hiszen pont fölötte voltam, tökéletesen elértem.
-A műtő kész, csak engedj oda Jimin.
-Egy pillanat. Hozzanak egy mili adrenalin alfa-adrenerget is és atropint is, három félmiliset.
-Azonnal. - rohantak el, míg én újból leszámoltam bordáit, majd adrenalint pumpáltam egyenesen szívébe.
-Kész vagyok. - ugrottam le az ágyról - Önöké a terep. - álltam félre, azonban nem terveztem elhagyni a műtőt.
-Végre visszakaptam a műtőmet. Vegyél fel egy maszkot, a többiek pedig kifelé! - zavart ki mindenki mást barátom.
-Köszönöm.
-Még ne köszönd. - sietett. Meg kellett szüntetnie a nyomást, mely a belső szervekre nehezedett és el kellett állítania a vérzést, miközben peregtek le a homokszemek.

Senki sem tudta, még mennyi van hátra, ezért olyan gyorsan dolgoztak ahogyan csak tudtak. Sosem láttam még így pörögni a kezét Seokjinnek, gyakorlataink alatt sem, pedig voltak húzós eseteink, ám biztossága, melyet ár a múltban is mutatott, ottmaradt ujjaiban.
-Adrenalin kéne! - szóltam bele, mert lassult szerelmem szíve, míg az enyém egyre hevesebben vert.
-Most nem.
-Meg fog halni.
-Nem fog meghalni!
-Ha meghal, te is.
-A fenyegetésed nem segít. Épp elég szar csipog a fülembe, hogy összeomlik díjaznám, ha te elhallgatnál legalább. - küldött el kedvesen az anyámba, én pedig szorítottam csak félelmemben állkapcsom - Ahhj, de cseles. - dolgozott tovább, az utolsó mozzanatokat végezte - Hol van már!
-Seokjin.... - nem bírtam tovább - Meg fog állni.
-Mindjárt. Készülj ide vele! - hívott magához és már ott is álltam leszámolva a bordákat - Ha előbb nyomod bele, mint kellene, biztosra megölöd.
-Értettem. - bár nehezemre esett nem belepumpálni, hiszen már nagyon visítottak a műszerek - Jin kérlek, találd meg, amit keresel.
-Mindjárt megvan.
-A mindjárt nincs elég hamar.
-Megvan. Pákát! - nyomták azonnal kezébe a forró kis drótot - Jó. Elállt. Adrenalint neki! - nem haboztam, mielőtt még mondata végére ért volna már benne is volt az egy mili és minden szempár az szívmonitorra tapadt. Csak lassulni láttuk, gyengélkedni a jelet, ám néhány dobbanással később kezdett kicsit visszaállni eggyel jobbra - Szuper, rakjunk rendet! Jimin, te végeztél, kimehetsz.
-Nem. Nem hagyom itt.
-Hahh. - nézett rám barátom és kollégám egyben - Jó, de ha beleszólsz még egyszer kidobatlak a biztonságiakkal. - tért vissza szerelmemhez - Ez az én műtőm, nem a tiéd.
-Tudom... hál'istennek, hogy így van és nem fordítva.
-Ebben egyetértünk. Törlést!
Végig ott maradtam, az utolsó öltésig, ott sétáltam mellette, fogtam az ágyát, bekísérte az intenzívre és minden gépet odakészítettem mellé, hogy ha kellene legyen. Tudtam, ezért kapni fogok, hiszen feleslegesen helyeztem üzembe őket, de nem érdekelt. Ne volt semmi sem fontosabb, mint az, hogy minden kéznél legyen, ha kell.
-Jahj kicsim. Olyan ramatyul nézel ki. - simogattam kezét.
-Doktor úr! - szólt be egy nővér - A öccse.
-Megyek! - pattantam fel, de még visszafordultam - Attól, hogy nem vagyok itt, még látlak.

Az az este borzalmas volt. Először betolták életem értelmét egy betegágyon fekve, tubussal szájában, egy tasak vért bekötve karjába, miközben tudtam, már egyszer megálltak felkelteni. Majd meghalt újra és hosszú percekig úgy tűnt, soha többé nem láthatom nevetni. Egyetlen egyszer nem küzdöttem még életért annyira, mint akkor, de azóta sem. Összeesni készültem, mikor az az áldott hang tudatta velem, újra ver a legcsodálatosabb szív a világon. Később még rám ijesztett, ám már nem hagytuk elfajulni a dolgokat. Mikor pedig úgy éreztem, végre vége az izgalmaknak, öcsém esett össze. Szerencsére Seokjin nem sietett a pihenőbe, így még a műtő előtt sikerült elkapnom, hogy menjen vissza és aznap mentse meg a családom második tagját is. Persze nem örült ennek, félt tőle, láttam szemeiben, hogy ha nem sikerül neki, az ő hibája lesz, de bíztam benne. A legjobb kezekbe került testvérem is és sokkal kevesebb küzdelem után zárták vissza, mint Taehyungot.
-Jin? - kopogtam be hozzá a mosakodóba.
-Ne mond, hogy még egy családtagodat műtsem meg. - emelte fel fejét és rám sem nézett, csak az éghez imádkozott.
-Nem. Hálával jöttem most.
-Hahh. Ez sokkal jobb. - folytatta keze megmosását - De nem tartozol semmivel, ez a munkám.
-Ahogyan nekem is, de ez most más volt te is tudod.
-Igen, mert most elviseltelek a műtőmben. - törölte meg karjait és hozzám lépett - Csupán annyival tartozol, hogy ha az én feleségemet, gyerekeimet, testvéremet, vagy engem hoznak be ide, akkor ugyan ennyire nem fogod hagyni, hogy bárki is feladja a küzdelmet.
-Ezt megígérem.
-Szuper. Csak ennyi kellett. - tette vállamra kezét - Na én visszafekszem, ébresszetek, ha van valami.
-Rendben. Köszönöm.
-Menj vissza a párodhoz, már biztos hiányol. - sétált pihenő felé.
-Igen.... biztosan.

Sok időt töltöttünk a borzalmas fehér intézmény falai között mindkettejükkel, de a legtovább mégis az én párom maradt bent, én pedig beköltöztem hozzá, habár még aznap este jött is a berendelt váltásom. Protokoll volt, hogy rokont, hozzátartozót, nem kezelhetünk, amit faszán megszegtem, ám mivel nem volt ott más ügyeletes, kénytelen is voltam.... mentségemre szóljon a szükség. Ám a többi napra is felmentettek, így azonban bent sem lehettem volna, de a nővérek befogadtak és elbújtattak a kórházigazgató elől, aki amúgy sem tűnt fel sokszor. A többiek elől nem kellett, mert teljesen megértették a helyzetem. Bent aludtam, bent ettem, bent töltöttem minden napom ágya mellett, míg fel nem keltették a mesterséges kómából. Akkor nem terveztem pihenést, de elnyomott az álom és már arra ébredtem, hogy kezét nézegeti.
-Kicsim! - pattantam fel és szemeibe néztem - Felkeltél. - bevallom kicsit féltem, hogy mit fog reagálni, mert sokáig volt természetes szívritmus nélkül, de mikor mosolyogni láttam szemeit a tubus mögött megnyugodtam - Várjál, ezt kiveszem. - nyúltam is a műanyagért, mely biztosította a légutat - Köhögj, akkor nem lesz olyan bűn szar. - húztam ki torkából és igyekezte teljesíteni azt, amit kértem - Hogy vagy? - maradtam ott mellette.
-Fájh. - próbált beszélni.
-Ezt inkább hagyd. Sokáig volt bent a tubus, megviselte a hangszálaidat. - mentem az ajtóhoz, majd alig kilépve azon üvöltöttem a nővéreknek, felébredt az én szerelmem - Mindjárt jönnek aztán megvizsgálnak. - fordultam vissza hozzá, ő pedig újból kezét nézegette. - Mi a baj? Valamit látsz rajta, vagy fáj? Vagy egyáltalán nem érzed?
-Gyűrűh. - suttogta halkan, amennyire torkából futotta, majd krákogott - Mi ezh?
-Ohh. - el is felejtettem. Felhúztam az ujjára mikor befektették az intenzívre, az egy hét alatt pedig megszoktam látványát - Meg akartam kérni a kezed. Igazából a múltheti vacsinkon szerettem volna, de mivel behoztak és meghaltál kétszer is, így mikor stabilizáltak felhúztam az ujjadra. Reméltem majd megvéd. De ha nem tetszik leveheted. - nyúltam kezéért, ám elhúzta azt - Ez most... - hallottam közben megérkezni a nővérkéket - Akkor... hozzám jössz?
-Igenh. - fintorgott, mert fájt a torka.
-Hahh. - kezdtem vigyorogni - Tudod nagyon jó szöveget írtam ám, hogy megkérjem a kezed.
-Tényleg remeket. - jegyezte meg kollégám a hátam mögött.
-Majd elmondom neked is, ha érdekel. Bár egyszer már hallottad. Remélem azért jöttél vissza. - lábadtak könnybe a szemeim - Szerelemem. - bújtam hozzá és arcára fogtam - Azt hittem elveszítelek. Ne ijesztgessetek.
-Sajnálom. - erőltette torkát.
-Ne sajnáld, maradj csendben. - váltam el tőle - Amíg megvizsgálnak a csajok meglátogatom az öcsém. - nyomtam puszit arcára - Sietek vissza. - rohantam az ajtóig, miközben a nővérek elkezdték ellenőrizni az értékeit.
Ám nem hagytam ott azonnal. Sunyin megálltam a küszöbön és figyeltem, amint abban a kis aranykarikában gyönyörködik. Először nem tudtam boldog-e vagy sem, mert ne láttam arcán, de hirtelen annyi inger érte, nem is csodáltam. Viszont kis idő elteltével, már mosolyogni kezdett. szabad ujjaival forgatta az ékszert, végül levette, csókot nyomott rá és öklébe szorítva emelte azt szívéhez. Azt hiszem erre volt szükségem. Nem szívesen hagytam volna ott egy percre sem, még hozzáértő kezek között sem, de amikor láttam, hogy teljesen önmaga, már nem szenved, hanem felfelé épül, nem féltettem tovább. Bár így is rohantam öcsémhez, kinek kezét menyasszonya szorongatta ezúttal is, majd elújságolva nekik a nagy hírt rohantam fel a lépcsőn, vissza páromhoz. Már egyedül volt és csak feküdt a tévét bámulva, mikor visszatértem.
-Minden rendben? - ültem ágya szélére, ő pedig bólogatott - Hiányoztak a szemeid. - merültünk el egymás pillantásában - Féltem, többé nem láthatom azokat a barna gyöngyöket.
-Dehogynem. - köhögött - Sosem szabadulsz tőlük.
-Te inkább hallgass el. Bámuld a tévét. - feküdtem be mellé - És mássz a mellkasomra. - húztam magamhoz - Hiányoztál.
-Te ish.
-Többet nem mehetsz nélkülem inni.
-Okéh.
-Na pihenj. Mostantól bármikor felébredsz én itt leszek. Úgyhogy aludj csak, itt leszek, mikor felkelsz. - csókoltam fejére.



(Facebook My Music Taste csoport --> LINK (HELPER)
iKON kampány --> LINK
FTIsland kampány --> LINK
BTS kampány --> LINK
Block B kampány --> LINK
Idolater Magazinok --> LINK
Facebook oldalunk --> LINK )

Skiccpausz: Mi van, ha?

Van zene! Oldalt---> (Skiccpausz) Nothing Here But Love
Igazából a jelölt helyen érdemes elnyomni, de az egész történetre illik.

Jungkook POV

Mi van akkor, ha mindenkinek megvan a meghatározott párja? Mi van, ha ez már születésünkkor előre elhatározott dolog és csak egy ember van mindenki számára kiválasztva? De legfőképp mi van, ha ezzel az egy emberrel történik valami és mi nem is tudunk róla? Naponta halnak meg rengetegen, de honnan tudjuk, hogy a másik felünk köztük volt-e, csak még nem ismertük, mert nem jött el az ideje? Nekem ez a legnagyobb problémám, plusz ennek minden változata. Mert, tételezzük fel, az én felem még él valahol, valahol a Világban, de hol? Mi garantálja, hogy találkozunk, majd egymás mellett kötünk ki? Ám, ha mégis itt él mellettem, akkor kit keressek? Egyáltalán nő, vagy férfi? Hisz én hamar váltottam annak idején mikor belevágtam a felnőtt életbe, mikor elkezdtem keresni a párom, mikor még hittem az igaziban, aki sokszor eljött, de mindannyiszor elhagyott. Vajon ezzel számolt az élet? Vajon tudták, hogy ez lesz, alapból ez volt a terv, vagy ezzel mindent tönkretettem és én is egyedül fogok meghalni, meg a nő is, akit nekem rendeltek, mert voltam olyan szerencsétlen hülye, hogy ezt a tökéletes párosítást elrontsam. Mi van, ha ez az igazság, ha tényleg ez lesz? Akkor már inkább akkor meghaltam volna, mikor ezek a gondolatok feltámadtak fejemben. Inkább meghaltam volna, minthogy szenvedély nélkül tovább éljek, de sem az örökös magányra, sem a biztos párra nem volt semmi jel, így nem tudtam, mit tegyek. Csak éltem napjaimat barátaimmal, kik próbáltak biztatni, hogy az én nagy Ő-m egy férfi személyében él a közelemben és hamarosan rálelek, ám nem hittem nekik. Sok idő telt el, hosszú magányos évek, miközben egyre több ártatlan fény hunyt ki, ezzel pedig fogytak a lehetőségeim. Ki tudja, lehet köztük volt az Igazim, ez pedig nem hagyott nyugodni, csak elvette kedvemet, míg társaim kitartottak mellettem. Biztosabbak voltak magukban, egy olyan dologban, melyet senki sem mondhat meg, hogy úgy lesz, mint én abban, hogy a tánc vált lassan mindenemmé. Pedig más is megmondta volna ezt rólam, a páros dolgot viszont tuti nem. Egy ideig azonban vakon hittem nekik, mikor pedig újabb párra leltem, aki hamar elhagyott, feladtam a reményt. Lassan társaim is beadták derekukat, inkább hallgattak, nem akartak velem vitatkozni mikor egyszer-egyszer előjött ez a dolog, ám egy barátom volt, aki csak azért is ellent mondott nekem. Ő tartotta bennem a reményt, még ha soha be sem ismertem volna, de csak miatta tudtam felkelni reggelente, szavai miatt, miket külön tukmált belém esténként, mert valamiben biztos volt. Ha hiszünk abban, amit el szeretnénk érni, ha nagyon akarunk valamit, ezért küzdünk érte, ha sokszor mondjuk és kívánjuk ugyanazt, akkor megadják nekünk. Akkor eljön a lehetőség amivel élhetünk, vagy bármilyen tett nélkül megkapjuk, ez csupán attól függ, mennyit szenvedtünk előtte. Ezért nem hallgatott soha. Tömte a fejem, mert én voltam az egyetlen aki ezt elhihette, ki kívánhatta magának, hiszen értem nem fognak imádkozni. Mindenki magáért küzd. magáért imádkozik, így én voltam az egyetlen lehetőségem. Ha nem tettem magamért, nem érhettem el semmit. Ám én más téren dolgoztam szorgalmasan. Profi táncosnak készültem és mindig mosolygó barátom segített is ebben. Örömmel fogadott, tett értem, gyakorolt velem, hisz ilyenkor pluszba mondhatta, lesz majd valakim, nem vagyok egyedül. Lassan pedig olyan megszokottá váltak ilyen jellegű szavai, hogy már meg sem hallottam azokat. Tőle felért egy köszönéssel egy ilyen mondat és semmit sem változtatott elmélkedésemen. Mikor leültem a metrón, vagy a buszon, újra azok a gondolatok pörögtek fejemben. Mi van, ha rég esélytelen vagyok és a tánccal vigasztal az élet? Akkor... inkább ne vigasztaljon, hanem vegyen el mindent és adja olyannak, akinek szüksége van rá. Hisz, ha nincs kinevezve nekem pár, akkor inkább feladom az életet, mert nem akarok magányosan lélegezni.

Mindennap ezek a gondolatok jártak fejemben, nem tudtam tőlük szabadulni, pedig próbáltam. Igyekeztem a többi embert figyelni, örülni nekik és az apró dolgoknak, de végül minden szerelmes pár látványa ugyanazt váltotta ki belőlem. Szomorúságot, mérhetetlen bánatot, hogy nekem nincs kit ölelnem, kit csókolnom, szeretnem. Olyankor talán kicsit felülkerekedtek rajtam barátom mondatai és igyekeztem hinni bennük, mert társra vágytam szinte pánikolva. Ha bárki a fejembe látott volna, akkor hallotta volna. Hallotta volna ahogyan szenvedek, ahogyan kiabálok, sokszor szenvedve, összekuporodva zokogok elmém egy eldugott szegletében, de erre senki sem volt képes, így nem tudták meg soha, miken is megyek keresztül. Mert kifelé igyekeztem vidámnak tűnni, mint kinél minden rendben, bár volt akiket nem lehetett hülyére venni. Őket nevezik családnak, mibe nekem barátaim is beletartoztak egytől egyig, ám nem bántam. Mindig mosolygó társam foglalkozott velem a legtöbbet, főleg azután, hogy egy iskolába kerültem vele. Mivel szívesen segített engem, tartott nekem gyakorló órákat és ellátott minden információval, így rengeteg időt töltöttem vele, ezért sokkal többet tudott rólam, mint mások. Lassan lelkembe látott, azonnal megmondta, ha bántott valami, ami rengetegszer meglepett. Néha én sem tudtam problémám, ám ő ekkor is rögtön elregélte. Jobban ismert engem, mint én magamat, de így legalább volt valaki akinek elmondhattam lassan minden gondolatom. Persze sokszor kaptam meg tőle ugyanazt a választ. Ne gondolkodj hülyeségeken! Majd jött a monológ, hogy az én párom is rám vár valahol és ne adjam fel, mert akkor ő is egyedül marad. Ez volt az egyetlen ok, amiért nem adtam fel a keresést. Az én hibámtól ne szenvedjen más, ha pedig ezen múlik, akkor keresgélni fogok, bár nem lelkesedtem túlságosan. Biztos voltam benne, az én felem már meghalt, esélytelen kutatnom érte, viszont amíg ezt nem igazolta az élet addig muszáj, mert barátom szavaival élve: Mi van, ha mégsem? Ez a "mi van, ha" pedig egész életemre rányomta bélyegét, így muszáj volt megmozdulnom.

Mondjuk nem vittem túlzásba, nem törtem magam, hogy párra leljek, de volt egyéb dolgom ezért nem is zavart a magány, csak mikor normákat nem ismerő korombeliek nyáladzottak előttem egymásra. Azt gyűlöltem, hiszen senki sem nézte jó szemmel az ilyesmit nyilvánosan, de sokan már nem foglalkoztak az íratlan szabályokkal. Lehet én sem tettem volna, bár.... de, talán mégis, hiszen egy normál párt még mindig jobban visel a társadalom, mint két szerelmes férfit. Viszont ennek a veszélye sohasem állt fent, így csak grimaszoltam minden egyes alkalommal, mikor leült velem szemben a metrón, vagy a buszon egy egymást majd felfaló párocska. Hah, utáltam az ilyesmit főleg, mert lehet kulturáltan, bizonyos körülmények között, de leginkább azért, mert én évek óta nem éreztem azt, amit ők percenként élveztek. Az irigység uralkodott rajtam, de nem érdekelt. Nekik volt párjuk, az enyém pedig valószínűleg már a túlvilágon várt rám, így jogosnak éreztem. De nem csak én grimaszoltam, mások is, ám még ezt sem vették soha észre. Hah! Fiatalok! Nem mintha én nem lettem volna az, ám mégis különb voltam megannyi értelemben, amit nem bántam. Valóban, nehezebb volt másként az életem, de imádtam, ha olykor sikerült úgy tengetnem napjaimat, így nem akartam változtatni. Bár barátom sok dologban javasolt mást, nem engedtem neki. Azt is mondta, az ilyen gerlicéket inkább boldogan nézzem, hogy szerencsések és örüljek nekik, viszont.... nem, nem tudtam. Fájt a lelkem és ennyi járt neki, hogy kicsit kitöltse haragját a Világra amiért elvették tőle párját. Igen, gonosz voltam, de csak belül, mert sosem mutattam ki ennél jobban. Magamban fortyogtam, Hoseoknak panaszkodtam, miközben hol az adott párocskára, hol a mobilomra pislogtam. Viszont egy ilyen alkalommal máson is megakadt a szemem, miközben fülembe üvöltő zenével igyekeztem elnyomni gondolataimat. Egy fiún, ki velem szemben ült és engem nézett, bár először nem is foglalkoztam vele. Azt hittem, elgondolkozott, bambul csupán, így csak egy másodpercre pillantottam rá. Ám hamarosan elnyerte figyelmem nagy részét, mert percekkel később is még mindig engem nézett. Harcba szálltam vele zavart, hogy bámul, ezért én is elkezdtem őt. Haragos arcot vágtam, de ő csak tovább pislogott rám minden reakció nélkül. Nem tudtam mit tegyek. Meg sem rezzent egy mozdulatomra, grimaszomra sem, végül pedig már annyira zavart tekintete, hogy zenémet is kikapcsoltam és mikor levettem fülesemet tűnt csak fel, hogy mi is keltette fel érdeklődését. Az a kütyü fejemen, amiből mindig hangosan üvöltöttek kedvenc dalaim, amiket csak én hallottam, hiszen erre volt kifejlesztve. Csak nekem, egy olyan embernek tervezett szerkezet, mely megfeledkeztet fejben egy percre. Engem, kinek sokszor nagy védelem ez a szerelmesek ellen. Ez az eszköz érdekelte, amely már nyakamban csüngött és vonta maga után tekintetét. Elmosolyodtam, aranyos volt amint pillantása ment a kis kütyü után, mikor azt már levettem és kezdtem elcsomagolni táskámba. Amint pedig teljesen elrejtettem azt mindenki szeme elől kérdőre vonó pillantást vetett rám. Hogy merem elpakolni, eldugni előle, Ő előle? Mégis mit képzelek magamról? Aranyos volt, hiszen váltottunk. Most én voltam az, kinek semmi baja sem volt és bambulta őt, ő pedig az, aki morcossá vált a füles és emiatt is. Szemmel láthatóan duzzogott, amin jót kuncogtam magamban, de ő már nem élvezte ennyire a helyzetet. Engem zavaró párocskánk rég eltűnt már, mikor még mindig egymással voltunk elfoglalva, ám semmi sem tarthat örökké. Úgy tűnt én fogok előbb leszállni és mikor elérkeztünk az én megállómhoz felálltam, megszakítva kis harcunkat, melyet annyira élveztem. Nem szóltam hozzá, nem tudtam róla semmit, akkor eszembe sem jutott beszélni vele, ám később... később már más volt a helyzet, de késő is volt. Hazamentem és elvesztettem örökre a lehetőséget, hogy akárcsak egyetlen szót is váltsak vele, pedig érdekelt volna, mi is volt olyan érdekes kedvenc tárgyamban. Mért tapadt rá és vált mérgessé mikor elraktam? Ám ezek a kérdések örökre megválaszolatlanul készültek maradni. Legalább is azt hittem.

Nem reménykedtem benne, hogy újra látom, hisz addig a napig sem találkoztunk soha, ám valamiért ismét a szemem elé sodorta az élet. Pár nappal később hasonló események történtek, csak szerelmes párunk nem volt szerencsére. Én füzetemet bújva ültem, tanultam, ő pedig egyszer csak megjelent mikor felnéztem. Fülesem ezúttal is rajtam volt, nyakamban lógott, használaton kívül, az ismeretlen tekintetével együtt. Amint felfedeztem magammal szemben elmosolyodtam és feladtam a tanulást. Jobban érdekelt az ismeretlen, szerettem volna, ha rám figyel nem a kütyüre, ezért kinyújtottam kezem felé, pont belenyúlva pillantása vonalába. Hirtelen eszmélt, végre szemem volt célpontja, én pedig mosolyogva integettem neki, majd visszavettem ujjaimat magamhoz. Látszott rajta, nem érti mit szeretnék, amin csak nevettem, de erre morcos lett és újból a fülesemet tüntette ki figyelmével. Bosszantott, hogy mért nem rám kíváncsi, így igyekeztem megküzdeni pillantásáért, ami alig sikerült, végül pedig le kellett szállnom. Mérges voltam, hogy nem velem foglalkozott, így el is felejtettem, mit szerettem volna. Beszélgetni vele, megkérdezni, mi olyan érdekes azon az eszközön, de újból enélkül álltam fel és hagytam ott, ami csak otthon tudatosult bennem. Olyan balfék voltam, egy béna hülye, de reméltem még fogok kapni lehetőséget, hogy ezt megtegyem, hiszen már másodikkal is megáldottak. Bíztam a harmadik esélyben és bátorságomban, viszont utána hetekig nem láttam. Már kezdtem elfogadni, beletörődni, hogy többet nem is fogom, elvégre volt két lehetőségem melyekkel nem éltem, miért kaptam volna harmadikat is. Pedig nagyon szerettem volna és folyton azon elmélkedtem, hogy ha jutna nekem, akkor nem hagynám megint elúszni, akkor megszólítanám és beszélgetnék vele pont úgy, ahogyan szívem vágyik rá. Ám semmi sem ilyen egyszerű, bár barátom szerint igen, ki mindennap legalább ötször elmondta, mennyire biztos dolgában és fogok még találkozni a fehér angyalommal, főleg ha rajta múlik, mivel pedig nem fogja hagyni, hogy majd újabb lehetőséget hagyjak ki, ezért velem utazott haza minden alkalommal, pedig nem is arra lakott. Így nem tudtam soha zenét hallgatni, de a biztonság kedvéért a füles állandóan nyakamban lógott. Meg is lett lassan eredménye egy olyan napon, mikor semmi erőm sem volt már élni se, mert kimerítő gyakorlást nyomtunk le és még a metrón se volt két hely egymás mellett, ezért állnom kellett. Alig volt energiám, de az is barátom hallgatására ment el, mikor hirtelen váltott témát. Őszintén fogalmam sem volt addig miről beszélt csupán arról, hogy egyszer csak oldalba lökött, én pedig majd elesve szitkozódni kezdtem, majd rábökött. Ő rá, kit hetek óta vártam, bíztam benne, újra látom, életemben először hittem talán olyanban, melyre semmi esély sem volt, mire elhallgattam. Újra, újból ott volt és engem bámult kényelmes helyéről a szokásos, rezzenéstelen arcával. Persze az "engem" alatt fülesemet értem, amit mindig oly nagy gonddal szemlélt, figyelemmel kísért. Megörültem neki, mint egy kisgyerek a cukorkának, de ugyanakkor félni is kezdtem. Utolsó lehetőség volt, oda kellett mennem, nem volt mese, de mit is mondhattam volna? Akkor is egy idegen volt, aki csak bámult olykor engem, ám semmi több. Nem tudtam, mit tegyek, ötletem se volt, viszont Hoseokom igen. Ő azonnal fülemhez hajolt amint észrevette, földbe gyökereztem. Sorolta ötleteit, ezret is elhadart egy perc alatt, ám végül saját készletből dolgoztam. Felállt mellőle valaki, én pedig mindenen átvágva csapódtam be mellé és meglepetésemre ő továbbra is bámulta fülesem, ami így már nagyon feltűnő volt. Ám nem szóltam hozzá és ő sem hozzám. Valahogy ehhez már nem volt bátorságunk, de akkor is akartam kapcsolatot vele, ezért kivettem nyakamból a kütyüt, majd fel sem merült bennem annak a lehetősége, hogy ellopná, nyújtottam neki. Ekkor végre szemeimbe is pillantott már, mikor pedig kedvesen mosolyogtam rá bátorkodott kivenni azt kezemből.

Ez volt az első pillanat, hogy kapcsolatba léptünk. Nem mondott hosszú ideig semmit, csupán vizsgálgatta a fülest, de nem zavart. Végül mikor elváltunk, mert elérkezett a megállóm, akkor szólalt meg. Emlékszem, hangja megdobogtatta a régóta szerelmet vesztett szívemet és imádkozni kezdtem, hogy ömöljenek belőle a szavak, de nem olyan ember volt. Csupán tisztáztuk, ki, hogy jár haza és még találkozunk, de ennyi és semmi több. Ezért a következő alkalomban reménykedtem, amit barátom önelégülten nyugtázott, ám nem érdekelt. Az "én megmondtam" el sem jutott tudatomig még hosszú időn át, ahogyan napról napra összefutottam vele. Lassan nem telt el huszonnégy óra, hogy ne láttam volna, ám nevét még mindig nem tudtam. Hetek szálltak el és bár nem beszélgettünk sokat, mert csak egymás mellé ültünk mindig le, ettől még lassan összenőttünk. Kerestük a másikat, ha az nem volt ott, de több elérhetőséget sohasem beszéltünk meg egészen addig míg le nem betegedtem. Elkaptam valami vírust, ami kiütött és ágynak estem. Alig ettem, ittam, mert inkább csak aludtam egész nap. Szerettem volna tudatni vele, hogy csak picit beteg vagyok, de nem értem el sehogy, hisz addig csak utazás közbe találkoztunk, így nem szólhattam neki, ám ez nem állt útjába. Harmadik napja feküdhettem, szundíthattam vastag takaróm alatt, nem számoltam, mikor édesanyám keltett, hogy látogatóm van. Fogalmam sem volt, ki lehet az, mert barátaim már az első nap benéztek hozzám, de többet nem terveztek, nehogy elkapják, így tippem sem volt, viszont mikor megpillantottam szobám ajtajában elbújtam takaróm alá. Nem szerettem volna, ha úgy, több napos szenvedés után nyúzottan lát, de édesanyámat ez nem érdekelte és őt sem. Kettesben maradva lassan kihámozott védelmemből, majd jól megnézett magának, én pedig vártam, hogy elmegy. Nem számoltam maradásával azzal meg pláne nem, hogy ebédet rendel nekem és együtt esszük meg a szobámban. A földön ült, ágyamnak támaszkodva, háttal nekem míg befejezte, én meg szenvedtem. Nem bírtam, nem volt étvágyam, rosszul voltam, bár jobban ahhoz képest, mint mikor nem volt a közelemben. Így is többet sikerült legyűrnöm akkor ebédre a korábbiaknál és ennek nagyon örültek anyukámmal az élen. Én is boldog voltam, mert ott volt velem, bár nem tudom, honnan jött rá a címemre, de megtalált. Kedves gesztusnak bizonyult főleg azért, mert  maradt is estig és végre beszélgettünk. Megtudtam a nevét, hogy mért nézi folyton a fülesem és van-e barátnője. Csupa olyan dolgot kérdeztem amit azelőtt nem mertem, de ezúttal igen, ő pedig szívesen válaszolt. Felvidított és a többi napon is, hiszen egyet sem hagyott ki míg fel nem épültem. Törődőnek bizonyult, így viszont végleg beleszerettem. Az a pár nap, míg vigyázott rám, pont elég volt erre. Örömmel újságoltam a hírt társaimnak, de reakciójukra nem számítottam. Igazuk volt, fel sem merült bennem, hogy ő nem olyan, mint én. Miután kiderült, nincs barátnője, valamiért átkapcsolt az agyam és azt hittem, van esélyem. De valóban, nem gondoltam át, csak hagytam neki elvenni szívemet, miközben boldogságomban úsztam, ám belefullasztottak. Hiszen tényleg, mennyi esély volt rá, hogy magamfajta? Mi van, ha egyenesen gyűlöli az olyanokat, mint én, ha undorodik és majd el is vesztem? Sok kérdés merült fel, de mind hasonlított egy pontban. Mi van, ha?

Félni kezdtem. Olyan szépnek indult, végre örültem, vidám voltam a szerelemtől, ami évek óta elkerült, ám nem tartott sokáig. Még Hoseok is, az örök álmodozó is azt mondta, óvatosan. Erre nem voltam felkészülve, tőle lelkesítést vártam, de nem kaptam. Azt hiszem akkor kicsit feladtam, azzal a lendülettel le is mondtam róla, pedig még meg sem szereztem. Ám nem voltam képes már akkor se elhagyni. Túlságosan beleestem és ellent akartam mondani Hoseoknak is. A reménytelen Jungkookból újra egy küzdő lett, bár ha megkérdeztek volna, a válaszom valószínűleg az lett volna, hogy ő biztos nem a nagy Ő-m, csupán közel állhat hozzá, azért rabolta el picike lelkemet. De nekem elég lett volna ő is, egy hasonló az Igazihoz, hiszen a többi problémát szex segítségével terveztem megoldani, már ha eljutunk oda valaha is, mert a legnagyobb akadálynak a továbbiakban is az bizonyult, hogy nem tudtam olyan-e, mint én, vagy legalább hajlama van-e rá. Ezért óvatosan közelítettem, igyekeztem jó barátjává válni, miközben végig azért imádkoztam, bárcsak valamiből kiderülne, ha pedig számomra fájdalmas lenne a tény, akkor bárcsak változtathatnék rajta. Reménykedtem benne rengeteg kétely között, temérdek "Mi van, ha?" mondat társaságában ellentmondva, szembeszállva barátommal, tanárommal, gondolataimmal. Csodára vártam, isteni jelre én, ki már rég nem hitt benne, hogy létezik felsőbb hatalom, most mégis hozzá fohászkodtam. Kicsit álszentnek éreztem magam, de a szerelemért, mely oly régóta elkerült, képes lettem volna meghalni is, feladni mindent és egy csettintésre lelépni a hídról, mi kettőnk között húzódott nyújtva ezzel megváltó boldogságot minden egyes nap.

(
Itt érdemes elnyomni a zenét)

Tehát harcoltam, mint egy vak szerelmes, hiszen az voltam. Érte mindent megtettem, egy szavára ott termettem mindenhol, elejtett köhintésére már vittem neki gyógyszert és próbáltam védeni mindentől, de nem lehetett. Sokszor a fejemhez vágta, hogy fiatalabb létemre mit képzelek magamról, bár a kényelmet, amit nyújtottam, imádta. Azért odáig volt és hiába dorgált engem, sohasem utasított vissza. Szerette, hogy be tudom juttatni mindenhová, hogy különleges dolgokat kap, amik elvileg feleslegek nekem, holott valójában neki szánt ajándékok, csak ezt sohasem mondtam meg neki. Nem kellett tudnia mibe kerültek, mennyi munka volt mindaz, ami édes mosolyt csalt arcára minden alkalommal és míg ő ajándékomnak örült, én boldogságában gyönyörködtem. Nem bírtam betelni vele, rendszeressé vált elhalmozása, bár ez neki nem szúrt szemet. Lassan kezdtem kifogyni az ajándékokból, mikor szüleimtől érkezett felmentés. Egy hosszú hétvége kínálkozott vele egy szállodában. Mivel édesapám nem kapott szabadságot, anyukám pedig nem szeretett volna egyedül menni, így bedobták nekem, hátha érdekel. Kellett, nem volt kérdés, hiszen lehetőségem adódott kettesben vele maradni négy teljes napig és ezt ki akartam használni. Ezért meghívtam, bár úgy állítottam be az egészet, hogy csak két barát, de nem is kell együtt lennünk igazából, ha nem akar, mert a szállodában volt mindent, amit kedvére használhatott. Szóval csupán egy egyszerű "Ne pazaroljunk" kiruccanásnak ígérkezett bár reménykedtem benne, velem fogja tölteni minden percét. Nagyon hittem ebben, Hoseok pedig kifejezetten örült neki, bár továbbra is féltett. Rengetegszer látott megtörni, látta amint feladtam lassan mindent, csak vegetáltam, éltem a semmibe és ezúttal is ettől félt. Aggódott, rossz vége lesz, már az első nap csalódok majd, ezért csupán fetrengeni fogok a szállodai ágyban a takaróm alatt, hogy élni sincs kedvem. Őszintén szólva ez bennem is felmerült. Erre is felkészültem, igyekeztem hatalmas márványfalakat vonni ezért szívem köré, melyeken egy csöppnyi kapucska állt, mi azonnal kinyílt volna titkos szerelmem bármilyen pozitív szavára. Azt hiszem féltem, nem! Inkább biztos vagyok benne, remegtek lábaim már odafelé is, hogy mi, hogyan fog alakulni. Persze az út közben beszélgettünk mindenféléről, cseppet oldódtam, amikor viszont már közeledtünk újra visszatért az izgalom. Elkezdte terveit sorolni, ám mindegyik lényege az volt, hogy ő nem fog semmit sem csinálni, aminek örültem, bár nem szerepeltem egyik gondolatmenetében se, ami cseppet aggasztott. Viszont az én kis haditervem olyas valami volt amire nem is számított, de szerettem volna minél hamarabb véghez vinni. Hiszen, ha pozitív vége lett volna, akkor mind a négy nap dúskáltam volna a boldogságban, ha pedig negatív végkifejlete lett volna, akkor mondjuk mindvégig haldokoltam volna szívem fájdalmában és csörömpölt volna fejemben zaja, amint a márványfalak mögött apró darabokra hullik az élet végső döfésétől. Így újból ahhoz fohászkodtam kiben már réges-rég elvesztettem hitem. Bocsánatot kértem tőle, amiért már nem bíztam benne, majd benyújtotta önző kérésemet és reménykedtem, nem haragszik, teljesíteni fogja.

Mikor pedig megérkeztünk és elkezdtünk bejelentkezni levert a víz izgatottságomban. Annyira féltem, hogy beszélni se tudtam rendesen. Beégtem előtte már abban a percben, esélyeim rohamosan csökkentek. Magamban elkezdtem leírni a győzelmet, mikor pedig bedőltem közös ágyunkba, hiszen párra lett bérelve, nem barátokra, hatalmas sóhajomra végre rákérdezett.
-Mi van veled? Ma olyan... csendes vagy? Lent meg mintha valami megszállt volna. Jól vagy? - pakolta le cuccait a hozzá méltó lassúsággal.
-Igen.... - nyeltem nagyot - Csupán izgulok. - fordultam oldalamra hátamat mutatva ezzel neki.
-Miért izgulsz? - motoszkált mögöttem.
-Hát.... ez ilyen kis... bonyolult, személyes ügyem. -  temettem fejem karjaimba.
-Ummm.... mi a baj? Fura vagy. Segíthetek valamiben? - hallottam, hogy hangja hangosodik és biztos voltam benne, megállt közvetlen mögöttem.
-Valamit be kell valljak neked. - kezdtem bele, de el is hallgattam.
-Folytasd.
-Ahh... - szorítottam szemeimet és összegubóztam, magzatpózt vettem fel - Én más vagyok, mint a többiek.
-Tudom.
-Tudod? - lepődtem meg, majd kirázott a hideg. Tudja? Mióta?
-Igen. Te különleges vagy. Kilógsz a sorból, de jó értelemben. Kincs vagy, amit nem szabad hagyni elkallódni.
-Ohh.... ez igazán kedves tőled. - mosolyodtam el.
-Látod, nincs mitől izgulnod. Ezt eddig is tudtam.
-De nem ezt akartam. - nyeltem nagyot.
-Hanem?
-Én.... Nekem eddig nem barátnőim voltak, hanem pasijaim, neked pedig igazán fehér bőröd van, hozzám meg kedves vagy, nagyon jól kijövünk. De tudom is a választ. Nem kell egymáshoz szólnunk, inkább... inkább bemászok szépen a takaróm alá, aztán élvezd a négy napot. - kezdtem is elbújni - Nem kell hozzám szólnod soha, nem sértődöm meg. - takaróztam be - Jó pihenést! - merültem el a sötétségben.
Hosszú ideig nem válaszolt, mozgást sem hallottam semmit, így kezdtem biztos lenni benne, vesztettem. A barátaimnak igaza volt, túlságosan beleéltem magam, hogy olyan, mint én, eszembe sem jutott, hogy tévedhetek, pedig nagyon mellé lőttem. Ő nem volt olyan, kicsit sem állt közel ahhoz az oldalhoz melyhez szerény személyem tartozott... ezért mondható az, vétettem. A szállodai szobában tett rövid vallomásom pedig öngyilkosság volt. Azt hittem, nem nálam fog kipörögni a golyó az orosz rulettben, de tévedtem. Elbíztam magam, túl fiatal voltam, aki azt hitte, övé a Világ, miközben ő volt a Világé, amely egy szempillantás alatt gondolta meg magát és vett el mindent amit addig adott. Hisz mikor meghúztam a ravaszt a fegyver dörrent, csukódott az ajtó, elhagyta a szobát ezzel magamra hagyva engem a takaró alatt. Egyedül maradtam a márványfalaimmal, melyekről azt hittem megvédenek majd, de tévedtem. Nem csak szívem hullott darabokra, hanem azok az égig érő kőtáblák is, melyekben biztos voltam, törhetetlenek. Hangjuk azonban nem csörömpölés szerű volt, hanem apró hüppögések, amint levegőért kapkodtam könnyeim kíséretében. Akkor azt éreztem, ezzel kiölte belőlem az utolsó élő, érző részt is, melyet lelkem szorgos takarítói könnyek formájában távolítottak el szervezetemből. Meghalt minden bennem amely valaha képes volt embert szívből szeretni, reménytelen romantikus énemet pedig lassan kezdtem mélyre zárni rácsok mögé, hogy többi ne okozzon kárt személyisége, mert nem bírtam már kezelni azt a mérhetetlen fájdalmat, amelyet minden alkalommal hagyott maga után.
Ott zokogtam egyedül, míg álomba nem sírtam magam. Nem mozdultam a védelmet nyújtó takaró alól, hála Istennek pedig, akiben újból hitemet vesztettem, álmaim legalább szépek voltak. Azokat élveztem, fel sem szerettem volna ébredni, ahogyan sohasem, de most különösképp küzdöttem ez ellen. Ám valamire szívesen keltem, valamire meglepetten és boldogan, valamitől elakadt lélegzetem egy pillanatra, majd újból eleredtek könnyeim, de ezúttal az örömtől. Annyira.... szorítottam ujjait, mintha többé nem tervezném elengedni, miközben hatalmasakat sóhajtottam megfogva a további cseppeket, hogy meg is jegyezte.
-Azért még szükségem lenne rájuk. - engedtem el azonnal - Köszönöm. - fészkelődött mögöttem és nem távolodott.
-Hogy kerülsz ide?
-Egy ágyunk van csak sajnos.
-Ohh. - fancsalodtam el - De ettől még nem kell ölelgetned.
-Hát azt nem kell, de szeretném.
-Mért? - haraptam kíméletlenül alsó ajkamban és szorítottam egy olyan válaszért, amiért meg is haltam volna.
-Mert.... - hajolt fülemhez - Szeretlekh. - súgta oda.
-Yoongi te... - készültem örömömben kitörni, ám.... - ittál... - fordultam felé.
-Na és? Akkor mi van?
-Hazudsz nekem. - szomorodtam el. Nem szívéből mondta, nem ő mondta, az alkohol volt. Nem gondolta komolyan. De reménykedtem, így legalább elfelejti a vallomásom, következő nap pedig onnan folytathatjuk, ahol bejelentkezéskor abbahagytuk.
-Nem hazudok.
-Az alkohol vallott nekem szerelmet, nem te.
-Na látod. Én nem hazudok, nem is tudnék, max az alkohol, de az sem teszi. Azért ittam, mert nem tudtam mit kezdeni veled. Elhadartál nekem egy tinikhez sem méltó vallomást, mely csomósabb volt, mint a Gordiuszi csomó, még Nagy Sándor kardja sem vitte volna, aztán elbújtál a takaró alá. Mit vártál, mit tegyek? Mert nekem ötletem sem volt, hiába álltam ott feletted, gondolkoztam, nem vagyok a szavak embere ilyen helyzetekben, nem volt tippem sem megoldásra. Ezért elmentem inni, hátha segít, közben pedig felhívtam a kis barátodat.
-Kit?
-Hoseokot.
-Honnan van meg a száma? - kerekedtek el szemeim.
-A te mobilodat vittem el. Fel sem keltél azóta? - lepődött meg.
-Nem. - szégyelltem el magam.
-Hahh. Akkor mindjárt eszünk valamit. Na mindegy, szóval beszéltem vele rólad. Kifaggattam szegényt, mindent el kellett mondania, majd mikor már elég részegnek és bátornak éreztem magam, visszabotorkáltam hozzád. Esküszöm alig bírtam eltántorogni az ajtóig, de mikor megfogtam a kilincset egy csapásra kijózanodtam. Az volt a tervem, hogy bejövök, megcsókollak, majd végigszeretkezzük az estét, ám ezt több okból is elvetettem. - törölte meg arcát.
-De mért? - csillogtak szemeim és szerintem ő is látta, hiszen épp akkor vallotta be igazából is, olyan mint én! Egy az egybe olyan és még tetszek is neki! Boldogabb nem is lehettem volna.... vagyis de. Éppen ezért kérdeztem vissza.
-Mert botrányosan undorító alkohol szagom van, feküdni alig bírok egyenesen, hulla vagyok és ilyen pocsolya részegen nem tudnék megfelelő élvezetet nyújtani neked. Bár ha szeretnél egy alvó részeget itt vagyok, ne kímélj, most úgysem érzem. - tárta szét karjait.
-De én tudok neked élvezetet nyújtani és tuti nem fájna! - ültem fel.
-Ez nagyon kedves, de én meg nem bírok elélvezni ilyen részegen, szóval dőlj csak szépen ide vissza hozzá, majd aludjunk és max holnap rendezzük.
-De van egy pontod, amit el tudok érni, akkor pedig tudsz élvezni. - hajoltam fölé.
-Nem. Próbáltam.
-Húúú! - feküdtem inkább mellé - Tényleg alkohol szagod van.
-Mondtam. - bújt hozzám, míg össze nem értek orraink hegyei.
-Nem baj. Itt vagy... az a lényeg. Nem hagytál el.
-Nem, sosem tudnálak.
-Kedves, de kicsit elhamarkodott kijelentés. - mosolyogtam, bár örültem volna, ha tényleg ez lett volna az igazság.
-Szerintem nem. Mert mi van, ha te vagy nekem rendelve? - kezdett bele abba a szövegbe, amit Hoseok szokott mondani, csak más szemszögből - Mi van, ha mi egymásnak lettünk teremtve? Akkor még a halál sem választhat el, hisz együtt halunk, akkor még engem sem vihetnek a pokolra, hisz az én angyalom vinne magával, akkor sohasem születnék egyedül újjá, hiszen te velem születnél, értünk születnél, hogy ne legyek egyedül idelent és te ne legyél egyedül odafent. Mert szerintem többé nem kell aggódnod a "Mi van, ha?" mondatok miatt, hisz többé nem feltételezés. Már nem csak álom, hanem valóság, már nem kell félned, hogy mi történik azzal a személlyel akit neked rendeltek, mert én sem vélek, mert itt van előttem és neked itt van előtted. Ezúttal nem törik össze a szíved, nem lesz rajta plusz heg, mert nem engedem. Mostantól csak szerelmes lehet a tiéd az enyémbe, mert ha nem.... - sóhajtott - akkor az enyém hasad meg.
-Yoongi! - fogtam arcára - Sohasem szeretett még senkit sem ennyire.
-Akkor jó. Ez megnyugtató. - bújt tenyerembe és már fel sem merült bennem, hogy hazudik. Hiába ivott, ezek őszinte szavak voltak, melyek újra könnyek közé sodortak, de nagyon küzdöttem ellenük, hogy még előtte ne, még ne lásson úgy, mint gyenge hős szerelmes szellem.
-De mi van, ha
-El ne kezd nekem! - háborodott fel - Faszom tele vele. Hoseok is kismilliószor mondta. Felejtsd el! - fordult meg - És ölelj át! Vagy gondolkozhatsz, hogy mi van, ha nem teszed.
-Jó-jó. - mosolyogtam - Értettem, többé nem mondom.
-Ne is merd, mert agyfaszt kapok.
-Jó éjt neked is. - vigyorogtam, amint átkarolva hozzábújtam.
-Álmodj velem.
-Úgy lesz! Mostantól minden éjjel és nappal, csakis veled. De sose kelts fel.
-Nem álom, ne aggódj.
-De.... - kötöttem volna bele, a hozzám méltó mondattal, ám inkább nem tettem - áhh nem. Tudod mit? Hiszek neked.
-Jól teszed. Csak nekem higgy, senki másnak, csak nekem.


(Az iskola kezdetével én is visszatértem. Ugyan nem mindennap fogok írni, de igyekszem 2-3 naponta, ám már nem merek semmit sem ígérni.
Facebook My Music Taste csoport --> LINK (HELPER)
iKON kampány --> LINK
FTIsland kampány --> LINK
BTS kampány --> LINK
Block B kampány --> LINK
Idolater Magazinok --> LINK
Facebook oldalunk --> LINK )