Bunny Jungkook Hibrid Hetero

Akit érdekel, milyen is egy hibrid, az rongyoljon át a Jimin-es hibrides sztorinkra, melynek elején ott az ismertető. Bár szerintem anélkül is a történet közben majd szépen képbe kerültök. Jó szórakozást!

(Figyelmeztetések: 18 219 szó, hentai, 18+, hibrid, Jungkook, ápolós/doktoros.) 

OC szemszögéből

Bizonyára sokan néztünk fiatal korunkban, vagy akár idősebb fejjel is, orvosi sorozatokat.  Rengetegen imádtuk őket, azt hittük, egy-egy rész után készek vagyunk praktizálni, csak mert megtanultunk néhány kifejezést, hallottunk pár gyógyszert és olyan pontosan fel tudjuk idézni, mit és hogyan csináltak a dokik a képernyőn. Néhányunkat annyira meg is fogott ez az egész, hogy elköteleztük magunkat emellett a gyönyörű hivatás mellett, amivel ahogy a filmek is mutatták, jár egy szexi, fiatal, de hatalmas tehetségű orvos is. Hát el kell keserítenem azokat, akik úgy gondolják, a tévésorozatok bármilyen mértékben is tükrözik az életünket. Nem, egyáltalán nem úgy mennek a dolgok, ahogyan ott. Nem tologatjuk a betegeket futva a műtő felé, miközben üvöltünk egy-egy fecskendőnyi Torecanért, ami mellesleg, nem is sürgősségi gyógyszer és már nincs is forgalomban. Nem élesztünk újra folyosón, nem rohanunk nonstop a sürgősségin, hiszen akkor nap végére a maratont is lefutnánk. Az igazat megvallva a közelében sincs egy-egy film, vagy sorozat annak, ami valójában folyik azok között a falak között, melyek több imát hallottak már, mint bármelyik templom. Közel sincs akkora rohanás, megvan a saját fontossági sorrendünk, szabályaink és munkarendünk. Ez teljesen más, mint a képernyő, itt nincs szexi orvos, aki biztosan ránk hajt, nincs szexi beteg, aki túléli és a párunk lesz, sem olyan látványos rohanás, vagy üvöltözés. A feladataink fel vannak osztva, mindenki tudja beszéd nélkül is, mi a dolga, a távolságtartás pedig saját védelmünk érdekében kötelező. Persze ez sokszor igen nehéz. Főleg egy olyan kórházban, ahol a betegek az extra cuki kategória legelitebb rétegébe tartoznak.
– Este jössz? – ült a nővérszobában kollégám, kivel az egész éjszakámat töltöttem, miközben már javában kávézgattunk és vártuk a reggeli váltást.
– Nem. Most voltam kettő éjjelt, az elég nekem, meg aztán megyek sürire most. Ott hétkor van váltás, így van egy röpke órám enni még előtte – kortyoltam hatalmasat a borzasztó munkahelyi feketéből.
– Megint mész? Triage, vagy mire?
– Jaja, szokásos. Nincs emberük, úgyhogy nekem szóltak, mert van tapasztalatom, meg diplomám is már. Egy kis plusz lóvé meg jól jön.
– Többet adnak?
– Aha. Másfélszeres a bér, mert nincs senki aki vállalná.
– Nekem is ki kéne próbálnom – gondolkozott el.
– Szerintem a képesítés csak kamu indok volt ám. Tuti, téged is felvennének pótlásnak.
– Majd megkérdezem az ápolási igazgatót – kelt fel foteljéből.
– Ha kell, még én is tehetek valamit az érdekedben.
– Majd meglátjuk. Megnézem még a kettest. Feltűnően nagy a csend az esti csengetéseihez képest – indult lassan útjára.
– Biztos hatot a fájdalomcsillapító.
– Jah, az az egy fecskendőnyi placebo. Nem is értem, miért mi vigyázunk még rá.
– Mert elvileg nincs széklete, addig meg Cho doktor nem akarja elengedni.
– Persze-persze... keserűsót kellett volna vele estet itatni, akkor még ma hazamenne – tűnt el a folyosón.
Még ellenőriztem én is a betegeimet mielőtt betoppant volna a váltás, majd a lázlapot átnyálazva átadtuk nekik a műszakot és untunknak indultunk. Kollégám boldogan gyújtott rá azonnal, amint kilépett az ajtón, én pedig igyekeztem kikerülni reggeli szendvicsem társaságában a füstfelhőt, amit eregetett. Míg elfogyasztottam a hideg, valószínűleg másnapos kis bagettemet, ő két szálat is elszívott. Elköszöntünk, miközben pedig ő az ágyáról kezdett álmodozni, én cuccommal a kórház túlsó szárnya felé vettem az irányt, hogy megkezdjem újabb műszakomat egy másik osztályon. Nem számítottam könnyű napra, sosem volt az. Ezúttal is a szokásos mennyiségű beteg érkezett, akiknek gazdái változó türelemmel fogadták azt, hogy nem feltétlen a fájós fülű mókusa, a kibicsaklott bokájú farkasa, vagy a lázas cicája az első, hanem a vérző, avatott szemnek sürgős esetek azaz, mások. Megkaptuk a kötelező mennyiségű jelzőt édesanyánkra, rokonainkra és a családon belüli szaporodás káros hatásaira, ahogyan az illik, mialatt szép lassan végül mindenkit elláttunk. Bár a betegek száma alig csökkent, a maradék néhány páciens személye teljesen lecserélődött. Még be is lassítottunk, hogy az éjszakásoknak is jusson valami, mikor sokadszorra csörrent aznap délután a telefon. Szokásos hívásra, röntgenre, laborra számítottunk, de arra nem, amit kaptunk. Előre szóltak, hatalmas mennyiségű beteg érkezik hamarosan egy rendőri akciónak köszönhetően, ami nem teljesen úgy sült el, ahogyan szerették volna. Azonnal összekaptuk magunkat, gyorsan útjára indítottuk a várakozó embereket, miközben pedig az utolsó papírokat is a kezébe nyomtuk egy-egy aggódó gazdinak, már meg is érkezett az első mentő. Kapásból kettő hibridet is hoztak. Nem voltak olyan vészes állapotban, viszont jól sem néztek ki, de ez még csak a kezdet volt. Amint hozzáfogtunk az ellátásukhoz érkezett egy újabb kocsi majd még egy és még egy és még egy. Nem gondoltam volna, hogy ennyi szabad egységünk van. Szinte ömlöttek befele a rosszabbnál rosszabb állapotú hibridek. Néhányukat azonnal küldtük a műtőbe, míg másokba két liter folyadékot is bekötöttünk két karba. Hirtelen ki sem láttunk a munkából, az pedig, hogy műszak végén hazaindulok, csak egy távoli álomnak tűnt, amint munkaidőm lejárta után három órával egy kézmosás alkalmával órámra néztem. Egy köszönés erejéig találkoztunk csak a váltással, de mintha csak egy perce lett volna. Sokáig maradtam, túlóráztam rendesen, az ébren töltött órák száma pedig lassan ütni kezdte a harmincat is, ha nem vesszünk a húsz perc pihenőket az előző éjszakai műszakból.
– Utolsó kocsi voltunk – írtam alá az átvételi papírokat, miután az egy szem szabad ágyunkra is felfektettek valakit.
– Az év híre! – sóhajtottam nagyot.
– Sok sikert! – hagytak is ott, majd komótosan ballagtak vissza kocsijuk felé a mentősök, hogy felkészítsék azt a következő menetre.
– Szia! – köszöntem rá az utolsó hibridre kit kezeim közé adtak, akárcsak a többire. – Bang Sooyoung vagyok. Kicsit beszélgetünk, majd utána megvizsgállak, rendben? – toltam az egyik orvosi szoba felé, ahol az utolsó centit is kihasználva mozgatható falakkal pakoltunk körbe minden vizsgálásra felhasználható asztalt és ágyat. Ám a kis hibridem nem válaszolt, csupán rémülten pislogott rám az ágyban fekve. Meg sem mert mozdulni, még levegőt venni is félt, miközben füleit rejtegette előlem. – Nem kell félned. Én azért vagyok, hogy segítsek. Azt szeretném majd, ha minden kérdésemre őszintén válaszolnál – álltunk meg az ajtó előtt, miután pedig kézzel kinyitottam azt, magammal húztam a nehéz ágyat. Sajnos annyira televoltunk, hogy zengett a terem a záporozó kérdésektől, nekünk pedig már csak egy sarokban jutott hely a kötelező körökre. – Jobb szokott lenni a helyzet, de most nagyon sokan jöttetek hirtelen. Remélem nem gond, hogy szűkösen vagyunk. Na! – fékeztem le a kerekeket, majd kesztyűt húztam és néhány alap kérdés közben vizsgálgatni kezdtem.
Eleinte alig lehetett választ kicsikarni belőle, a fájdalmait csak onnan vettem észre, hogy halkan felnyögött, vagy elhúzódott az érintéseim elől. Nem nagyon haladtunk, ezért megálltam és próbáltam elmagyarázni neki, miért lenne fontos, hogy ne féljen tőlem, de ezt mondhattam egy olyan hibridnek, akit láthatóan rendszeresen vertek, éheztettek és tökéletesen befenyítettek. Kevés sikerem volt vele, ám szerencsére nem tűnt úgy, hogy életmentő beavatkozásra lenne szüksége, így tovább próbálkoztam a bizalom kiépítésével.
– Még itt vagy? Azt hittem Noori van itt, te meg már hazamentél – bukkant fel az a kollégám, aki a helyemre jött.
– Még vizsgálom. Mi kell? – néztem fel rá az ágy túloldaláról egy széken ülve.
– Semmi. Végeztem, akarsz menni? Átvehetem. Már rég otthon kellene aludnod.
– Őt még rendesen felveszem, meg megírom.
– Nem dolgozol reggel?
– Dehogyis. De köszi, kedves tőled.
– Okés. Csak ügyesen. Cuki vagy nyuszika, ne félj tőle! – nézett végig az ágyban fekvő hibriden. – Az egyik legjobb nővérke.
– Te Bora! Nincs valami nasija valakinek?
– Mindenki szétosztogatta már, amije volt.
– Gondoltam... De ha már úgyis ráérsz! – vettem le kesztyűimet és ki is dobtam őket, majd zsebeimben kezdtem turkálni. – Elugranál nekem a büfébe? – vettem elő pénzt. – Csoki, valami gyümölcslé, meg egy vega szendvics. Remélem belefér – nyomtam kezébe a maradék wonomat is.
– Azonnal itt vagyok – tűnt el, én pedig visszatelepedtem székemre a nyúl mellé. Nem értem hozzá, mert láthatóan semmit sem értek a szavaim, ezért kénytelen voltam megvárni kollégámat, miközben behunytam egy pillanatra szemeimet – Sooyoung? – csapta meg fülemet újra hangja, mire felriadtam. – Menj haza aludni, én felveszem – tette le a pultra mögém a kért dolgokat, majd a visszajárót is.
– Nem-nem. Befejezem. Köszi szépen! – vettem is el a csokit, meg a szendvicset.
– Biztos? Mióta vagy fent?
– Milyen nap van? – pillantottam fel rá.
– Vasárnap.
– Hát akkor egy laza másfél napja minimum. De bírom még, ne aggódj. Na hess! Nincs mit dokumentálnod, vagy mi van?
– Ahogy érzed – hagyott magunkra.
– Gondolom éhes vagy. Vagyis... csak tippelek. Egyél nyugodtan – tettem le mellé az ágyra a szendvicset és a csokoládét, majd hátrébb húzódtam. Úgy nézett rám, mint aki nem is beszéli a nyelvemet. Képtelen volt eldönteni, hogy ez most csapda, vagy komolyan gondolom. Néhány percig vártam, hátha megmozdul, azonban ledermedt, mint egy szobor. – Én várnék itt reggelig drágám, de nagyon régóta ébren vagyok, szóval jó lenne, ha ennél és válaszolnál a kérdéseimre, meg hagynád magadat megvizsgálni. Annak nagyon örülnék – azonban alig mozdult meg. Csak vetett egy gyors pillantást a szendvicsre, majd egy látványos nyelés kíséretében újra rám tapadtak szemei. – Hahh... Nem vagy egyszerű! – sóhajtottam. A gyümölcslé felé fordultam, mint utolsó mentőcsomag, és kinyitottam, hátha a szaga jobban vonzza majd. – Inni esetleg? Finom illata van, biztos jó – nyomtam orra alá, mire végre kinyílt a szája. Látványosan beleszagolt, végül pedig ugyanazt a pillantást kaptam, amit a szendvicsért is. – Elfárad a kezem, szóval vedd el nyugodtan és idd meg. Neked hozattam... Én nem is szeretem, idd meg! – tartottam előtte továbbra is a kis dobozt, mire végre kihúzta a takaró alól kezeit, hogy elvegye. Meglepődtem, ám nem mertem kapkodni, így óvatosan adtam át vékony ujjai közé. Nagyot sóhajtottam. Végre, nyitott kicsit, bár ilyen lépésekben igen hosszúnak ígérkezett az este. – Enni esetleg? Ez finom szendvics – kezdtem kicsomagolni a fóliából a zsömlét. – Van benne saláta, uborka, paradicsom, paprika, meg valami szósz is. Jó illata van – szagoltam meg. – Te pedig nagyon vékony vagy. Egyél egy picit – nyújtottam felé. Még a szívószálat rágcsálva kapkodta egy kicsit szemeit közöttem és a felajánlott vacsora között, mire félve nyúlni nem mert érte. Így vettem rá igen nehezen, hogy vegyen magához némi táplálékot, nekem pedig kölcsönözzön egy cseppnyi bizalmat. – A csoki is a tied. Csak annyit kérek értük, hogy válaszolj nekem és hagyd magad megvizsgálni. Igyekezni fogok, hogy ne fájjon, ha pedig fáj valamid, az múljon el. Megengeded nekem? – próbálkoztam, ő pedig félve bólintott. – Remek! – nyúltam újra kesztyűért.
Így tudtam meg a nevét, korát és apróbb panaszait, végül pedig még azt is remekül kezelte, hogy taperolni kezdtem, bár mindent előre elmondtam neki, mit fogok és miért csinálni. Annyira megkedvelt, hogy még a hatalmas lógó nyuszifüleit és bojtos kis farkincáját is magától megmutatta.
– Elmész? – kerekedtek el újból szemei, amint felálltam a székemről és megszabadultam a kesztyűimtől.
– Igen. Sajnos egy rakat papírt meg kell írnom rólad, mivel pedig már rég nem dolgozok elvileg, haza is megyek lassan. De a kollégáim nagyon kedvesek és nem fognak ők sem bántani. Nekik nyugodtan mondhatod, ha valami gondod van. Később pedig felvisznek egy osztályra, más hibridek közé, viszont ott is kedvesek lesznek veled. Itt mindenki jót akar neked.
– Visszajössz?
– Igen. Itt írom meg a papírokat mindjárt – simogattam meg lábát a takarón keresztül. – Csak iszok picit és jövök vissza.
Jungkook nagyon aranyos, ám rendkívül alultáplált nyúlnak lett végül minősítve. Csoda, hogy a csokoládétól nem lett rosszul, de úgy tűnt, nem az élelem minőségével volt probléma, sokkal inkább annak mennyiségével, ami őt illette. Fejlődő szervezetnek bizonyult, nyuszi létére pedig rengeteg táplálékra szorult volna, amit nem kapott meg. Fizikális állapotára továbbá az is csak rásegített, hogy rengeteg zúzódás díszítette az amúgy fehér bőrét, egyik bokája pedig meg is volt dagadva és fájt neki. A kikérdezés és gyors vizsgálat után is rengeteg diagnózist írtam fel a lapra, melyet az orvos orra alá dugtam, miután pedig eldöntötte, milyen vizsgálatokra, majd melyik osztályra is küldi, én leadhattam a műszakomat.

Végül azonban nem mentem haza, nem éreztem magamban az erőt. Inkább visszaballagtam az osztályomra, ahol szembejött velem az a kollégám, akivel előző este dolgoztam, megágyaztam magamnak az orvosi szobában, majd elhúzva a függönyt és állítva egy ébresztőt, lefeküdtem aludni. Nem kellett esti mese. Ahogy matracot értem már le is kapcsolták a villanyt. Telefonom azonban rettentő korán szólalt meg, hiába kellett nyolc teljes órát leszámolnia. Ugyanúgy alig éreztem magamban erőt, mint bármelyik másik reggel, ám haza akartam hurcolni magamat mielőtt az orvosok beérnek műszakba. Ezért kicsit összekaptam magamat, rendet tettem, majd kicammogtam a nővérpulthoz.
– Jó reggelt! Kipihented magad? – forgolódott ott egy másik kollégám a székben ülve.
– Nem. Milyen éjszakátok volt?
– Meg fogsz lepődni, de nyugodt! A kis hibridek átaludták az éjszakát, alig szólt a csengő.
– Ez fasza. Király... Jössz este?
– Aha. Azt ne mond, hogy te is!
– Én majd váltalak.
– Tyűha, akkor jó pihenést addig.
– Köszi, mindjárt indulok is, csak erőt gyűjtök – támaszkodtam a pulton.
– Ha már így ráérsz, az egyik hibrid este a te nevedet hajtogatta fürdetésnél is még. Meg kellett ígérnem neki, hogy amint bejössz dolgozni, elküldelek hozzá. Szóval díjaznám, ha bemennél a kis angyalhoz.
– Fekete, rendkívül sovány, csendes nyuszifiú, törött bokával?
– Azaz! Látom összemelegedtetek.
– Én vettem fel. Nem volt könnyű eset. Le kellett kenyereznem kajával.
– Azt láttam, hogy te vetted fel. Én vettem át. Na menj be hozzá, aztán irány haza. A nyolcasban fekszik. Az lett az új fiú kórterem.
– Köszi. Meg azt is, hogy kedvesek voltatok vele – nyújtóztam nagyot.
– Mindegyikük fél, minddel azok vagyunk. Az ügyeletes orvos még a fresubinos ízeket is körbekérdezte és mindenkinek olyan tápszert rendelt, ami a kedvence.
– Csak nem Kim Namjoon ügyelt?
– De-de. A kedvenc Kimünk – vigyorgott.
– Ahh... imádom azt az embert – indultam a nyolcas kórterem felé.
– Ki nem imádja!
Az éjszakához mérten minden ajtó csukva volt, mivel pedig korán reggel jártunk még, ezért igyekeztem halkan benyitni a négyágyas szobába. Ám nem jártam sikerrel. A kis félénk nyuszika ágya szemben helyezkedett el a bejárattal, így ő volt az első akit megpillantottam. Éberen figyelte a nyíló ajtót, füleit enyhén emelte csak fel, mikor pedig megpillantott engem vissza is ejtette azokat fejére és arca egy cseppet megnyugodott.
– Jó reggelt... – súgta neki, miközben beléptem a szobába, ám körbetekintve láttam, mindenki ébren van és engem néz. – Jó reggelt mindenkinek! Hogy aludtatok? – mentem a legközelebbi ágyhoz, hogy vessek egy pillantást szép sorban mindenkire. – Ugye jól vagytok, nincs semmi gond? – jártam körbe, miközben valakinek megsimítottam a kézfejét, másnak pedig megvizsgáltam homlokát, hogy nem-e forró. – Hamarosan jönnek körbe, lehet majd kell vért venni tőletek, de ne féljetek, nem vészes. Aztán reggelit is hoznak. Kényelmes így? – igazítottam meg egy másik hibrid takaróját, ki félénken bólintott, miközben engem nézett, végül pedig Jungkook ágya mellett álltam meg. – Hogy vagy?
– Jól – válaszolt röviden.
– Fáj valamid?
– Nem.
– Lábad? Megnézhetem? Begipszelték, ugye? – nyúltam a takaró felé, de ő még előttem arrébb dobta azt.
– Be – láttam szemem sarkából, amint engem figyel miközben vizsgálgatom.
– Szuper. Szép fiús kék – mosolyogtam.
– Igen.
– Lehet, fog sajogni még a lábad, de szólsz a nővéreknek és hoznak fájdalomcsillapítót. Nyugodtan nyomd meg a csengőt, ha valami gondod van. Mondjuk ez mindenkinek szól! – takartam vissza Jungkookot. – Bármi gondotok van, hívjátok a nővért. Nem lesz mérges, csak akkor, ha nem így tesztek.
– Maradsz? – érdeklődött, miközben igazgattam még ágyát.
– Nem. Most már hazamegyek aludni. De holnap reggel jövök és itt leszek egész nap – szomorodott el. – A többiek is kedvesek akik ma lesznek, meg este. Nem kell félned.
– Jó... – babrált az ujjaival.
– Lehet kapsz majd gyógyszert. A lábad miatt biztos. Meg fognak szúrni, de muszáj, hogy ne legyen baj. Megígéred nekem, hogy megengeded nekik és válaszolsz majd a kérdéseikre?
– Uhum – bólogatott szomorúan, miközben kerülte a tekintetemet.
– Remek. Nagyfiúként viseled a dolgot – mosolyogtam rá. – Most hazaindulok. De holnap jövök és itt leszek egész nap.
– Rendben.
– Egyetek rendesen! – indultam is. – Rátok fér. Gyógyulgassatok! Sziasztok! – hagytam el a kórtermet és visszacsuktam az ajtót magam után.
Mire visszaértem a nővérszobába a váltás már megjött, kivételesen a főnővér is, kinek általában máshogy van a munkaideje, mint nekünk. Ám most korábban kezdett az új betegtömegre való tekintettel. Mindenkit tájékoztattam az esti hullámról és megkértem őket, ha bármi probléma lenne a kis fekete nyuszikával, szóljanak nekem. Végül cuccaimat összeszedve indultam haza az éjszakai műszakkal karöltve.

A szabadnap a szokásoshoz híven, mintha nem is lett volna. Házimunkával telt, semmi pihenéssel, máris feküdhettem le, hogy majd néhány óra múlva keljek és induljak vissza a nappali műszakba reggel hattól este hatig. Ám ezúttal sokkal szívesebben mentem be. Utam közben vettem egy vegyes gyümölcslevet a nyuszikának, mert tudtam, milyen unalmas lesz hamarosan az a táplálékkiegészítő, amit itatnak velük egész nap. A nővérszobában kollégáim beszélgettek mikor beértem. Semmi érdekes nem történt az este, mindenki remekül van. Jungkook is engedelmesen viselkedett, válaszolgatott minden kérdésre, melyen felbuzdulva a szobájában fekvő többi hibrid is beszédesebb lett. Szót fogadott, ennek pedig nagyon örültem.
– És tudjuk már, mi lesz velük? – igazgattam meg ruhámat, miután felöltözve visszamentem a többiekhez.
– Valószínűleg a hibridárvaházba kerülnek, mivel nagyjuknak sosem volt gazdája. Van akinek papírjai sincsenek még. De a kis feketédnek van – ült az asztalánál főnővérem.
– Remélem azért a hírek segítenek rajtuk. Tele van velük most minden és fiatalok. Hátha lesz aki örökbefogadja őket.
– Volt már érdeklődő, meg érkezett gyógyszeradomány nekik. Van rá esély, hogy lesz gazdija némelyiküknek. Főleg a tiédnek. Ő nagyon aranyos. Ha nem vagy elég gyors, még más örökbefogadja.
– Honnan veszed, hogy én örökbe akarom fogadni? Csak aranyos és foglalkozok vele, mivel bennem bízik. Ennyi minden. Ő is csak egy beteg, mint a többi.
– Szerintem senkivel sem menne haza, csak veled – kapta magára egyik kollégám a kabátját.
– És amúgy is, rád fér a társaság – nézett rám jelentőségteljes tekintettel a másik nappalos nővér.
– Úgyis panaszkodtak a többiek, hogy túl sok éjszakát viszel és nekik nem jut túlórabér miattad – vette le szemüvegét főnővérem.
– Nem érek rá egy hibridre.
– Ilyen munkarend mellett nem is. De kevesebb éjszakával ráérnél. Mióta is nem volt palid? – folytatták szerény személyem kivesézését.
– Nem volt olyan pasi a közelemben, aki megérte volna az erőfeszítést.
– Most bármiféle viccen kívül – komolyodott el a főnővér. – Túl sokat dolgozol. Ki fogsz égni, főleg akkor, ha nincs hobbid, nincs otthon társaságod. Egy férfi tényleg sok időt igényelne, de ez a nyuszika például képes lesz önmagát ellátni. Nem egy gyerek aki kiemelt figyelmet követelne, viszont remek társaságot nyújtana neked. Rendesen meg kéne fontolnod. Vagy ha nem is őt, akkor egy másik hibridet örökbe fogadhatnál.
– Vagy akkor már egy kutyát – gondolkoztam el.
– A kutyát sétáltatni kell. A hibrid képes önmagát ellátni, ha nem mész haza két napig – érvelt kollégám.
– Jó, még meggondolom.
– Igazából mindegy, hogy fogadsz-e örökbe, vagy sem – vette vissza szemüvegét főnököm és folytatta a papírmunkát. – Mivel túl sokat dolgozol és az ápolási igazgató is aggódik már, le kell faragnom a túlóráidból.
– Akkor megyek sürire.
– Nem engedi. Szigorúan szabadnapozol. Jó munkaerő vagy, de muszáj megelőznünk a kiégést, főleg a hibrid klinikákon. Elég kevés így is a nővérünk.
– Hát jó – sóhajtottam nagyot.
– Átadhatom végre a műszakot? – bukkant fel az egyik éjszakás ápoló. – Mennék haza!
Átvettük a betegeket, majd felosztottuk a kórtermeket és elindultunk a reggelivel. Jungkook nagyon megörült mikor meglátott. Kezdtem megszokni ezt a reakcióját. Mondtam neki, hogy a mai nap én foglalkozok velük, az egész teremmel és jövök még vissza sokszor, ezért egyenek csak nyugodtan. Volt idejük, hiszen mi is megreggeliztünk mielőtt elindultunk volna az infúziókkal. Jungkookot hagytam utoljára, hogy időzhessek az ágya mellett kicsit, így a nyolcas kórteremnek volt a legtöbb ideje enni.
– Tudod, mi ez a gyógyszer? – szúrtam meg karját.
– Véralvadásgátló.
– Akkor elmondták a többiek. Ennek örülök. Azt is tudod, miért kapod?
– A lábam miatt – nézett rám.
– Pontosan. Mert ha nem kapsz, akkor lehet, rosszabbul leszel. Kész is van. Fogd meg picit a vattát, de ne dörzsöld! – engedtem el. – Megetted a reggelid?
– Igen – válaszolt, miközben rendet tettem a kis szekrényén.
– Ezeket az infúziókat ma szép lassan lefolyatjuk, jó? – akasztottam fel két litert a tartóra. – Ha pedig pisilni kell, csengetsz te is, ahogyan a többiek. Mutasd a kezed... Nem fáj, nem csíp, nem viszket?
– Zavar – helyezte vékony kézfejét tenyerembe.
– Elhiszem édesem, de muszáj. Lassan jobban leszel és akkor már nem fog kelleni – kötöttem be az első infúziót, majd beállítottam neki. – Hozok még ilyen ízesített löttyöt, neked is. Csokisat kérsz megint, vagy valami mást?
– Csokisat.
– Rendben. Akkor mindjárt jövök vissza mindenkinek a kis itókájával, amit délig el kéne fogyasztani majd – pakoltam össze és visszaindultam a nővérszoba felé. – Az ajtót nyitva hagyom.
Mire a feladataim végére értem jöttek az újabbak. Ebéd, déli gyógyszerek, nagyvizit és még én is akartam valamit enni. Szerencsére a kajakóma a megfelelő időben ütött be, ahogyan szokott, mi pedig kihasználva az alkalmat leültünk papírozni. Nem gyűlöltünk jobban semmi mást, de kötelező volt mindenkinek egyesével megírni az ápolási lapját. Mit csináltunk vele, mit kapott, hogy van, milyen értékei vannak minden, egészen addig, hogy mennyit ivott és hányszor ment ki mosdóba.
– Én kimegyek cigizni – állt fel kollégám. – Te is pihenj kicsit, majd folytatjuk! Menj be a nyuszidhoz, biztos hiányol. Haeun, kijössz velem? – érdeklődött némi társaság után.
Ha már ő szünetelt, akkor úgy döntöttem, rám is rám fér. Elmentem a kis büféig, ami a mi osztályunktól nem volt messze, miközben harmadik kollégánk maradt figyelni a csengőre, majd szendvicsem és a gyümölcslé társaságában, amit Jungkooknak vettem, meglátogattam a kis fekete nyuszikát.
– Nem alszotok? Miért nem? – léptem be a kórterembe.
– Meghallottuk, hogy jössz – válaszolt Jungkook.
– Inkább aludjatok, mert a délutáni szundi a legjobb. Mit meg nem adnék néha érte – vittem egy széket a drága Jungkook ágyához. – Szünetet tartok most én is, ezt pedig neked hoztam – ültem le.
– Nekem?
– Igen. Kis gyümilé. Kicsit iszogathatsz belőle, de ne sokat egyszerre, nehogy megfeküdje a gyomrodat a fresubinnal – haraptam nagyot szendvicsembe.
– Köszönöm.
– Örülök, hogy beszédesebb vagy, mint két napja. Bár még nem az igazi... Kinyissam? – figyeltem, amit próbálja letekerni a doboz kupakját.
– Igen – adta vissza nekem szomorúan.
– Csak le vagy gyengülve. De hamarosan már befőttesüvegeket fogsz nyitogatni – öntöttem a kis poharába egy keveset.
– Többieknek is...
– Kedves tőled – mosolyogtam. – Öntök akkor nekik is.
Végül alig maradt a dobozban, de mindenki iszogatott néhány kortyot a gyümölcsléből, amit amúgy Jungkooknak vettem. Én meguzsonnáztam mellette, miközben próbáltam vele beszélgetni, több-kevesebb sikerrel, majd mentem vissza dolgomra. Amint elmúlt a délutáni kajakóma hatása kezdtek megszólalni a csengők és újra rohanásba fogtunk. Alig tudtunk végezni a papírokkal mire beesett a váltás. Gyorsan elrepült az a tizenkét óra és már mehettünk is haza.

Sokat dolgoztam míg Jungkook bent feküdt nálunk. Ő is addig maradt, míg fel nem hizlaltuk, ahogyan sok másik társát. Időközben megkaptam az új beosztást is, amin fájdalmasan sok szabadnap díszelgett a korábbiakhoz képest. Ténylegesen elgondolkoztam valami társaságon a lakásba, kollégáim pedig annyira nyomták a hibrid témát, hogy végül leültem kettesben beszélgetni a főnővéremmel a dologról.
– Szerinted jó ötlet egy pácienst örökbe fogadni?
– Mivel nála más a helyzet, nem valaki rosszul tartott nyuszija, aki ugyanolyan szar körülmények közé kerül majd, mint ahonnan hozták, ezért igen. Te tudod róla a legtöbbet, benned bízik a legjobban. Nincs gazdája, lehet soha nem is lesz. Jót tenne neki is, ha hozzád kerülne. Nem aggódnál miatta, hogy mi lett vele és lenne végre társaság melletted. Ez nem az az eset amiből szerintem baj lehet. Te megfelelően foglalkoznál vele – írta a papírmunkát.
– Nem tenne ez rosszat a munkámnak?
– Több szabadnapod lesz mostantól, mint eddig volt.
– Nem úgy értem. Ha egyet örökbe fogadok, akkor onnantól az összeset akarom majd.
– Nem hiszem, hogy így lenne. Évek óta dolgozol hibridekkel és nem úgy foglalkoztál velük eddig sem, hogy mindegyiküket akarod. Szerintem nem lenne ezzel gond. De ha mégis lenne probléma, az első három hónapban indoklás nélkül visszafogadja az árvaház – fordult felém.
– Sose adnám oda, ha már egyszer hozzám került... – sóhajtottam. – Picit félek tőle. Nem tudom, mennyire lesz jó neki nálam.
– Ettől nem kell félned. Annyit fogsz foglalkozni vele, hogy zavarni fogja szerintem egy idő után. Az anyagiakban meg ő is tud segíteni, ha rosszra fordulna a helyzet. Papírjai vannak, egyre jobb formában van, tud majd valami részmunkaidőt vállalni, ha akar.
– Meg akarsz győzni.
– Én sem azért dolgozok itt, mert meggazdagszom belőle. Azért vagyok itt, mert szeretem a hibrideket és a legjobbakat akarom nekik. Márpedig ki lenne jobb gazdi, mint egy olyan nővér, aki a magánszféra, az audi és iphone helyett, a közszolgálatot választja. Én csak ösztönzöm minden ápolómat egy hibrid gondozására otthon, mert így mindig közel maradnak a szívéhez. Még akkor is, ha néhány borzasztó beteg után gyűlölettel mennek haza. Nekem is van két hibridem, tudod – mosolygott.
– Jah, tudom... Kórház tudja intézni az örökbefogadást? Nem szeretném, ha egy percig is átkerülne az árvaházba.
– Persze, tudja. Ha megkéred Nozomit biztos meg is sürgeti és akkor rögtön hazaviheted, amint elengedi az orvos. Márpedig szépen fejlődik, szóval lassan biztos mehet ő is haza. Jövőhét közepefele szerintem Kim doktor biztosan megírja a záróját.
– Doki is tudja sürgetni a dolgot?
– Nozomi biztos szól majd neki is. Ne aggódj emiatt. Inkább vásárolj be neki, azon aggódj. Az egy vagyon az elején. Minden kis apróság a bundájukra, fogukra, körmükre, az a sok ruha, meg egyebek.
– Rendben, kösz – álltam fel a székből.
– Még ma add be a papírokat, hogy elinduljon az ügy – látott el még egy utolsó jótanáccsal, amint visszafordult papírjaihoz.

Műszakom közben leadtam minden szükséges nyomtatványt az irodán, hogy az átfutási időt meggyorsítsam. Főnökeimet és a Jungkookot kezelő orvost megkértem, szóljanak pár szót az érdekemben, majd el is kezdtem a kis bevásárlótúrámat. A tanulmányaimmal töltött évek alatt rengeteg tudást szedtem fel a különböző hibridek megfelelő gondozásáról, így képben voltam, hogy mik azok amik felesleges baromságok, de melyek azok a kis kellékek, amik feltétlenül kellenek otthonra. Fokozatosan szereztem be mindenfélét, miközben Kim doktort megkértem, tartsa még bent egy kicsit tovább Jungkookot, mint a többieket, hátha az alatt a két-három nap alatt megkapom az engedélyt. Természetesen szívesen belement, én pedig egy gyors személyes elbeszélgetés után már kezembe is vehettem minden papírt. Megkaptam Jungkook felett a gyámságot, így ideje volt őt is beavatni a dologba. Kicsit azért aggódtam, nem akar majd velem hazamenni, de inkább éreztem úgy, remek meglepetés lesz ez számára és örülni fog, ezért nem mondtam neki korábban, csak mikor már biztos volt minden.
– Jó reggelt, Jungkook! – köszöntötte egyik reggel őt Kim Namjoon doktor velem az oldalán. Dolgoztam aznap is. – Minden rendben?
– Igen – mosolygott válaszul.
– Remek. A leleteid is tökéletesek, így ma el is engedünk. Hazamehetsz.
– Haza? – nyelt nagyot és lesápadt az arca. A haza neki még mást jelentett.
– Nem oda, ahonnan jöttél. Oda soha többet nem kell menned. De ezt majd Sooyoung elmondja. Én pedig elkezdem írni a papírjaidat. Addig pihengess és iszogasd a zöldségleved – hagyott ott minket a doki, mire megkaptam én Jungkook félelemmel teli pillantását.
– Velem jössz haza, ne aggódj! Velem fogsz lakni, megkaptam az örökbefogadási engedélyt. Persze csak ha szeretnél velem élni – simogattam meg vállát.
– Veled?
– Gondoltam örülnél, ha velem lakhatnál. Én úgyis egyedül élek és örülnék neked. Így nem kéne az otthonba menned.
– Nálad lakhatnék? – nyugodott meg kicsit.
– Ahha. Hozzád mennék haza, sokkal többet lennék veled. Elmehetnénk néha moziba, vagy kirándulni, finomakat ehetnél, nem kéne a kórházi koszton élned.
– Szeretem ezt is.
– Itt nem maradhatsz.
– Tudom. De az étel drága – pislogott nagyokat.
– Annyira nem, hogy ilyesmit kelljen enned. Na mit szólsz? Hazajössz ma velem?
– Igen! – mosolyodott el.
– Egy pillanatra megijesztettél, hogy nem szeretnél.
– Szeretnék.
– Remek. A doki megírja a papírjaidat, este meg ha végeztem, együtt hazamegyünk. Így jó lesz?
– Igen.
– Szuper. Már vettem neked mindenfélét. Van egy csomó ruhám neked. Hoztam is be. Majd azt át kellene venned. A kórházi hálóruhában úgysem mehetünk haza. De addig egyél, megkapod a gyógyszereket, meg elmond néhány dolgot még a doki is meg a pszichológus is. Én meg dolgozok, de ma is itt vagyok. Pihengess, jó? – simogattam meg ép lábát a takarón keresztül.
– Rendben.
Talán sosem telt olyan izgatottan egyik napom sem, mint az. Percenként néztem az órára, alig vártam, hogy végezzek a műszakban. Még a délután folyamán megkaptam minden papírt, ami Jungkooknak kellett, a zárókat, a leleteket, a gyógyszerlistát és a frissen kiállított dokumentumait. Ahogyan közeledett az este úgy elpakoltam, Jungkooknak pedig odaadtam a ruhákat, hogy öltözzön át, míg rendbe szedem az ágyát. Türelmesen várt rám a folyosón, miközben átadtam a műszakot és én is magamra kaptam az utcai öltözékemet. Láthatóan félt az emberektől, ujjait kapargatta, kapkodta tekintetét, még ajkait is harapdálta, mialatt füleit rejtegetve ücsörgött egymaga egy kis padon. Siettem, hamar elintéztem a dolgaimat, taxival pedig a szokásosnál korábban értünk haza az otthon melegébe, így akadt elég időm körbevezetni és foglalkozni vele.
– Ez a kis lakásom. Itt van rögtön a fürdőszoba balra, következő a konyha, szemben az a nappali, onnan nyílik a háló. Nem túl nagy, de szerintem pont elég. Vagyis, nekem elég volt, de ha kettőnknek nem lesz az, akkor keresünk nagyobbat – húztam oda egy széket neki az ajtó közelébe, hogy le tudjon ülni levenni a cipőjét. – Pihenj le, mielőtt összetöröd magadat!
– Köszönöm.
Segítettem neki megszabadulni a cipőtől, felakasztottam kabátját, majd elkezdtem lepakolni én is. Azt reméltem, míg ledobom a táskámat és átöltözök, ő majd körbenéz a lakásban picit és letelepszik a kényelmes kanapéra, de nem így lett, Miután újra megjelentem a hálószobából mobilommal kezemben, ő még mindig ott ül a kis folyosón egy széken.
– Miért ülsz ott? Nyugodtan gyere be. Ez a te lakásod is már. Vagy valami gond van? – sétáltam oda hozzá. – Fáj valamid?
– Nem.
– Akkor gyere! Tessék! – adtam kezébe a mankót.
Utánam jött a nappaliba, ott pedig végre leült az L alakú kanapéra mellém. Bekapcsoltam a tévét, miközben felsoroltam, mennyi mindent vettem neki. A ruhásszekrényét később terveztem megmutatni, előbb ugyanis vacsoráznunk kellett valamit. Telefonomon böngésztem a lehetséges fogások után. Próbáltam rájönni, Jungkook mit szeret, de hamar világossá vált számomra, hogy sok ételről azt sem tudja, miből készül, így nem faggattam tovább.
– Olyat rendelek, amit én szeretek, te pedig megkóstolod. Végigeszünk majd mindent szép lassan, hogy rájöjj, mit is szeretsz... Jungkook?
– Hm? – pislogott rám.
– Helyezd magad kényelembe nyugodtan. Nem kell ilyen merevnek lenned. Van esetleg valami, amit nagyon szívesen ennél most?
– Nincs – nyelt nagyot miközben lesütötte szemeit az ölében pihenő kezeire.
– Nézz ide Jungkook!
– Igen? – pillantott félve rám.
– Biztos nincs, amit szívesen ennél? Nyugodtan mond. Szeretném, ha mondanád, ha kérsz valamit.
– Málnát – nyögte ki halkan.
– Hűha, azt nehéz lesz venni most, még nincs szezonja. De lemehetek a boltba, lehet van nekik fagyasztva – keltem fel a kanapéról.
– Nem kérek.
– Na most nem értelek. Kérsz málnát, vagy nem? – torpantam meg.
– Nem kérek.
– Jungkook – guggoltam le előtte és térdeire tettem a kezeimet. – Kérsz málnát, vagy nem? Mondhatod, hogy szeretnél, akkor hozok neked.
– De mérges leszel.
– Miért lennék mérges?
– Hogy boltba kell menned ezért. Pénzt kell költened. Mérges leszel.
– Dehogy leszek – mosolyodtam el. – Nem leszek mérges. Hozok neked málnát, rendben? Mindjárt jövök, öt perc – indultam is öltözni. Otthagytam Jungkookot a nappaliban a tévé előtt abban reménykedve, hogy ha nem vagyok ott, kényelmesen elhelyezkedik majd, visszaérve pedig már egy kicsit oldottabb hangulatban találom, de nem így lett, sőt. Száját harapdálva fogadott hatalmas szemeivel, amint beléptem a nappaliba hozzá. Egy tapodtad sem mozdult, talán még levegőt is félve vett. – Na, először is – tettem le a zacskót az ajtóban. – Ülj a sarokba, dőlj hátra a párnának és tedd fel a lábadat ide! – csinálta azt amit mondtam, miközben egy másik díszpárnát vettem a kezembe. – Ezzel felpolcoljuk a lábacskádat, így nem fog fájni. Másodszor, nem tudom, milyen helyen éltél eddig, de biztos nem volt egy kellemes élmény. Itt viszont nyugodtan mozoghatsz a lakásban, kimehetsz kérdés nélkül a mosdóba, ehetsz a hűtőből bármit, főzhetsz, tévézhetsz, amit csak szeretnél, érted?
– De haragudni fogsz.
– Lehet, hogy az előző gazdád mindenért haragudott, de én nem fogok. Nyugodtan önállósulj.
– Rendben.
– Hozzak egy takarót még?
– Igen.
– Rendben. Olvasztok egy kis málnát meg hozok takarót. Egy pillanat – mentem a vissza a zacskóhoz, amiben kicsit több dolog pihent, mint egy csomag fagyasztott gyümölcs. – Megrendeltem közben a vacsorát, lassan az is jön – informáltam, mialatt a konyhába mentem.
Éreztem, még párszor beszélnem kell Jungkookkal erről a dologról, hogy ne féljen tőlem, merjen megszólalni és társai, viszont legalább válaszolt a kérdéseimre, így láttam potenciált a fejlődésében. Összekészítettem neki a nassolni valót, odaadtam kezébe, majd egy pokróccal betakargattam, miközben ő nekiesett a málnának. Jóízűen falatozott, míg én mobilomba bújva elfeküdtem a kanapén és lassan elaludtam. Fáradt voltam, mint mindig. A telefonom rezgése ébresztett csak, hogy megjött a vacsora és jó lenne, ha átvenném, mert már csöngettek párszor.
– Miért nem szóltál Jungkook? – pattantam fel.
– Embert nem szabad felkelteni.
– Azt hiszem, írnom kell egy listát ezek ellen.
Gyorsan átvettem a hűvös éjszakán a rendelt vacsorát, majd kipakoltam a konyhában egy tálcára. Szerencsére még meleg volt egy kicsit minden, így nem kellett semmit sem mikrózni. Odatettem Jungkook mellé a kanapéra, én pedig leültem a földre.
– Maradhatok itt?
– Persze, azért pakoltam ide. Maradj ott és kóstolj meg mindent, amelyik pedig ízlik azt nyugodtan megeheted.
Jungkook félénken eszegetett csupán, így miatta én sem kapkodtam. Nem akartam sürgetni, ezért kicsit jobban elhúzódott a vacsora, mint gondoltam. Későre járt már, mikor el tudtam pakolni, legalábbis számomra. Elküldtem fürdeni új ruháinak kíséretében míg kinyitottam a kanapét, melyet kineveztem úgy ágyamnak. Nem szerettem volna, ha a törött bokájával egy kényelmetlen matracon alszik, ezért megkapta az én puha fekhelyemet. Nagyon megszeppent amint ezt tudtára adtam. Félve fogadta csak el és nem is tűnt úgy, mint aki komfortosan érzi magát, de reméltem, ez csupán az új hely miatt van, később pedig majd szép lassan felszabadul és nem csak akkor fog megszólalni, ha kérdezem, hanem máskor is. Bár ez még egy távoli álom volt csupán, amiről fantáziálni kezdtem miután mindkettőnk letette a fejét és jó éjszakát kívántunk egymásnak. A két szoba közötti ajtót nyitva hagytam, hogy ha bármi problémája lenne, azonnal fel tudjak kelni hozzá, mivel nővérhívó csengő nálam nem volt a lakásba beépítve. Jó ötletnek bizonyult végül, hiszen az éjszaka közepén meg is ébredtem. Halkan nyöszörgött, eleinte nem is tudtam eldönteni, hogy most kintről hallom, vagy a hálóból, ahogy azonban csendben osontam be hozzá világossá vált, belőle jönnek a hangok. Nem kapcsoltam villanyt, anélkül is eleget láttam és nem akartam ráijeszteni.
– Jungkook – szólaltam meg lágyan. Előbb választ szerettem volna tőle kapni, mielőtt hozzáérve felriasztom. – Jungkook, semmi baj, csak rosszat álmodsz. Hallasz? Jungkook... – halkult el.
– Sooyoung?
– Csak valami rosszat álmodtál – simogattam meg. – Semmi gond. Jól érzed magad?
– Igen.
– Kérsz valamit?
– Nem... Itt maradsz?
– Persze. Maradok míg elalszol.
– Alszol velem?
– Veled?
– Igen.
– Hát... persze, alszok veled, csak áthozom a takarómat – keltem fel mellőle és a cuccomért indultam.
Sokat tanultunk annak idején arról, milyen sok törődést igényel egy-egy hibrid. Hogy igénylik a társaságot és ők nem képesek egyedül élni, szeretik a közös programokat, továbbá rendkívül ragaszkodóak. Féltem tőle már az elején, hogy nem fogom tudni megadni a megfelelő mennyiségű figyelmet neki és depressziós lesz, ez az esti kis különkérés pedig nem segített az aggodalmam leküzdésében. Befeküdtem mellé a franciaágyba, majd miután felém fordult, óvatosan megsimogatva fejét kívántam jó éjszakát. Többet nem ébredtünk fel semmire. Ő sem álmodott rosszat és én is éreztem, szabadnapom van, ezért kipihentem magamat. Mikor kinyitottam szemeimet csak a feje tetejét láttam és hatalmas nyuszifüleit. Bebújt takarójába a napfény elől. Nem keltettem fel, hagytam szundizni még, én pedig lassan összeszedtem magamat. Telefonomat nyomkodva mentem ki a konyhába, majd ott leülve kávézgattam néhány cikk felett. Nem szerettem a híreket, nem is érdekeltek soha, de a tájékozódás miatt kénytelen voltam bele-bele nézni a nap történéseibe. Hamarosan felálltam onnan a sok politika és parasztvakítás után, hogy megtartsam reggeli higiénés rutinomat, mikor pedig kiléptem a fürdőből, megpillantottam Jungkookot, ki mankóján támaszkodva nézett engem.
– Felkeltél? Kérsz reggelit?
– Fáj a lábam.
– Ülj le, viszek neked fájdalomcsillapítót. Meg a vérhígítódat. De enned is kéne valamit, különben rosszul leszel – segítettem a kanapéhoz, majd gyógyszerért mentem.
– Köszönöm! – vette el a pohár vizet és a bogyót.
– Feküdj el kicsit! Ha felpolcoljuk a lábidat akkor kevesebb vér megy bele és nem fog fájni – pakoltam párnát a törött bokája alá, miközben kiitta a poharat. – Vajas pirítós, gyümilé és málna? Vagy csak málna? De tojást is csinálhatok és müzlim is van. Mit ennél?
– Málnát – csillogtak szemei.
– Rendben. Olvasztok belőle. Vagy megeszed az egészet? Egy kilót vettem, abból ettél tegnap is.
– Megeszem.
– Akkor neked azt hozok. Az injekciót megmutatták, hogyan kell?
– Igen.
– Be tudod adni magadnak?
– Nem.
– Ohh... akkor beadom én – ültem mellé a kanapéra.
Miután megkapta minden gyógyszerét nekiestem a reggelinek. Először őt szolgáltam ki egy hatalmas tál málnával. Boldogan esett neki, én pedig csináltam magamnak néhány pirítóst. Egymás mellett ülve néztünk mesét míg eszegettünk, miközben megkínáltam az én tányéromból egy szelettel. Észrevettem, ahogyan méregeti a kenyeret, mivel pedig ráfért rendesen az evés, plusz a bizalom is jól jött kettőnk kapcsolatának, inkább hagytam, had kóstolja meg, aminek az lett az eredménye, hogy a reggelim felét ő termelte be. Igazából nem zavart. Örültem az étvágyának.
– Ha így folytatod az evést, hamarosan nem hogy jó formában leszel, de még el is kezdesz hízni a rossz irányba.
– Nem akarok.
– Akkor majd ha eléred a versenysúlyodat, elkezdünk sportolni.
– Nem akarok verekedni – nyalta le ujjait.
– Isten ments! Nem fogsz. Ezt honnan vetted?
– Ha valaki negyvenöt kiló felett volt, az előző gazdám elküldte küzdeni más hibridekkel. Én nem akarok harcolni. Akkor inkább nem eszek – tette le az üvegtálat maga mellé.
– De egyél! Ezt a harcos dolgot pedig felejtsd el. Az előző gazdád nem volt normális, remélem tisztában vagy vele. Ezek miatt pedig soha nem fog kijönni a rácsok mögül. Te egyél, amennyi csak jól esik. Ha hízni kezdünk, majd eljárunk mozogni és erősödni. Rám is rám fér egy kis edzés. Ahol eddig voltál az nem az igazi élet. Vonatkoztass el tőle. Már nem kell úgy élned az életedet. De remélem erre lassan magadtól is ráébredsz... Edd meg a málnát! – nyújtottam neki vissza a maradékot. – Ha pedig éhes vagy még mond, én pedig csinálok neked enni. Vagy ki is szolgálhatod magadat, ha szeretnéd. Tele a hűtő.
– Köszönöm... Kérhetek inni is?
– Igen. Gyümilé, vagy víz? – keltem fel mellőle.
– Gyümölcs.
– Mindjárt hozom.

Jungkook szépen hízott tovább azok után is, hogy hozzám került. Lassacskán kezdte megérteni, szabadabb, mint azelőtt bármikor, bár csak lépésről lépésre haladtunk. Volt ami nem úgy alakult, mint ahogyan szerettem volna, de végül mégsem bántam. Ilyesmi volt az is, hogy nem akarta saját magát megszúrni, mert mint kiderült, rettenetesen félt a tűtől. Ha ezt hamarabb a tudtomra adja, máshogy is álltam volna az egészhez és neki is könnyebb lett volna elfogadni a kötelező napi szurkálást. Emellett a közös alvástól sem tudtam megválni, ami nem csak éjszakára terjedt ki. Ha elszundítottam a kanapén arra keltem sokszor, hogy Jungkook nyuszifülei hullanak a karomra és fűtenek, mint egy kazán, vagy éppen véletlenül lábaimnak dől, amint elszenderül a túlsó végen. Ahova csak lehetett jött velem, bár a házból nem engedtem ki, míg rendesen járni nem tudott, ezért a gipszlevétel volt az első alkalom, mikor oldalamon vele mozdultam ki.
– Na mit mondott a doki? – vártam meg kint a folyosón. Azért szerettem volna, ha kicsit önállósodik.
– Rendbe jöttem, de a vérhígítót még szednem kell. Meg nem szabad megerőltetnem egyelőre a bokámat.
– Ez remek hír. A gyógyszert gondoltam. Azt mindig kell még egy picit szedni. Mondott még valamit?
– Megdicsért, hogy jól nézek ki az első találkozásunkhoz képest – ült le mellém.
– Hát rendesen összekaptad magadat, de még nem az igazi. Látványos a változás, borzasztóan mutattál első alkalommal. Nagyon határon mozogtak az értékeid, viszont örülök, hogy nem lett semmi bajod. Szerencséd van – igazgattam meg haját. Kicsit elanyásodtam mellette.
– Mm... Most hazamegyünk?
– Mehetünk, de elmehetünk máshová is. Lenne kedved?
– Nem tudom. Nem nagyon ismerem a várost.
– Akkor egy kicsit sétálunk, de a lábadra való tekintettel, taxival megyünk majd haza. Ebédeljünk egyet, az lesz a legjobb program – indultunk is utunkra.
– Ehetek tésztát?
– Amit csak szeretnél. Wow! – pillantottam fel rá menet közben.
– Hm? – találkozott tekintetünk.
– Eddig fel sem tűnt, hogy ilyen magas vagy. Azt hiszem, innentől magassarkúban kell járnom, ha veled megyek valahova – sétáltunk tovább.
Hazafele indultunk és útközben ültünk be enni egy kis étterembe. Így Jungkook tudta picit tornáztatni a bokáját, ám nem is erőltette meg, plusz a taxi költsége is csökkent, amit amúgy sosem számoltam, de elég nagy hirtelen kiadást jelentett a felbukkanása, így elkezdtem nyomon követni a pénzmozgásaimat. Viszont volt valami, amire nagyobb figyelmet fordítottam a wonjaimnál.
– Mi a baj Jungkook? – ültünk az egyik sarki asztalnál, miközben ő ahelyett, hogy enyhén lógatta volna hatalmas nyuszifüleit, ahogyan szokta, látványosan próbálta azokat elsüllyeszteni kócos hajában és elrejteni ruhája alatt.
– Sokan vannak... hangosak – nézelődött félénken.
– Inkább kérjük elvitelre akkor az ebédünket és majd otthon együk meg, mit szólsz?
– Te szerettél volna itt enni. Ehetünk itt.
– De te nem érzed jól magad. Vigyük el! Elnézést! – kaptam el a pincért, majd meg is beszéltem vele, hogy inkább elvinnénk mindent, ha lehet.
– Sajnálom – kerülte tekintetemet.
– Micsodát?
– Hogy nem ehetünk itt. Remélem nem haragszol.
– Dehogy haragszok. Fontos, hogy te is jól érezd magadat. Nem akarok semmit erőltetni, amit nem élvezel. Ez is olyan. Ha nem érzed jól magadat, elmegyünk. Nem gond.
– Rendben...
– Oh! Van egy ötletem amitől jó kedved lesz. Mivel most már nem vagy a házba zárva a lábad miatt, így szükséged lesz kulcsokra és egy pénztárcára is. Hazafele veszünk pénztárcát, amilyet szeretnél, mit szólsz?
– Nincs szükségem rá. Nem kell ilyeneket venned nekem – válaszolt végre rám nézve.
– De szükséged van rá! Ha elmész otthonról vinned kell az irataidat, pénz nélkül pedig ne menj semerre.
– Nincs pénzem, sem irataim.
– Dehogy nincsenek. Csak eddig én cipeltem őket. De innentől neked kell majd. Nézünk nekik valami szép férfias bőrpénztárcát, ami neked is tetszik. Már alig várom – vigyorogtam. Szerettem új dolgokat venni, főleg másnak.
Így amint megkaptuk az ebédünket és kifizettem, hazaindultunk egy olyan útvonalon, ami végigvitt minket egy kis piacutcán. Kicsi kerülővel járt, de szerettem volna venni Jungkooknak egy pénztárcát. Eltartott egy ideig mire megtaláltuk azt, akinél valódi bőr pénztárcák lehettek és Jungkook nézelődni kezdett. Az eladó tudta, nem engem kell lenyűgöznie, hanem őt, hiszen sok ember kényezteti el a hibridjeit, köztük pedig én is. Szegény Jungkookot annyira körbeugrálta, hogy már zavarni kezdte őt az eladó, ezért inkább finoman tudtára adtam a néninek, maradjon csendben. Jungkook így komfortosabban érezte magát, majd szinte azonnal meg is találta, melyiket szeretné, amiről alkudozásba fogtam. Elvégre nem egy boltban voltunk, hanem a piacon. A hölgy ezúttal is próbálta kijátszani a hibrid kártyát, ám nem sikerült neki olyan jól, így végül kevesebbért vittük haza a választott kis pénztárcát, mint ahogyan azt ő szerette volna.
– Pakold át az irataidat! – dobtam le cipőmet és vékony kabátomat az előszobában, majd táskámmal megindultam a nappali felé, hogy kipakoljam Jungkooknak a saját dolgait. Szó nélkül követett, majd ült le a kanapéra. Meglepődött, hogy milyen iratai vannak. Láthatóan még sohasem találkozott velük. – A képet még a kórházban készítették rólad. Gondolom emlékszel. Nagyon rossz... nagyon vékony voltál... De már jobban nézel ki – próbáltam pozitív lenni, amint rám nézett. – Bármikor csináltathatunk újat.
– Jó lesz. Köszönöm Sooyoung... gazdám.
– Jaj, ezt ne! Nem szeretem, bár én is szoktam másokra mondani, hogy gazdi, de... Nem szeretem. Én nem vagyok a gazdád. Lehet, hogy törvényileg az vagyok, viszont azt szeretném, ha egyenlőek lennénk. Nem vagy a tulajdonom... Egy ember nem tulajdona egy másiknak. Nem vagytok rabszolgák.
– Nem vagyok ember.
– Dehogynem! Egy ember vagy, nyuszi vonásokkal. Nem egy nyúl, ember vonásokkal. Nagy a különbség. Ember vagy, csak sokkal cukibb – nyitottam ki mondatom végén a pénztárcám pénzes részét.
– Még sosem mondta ezt nekem senki.
– Mert itt más, mint az a hely, ahol eddig voltál. Tessék! – adtam oda neki az összes készpénzem.
– Nem kell pénz.
– De, legyen nálad, ha menni akarsz valahova. Bár amíg nincs telefonod, ne menj majd messzire. Nem szeretném, ha eltévednél.
– Nélküled nem megyek sehova.
– De, Jungkook! Kell hobbi neked, ki kell mozdulnod, barátokat kell találnod. Nem ülhetsz itthon mindig, míg én dolgozok.
– Elvagyok a tévével. Nincs szükségem pénzre – tolta el a kezemet.
– Tedd el Jungkook! Menj el néha enni, vegyél magadnak amit szeretnél és szólj, ha kell még. Én tartalak el, én pénzellek – vettem el tőle a pénztárcáját és eltettem helyette a wonokat.
– Drága vagyok neked. Nem kéne rám költened. Csak teher vagyok.
– Ez nem igaz. Igen, drága voltál, de kellett már élet a lakásba és szerintem ez volt a legjobb megoldás. Számodra és számomra is – mosolyogtam rá. – Ennünk kéne, mert kihűl.
– Idehozok mindent – pattant fel mellőlem.
Jungkook kihasználta, hogy újra lábra tud állni támogatás nélkül, így nem csak az ebédnél segített pakolászni, de minden másban is. A házimunkát elleste tőlem szép lassan, ahogyan igénybe vettem szolgálatait, hamarosan pedig megcsinált mindent helyettem. Túlságosan elkényeztetve éreztem magamat, ami nem tetszett. Meg akartam osztani az otthoni kötelességeket, nem pedig teljesen rátukmálni, ezért minél hamarabb szereztem neki egy telefont és néhány játékot a laptopomra. Tetszett neki minden kütyü és reméltem, azokon keresztül majd szerez barátokat, esetleg programot is, hogy kimozdulhasson nélkülem, néha pedig ellustulja majd picit a házimunkát, de nem így lett. Továbbra is mindent elintézett helyettem, miközben szép lassan elérte az egészséges versenysúlyát, bár még messze állt tőle. Ám az, hogy a határt elkezdte megközelíteni egy újabb problémát vetett fel.
– Hoztam neked valamit Jungkook – értem haza egyik este a műszakomból és leültem mellé a kanapéra.
– Mi ez? – vette el tőlem a doboz gyógyszert.
– Hormon a heatedre. Lassan biztosan visszatér az is és nem szeretném, ha szenvednél tőle, vagy esetleg... rossz vége lenne. Bár aludhatok bent a munkahelyemen, de nem akarok minden hónapban több napot. Ezt az után kell elkezdened szedni, ahogyan az utolsó véget ér. Szedtél ilyesmit valaha?
– Nem... nézegette a dobozt, miközben mélyre ejtette füleit. – Nem sokáig volt gondom a heatemmel. El is felejtettem, hogy lehet még...
– Elég... rossz passzban voltál. A szervezeted nem fogja ilyesmire pazarolni az energiáját. Most viszont már majdnem teljesen egészséges vagy. Lassan biztos lesznek újra hullámaid. De nem muszáj szedned a bogyókat. Elmehetsz a központba is más nyulakhoz, ha azt jobban szeretnéd.
– Központba? – pislogott rám.
– Hát a hibrid központba... Sosem hallottál róla, igaz?
– Nem.
– Szegénykém. Sajnálom. Szóval, van egy hibrid központ, ami örökbe adással foglalkozik illetve nyomon követéssel. Aki nem szeretné hormonnal tömni a hibridjét, az oda el tudja vinni, mikor rátör a heat és ott talál magának párt addig.
– Szexelnek idegenekkel?
– Igen... tömören.
– Azt nem akarok. Ha szedem a gyógyszert akkor nem kell idegenekkel, ugye? Akkor nem kötelező?
– Dehogyis, semmi sem kötelező. Egyedül, gyógyszer nélkül is át tudod vészelni a heatet, csak nehezebb. Csupán azt hittem, a gyógyszert nem fogod szeretni, azért mondtam.
– De, szeretem a bogyót, ha nem kell mással lefeküdnöm.
– Még sosem találkoztam férfival, aki nem szereti a szexet – mosolyogtam.
– Ezt senki sem szeretné... És hogy kell ezt szedni?
– Napi egy szem, nagyjából ugyanabban az időben. Ha kezd fogyni, szólsz és hozok még. Az egyik dokinkkal írattam fel. Majd néha be kell néznünk hozzá, hogy megvizsgáljon, minden rendben-e.
– Köszönöm.
– Szívesen. Remélem hamarosan szükséged is lesz rá. Én lennék a legboldogabb, ha a hormonjaid is visszaállnának a normális szintre. Bár erre a doki azt javasolta, kezdj el mozogni. Nekem sem ártana egy kis edzés, szóval mi lenne, ha eljárnánk néha konditerembe?
– De te dolgozol.
– Gondoltam munka után meg szabadnapomon mehetnénk.
– És akkor mikor megyünk moziba? Vásárolni, ügyeket intézni, sétálni? – érdeklődött.
– Előtte, vagy utána. Kicsit mozognánk, erősödnénk, utána pedig intézhetnénk minden mást. Úgyis maximum egy órát edzenénk, többet nem. Lenne kedved hozzá?
– Igen. Szívesen elmegyek veled.
– Ennek örülök. De ma még biztosan nem fogjuk elkezdeni. Holnap dolgozok, aztán van egy szabadom, majd aznap, jó?
– Oké.
Ezzel elindult kettőnk fejlődése. Nekem is el kellett egy kis mozgás és erősítés a munka mellett, hiszen nem igazán foglalkoztam magammal soha ilyen téren, neki pedig kifejezetten kellett az edzés, hogy remek formában legyen. Az első alkalommal még igazán félénken mozgott a sok ember között és az edzővel sem tudott megbékélni. Nehezen nyitott bárki felé, de nem hibáztattam emiatt. Türelem kellett hozzá, de szerencsére ezt megkaptuk a pénzünkért. Miután már voltunk lent néhány alkalmat Jungkook kezdett kapcsolatokat kialakítani másokkal és először éreztem azt, végre nem csak én vagyok neki, hanem valaki más is. Egyre kevésbé járt a sarkamban mikor elmentünk a kondiba, hamarosan pedig magától kezdeményezett beszélgetést az edzőnkkel, amin mindketten meglepődtünk. Jó volt látni, hogy képes másokban is megbízni valamilyen mértékben, csak idő kell neki.

Szépen fejlődött, lassan elkezdett izmosodni, hamarosan pedig a heatje is visszatért. Ennek valahol örültem, valahol nem. Elég nehezen volt kezelhető az alatt a pár nap alatt, míg szenvedett szegény. Nem tudtam kivenni szabadságot hozzá, mert túl későn jöttek az egyértelmű jelek, így csupán annyit tehettem, hogy munkaidő után minden figyelmemet nekiszenteltem. Rettentően rossz volt látni, hogy kifordult magából. Nagyon küzdött az ösztönei ellen, az ép és állati pillanatai pedig egyik percről a másikra bukkantak fel. Sosem hallottam még annyiszor tőle egy nap a "sajnálom" szót, mint az alatt a néhány alatt, pedig semmi rosszat nem tett. Annyira leteperte a hőhullám már az első huszonnégy óra végére, hogy nem nagyon tudott felkelni az ágyból. Valószínűleg ez amiatt alakult így, mert nagyon hosszú ideje működött már rosszul a hormonrendszere. Csupán beszélt velem, mondott nekem dolgokat, amiket soha nem fogok felhozni neki, egy-egy erősebb pillanatában pedig a keze jelentett csak problémát, de az sem olyan nagyot, ami miatt annyira megalázva kellett volna éreznie magát, mint amennyire érezte.
– Hogy vagy? – dobtam le ágyunk mellé a táskámat.
– Fáradtan – terült el, egyik kezét pedig lelógatta a puha matracról.
– Nem tudtál aludni? De látom, megittad a vizet, hozok mindjárt újat. Lázcsillapítót szedted, hogy tudj pihenni? – törölgettem meg arcát, majd nyakát a szekrényen pihenő nedves ronggyal.
– Csak kettőt vettem be. Azt mondtad, többet ne vegyek be míg nem jössz haza.
– Jól tetted. Aludtál picit?
– Kicsit... mikor lesz ennek vége?
– Lassan csillapodni fog. Biztos vagyok benne. A többi pedig kicsit sem lesz ilyen. Megígérem... – néztem arcát. Nem festett jól, egyáltalán nem segített a kis hízásán a heat, inkább rontott rajta. – Hazafele váltottam ki fresubint. Ideteszek néhányat, majd iszogasd őket napközben. Hozok vizet is mindjárt és a rongyot is lecserélem. Törölköződ az ágyban van?
– Igen – könyökölt fel lassan, majd előhúzva a törcsijét maga alól, odaadta azt nekem.
– Bevizezem ezt is. Mindjárt jövök.
Odapakoltam Jungkook köré, tiszta ruhát is tettem az ágya mellé, hogy majd öltözzön át, miután pedig bevette a vitaminjait és lázcsillapítóját, lefeküdtem a nappaliban a kanapéra aludni. Hosszú volt az éjszakás műszakom, viszont szerencsére pihenőnap jött, aminek nagyon örültem. Éberen aludtam, ahogyan addig minden nap míg szenvedett szegény, ezért felébredtem minden nyűgjére és gyakran látogattam. Még mindig, négy nap után is rettenetes passzban volt, főleg este. Kezdtem már azon gondolkodni, hogy inkább bevitetem és infúziót köttetek rá, ám szerencsémre reggelre varázsütésszerűen megváltozott.
– Sooyoung... Sooyoung... alszol?
– Nem – nyitottam ki szemeimet a földön elterülve, majd megpillantottam magam felett Jungkookot, ki az ágyon fekve nézett rám. – Mi a baj?
– Semmi... Ami... ijesztő, de jól vagyok.
– Tényleg? – pislogtam fáradtan, nem aludtam túl sokat mellette.
– Igen. Jól vagyok. Alszol?
– Lehet – ültem fel és megnéztem homlokát. – Tényleg nem vagy már forró. Az arcodon is látszik, hogy jobban vagy.
– Rendbe jöttem.
– Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is ez a heat.
– Akkor alszol? Befeküdhetsz ide, nem foglak zavarni – mászott ki az ágyból és leült mellém a földre.
– Le kell cserélni a teljes garnitúrát, majd utána – keltem fel.
– Megcsinálom! – előzött meg és el is kezdte lehúzni a lepedőt.
Tényleg jobban lett, láthatóan kezdte visszanyerni az erejét, bár még nem volt teljesen jól. Kapkodva ágyazott meg nekem, alig tudtam valamit hozzászólni a dologhoz, máris készen volt a helyem, ő pedig becsukva maga mögött az ajtót hagyott egyedül, hogy pihenjek. Nem kellett noszogatni, azonnal bebújtam saját takaróm alá. Bár nem aludtam túl mélyen, mert fel-felébredtem. Végigkövettem a hangok alapján, hogy Jungkook épp mit csinál. Az igazat megvallva aggódtam kicsit érte, hiszen olyan hirtelen lett rosszul, majd jobban. Nem volt teljesen normális ez, bár tanultam róla annak idején, hogy van akinél tényleg így zajlanak a heatek.
Nem aludtam sokat, mert csak ez az egy szabadnapom volt, másnap pedig reggelre mentem, ezért néhány óra után felkeltem és kimentem hozzá a nappaliba. Tényleg jó formában volt ahhoz képest, hogyan festett előző nap. Rengeteget evett az idő alatt, míg vele voltam. Pótolta az elvesztett kalóriákat, ha pedig engedtem volna, az edzéssel is így tett volna, de nem akartam hagyni. Ráfért még egy kis pihenés, viszont meg kellett ígérnem neki, hogy másnap munka után elmegyek vele a kondiba. Erre már nem mondhattam nemet, így egy fárasztó műszak után a konditeremben találkoztam vele és az új edzőnkkel. A régi elköltözött sajnos.
– Dolgoztál ma? – állt mellettem miközben lightosan erősítettem.
– Igen. Nincs is kedvem nagyon az edzéshez. De Jungkook akart jönni, tegnap pedig még elég beteg volt, ezért eljöttem vele.
– Kedves tőled. Látszik, nagyon törődsz vele.
– Igen. Nagyon közel állunk egymáshoz.
– Valóban? Ti is "olyan" kapcsolatban vagytok?
– Mire gondolsz?... A nagyon közelire? Dehogyis! Én nem... nem azért foglalkozok vele. Dehogyis! A gondolat is sértő.
– Bocsánat, csak biztosra szerettem volna menni mielőtt megkérdezem.
– Megkérdezed, mit? – tettem le a kis súlyzómat és felnéztem rá.
– Hogy lenne-e kedved velem vacsorázni egyik nap? Egy szabadnapodon, vagy esetleg műszakod után – feszített ott mellette. Láthatóan próbált nagyon vonzónak tűnni.
– Ez egy remek ajánlat...
– De?
– Azon még gondolkodok.
– A nyuszika miatt?
– Nem-nem. Csak... – sóhajtottam.
– Nem vagyok az eseted.
– Hát... az igazat megvallva magam sem tudom, mi az esetem, tekintve azt, hogy mennyit dolgozok. Viszont nem akarlak megbántani vagy ilyesmi, de ez tényleg nem alkalmas jelenleg. Inkább ezt mondanám. Nem igazán tudnék egy kapcsolatot beilleszteni a napjaimba.
– És megpróbálni sem szeretnéd?
– Én... nem tudom. Tényleg nincs energiám erre.
– Ezt egy határozatlan nemnek veszem és még próbálkozni fogok, míg el nem érek legalább egy kávét. Ha tényleg csak az idődön múlik, akkor nem hagyom ennyiben a dolgot – mosolygott. Kitartó pasasnak tűnt, már csak az edzettségéből kiindulva is.
– Ahogy gondolod. Csak ne ártson meg a sok nem – keltem fel, hogy folytassam az edzésemet.
– Ettől nem félek.
Szerencsére hamar megszabadultunk ettől a témától, mivel Jungkookkal is foglalkozott néha, én pedig nem voltam hajlandó folytatni egy ilyen beszélgetést. Így az edzésem a kezdeti furcsa fordulattól eltekintve úgy alakult, ahogyan szerettem volna. Pihentetőbben, mint máskor. Másnap azonban újból dolgoztam, ezért amint végeztünk és lezuhanyoztunk, hazaindultunk. A szokásos módon telt az este, szereztünk vacsorát menet közben, majd pizsamába átöltözve leültünk elfogyasztani azt, miközben tévéztünk és beszélgettünk.
– Kéred a répám? – emeltem ki a kis zöldségkarikát a tésztámból.
– Te nem?
– Nem szeretem annyira a pirítottat.
– Akkor miért kéred mindig azzal, ha utána úgyis nekem adod? – hajolt oda hozzám a kanapén ülve.
– Pont ezért – tettem a szájába. – Mert te szereted és így neked adhatom.
– Mm... – nyelte is le. – Így már világos. Mindet nekem adod?
– Igen, amint összefutok velük.
– De trükköt nem kell csinálnom érte, ugye?
– Nem – turkáltam tovább ételes dobozomba bújva.
– Elmész vele?
– Kivel, hova? – néztem fel rá. Fülei olyan szigorral nyúltak a magasba, hogy hegyeik szinte összeértek. Sosem láttam még ilyen érdeklődőnek.
– Az új edzővel. Elmész vele majd vacsorázni?
– Honnan tudod, hogy elhívott?
– Én... – ijedt meg és már lógtak is azok a szép fekete nyuszifülek. – Nem akartam hallgatózni, csak... véletlenül hallottam, nem tudom mit válaszoltál. Esküszöm nem hallgatóztam.
– Nyugi! Csak meglepődtem, hogy hallottad. Mindig elfelejtem, hogy jobban hallotok nálunk.
– Nagy füleim vannak.
– Igen – mosolyodtam el.
– Elmész vele akkor? – érdeklődött félénken.
– Nem hiszem. Nem. Nincs időm rá. Vagy nekem te az életemben, te kapod az összes szabadidőmet és én jól érzem magam így. Nem lenne időm még rá is – ettem tovább.
– Azért tetszik neked?
– Még az se – nevettem el magamat. – De ezt nem mondtam neki. Nem akartam a lelkébe tiporni. Nem szeretem az ilyen gyúrós, csak egészség, csak sport embereket. Én nem vagyok ilyen. Én lusta vagyok és szarok az egészséges étrendre. Répa?
– Köszönöm! – vette ki fogaival a pálcikáim közül a kis karikát.
Tényleg meglepett, hogy hallotta és rákérdezett. Nem gondoltam, hogy ekkora zajban is fókuszál a hangomra, mert az tény, hogy sokkal jobban hall, mint az emberek, de az is, hogy hangzavarban ugyanúgy nehezére esik koncentrálni egy messzebbi emberre, mint viszonylagos csendben. Ezek szerint folyton figyelt rám. Ezt mondjuk gondoltam, de így be is igazolódott a sejtésem. Én is kötődtem volna magamhoz a helyében, tekintve mennyi mindenen mentünk keresztül és milyen sanyarú élete volt előttem.
– Nem sok kaja van a hűtőben holnapra Jungkook – keltem fel mellőle miután elfogyott a vacsim.
– Nem gond, megoldom.
– Rendelj valamit majd! Van pénz a dobozban. Én hazafele hozok vacsorát. Majd írd meg, mit ennél. Viszont annak örülnék, ha holnap nem mennél edzeni.
– Maradok itthon pihenni – nézett fel rám felemás fülekkel.
– Rendben. De ha mégis mennél, írj. Na lefekszem, holnap dolgozok – indulta a háló felé.
– Kérhetek valamit?
– Persze – fordultam vissza hozzá az ajtóból.
– Adsz reggel puszit, mikor elmész?
– Puszit?... Adhatok, ha szeretnéd – lepődtem meg a kérdésén. Nem vittük túlzásba ezt a testi kapcsolatot, nem is öleltük még egymást, főleg azért, mert féltem, hogyan reagálna rá, ha megpróbálnám, ezért igazán különleges volt a kérése.
– Egyik nap, mikor mentél dolgozni és megnézted a lázamat, megpusziltad a homlokomat ahogyan elköszöntél. Nagyon jó érzéssel töltött el, mert sokszor nem tudom, mikor mész el itthonról. Nem szeretek arra kelni, hogy nem vagy itt.
– Csak nem akarlak újra felébreszteni. Az ébresztőmre így is mindig felkelsz. De akkor majd adok puszit mielőtt elmegyek – mosolyogtam rá, ő pedig viszonozta. – Jó éjszakát Jungkook!
– Neked is!
Azonnal elaludtam amint ledőltem az ágyra, olyan fáradt voltam a munka és az edzés után, így fogalmam sem volt reggel, hogy Jungkook mikor feküdhetett le. Biztosan későn, hiszen az ébresztőmre meg se rezzent. Halkan másztam ki mellőle, ahogyan minden reggel, majd viszonylagos csendben készülődtem. Annyira benne voltam a reggeli rutinomban, hogy mikor elkezdtem felvenni a cipőmet jutott csak eszembe, mit is kért tőlem. Nem szerettem volna megijeszteni, ezért előbb óvatosan megsimogatta a hátát, mire hason fekvésből felkönyökölt és álmos arccal fordult felém.
– Megyek dolgozni, csak jöttem puszit adni – mire ezt kimondtam már oda is tolta nekem az arcát, hogy hova kéri.
– Egyből hazajössz? – dörmögött halkan, miután megkapta a kis búcsúpusziját.
– Igen. Hozok majd enni, de nem teszek nagyobb kitérőt. Aludj még! Este találkozunk – keltem fel az ágy mellől.
– Legyen szép napod! – dőlt vissza és már aludt is.
Ettől a gesztustól elgondolkodtam azon, hogy több törődést igényelne Jungkook. Nyilván, rengeteg helyen írnak arról, milyen sokat kell velük foglalkozni és hogy olyan embernek egyáltalán nem ajánlanak hibridet, aki nem szereti ha ölelgetik, mert ők viszont nagyon igénylik. Azonban eddig tényleg aggódtam kicsit amiatt, hogy hogyan reagálna, ha megpróbálnám megvakargatni a fülét, vagy odabújni hozzá, tekintve a korábbi életét és azokat, miket mesélt. Nem akartam erőltetni az ilyesmit, mivel pedig nem tűnt úgy, mint aki hiányolja ezeket, ezért nem is kérdeztem rá. Viszont ezzel a puszival, hogy mégis csak szeretné, ha adnék neki mikor elmegyek és a kis vallomásával, miszerint nem szeret arra ébredni, nem vagyok már ott, elgondolkoztatott. Lehet mégiscsak meg kéne próbálni játszani a füleivel, simogatni a fejét és odahúzni magamhoz néha, mert attól valószínűleg még jobban érezné magát.
Ezen gondolkoztam végig a műszakom alatt. Hogy hogyan is kéne ezt lassan bevezetni a kapcsolatunkba. Nem akartam neki kellemetlenséget okozni, sem érzékeltetni a különbséget kettőnk között, miszerint ő hibrid, akinek kellenek ezek az érintések, én pedig ember, akinek nem annyira lételeme. Nem igazán találtam helyes megoldást, így arra gondoltam, a spontaneitást fogom megpróbálni az első adandó alkalommal. Ez pedig hamar elérkezett ahogyan hazaértem. Csak... én izgultam túlságosan, ezért nem éltem vele. Majd jött a következő alkalom, az újabb és az újabb. Már ott ültünk egymástól néhány centire, ahogyan szoktunk vacsorázni, azzal a rengeteg lehetőséggel a hátunk mögött, miközben folyamatosan adódott a következő, de mégsem történ semmi.
– Feszült napod volt? – szólalt meg fél szemmel rám pillantva.
– Mondjuk, egy picit.
– Holnap biztos jobb lesz.
– Biztosan – néztem, amint a tévére szegeződik tekintete és tömi szájába a vacsorát. – Szeded a gyógyszered?
– A hojmont? – csámcsogott, majd bólogatott.
– Reméltem, hogy nem felejted el... Örülök, hogy jobban vagy – simogattam meg fejét, majd füléhez vándorolt kezem, mire lejjebb is engedte azt. A másikkal hallgatózott tovább, miközben látványosan úgy helyezkedett, hogy minél jobban odaférhessek hozzá és vakargathassam. Még az evéssel is megállt és biztos vagyok benne, hogy a szemeit is becsukta. Sosem felejtem el ezt az első alkalmat, hogy így elengedte magát azonnal és szinte a kezeimbe bújt, miközben én halálra izgultam magamat, nehogy fájdalmat okozzak neki egy rossz mozdulattal.
– Mm! – mordult fel.
– Bocsánat – engedtem is el. – Még nem tapasztaltam ki, hogy kellene.
– Ne kapargasd – tette le vacsoráját és szembefordult velem. – Mintha csipkednél. Hüvelykujj és mutatónak a hajlata – mutogatta. – Úgy masszírozz és az jól esik. Próbáld ki! – engedte le mindkét fülét.
Arrébb tettem én is a kis ételes dobozkámat, majd kényelmesen elhelyezkedve próbáltam ki azt a módszert, amit mutatott. Kicsit zavarban voltam, hogy így ki kellett oktatnia, de örültem, hogy ennyire élvezi a simogatást. Nézett közben, végig engem figyelt, majd mikor az arcára tévedt tekintetem halványan elmosolyodott és behunyta szemeit. Azelőtt még sosem láttam, hogy ennyire élvezett volna valamit. Teljesen leengedett, lógtak a fülei, leestek vállai, egyáltalán nem húzta ki hátát, teljesen cuki nyusziba vágta magát egészen addig, míg ajkai el nem váltak egymástól és nem sóhajtott hatalmasat egy apró nyögés kíséretében.
– Aranyos vagy – engedtem el. Úgy éreztem, elértünk egy határt, amit nem szerettem volna átlépni.
– Köszönöm – nyitotta ki szemeit, melyek úgy csillogtak, mint egy tiszta nyáréjjeli égbolt.
– Nem szeretném, ha azt éreznéd, hibrid vagy. De szívesen simogatlak, ha jól esik neked.
– Nagyon jól esik. Rég simogattak így.
– Ezt valahogy gondoltam... A füleiddel is játszadozzak? Vagy azt nem szereted? – simítottam végig hosszú fekete nyuszifülecskéjén.
– Nyugodtan. Szeretem, ha hozzámérsz. Neked mindig olyan lágy az érintésed – mosolygott széles vigyorral.
– Muszáj annak lennie – viszonoztam. – Eddig nem mertem ezeket erőltetni. Féltem, hogy rossz emlékeket idézne, vagy kellemetlen lenne neked, mint az étterem, mikor először voltunk.
– Én pedig nem akartam kérni. Így is... rengeteggel tartozom. Azt gondoltam, eleged van, hogy egész nap hibridekről gondoskodsz és ehhez már nincs kedved.
– Akkor azt hiszem, többet kéne beszélgetnünk.
– Lehet.
– Egyébként most tűnik csak fel, nagyon jó passzban vagy. Megmérjük, hány kiló vagy?
– De most ettem.
– Az csak jó. Gyere! – keltem fel. – Kíváncsi vagyok.

Nem csak a kettőnk között folyó interakciók változtak meg gyökeresen ezután a nap után, de Jungkook viselkedése is. Olyan volt, mintha ezektől egyfajta önbizalom löketet kapott volna. Többet járt el otthonról, míg én dolgoztam, ha együtt mentünk valahova sokkal bátrabban viselkedett és az idegenekkel is gördülékenyebben kommunikált. Örültem neki, végre volt egy kis magánélete amiről én annyit tudtam, hogy mikor kezd bele és mikor hagyja abba, hiszen mindig írt, ha elment otthonról és akkor is, ha hazaért. Ennyi volt csak a kikötésem, semmi több. Ez is csupán azért számított mert féltettem, eltéved, vagy baja esik valami hülye, hibridgyűlölő nyomorék miatt az utcán. De szerencsére ezek messziről elkerülték. Legalábbis egy ideig.
– Egyre többet futsz – termett mellettem az edzőnk, aki eddig Jungkookot ellenőrizte.
– Igen. Kezdek alkalmazkodni – szálltam le a gépről, majd le is ültem egy közeli padra a vizemmel karöltve.
– Szabadnap, jól gondolom?
– Azaz – kortyoltam nagyot.
– Egy kis energiabomba edzés után? Fehérje és rost?
– Ez meghívás lenne? – pillantottam fel rá.
– Mondtam, hogy próbálkozni fogok.
– És azóta is rendíthetetlenül küzdesz, én pedig rendíthetetlenül nemet mondok.
– Pedig ma szabadnapod van.
– Igen, de... szóval nem. De köszönöm a meghívást.
– A kis nyuszid magától is hazatalál, ha emiatt aggódsz – állt elém, én viszont mellette elnézve pillantottam meg az emlegetett nyulat, ki éppen hegyezte füleit a beszélgetésünkre, mikor viszont összeakadt tekintetünk és halványan mosolyogva ráztam a fejemet, miszerint látom, mennyire nem akar hallgatózni, egy pillanatra le is engedte azokat. De csak egy pillanatra, mert amint nem figyeltem tovább újra az egekbe emelkedtek azok a hatalmas fülek.
– Tudom. Jungkook felnőtt férfi, hazatalál bárhonnan – néztem fel az edzőmre.
– Akkor nincs mitől félned. Nem is kérek nagy dolgot, csak egy lehetőséget a szabadnapodon. Biztos lenne egy órácskád rám, hogy bizonyítsak.
– Lenne, de nem szeretném, ha változna a kapcsolatunk. Nekem jó ez így – álltam fel.
– A hibrid miatt, vagy más miatt?
– Semmi köze ehhez Jungkooknak. Csak pusztán jó ez nekem így.
– Legalább mondanád azt, hogy lefekszetek egymással és azért nem, mert együtt vagytok.
– Ebből, egy szó sem igaz – lepődtem meg a kijelentésén. Eddig a próbálkozásaitól eltekintve kedves volt, ez azonban nem hangzott úgy. Lehet felfogta, hogy végleges és nem bírja ezt elfogadni?
– Végeztem gazdám – jelent meg Jungkook egy olyan mondattal, ami cseppet sem segített a helyzeten sőt, engem hozott vele kínos szituációba. Nem vagyok a gazdája, ő szabad.
– Akkor menj és nyújts le, had beszélgessenek az emberek! – válaszolt neki félvállról a VOLT edzőnk. Ezzel a hangsúllyal és mondattal ugyanis elásta magát.
– Gazdám? – nézett rám Jungkook, kit egy másik helyzetben megöltem volna a pillantásommal, ám most mázlija volt, hogy más jobban felhúzott pusztán egy mondattal.

– Nem hallottad, hogy mit mondtam?! Menj és nyújts le, míg mi beszélgetünk. Fogadj szót egy embernek.

– Mi?! – mordultam fel, mire mindketten rám néztek. – Hogy mit mondtál? – pillantottam bosszúsan az edzőre.

– Halott vagy – súgta oda neki Jungkook, de észrevettem.

– Te csak ne menj messzire! – mutattam rá, mire kifutott az arcából a vér és szinte leestek fejéről fülei. – Hogyan is kell értelmezni azt a mondatot? – pillantottam Seyunra.

– Egy hibridnek szót kell fogadnia egy embernek – tette csípőre kezeit, hogy villogtassa izmait. "Erősebb vagyok nálad, mit akarsz tőlem?"

– És ez mégis hol törvény? Az izomagyúak földjén?

– Egy normális világban. Bár lehet, a te álomvilágodban nem az.

– Érdekes fordulat. Az előbb még javában fel akartál csípni.

– Akkor még elhittem, hogy nincs köztetek semmi. De olyan hevesen védelmezed, hogy biztos dug téged – nézett végig undorral Jungkookon, ki láthatóan teljesen ledöbbent a hallottaktól. – Bár kétlem, hogy képes lenne olyan teljesítményt nyújtani, mint egy ember. Maximum a mennyisége lehet jó, elvégre egy rohadt kis nyúl. De ha te beéred ezzel a silány minőséggel, akkor hagyom a kis trampli puncidat.

– Mi van! – döbbentem le. Ki ez a faszi?

– Ne beszélj így vele, se róla! – fordult vele szembe Jungkook.

– Te csak hallgass! Semmi jogod beleszólni a beszélgetésünkbe.

– Minden oké? – bukkant fel a hely egy másik edzője, aki biztosan felfedezte a feszültséget. Más nem, már csak a két pasi között is, akik épp készültek szétszedni egymást.

– Nem! Egyáltalán nem oké! Szeretnék panaszt tenni. Ugye a portánál ezt megtehetem?

– Hátha tudok én is segíteni a panasszal. Mi lenne az? – érdeklődött kedvesen mosolyogva.

– Elsődlegesen rasszizmus miatt szeretném kirúgatni a kollégáját. Egyáltalán nem becsüli semmire a hibrideket, még a fizető ügyfeleit sem. Másodszor pedig had ne mondjam, milyen jelzőkkel illetett engem, miközben a szexuális életemet boncolgatta. Szóval szerintem, nem igazán tud maga segíteni, hacsaknem abban kíván, hogy kidobja a drága kollégáját míg én elbeszélgetek a főnökükkel és le is írom a tapasztalataimat a panaszkönyvbe.

– Azt hiszem, hogy ömm... – tűnt el a mosolya azonnal. – Megmutatom, merre találja a főnökömet, ha pedig utána is szeretni írni panaszt, akkor majd ő segít benne.

– Köszönöm – mosolyodtam el. – Jungkook! Te csak gyere velem, mert a végén olyat teszel, amit én is megbánok.

Végül elvezettek minket a főnök irodájába, ahol sikerült panaszt tenni a kis alkalmazottjuk felé. Abban állapodtunk meg, hogy kirúgják, cserébe mi pedig nem hagyunk írásban is nyomot. Természetesen a vendégnek van mindig igaza, ezért egy percig sem próbálta mentegetni, vagy védelmezni a goromba beosztottját, aki mellesleg rövidebb idő óta dolgozott ott, mint amióta mi Jungkookkal edzeni jártunk oda. Miután megbeszéltük a főnökükkel mindent úgy döntöttünk, az edzésnek vége és hazamegyünk, ami korántsem úgy zajlott, mint szokott és nem a történtek miatt, hanem Jungkookból kifolyólag. Mérges voltam rá, de mások előtt nem akartam nekiesni, mert mégiscsak hibrid, így pedig úgy is kezelték volna, ha nyilvánosan elkapom a grabancát, ezért inkább csendben maradtam. Ő pedig azért hallgatott olyan mélyen mert félt tőlem, természetesen okkal. Ebből adódóan síri csendben sétáltunk haza, miközben azon járt az eszem, mit is kéne otthon  majd mondani neki.

– Egész végig azon gondolkodtam, milyen büntetést adjak neked. Hogy csak szóban szidjalak meg, vagy még valamit találjak ki neked – ültem az előszobában miután levettem a cipőmet, ő pedig mellettem állt. – De te nem vagy a tulajdonom, sem a gyerekem. Nincs hatalmam feletted, szabad ember vagy, maximum azt tudom elmondani neked, mennyire rosszul esett a viselkedésed. De aztán rájöttem, hogy sohasem hívtál gazdának. Egyszer próbáltad meg, akkor is kértem, hogy soha többet és betartottad, bárhova mentünk. Nem ok nélkül csináltad most, ugye? – pillantottam fel rá. Rosszul érezte magát a történtektől, ez látszott rajta, de nem mondott semmit. – Nem fogod elmondani?

– Véletlen volt.

– Goromba volt veled máskor is? – követte hosszú hallgatás kérdésemet.

– Néha.

– Szólhattál volna.

– Nem vagyok a gyereked, te is mondtad.

– Igen, de ettől még a barátom vagy és fontos vagy nekem. Nagyon. Így ha valami gondod van, vagy bántanak, szeretném ha mondanád nekem.

– Nem volt olyan hatalmas probléma. De akkor legközelebb mondom – nézett végre a szemembe, bár eléggé félve.

– Annak nagyon örülnék... Gyere ide! – tártam szét a kezeimet, ő pedig jött is azonnal, letérdelt elém és megöleltem.

– Miattam nincs barátod? – bújt hozzám.

– Nem, nem miattad. Egyszerűen nem akarok. Jó ez így nekem. Te mindig itt vagy, foglalkozunk egymással és jól megvagyunk – simogattam fejét. – Nem kell nekem egy pasi, aki nem érti meg, hogy mennyit dolgozom, sem azt, hogy mennyire fontos vagy nekem. Elég hisztit hallgattam már tőlük előtted is a hibridek iránt érzett szeretetemmel, meg a munkámmal kapcsolatban és kevesebb jóval járnak, mint amennyi fejfájással. Nem kell jelenleg nekem pasi. Nincs energiám rá.

– Ha nem lennék, lenne energiád rá.

– Ha nem lennél, egyedül lennék – vakargattam fülét. – Csinálok vacsorát. Mit ennél szívesen?

– Nem tudom. Bármit, amit te.

– Így nehéz lesz – mosolyogtam.

Hosszú ideje laktunk már együtt, jól ismertük egymást, legalábbis azt hittem, de ezekből kiderült, hogy nem, hiszen nem merte elmondani, mit is csinált vele az a pasi. Ezt nagyon sajnáltam, de ahogyan addig a pillanatig is folyamatosan fejlődött a kapcsolatunk, úgy a kis beszélgetés után is. Az edzőnket lecseréltük, kaptunk egy olyat akit megfelelően tájékoztattak, milyen viselkedést is várok el Jungkook felé tőle, így többet nem adódott ilyesmivel probléma szerencsére. Azonban mással igen. Mivel Jungkook már elég sokat járt el otthonról míg én dolgoztam, plusz már el is merte mondani, ha gorombák voltak vele, ezért elég sokat hallottam vissza tőle, bár néha konkrétan rá kellett kérdeznem, hogy elmondja. Míg én úgy gondoltam, az emberek vele mindig kedvesek, ez korántsem volt így. Sokszor voltak vele szemetek, mint kiderült, és bár nem tudtam kirúgatni mindenkit, azért próbáltam őket messziről elkerülni, ami elég nehéz feladatnak bizonyult, hiszen ha én ott voltam, akkor sosem mertek vele lekezelően viselkedni. Így viszont igen nehéz volt kiselejtezni a bunkó réteget. Ám mindezek mellett akadt jó hír is ami végre elért hozzám.

– Lenne egy hatalmas kérésem Sooyoung – feküdt az ölemben, miközben én már majdnem elaludtam a tévé előtt.

– És mi lenne az? – ásítottam nagyot.

– Van egy barátom, akinek a gazdája elutazik Európába munka miatt és nem tudja magával vinni, mert nem fizeti neki a cég. Itt lakhatna, míg vissza nem jön a gazdája? Nem akar egyedül otthon maradni és a gazdája sem akarja magára hagyni, de nincs senki, aki vállalná. Ad pénzt, hogy ne neked kelljen fizetni a kaját neki, meg még többet is, amiért itt lakhat addig.

– Hát... a kanapén aludhat, ha bírja... Vagy inkább én alszok majd a kanapén, mert megyek reggel dolgozni. Mennyi időre jönne?

– Két hétre.

– Óha! Az jó sok... Hmm... Hát... Felőlem átjöhet két hétre, de szeretnék beszélni a gazdájával.

– Persze-persze! – pattant föl az ölemből Jungkook és felém fordult. – Ő is szeretne veled, ha itt aludhat Jimin.

– És mikor jönne Jimin?

– Vasárnap este indul a gazdájának a gépe, oda még ki akarja kísérni. Gondoltam mivel te aznap dolgozol én kimennék vele és hazahoznám, majd a kinyitnám a kanapét és azon aludnánk, hogy kipihenhesd magad a másnapi műszak előtt.

– Hűha, jól kigondoltad már – mosolyogtam Jungkook lelkesedésén.

– Akkor itt aludhat? Ugye átjöhet addig?

– Persze, nyugodtan. Ha szeretnéd, itt lehet addig, nyugi.

– Jaj, de jó! Nagyon köszönöm! – puszilt meg. – Fel is hívom Jimint. Akarsz most beszélni a gazdájával?

– Inkább holnap. Már nagyon fáradt vagyok. Holnap itthon leszek egész nap.

– Rendben! – pattant fel a kanapéról és tárcsázni is kezdett.

Meglepődtem, hogy Jungkooknak van egy ennyire közeli barátja, de nagyon örültem neki. Ugyan tisztában voltam bele, vannak ismerőse, mert sokat chatelt néha, ám eddig nem tudtam róluk semmit, sem a nevüket, korukat vagy azt, hogy ők is hibridek-e és hiába voltam kíváncsi, visszafogtam magam, hiszen mégiscsak az ő magánélete. Azonban nagyon izgatott lettem a kis vendégünk miatt, főleg miután beszéltem a gazdájával, aki rendkívül kedvesnek hallatszott a telefonba. Úgy tűnt, számára is fontos a hibridje és nem azért nem viszi magával, mert nem akarja, hanem mert tényleg nem tudja kifizetni azt a sok mindent neki, amire szüksége lenne. Megtudtam, hogy Jimin egy nagyon ritka fiú kalikó cica, aki velem egykorú és azért merték csak Jungkookon keresztül megkérdezni ezt, mert Jungkook nagyon szimpatikus volt a gazdájának, Seokjinnek. Nem is tudtam a találkozásukról, de kiderült, sokszor járt náluk az nyuszika és nagyon szerették őt, ezért gondolták, én is kedves lehetek. Mikor pedig Jungkook elmondta, megengedtem a dolgot, nagyon boldogak lettek, főleg Seokjin, ki tényleg rettentően félt attól, hogy Jimin egyedül lesz két teljes hétig. Nagyon szociálisnak írta le őt a gazdája, igazi levakarhatatlan macskának, így kicsit örültem, amiért Jungkook felvállalta, hogy vele tölti majd minden napját. Szimpatikusnak tűntek, ezért nem aggódtam. Nyugodtan feküdtem le aludni miután Jungkook elindult a reptérre, hogy összeszedje majd Jimint és hazahozza. Tájékoztattam őt, hogy nem fognak túl sokat aludni, de majd úgyis ágyat cserélünk, úgy pedig nem fogom zavarni őket. Mindenre felkészültünk, kivéve egy dologra, amin nagyon meg is lepődtem reggel, mikor kiléptem a nappaliba. Egymást ölelgetve aludtak. Szinte teljesen összegabalyodtak. Ha nem tudtam volna, melyikük a macska és  melyikük a nyúl, akkor nem mondtam volna meg, hogy kinek milyen fülei vannak, vagy hogy az a tekergőző foltos valami tulajdonképpen egy kalikó cica farkincája. Megdöbbentettek, de ugyanakkor örültem neki, hogy ennyire közel állnak egymáshoz. Viszont így hiába kérte Jungkook, nem mertem felkelteni egy puszival, ha már sikerült csendesen elkészülni. Csak írtam neki egy üzenetet helyette, majd rohantam is dolgozni. Nagyjából dél körül kaptam a választ, miszerint legközelebb nyugodtan keltsem fel és megígérik, rendelnek maguknak enni rendesen. Többet nem is beszéltünk, mert nagyon sok betegem volt, így egész nap rohantam. Csak a műszak végén volt időm írni nekik, akkor is a vacsora miatt szerettem volna érdeklődni, ám már ott várt a megrendelés a telefonomon mikor felnyitottam azt. Siettem haza, viszont ezúttal nem csak azért mert fáradt voltam, hanem azért is, mert Jimin nagyon érdekelt.

– Még meleg minden, gyorsan elkészült és rohantam haza velük. Csomagolj ki és együnk is – adtam oda Jungkook kezébe a vacsit, míg ő adott egy üdvözlő puszit.

– Jó estét! – köszönt félénken Jimin Jungkook háta mögül a nappaliból.

– Szia! Kérlek, csak kényelmesen. Idősebb vagy nálam.

– Tényleg? – lepődött meg Jungkook. – Nem is tudtam.

– Igen – mosolyogtam, Jungkookra, ki el is indult a konyhába, hogy előpakoljon a vacsorához, én pedig gyorsan ledobtam a cipőimet.

– Sooyoung vagyok – köszöntöttem a cicust.

– Én Jimin – válaszolt félénken, miközben farka lábára tekeredett.

– Érezd magad otthon Jimin. Remélem Jungkook gondoskodik a kényelmedről. Sajnos nem túl nagy ez a lakás, de azért csak elleszünk itt hárman egy kis időre. Ettetek ma rendesen? – sétáltam oda hozzá.

– Igen.

– Ennek örülök.

– Jimin torka fájt reggel – jelent meg Jungkook, hogy kipakol a nappaliba.

– Tényleg?

– Egy picit. Már nem fáj – babrált pólója szélével.

– Megnézhetlek? Csak hogy biztosra menjünk.

– Jó.

– Ülj le a kanapéra. Így túl magas vagy nekem – tereltem arrébb. – Nagyra nyisd a fény felé! Ahha... becsukhatod. Ez most kellemetlen lesz, de csupán egy pillanat – tapogattam nyirokcsomóit. – Egy picit piros a torkod, de semmi több. Teljesen egészséges vagy.

– Köszönöm!

– Szívesen. Beszéltél Seokjinnel?

– Gazdámmal? Igen. Felhívott, mikor leszállt a gépről.

– Ennek örülök – mosolyogtam. – Akkor vacsorázzunk!

Le is ültünk mindannyian a kanapéra a tévé elé és hozzáláttunk. Hamar elfogyott minden, még a meglepetésnek hozott hotteokok is. Mint egy porszívó, úgy szippantottak fel minden ehetőt, Jimin pedig még akkor is az utolsó falatnyi húst nyalogatta le érdes macskanyelvévvel a csontokról, mikor mi már Jungkookkal a kajakómától szenvedtünk. Sajnos én nagyon fáradt voltam, így elég hamar le kellett feküdnie mindenkinek, mivel másnap reggel korán keltem, őket pedig nem akartam felébreszteni. Mielőtt azonban ledőltem volna, Jungkook még megígértette velem, mindenképpen adok neki puszit mielőtt elmegyek, nem hagyok ezúttal üzenetet. Így is tettem, bár ennek köszönhetően nem sikerült őket zavartalanul hagyni aludni.

– Ugye jössz haza este azonnal? –  küzdötte ki kezét Jimin alól, hogy oda tudjon könyökölni hozzám az ágy szélére, mire társa is felébredt és álmosan nézett rám Jungkook felett.

– Persze, mindig jövök. Nem megyek vásárolni, csak vacsorát hozok – mosolyogtam rá. Aranyos látványt nyújtott a reggeli felemás füleivel.

– Én is kapok puszit?

– Én adok neked puszit – fordult felé Jungkook.

– Tőle nem kaphatok?

– Ő az én emberem! – morgott Jungkook.

– Adok neked is, ha szeretnéd.

– De te az én emberem vagy! Neki is van sajátja – nézett újra rám álmosan Jungkook.

– Ne legyél irigy! – álltam fel és áthajoltam felette, hogy adjak egy puszit Jimin arcára is. – Este jövök, egyetek rendesen! – hagytam őket magukra.
Jimin nálunk tartózkodása zökkenőmentesen zajlott. Tényleg sok figyelmet igényelt, Jungkookot szinte teljesen kisajátította, néha pedig még tőlem is plusz törődést kívánt. Nem is értettem, Seokjin hogyan tudja kielégíteni az igényeit egyedül, munka mellett, de biztosan mindent megtett és ezért Jimin nagyon szerette. Ezt onnan szűrtem le, hogy akármikor csörrent meg a telefonja Jimin eldobott mindent, felvette, majd boldogan vonult el beszélgetni gazdájával. Nagyon aranyos volt. Valahányszor csak felmerült Seokjin, ő csóválni kezdte farkát, menthetetlenül mosolygott és halványan elpirult arca.

– Jimin nagyon cuki – jegyeztem meg egyik este Jungkooknak, amint az említett bezárkózott a konyhába telefonálni.

– Miért? – pillantott rám érdeklődve.

– Hogy ennyire felderül Seokjintől.

– Mert ők szerelmesek.

– Hogyan? – lepődtem meg.

– Együtt vannak. Ők egy pár. Azért örül neki ennyire Jimin.

– Ohh... értem. Bár ez nem tartozik rám – folytattam vacsorámat.

– De köztünk nincs semmi, ne aggódj.

– Hmm?

– Én csak alszok vele, ölelgetem, elterelem a figyelmét. De én a lányokat szeretem.

– Rendben – mosolyodtam el. – Eddig fel sem merült bennem az ellenkezője, de rendben. Jó tudni – eszegettem. – Mikor jön haza Seokjin?

– Két nap múlva... Jimin már nagyon várja.

– Azt el is hiszem. Én viszont éjszakás leszek aznap, szóval majd  utólag beszélek Seokjinnel telefonon, ha szeretné.

– Azt hittem, itthon leszel.

– Elkérte egy kollégám magának szabadba, utána leszek itthon. De szerintem ki tudtok menni Jiminnel ketten is a reptérre. Nem féltelek.

– Rendben.

Természetesen Jungkook meg tudta oldani a rábízott feladatot, nem csalódtam benne, utána pedig még engem is üdvözölt olyan korán reggel, pedig sosem szokott.

– Szia! – jelent meg a folyosó végén és lendületesen felém indult, majd fel is kapott.

– Hűha! Jó reggelt! Mi az, baj van?

– Nincs. Hazament Jimin – tett le, viszont továbbra is ölelgetett, amit viszonoztam.

– Szuper, akkor aludhatok végre a kényelmes ágyamban.

– Igen. Én pedig aludhatok veled. Hiányoztál már.

– Tényleg? Nem gondoltam volna.

– Jó volt Jiminnel, de te nem értél hozzám. Az nem volt jó – engedett el.

– Aranyos vagy – mosolyogtam rá fáradtan.

– Nem tudtál aludni a műszakban?

– Nem igazán. Le is zuhanyozok gyorsan és lefekszem. Nagyon elfáradtam.

– Beágyazok neked addig.

– Köszönöm! – pakoltam le.

Gyorsan megfürödtem és már dőltem is le pihenni a szabadnapom reggelén. Ilyenkor általában még Jungkook is aludt velem egy pár órácskát, de most mindaddig mellettem feküdt míg én fel nem keltem. Ott szuszogott oldalamon, fülei szanaszét hevertek, miközben végig ébren volt, csak rám várt. Nem akartam átaludni a napot, hiszen másnap reggel kellett mennem vissza, így állítottam ébresztőt ebédtájra. Miután kikapcsoltam és visszadőltem Jungkookhoz, már nyitott szemekkel pislogott rám.
– Nem szeretnél enni valamit? – igazgattam meg kifordult füleit.
– De igen.
– Rendeljünk valamit – vettem kezembe mobilomat.
Vele együtt néztünk ebédet, majd két kattintással már úton is volt az étel. Míg vártunk, szerettem volna kicsit rendet tenni a munkaruháim között. Ez az egyetlen dolog volt amit kifejezetten megtiltottam Jungkooknak, hogy megcsináljon helyettem, mert sokszor nem patyolat tiszta állapotban hoztam haza őket, így meg is hagyta számomra ezt a munkát. Ám kicsit rosszul éreztem magamat, ezért inkább csináltam egy kis teát és lefeküdtem a kanapéra egy takaróval. Mikor megérkezett az ebéd Jungkook rohant le érte, ezért nem kellett felkelnem, de éreztem is, hogy talán nem is kéne ugrálni, mert rosszabbul leszek. Amint megcsapta orromat a friss meleg étel illata rájöttem, mennyire nem kívánom jelen pillanatban. Végül Jungkookra bíztam az elfogyasztását, ki mutatott egy kis aggodalmat már, mikor nem akartam semmit sem enni.
– Rendeljek neked mást? – tette le a szatyrot lábaimhoz a kanapéra.
– Nem kell. Szerintem csinálok pirítóst – ültem fel.
– Csinálok neked. Mennyit kérsz, milyet kérsz? Megkenjem vajjal? Vagy dzsemmel? Vagy azt hiszem van méz is valahol?
– Aranyos vagy Jungkook – mosolyogtam fel rá. – Megcsinálom magamnak, ne aggódj – keltem fel és egy pokróccal magamon mentem a konyhába elkészíteni az ebédemet.
Jungkook jött utánam, életében pedig talán először ült le a konyhaasztalhoz, hogy ott ebédeljen, míg én a saját kis dolgommal foglalatoskodtam. Végig forogtak utánam a hatalmas lokátorfülei miközben evett. Hiába bújt bele éppen a dobozába egy-egy nagyobb falatért, azok a fekete lapátok felém néztek. Mikor leültem mellé az új adag teámmal és két szelet kis pirítósommal láttam rajta, aggódik kicsit, majd néhány pillanattal később ennek hangot is adott.
– Jól vagy? – csámcsogott.
– Persze, semmi komoly. Kicsit rakoncátlankodik a gyomrom, meg fáj a fejem, de hamar elmúlik.
– Így is dolgozol holnap?
– Igen. Mondom, nem komoly.
– Jó... – hallgatott el, de látszott rajta, nem örül a válaszomnak.
Nem sokat voltam ébren és még kevesebb időt töltöttem a nappaliban vele aznap. Inkább csak feküdtem az ágyban a meleg takaró alatt a nap hátralévő részében ahelyett, hogy bármi értelmeset tettem volna. Csupán este keltem fel onnan egy gyors zuhanyért, majd megittam az aznapi sokadik teámat és már dőltem is vissza, hogy reggel mehessek újból dolgozni. Mikor azonban megszólalt az ébresztőm rettentően éreztem magamat. Mint aki nem aludt semmit az elmúlt éjszaka, ami félig igaz is volt, mert rengeteget forgolódtam és borzasztóan fájt a fejem is. Ám össze kellett kaparjam magamat. Halkan összekészültem, majd mielőtt még elindultam volna ettem egy fél pirítóst, ami nem volt életem legjobb döntése, ugyanis néhány falat után rohanhattam, hogy viszont lássam őket. Beteg lettem, ez akkor tudatosult bennem, ám dolgozni akkor is kell menni, nincs helyettes, így összeszedtem magamat az induláshoz. Nem szerettem volna ilyen állapotban puszit adni Jungkooknak, ezért írtam neki egy üzenetet. Tudtam, nem fog neki örülni, de az hiányzott csak, hogy ő is elkapja tőlem, vagy bárki más. Ezért maszkot húzva mentem munkába, majd míg bent voltam is végig rajtam volt. Próbáltam védeni mindenkit magamtól, ami azért is ment egész jól, mert nem tudtam maximálisan ellátni a feladatomat. Eléggé legyengültem egy nap alatt is attól, ami ledöntötte a szervezetemet. Annyira, hogy kértem sürgős szabadnapokat a főnővéremtől, aki el is kezdte intézni azokat. Igyekeztem dolgozni, segíteni a többiek munkáját, de nem ment valami fényesen. Lassan két napja alig ettem valamit, melynek éreztem is következményeit, fél napja pedig inni se mertem már rendesen, így mikor a műszak vége felé közeledve az egyik doki rám nézve megkérdezte, minden rendben-e és azt válaszoltam, nem, azonnal megszúrtak. Odakötöztek az egyik fotelhez a nővérszobában egy jó kis cukros infúzióval, hogy legalább haza tudjak menni. Hamar éreztem a hatását. Örültek a sejtjeim némi támogatásnak, mert így pont annyi energiához jutottak hozzá, ami a túléléshez kellett. Közben hivatalosan is megkaptam a két rögtönzött szabadnapot, hiszen sikerült találni a helyemre mást, így nyugodtan indultam vissza Jungkookhoz, ki semmit sem tudott a napomról. Nem vettem most vacsorát, inkább megírtam neki, rendeljen magának valamit.
– Minden rendben? – bukkant fel azonnal Jungkook.
– Kicsit beteg vagyok, de ne aggódj. Csinálok egy keserű teát, lefekszek és jobban is leszek – dobtam le cuccaimat.
– Csinálok neked. Feküdj le addig pihenni – ajánlotta fel segítségét.
– Köszönöm Jungkook. Élnék az ajánlatoddal akkor – sétáltam el mellette.
– Dolgozol így holnap?
– Nem. Kaptam szabadnapokat. Remélem addig jobban leszek. Lefekszek kicsit.
– Mindjárt viszem a teád – rohant a konyhába.
Jungkook aranyosan viselkedett. Teljesen kiszolgált, odapakolt körém mindent, ami kellhet és azonnal felbukkant amint megmozdultam. Ha felkeltem az ágyból, ő jött utánam, éppen csak nem fogta meg a kezemet sétálás közben, annyira aggódott. Csupán pár falatot voltam képes legyűrni, azt is nehezen némi keserű tea kíséretében. Csak ez a párosítás nem hánytatott meg, viszont nagyon legyengített.
– Meg fogsz halni? – ült az ágy mellett a földön, miközben én betakaróztam.
– Dehogyis! Hogy jutott ez eszedbe?
– Régi gazdámnál aki beteg lett, az meghalt – lógatta füleit.
– Mert nem gondoskodtak róla megfelelően. De én rendben leszek. Melegben vagyok, jól ettem eddig és most is eszegetek meg iszogatok. Rendbe jövök, csak idő kell.
– Ha gondoskodok rólad megfelelően akkor nem halsz meg? – emelkedtek a magasba az óriás fekete lokátorai.
– Nem.
– Akkor hozok neked enni és inni! – pattant fel, majd meg sem várva válaszomat már rohant is a konyhába. Csinált nekem néhány mézes pirítóst, meg fél liter teát, amit le is tett a kis éjjeliszekrényre. Én csak kortyoltam párat, mivel éppen nem voltam éhes, majd ledőltem aludni, viszont Jungkook további figyelmet szánt nekem.
– Mit csinálsz?
– Melegítelek – bújt hozzám a takaró alatt. – Aki beteg az fázik.
– Ez nem mindig van így. Éjszaka például nagyon melegem szokott lenni.
– De most nappal van, szóval melegítelek. Aludj nyugodtan – simult hozzám.
Nem volt erőm veszekedni vele erről, meg nem is szerettem volna. Túlságosan édes volt ahhoz, hogy elzavarjam és megsértsem, így hagytam. Jól esett végül teste forrósága, bár mikor este próbálta ugyanezt eljátszani, akkor már picit zavart. Alig tudtam levakarni magamról, nem is sikerült teljesen, hiszen mindig visszamászott rám. A legtöbb amit sikerült elérni az annyi volt, hogy csak fülei feküdtek rajtam. Viszont mindezt törődésből tette, ehhez kétség sem fért, csupán picit túlzásba vitte néha. Még Jiminnek is elmondta, hogy nyomom az ágyat, ki egyik nap meglátogatott és hozott egy kis levest. Kedves volt tőle, hiszen nem is ismertük egymást annyira. Valószínűleg egyáltalán nem miattam bukkant fel, hanem az aggódó Jungkook miatt, de ezt nem akartam firtatni. Jungkook megnyugodott, én ettem kicsit, Jimin ellenőrizte a barátját, minden kívánság teljesült. Legalábbis azt hittem.
– Jungkook... iszonyatosan melegítenek a füleid.
– Nem baj – feküdt mellettem egyik este, említett hatalmas lokátorai pedig mellkasomon pihentek.
– Inkább a kezemet fogd, ha ennyire hozzám akarsz érni.
– Az nem jó.
– Miért nem?
– Mert úgy nem hallom a szívedet.
– Így igen?
– Igen.
– És ez miért fontos?
– Mert így hallom, ha baj van.
– Mi baj lenne?
– Bármi.
– Akkor úgyis szólok.
– Ha megáll a szíved, nem tudsz.
– Nem haldoklok Jungkook. Csak kicsit beteg vagyok.
– Tudom.
– Nem kell hallgatnod a szívemet, nem fog megállni. Inkább fogd meg a kezemet, az többet segít.
– Jó... – kulcsolta össze ujjainkat.
– A füleidet levennéd akkor?
– Nem.
– Remek – sóhajtottam nagyot és inkább elengedtem a dolgot. Nagyon aggódott, ha pedig csak ez nyugtatta meg, akkor hagytam, had főzzön meg a hatalmas bundás füleivel.
Ugyan az a két nap pihenő nem volt elég, hogy teljesen meggyógyuljak, azonban a kiírt szabadnapom előtt csak egy műszakot kellett ledolgozni, melyre egész jól összeszedtem magamat. Bár Jungkook szerint nem, ezért elkísért a munkába, majd mikor végeztem értem is jött. Nem mintha ezzel bármiben segített volna, hiszen ugyanúgy sétáltunk mindkétszer, mégis ragaszkodott hozzá. Otthon folytatta az addig kivitelezett ellenőrzését, ám a negyedik nap végére már nem zavartak óriási fülei. Mivel már lázam nem volt, a fülei kellemesen melegítettek, plusz annyira puhák voltak, hogy azokat simogatva aludtam el. Jungkook nagyon odatette magát és nem is tudom, hogyan gyógyultam volna fel olyan gyorsan, ha ő nem lett volna.
– De pihenj még! Feküdj vissza! – ült az ágyon reggel, miközben forgott utánam ahogyan megkerültem azt, hogy kimegyek reggelit csinálni.
– Nem akarok már feküdni. Nem esik jól. Aranyos vagy, de jobban vagyok már, ne aggódj – mentem ki a hálóból.
– Mond, mit kérsz? Csinálok neked? – jött utánam.
– Nem tudom még. Te mit ennél?
– Nekem mindegy. De ülj le! – nyomott le a székre. – Majd én megcsinálom.
– Jól vagyok már, nyugalom – mosolyogtam fel rá.
– Jó. Mit kérsz? – érdeklődött.
Kicsit túlaggódta a dolgot. Sokáig kellett vele küzdenem azok után is, hogy felgyógyultam, mert nem igazán akart engedni nekem semmit, ami nem pihenés. Edzeni sem akart hagyni hetekkel azután, hogy teljesen rendbe jöttem és már javában dolgoztam, mert féltett. Azt hiszem, kevés embert látott, akik betegségből felépültek, ez pedig mély nyomott hagyott benne. Nem igazán akart elengedni, otthon főleg nem, minden percben rajtam csüngött, hogy milyen állapotban vagyok. Vagyis... én nagyon sokáig azt hittem, emiatt tapadt rám annyira, meg a hibridségéből fakadó ragaszkodása miatt, de aztán kiderült, van még egy oka, amiért nem enged ki kezei közül, ha beteszem a lábamat a lakásba.
– Jungkook! Lassan levegőt se hagysz venni. Sok lesz ez már – húzódtam el tőle, miközben ő meglepőd módon épp a nyakamba akart bújni.
– Jó az illatod.
– Pedig a parfümöm nem változott... Jungkook! Ne csináld már!
– De olyan finom most az illatod – pihentette fejét nyakamban.
– Viszont nekem nagyon furcsa érzés. Nem esik jól – hazudtam, ugyanis nagyon jól esett, túlságosan is. A nyakam volt a gyenge pontom, azzal lehetett levenni a lábamról, amit minden korábbi barátom hamar kiismert, de Jungkook... Nem volt a pasim, nem is akartam, hogy az legyen, nem azért fogadtam be, ezért nem szerettem volna, ha átlép bizonyos határokat.
– Ha nem mozdulok meg, maradhatok? – engedte el magát, így pedig rajtam támaszkodva szuszogott nyakamba.
– Jó... maradhatsz – engedtem meg neki, bár igazán nehezemre esett, hogy ne dobjam le magamról.
Sajnos nem volt jó ötlet. Akármennyire is reméltem, majd szépen elvonja a figyelmemet a tévé és a nasi, nem így történt. Az, hogy éreztem bőrömön, amint lélegzik, majd a hosszú sóhajait is miközben meg sem moccant, elkezdte elterelni a gondolataimat egy merőben más irányba, aminek nem örültem. Hirtelen számolgatásba fogtam, aminek eredménye egy olyan szám lett melyen magam is ledöbbentem. Így már megértettem, miért reagáltam ennyire gyorsan, ilyen hevesen a bújására és azon csodálkoztam csak, hogy eddig egyáltalán nem merült fel bennem semmi hasonló iránta, pedig már lassan két éve laktunk együtt.
– Elmegyek fürdeni Jungkook – keltem fel a kanapéról, ő pedig elterült a helyemen.
Beugrottam még a pizsamámért a hálóba, mikor pedig kijöttem onnan akadt egy apró sejtésem, miért tetszett hirtelen neki ennyire az illatom, ugyanis ott feküdt a helyemen, arccal a matracba bújva, nyuszifarkát pedig sebesen csóválva. Boldog volt, ennyiből bárki megmondta volna. Örültem a jó kedvének, de emiatt el is gondolkoztam, főleg azután, hogy ellenőriztem a naptárat telefonomban. Sajnos mivel hibrid volt így egy-két dolgot akkor sem tudott volna titkolni, ha akart volna, köztük ezt sem. Azért tetszhetett meg neki az illatom, mert termékeny napjaimat éltem és valószínűleg megváltoztak a feromonjaim. Azokat érezhette, bár az meglepett, hogy eddig egyáltalán nem reagált rájuk, csak most. Zuhany közben azon elmélkedtem, mit kéne kezdeni a helyzettel. Bármi radikálisat léptem volna Jungkookot biztosan megrendítette volna, így sunyiban kellett távolságot csalnom kettőnk közé, legalábbis ezt terveztem. Persze elgondolni sokkal könnyebben ment, mint kivitelezni, hiszen együtt aludtunk minden este. Bármi változtatást szerettem is volna eszközölni, azt először ott kellett volna kezdenem, de ezzel nem tehettem semmit. Jungkook az első naptól kezdve velem aludt, biztosan azonnal elkezdett volna aggódni, ha nem akarom vele tölteni az éjszakát, ezért erről rögtön le is mondhattam bár tudtam, az éjszakával lesz a legtöbb gond, amennyiben tényleg a hormonok miatt esett bele hirtelen az illatomba. Természetesen pedig igazam is lett. Jó részletes tankönyvekből tanultam anno.
– Jungkook? – ébredtem fel, amint magához szorított az éjszaka közepén. Csak nyöszörgött nem válaszolt semmit, miközben átdugta egyik karját alattam és álla alá kerültem – Jungkook – dörmögtem álmosan, de ő továbbra sem szólalt meg. Nagyon fészkelődött, a füleit hátracsapta és teljesen hozzám simult. – Nyuszikám? – ébredeztem lassan, azonban ő viszont azonnal lenyugodott. Kicsit szűkösen voltam, de inkább nem keltettem fel. Kényelmesen elhelyezkedtem álla alatt, míg ő hajamba bújt és már vissza is szenderültem.
Reggel végül külön ébredtünk. Ő is forgolódott, én is, így eltávolodtunk egymástól mikor felkeltem kinyomni az ébresztőmet. Összekészültem a munkámhoz, majd egy gyors puszika után rohantam is dolgozni. Sokat gondolkoztam a történteken és akármennyire is rossz ötletnek gondoltam, valahogy pont ugyanannyira jónak is tűnt. Jungkook aranyos volt, sok időt töltöttünk együtt és nagyon jól ismertük egymást. De mégsem kellett volna kihasználnom az ösztöneit... Bár ezeken a napokon most engem is azok vezéreltek. Ő kiszolgáltatott helyzetben volt, elvégre teljes mértékben tőlem függött, ezért nem lett volna túl kifizetődő belekezdeni ebbe. Akármennyire is jó ötletnek tűnt abban a pillanatban, később tuti megbántam volna. Bár ilyen távolságból az ember könnyen hozott döntést, képes volt józanul gondolkodni, mikor azonban találkozott a probléma forrásával újra elbizonytalanodott, mint én is. Amint hazaértem Jungkook felbukkant, ahogyan szokott, ám ezúttal mintha nem is ő lett volna. Haja vizes volt és kócos, fülei az egekbe meredtek, ő maga pedig... félmeztelenül állt a folyosó végén a nappaliban.
– Te mit csinálsz? – akadt el egy pillanatra a lélegzetem. Hirtelen eszembe jutott, milyen vékonyka is volt mikor először találkoztunk, hogy fürdetésnél átértem a bokáját egy kézzel, kilátszott minden csontja és majd elveszett egy kis méretű pólóban is. Ám most, majdnem két évvel később már mint egy férfi, úgy állt a nappalimban olyan szexin, mintha csak egy címlapról lépett volna le. Oké, jártunk edzeni, ő többet is, mint én, na de ennyit? Hogy lett ilyen izmos ez a gyerek és mégis mikor?
– Edzek.
– Itthon?
– Szoktam. Találtam az interneten tervet. Saját testsúlyos.
– Ahh... értem – kezdtem vetkőzni. – Hoztam vacsorát.
– Még van az utolsó köröm – tűnt el, én pedig végre tudtam egy nagyot sóhajtani és nyelni, ugyanis a látványtól elakadt bennem a levegő. Jó pasi lett... nagyon jó pasi.
Kipakoltam a vacsorát és lepihentem, míg ő befejezte a kis erősítését. Mielőtt leült volna velem enni elment zuhanyozni, én pedig nagyon reméltem, hogy végre felöltözik, de nem így lett. Hajat is mosott és úgy vizesen, egy szál melegítőnadrágban huppant le mellém, a mit sem tudó ártatlan áldozat mellé a kanapéra. Úgy fogott hozzá a vacsorához mintha minden rendben lenne, holott soha, kihangsúlyoznám, SOHA nem mászkált félmeztelenül a rohadt lakásomban. Persze most, hogy amúgy is eluralkodtak rajtam a hormonjaim, meg rajta is, ilyenkor póló nélkül kell flangálni. Biztos voltam benne, direkt csinálja, de kíváncsivá is váltam. Saját ötlet, vagy valakitől hallotta ezt a taktikát.
– Milyen napod volt? – érdeklődtem.
– Jó. Játszottam Jiminnel, meg edzettem. Semmi különleges, de pihentető, kellemes – csámcsogott. Ahha, szóval Jimin... Érdekes...
– Mi újság velük? Sosem mesélsz róluk.
– Jól vannak. Elutaznak a hétvégére Jejura. Évfordulót ünnepelnek. Jimin nagyon izgatott, mert szerinte meg fogja kérni a kezét Seokjin
– Tényleg? Mióta vannak együtt?
– Öt éve. Korábban is ismerték már egymást, sokkal korábban. Régóta Seokjin hibridje, de csak később alakult ki köztük ez, viszont Jimin nagyon örült neki. Most pedig azért izgatott, hogy összeházasodnak majd – pillantott rám mosolyogva.
– Ezt nem is tudtam. Nem semmi páros akkor az övék.
– Hát igen. Jó rájuk nézni mikor találkoznak. Jimin cuki, Seokjin pedig... – sóhajtott nagyot miközben még mindig engem nézett. – Nagyon szerelmesek egymásba. Cserélnék velük... Én még sosem voltam szerelmes.
– Nem voltál? – lepődtem meg. Azért nálam csak egy picivel fiatalabb, ez hogy lehet?
– Nem. Az előző gazdámnál nevelkedtem mióta az eszemet tudom. Ott nem sok lehetőség volt ilyesmire. Ráadásul egy idő után elege lett abból is, hogy heatünk van. Akkor kezdett el mindenkit éheztetni és harcra kényszeríteni. Nem volt alkalmam ilyesmiket megtapasztalni, mint a szerelem.
– Ezt nem is tudtam – mivel sohasem kérdeztem. Eléggé tönkretette az az ember az életét, nem akartam soha feltépni a sebeket, ezért nem érdeklődtem a múltja felől.
– Sosem mondtam... Jó lehet szerelmesnek lenni. Jimin azt mondta, hogy olyankor máshogy látja a Világot is mikor Seokjinnel van. Érdekel, hogyan. Biztos csodálatos érzés – mosolyodott el engem nézve.
– Az tud lenni. Semmi sem tudja elrontani a kedved, semmi sem érdekel, az se, hogy kirúgnak a munkádból, vagy hogy a híd alá kell költöznöd, csak az számít, hogy a másikkal legyél. Megölelhesd és hallhasd, milyen volt a napja, láthasd a mosolyát és reggel az arcát. Csak ezek számítanak. Még a zord időjárás is csodás olyankor, a cipőd is beázhat, a táskád is elszakadhat, mert nem számít. Akkor is vigyorogva fekszel le aludni a párod oldalán.
– Remélem majd egyszer, megtapasztalhatom. Olyan hihetetlennek hangzik, mintha Mennyországgá válna a Föld – harapta be mosolyogva az alsó ajkát.
– Járjunk Jungkook!
– Tessék? – lepődött meg. Azt hiszem erre nem számított, de... én se.
– Járjunk! – tettem arrébb vacsorámat. – Csókolóztál már?
– Szerelemből soha – nézte végig amint gyorsan odamászok hozzá.
– Remélem, ezek után nem ezt fogod mondani – térdeltem mellé a kanapéra, majd arcát kezeim közé fogva megcsókoltam. Elhamarkodott buta ötlet volt, de rég esett utoljára bármi olyan jól, mint az, hogy ezt megléptem. Rögtön megéreztem kezeit derekamon, majd amint felém fordult hallottam a szőnyegre érkező pálcikákat csörömpölni. Csupán kóstolgattuk egymás ajkait, de ez éppen elég volt egyelőre.
– Az illatod – lihegett amint elengedett, de még egymásnak támaszkodtunk. Ki sem nyitottuk szemeinket, annyira zavarban voltunk, legalábbis én.
– A feromonjaim?
– Igen.
– Eddig miért nem reagáltál így? – simultam karjaiba.
– A heatem. Lassan... lassan hozzád igazodott – simogatott.
– Nem is tudtam, hogy mikor van, annyira tünetmentes.
– Volt eddig. Már nem az. Érzem a illatodat az orromban egész nap – bújt nyakamba, rajtam pedig végig futott a hideg. – Hiába megyek el itthonról, befészkelte magát oda, és nem csak oda. Megbolondítod vele a fejemet és... és mást is. De azt... azt biztosan nem akarod – támasztotta meg homlokát kulcscsontomon.
– Egyenlőre beérem a csókkal is – túrtam hajába és megvakargattam fülét mielőtt újból rám nézett volna. – Neked kevés?
– Nem. Sokat segít – csókolt meg.
Mikor eldöntöttem anno, hogy örökbe fogadom, erre is gondoltam. De úgy, hogy én nem leszek olyan, mint mások, én nem azért akarok hibridet, hogy legyen kivel dugnom, és minden alkalommal fel is idegesített mikor valaki ezt feltételezte rólam. Jungkookra végig úgy tekintettem, mint szabad emberre, akinek csupán segítettem és aki ezt a segítséget megérdemelte, hiszen  nem kicsit járt rá a rúd eddig. Nem akartam anno, hogy majd ilyen irányt vegyen a kapcsolatunk, de mindketten megváltoztunk és akár még jól is alakulhatott a dolog a jövőben.

Másnap reggel újból keltem dolgozni. Rendesen elkészültem, ahogyan szoktam, semmi extra nem történt, Jungkook sem kelt fel és nem jött utánam, ezért mielőtt elkezdtem volna felvenni cipőmet és kabátomat még visszaosontam adni neki egy puszit, ahogyan szoktam. Hátán feküdt, arca az ablak felé nézett, így igazán könnyű dolgom volt. Csak összefogtam hosszú pulcsimat, hogy ne lógjon rá, majd egy óvatos puszit nyomtam arcára, mire azonnal kipattantak szemei. Meg is ijesztett vele.
– Azt hittem, alszol – egyenesedtem fel, de nem válaszolt semmit, amint végre rám nézett. – Megyek dolgozni. Egyél rendesen és írj, ha elmész itthonról – mosolyogtam rá, mire Jungkook lassan felülve húzta maga után lógó füleit a puha takaróról.
Egy szót sem szólt továbbra sem, csak felegyenesedett, jobb kezébe fogta arcomat és lágyan megcsókolt. Új reggeli üdvözlés, tetszik nagyon. Majd ugyanilyen némán engedett el, végül pedig dőlt is vissza az ágyra. Szétterült, mint egy tengericsillag, és engem nézett. Nem tudom mit várt, én pedig nem tudtam, mit kéne mondanom, ezért csendben maradtam, majd elindultam dolgozni.
Napközben a felhők között jártam. Kirívóan jó kedvem volt, hiába akadt rengeteg munka, nem bántam az egész napos rohangálást, melynek végére mindkét lábam megadta magát. A hazaút ugyan emiatt rettentő volt, ám amint beléptem az ajtón le is ültem pihentetni kicsit végtagjaimat. Természetesen Jungkook azonnal ott termett és aggódni kezdett.
– Szokott néha fájni. Túl sokat sétálok egy-egy nap. Nem vészes, pihentetem picit és elmúlik – nyugtattam, miközben ő leült elém a földre, lehúzta rólam bakancsomat és masszírozni kezdte a lábamat.
– Sok beteged volt ma?
– És nehezek is. Inkább az volt a gond. Sokszor kellett körbemenni. De nem zavart, aranyosak voltak azért. Neked, hogy telt a napod?
– Átjött Jimin, kicsit játszottunk, filmeztünk, aztán nem rég ment el. Éppen edzeni készültem, mikor jöttél.
– Nagyon izgatott a hétvége miatt?
– Nagyon. Idegesítően. Szerencsére már nem jön át előtte.
– Mégiscsak a barátod.
– De néha sok – váltott lábat.
– Nem kell ám megmasszíroznod, anélkül is elmúlik.
– Viszont így sokkal jobb, nem? – dobta el másik bakancsomat.
– De... De ettől még nem kell.
– Értem én. Hoztál enni?
– Nem. Nem tudtam, mihez lenne kedvem. Gondoltam, majd hazaérek és együtt kitaláljuk, mit akarunk enni – mosolyogta rá.
– Pizza?
– Pizzát szeretnél?
– Igen. Ahhoz lenne kedvem.
– Jó. Akkor rendeljünk azt. Keresek pizzériát – vettem elő telefonomat, miközben ő továbbra is a lábamat masszírozta.
Mire kitaláltuk, mit szeretnénk, addigra annyira jó munkát végzett, hogy már nem is fájtak olyan nagyon, ezért rendet raktam picit a konyhában, míg Jungkook nekiállt az otthoni edzésének. Nem akartam zavarni, de egy órát mégsem bóklászhattam a konyhában, tekintve a kis kötelesség tudatát, hogy általában elpakolt mindent maga után, sokszor pedig helyettem is dolgozott. Készültem rá, hogy nem lesz kellemes látvány a félmeztelen, szexi, szó szerint Play Boy nyulam a nappaliban, de erre nem lehetett megfelelően. Meglepett és hirtelen elöntött a forróság, ahogyan megpillantottam a felülésező Jungkookot a nappali közepén a tévé előtt. Próbáltam úgy tenni, mint akinek nem esett le az álla, de szerintem észrevette. Elhelyezkedtem a kanapén és elkezdtem mobilozni, míg ő nézett valamit a tévében a kis edzése közben. Igyekeztem nem kukkolni, de a régi állapotához képest olyan hatalmas különbség mutatkozott, hogy kénytelen voltam jól szemügyre venni. Jungkook remek formában volt. Kiemelkedően remek formában, de még mennyire. Mondjuk nem is volt csoda, hiszen ő egész nap azt csinált amit akart, én pedig csak örültem, hogy jóra is fordítja az idejét és mozog picit. De annak már nem, hogy ennek az egésznek az áldozata én vagyok, aki még a hormonjait is a nyakába kapta.
– Lemegyek érte! – pattantam fel a kanapéról, mikor csengettek.
– Én meg lezuhanyzom.
– Végeztél is?
– Nem, de kaja van és éhes vagyok.
– Értem – kaptam fel a kabátomat és cipőimet gyorsan, majd rohantam is le a futárhoz, kivel félúton találkoztam.
Jungkooknak kicsit tovább tartott a zuhany, mint nekem a kaja átvétele, de nem bántam. Így akadt egy pici időm összeszedni magamat, miközben odapakoltam magunknak mindent a tévé elé. Viszont mást nagyon is bántam.
– Finom illata van – jelent meg egy szál törülközőben derekán, nekem pedig majdnem elakadt egy lopott kis feltétfalat a torkomon, úgy meglepődtem.
– Te Jungkook... – szóltam utána, amint eltűnt a hálószobában, de nyitva hagyta az ajtót.  – Jobban örülnék, ha felöltözve járkálnál a lakásban.
– Zavar? Azt hittem nem fog, hiszen láttál már meztelenül is.
– Jaja, igen, de mégiscsak itthon vagyunk és nem egy kórházban, ahol ellátásra szorulsz – lopkodtam tovább apró cafatokat a pizzáról, míg Jungkookra vártam.
– Rendben – jelent meg teljesen felöltözve. – Akkor nem járkálok félmeztelenül.
– Köszönöm. Együnk, mert már éhes vagyok. Mekkora szeletet kérsz? – foglalkoztam a vacsival amint leült mellém a kanapéra.
– Mindegy.
– De mégis. Azt mondtad, te is éhes vagy. Vágok neked egy vaskosabbat – estem neki késsel a pizzának. – Ekkora jó lesz?
– Úgyse lesz elég.
– Hát azért majd azt meglátjuk.
– Az egész pizza sem lenne elég.
– Pedig elég nagy – pillantottam végre Jungkookra, kin meg is akadt tekintetem. – Nem is figyelsz.
– De igen.
– Az, hogy engem nézel, nem figyelés. Legalábbis a lényegre nem figyelsz.
– Te vagy a lényeg.
– Mi lelt téged?
– Nem tudom, hogyan kell udvarolni. Rosszul csinálom? – döntötte oldalra fejét, miközben füleit az egekbe meresztette.
– Nem... így már értelek. De most együnk. Az udvarlás ráér.
– Oké... Jimintől kértem tanácsot, hogyan csináljam, mert én nem tudom, mit kéne tennem ilyenkor – figyelt végre másra is, nem csak rám.
– Nem biztos, hogy Jimin jó ötlet.
– Miért? – látott lassan hozzá az evéshez.
– Mert ő macska hibrid. Teljesen mások az ösztönei, mint neked. Neki mást diktálnak.
– Én nem érzem, nekem mit diktálnak – eresztette le fekete füleit.
– De, biztos vannak vágyaid. Azokat kövesd. Nagy baj nem lehet vele.
– Hmm... – csámcsogott, miközben láttam rajta, elgondolkozik.
Nem tudtam meg miről, de rá is hagytam, legalább addig nem az illatommal foglalkozott és nem próbálta meg átlépni a határokat. A maradékot segített elpakolni, de gondoltam, hamar elpusztítja majd még azt a két szeletet, amit meghagytunk, így nem is próbálkoztam beszuszakolni a hűtőbe. Inkább csak otthagytam az asztalon a dobozban és már rohantam is fürdeni készülve arra, majd elterülök a kanapén a tévé előtt és nem lesz később kedvem ehhez, hiszen már a kaja közben is fáradt voltam. Siettem, egész nap álltam és nem volt erőm még a kabinban is ácsorogni, így hamar végeztem. Pizsamámat magamra öltve indultam vissza Kookhoz, ki elterült a kanapén és nem sok helyet hagyott nekem, hogy kényelmesen mellételepedjek.
– A pokrócot legalább ideadod, hogy betakarózzak? – ültem le lábaihoz, mire ő felkelt és körém tekerte az említett takarót.
– Ha követem a vágyaimat nem haragszol meg? – ölelt át közben.
– Attól függ.
– Mitől?
– Mennyire figyelsz rám.
– Akkor inkább nem azt teszem amit szeretnék – csókolt meg.
– Ezt nem szeretnéd? – váltunk el egy pillanatra. Csak egy gyors puszit váltottunk szintre.
– De, de van más is, amire tegnap sem vágytál.
– Vágyok rá, csak még szeretném ezt jobban átgondolni.
– Segítek gondolkodni – csókolt meg újból.
Csupán nem akartam elkapkodni, bár magam sem értettem, hova tudtuk volna jobban. Így is együtt éltünk, ismertük a másikat, mint a tenyerünket, nem lépett volna le egyikünk sem másnap egy szó nélkül örökre, így nem igazán volt ilyen tétje. Úgy tűnt, a korábbi sérelmek bennem maradtak, de legalább nem morgott emiatt.
– Au – rezzentem össze, ő pedig ugyanilyen meglepettséggel hátrált meg.
– Bocsánat – lógatta füleit.
– Semmi gond. Nem vérzik... – tapogattam meg ajkamat. – Csak fájt. Ne olyan erősen.
– Nem tudom, miért csináltam. Jimin ezt nem mondta.
– Mindenkinek vannak egyéni dolgai. Tévézzünk kicsit, aztán lefekszem. Holnap is korán kelek.
– Oké. Bocsánat... tényleg – ült mellém és hozzám bújt.
– Tényleg semmi baj. Ne aggódj! – de ő csak sóhajtott. Jól ismertem, feleslegesen nyugtattam, akkor is tovább ostorozta magát. – Jungkook?
– Csak kíváncsi voltam – távolodott el a nyakamtól, amit megnyalt.
– Mire?
– Hogy hasonló-e az illatod az ízedhez.
– És?
– Hasonló. Finom mindkettő – bújt vissza a nyakamba.
– De ne nyalogass, kérlek.
– Jó... – fújtatott egyet. Így csupán pihentette a fejét, miközben megkapta a napi adagját feromonjaimból.
Így alakulgatott a kis kapcsolatunk, mialatt Jungkook lassan próbálkozott az udvarlással, életében talán először. Nem ment neki gördülékenyen, de még azoknak sem szokott, akik már átestek egy-két alkalmon, így nem nyújtott rossz teljesítményt. Ő viszont nem így látta, ezért hülye filmeket és sorozatokat kezdett nézni, melyek hatását azonnal megtapasztaltam. Ugyan kedves volt tőle a virág, de túlzás egy picit, mikor már harmadik napja egyhuzamban várt egy csokorral otthon. Kicsit átbeszéltem vele ezt a dolgot és változtatott a hozzáállásán. Merőben más irányba, ami azt illette.
– Csak le ne harapd a fülemet.
– Nem fogom – folytatta lágyan azt, amibe belekezdett. Ez volt az új heppje.
– Holnap nem is fogok fürdeni, mert tisztára nyalsz meg harapdálsz.
– De nem mindenhol, csak a füledet.
– Sajnos. Így muszáj lesz zuhanyoznom majd.
– Segíthetek, ha szeretnéd.
– Már érzed az illatomat?
– Igen. Vagyis, nem azt. De valami hasonlót.
– Mit? – érdeklődtem, miközben ő lassan a nyakamba bújt. Mintha befészkelte volna magát oda.
– Árasztod magadból ezt az illatot néha. De csak ha kettesben vagyunk.
– Árulkodik, pedig nem engedtem meg neki.
– Igen... Sokáig tiltod még meg nekem, hogy...? Tudod...
– Már úgysem tudjuk elkapkodni – simogattam engem ölelő kezét. – És az is biztos, hogy nem csak a hormonjaim miatt van ez, ha tényleg érezni máskor is.
– Érezni – nyúlt azonnal pólóm alá. – Nem vagyok profi, de igyekszem.
– Most azonnal itt?
– Megengedted – harapta meg nyakamat.
– És készültél? Nem akarok még pici nyuszikat.
– Vettem gumit. Jimin szólt – nyalta végig bőrömet.
– Szóval készültél.
– Uhum... – sóhajtott nagyot a hajamba bújva. – Nem szeretnéd?
– De, csak nem a kanapén. Gyere! – pattantam fel, őt pedig magammal vontam a hálószobába.
Tényleg készült és nem csak a védelmet illetően. Érződött a mozdulatain, hogy figyel rájuk, valahonnan elleste azokat, de még sosem gyakorolta, mert picit ügyetlen volt. Ám engem nem zavart. Édes volt, ahogyan próbálkozott és tudtam, rettentően kényesen érintené, ha megjegyezném, mennyire érződik minden lépéséből az első alkalom. Nem helyeztem magasra a lécet neki pont ezért, ám ő meglepően kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Feszült volt, de ettől még végigszaladt a hátamon a hideg, ahogyan hozzámért és megcsókolta bőrömet. Mind a ketten vágytunk már a másikra, így hamar megfosztottuk egymást a ruháktól. Jungkook testét látva újból leesett az állam, még nem szoktam meg. Annyira hihetetlen volt számomra, hogy az a vékonyka, gyenge kis fiú így összekapta magát. Természetesen észre vette rajtam, milyen hatással van rám kidolgozott teste és felbátorodott. Amit eddig kihagyott az életéből, azt most mind pótolta. Követte az ösztöneit apró foltokat hagyva maga után testemen, melyeket karmolásokkal viszonoztam. Csak hergeltük egymást, azt hiszem mindketten rég éltünk már át hasonlót, ezért szerettük volna kiélvezni és mindent kipróbálni amire csak adódott lehetőségünk. Eleinte kicsit szégyenlősek voltunk, ám egyikünknek sem akadt egy szusszanásnyi ideje sem pihenni, így nem feltűnően térképeztük fel a másik testét, pedig lehet, kellett volna. Akadt egy elképzelésem, hogy mire számítsak tőle, ő viszont túlszárnyalta azt. Meglepődtem a látványtól, majd az érzéstől is és sajnos ez teljes testemen érződött. Türelmet kellett kérjek, ami nem sok volt neki, de próbált adni, míg nyakamat harapdálta végig, majd melleimre tért át. Saját figyelmét próbálta elvonni a kényszerpihenőről, de az enyémet is sikerült. Hálás voltam érte, hogy nem erőltette hanem koncentrált és bíztam benne, küzdeni fog még egy ideig, nem fogja rögtön megadni magát az éjszakának. Így lett, hiszen élvezni akarta az estét, a szexet, engem, mindent. Emiatt ki is próbáltunk néhány pózt, melyek mind arra szolgáltak, hogy kicsit visszaszerezze az irányítást, de nem tudta sokáig húzni a dolgot. Túlságosan sok idő telt el és hiába nyomták el a bogyói a vágyait, mindenre azok sem voltak képesek, pláne akkor nem, ha ott ült a kezei között egy nő, akibe még bele is habarodott, közben pedig a nevét nyögte.
– Jungkookh! – kapaszkodtam nyakába.
– Csak Kookh... Ahh... Azt jobban szeretem – mart combomba, miközben másik kezével derekamat átkarolva segített mozogni.
Nem tudtam már válaszolni, sem hangjára koncentrálni. Túlságosan sokáig húzta, mikor pedig olyan erőteljesen markolt meg, mialatt felnyögött, feladtam a harcot karjai között. Hirtelen megfeledkeztem róla, hogy még rá is kéne koncentrálnom, annyira eluralkodott rajtam az a csodálatos érzés. De ő figyelt és segített. Ledöntött, lábaimat a nyakába vette, így pedig tökéletes rálátásom adódott, amint füleit leejtve, szemeit becsukva sóhajtott fel torka legmélyéről. Miközben kezdtem feleszmélni alatta, lassított már, ám arcán még mindig látszott, mennyire élvezte az estét. Nem volt még velem, teljesen máshol kalandozott, nekem pedig annyira tetszett, hogy nem ura gondolatainak, hogy felültem, majd nyakába karolva megcsókoltam. Viszonozta, de érződött, még azt sem tudja, hol van, ezen pedig jót mosolyogtam.

Kook, mert onnantól kettőnk között csak így hívtam, egészen belejött a dologba, főleg akkor, mikor mindketten gyenge napjainkat éltük. Csupán onnan tudtam, szedi még a bogyóit, hogy kibírta míg dolgozni voltam. Nem lett beteg, nem ment fel a láza és nem volt zavart a feje. Férfiként viselkedett, de közben kiéhezett nyúltként is. Bár én ennek csak örültem. Mintha teljesen mást fogadtam volna be első nap, hiszen ő már nem az a félénk, tőlem függő nyuszi volt, hanem egy erőteljes felnőtt ember, aki többé nem kérte már az engedélyemet mindenhez.
– Vettem neked valamit – ölelgetett az ajtóban miután hazaértem.
– Azért adok pénzt, hogy egyél és hogy vegyél magadnak valamit, ha szeretnél.
– Dolgozok már.
– Tényleg? – váltam el tőle és felnéztem rá. – Mióta?
– Elég régóta – mosolygott.
– De... hogy-hogy nem jöttem rá? Hogy játszottad ki az aláírásomat? És mit dolgozol? Mikor?
– A beosztásodhoz igazítottam és aláhamisítottam az aláírásodat – vigyorgott. – Meglepetésnek szántam. Eredetileg a lakbérbe akartam beszállni, de inkább úgy döntöttem, előbb az ajándék, aztán a lakbér. Gyere, oda akarom már adni. – vont magával a folyosón, miközben én ügyetlenkedve ledobtam cipőmet.
– Hűha... drága dolognak tűnik – ültem le a kanapéra az ékszerdoboz mellé, ő pedig megállt velem szemben. – Mit tettél Kook?
– Mintha egy ajándék bűn lenne – vigyorgott engem figyelve, miközben hatalmas fekete fülei katonásan egyenesen álltak.
– Mert már így is úgy néz ki, mint ami egy vagyonba került.
– Mi lenne, ha kinyitnád már?
– Izgatott vagy? – vettem kezembe ajándékát és elmosolyodtam Jungkookon.
– Nagyon. Remélem, tetszeni fog.
– Mindjárt kiderül – nyitottam ki. – De cuki!
– Nyuszipáros karkötő. Teljesen ezüst, minden darabja.
– Nagyon szép! – emeltem ki lassan a dobozból.
– Felteszem neked – térdelt elém és azonnal kivette kezemből, hogy feladja rám. – Tökéletesen mutat a vékony csuklódon. Így álmodtam meg.
– Nagyon tetszik. De biztosan rengeteget költöttél rá. Nem kellett volna – néztem az izgatott nyuszimra, kinek csillogtak szemei.
– Szerettem volna végre én is adni valamit – ült sarkaira.
– Ezt úgy mondod, mintha nem adtál volna soha semmit – mosolyogtam.
– De azok nem számítanak.
– Miért nem?
– Mert azt nem tudod felvenni Jiminék esküvőjére.
– Meghívtak minket? – lepődtem meg. Nem is tudtam róla, hogy vendégül látnak majd engem is.
– Persze. Seokjin pedig már nagyon szeretne veled találkozni. Remélem, eljössz majd velem.
– Igen... nagyon szívesen... Na de, nem mint a gazdád! Abba nem egyezem bele.
– Úgyis mindenki ezt fogja gondolni alapból – mosolygott, mialatt fülei lágyan omlottak hajára.
– Akkor majd végig fognod kell a derekamat, vagy a kezemet, és velem kell táncolnod. Egy pillanatra sem engedhetsz majd el.
– Félsz?
– Egy kicsit.
– Nincs mitől. A vendégek fele hibrid, már csak Jimin miatt is, a másik fele pedig pont olyan, mint Seokjin. Nem lesz tabu semmi azon a lagzin.
– Akkor te beszélsz helyettem.
– Benne vagyok – hallgatott el. Csendben néztünk egymásra percekig és elgondolkoztam valamin, amit meg akartam kérdezni.
– Sikerült megtapasztalni azt, amit Jimin mondott a szerelemről? – játszadoztam a karkötővel.
– Még többet is. Az hazugság volt, annál sokkal jobb, mint amit mondott – vigyorgott.
– Ennek nagyon örülök... Boldog vagyok veled.
– Ennek pedig én örülök – tette fejét combjaimra és becsukta szemét. – Hálás vagyok, hogy befogadtál, bár nem gondoltam, hogy így alakul majd a helyzet.
– Én sem. Viszont életem legjobb döntése volt, hogy hagytam magamat rábeszélni – simogattam fejét. – Jungkook?
– Hm?
– Nem tudod véletlenül Jiminéktől, hogy... mi kell egy hibrides esküvőhöz?
– Nem... – egyenesedett fel és meglepődve nézett szemeimbe. – De meg fogom kérdezni!

Cr.: NanoNoonie

(Ezzel pedig kész is egy újabb hibrides hentai oneshot! A vizsgaidőszakomnak sikeresen vége, így várható néhány újabb fanfiction. Mindezek mellett szeretném elindítani Patreon oldalamat is, ahol azok, akik úgy érzik, a puszta olvasás nem fejezi ki eléggé, mennyire szeretik az írásaimat, magasabb szintre emelhessék támogatásukat. Nyilván a Patreon felőlem is egyfajta kötelezettséget von maga után, de ezt majd akkor, ha elkészültem vele. Addig továbbra is jó szórakozást a blogon!
Facebook oldalunk --> LINK
K.A.R.D rajongók ----> LINK  )