Aki nincs tisztában a hibrid ficikkel az vagy nézzen körbe a korábbiakban, vagy tudatlanul vesse bele magát egy új világba és ismerje meg ebben a cuki ficiben, milyenek is a hibridek!
A Világ nem olyan szép hely, mint mi azt gondoljuk. Sokan homokba dugott fejjel élnek, hogy ne kelljen szembesülniük azzal a sok szenvedéssel és igazságtalansággal ami körbeveszi őket. Nem kíváncsiak arra, hányan élnek az utcán, fagyoskodnak, éheznek mindennap, még akkor sem, ha azok olyanok akik nem tehetnek sorsukról, mert nem volt beleszólásuk. Ez a világ különösen kemény sajnos. A hibrideket továbbra is úgy kezelik sokan, mint a háziállatokat. A jogaik, amiket kaptak az elmúlt néhány évtizedben, senki sem veszi igazán komolyan, maximum azok, akiknek valamilyen anyagi támogatás kell, vagy kiemelkedően emberségesek és hagyják szabad életet élni hibridjeiket. Ám a többség nem ilyen. Sokan még ma sem engedik iskolába hibridjeiket, nem adnak nekik pénzt sem szabadságot. Nem veszik komolyan őket, nem gondolnak úgy rájuk, mint egy másik emberre, pedig mindannyian azok. Ezért pedig ki is zsákmányolják őket, kihasználják sokszor hűséges és kedves természetüket, kereskednek velük, dolgoztatják őket, vagy még rosszabb. Olyanokra kényszerítik a szerencsétlenebbeket ami megalázó, veszélyes, sokszor pedig az életükbe kerül csak azért, hogy szórakozhassanak "gazdáik". "Gazda". Sosem szerettem ezt a kifejezést, már gyerekkoromban sem, mikor szüleim fiatalkori hibridjeivel játszhattam. Ők sokszor hívták így a felnőtteket, néha engem is, de sosem örültem neki. Inkább barátaimnak tekintettem őket, mivel olyan sok időt töltöttünk együtt. Számomra teljesen normális volt egy hibrid jelenléte, sokáig azt is hittem, harmóniában tudunk egymás mellett élni, mivel iskolában is találkoztam velük. Ám ahogyan mások bántak velük, majd öregedtem, lassan eltűntek az életből. Akkor jöttem rá, nem kezelnek minket egyformán. Ez nagyon bántott mindig is, de nem tehettem túl sokat ellene. Ha találkoztam néhány hibriddel mindig kedves voltam, segítettem és megvédtem őket, még azt az egyet is akivel az egyetemen ismerkedtem meg. Ő volt az egyedüli hibrid az egész campuson, emiatt pedig rendesen érte is a támadás a többi diák felől. Ezért is döntöttem úgy, én a barátja leszek. Nagyon megkedveltem, ám amint elvégezte az egyetemet hazautazott messzire és többet nem hallottam felőle. Viszont biztos vagyok benne, hogy most is nagyon jó élete van. Akit elengedtek hibridként egyetemre, mi több, fizették neki, azt biztos nagyon szerették és rendkívül óvták mindentől, így nem aggódtam miatta. De az ilyen ritka volt. Emiatt határoztam el, hogy ha szabad leszek és önellátó, akkor amennyit csak tudok az időmből azt a hibridek segítésére fogom fordítani. Így találtam rá néhány menhelyre, ahol igyekeztek adományokból szállást és élelmet biztosítani nekik. Mindannyiszor kedves emberek üzemeltették a helyeket, akiknek szívesen segítettem időmmel, mert mással nem tudtam. Sajnos nem voltam gazdag, de ennek ellenére minden alkalommal szívesen láttak. Kevesen voltunk önkéntesek, ám mindannyian imádtunk segíteni ezeknek az aranyos embereknek. Mert ők azok, csak mégis jobbak nálunk. Nem csak adottságaikat tekintve, de szívüket is.
– Hyunjae! Mindegyik ágynemű itt van? – érdeklődött az egyik menhelyen a tulajdonos, akivel éppen nagy mosást tartottunk míg a hibridek többsége dolgozni volt.
– Igen, mindent lehúztam és idehoztam – dobáltam egymásra őket.
– Ez jó sokáig fog tartani – pakolt be az egyik mosógépbe. Csak kettő volt, így az a tizenkét ágynyi, amit éppen cseréltünk, tényleg sok időt igényelt.
– Segítek. Itt leszek estig – kezdtem megtömni a másik gépet is.
Egész nap dolgoztam a hatalmas épület körül. Mindenből kivettem a részemet. Teregettem, takarítottam az otthon lévő hibridekkel, főzőcskéztem kicsit a tulajjal, majd a néhány perces délutáni pihenőn leültem picit tanulgatni azokkal a szerencsétlenebbekkel akiket nem járattak egyáltalán iskolába. Olvastunk és számoltunk, hogy haladjanak ezzel is, majd minél hamarabb tudjanak munkát szerezni maguknak. Nem volt kötelező a menhelyen élőknek dolgozni, de bennük mégis megvolt a viszonzás vágya, így egytől-egyig vállaltak valamilyen munkát, melynek a fizetését sokszor költötték teljes mértékben a közösségükre. Persze olykor azért vettek maguknak is apróságokat.
– Köszönöm szépen Hyunjae! – köszönt el tőlem az aranyos néni. Mikor nyugdíjas lett minden pénzét a régi kollégiumi épületre költötte a menhely reményében, azóta pedig azon dolgozik, hogy teljesen rendbe hozza azt, ami igen lassan haladt sajnos.
– Szívesen! Jövök jövőhéten is. Kapok fizetést addig, úgyhogy szerintem hozok enni is.
– Nem kell. Így is rengeteget segítesz. Inkább magadnak vegyél valamit, drágám.
– Még átgondolom. Jó hétvégét, néne! – köszöntem el.
– Neked is, drágám – indultam útnak amint elengedett.
Már javában este volt, hiszen mindig elhúztam a szombatomat és addig munkálkodtam ameddig volt erőm. Ezúttal is fáradtan indultam haza, ahogyan mindig. Végig azon gondolkodtam, milyen kellemes forrófürdőt fogok venni, mennyire jót fogok falatozni, majd legutoljára milyen kényelmes ágyikóba fogok ledőlni pihenni. Siettem is kedvenc kifőzdém felé, hogy beszerezzem vacsorámat, mikor pedig megkaptam, még gyorsabban kezdtem hazafele battyogni. Korgott már rendesen a gyomrom és szidtam minden piros lámpát ami utamat állta. Haladtam volna, de nem tudtam olyan tempóban, ahogyan akartam, viszont ezzel valami új vette kezdetét. Amint orromat csípte a kora tavaszi hideg miközben morogtam, zörgésre lettem figyelmes magam mögül a sikátorból. Ahogyan megfordultam egy magas alak dermedt meg az egyik nagy kuka mellett. Ő is észrevett és nem mert mozdulni, amíg néztem. Közben a lámpa zöldre váltott, a férfi aki időközben érkezett mellém át is rohant a zebrán, de én már nem foglalkoztam az utammal. Azt az alakot néztem a sikátorban mialatt arra gondoltam, ez biztosan egy hibrid. Ki más lenne az utcán aki azonnal megdermed ha ránéznek? Egy emberi hajléktalan még le is támadott volna a vacsorámért és a pénzemért, viszont egy hibrid pont így viselkedett volna. Félősen.
– Hello! – szóltam hozzá, de nem válaszolt. – Minden rendben? – indultam felé. Óvatosnak kellett volna lennem, mert erre tanítottak, ám mivel biztos voltam benne, hogy egy hibridről van szó, erről megfeledkeztem. Hacsaknem egy húsevő, akkor bajom nem lehet. – Értesz engem? – haladtam lassan felé, néhány lépés után pedig végre megmozdult, bár sajnos hátrálni kezdett. – Én nem foglak bántani, megígérem. Nézd csak! – csomagoltam ki vacsorámat. Ugyan majd kiestek szemeim, annyira éheztem már, ám szinte biztos voltam, ő még nálam is jobban szeretne enni valamit. – Ezt magamnak vettem, de odaadom neked. Szereted? – nyitottam ki a dobozt. Vártam kicsit, hogy mit reagál majd, ha megüti orrát az illat és jól tettem. A türelmem megérte az idejét. Néhány hosszabb pillanat múlva ugyanis újból megmozdult, ám ezúttal végre felém lépett. Óvatosan közelített és nagyon félénken. Úgy tűnt, retteg tőlem, viszont annyira húzhatta a gyomra, hogy inkább megkockáztatta megsérül, csak ehessen valamit. Néhány lépés múlva végre fény vetődött arcára, én pedig elámultam a látottakon. Nagyon sovány volt, látszott a szenvedés rajta, amiről az is tanúskodott, hogy egy egészen friss óriási monokli díszelgett jobb szeme körül. Láttam ugyan, hogy vannak fülei, ám mivel lógatta azokat és még kapucnit is viselt így nem tudtam megmondani, milyen hibrid lehetett, de ez érdekelt akkor a legkevésbé. Kicsit elkalandoztam sérült arcán, miközben ő már odaért hozzám és nyúlt volna a vacsoráért, amit reflexszerűen elhúztam kicsit. – Nem festesz túl jól – szemléltem tovább, miközben ő megtorpant. Meg is értettem. Ételt ajánlok, majd mégsem, elég kétszínű tett. – Van néhány hely ahol pihenhetnél és ételt is kapnál mindennap.
– Nem – dugta kezeit pulcsijának zsebeibe, majd már hátrált is.
– Ne, várj! – léptem utána a vacsorát felé nyújtva. – Odaadom neked, megeheted, ha eljössz velem az egyik helyre.
– Akkor nem kell – nyelt nagyot. Biztosan rossz tapasztalatai lehettek az ilyenekkel kapcsolatban, ha ennyire nem akart belemenni az alkumba.
– És ha hozzám jössz ma estére? Holnap pedig megnézed velem, mit ajánlottam.
– Valami szadista vagy?
– Mi? Nem! – lepődtem meg, bár megértettem, miért kérdezi. Sokan kihasználták a kidobott hibrideket és miután szép szavakkal magukhoz csábítottál csak rosszabb körülmények közé vetették őket, mint az utca. – Én nem foglak bántani! Esküszöm. Sok hibrid barátom van és volt is. Én segítek nektek, nem ártok – csuktam vissza a tetőt az ételdobozra. – Inkább oda is adom – csomagoltam el, majd odanyújtottam neki a zacskót.
– Nem félsz, hogy kirabolnálak, vagy bántanálak? – érdeklődött amint elvette az ételt. Volt néhány kósza rémtörténet, hogy befogadott hibrid bántotta azt az embert, aki segíteni akart, de valahogy sosem hittem el. Én még egyetlen egyet sem ismertem aki képes lett volna kárt okozni bárkiben, aki jót szeretett volna neki.
– Fel sem merült bennem... Tudod, nálam meleg van. Tudsz fürdeni és pihenni rendesen. Enni is. De ez csak tőled függ igazából.
– És ha kirabollak?
– Akkor... nem tudom. Én bízok benned. Remélem ez meggátol téged bármi rosszban. De ha mégis vétek ellened akkor visszaadhatod. Így fair – próbáltam meggyőzni. Még ölelgette egy ideig a vacsorámat, amit végül nekiadtam, mielőtt döntést hozott volna. Láttam rajta, hogy kicsit fél tőlem, ám ugyanakkor nagyon vonzzák az ajánlataim.
– Jó. De ne a menhelyre vigyél! – kötötte lelkemre.
– Nem foglak. Az úgyis messzebb van már, mint az otthonom – örültem a sikeremnek. Meg akartam neki említeni az alku másik felét is, de nem szerettem volna elijeszteni, ezért nem tettem.
Hazajött velem. Végig mögöttem sétált, tartotta a két lépés távolságot és nem mert megszólalni, bár nem is volt sok erőm beszélgetni. Amint megérkeztünk feltartóztattam az ajtóban, ugyanis csak akkor láttam rendesen, hogy mennyire piszkos minden ruhája.
– Remélem még bírod egy kicsit, mert előbb meg kell fürdened.
– Enni akarok.
– Így nem ülhetsz le az asztalhoz. Dobd le a cipődet és gyere fürdeni! Keresek neked ruhát.
– Éhes vagyok. Előbb enni akarok – mordult fel. Annak ellenére, hogy mennyire gyengének tűnt több erő volt benne, mint gondoltam.
– Ahh... És ha a kádban ennél? Csinálok helyet neked – álltam előtte. Hozzám képest magas volt, de súlyban biztosan megegyeztünk még akkor, annyira soványnak tűnt.
– Jó – vette le cipőit miközben el nem engedte a vacsoráját.
– Gyere utánam és ne érj semmihez! – indultunk meg a fürdő felé, melynek ajtaját ki is nyitottam neki. – Mindjárt hozok ruhát és csinálok neked helyet enni. Itt várj meg! – rohantam szobámba. Nem voltam biztos benne, hogy találok olyan holmit ami jó rá, de végül sikerült egy nagyon régi, már egyáltalán nem használt pulcsira akadnom. Valamelyik exemé lehetett, már nem emlékeztem, de reméltem, hogy jó lesz rá. Ezen kívül még egy hasonlóan öreg hawaii mintás rövidnadrágra bukkantam, ami az ő mérete lehetett. Nem éppen egy remek összeállítás, de másom nem volt. – Ezeket találtam – tértem vissza hozzá a fürdőbe. – Kezet azért mostál? – álltam meg az ajtóban. Ő már a kövön ült a kád mellett és kézzel eszegetett a vacsorából.
– A-a – rázta a fejét.
– Akkor ezt tedd le szépen – mentem oda hozzá és elvettem tőle a dobozt. Arrébb toltam a kád végében ácsorgó flakonokat, hogy oda le tudjam tenni neki, miközben ő megnyalta ujjait. – Eresztek neked egy jó forró fürdőt, amíg pedig majd megmosom a hajadat eszegethetsz – kezdtem foglalkozni a vízzel és a habfürdőkkel. Mire szépen beleszórtam mindent a kádba és beállítottam a hőmérsékletet, ő már ruhája nagy részét ledobálta, amit csak akkor vettem észre, mikor odafordultam hozzá. – Úristen, bocsánat! – csuktam be azonnal szemeimet. – Gondoltam míg levetkőzöl kimegyek ám.
– Nem vagyok szégyenlős – válaszolt.
– Ezt jó tudni, de ettől még a habnak van célja.
– Jó – ült be a kádba, legalábbis a víz és az ő mozgó hangjából erre következtettem.
– Bemásztál a folyó vízbe?
– Igen.
– Oké – nyitottam ki szemeimet. Előkotortam neki a műanyag villát amit adtak a kajához, majd óvatosan fordultam felé. Nem akartam kukkolni, még véletlen sem. – Kezedet most meg! – ültem le a kád mellé és odatoltam hozzá a szappant, mielőtt evőeszközt nyújtottam volna neki.
Elég engedelmes volt ezeket tekintve, ezért nem gondoltam, hogy gond lenne majd vele a jövőben. Amint kicsit jobban megszoktuk egymás közelségét és ő belemerült a vacsorájába, úgy engedtem el én is magamat, hogy jobban szemügyre vegyem. Végre letisztult előttem, hogy milyen hibrid is lehet, hiszen hatalmas sötét fülek lógtak feje tetejéről lefele. Nyúlra tippeltem, de elbizonytalanodtam, mivel sosem láttam még senkit se akinek ilyen hatalmas fülecskéi lettek volna. Majdnem beleértek a vízbe mely nagyjából bordájáig ért, ezért nem tudtam, hogy igazam van-e. Más körülmények között talán még tovább is elmélkedtem volna a fajtáján, ám most jobban lekötött a sok folt és heg, ami sovány testét borította. Szinte minden csontja kilátszott, alig voltak izmai amik javítottak volna megjelenésén, de lehet, az sem segített volna semmit a látványon. Rengeteg sérülése volt. Sok régebbi és temérdek friss. Még a haját mosva is éreztem néhány puklit fejbőrén.
– Ahh – húzódott el amint mosni kezdtem tincseit.
– Bocsánat. A púp?
– Igen.
– Lehet orvoshoz kéne menned ezzel.
– Nem! – folytatta az evést.
– Azért gondold át. Nem hiszem, hogy ártana.
– Nincs pénzem rá – falatozott tovább.
– Nem örülnék neki, ha az én lakásomban halnál meg – igyekeztem folytatni fürdetését.
– Nem lenne bajod. Nem hiányoznék senkinek.
– Nem azért mondtam – grimaszoltam fájdalmasan, bár ezt nem látta rajtam. Sajnos nem tudtam azt mondani, hogy nincs igaza, mert az hazugság lett volna. Az utcán élt már jó ideje, így biztosan igaza volt. – Megmosom a füleidet is, jó? – öblítettem le kezemet. Nem szerettem volna samponnal tisztítani a bundáját, nehogy belemenjen a hallójáratába és begyulladjon, hibrides cuccokat pedig nem tartottam otthon, így csak a víz maradt.
– Nem jó. Ne érj hozzájuk! – nézett rám haragosan.
– Rendben – adtam meg magam. – Nem fogok. De miért nem szabad? Fájnak? Eltört bennük a porc? Vagy máshogy sérültek meg?
– Én dolgom.
– Jól van. Akkor hagylak fürdeni, meg enni – keltem fel a kád mellől, majd megtörölve a kezemet már indultam is kifele. – Amúgy, én Hyunjae vagyok. És te?
– Hoseok – válaszolt nagyot nyelve.
– Üdvözöllek nálam, Hoseok. Jó pancsolást! Megágyazok neked, míg tisztálkodsz – csuktam rá az ajtót.
Sokáig volt bent a fürdőben, de így legalább én is össze tudtam ütni magamnak valamiféle vacsorát mielőtt újra felbukkant volna. El is feledkeztem arról, milyen éhes vagyok míg vele foglalkoztam, viszont amint leültem a tévé elé és eszegetve figyeltem az esti műsorokat, azt is megéreztem, mennyire elfáradtam az aznapi önkénteskedésemben.
– Expasi pulcsija? – ébresztett fel hangja. Elaludtam picit a kanapén miután ettem.
– Ömm – tértem gyorsan magamhoz. – Igen. Az volt néhány éve, de kimostam – néztem fel rá. Előttem állt már félmeztelenül a felsővel kezében. Rettentően sovány volt és foltos. Nagyon rosszul festett.
– Akkor nem jön vissza érte? – pillantott rám.
– Nem.
– Hát jó – vette fel.
– Miért?
– Érzem rajta a szagát.
– Ahh. Pedig esküszöm, kimostam – keltem fel a kanapéról, hogy megfürdök én is. – De, ha akarod, kereshetek mást is. Hátha van – ásítottam nagyot.
– Jó lesz... Köszönöm szépen! – elmosolyodtam örömömben amint ezt meghallottam tőle. – A vacsorát, a ruhát, hogy itt lehetek – kerülte tekintetemet, de amint végre szemeimbe pillantott még boldogabb lettem.
– Szívesen... Bár itt nem tudsz maradni, úgyhogy remélem, holnap eljössz velem a menhelyre. Jó kis hely, kedves a tulajdonos és a többi hibrid is.
– Nem akarok menhelyen lakni. Akkor inkább élek az utcán.
– Ezt majd holnap megvitatjuk – legyintettem és a fürdő felé indultam. – A kanapé a tied. Nyugodtan tévézz. Én fürdök és alszok. Reggel találkozunk. Jó éjt!
– Jó éjszakát! – köszönt el ő is tőlem.
Aggódhattam volna valóban, hogy reggel már nem lesz ott és minden értékes tárgyamnak is lába kél, de tényleg nem hittem ebben. Nyugodtan aludtam amíg ki nem pihentem magamat, majd csendben osontam ki a nappaliba. Gondoltam még alszik és igazam is lett, bár nem sokat láttam belőle. Teljesen elbújt, csupán karcsú kezei látszódtak ki a takaró alól, de semmi több. Egy pillanatra meg is ijedtem, hogy nem lélegzik, de néhány másodpercig figyelve megbizonyosodtam, jól van, így folytattam utamat a konyhába. Bezárkóztam, viszont azért próbáltam csendesen megreggelizni, nehogy felkeltsem valami zajjal. Mikor azonban legközelebb kiléptem az ajtón ő párnája alól pislogott rám, miközben takaróját ölelgette. Csak nagy barna szemei látszottak ki.
– Jó reggelt! – köszöntöttem. Még pizsamában voltam és hirtelen rosszul éreztem magamat, hogy nincs rajtam melltartó.
– Neked is.
– Éhes vagy?
– Rosszul vagyok.
– Mi a baj? – sétáltam oda hozzá.
– Fáj a gyomrom.
– Ohh, sajnálom – guggoltam le a kanapé mellé és csak akkor jutott eszembe egy lényeges dolog. – Mikor ettél utoljára a tegnapi előtt?
– Rég.
– Francba. Akkor emiatt fáj. Gondolhattam volna rá, hogy nem kéne ilyesmit enned egyből – simogattam meg takaróján keresztül. Addig követte kezemet tekintetével míg tudta, azonban nem mozdult meg amint elértem pedig azt hittem, majd el fog húzódni. – Csinálok neked pirítóst. Azt kérsz?
– Lehet.
– Jól van. Mindjárt hozok neked. Meg vizet is. Aztán keresek valami napközbeni ruhát neked, amiben ki tudsz mozdulni – keltem fel mellőle.
– Jó nekem a sajátom is.
– De az piszkos. Abban nem mehetsz sehova.
– De. Melegebb, mint a rövidnadrágod.
– Az lehet, de nem engedlek vele emberek közé – sétáltam a konyha felé.
– Eddig is tökéletes volt az utcára, ezután is az lesz.
– De most nem odamész – álltam meg az ajtóban és megtámaszkodva a kereten pillantottam Hoseokra.
– Nem megyek menhelyre és ezt nem kényszerítheted rám – bújt ki kicsit jobban párnája alól, de füleit továbbra is rejtegette. – Vannak jogaim.
– De ott kapnál enni, lenne ágyad, melegben lennél, nem áznál el és még barátaid is lehetnének.
– Akkor sem! – mordult rám. Ugyan arcán még ott virított az a hatalmas folt és továbbra is soványka volt, mégis látszott rajta, nagyon mérges emiatt a menhely téma miatt. – Megeszem a pirítósaidat és elmegyek, ha akarod, de nem a menhelyre.
– Az utcán nem élhetsz. Veszélyes.
– Eddig is ott éltem. Boldogulok – ölelgette a kis virágmintás fehér takarómat, mire hatalmasat sóhajtottam. Most mit tegyek?
– Hozok neked enni – zártam le egy rövid időre a beszélgetést, mert nem tudtam, mit is mondhatnék még.
Amint elkezdtem neki csinálni a kenyereket elővettem zsebemből telefonomat és felhívtam a nénét, hogy adjon tanácsot, hogyan vihetném el Hoseokot hozzá úgy, hogy ott is akarjon maradni. Ám meglepetésemre ő nem az én pártomat fogta.
– Drágám, ha ő nem akarja, akkor ne erőltesd.
– Jó, de – érveltem volna saját oldalam mellett, ám ő nem hagyta.
– Ő is ember, ezt te is sokat mondod. Ha nem akarja, nem erőltetheted rá.
– Viszont nálam sem-
– Kidobni pedig nem dobhatod ki, vissza az utcára, nem igaz? Ki tudja, mi történne vele.
– Ez igaz, viszont-
– Szóval be kell fogadnod, amit már meg is tettél tegnap este. Biztosan mérlegelted ezt a lehetőséget, mielőtt felhívtad magadhoz pihenni és én nagyon büszke vagyok rád, amiért így tettél. Rendkívüli ember vagy. Önzetlenséged nem ismer határokat. Viszont tudom milyen nehéz egy új jövevényt ellátni – folytatta mondandóját, nekem pedig esélyt sem adott, hogy elmondja az én oldalamat. Ám abban igazat adtam neki, miszerint ki nem dobhatom, ha pedig nem megy a menhelyre nem marad más választásom, mint végleg befogadni. Ez a felismerés azonban csak abban a percben ütött szíven és hirtelen sok ezer teher nehezült vállamra. Etetni, öltöztetni, ellátni. Lehet tanulni is akar majd, akkor mi lesz? – Hallasz Hyunjae?
– Mi? Igen? – vesztem el saját gondolataimban, de néne segített újra magamhoz térni.
– Tudok adni egy-két ruhát nektek. Nem sok, viszont kezdetnek megfelel. Aztán majd szép lassan veszel neki még. Magas?
– Igen. Nálam magasabb egy fejjel.
– Akkor biztos akad neki itt valami. Azt is tudod, hogy kell etetni. Tudod, nem ehet kezdetben semmi nehezet, húst, vagy nyers dolgokat. Milyen hibrid?
– Azt hiszem, egy nyúl. De nem vagyok benne biztos. Hatalmas fülei vannak, viszont folyton lógatja őket, a farkát pedig nem láttam – tettem ki a forró kenyereket a tányérra, amit előkészítettem Hoseoknak.
– Akkor kérdezd meg, mit szeretne enni. Hazafele pedig vegyél neki enni, meg tusfürdőt és sampont. Tudod hol van a kínai ahol mi is vásárolunk, ott elég olcsó neki minden. Figyeltél?
– Igen. Ruha, kaja, tisztálkodás. Megvan.
– Remek. Szedek össze akkor ruhát. Mikor jössz érte?
– Nem is tudom – pillantottam fel az órára. – Dél körül? Addigra tuti odaérek.
– Várlak, drágám – tette le a telefont.
Mikor meghívtam magamhoz aludni tényleg azt hittem, képes leszek majd meggyőzni a menhely felől, de hogy még néne is ellenem beszélt rájöttem, csak a lényeges személyek nem az én oldalamon állnak, így kénytelen voltam elfogadni a villámcsapást. Lett egy lakótársam, vagy testvérem, vagy gyerekem, vagy Isten tudja kim, akiről innentől nekem kell gondoskodni jó sokáig. Ezzel nem számoltam eddig, viszont most elkezdtem gondolkozni miközben pirítósokat kenegettem Hoseoknak. Rengeteg pénzbe kerül, ha olyan színvonalat akarok neki nyújtani, mint amiben én élek. Vajon van erre nekem időm és energiám? Ebben nem voltam biztos. Annyira el is merültem a tervezésben és mérlegelésbe, hogy a végén rengeteg kenyér várt elfogyasztásra. Picit túlzásba vittem.
– Itt is vagyok – léptem ki a nappaliba ahol Hoseok éppen tévézett. Még mindig el volt rejtőzve, viszont megjelenésemre végre megmozdult. – Kicsit sok lett, de egyél amennyi jól esik aztán a többit megeszem majd én – adtam oda ölébe a tálcát miután felült és kibukkantak végre fülei is a párna alól. – Addig felöltözök – indultam vissza szobámba.
Siettem a ruhákkal, mivel kicsit szorított az idő, ha nem akartam buszozni meg metrózni, amit mindig kerültem. Inkább sétáltam amikor csak tudtam, az kellemesebb volt.
– Elmész? – nyammogott az egyik kenyéren, miközben érdeklődött.
– Igen. El kell mennem a menhelyre, aztán boltba, aztán gyógyszertárba. Van néhány dolgom.
– Akkor gyorsan felöltözök én is – kelt volna fel a kanapéról, de megállítottam.
– Nem kell! Egyél csak – ültettem vissza.
– De elmész. Nekem is mennem kell akkor. Nem maradhatok a lakásodban egyedül.
– Mint kiderült, már a te lakásod is, mivel nem akarsz menhelyre menni. Viszont ruhám nincs számodra, így el kell mennem néhány cuccért. Aztán hozok neked enni olyat, ami nem fekszi meg a gyomrodat, majd kenőcsöt a sebeidre, fertőtlenítőt és vitaminokat – szedtem össze magamnak is, hogy mikre van szükségem. – No meg a tisztálkodás is. El ne felejtsem!
– Nincs szükségem semmire. Visszaöltözök és elmegyek. Nem kell nekem semmit sem venned.
– Nem mehetsz vissza az utcára, ezt te sem gondoltad komolyan – vettem ki egy csomag zsebkendőt a tévé alóli szekrényből.
– Menhelyre viszont nem megyek.
– Ezért maradsz itt. Más választásunk nincs – pakoltam el hátizsákomba. – Elég volt? – pillantottam tányérjára.
– Nem – válaszolt meglepettsége közben. – Még eszek, de... Nem fogadhatsz be egy idegent csak úgy. És nem is akarok tovább a terhedre lenni.
– Nem vagy a terhemre és úgy tűnik, tegnap este már befogadtalak. Bezárlak, mert csak egy kulcsom van – turkáltam táskámban. – Elég sokáig elleszek, mert a menhely messze van és sok helyre kell mennem. A hűtőben van kaja, bár nem sok. Ne egyél semmi zsírosat, vagy olajosat. Inkább csak pirítóst vajjal, míg haza nem jövök. Mit hozzak neked enni? Miket szeretsz? – álltam meg előtte és kérdően pillantottam rá.
– Biztos azt szeretnéd, ha maradnék?
– Igen – válaszoltam. Igazából nem akartam feltétlenül, de kidobni tényleg nem bírtam. Nem engedte az a fránya jó lelkem.
– Akkor zöldséget. Mindet szeretem.
– Tényleg?
– Igen, hiszen nyúl vagyok.
– Aaaa! Akkor jól gondoltam. Csak olyan hatalmas füleid vannak, hogy nem voltam biztos benne – mutattam fejére, mire hátrébb húzta lógatott fülecskéit. – Tudod mozgatni őket. Ennek örülök. Szóval nincsenek eltörve – mosolyogtam, mire ő fejére húzta a takarót. – Nem szereted őket?
– Nem mutiba vannak.
– Értem... Akkor megyek is. Rohanok, de nem tudom mikor jövök. Addig pihengess – indultam öltözni.
Néne meglepően sok holmival tudott szolgálni számomra. Mindenfélét keresett nekem, így nem kellett egyenlőre semmit sem vennem egy rövid ideig, viszont én is egy hosszú mosás elébe néztem, ahogyan előző nap a menhely. Bár nem voltak piszkosak, viszont nem voltam biztos benne, hogy honnan vannak, így kötelezően ki kellett őket tisztítanom még mielőtt Hoseok hordta volna bármelyiket is. Saját tikk. Emiatt nagy szatyorral indultam vásárolgatni és elsőnek valami ehető után néztem. Vettem néhány zöldséget amit néne ajánlott kezdésnek, de nem vittem túlzásba. Másnap úgyis várt a munka, azután pedig bemehettem még a boltba, ezért nem halmoztam fel sok ehetőt. Megejtettem még a kínait, ahol már ismertek, így le tudtam tenni cuccaim egy részét a pénztárosnál míg válogattam. Végül a gyógyszertárba vitt utam, ahol kellett egy kis segítség a gyógyszerésztől.
– Hát nem is tudom mire lenne szükségem. Egy nyúl hibridről van szó. Csupa kék-zöld folt, van egy hatalmas monoklija a jobb szeménél – mutogattam beszéd közben. – Meeeeeg... elég sovány is és van néhány horzsolás meg vágás is rajta – magyaráztam, miután pedig elmondtam a bajaimat láttam, az eladó eléggé elképedt. – Nem miattam ilyen. Én csak tegnap találkoztam vele és most segítek neki. Nem bántottam.
– Ahh, értem – bólogatott a gyógyszerész. Láthatóan fellélegzett, hogy nem vagyok én is olyan kegyetlen, mint sokan mások. Bár ha az lennék, akkor minek vásároltam volna neki gyógyszereket? Nem is tudtam követni a nő logikáját.
– Jó drága! – lepődtem meg az összegen.
– A hibrid vitamin drága és a fertőtlenítőknek is van ára. De a kenőcsből az olcsóbbat adtam, az is jó.
– Értem, köszönöm – nyitottam ki pénztárcámat. Hát... ha már ennyi lett a végösszeg akkor kénytelen voltam a spórolós kártyámat adni.
Fájt az a számla, de reménykedtem benne, hogy egyszeri alkalom és elég lesz neki, no meg a minél hamarabb megérkező fizuban is. Hoseok nem a legjobbkor toppant az életembe, ám ettől még nem tehettem ki. Ezt mindenki a lelkemre kötötte. Néne is és a többi hibrid akikkel összefutottam a menhelyen. Kész, hivatalosan is lett valakim a lakásba, akiről kötelességem gondoskodni, nincs mese.
– Megjöttem! – dobtam le cuccaimat az ajtó mellet egy hatalmas sóhaj kíséretében.
– Sokáig elvoltál – bukkant fel Hoseok, miközben bezártam az ajtót.
– Hát elég sok helyre kellett mennem, szóval igen. Éhes is vagyok már nagyon – húztam magam után beljebb a lakásba a nagy szatyrot. – Szóval. Ezek a gyógyszeres dolgok – pakoltam ki táskámból elsőnek a vitaminokat, kenőcsöket, tapaszokat és a fertőtlenítőt. – Sampon és tusfürdő – tettem le melléjük a másik két flakont. – Aztán... kaja. – vettem ki egy kis szatyrot táskám aljából, majd folytattam a ruhás csomaggal, aminek a tetejére dobáltam néhány zöldséget, mert csak oda fértek be. – És a ruhák. Próbáld fel őket, addig elpakolok!
– Miért csinálod ezt? – állt ott mellettem engem nézve ködös tekintettel.
– Mert szükséged van ezekre – hagytam félbe dolgomat.
– Kidobhatnál és sokkal könnyebb lenne. Nem kellene költened rám – csuklott el hangja.
– De én nem akarlak. Szükséged van egy kis támogatásra. Aztán majd ha találsz munkát és tudsz, majd elköltözöl. Addig enned kell, öltözködnöd és gyógyulnod – Hoseok erre nem mondott semmit, de nem azért, mert nem tudott volna mit, hanem mert láthatóan könnyeivel küzdött. Viszont hamar elvesztette a harcot és legördült egy csepp az arcán, amit szinte azonnal követett egy újabb és újabb. – Beteszem ezeket a fürdőbe – mentem oda hozzá kezeimben a tisztálkodószereivel, majd megsimogattam picit karját, hátha jobban fogja érezni magát tőle. – Próbáld fel a ruhákat! Ugyan használtak, de majd kimosom azokat neked, amik jók méretben.
– De én ezt nem tudom meghálálni – szipogott könnyeit törölgetve.
– Nem is kell. Csak legyél jobban. Az nekem elég – mosolyogtam fel rá. – Na elpakolok – indultam a fürdőbe. – Addig öltözködj!
Miután kicsit összeszedte magát Hoseok, elkezdte felpróbálgatni a kapott cuccokat. Többnyire jók voltak rá, vagy egy picit nagyobbak, ami még tökéletesen belefért, ám volt egy-kettő darab ami kicsinek bizonyult. Viszont így is haladtunk már valamit és be tudtam tárazni a mosógépet új holmijaival. Ezután el akartam olvasgatni a gyógyszereit, amit végül egy késői ebéd mellett tettünk meg. Hoseoknak csak főtt krumplit adtam és vizet, többet nem mertem. Féltem megint rosszul lesz, ezért még kínoznom kellett egy ideig, de teljesen megértette, aminek nagyon örültem.
– Hátamon is van folt – vette kezébe a nagy tubus kenőcsöt, amit a foltjaira adtak, miközben elpakoltam.
– Azt bekenem én mindjárt, csak előbb rendet rakok. Addig nyugodtan ülj vissza a kanapéra és kezdj hozzá.
– Jó – hagyott is magamra.
Mire végeztem a konyhában, addigra ő már félmeztelenül ücsörögve a kanapén kenegette kezeit. Csatlakoztam hozzá és leülve mögé vettem kezelésbe hátát. Próbáltam közben kivenni a foltokból azoknak okait, végül pedig sikerült is egy-kettőre rájönnöm, majd félve bár, de rákérdeztem, hogy igazam van-e.
– Ezek cipőnyomok? – kentem be derekán egy nagyobb sérülést.
– Azt hiszem egy bakancs. De nem emlékszem már.
– Hogyan szerezted?
– Ételt kértem, mást kaptam.
– Értem... Az emberek kegyetlenek – fogtam derekára és kicsit megmasszíroztam izmait.
– Igen – sóhajtott fel.
– Neked kéne az ágyamban aludnod és nekem itt. Rád férne.
– Nem, azt már nem – terült el előttem.
– Jó hajlékony vagy.
– Jah – sóhajtozott. Láthatóan jól esett neki, hogy kicsit foglalkozok a hátával.
– Add ide a tubust! Bekenem a maradék foltodat is – vettem el tőle a krémet. Igyekeztem a sebei kezelése közben még kicsit foglalkozni a hátával, de nem vittem túlzásba. Nem voltam valami jó masszőr. – A farkadat direkt rejtegeted – bújtattam ki említett testrészét a nadrág alól. Már így is kikukucskált félig, ezért csak segítettem rajta, ám érintésemre azonnal felugrott és a kanapé karfájára ült.
– Ne fogdosd a farkamat! – emelte fel hangját.
– Oké, bocsánat – tartottam fel kezeimet megadóan.
– A füleim pedig eszedbe se jussanak!
– Jó-jó, bocsánat... Minden oké? – ijedtem meg tőle.
– Ne nyúlkálj! – mordult rám.
– Nem fogok... Nyugalom – hagytam időt neki, hogy egy picit gondolkozni tudjon. – Nem szabadott volna, sajnálom. Többet nem fogom meg sem a füled, sem a nyúlfarkadat. Ígérem.
– Véletlen se...
– Véletlenül sem.
– Rendben – ült vissza rendesen a kanapéra és megigazgatta hosszú füleit.
– Elpakolok – keltem fel mellőle.
Gondoltam nem nyúzom még mással is, elvégre elég felületes sérülései voltak és ráadásul régiek is, ezért a fertőtlenítővel együtt mindennek kerestem egy állandó helyet a fürdőben. Úgy éreztem, kell neki egy kis magány, így nem akartam visszamenni a nappaliba. Inkább saját szobámban telepedtem le ágyamra telefonommal, hogy olvasok egy keveset a hibridekről és keresgélek meglepően nagyfülűeket a nyulak között, azonban nem jutottam sokra. Elálmosodtam lassan, végül pedig egy késő délutáni szundi mellett tettem le szavazatomat. Bár nem volt jó ötlet, de nagyon húzott a puha ágyam és legyőzött ez a vonzalom. Nem tudom, mennyit aludtam, viszont mire felkeltem már lement a Nap. Kicsit kinyújtóztam mielőtt elindultam volna a nappaliba Hoseokhoz, hogy megnézzem hogy van. Szerettem volna beszélni vele, ám mikor kiértem hozzá ő éppen mélyen aludt a tévé zaja mellett. Megint csak a kezei látszódtak ki az ágynemű alól, ahogyan ölelgette a takarót, én pedig nem akartam felébreszteni. Elballagtam a konyhába némi vacsoráért, viszont ott az asztalon várt az amúgy bevásárló listának szánt jegyzettömböm egy kis üzenettel.
"Sajnálom.
- Hoseok"
Jót mosolyogtam a kis üzenetén. Igazából mindkettőnk hibája volt, hogy így alakult a dolog, így írtam én is neki egy cetlit. Kicsit hosszabbat, mint ő nekem, hiszen én a következő napomat is ismertettem, hogy majd ha reggel felkel ne ijedjen meg. Próbáltam csendben mozogni körülötte ezek után, míg meg nem zuhanyoztam és nem végeztem mindennel. Ahogyan már pizsamámat is felöltöttem, rendesen megkajáltam, majd összekészülve a másnapra telefonommal a kezemben osontam a tévéhez, hogy kikapcsoljam azt. A hirtelen jövő csendre Hoseok mozgolódott picit, de úgy tűnt, nem kelt fel, ezért nyugodt szívvel feküdtem le. Jól telt a második este is, nem volt semmi probléma, reggel pedig mikor elmentem még mindig szunyókált, ezért örültem, hogy előző nap írtam neki a beosztásomról. Mivel nem tudtam neki telefont adni, így csak reménykedtem benne, rendben van minden, de azért hazafele nagyon siettem. Persze boltba be kellett mennem, de ettől még kapkodtam a lábaimat.
– Hoseok! Megjöttem! – léptem be a lakásomba, mivel pedig nem találtam őt a kanapén, ezért hangosabban köszöntem.
– Fürdök! – válaszolt.
Nyitva volt a fürdő ajtaja, ezért kerülnöm kellett azt, de volt is dolgom, így nem akadályozott. Elpakoltam a neki szánt zöldségeket és gyümölcsöket, majd megmelegítettem magamnak a vacsorámat amit hazafele vettem. Csak akkor futottam össze Hoseokkal aznap először mikor kimentem a nappaliba, hogy a kanapén eszegetve tévézzek.
– Szia! Hogy vagy? – tettem arrébb kicsit ágyneműjét, amiben azonnal segített, így könnyen le tudtam ülni. – Köszike.
– Jól vagyok. Kenegettem a foltjaimat, meg használtam azokat, amiket vettél és ettem is.
– Ezt örömmel hallom – váltottam át a híradóra, majd eszegetni kezdtem.
– Sajnálom a tegnapot – ült le a karfára mögém.
– Semmi gond. Mindkettőnk hibázott. Legközelebb okosabbak leszünk.
– Igen... Mit eszel?
– Zöldséges húsos tésztát. Ebben megvan minden amit ennem kéne. Ezzel pótolom az ebédemet. Megkóstolod? – néztem fel rá.
– Azt írtad, nem ehetek ilyesmit, mert rosszul leszek tőle.
– Egy sárgarépacsíktól nem hiszem. Bár kicsit olajos – kotortam elő neki egy falatot, majd felnyújtottam, hogy egye meg. – Na milyen?
– Répa.
– Hát igen. Egy falatból nem érződik a fűszer meg minden, de majd ha jobban leszel, hozok neked is – folytattam vacsorámat.
– Bekened majd a hátamat? Ígérem, nem fogok kiabálni – érdeklődött.
– Persze. Ha megettem bekenem. És most nem fogom fogdosni a farkincádat. Meghúztam a határokat és az túl intim.
– Egy kicsit... Köszönöm szépen.
– Ugyan – nyelte le egy falatot. – Nincs mit. Viszont figyelj csak, én reggel megint dolgozni fogok menni és itt fogok járkálni. Szóval jobb lenne, ha te aludnál bent.
– Nem-nem. Nem aludhatok a te ágyadban. Az a tied, a te helyed.
– De így meg felkeltelek reggel – pillantottam fel rá. – Azt meg nem akarom.
– Engem nem zavar.
– Engem viszont frusztrál. Szóval kérlek, aludj bent.
– Csak, ha te is.
– Hát... az nem túl intim? Mármint ismerem a hibrideket, így gondolom, hogy te is szeretnél valakivel aludni, de azért az mégis csak már egy következő baráti szint.
– Nem érek hozzád. Elférek kis helyen is, nem foglak zavarni – győzködött.
– Jól van. Nekem nem gond, ha neked se – folytattam vacsorámat.
Így harmadik estére Hoseok már be is költözött mellém a franciaágyba. Ez volt az első este amit a szobámban töltött és bár aggódtam, hogy lesz belőle valami probléma, végül azonban minden rendben ment. Hoseok csendben aludt, alig forgolódott, miközben tényleg tartotta a távolságot.
Hamar alkalmazkodott ahhoz a néhány szabályhoz amihez ragaszkodtam és én is gyorsan megjegyeztem az övéit. Elég könnyen összerázódtunk, miközben ő lassacskán kezdett jobban lenni. Néhány hét alatt szinte minden foltja eltűnt, még monoklija is, pedig az húzta a legtovább a harcot.
– Nem is fáj? – simogattam ujjammal szemgödrét.
– Nem. Teljesen jól vagyok.
– A pisztáciával sem volt gond?
– Semmi. Pedig a félcsomagot megettem.
– Ennek nagyon örülök. Mérted magadat?
– Még nem mertem – válaszolt amint elengedtem arcát. Még az első néhány napban megnéztük, hány kiló és elhatároztuk, nem fogjuk mindennap nézni, majd csak pár hét múlva legközelebb, mikor már rendben lesz.
– Miért nem?
– Meg akartalak várni vele.
– Akkor mozgás és nézzük meg. Kíváncsi vagyok – rohantunk a fürdőbe.
– De nem biztos, hogy híztam. Az nem megy ennyire gyorsan – magyarázott.
– Jó-jó, csak nézzük már meg.
– Ne legyél elkeseredve, ha nem lesz nagy a különbség – folytatta.
– Csak állj rá Hoseok! – fogtam meg és arrébb tessékeltem. – Na... – engedtem el karjait. – Híztál. Nem rengeteget, de híztál. Ez nagyon jó! – néztem fel rá mosolyogva.
– Ennyire örülsz neki? – lepődött meg.
– Miért? Te nem? Ez egy tök jó dolog. Azt jelenti, egyre jobban vagy – néztem a kijelzőre boldogan, majd újra Hoseokra.
– Nagyon kedves tőled.
– Látod, nem minden ember kegyetlen, csak sok.
– Szerintem te nem is vagy ember. Inkább valami angyal lehetsz – mosolyodott el. Addig nem is láttam igazán mosolyogni és nagyon meglepődtem, mert füleit is picit felemelte. Máskor azokat minden alkalommal rejtegetve lógatta, most viszont végre megmutatta egy kicsit őket.
– Tudsz ilyet is?
– Milyet? – váltott vissza komoly arcra.
– Mosolyogni.
– Nem értelek.
– Még sohasem láttalak mosolyogni.
– Eddig nem volt miért.
– Na, akkor most, hogy hízol, remélem már van miért. A bordáid se olyan szúrósak, mint voltak – tapogattam meg kicsit oldalát.
– Nem tudom, hogyan hálálhatnám majd meg mindezt.
– Hogy összeszeded magad és majd a saját lábadra állsz.
– Nincs semmi más, amivel már most is törleszthetnék? – érdeklődött.
– Nem tartozol nekem. De nincs. Csak szép lassan épülj fel. Más dolgod nincs is – néztem szemeibe. Egyre kevésbé kerülte tekintetemet, aminek nagyon örültem. Jelnek vettem, hogy kezd elfogadni és közel engedni magához.
– Hálás vagyok.
– Tudom – mosolyogtam. Tényleg nagyon boldog voltam amiért jobban lett, talán túlságosan is, hogy nem vettem észre, mire is készül. Lendületesen lépett. Megfogta derekamat, majd céltudatosan csókolt meg. Annyira meglepődtem, hogy egyből nem is reagáltam semmit, csak akkor, mikor megmozdulva alsó ajkamat fogta sajátjai közé. – Mit művelsz? – léptem el tőle.
– Sajnálom. Ne haragudj – fogott magyarázkodásba. – Én csak éreztem mostanában az illatodat és egyik este a nevemet mondtad mikor álmodtál, most meg úgy felerősödött minden, hogy azt hittem... Nagyon sajnálom. Tényleg, bocsáss meg kérlek és felejtsd el. Többet nem fordul elő. Gondoltam ezzel hátha tudok én is adni valamit neked, de nem akartam erőltetni, vagy – hadart, viszont eközben a mondata közben inkább leállítottam.
– Mi? Mi? Ez... túl sok minden egyszerre, de micsoda? Ennyire már ismerhetnél. Nem emiatt engedtem, hogy maradj.
– Tudom és nagyon sajnálom. Én csak megéreztem, hogy ovulálsz és minden úgy összekuszálódott... – lihegett. – Kérlek, bocsáss meg nekem... Ne haragudj – szomorodott el.
– Nem-nem ez csak... Félreértés. Inkább örüljünk, hogy hízol és már a szaglásod is remek. Viszont én ma a kanapén aludnék – indultam volna el, de megállított.
– Ne! Ez a te lakásod, még mindig – kapta el kezeimet. – Majd én alszok a kanapén – hagyott ott és rohant is, hogy átpakolja ágyneműjét a nappaliba.
Nem ellenkeztem, mert szerettem volna ezután egyedül aludni, viszont nem tudtam. Egymagam voltam a hálószobában, de nem voltam képes álomba merülni. Végig Hoseokra gondoltam, hogy mit csinált és arra, amit mondott. Egyik este kicsúszott volna a számon a neve? De mégis miről álmodhattam, hogy rágondoltam? Fogalmam sem volt, viszont attól féltem, hogy valami erotikus dolog lehetett, amiből a nyögések is kihallatszottak és emiatt feltételezhette, mit szeretnék tőle. Ám mégis... Kiszolgáltatott helyzetben volt, emiatt pedig részemről felettébb gonosz dolog lett volna, ha kapok a lehetőségen. Hiába volt Hoseok jóképű, amit nem tagadtam egy percig sem, azt azonban nem akartam, hogy azt higgye, ezt várom fizetségnek, vagy nincs választása. Igenis volt, ezért jó válasznak véltem leállítását, még ha ezzel egy picit meg is bántottam. Azonban szerencsére akadt egy kis időm mielőtt meg kellett volna tárgyalnunk a történteket, ugyanis másnap dolgoztam, ő pedig még aludt mikor készülődni kezdtem. Nem igazán volt ötletem, hogy hogyan kezdjek majd bele a beszélgetésbe, viszont hazafele mégis akadt egy briliáns megoldásom.
– Rettentően sajnálom – köszöntött ezzel amint beléptem az ajtón.
– Jaj, ezt ne mondogasd, kérlek. Semmi gond – vettem le cipőmet. – Békítő vacsora? – nyújtottam neki az egyik dobozt.
– Köszönöm – vette el szomorú arccal, miközben kerülte tekintetemet.
– Semmi baj Hoseok. Én nem tudtam ezekről a dolgokról, amiket mondtál rólam, de mindegy is. Én nem szeretném, ha azt hinnéd, ezt várom tőled. Nem hazudok amikor azt mondom, azzal tudod viszonozni ezeket, hogy felépülsz. Tényleg így gondolom. Mivel pedig még valószínűleg nagyon sokat fogsz itt lakni, ezért jobb lenne, ha ezen valahogyan túllendülnénk. Lehetséges ez?
– Igen – bólogatott és félve pillantott szemeimbe. – Viszont ahogyan jobban leszek nekem lesznek heatjeim.
– Arra van gyógyszer, ugye?
– Van, de csak egy heat után lehet elkezdeni, így az első elég durva lesz és azt sem tudom, mikor tör majd rám. De én nem vagyok nimfomán, vagy egy szexéhes hibrid.
– Tudom Hoseok.
– Talán jobb lenne, ha zárnád a szobádat, nehogy bántsalak.
– Nem akarom zárni. Nélküled sem szeretnék igazából aludni.
– Én viszont nem akarlak letámadni – sóhajtott nagyot.
– Majd megvédem magamat. Hozzáérek a füledhez, vagy valami. Azt úgysem szereted – próbáltam megnyugtatni.
– Igen... De ha nem használna akkor tépd ki a helyéről. A fájdalom biztosan észhez térít majd első alkalommal. Utána pedig külön alszok és akkor talán nem lesz gond.
– Majd ha aktuális lesz, megbeszéljük. Most viszont más az aktuális.
– Nem tudlak rávenni, hogy felejtsd el, ugye? – érdeklődött szomorúan.
– Nem arra gondoltam. Hanem hogy kellenek neked ruhát, meg egy kulcs a lakáshoz, aztán telefon sem ártana.
– Ez sok pénz.
– Szép lassan. Úgy annyira nem vészes. Viszont hétvégén veszünk néhány új cuccot. Mit szólsz?
– Ahogy akarod – láttam némi felderülést arcán.
– Rendben. Most pedig együnk, mert éhen halok – indultam a konyhába, Hoseok pedig jött utánam.
Ugyan még néhány napig volt köztünk némi feszültség, azonban a hétvégére ez elmúlt, így nyugodtan mentünk vásárolni. Nem akartunk sok ruhát venni egyenlőre, mert annyi pénzem nem volt, viszont egy-két új darab elkélt neki. Az első viszont, amit ő mindenképpen akart, egy kapucnis pulcsi volt, melyet azután, hogy megvettünk, magára is öltött. Nem tudtam, miért ragaszkodik hozzá annyira, hogy így nyár előtt vegyünk neki egy ilyen meleg ruhát, de amint felkapta a kapucnit fejére és elrejtette füleit, azonnal megértettem. Leplezni akarta, hogy hibrid, ezért nem mutogatta farkincáját sem soha senkinek. Így emberként kezelték sok helyen, ahol nem szúrták ki az amúgy rettentően jól elbújtatott fülecskéit. Volt már gyakorlata benne. Ehhez még szereztünk neki néhány cuccot, de egynek sem örült annyira, mint ennek a meleg pulcsinak, melytől nem igazán akart már megszabadulni. Még a lakásban is folyton hordani szerette volna, ami már nagyon felkeltette az érdeklődésemet egy idő után.
– Sosem fogod levenni? – kérdeztem egyik nap vacsora közben.
– Nem.
– De miért?
– Nem fogom mutogatni a füleimet.
– Pedig szerintem aranyosak.
– De nem mutogatásból vannak – evett tovább fel sem nézve rám.
– Hallasz így egyáltalán velük?
– Igen.
– Értem... Azért elég érdekes vagy benne itthon. Biztosan nem fogod még előttem sem levenni?
– Nem fogom megmutatni a füleimet – pillantott fel rám.
– Rendben... De reménykedek benne, hogy majd eljön az ideje, mikor majd leveszed.
– Nem fog.
– Meglátjuk – mosolyogtam mielőtt folytattam volna vacsorámat. – Jut eszembe, hétvégén megint megyek majd a menhelyre. Szombat reggel. Ne lepődj majd meg, ha nem találsz itthon.
– Mehetek veled?
– Ha szeretnél – ért az újdonság. Jártam azóta is segíteni amióta ő betoppant az életembe, de sosem hívtam, mivel nem akartam erőltetni neki ezt, hiszen annyira tiltakozott már az elején is. Ő pedig sohasem érdeklődött felőle, ezért tényleg váratlan volt ez tőle.
– Segítek én is, akkor hamarabb végzel.
– Ilyen nincs ott sajnos. Munka mindig van mindenkinek. De örülök, hogy szeretné jönni. Jó lesz – vidultam fel. – Kérsz még tésztát? – érdeklődtem.
Alig vártam, hogy elvihessem Hoseokot a menhelyre miután kijelentette, jönni akar velem. Gyorsan el is repült a maradék néhány nap a hétvégéig, mialatt féltem, meggondolja majd magát, de nem tette. Ugyanúgy kelt, mint én és gyorsan elkészült, hogy minél hamarabb indulhassunk is. Természetesen a kapucnis pulcsi nem maradhatott el, ha pedig nem mondtam volna a nénének és a többieknek már korábban róla semmit, akkor azt hihették volna, ember. Így viszont tudták, nem az, ám ez nem változtatott semmin. Mindenkivel kedvesek voltak ott a többiek és bár rengeteg dolgunk akadt, jó kedvvel tel az idő. Próbáltam figyelni Hoseokra, ám eléggé sokat mozogtunk ezért ritkán láttam, viszont más hibridek azt mondták, teljesen rendben van. Barátkozós, mosolygós természet és rendkívül segítőkész, ami engem meglepett. Én nagyon ritkán láttam mosolyogni, de azért örültem neki, hogy az igazi oldala egy boldog kis nyuszit takart, akit nem mutatott meg nekem valamiért. Nem értettem miért és kicsit rosszul esett, de ez az ő döntése volt, én pedig tiszteletben tartottam.
Hazafele beszélgettünk a napról és ugyan jó kedvvel mesélte, miket csinált, de továbbra sem mosolygott. Figyelni kezdtem már ezt, miután így megemlítették a többiek. Útközben még vacsorát is vettünk magunknak, hazaérve pedig én voltam az, aki befoglalta a fürdőt. Mint első napján ő, úgy feküdtem be a nagy kád vízbe a szokásos kis zöldséges húsos tésztámmal. Szerettem így henyélni, jól esett mindig.
– Mehetsz is! – sétáltam ki a nappaliba miután végeztem és felöltöztem. – Vegyél te is egy hatalmas forrófürdőt. Jót tesz egy ilyen nap után – dobtam ki az üres dobozt majd Hoseokot figyelve nyújtóztam egy nagyot. Ő éppen tévézett a kanapén elterülve.
– Mindjárt megyek. Le is fekszel? – nézett rám.
– Szerintem igen. Elfáradtam nagyon.
– Akkor sietek – kelt fel.
– Nem kell. Holnap alhatunk és fogunk is – indultam szobám felé.
– Nem szeretnélek felkelteni.
– Nem fogsz. Jó éjt, Hoseok!
– Jó éjt!
Még egy ideig tényleg neteztem telefonomon, de elég fáradt voltam, így hamar letettem azt az éjjeli szekrényre. Hoseokon elmélkedtem, míg ő fürdött. Kicsit zavart a mosolyos dolog és arra gondoltam, lehet az emberek közelében ilyen komor az arca, de azért picit féltem, hogy csak engem tisztel meg ezzel. Az is felmerült bennem, hogy vajon a fülét és farkincáját is csak előlem rejtegeti? Vagy azt mindenki elől? Eddig is érdekelt, miért nem szabadul meg soha a kapucnitól, csak ha már nagyon mosni kell a pulcsit, de ezek után végképp nem hagyott nyugodni a dolog. Annyit elmélkedtem rajta, hogy végül még ébren voltam mikor a sötétben beosont hozzám a hálóba. Próbáltam, de végül csak nem sikerült magamban tartani kérdéseimet, ezért mikor elhelyezkedett mellettem megszólaltam.
– Kérdezhetek valamit?
– Azt hittem alszol.
– Kérdezni szeretnék.
– Kérdezz.
– Miért rejtegeted a füleidet még előlem is?
– Erről nem szívesen beszélek – válaszolt egy nagy sóhaj után.
– Akkor csak annyit mondj, hogy csak előlem?
– Nem. Senkinek sem mutatom soha.
– Értem, köszönöm. Ez azért segít. Azt hittem velem van valami gondod.
– Nem, dehogyis! – tiltakozott hevesen.
– Elhiszem neked. Bár akkor nem értem, miért nem mosolyogsz a közelemben.
– Csak így jön ki.
– Biztosan nincs valami problémád velem? Mert ha van, akkor meg kéne beszélnünk – aggódtam picit. Nem értettem a miértjét ennek az egész mosoly dolognak.
– Nincs semmi. Ne gondolj ilyesmire! – könyökölt fel.
– Csak féltem kicsit, hogy van valami. De örülök, hogy semmi. Bár annak nem örülök, hogy nem mosolyogsz mellettem annyit, viszont remélem, ettől még jól érzed magadat itt.
– Nagyon. Hyunjae én szeretek itt lenni veled. Ne gondolj semmi rosszra! Csak véletlenül jön ki így, hogy nem mosolygok annyit veled, de figyelni fogok rá majd – hallatszódott aggodalom a hangjából.
– Nyugalom – fordultam oldalamra sötét alakja felé. – Csak érdeklődtem. Kényszerből ne mosolyogj, csak ha tényleg úgy jön ki. Azért az rosszabb, mintha egyáltalán nem mosolyognál.
– Rendben... De ne aggódj ilyenek miatt.
– Oké, majd igyekszem – feküdtem újra hanyatt. – Azért remélem, tényleg jól érzed magad itt. Nem egy luxus, még telefont sem tudok neked adni, de már megvan a terv, hogy mikor lesz rá pénz. Csak idő kérdése minden.
– Nekem ez is elég nagy luxus. Már így is végtelenül hálás vagyok és bármit megteszek neked, amit csak kérsz. Sokkal tartozom.
– Nem, dehogyis! Csak szedd össze magad, hogy nélkülem is képes legyél talpon maradni. Aztán majd mehetünk nyaralgatni meg egyebek.
– Neked nincsenek barátaid? – érdeklődött ő is.
– Vannak, de mindenki messze él. Sokat beszélgetünk, viszont ritkán találkozunk. Nagyon ritkán.
– És a családod?
– Én meg erről nem beszélek szívesen – mosolyodtam el. Mindkettőnket olyan dolog érdekli, ami a másiknak kényes pont.
– Akkor majd talán egyszer – dőlt vissza ő is az ágyba. – Jó éjszakát!
– Neked is... Te nem vagy az az ölelgetős fajta? – pillantottam rá, bár nem sokat láttam belőle a sötétben.
– Régen az voltam, csak elszoktam tőle – fordult fejével ő is felém.
– Ha szeretnél megint rászokni, nem zavar. Hibriddel nőttem fel. Szinte mindig velem aludt.
– Nem gondolod, hogy furcsán jönne ki? Csak a történtek miatt...
– Annak hála, meghúztuk a határokat, nem? Nem gondolnám, hogy hátsó szándék miatt közeledsz. Nekem jól esne, ha úgy aludnánk és gondolom neked is. Vagy nem?
– De... Megengeded? Tényleg?
– Igen, ha szeretnéd – adtam neki engedélyt. Félve mozdult meg és bizonytalanul bújt hozzám, de bátorítottam picit. Határozottabban öleltem magamhoz, mint ahogyan ő engem, végül pedig mellkasának döntve fejemet helyezkedtem kényelembe.
– Ha ennyit adsz magadból, végül mi marad belőled? – szólalt meg néhány pillanat után.
– Majd ha rájövök, elmondom.
Ez volt az első este, hogy ölelkezve aludtunk Hoseokkal, de nagyon jól esett. Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyenben részem, mely régi kedves emlékeket idézett, amik már úgy hiányoztak, Nagyon örültem neki, hogy ezt megléptem és Hoseokon is azt láttam, jól érzi magát tőle, ezért rendszeresítettük. Bár sajnáltam azokon a napokon, mikor munkába mentem. Minden alkalommal felkeltettem amint próbáltam elválni tőle, amitől picit rosszul éreztem magamat. De őt nem zavarta, ettől még így szerette volna tölteni az estéket, én pedig belementem. Kellemesen teltek napjaink, különösebb hullámok nélkül, miközben Hoseok lassan felszedett néhány kilót. Sokkal egészségesebbnek látszott a beesett pofija nélkül, mert többet én nem igazán észleltem testén. Csuklói és ujjai vékonyak maradtak, de a szemei mindent elárultak. Annak ellenére, hogy nem mosolygott mellettem, csak nagyon ritkán, éreztem rajta, boldog, ennek pedig nagyon örültem. Bár a menhelyre ritkán járt velem, ám ez teljesen önkéntes alapon működött, így nem róttam fel neki. Mindenki mást szeret csinálni, részéről pedig teljesen megértettem, hogy kerülni szeretné ezt a valóságot.
– Holnap később jövök szerintem – engedtem le hajamat a nappaliban állva fürdés után, miközben Hoseok felkelt, hogy rám tudjon nézni amint hozzá beszélek. – A főnököm el akar menni iszogatni meló után. Nem sok kedvem van hozzá, de nem akarás kérdése sajnos.
– Rendben. Csak ne ess túlzásba!
– Nem akarok. Nincs pénzem ilyesmire. Telefont akarok venni neked, nem részegedni. Utálom az ilyesmit. Na lefekszek – sóhajtottam nagyot.
– Jó. Én még ezt megnézném – pillantott a tévére.
– Csak nyugodtan. Jó éjszakát! – indultam a hálóba.
– Neked is!
Tényleg semmi kedven nem volt a karaokés iszogatáshoz, de nem tudtam választani. Kötelező volt részt venni ezen a hülyeségen, viszont azt terveztem, hamar lelépek majd. Annyira nem sikerült jól ez kis ötletem, ahogyan az ivászat elkerülése sem teljesen. Bár még meg tudtam tartani a józan eszemet és az egyensúlyomat, ezért nem tűnt olyan vészesnek a helyzet. Csak becsiccsentettem, amiből reméltem, nem lesz nagy baj.
– Hála a jó égnek! – sóhajtottam hatalmasat miután bezártam magam mögött az ajtót.
– Azt hittem, már sosem jössz – fogadott Hoseok a kanapén fekve. Tévét nézett, ahogyan szokott, de már pizsamában. Tényleg későn értem haza.
– Hát én is – dobtam le cipőmet. – Alig tudtam elszabadulni – indultam a hálószoba felé.
– Kérsz valamit? – szólt utánam.
– Nem tudom...
– Van csirke meg párolt brokkoli!
– Azt kérek. De előbb megfürdök.
– Addig megmelegítem neked – kezdett munkálkodni a konyhában.
Miközben én vettem egy gyors forró fürdőt megéreztem az utolsó feles sojut is és nem esett jól. Tudtam, nem kellene meginnom, de annyira erőltették, hogy muszáj volt. Viszont biztos voltam benne, ezt meg fogom bánni másnap. Bár azért hittem a vacsorában és annak bűvös erejében. Hátha legyőzi azt a gonosz sojut.
– Jó illata van.
– Én csináltam. Remélem, ízleni fog.
– Úúúúú. Biztosan fog akkor – ültem le az asztalhoz. – Nem tudtam, hogy főzöl is.
– Próbálkozok. Lekötöm magamat.
– A kulcs. Mindig elfelejtem, de holnap felírom és akkor te is ki tudsz mozdulni – láttam hozzá a vacsihoz. – Ez nagyon finom!
– Tényleg? – ült le velem szemben.
– Igen. Nagyon jó. Lehetnél szakács – folytattam.
– Köszönöm a tippet.
– Pulcsid a szennyesben? – néztem fel rá néhány falat után.
– Nem. Miért?
– Csak hogy szabadon vannak a füleid.
– Pizsi. Nem akartam már rávenni – támaszkodott meg az asztalon.
– Ahh – tettem le a pálcikákat és megtöröltem kezeimet. – Megengeded?
– Pontosan mit?
– Ahj! Ne légy nyuszi, csak hajolj ide! – hívtam közelebb magamhoz.
– Nem szeretnék. Nem kiállítási darabok a füleim.
– Ehhez most este nincs türelmem – pattantam föl székemről. Ő meglepetten dőlt a falnak amint elé állta és személyes teret nem ismerve támadtam le. Mindkét fülét kihalásztam tincsei közül. Kíváncsi voltam, milyenek, de azért vigyáztam is rájuk, ő pedig annyira megdöbbent a nagy váltástól, hogy szerintem ezért nem ellenkezett. – Nagyon szépek! És puhák! – lepődtem meg. – Mintha selyem lenne a bundád... Hatalmas füleid vannak! – kezdtem foglalkozni csak az egyikkel. Ez a soju hatása volt. Máskor nem lettem volna ennyire pofátlan. – Imádom őket! – hagytam visszahullni fejére fülecskéit, majd megsimogatva el is rendeztem azokat, ahogyan ő szokta. – Látod? Nem bántottalak, nem sérültél meg, semmi! Igazán felhagyhatnál itthon a kapucnival.
– Részeg vagy? – pislogott rám hatalmas szemekkel.
– Neeeem! – legyintettem. – Nem ittam annyit. Csak... kicsit becsiccsentettem, de részeg nem vagyok.
– Akkor jól vagy? – pattant fel.
– Húúú! Jó magas vagy. Mindig ilyen magas voltál?
– Igen.
– Úúúú... Nagyon jó pasi vagy.
– Mi? – akadt el lélegzete. Én sem hittem el, hogy ilyesmit mondtam, de hangsúlyozni szeretném, ez a soju volt.
– Oh, ezt nem kellett volna. Sajnálom. Vagyis, tényleg jó pasi vagy. Magas, helyes, hibrid – emeltem ki különlegességét. – És még főzni is tudsz. Főnyeremény.
– Szerinted vonzó az, hogy hibrid vagyok?
– Óóó, de még mennyire!
– Tényleg különleges vagy – mosolyodott el.
– Úristen! Mosolyogsz! – jegyeztem meg, mire el is nevette magát. – Olyan helyes vagy! Többet kéne mosolyognod – fogtam kezeimbe arcát. – Nagyon jól áll. Meg ez a néhány plusz kiló is, amit itt felszedtél. Minden olyan jól áll neked – közeledtem felé. Feltett szándékom volt megcsókolni, viszont az utolsó lépést, annak az egy centinek az elcsalását már ő lépte meg.
Második csókunk és ezúttal mindketten akartuk. Vagyis, a sojus énem akarta, de végül az igazinak is jól esett, csak picit meglepődött. Annyira, hogy azonnal kijózanodtam. Csupán egy hosszú puszi volt Hoseok ajkaira, ám mikor elengedtem és visszahuppantam sarkaimra addig tartottam lent a levegőt, amíg csak tudtam. De ő is. Mondjuk a legutóbbi után meg is értettem. Akkor nagyon leszúrtam, viszont most én kezdeményeztem.
– Részeg vagy – szólalt meg miután nagyot nyelt. – Egyél még, ha tudsz, aztán feküdj le.
– Velem alszol?
– Talán jobb lenne, ha ma nem tenném.
– Én szeretném – helyeztem ezúttal nyakára kezeimet.
– Szerintem nagyon megbánnád és mérges lennél rám. Teljes joggal.
– Csak alszunk, ahogyan szoktunk – simogattam tarkóját.
– Részeg vagy. Hülyeségeket csinálnál.
– Nem vagyok az.
– Akkor a csók? Ezt mivel magyarázod?
– Hogy tényleg azt gondolom, vonzó vagy – nyaltam meg ajkaimat. Meg szerettem volna ismételni még egyszer az előbbit.
– Nem akarok visszaélni a helyzettel – fogta meg csuklóimat.
– Csak csók. És én szeretném.
– Kérlek – láttam arcán az aggodalmat. – Így se tudom-
– Ne, nyugalom! – szakítottam félbe. – Borzalmas estém volt. Tedd szebbé nekem ezzel!
– Ne haragudj – adta be derekát néhány pillanattal később. – Kérlek, bocsáss meg nekem! – hajolt le hozzám, majd végre megkaptam, amit kértem tőle.
El sem hittem, hogy ezt első alkalommal még elutasítottam, annyira jól csinálta. Lágy volt és udvarias, nem erőltetett semmit, de azért elég bátor volt közben, mert átvette az irányítást, míg én nyakába karoltam, majd testéhez simultam.
– Nagyon jól csókolsz – váltam el tőle, hogy levegőhöz jussak.
– Ennyi elég volt? – érdeklődött szinte azonnal, mialatt arcomat szemlélte.
– Nem. Egész este ezt akarom csinálni.
– Kiegyezhetnénk csak még egy hosszabban és nem többen? – fogott félve csípőmre.
– Ha elég hosszú, igen.
– Csak ne ölj meg érte holnap!
– Túl jó vagy ahhoz – csókoltam meg újból.
Nagyon sokáig elhúztuk ezzel az estét így elég későn jutottunk el oda, hogy lefeküdjünk aludni, amit Hoseok ellenzett. Nem szeretett volna ezek után mellettem megpihenni, de végül sikerült meggyőznöm azzal a feltétellel, hogy nem bújunk ezúttal össze. Ez már jobban tetszett neki és azért, hogy ezt be is tartsuk, minden létező párnát odapakolt kettőnk közé ami a lakásban volt. Egy falat húzott fel a franciaágy közepére, így esélyem sem lett volna odabújni hozzá. Ugyan így picit szűkösen voltunk, de legalább ő megnyugodott, hogy nem fognak elfajulni a dolgok.
Másnap arra keltem, hogy ő az ágy szélén ülve mereszti a magasba füleit, miközben a háló ajtajára mered. Sosem láttam így, soha sem emelte fel nyuszifüleit, ez volt az első alkalom. Legalábbis előttem nem mozgatta őket így, de ez persze nem zárja ki a többi helyzetet, mikor nem voltunk együtt. Elvégre a mosolyát is rejtegette előlem. Szemléltem néhány másodpercig és gyönyörködtem a látványban míg fel nem állt, majd ki nem sétált halkan a szobából. Én még nem akartam felkelni, ezért hagytam őt és csupán átfordultam a másik oldalamra pihenni, ám meghallottam Hoseok hangját, hogy beszélget valakivel. Nem tudtam kivel, így elkezdtem gondolkodni. Átjött volna valami barátja, akiről még semmit sem tudok? Vagy a laptopomat nyitotta fel? Esetleg a tévéhez beszél? Majd hallottam, amint azt mondja, hogy visszahívok valakit, ha felkeltem és leesett. Biztos a telefonom. Egy pillanatra meg is ijedtem amiért így felvette, de aztán rájöttem, hogy nem titkolok előtte végül is semmit, nyugodtan használhatja. Azért érdekelt, ki keresett engem, de ráértem még ezt kideríteni, addig pedig szundit terveztem. Ahogyan lassan elterültem az üres ágyon Hoseok hiányában, majd már csak feküdtem lustaságomban, kellemes illatok kezdtek elérni hozzám. Biztos voltam benne, hogy ő kezdett el valamit tevékenykedni a konyhában, mivel pedig előző este ettem utoljára így meg is kordult a gyomrom. Ez már elég indok volt a felkeléshez és ki is másztam hamarosan a nappaliból.
– Jó reggelt! – léptem be a konyhába ahol Hoseok valóban főzőcskézett.
– Jó reggelt! – válaszolt, de nem fordult meg hozzám. Már rajta volt a kapucnis pulcsija, így semmit sem láttam belőle.
– Tojás? –támaszkodtam a kilincsen.
– Baconnel. Remélem, éhes vagy.
– Erre az illatra megjött az étvágyam.
– Az jó... – uralkodott el közöttünk a csend, melyet most éreztem először kissé kínosnak. – Hogy vagy?
– Jól. Semmi bajom.
– Ennek örülök. Mennyi maradt meg tegnapról?
– Minden.
– Tényleg? – dermedt le egy pillanatra. – Az éjszaka is?
– Igen. A csókod is.
– Te akartad – fordult meg végre hozzám. – Én elleneztem, de te akartad.
– Semmi baj – nyugtattam meg. – Tudom és jó volt.
– Jó – tért vissza reggelinkhez, nehogy odaégjen. – De korábban még tiltakoztál. Nem értem. Nem értem...
– Változnak az idők, bár a füleidet még mindig rejtegeted előlem.
– Van, ami nem változik – szedte ki tányérra az én részemet.
– Pedig jó lenne. Szép füleid vannak és puhák. Aranyos amikor az égnek állnak – adtam tudtára, hogy ébren voltam reggel, mikor még az ágy szélén ücsörgött, mire meg is lepődött.
– Nem fogom megmutatni a füleimet – ült le a kis asztalunkhoz tányérjainkkal.
– Azért én reménykedek. A jövő tele van meglepetésekkel. Nézünk tévét? – vettem kezembe adagomat és megindultam a nappali felé.
Nem tartottunk egymás között semmilyen távolságot. Úgy vettem észre rajta, ő sem akar, ezért ugyanúgy ültem le vele a tévé elé reggelizni, mint máskor. Szokásosan ettünk, tévéztünk és beszélgettünk, míg egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy csókolózunk. Néhány pillanattal előtte még csak ültünk egymás mellett egy hülye műsort bambulva, majd nem sokkal később már ott csüngtünk egymáson. Nem vittük túlzásba, nem volt egyikünk sem rámenős. Olyan igazi, jelentőségteljes, könnyed volt, amit érzelmek vezérelnek, nem pusztán testiség. Talán pont emiatt nem is értettük az elején, miért történik ez most, vagy hogyan kéne kezelnünk, inkább csak elengedtük magunkat. Így volt tökéletes.
– Elmosogatok – szólalt meg nem sokkal azután, hogy már csak pislogtunk egymás szemeibe.
– Rendben – adtam oda neki tányéromat. – Ki keresett amúgy?
– Néne. Azt hitte, mész ma reggel. Aggódott kicsit.
– Gyorsan visszahívom akkor. Köszönöm.
– Ugye nem gond, hogy felvettem? – fordult vissza a konyhaajtóból.
– Nem. Dehogyis! Nyugodtan – mosolyogtam rá.
Nem mentem önkénteskedni, pedig hiányoztak az ottani ismerősök és előző nap még terveztem, azonban a hosszúra nyúlt éjszaka miatt ezt elnapoltam. De nem bántam, mert így Hoseokkal tölthettem a hétvégémet, mely meglepően sok kínos pillanattal telt meg lassan. Sosem akadt köztünk ilyesmi csend, pedig sokszor ültünk szó nélkül egy szobában. Érdekes volt, de ugyanakkor kellemes, hiszen újdonságként jelentkezett az életünkben. Végre valami izgalom, valami ismeretlen. Ugyan nem élveztük folyamatosan ezt a változást, azonban elég jól éltünk a helyzet adta lehetőséggel. Olyan idegesítőek lettünk volna az emberek között, mint bármelyik tini párocska, de részben emiatt sem akartuk elhagyni a lakást, ami remek ötletnek bizonyult.
– Elfáradtam – feküdtem este Hoseokon miközben az egyik kedvenc vetélkedőjét néztük.
– Nem is csináltál ma semmit.
– El is fáradtam a semmittevésben – keltem fel róla, majd megültem közte és a kanapé háttámlája között. – Elmegyek fürdeni.
– Jó – bambult továbbra is a tévére.
– Ma alszol velem? – keltettem fel érdeklődését. – Párnafal nélkül.
– Igen – válaszolt egy mély levegő után. – De a kapucni marad.
– Már estére is?
– Nincs muti.
– Miért rejtegeted ennyire?
– Titok.
– Előttem ne legyenek titkaid – másztam le róla. – Fürdök.
– Jó – szegezte tekintetét újból a tévére.
Szokásomhoz híven hosszú forrófürdőt vettem, amitől persze felébredtem. Már nem voltam olyan fáradt, ezért mobilommal együtt feküdtem le. Játszottam még, meg szörföltem a neten, míg Hoseok is túlesett esti rituáléján. Bár ahogyan hallottam, direkt elnyújtotta, mert hajszárítózott még, amit csak akkor szokott, mikor megmossa füleit, azt pedig igen ritkán csinálta. Tudtam, hogy ezzel arra utazik, majd aludni fogok már mire felbukkan, de én megvártam, mert mutatni is akartam neki valamit.
– Még ébren vagy? – húzta fejére a kapucnit amint belépett a szobába.
– Igen. Nézd! – ültem fel és megmutattam neki mobilomat. – Ez jó lesz?
– Nekem? – mászott be közben az ágyba. – Nekem jó egy régi is.
– De ha új telefont veszünk neked tovább kitart – böngésztem az oldalt. – Szerintem ez a legjobb.
– Elég drága – ült le mellém.
– Részletre veszem neked, úgy nem annyira. Így lesz telefonod és el tudsz menni bármikor bárhová itthonról. Jaj, a kulcs! Mindig elfelejtem. Most már beleírom emlékeztetőnek a telefonomba.
– Nem kell nekem telefon – fogta meg kezeimet. – Drága.
– Kell telefon. Bármi lehet – néztem fel rá. – Így legalább tudunk beszélni, ha munkában vagyok.
– Akkor dolgozni szeretnék – engedett el.
– Az elég nehézkes lesz neked, ha nem akarsz beleroskadni. De ha tényleg szeretnél, kereshetünk munkát.
– Szeretnék. Ugyanolyan ember vagyok, mint te. Nem háziállat, vagy kisgyerek. Dolgozni akarok és fizetni a fél lakbért.
– Rendben – mosolyogtam rá. – Ahogyan szeretnéd. Holnap keresünk munkát.
– Köszönöm.
– De azért a telefont megveszem neked a héten, mert az kelleni fog a munkához is. Akkor ez jó lesz? – mutattam neki újból a kiválasztottat.
– Jó.
– Szuper.
– Azt hittem álmos vagy.
– Felkeltett a fürdés, de már az vagyok, igen. Alszunk?
– Igen – terült el mellettem, ahogyan szokott, miközben én letettem a mobilomat és lekapcsoltam a lámpát.
– Jó éjt! – könyököltem mellette, majd megcsókoltam, amit természetesen viszonzott miközben megsimogatta arcomat. – Szólj, ha zavar! – engedtem el néhány hosszú pillanat után Hoseok ajkait.
– Úgy tűnik, hogy zavar? – fogta továbbra is egyik tenyerébe arcomat.
– Csak mondtam.
– Ha bármi zavar, azt mondom – döntött magára, én pedig kényelmesen elterültem Hoseok mellkasán, ahogyan korábban is már sok alkalommal.
Vele valahogy mindig jobban kipihentem magamat, sosem forgolódtam vagy fáztam volna oldalán, ezért örültem neki. Lehet azért éreztem így, mert gyerekkoromat hasonlóan töltöttem, de persze az is sokat számított, hogy olyan volt amilyen, mivel nem mindenki mellett voltam képes zavartalanul aludni. Így ez az éjszakát is kellemesen töltöttem, azonban reggel kiderült, ezzel ezúttal egyedül voltam. Hoseokra ébredtem, amint kimászik mellőlem és azonnal el is tűnik. Vártam egy ideig, hátha visszatér, majd visszadől mellém még egy kicsit, vagy talán elkezd reggelit készíteni, mert éhes, azonban egyik sem történt meg. A nappaliból semmilyen zajt nem hallottam, csend uralkodott a lakásban, ezért egy picit aggódni kezdtem. Végül fontosabb lett ő, mint a pihenés, ezért utána mentem. Hoseok a kanapén feküdt egy vékony pokróc alatt és úgy tűnt, alszik. Nem értettem, miért hagyott ott ezért, de amint meghallotta a lépéseimet megmozdult, majd felnézett rám. Kicsit rossz bőrben volt.
– Minden rendben? – sétáltam a kanapéhoz és leguggoltam mellé.
– Fáj a fejem és lázat is mértem – fészkelődött.
– Feküdj vissza az ágyba, csinálok neked levest.
– Nem vagyok éhes – kelt fel.
– Azért egy picit egyél. Vettél be valamit?
– Nem még – sétált a pokrócba bugyolálva a hálóba.
– Akkor majd a levessel azt is viszek. Pihenj le, mindjárt megyek – küldtem vissza pihenni.
Gyorsan összedobtam neki egy kis reggelit, majd kerestem egy olyan gyógyszer a kis szekrényemben, amit neki is adhattam. Szerencsére mivel ennyire szerettem a hibrideket igyekeztem ezeket úgy vásárolni, hogy bármikor kellhet majd nekik a menhelyen is, ezért a nagyját ők is bevehették. Mikor visszaértem a hálóba Hoseok teljesen kitakarózva terült el az ágyon.
– Mérjük meg szerintem megint a lázadat. Hozok valami hideget is neked – pakoltam le a szekrényre. – Egyél addig egy kicsit. Segítsek felülni?
– Nem kell – tápászkodott fel.
Kerítettem neki mindent, míg pedig evett én kicsit megvizsgálgattam. Elmondása szerint emelkedett a láza, ezért kötelezővé tettem neki a gyógyszert, miután pedig fogyott egy kevés a levesből és visszafeküdt, a homlokára terítettem a nedves törülközőt.
– El kéne mennünk orvoshoz ezzel. Ha ilyen gyorsan emelkedik a lázad, biztos valami komoly.
– Nem kell. Jól leszek.
– Azért én aggódok. Ha nem tudsz felkelni akkor hívok hozzád valakit.
– Semmi bajom.
– Mindjárt eléred a gyulladáspontodat, nem vagy jól. Pihenj és majd meglátjuk, hogy mi megyünk, vagy hozzánk jönnek – simogattam meg az arcát. Nem nagyon fogdostam amúgy korábban a bőrét, ezért meglepődtem, hogy milyen puha még így is, hogy éppen beteg.
– Jó – zárta le a beszélgetést és próbált pihenni.
Magára hagytam egy kis időre míg a gyógyszer hatott, hátha sikerül aludnia amitől majd jobban lesz, de sajnos nem így történt. Mikor újra ránéztem a törülközőt már ledobta magáról és nyakig betakarózva fogadott. Egy picit csökkent a láza, de nagyon keveset, így hívtam hozzá orvost. Szerencsére az ügyeletesek ki tudtak jönni, így gyorsan kapott valakit maga fölé aki megvizsgálta. Én kénytelen voltam a nappaliban megvárni, hogy ne legyen számára kellemetlen. Elvégre még a füleit is rejtegette előlem. Mikor végeztek mindennel az orvosok tömör felvilágosítást adtak nekem. Lényegében semmi konkrétat nem mondtak igazából, csak receptet kaptam, hogy mit váltsak be és azt majd hogyan kell adni, továbbá annyit mondtak, nagyjából egy hét múlva rendben lesz, addig viszont az ágyat fogja nyomni. Nem mondták el pontosan, mi a probléma, de engem csak az érdekelt, hogy jobban lesz, ezért követtem így is, tudatlanul az utasításaikat. Gyorsan bebiztosítottam Hoseokot vízzel meg némi rágcsával, majd elrohantam a tablettákért amiket felírtak neki. Elképesztő, hogy nagyjából egy órával az első bevétele után már mennyivel jobban érezte magát. Elmúlt a láza és kicsit jobban festett az arca is, bár a gyengesége megmaradt, de legalább tudott aludni, amit meg is tett. Egész nap szunyókált, csak a létfontosságú dolgok miatt kelt fel egy rövid időre, viszont jól volt és csak ez számított. Attól féltem, este majd nem fog így pihenni, de végül nem így lett.
– Mi az? – húzódott takarója alá, amint a gyors zuhany után beléptem a hálóba.
– Jöttem aludni.
– Mi? – mocorgott.
– Holnap dolgozok és te jól vagy. Nem kell éjszakáznom.
– Velem akarsz aludni? – bújt ki kicsit a takaró alól.
– Persze.
– Lehet, elkapod.
– Akkor majd veszek rá gyógyszert – bújtam be mellé az ágyba, majd lekapcsoltam a villanyt. – Hogy vagy?
– Jól. Minden rendben.
– Ennek örülök. Ha valami van este, kelts fel! – kerestem meg a takaró alatt kezét, hogy meg tudjam fogni.
– Jó – szorította meg kicsit ujjaimat. – Sokkal tartozom.
– Semmivel. Jó éjszakát!
– Neked is.
Kicsit féltem, hogy este majd rosszabbul lesz, de végül nem akadt semmi gond. Ugyan picit forró volt, így tartottam a távolságot, ám nem ébredt meg se ő, se én. Kipihentük magunkat és úgy tűnt, Hoseoknak is elege lett a folytonos szunyókálásból, mert reggel ő ébresztett korábban, mint a telefonom. Először nem is tudtam, hol vagyok és mi történik, de aztán köszöntött.
– Jó reggelt! – puszilta meg hosszan újra arcomat. – El ne késs! – folytatta lassan.
– Mennyi az idő? – fordultam oldalamra.
– Mindjárt kelned kell.
– Akkor még pihenek addig. Jól vagy?
– Igen. Jól vagyok – puszilgatott tovább.
– Akkor te is feküdj vissza!
– Ma sokáig leszel bent? – ölelt át és nyakamba bújt.
– Nem tudom még.
– Remélem, nem.
– Majd kiderül... – aludtam volna vissza mire meg is szólalt a telefonom ébresztője, hogy menni kell. Hoseok azonnal felkelt, hogy kinyomja, majd visszatért hozzám még néhány puszira.
– Menned kell.
– Ne is mond – sóhajtottam nagyot és felültem. – Semmi kedvem.
– Hamar végzel – feküdt ott mögöttem, amint pedig visszapillantottam rá láttam, ezúttal a füleit sem rejtegeti. Hanyagul terültek el a párnáján és az ágyon. Meg is lepett ezzel, de nem szerettem volna megemlíteni neki, nehogy gyorsan elbújtassa őket. Olyan szép nagyok voltak és különlegesek, hogy nem értettem, miért probléma, ha én látom őket néha. – Mi az?
– Semmi. Megyek készülődni – adtam neki végre én is egy gyors puszit arcára, majd rohantam dolgomra.
Jól volt mikor otthon hagytam őt és köré pakoltam a gyógyszereit. Reméltem, így marad egész napra, bár azért próbáltam a munkát úgy intézni, hogy hamar hazaindulhassak hozzá. Szerencsére akkor sem volt nagyon rosszabbul mikor betoppantam az ajtón. Éppen betakarózva tévézett, kis faggatásom által pedig kiderült, hogy evett is egy keveset napközben, ezért kezdtem megnyugodni. A bogyóinak hála a láza már nem kúszott fel rekord magasra, de azért még így is jelen volt közöttünk a következő néhány nap alatt is. Rengeteget aludt miközben én próbáltam minél több kaját lenyomni a torkán, ami többé-kevésbé sikerült is. Emiatt még a héten szereztem neki telefont, hogy bármikor elérjen, ha rosszabbul van, és még kulcsokat is másoltattam. Kicsit költséges hét volt, számolgatnom is kellett, hogy a hó végére kijöjjünk a vésztartalék nélkül, de nem bántam. Minden összejött, van ez így, viszont legalább semmi komoly nem lett.
– Mondta a doki, mi bajom volt? – lógatta le karjait a karfáról, amint elterült azon. Kicsit szenvedett az egy hét fekvéstől, bár egy picit még volt hőemelkedése.
– Nem. Csak a gyógyszereket, meg azok szedését. Magánügynek gondoltam, úgyhogy nem akartalak faggatni – ültem a másik végén kanapénak, miközben tévéztünk.
– Ez kedves.
– A füleidet is rejtegeted még most is, ezért nem erőltettem. Ha valami súlyos, akkor gondolom elmondanád.
– Csak félek, hogyan reagálnál.
– A betegségedre? Arról nem tehetsz, ha beteg vagy – teljesen elbizonytalanodtam. Nem tudtam, hogy most aggódnom kéne, vagy sem miatta.
– Nem. De nagyon sokba kerültem neked és fogok még – kelt fel és felém fordult. – Szeretnék hormont szedni a heatem miatt.
– Oké. El kell mennünk akkor dokihoz előbb, aztán majd ő ír fel valamit. De ezt nem csak az egyik végén lehet elkezdeni?
– De igen – kerülte a tekintetemet. – Most van vége.
– Ó... Ó!... Mmm... – sok dolgot nem értettem ezzel kapcsolatban, viszont a legkevésbé sem szerettem volna pont efelől kérdezgetni. Ez egy elég intim téma a hibrideket tekintve és a legkevésbé tartozott rám bárkinek is a ciklusa, főleg az övé, még akkor is ha éppen alakulgatott közöttünk valami. – Holnap... Keresek orvost és megoldjuk valahogy munka mellett.
– Nem kell. Elmegyek, csak ki tudnád majd váltani? Nincs pénzem.
– Adok – pattantam fel a kanapéról. – Sajnos nincs sok pénz nálam – kaptam elő pénztárcámat a táskámból és minden wonomat kivettem, ami nálam volt. – Nem tudom, mennyibe kerül – mentem vissza hozzá és odaadtam neki. – De ha nem elég írj és hazafele veszek még ki.
– Köszönöm – vette el tőlem, viszont továbbra sem nézett a szemeimbe. – Keresek munkát is holnap.
– Ahogy szeretnéd. Most egy kis plusz mondjuk jól jönne – ültem vissza helyemre. – De semmi sem erőszak.
– Köszönöm szépen, Hyunjae. Azt hiszem, az életemmel tartozok neked.
– Ne mondj ilyet, ez szörnyen hangzik – temetkeztem tenyereimbe. – Mintha a tulajdonom lennél, vagy nem is tudom. Rosszul hangzik – terültem el kicsit a kanapén.
– De tényleg, nagyon hálás vagyok. Köszönöm – bújt hozzám.
– Örülök, hogy itt vagy Hoseok – viszonoztam ölelését.
– Én is.
Persze az a pénz nem volt elég a hormonokra, mit is gondoltam. Kész vagyonba kerültek, de legalább három hónapra adták, így nem húztam fel annyira magamat rajta. Végül hozzá kellett nyúlni a tartalék pénzhez, aminek nem örültem, ám más választásom nem akadt. Legalább Hoseok talált magának munkát, ami persze nem volt egy álom meló, de ő nagyon örült neki. Így lett pénze, melyet hamar éreztetett is velem.
– Mi ez a finom illat? – léptem be a konyhába miután hazaértem.
– Szia! – fordult felém.
– Szia!
– Vacsorát csinálok. Finom lesz és vihetsz holnap, ha gondolod.
– Hát az illata alapján valóban jó lesz. Meg tudok még fürdeni előtte?
– Igen. Nyugodtan. Kell még egy kis idő – tevékenykedett tovább.
– Rendben – léptem oda hozzá, majd megpusziltam arcát. – Sietek.
Kapkodtam is a fürdéssel, de tényleg ráértem volna, így míg vártam a teljesen kész vacsorára beültem hozzá a konyhába beszélgetni. Kérdezgettem kicsit a napjáról, melyről nem sokat mondott, szóba került az én napom is, majd teljesen elkalandoztunk. Már mindketten éhesek voltunk mire elkészült, de végül mégis hagytunk időt a tál forró ételnek a kihűlésre. Még mindig szerettem őt csókolni, mikor pedig lehajolt hozzám még el is varázsolódtam. Mint egy herceg, egy igazán profi technikás modern herceg. Imádtam.
– Leülünk a tévé elé? – támaszkodott meg székem karfáján.
– Ahha! – pattantam fel.
Kényelmesen vacsoráztunk meg Hoseok egyik kedvenc műsora közben a tévé előtt, amit persze én annyira nem szerettem, mint ő, de ettől még nem zavart, mert a finom étel kárpótolt. Azonban fáradt voltam ahhoz, hogy végigüljem vele az esti mozizását, bár mint kiderült, ő is, mivel rögtön utánam elrohant zuhanyozni, néhány pillanattal később pedig már engem ölelgetett a puha ágyban.
– Jó illatod van.
– Ez a te tusfürdőd. Az enyém elfogyott.
– Tudom – hallottam hangjában, amint elmosolyodott.
Visszaszóltam volna valami frappánsat, viszont már nagyon álmos voltam, ezért inkább nem fordítottam rá különösebb energiát. Jól pihentem vele, ahogyan mindig, ám ezúttal fel kellett kelnem az éjszaka közepén. Azt hittem, tudok aludni és majd reggel iszok inkább, de végül felülkerekedett rajtam az igény és ki kellett másznom mellőle. Mikor visszaértem ő továbbra is úgy feküdt az ágyban, ahogyan hagytam. Nem sokat láttam belőle, hiszen sötét volt, de amint készültem lefeküdni megláttam, hogy fülei szabadok. Gondoltam alszik és nem fog felkelni egy kis apróságra, ezért felültem lassan a matracra, majd óvatosan nyúltam egyik hatalmas nyuszifüle után. Nagyon puha volt, selymes és picit hideg. Mint egy plüssállat, pont olyan érzés volt megsimogatni, én pedig imádtam. El is felejtettem, milyen volt tapintani féltve őrzött kincseit. Viszont felébresztettem akaratom ellenére ezzel, pedig próbáltam nagyon óvatos lenni.
– Bocsánat. Nem akartalak felkelteni – szólaltam meg amint elhúzódva tőlem felült. Ő nem válaszolt semmit csak ledermedt. Arcát sajnos nem láttam, pedig nagyon szerettem volna. Így nem tudtam, mennyire haragszik rám. – Bocsánat.
– Nem gond – mászott ki az ágyból és elment. Azt hittem, majd visszatér, de nem így lett. Vártam rá egy ideig, mikor azonban már nagyon régóta nem is hallottam, hogy mozogna a lakásban, vagy valami, utána mentem. Sötét volt mindenhol, egyik lámpa sem égett, de én így is megtaláltam őt a kanapén feküdve. Nem aludt még, mert azonnal megmozdult ahogy kiértem hozzá. – Nem jössz be aludni hozzám?
– Itt szeretnék most maradni – ült fel.
– A füled miatt? Ennyire haragszol?
– Nem haragszom.
– Akkor miért hagytál ott miután kicsit megsimogattam?
– Nem haragból.
– Hanem? – de nem nagyon akart válaszolni, inkább csak hallgatott. – Én nagyon szeretem a füleidet és nem zavar, ha mások elől rejtegeted, de előlem ne tedd. Együtt élünk, előttem ne szégyelld magadat. Én még egy picit irigyellek is, hogy hibrid vagy.
– Nem erről van szó.
– Akkor végképp nem értelek.
– Féltem őket... Nagyon féltem őket... Rossz emlékek miatt. Félelmetes volt arra kelni, hogy valaki hozzájuk ér – válaszolt nekem lassan.
– De én nem bántalak.
– Hirtelen nem tudtam, hogy te vagy. De... akkor is rettentő érzéssel tölt el, ha valaki hozzájuk ér – támaszkodott meg térdein. – Ne vedd magadra, kérlek. Nem ellened irányul.
– A farkincádat is emiatt rejted el?
– Igen.
– Majd kitalálunk akkor valamit, hogy legalább előttem ne féltsd őket. Biztos van erről valami a neten, de pszichológushoz is elmehetünk. Ő biztosan tud segíteni.
– Ha így folytatod semmi sem fog maradni belőled – emelte fel a fejét.
– Hm?
– Olyan sokat adsz magadból.
– Jah! Valami csak marad... Visszajössz hozzám aludni?
– Igen – kelt fel a kanapéról, én pedig közben visszaindultam. – Várj!
– Mi az? – fordultam vissza hozzá a sötétben.
– Nagyon szeretném, ha majd egyszer simogatnád a füleimet. Régen szerettem és jól esett – állt előttem. – És csak ezzel tudok adni bármit is neked.
– Ez nem igaz, de ezt ne most beszéljük meg. Inkább aludjunk. Reggel mindketten dolgozunk.
– Csak egy pillanat még – fogta arcomat kezei közé és megcsókolt. Továbbra is imádtam, ha pedig lehetett volna, akkor holnapig el sem engedte volna őt. – Tudom, hogy nincs jogom kérni tőled bármit is – bújt utána fülemhez, miközben továbbra is kezeiben pihent arcom. – De megígérem, hogy csak veled fogok foglalkozni, ha megengeded. Bár nem fogod kipihenni magadat reggelre.
– Pontosíthatnál?
– Szex? Szigorúan rád koncentrálva... Kirázott a hideg?
– Csak... Mert...
– Érzem, de ettől még neked kell kimondanod, nem fogom erőltetni.
– Emiatt megéri fennmaradni.
– Nem fogsz csalódni – hajolt le, hogy átkarolva lábaimat fel tudjon emelni.
Fel sem merült bennem, hogy majd ilyen irányba kanyarodik az éjszaka, de végül szerintem a lehető legjobban alakult. Korábban fantáziáltam már róla, hogy milyen lehet vele, hiszen elég sokat voltunk együtt. Ott lakott velem és jó pár hangulatomban csak ő volt mellettem még akkor is, ha nem öntöttem ki neki a lelkemet... meg persze a vágyaimat. Akadt elképzelésem arról, milyen is lehet vele, vagy hogyan viselkedhet, ő pedig igazolta jó néhány gondolatomat. Kedves volt, cseppet sem erőszakos, viszont annál magabiztosabb és tapasztaltabb. Nem gondoltam, hogy ennyire érit a dolgát, ennyire tudja majd, mely pontjaim a gyengéim és mire kell figyelni. Meglepett azért, de nem csak ezzel, mert mikor elkezdett ő is vetkőzni, hosszú idő után pedig először érhettem hozzá így, újdonság volt a jó állapotban lévő Hoseok. Fel is fedeztem testét, rendesen éltem a lehetőségemmel, hogy minden porcikáját érinthettem, miközben ő éppen azzal foglalkozott, hogy minél jobban érezzem magamat. Tartotta magát az ígéretéhez, ha pedig nem szerettem volna annyira megtapasztalni minden képességét, talán még hagytam is volna neki, hogy úgy vessen véget az éjszakának, ahogyan ő szerette volna.
– Hoseok! – túrtam hajába két kapkodó légvétel között. Igyekeztem kerülni füleit, de nem tudtam már ezzel is törődni. – Várj, várj, várj! – húztam fel magamhoz lábaim közül.
– Baj van? – csókolgatott miközben oxigénért kapkodtam.
– Máshogy szeretném – fogtam arcát kezeim közé és bár sötét volt, mégis láttam, hogy picit megrémült a kijelentésemtől. – Ne?
– Én nem is... Ez a te estéd.
– Én szeretném – döntöttem le az ágyra, majd rá is ültem csípőjére. Lett volna hozzá kedve, éreztem, de a választás jogát meghagytam neki, még kótyagos fejjel is. – Csak akkor nem, ha te nem – támaszkodtam meg mellkasán, miközben lassan ringatózni kezdtem, hogy meggyőzzem.
– Nincs semmim.
– Mid?
– Védelem.
– Tudsz figyelni?
– Megpróbálok.
– Örülök – emelkedtem fel róla.
Így vált teljessé az este, hogy magamban érezhettem őt, akinek jelenleg csak én számítottam. Rég volt részem utoljára ilyesmiben, csak fantáziáltam hasonlóról, főleg vele, most pedig minden valóra vált. Ott feküdt alattam leplezetlenül valódi énje, ki hamarosan halkan nyögdécselni kezdett mozgásom miatt. Számomra tökéletes testén támaszkodva lovagoltam minden pillanatot kiélvezve, miközben ő tovább játszadozott velem. Kezei minden érzékeny pontomat elérték és nem hagyta kihasználatlanul a lehetőséget. Nem is tudtam neki sokáig ellenállni, olyan örömöt nyújtott nekem. Pár percet töltöttem csupán felette. Lehet amiatt, hogy rég volt ilyenben részem, vagy csak a kínzóan tökéletes előjátéka miatt, nem tudom, de hamar kaptam magam azon, hogy az utolsó néhány pillanat kiesett és már dús hajam mögé próbálok bújni fürkésző pillantásai elől, mialatt még levezetésként ringatózok csípőjén. Azt hittem, majd erőltetni fogja a folytatást, hiszen éreztem milyen kemény, de nem így tett. Kicsit hátrahőköltem mikor olyan lendületesen ült fel hozzám, viszont ő azonnal átkarolta a derekamat, szabad kezével pedig félresimítva hajamat arcomra fogott és megcsókolt. Hevesebb volt, érződött benne a vágy, de teste nyugodt maradt. Azonban volt valami teljesen új abban, ahogyan ajkaimra tapadt, valami megmagyarázhatatlan változás, melytől jobban szerettem volna a végtelenségig folytatni, mint korábban. Ám sajnos ezúttal sem volt erre lehetőségem, mert hamarosan ledöntött az ágyra. Azt gondoltam, majd most áttérünk rá, de megint tévedtem. Simogatott csupán és apró puszikkal halmozta el testemet, miközben hallottam, próbál mélyeket lélegezni. Le akart nyugodni.
– És te? – játszadoztam tincseivel, sunyiban pedig a véletlenre alapozva nyuszifüleit is meg-megsimogattam. Hoseok lábaim közé feküdt és hasamon pihentetve fejét egy nagy sóhaj után válaszolt.
– Most nem akarom – csókolt köldökömbe. – Majd ha lesz legközelebb, akkor talán.
– Alszol velem? – nézett fel rám kérdésem hallatán.
– Igen – mászott vissza hozzám egy újabb csókért.
Nem sok időnk volt pihenni valóban. Az éjszaka nagyrészt elment a kis akciónkra, így hulla fáradtan keltem, de teljesen megérte. Hoseok meg sem ébredt, hogy kimászok mellőle, emiatt pedig egy kis fényben is láthattam végre félmeztelen testét és az ágyneműben megbújó füleit. Megváltozott egy-két dolog, amire kezdtem ráébredni. Kicsit féltem tőle, mert nem voltam benne biztos, hogy ő hogyan érez majd, de várnom kellett még, mielőtt ezt megtudom. Se merszem, se időm nem volt erre reggel, ezért halasztottam. Munka közben el is feledkeztem volna róla, ha nem ír napközben, de ezt is valahogy máshogy tette, mint korábban. Volt valami az üzeneteiben, amin mindig elmosolyodtam, ez pedig megnyugtatott. Nem aggódtam már hazafele amiatt, hogy mi változott, mert valahogyan biztos voltam benne, csak pozitív irányba mozdult a kapcsolatunk.
– Akkor jól hallottalak. Üdv itthon! – nézett ki a konyhából, amint hazaértem.
– Szia! Főzöl? – vetkőztem le.
– Igen. Éhes vagy?
– Mint mindig – mosolyogtam.
– Máris kész – viszonozta Hoseok.
– Akkor ne fürödjek?
– Ha csak nem akarsz a kádban enni.
– Szeretnék...
– Akkor majd beviszem neked – tűnt el a konyhában.
Mikor betoppant egy adag kajával a fürdőbe nem mert megnézni. Kicsit zavarban volt és igyekezett egyáltalán nem végigmérni, ami kedves volt tőle. Lehet én nem így viselkedtem volna már fordított esetben.
– Nem maradsz? – vettem el tőle a tányért.
– Fürdesz.
– De előbb eszek. Addig maradhatnál és ehetnél velem.
– Akkor mindjárt jövök.
Szigorúan az ajtóban ült le, majd próbált úgy vacsorázni, hogy véletlen se tévedjen rám tekintete. Fel se nézett saját adagjából, melyet olyan gyorsan falt be, mint még soha. Valóban kicsit furcsa volt a helyzet, de lassan ehhez is hozzá kellett szoknunk, ha abba az irányba szerettünk volna tovább haladni, amerre elindultunk. Érezhetően megváltoztunk mindketten és már olyan dolgoktól is zavarban voltunk, amiktől korábban nem. Biztosan emiatt nem úgy tévéztünk este, ahogyan szoktunk, amit nem jegyzet meg hangosan egyikünk sem. Akkor jutott eszembe, hogy az éjszaka óta meg sem csókolt, ami nagyon abszurdnak tűnt. Máskor már üdvözlésként egymásnak esünk, ez alkalommal viszont meg sem próbáltuk. Itt már kicsit aggódtam a változás miatt. Lehet ő máshogyan érzett ezek után irántam? Teljesen kiábrándult volna? Az probléma.
– Jössz aludni? – keltem fel a kanapéról. – Nagyon fáradt vagyok.
– Én is – pattant fel azonnal és le is kapcsolt mindent engem követve.
– És együtt alszunk? – fordultam hátra hozzá, miközben tovább lépkedtem a háló felé. – Vagy csak egymás mellett?
– Együtt – nyelt nagyot. Arra számította, hogy majd megcsókol, de nem tette.
– Ha nem szeretnéd, nem kötelező.
– Te nem szeretnéd?
– De szeretném.
– Én is – értünk végre a hálószobába, miközben úgy viselkedtünk, mint a tinik, akik életük első komoly kapcsolatát élik. – Valami baj van? – mertem végre megkérdezni.
– Semmi. Minden tökéletes.
– Jó... – valahogy elszomorodtam ettől a választól.
– Ne lopd a szokásaimat.
– Hm?
– Ezt én szoktam mondani mindenre – mosolygott újból. Ezzel mindig megnyugtatott.
– Jó – követtem példáját, mivel pedig nem mondott semmi többet úgy döntöttem, mára ennyi elég, ideje aludni, viszont amint hátat fordítottam neki ő megölelt.
– Hiányoztál.
– Már azt hittem, haragszol rám – simultam hozzá.
– Én is ezt hittem rólad – nevette el magát. – Mint a tinédzserek.
– Elmondanád, ha valami zavarna?
– Azonnal. De semmi sem zavar. Boldog vagyok.
– Ennek örülök. Azt hittem, van valami, mert csókot sem kaptam.
– Pótolhatjuk – engedett el és maga felé fordított.
– Örülnék neki – csókoltuk végre meg egymást.
Nem változott az a furcsa érzés ami az éjszaka tört rám. Pont olyan másnak éreztem őt és az egész helyzetet, mint korábban, de jó értelemben. Érdekes hatással volt rám, vagy rá, vagy mindkettőnkre az előző esti esemény.
– Na aludjunk! – emelt fel, majd velem együtt bedőlt az ágyba.
– És a villanyt lekapcsolni ki fogja.
– Na ez zavar! Kis romantikát hoznék az életünkbe, te pedig teljesen elrontod – kelt fel, hogy leoltsa a lámpát. Romantika? Akkor ő is... – Így jó? – dőlt vissza mellém.
– És a takaróval mi lesz?
– Az este hivatalosan is ruined – húztuk ki együtt magunk alól az ágyneműt. – Most jó?
– Mindjárt – bújtam oda hozzá. – Most jó. – Nincs meleged a pulcsiban?
– A füleim titkosak, tehát nincs.
– Remélem már nem sokáig titkosak.
– Nem tudom.
– Tetszik ez a válasz – mocorogtam. – Már szépeket fogok álmodni.
– Jó éjt akkor! Pihend ki magad.
– Te is!
Ugyan nem teljesen, de a csók után javult a helyzet. Még mindig furcsán éreztem magamat mellette, ahogyan pedig Hoseokot figyeltem azt vettem észre, hogy ő is mellettem. Azonban ettől még jól teltek napjaink. Újra megtapasztaltuk, hogy mit szabad és mit nem a másikkal annak ellenére, hogyan is telt az a bizonyos fárasztó éjszakánk. Normális ember azt gondolná, ezek után nincs tabu egy kapcsolatban, de mi nem jártunk hivatalosan. Csókolóztunk sokat, együtt aludtunk és éltünk, igen, de sosem beszéltünk arról, hogy mi is van kettőnk között. Valahogyan nem éreztük ezt fontosnak, viszont pontosan emiatt vált olyan furcsává a helyzet.
– Hyunjae? – szólt hozzám, miközben ő javában tévézett én pedig mobiloztam.
– Hm? – kérdeztem vissza telefonomból fel sem nézve.
– Mutathatok valamit?
– Persze. Micsodát? – pillantottam fel rá.
– Csak, ha nem fogod majd túlzásba vinni – mászott oda elém a kanapén.
– Nem tudom mit, de nem fogom.
– Megsimogatnál? – dobta le kapucniját, majd tincsei között láttam amint füleit mozgatta. Nem emelte fel őket, továbbra is fejéhez lapultak, de már ez is nagy lépés volt tőle.
– Ezer örömmel – dobtam le telefonomat. – Megfordulsz?
– Ne túl durván, azt nem szeretem – tett eleget a kérésemnek.
Míg ő folytatta egyik kedvenc műsorát én próbáltam magamat visszafogni. Szívem szerint ide-oda lapítgattam volna óriási füleit, simogattam és masszíroztam volna reggelig, de nem akartam elrettenteni. Ez nagy lépés volt részéről, ezért igyekeztem úgy tenni, ahogyan kérte. Óvatosan, lassan foglalkoztam nyuszifüleivel, melyek pont olyan puhák voltak, mint legelső alkalommal. Bundája akár a selyem, nem bírtam betelni vele, de kénytelen voltam, mert hamarosan felállt és otthagyott, hogy elmegy letusolni. Bár folytattam volna még, ám türelmesen vártam a következő alkalmat. Reméltem, ha már elkezdte ezt nem fogja abbahagyni, hanem folytatja és elérünk majd oda is egyszer, mikor már az lesz a megszokott, ha pulcsi nélkül flangál a lakásban füleit lobogtatva. Hosszú út elébe néztünk melyen a heatje nem segített. Egyik pillanatról a másikra ütött be következő ciklusa minden előjel nélkül, fittyet hányva a bogyóira. Ramatyul volt, de legalább nem annyira, mint első alkalommal. Bár így is nyomta az ágyat, viszont annak kifejezetten örült, hogy más baja nincs egy láz és általános gyengeségen kívül, pedig lehetne. Tudtam mire gondol, ám valahogy én ennek nem örültem. Azt az éjszakát nem ismételtük meg, még csak közelében sem jártunk és kezdtem abban reménykedni, hogy majd egy ilyen alkalommal hátha sikerül áttörnünk ezt a határt is végleg, de nem így lett. Ő tökéletesen tudta kezelni vágyait, nekem pedig be kellett látnom, le kell ülnünk majd beszélni a kapcsolatunkról, mert ez így nem mehet tovább. Tisztáznunk kell, mit szeretnénk a másiktól, különben belezavarodunk és rossz vége lesz. Viszont ezt nem akartam pont a heatje alatt megejteni, várnom kellet. Ehhez mindkettőnkre szükség volt teljes mértékben, ha nem szerettünk volna rossz véget a csevegésünknek, így megvártam míg rendesen össze nem szedi magát és újból csókokkal kezd el elhalmozni, ahogyan én is őt. Nem azonnal vetettem fel a beszélgetés ötletét. Nekem is kellet még egy kis bátorság, hogy bele merjek kezdeni, melyet napokig gyűjtögettem. Tudtam, mit akarok vele megvitatni csak azt nem, miként kezdjek bele, azonban hamarosan már bosszantott, hogy halogatom a dolgot. Ezért határoztam el egyik nap magamat. Nem érdekelt, mi vár otthon, vagy miért nem lenne alkalmas a pillanat, akkor is szerettem volna végre beszélni kettőnkről. Mikor hazaértem Hoseokot a kanapén találtam, ám ezúttal nem tévézett, hanem már aludt. Nem éreztem, hogy főzött volna és még a reggeli ruhájában volt. Valószínűleg rögtön ledőlt amint hazaért.
– Szia Hoseok – guggoltam le a kanapé mellé és simogatni kezdtem arcát, mire lassan ébredezett. – Jól vagy?
– Szia! Mi? – nyújtózott. – Ja, ja. Jól vagyok, csak fárasztó nap volt. Hamarabb végeztél?
– Nem. Te aludtál sokat.
– Nem csináltam vacsorát.
– Semmi gond. Megoldjuk. Csak van valami a hűtőben. Vagy rendelünk.
– Gyorsan lezuhanyzok és megnézem, mit tudok csinálni – ült fel.
– Várj egy kicsit – foglaltam helyet a földön. – Beszélni szeretnék veled.
– Miről? A vacsoráról? Többet nem felejtem el.
– Nem arról. Másról. Fontosabb dologról... Csak kicsit én is félek tőle – próbáltam összeszedni magamat, miközben láttam szemeiben a zavartságot.
– Biztosan feleslegesen félsz, bármitől is teszed – nyugtatott.
– Kettőnkről szeretnék beszélni veled. Nem igazán tudom, mi van közöttünk és szeretném, ha tisztáznánk.
– Hogy mi van közöttünk? – sóhajtott nagyot, de legalább továbbra is szemeimbe nézett, nem máshová. Ez biztató volt.
– Egy pár lennénk? Vagy csak barátok extrákkal?
– Csak barátok? Nem több? – kérdezett vissza meglepetten. Szóval számára is többet jelentett az a sok minden ami történt.
– Te hogy érzed?
– Én azt hittem, többet jelentünk egymásnak. De lehet, tévedtem.
– Nem tévedtél – fogtam meg térdeit. – Csak minden megváltozott azóta és nem tudtam, miért.
– Meg... De nem kell aggódnod miatta – csókolt meg. Megkönnyebbültem, hogy tisztáztuk, még ha csupán ennyivel is, ilyen rövid beszélgetés alatt. – Gyorsan fürdök és csinálok vacsorát neked – fogta kezeibe arcomat.
– Segítek majd.
– Jó – mosolygott. – Tényleg sietek, hagyott ott.
Végignéztem amint elsétált és meglepődtem. Soha nem láttam még nyuszifarkát, mindig rejtegette, most azonban annyira lógott rajta nadrágja hogy kikukucskált alóla. Nagyon örültem neki és reméltem, innentől mindig szabadon fogja hagyni előttem, főleg azután, hogy tisztáztuk a kapcsolatunkat. Igazi páros estét tartottunk miután sajnos rendesen felöltözve felbukkant a konyhában. Segítettem neki a vacsorával, bár elég nehezen adta be a derekát.
– Én is tudok főzni ám.
– Azt elhiszem – terelt arrébb, hogy elővegyen egy fűszert.
– Akkor felvághatom a zöldséget?
– Nem akarsz inkább leülni?
– Nem akarod lobogtatni a füleidet? – kérdeztem vissza, mire engem nézve megtorpant. – Rendben. De nem kell apróra.
– Értettem séf.
Kicsit rendeződött ezalatt az este alatt közöttünk minden, de egy furcsa érzés továbbra is volt bennem, hogy valami más, amiről nem tudok. Bár Hoseokkal úgy főztünk és ettünk, mint egy pár, lefekvés előtt pedig a tévé csupán háttérzajnak minősült miközben élvezhettem profi ajkait, ám ettől függetlenül valami még zavart.
– Hétvégén megint mész a menhelyre? – érdeklődött miután már a sötétben feküdtünk egymáson.
– Igen, miért? – próbálkoztam közben elaludni.
– Elmehetnénk valahová ketten.
– Utána vagy másnap?
– Utána, ha nem maradnál ott estig – simogatta hajamat.
– Akkor nem maradok majd. És hova akarsz menni?
– Meglepetés?
– Hát jó.
– Ha nem baj.
– Nem. Lepj meg.
– Meg foglak.
Az első randink. Furcsa volt belegondolni, de sohasem mentünk el együtt sehova. Csak szépen kialakult közöttünk valami, mondhatni egyik pillanatról a másikra anélkül, hogy valaha is randiztunk volna. Pótolni kellett szerintem is, ezért örültem neki, hogy elhívott Hoseok. Nagyon vártam a hétvégét emiatt, a menhelyen pedig jobban kapkodtam, mint bármikor. Néne ezt persze észrevette, de azt is, hogy jó kedvem van és rákérdezett, mitől. Izgatottan meséltem életem alakulását miközben figyeltem, hogyan reagál. Ő is boldog volt, miért ne lett volna, hiszen pont annyira imádta a hibrideket, mint én, ha pedig tehette volna, akkor szerintem neki is egy hibrid férje lett volna a senki helyett, csak hát az ő idejében ilyesmire nem volt lehetősége. Pont emiatt támogatott és megígértette velem, elmesélem majd, hogyan is alakult a napunk. Szívesen mentem bele az alkuba mely után azonnal elengedett, így hamarabb értem haza, mint vártam. Hoseok nagyban készülődött fogadásomra mikor betoppantam és meglepődött. Sosem láttam még ahogy füleit gondozza, ez volt az első alaklom mivel a kanapén ülve csinálta. Ám ahogyan hazaértem ő el is tűnt a fürdőben. Ez rosszabbul esett, mint korábban, hiszen már jártunk és elvileg egy kapcsolatban nincsenek titkok, pláne nem ilyesmi, de kénytelen voltam még ezt elfogadni. Nézzük végül is a jó oldalát! Már megsimogathattam néhányszor, szóval nyuszifülei mutogatása is a közelben kellett, hogy legyen, nem igaz? Ezért próbáltam ezt az érzést félretenni, legalább a randi idejére, melyre én is igyekeztem gyorsan összekapni magamat amint beengedett a fürdőszobába. Finom illata fogadott ott amitől azonnal jobb kedvem lett. Emiatt sikerült nyugodtan elkészülni és boldogan elindulni vele a meglepetés randira.
– Szóval hova viszel? – érdeklődtem a metrón.
– Meglepetés. De szerintem örülni fogsz.
– És hogy-hogy nem a kapucnis pulcsidban jöttél?
– Összekócolja a hajamat.
– Ahh, értem. Otthon pedig nem számít a kócos haj?
– Nem annyira – mosolygott. – Azért ettől remélem, még jól fogod érezni magadat.
– Hát kiderül. Ha nem derül ki megint, hogy csak előlem titkolsz valamit, akkor biztosan.
– Nem fog – fogta meg a kezemet. – Leszállunk.
Olyan helyen jártunk ahol én még soha, de úgy tűnt, ő tudja hol van. Kíváncsian nézelődtem,mikor pedig a célegyenesbe értünk már volt egy sejtésem, hova is megyünk. Igazam lett és néhány perccel később be is léptünk Szöul egyik kávézójába, ahol a mindennapi díszvendégek igazi nyuszik voltak. el sem hittem, hogy Hoseok pont egy ilyen helyre szervezi az első randinkat, mivel ő mindig annyira rejtegette nyúlvonásait, de azért nagyon örültem. Azonnal kiszemelt egy szerencsés példányt magának, akit attól fogva, hogy leültünk, nem engedett menekülni.
– Azt hittem velem van randid, nem a nyúllal – kevergettem kávémat miközben őt szemléltem.
– Te is választhatsz egy szimpatikusat és simogathatod – pillantott rám.
– De az én kedvencem nem engedi.
– Ezért hoztalak ide.
– Hogy másik nyulat simogassak? Az nem ugyanaz.
– Tudom, ezért nem is ezt szerettem volna... Na jó – tette le az állatot öléből. – Akkor simogass picit engem – emelte a magasba életemben először előttem füleit.
– Tényleg? Itt? Mindenki előtt? – lepődtem meg.
– Igen. Vagy nem tetszenek a füleim? – mozgatta őket. Hogy lehetett valakinek ilyen óriási nyuszifüle?
– De, nagyon. Csak meglepődtem – húztam oda a székemet mellé. – Még sosem mutattad meg nekem őket így – értem hozzájuk óvatosan. Nagyon izgatott voltam ami biztosan ki is ült az arcomra.
– Tudom. Tartogattam.
– Mire? – simogattam óriási füleit. Hagyta őket, hogy arra hajtogassam amerre szeretném, így könnyű dolgom volt.
– Hogy bátorságot adjanak majd mikor látom rajtad, mennyire örülsz nekik.
– Mihez kell a bátorság? – pillantottam mosolyogva szemeibe. Mint egy kisgyerek a cukorka boltban akinek végre vesznek valamit, úgy éreztem magamat.
– Beléd szerettem – tett vallomást, amin nagyon meglepődtem. Azt hiszem túlságosan is, mert arcába hullottak fülei és aggodalmat fedeztem fel rajta néhány pillanattal később. – Egyedül vagyok?
– Nem – mosolyogtam és közelebb hajolva hozzá arcomhoz nyomtam hosszú puha füleit. – Én is szeretlek – súgtam egyik nyuszifülébe. – De csak a füleid miatt.
– Én meg a pénzedért – mosolygott rám, amint hatalmas fülecskéi között bujkáltam.
– Érdekkapcsolat – viccelődtem.
– Legalább örökké fog tartani.
– Az nagyon jó lenne.
( Nem szerettem volna valami "extra izgalmas, megesz az ideg, tele van érdekességekkel és stb." ficit. Inkább egy kis kellemes love storyt szerettem volna apróságokkal és szerintem ez sikerült is. Nem kiemelkedő semmilyen téren, viszont nem is akart az lenni. Szóval remélem, aki egy picike lelki nyugalomra és szerelemre vágyik, az ezt olvasva megkapta. :D Most kis pihi jön, mert indul a vizsgaidőszak, de sietek vissza hozzátok!
Facebook oldalunk -->
LINK
Wattpad --->
Wattpad )
