Jin szomorú története után folytatjuk Yoongival, ahogyan megígértem. Nála inkább mesélés lesz, sok információ a múltról és róla, az életérő, gondolatairól. Remélem ez is annyira fog tetszeni mint a többi. Sajnos viszont ez csupán egy hosszabb rész lesz, ahogy Yoongi és Lovisa fognak beszélgetni, hiszen párját is érdekli tettjeinek miértje, ahogyan minket is.
-Találkoztunk Jinnel. - ért haza az erdőben töltött este utáni nap végén, mikor először látták újra Jungkookkal annak bátyját és barátnőjét. Azt az egész éjszakát ott töltötte barátaival, így csak a legközelebbi naplemente után tudott visszaindulni Lovisához.
-Tényleg? - ült a kanapén barátnője, ki a tévéről pillantott fel rá - Milyen formában?
-Úgy tűnik farkasban. Illetve szellem farkasban. Chaeyeong pedig maradt olyan, amilyen. Az erdőben ragadtak. - pakolt le - De legalább együtt. Mint kiderült, küzdeniük kellett ezért is.
-Miért?
-Jint a pokolra akarták küldeni, amiért elvesztette a fejét. De Chaeyeong kiharcolta, hogy ne. - sétált barátnőjéhez, majd felmászva a kanapéra döntötte lassan maga alá - Te is kiharcolnád, hogy együtt legyünk, ha két külön helyre akarnának küldeni?
-Mindketten a pokolra jutunk, nincs miért harcolnom. Együtt leszünk. - válaszolt rezzenéstelen arccal barátnője.
-De tudod, hogyan értem.
-Nem tudom. Lehet harcolnék. Attól függ. Éppen hosszú szünetet tartottunk megint a kapcsolatunkban, vagy nem?
-Hagynál a poklon egyedül rohadni, ha igen?
-Nem tudom. Ez akkor derülne ki.
-Tehát nem szeretsz? - érdeklődött, amint már barátnője felett támaszkodott.
-De. Csupán nagyon fel tudsz bosszantani főleg akkor, mikor szünetet akarsz. Az rosszul tud esni.
-Tényleg? De volt amikor te akartál szünetet. És csak felvilágosítanálak, hogy az volt a leghosszabb szünetünk eddig, plusz még randizgattál is. Az is rosszul esett neked?
-Igen.
-És mégis miért? Mert nem volt kit cseszegetni? Vagy mert nem volt egy másik pasi akivel dughattál volna az egyes számú mellett? Vagy mert nem doki volt, nem kedveskedett, esetleg nem nyomott a falnak mikor apróságokért leszedted a fejét HÉ! - szakította meg mondandóját, amint csattant egy pofon arcán - Ezt miért kaptam?
-Mert hülyeségeket beszélsz!
-Miért is?
-Mert nem ezek miatt voltam mérges. - mászott ki alóla Lovisa, majd leültek egymással szemben.
-Hanem?
-Mert... mikor találkoztunk... nem tudom már hogy hívták őket, de velük, akkor aktuális barátnőnek neveztél.
-... Tessék?
-Ők úgy mutatkoztak be azon bálon Amerikában, mint egymás felesége és férje. Mint két fél akik együtt egyek. Te pedig mint, a pasim. De nem több. Csak egy aktuális kapcsolat, pedig már több, mint ötven éve együtt voltunk.
-De szünetekkel. Volt, hogy két évvel is egyhuzamban.
-Mert te antiszociális voltál és elmenekültél valahova, amiről nekem semmit sem mondtál.
-Vagy te hazamentél a sötétbe.
-Héj! Az én országom nagyon északon van, az mindig ilyen volt. De legalább sokat lehetünk az utcán, nem is értem, miért nem jöttél.
-Mert az nem Korea!
-Mert Brazília az volt.
-Hát öhm... most nem ez a lényeg! - vágta ki magát Yoongi - Hanem azt, hogy azért tartottunk majdnem öt év szünetet, mert te berágtál rám, hogy nem oldalbordaként mutattalak be, hanem csak barátnőként, amit úgy oldottunk meg, hogy te jó nő létedre, nem elmondtad, mi a bajod, hanem bedurcázva otthagytál. Én akárhányszor menekültem magányba hiányoltalak, még ha nem is mutattam. Tudod milyen vagyok, elég keveset mutatok mások előtt az érzéseimből. Jobban szeretem a négy fal nyújtotta bezártságot a párommal. Ha pedig az a helyzet adódna, hogy döntenem kell, nélküled kell eltöltenem az örökkévalóságot jó létben, vagy veled nyomorogva, akkor inkább nyomorognék. Bár már cseppet kételkedek, hogy te ezt nem élveznéd, mert kicsit téptük egymás haját mielőtt meghaltunk.
-Mi sosem halunk meg.
-Az a pár, akik miatt kiakadtál meghaltak.
-Tényleg? - döbbent le Lovisa.
-Igen. Elmentek Európába és levadászták őket.
-Ohh... ez szomorú.
-Az. Szóval te nem küzdenél meg értem...
-De, de csak... de. Csak ki tudsz borítani, mikor nincs kedved hozzám.
-Akkor nem konkrétan hozzád nincs kedvem, hanem emberhez.
-Khm! - köszörülte meg torkát, hiszen ő nem igazán számított embernek.
-Élőlényhez. Na! Olyanhoz, aki beszél. De téged ettől még szeretlek, hiszen ha nem így lenne, akkor nem udvarolnék a több év szünet után minden alkalommal úgy, mintha először találkoznánk és fel kéne szedjelek. Ez hogy nem tűnt fel eddig minden alkalommal?
-Azt hittem az bocsánatkérés, amiért tahó voltál és nem kerestél, csak levélben.
-Ahh... - grimaszolt Yoongi egy nagy sóhaj kíséretében - Jinnek igaza volt. Beszélnünk kéne az érzéseinkről, hogy mit miért teszünk.
-Ez jó ötlet, csak nem nekünk való.
-Hát én is mindig pont ezt mondtam neki.
-Szex?
-Benne vagyok! - estek egymásnak megint ahelyett, hogy megbeszélték volna azt, amit már évekkel azelőtt meg kellett volna.
Nem szólt bele mozgalmas estéjükbe az azt megelőző beszélgetés érzelmeikről és ki nem mondott problémáikról. Mintha meg se történt volna úgy kötöttek ki ezúttal is egymás karjaiban, melynek végén a megviselt kanapé lábánál Yoongin ülve egyenesedett fel Lovisa, miközben kócos hajjal megcsillogtatta fogait.
-Szeretem, ha veszekszünk. - lihegett.
-Pedig most nem is vesztünk össze annyira.
-Igen... sajnos... Megérdemelte a kutya barátod, hogy megöljék.
-Ezt csak azért mondod, hogy jobban összevesszünk és békülőszexben kössünk ki ugyanebben a pózban.
-Nem... nem lovagolok megint ennyit. - kelt fel róla barátnője, hogy megkeresse ruháit.
-Lusta vagy. - követte párja.
-Bagoly mondja. - öltözött fel Lovisa.
-Lehet... Tehetek egy javaslatot?
-Persze.
-Gyere hozzám!
-Mi?! - lepődött meg barátnője.
-Azért koptattál le olyan hosszú időre, mert nem "oldalbordaként" mutattalak be, ahogyan te fogalmaztál. Hát legyél az! Gyere hozzám!
-Az... Mi a kedvenc színem?
-Azt mondod mindenkinek, hogy a piros, de igazából a narancssárga.
-Miért nem szeretem a repülőt?
-Mert ott nem te irányítasz. Akkor már inkább repülsz te, ha repülni kell.
-Mik voltak a szüleim? - húzta fel utolsó ruhadarabját, míg Yoongi csak a boxerig jutott.
-Apád kovács, édesanyád pedig az akkori kornak megfelelő örömlány, persze csak míg el nem vette édesapád.
-Ezt sosem mondtam el neked. - állt meg Lovisa.
-Tudom... mikor itt hagytál nem tudtam mit kezdeni magammal. Nagyon hiányoztál és így kötöttem le magam. Utánad néztem, kikérdeztem azokat, akik öregebbek nálad. Azt is tudom, ki tett vámpírrá.
-Azt inkább felejtsd el, ahogy én is tettem. Nem kéne tudnod ezeket. - fordult Yoongi felé, ki a kanapén ülve nézte Lovisát.
-De igen. Ha a párom akarsz lenni, ha azt szeretnéd, hogy összenőjünk, akkor ilyesmiket tudnunk kell egymásról. Jinnek igaza van. Beszélgetnünk kell. Nem elég csak a csend, meg a hétköznapi beszélgetések, a jó szex és az, hogy jól mutatunk egymás mellett és kiállunk a másikért. Mert a legtöbbször azért van jó szex, mert összeveszünk a másik gondolkodásmódja miatt. Én örülök, hogy ezeket kiderítettem rólad és szeretnék még többet tudni, mert biztos van még valami, amit nem mondtál el.
-És veled mi van?
-Mi lenne?
-Van amit te sem mondtál el. - lépett párjához Lovisa.
-Mert nem sok idő telt el addig a pillanatig mikor találkoztunk.
-Ki tett ilyenné? Milyen családod volt? Miért vagy orvos, ha te úgysem halhatsz meg? Miért akarsz ennyire segíteni mindenkin?
-Mert akiken kellett volna azokon nem tudtam. Én voltam a legidősebb gyerek és a szüleim rengeteg kisbabát vesztettek el, mert az egy évet sem érték meg. Az én sztorim nem különleges. Normális családom volt a korhoz mérten. Csak azért lettem vámpír, mert egy hóbortos őrült szórakozni akart és azzá tett. De gondoskodni rólam már nem. Így magamnak kellett rájönnöm, mi történik velem és kordában tartani magamat. A családomat muszáj volt elhagynom és onnantól még annyit sem segíthettem nekik, mint azelőtt. Elég merszem nem volt kiállni a Nap fényére és meghalni, de embert sem akartam ölni, így minden orvosi tényt meg kellett tanuljak, hogy hogyan éljem túl gyilkolás nélkül. Ha pedig már volt tudásom, hasznosítani akartam. Ezért vagyok orvos.
-És miért segítesz a kutya barátaidnak? Egyáltalán miért barátaid?
-Mert ők is segítettek nekem. Eleinte nem tudtam micsodák, csak éreztem, hogy tekeri az orromat a szaguk, de nem érdekelt, mert pénzért gondoskodtak a családomról helyettem nappal. Csak később futottunk össze egyik este, mikor rossz nőt csíptem el az utcán. Nem öltem meg, figyeltem rá. Vámpírrá sem változtattam, csupán a fogam nyoma maradt rajta, de semmi baja nem esett ezen kívül. Viszont mérgesek lettek rám és elkezdtek vadászni a szagomra, amire akkor jöttem rá, mikor egyik holdtöltekor elkaptak a kikötőben. Csak annak köszönhetem, hogy nem haltam meg, hogy felismertek. Bár ettől még megbosszulták a lányt. Akkor szenvedtem először a kórjuktól. Másnap reggel meg beállítottak hozzám családostul, mikor kínlódtam. Megölhettek volna, de nem tették. Senkivel sem találkoztak, aki nem ölte meg áldozatát, így láttak bennem potenciált. Jin és Kook felmenői már akkor sokkal érettebben gondolkoztak. Nem akartak elpusztítani, amíg nem adtam rá okot. Szerették az életet legyen az bárkié és a tisztát meg is védték. Viszont nagyon rám ijesztettek ezért menekültem Európába annak idején. Ott pedig találkoztunk.
-A legveszélyesebb helyre, ahova csak lehetett akkor. De miért nem megyünk el most a kedvenc parkomba és folytatod közben?
-Mit folytassak ezen? Elmondtam, miért vigyázok másokra és miért vagyok jóban velük.
-De azt nem, hogy azóta miért viseled ennyire gondjukat. Hiszen megadtad a tartozásod már nagyon rég nekik. Nem kéne foglalkoznod a mai fiatalsággal. Figyelmen kívül hagyhatnád őket, elfelejtenék a kötelességed. Na gyere, vegyél fel valamit és mozduljunk ki! - vágta Yoongihoz pólóját.
-Miért akarsz minden este menni valahova? - dőltek le fél órával később a park kellős közepén.
-Az én hazámban sokáig van sötétség és mehettem bármikor bárhová. Itt az éjszaka háttérbe szorul. Irritál, hogy nem tudok spontán kimozdulni.
-Értem. - húzta magára párját Yoongi.
-Szóval. Miért gondoskodsz még mindig róluk? Miért nem álltál tovább és csinálod azt, amihez csak kedved van?
-Volt egy időszak mikor többet voltam távol, mint itt. Kipróbáltam sok dolgot, de hosszútávon mindent meg lehet unni.
-És ezt nem? - ölelgette Lovisa a másikat.
-Nem, mert ebben találtam valami érdekeset. Az, hogy ennyire sok tagját ismerem a családjuknak különlegessé tesz. Sokszor éreztem magam feleslegesnek és elátkozottnak, amiért nem tudok meghalni, de látok mindenkit eltűnni nyom nélkül. Sokat gondolkoztam ezen, mert rosszul esett elveszteni a barátaimat, hiszen velük dolgozva lassan családtag lettem és megszerettem őket. Egyre jobban ragaszkodtam hozzájuk, amit emlékszem még te is megjegyeztél.
-Jah. Nem akartál eljönni a bálra Erdélybe. Pedig sokan voltunk és jó buli volt.
-Az egyik családtag épp nagyon beteg volt. Nem hagyhattam ott, mert jó barátom volt, de rajta sem tudtam már segíteni. Akkor magamba zuhantam. Haszontalannak éreztem a tudásomat, tehernek azt, hogy létezem. Nagyon hezitáltam, mert ki szerettem volna állni és megnézni egy napfelkeltét.
-Ezt nem is mesélted. - pillantott fel rá Lovisa - Ilyeneket pedig illene elmondanod.
-Mert nem mertem. De végül nem is álltam ki és pont amiatt nem, ami miatt segítek még mindig nekik. Hosszú heteket töltöttem ezzel a vívódással, mikor a barátom özvegye áthívott egyik este. Nem tudtam mit akar, azt hittem betegeskedik és azért kellek. De ehelyett azt kérte tőlem, meséljek a férjéről, mert hiányzik neki. Mivel pedig én egész életében ott voltam mellette tudtam róla mindent. Ekkor jöttem rá, hogy nekem ez a dolgom és ezzel tudok segíteni. Hogy olyanoknak mesélek a szeretteikről, akiknek nem volt elég ideje velük. Boldoggá tehettem őket ezzel, erőt adhattam nekik nehéz helyzetben azzal, hogy a halott szerelmük, vagy rokonuk példáját és gondolkodását hoztam fel. Sokszor meséltem árva, félárva gyerekeiknek szeretett, de soha nem ismert szüleikről és olyan boldogok voltak, hogy úgy döntöttem ez megéri azt, hogy elvesztem őket, mikor lejár az idejük. Ha én nem lennék, sokak soha sem ismerték volna szüleiket és még több szerelmes halt volna bele másik felének elvesztésébe. Így ezt szép hivatásnak tartom. Olyan dolognak, amit megéri csinálni és küzdeni érte, hogy ne vesszen el. Ezért nem álltam ki azóta sem megnézni a napfelkeltét és nem is tervezek.
-Nem miattam.
-De miattad is na! - ölelte magához szerelmét Yoongi - Csak azért eléggé meg tudott viselni egy-egy barátom elvesztése, mikor kicsi baba kora óta ismertem. Sokszor elgondolkoztam emiatt a napfényen.
-Én nem ragaszkodok ennyire semmilyen élőlényhez, ezért nem is tudtam, hogy így gondolkozol, vagy bárki is képes közülünk így gondolkozni. Emiatt voltál érdekes nekem.
-Hát most már tudod.
-Igen. Így nagyjából száz év járás után ideje volt. - fordult hátára az eget bámulva Lovisa.
-Sosem kérdezted.
-Jinnek lehet igaza van és többet kéne az érzéseinkről beszélni. Akkor már régóta tudnám ezt veled kapcsolatban... és elhagyhattalak volna.
-Ez kedves. - mosolyodott el Yoongi.
-Viccet félretéve. Igazán becsülendő egy becstelen faj példányában ez a gondolkodás. És irigyellek emiatt. Nekem nincs semmi erényem.
-Dehogy nincs. Kiálltál mellettem. Nem is egyszer a pártomat fogtad, aztán négyszemközt meg elküldtél a pokolra, hogy nem értesz egyet velem. Szerintem ez erény benned, hogy a szerelmedért képes vagy magadnak ellentmondani. Ezért is szeretlek, meg sok minden másért.
-Amúgy abban is ellent mondtam magamnak, hogy veled vagyok.
-Tényleg? - lepődött meg Yoongi - Úgy látszik ez az őszinteség estéje. Mesélj csak!
-Azért nem adtam be a derekam neked nagyon hosszú időn át, mert gyengének tartottalak amiért a kutyákkal szövetkezel.
-Aztán mégis megtetted.
-Igen. Mert elkezdtem unatkozni és kitaláltam, hogy minden nemzetből ágyba bújok egy vámpírral.
-Lotyó csajom van. - sóhajtott nagyon Yoongi.
-Több száz éves vagyok. Nem vagyok lotyó. Hiszen mióta veled szenvedek nem voltam mással. - húzta száját Lovisa - Miattad pedig a listám se sikerült befejezni.
-Tényleg? Miért nem? Olyan jó volt velem a szex?
-Sokfélében volt részem, szóval nem amiatt. Hanem ahogyan másnap viselkedtél. A mi fajtánk züllött. Nem igazán vannak romantika hívők, vagy olyanok, akik képesek szeretni és még egyedül vannak. A párok meg ritkák, mert egymásra unnak. Ezért sohasem foglalkoztak velem másnap, nem udvaroltak, vagy kezeltek úgy, mint az emberek a barátnőiket. Nem hordoztak a tenyerükön a férfiak. De te így tettél. Mintha én is egy törékeny nő lennék, holott bármikor meg tudtalak volna ölni.
-Én azt a nőt, akit szeretek, azt így kezelem. Persze, meg tudod magad védeni, de az én dolgom, hogy elkényeztesselek és megadjam neked a biztonságérzetet. Neked pedig az, hogy viszont szeress és csillogj az oldalamon mikor valahol mutatkozunk, megvédj egy vitában, még ha az ellenkezőjét is gondolod. És szerintem mindketten tökéletesen teljesítjük a felünket. Bár amikor mérges vagy mindenki fél tőled, de az meg ilyen egzotikus oldalad számomra és azt is szeretem. Főleg, ha szexbe torkollik. Mmmm. - gondolt is bele a vad éjszakákba, amiket úgy imádott.
-Örülök, hogy szereted bennem ezeket.
-Mindent szeretek. Ezért kéne hozzám jönnöd.
-De az vallásos dolog. - kelt fel Lovisa és Yoongira pillantott - Mi a templom küszöbén is elégünk.
-Nem kell templom. Megoldhatjuk szűk körben is.
-Kis karikagyűrűvel, meg örök hűség, meg minden?
-Igen. Miért? Eddig nem így volt? Csak a gyűrű változna... meg hogy többé nincs szünet.
-És örökké... a végtelenségig? Hiszen te nem akarsz meghalni soha.
-Hát most még nem, mert van okom élni. - könyökölt fel Suga - De a jövő majd megmutatja, mit is szeretne. Miért, te meg akarsz halni?
-Még nem.
-Akkor meg? Gyere hozzám, hogy ne legyen megint gond abból, hogyan mutatlak be.
-És ki adna össze?
-Nem tudom... Kook? - rántott vállat Yoongi.
-Egy kutya?
-Barátom. De mondjuk... megkérhetjük Jin! Ő ilyen... köztes. Ő összeadhatna minket. Vagy Chaeyeong.
-... Akkor menjünk! - kelt fel Lovisa és leporolta magát.
-Máris?
-Csak gyűrűért, aztán meg enni. Egyenlőre ennyi a jutalmad az őszinte estéért. Az összeadós részt még meglátom.
-Szóval jegyesség? - követte párja példáját Yoongi - Jó. De ezek szerint többször kéne beszélgetnünk, mert azzal egész sok dolgot elérhetek.
-Csak nem a mi asztalunk.
-Hát nem. De van időnk, majd az lesz. A Világ minden ideje rendelkezésünkre áll.
-Igen... immár szünet nélkül.
-Tényleg meg kellene fogadnom Jin tanácsát. - ölelte át Lovisát - Csupa jó dolgot szül ez a módszer.
-Talán mégsem olyan buták a kutyák, mint gondoltam.
-És csak egyre jobb lesz az a módszer. Imádom!
(Vége! Teljesen kész a Do you believe in beasts? sztori. Minden kiegészítés mit terveztem hozzá megvan, így ez a legutolsó epizód. Remélem élveztétek a ficit és még visszatértek majd az oldalra, ha nem is ezt, de más történeteinket olvasni.
Facebook oldalunk --> LINK
K.A.R.D rajongók ----> LINK )
Az oldal 18+ tartalmú! Kiskorúaknak nem ajánlott! Fici kéréseket nem fogadunk! A történetek teljes mértékben KITALÁLTAK! Ha megtaláljátok más oldalon történeteinket kérünk benneteket, szóljatok!
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Do you believe in beasts?. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Do you believe in beasts?. Összes bejegyzés megjelenítése
2017. április 26., szerda
2017. április 11., kedd
Do you believe in beasts? [Jin's story] ~ 3. rész
Toporzékolva távozott, mert volt még ennyi önuralma. Nem szerette volna
ott, az étterem közepén annyi ember szeme láttára megveri barátját, így
jobbnak látta elmenni. Betelt a pohár, elég volt mindenkiből és
mindenből. Nyugalmat szeretett volna már, hogy ezzel senki se zaklassa
többé, így meghozta döntését.
A kritikus időszakik még várt, türelmesen viselte azt a pár napot, amit kellett neki, miközben úgy tett, mintha semmi sem történt volna, de kerülte ismerőseit jobban, mint addig bármikor.
-Siyeong, kimenőt adok magának az elkövetkezendő egy hétre. - tudatta az említettel, amint az egyik este még lefekvés előtt bement Chaeyeonghoz ellenőrizni, hogy minden rendben van-e vele.
-De akkor ki fog a kisasszonyra vigyázni uram? - aggódott - Nem szeretnék önnek ellent mondani, de féltem őt.
-Már megoldottam ezt a problémát. - állt fel szokásos helyéről Jin - Nincs mitől félnie.
-Hát rendben uram. Bízom önben és köszönöm a kimenőt.
-Megérdemelte már.
-Köszönöm. - hajolt meg - Holnap össze is pakolok.
-Ahogy kényelmes magának, de mikor hazaérek délután, már ne legyen itt.
-Ahogy kívánja. Jó éjszakát! - indult vissza saját szobája felé.
Seokjin hatalmasat sóhajtott, amint Siyeong ennyivel elfogadta a kimenőt és nem aggodalmaskodott tovább, hiszen így már többé nem állt senki sem tervei útjában. Nyugodtan tudott készülni az elkövetkezendő időszakra, senki sem szólt bele, nem vitatta döntését, nem próbálta megváltoztatni azt.
Ezért másnap reggel azzal a tudattal kelhetett fel, hogy egy rövid munkanap után végre léphet valamerre ebből a patthelyzetből, amiben évek óta állt, ám előtte még beszélnie kellett valakivel.
-Zavarok öcsi? - nyitott be Jungkook irodájába, ki nagyon bújta papírjait.
-Nem. Mondjad csak. - olvasgatott és fel sem nézett testvérére.
-Tudom, hogy most meghívtak titeket kicsit lazulni, ezért azt a pár kegyetlen napot máshol töltitek.
-Igen.
-Szeretném, ha jól éreznétek magatokat.
-Remélem jól fogjuk. - pillantott végre rá Jungkook.
-Én is. Tudod, furcsa lesz nélküled. - sétált oda hozzá testvére.
-De már voltunk külön. - zavarodott össze Kook.
-Igen tudom, csak az rég volt. De szeretném, ha majd nem töprengenél ezen és nem vennéd magadra. Mert ez most így alakult. Ettől én még a testvéred vagyok és nagyon szeretlek.
-Kezdesz megijeszteni. Miről beszélsz?
-Nekem most lehet majd hosszabb időre el kell mennem és nem tudom, mikor jövök vissza, aztán nem szeretném, ha rosszul lennél, mert nem vagyok itt.
-Úgyis beszélünk majd. Nem lesz gond. - mosolygott - Nem vagyok már kisgyerek.
-Igen, tudom... Na gyere, adj pár másodpercet a drága idődből és ölelj meg! - állt testvére mellé, ki fel is tápászkodott székéből, majd átkarolta Seokjint - Remélem majd Nari vigyáz rád helyettem is.
-Nari mindenkire vigyáz.
-Ez igaz... Na megyek. - engedte el egy nagy sóhaj után testvérét - Legyetek jók és vigyázzatok magatokra. - indult a kijárat felé.
-Te is!... Ne csinálj semmi hülyeséget, jó? - szólt utána Kook.
-Kettőnk közül te vagy a fiatalabb.
-Ettől még az ember szokott hülyeségeket csinálni.
-Ez igaz. - mosolygott - Igyekszem majd. Szia öcsi!
-Szia! - köszönt el bátyjától némi félelemmel szívében. Sosem viselkedett így még korábban, hasonlóan sem nagyon, ezért adott okot az aggodalomra rendesen, melyet Jungkook megosztott Yoongival.
Barátjuk nem akart belekotnyeleskedni Seokjin dolgaiba, hiszen legutóbbi találkozásuk nem éppen a legkellemesebben végződött, ezért eszében sem volt társa után menni a vidéki házba. Inkább más ötlete támadt, amit véghez is vitt azután, hogy Jungkook és Jin már egy napja távol voltak.
-Siyeong! Hol van maga? Engedjen be! - hívta fel a komornyikot, hogy engedje be a zárt ajtón.
-Sajnálom uram, Seokjin kimenőt adott nekem a hétre, nem vagyok ott, hogy beengedjem.
-És ki vigyáz Chaeyeongra?
-Azt mondta, megoldotta.
-Köszönöm Siyeong! - tette le a telefont bármiféle formalitás megtartása nélkül, majd első gondolatát véghez is vitte.
Betörte Seokjin lakásának ajtaját, mintha az egy darab kartonból lett volna és már rohant is Cheayeong szobája felé, hogy ránézzen a lányra és megnyugtassa magát, semmi butaságot nem fog tenni barátja, de csalódnia kellett.
-Te bolond, szerelmes hülye! - fordult meg előkapva mobilját, majd futásnak eredt.
Chaeyeong ágyában ugyanis nem feküdt senki. Jin elvitte magával azon a napon, mikor elment a vidéki házba és hátrahagyott minden eszközt, kütyüt, gyógyszert ami ott volt mellettük. Úgy tűnt, semmit sem pakolt el és nem tervezte hosszúra a távollétet, ezért Yoongi aggódott, mire is készül barátja. Volt sejtése róla, de reménykedett benne, nem azt fogja választani, amire ő gondol.
Ezért az éjszaka kellős közepén felkeltett mindenkit, akitől csak kérhetett segítséget ez ügyben, ám egy valakit nem ért el. Pont azt, akit a legfontosabb lett volna megkérdeznie Jint illetően. Így kérdés sem volt, hogy azonnal el kell indulniuk hozzá a vidéki házhoz és ellenőrizni, mi is történik ott, nehogy olyat tegyen, amit majd később megbán. Még az öccsét is sikerült megmozdítani, hiszen olyan közegben volt azon az estén, ahol erre barátok lehetőséget biztosítottak, így Yoongi nyugodt szívvel hagyta hátra Busant és vele minden holmiját Lovisával oldalán, hogy vigyázzanak régi barátjára még mielőtt túl késő lenne.
Sokat kockáztattak azzal, hogy városok felett repültek át bármiféle körbetekintés nélkül, de nem volt választása. Minden perc számított, időben kellett odaérniük, mikor pedig ez megtörtént Yoongi reménykedve rohant a bejárat felé bármiféle ruha nélkül annak ellenére, hogy milyen szégyenlős is volt. Lendületesen nyitott ajtót, ami nem volt bezárva, ám hamar megtorpant a látottak miatt.
-Yoongi! - lepődött meg a dadus, ahogy megpillantotta őt - Annyira nagy szükség lett volna rád. Én mondtam neki, de nem akart hívni. Azt mondta, engem is elküld, ha megteszem, de nem hagyhattam magukra őket... viszont nem tudtam segíteni. - ült sarkain a földön Chaeyeong mellett.
-Hol van Jin?
-Elment miután megharapta. Fél a végkifejlettől. - vitte vissza tekintetét a lányra, ki már élettelenül hevert csak előtte - És jogosan. Ha ezt megtudja...
-Muszáj lesz pedig megbirkóznia ezzel. De majd csak reggel. Most ki tudja, mit tenne ezzel az erővel. - léptek beljebb a házba Lovisával és bezárták maguk mögött az ajtót.
-Nem tudsz segíteni? Te megharaphatnád őt és vámpírrá változtathatnád? - keresett kétségbeesetten megoldást a dadus, amint Yoongi helyet foglalt Chaeyeong másik oldalán.
-Hallottat már nem tudok feltámasztani. - nézett végig a lányon, míg Lovisa hozott neki köntöst, mellyel betakarta párját.
-Seokjin ebbe bele fog rokkanni. - zuhant magába utolsó reményét is elvesztve a dadus.
-Én is ettől félek. - gondolkodott Yoongi, hátha tudna valamiféle megoldást találni a kialakult helyzetre.
Az egész estét ott töltötték várva a többieket, hogy érkezésükkel segítsenek majd, ám nem sok idejük volt reggelig, így nem látszott sok esély megjelenésükre, hiszen sokuknak el kellett bújni a Nap elől félúton. Ezért Yoongi lassan készítette fel magát, hogy egyedül kell megoldania ezt a problémát. Besötétítette az egész házat, mert ő szerette volna fogadni barátját reggel, mikor az hazaesik. Ő akarta ápolni lelkét és támogatni ebben a nehéz pillanatban, mert mindazok ellenére, amiket mondott neki, tudta jól, mennyire fájdalmas is lesz számára párja végleges elvesztése. Fel-le járkált a házban és várta barátját, ki napfelkelte után nem sokkal dörömbölt is az ajtón.
-Miért van ez bezárva? Dadus engedj be!
Yoongi azonnal beeresztette mérges barátját és közben ügyelt arra, hogy ő legyen az első akit meglát.
-Hívhattál volna. - kezdett mondandójába.
-Mit keresel itt?
-Mint barátod jöttem, hogy támogassalak.
-Hol van? Engedj beljebb! - lökte félre társát, de csupán néhány lépést tett, míg meg nem látta Chaeyeongot letakarva a földön.
-Tudom, hogy nehéz neked. Én nem tudom, hogyan viselném ezt, de nem jól.
-Miket beszélsz? Nem tudod mit érzek. Sose tudtad, sosem éreztél velem együtt.
-Gonosz volt amit mondtam, de mindig melletted álltam és tudom, hogyan szenvedtél. Megpróbáltam mindig átérezni és most is. Segíteni szeretnék, melletted állni, mint barát.
-Te csak ne állj mellettem sehogyan! - hallatszott harag a hangjából - Szerintetek már rég hallott és én öltem meg. De a ti hibátok miatt. Bezzeg Narira tudtatok vigyázni, de rá nem. Ő rá nem figyeltetek. Bezzeg más élhet a párjával, de én nem. Tőlem feltétlen el kell venni, aztán pedig dolgozzam ki a lelkem, hogy másoknak jó legyen. - morgott és egyre hevesebben kezdett lélegezni, amint ökölbe szorultak kezei.
-Jin tudom, az élet igazságtalan. De másokkal is. Túl fogod élni. Időbe telik, de fel fogod dolgozni.
-Elvesztettem életem értelmét. Az egyetlen okot az életre. Hogy mondhatsz olyat, amiről fogalmad sincs. - fordult felé haragosan - Ne próbálkozz hazugságokkal! Nem tudod mit érzek! Hogy ez milyen!
-Seokjin nyugalom. - próbálta a dadus csillapítani.
-Ne nyugtass! - mordult rá és lassan kifordult önmagából - Mind csak hazudtok! A levegőbe beszéltek, miközben fogalmatok sincs semmiről!
-Barátom! - próbált hozzáérni Yoongi.
-Nem vagy a barátom! - lökte el a kezét, végül pedig teljesen elvesztette a fejét.
A nap elején, mikor a Holdnak semmi ereje nem volt felette, átváltozott. A dühtől és szomorúságtól mely eluralkodott rajta végül elvesztette emberi felét. Pusztító fenevaddá alakult át, aki nem ismert kegyelmet, így legjobb barátjának is gondolkodás nélkül esett neki. Ám mivel Yoongi nem volt egyedül, ezért végül a túlerő legyőzte Jint és elmenekült a házból. Barátja szívesen ment volna utána, de sajnos a Nap miatt erre nem volt lehetősége.
-Sosem láttam még ilyet. - kaparta össze magát a földről Yoongi - Csak hallottam.
-Bánthatja a falut? - aggódott a dadus az emberekért, amint előbújt Nari szobájából.
-Mészárlásos farkasok nem nagyon voltak még emiatt. Általában vadász késébe szaladtak önként, felfedték magukat az emberek előtt, hogy azok öljék meg őket, vagy öngyilkosok lettek, esetleg örökre eltűntek. Mivel bánatból szabadultak meg emberi felüktől, így az vezérelte őket és nem bántottak soha ártatlanokat. Legalábbis én a múltban ilyenekkel találkoztam... és meg is öltem néhányat. - tájékoztatta őket Lovisa, miközben párjával foglalkozott, hogy az jól van-e.
-De valakinek utána kéne mennie. Még baja esik.
-Ő már nem az az ember, akit maga ismert. Ez már csak egy vadállat tele bánattal.
-Valamit tennünk kéne érte. Megérdemli, hogy vigyázzunk rá.
-Nem lehet. Már nem önmaga, nem ismer fel senkit. Állat és nem ember.
-Mi történt itt? - állt a küszöbön Jungkook és megdöbbenten nézett körbe a szinte lerombolt szobán.
-Chaeyeong meghalt, a bátyád pedig kifordult önmagából. - világosította fel Lovisa.
-Kook, meg kell keresnetek! Farkas és az erdőben van, de agresszív. - kérte barátja segítségét Yoongi.
-Nem szabad utána mennetek, mert megöl titeket. Már nem ismer meg senkit. - beszélt párja ellen Lovisa.
-De muszáj. Te vagy már az egyetlen, akire még hallgathat.
-Öm... jó, de hol van?
-Lovisa azt mondja, meg akar majd halni. Hova menne, ha meg akarna halni?
-Talán a vadász. Oda úgyis halálos emlékek fűzik. - jutott eszébe elsőnek ellenfelük.
-Ez elég logikus lenne. Remény, hátha felkel és őt öli meg ezúttal. - helyeselt Lovisa.
-Menjetek oda! Más ötletem nekem sincs, hogy hol keressük. - küldte el Kookot és az idő közben megérkező Narit Yoongi.
Igyekeztek, hogy minél hamarabb odaérjenek a szoborhoz, annak közelében pedig lelassítottak, hogy ha mégis ott találják Seokjint, akkor az ne feltétlenül vegye észre őket azonnal, hiszen lehet, megtámadná mindkettejüket. Ám feleslegesnek bizonyult az óvatosság, mert nem volt senki a szobor környékén.
-Hál'istennek, hogy itt vagytok. - jelent meg Chaeyeong az erődből abban a fényben pompázó lénynek alakjában, bár ezúttal sokkal halványabb volt - Segítenetek kell!
-Chaeyeong! Istenem, de rég hallottam a hangod. - lepődött meg Kook.
-Jungkook-ah! Segítened kell! Az én csizmásom, a drága kandúrkám nem hallgat rám többé.
-Mi történt?
-Hozzám jött. Segítségért, válaszért, hogy miért alakult mindez így. Hogy, ha már ez lett, akkor öljem meg, mert nélkülem nem akar élni. De nem tehetem és képes sem vagyok rá. Nem tudom elvenni az életét, ahhoz túlságosan szeretem. Ám ettől csak mérgesebb lett. Már haragszik rám, átnéz rajtam, nem foglalkozik velem. Azt hiszi, direkt hagytam el, hogy nem szeretem. De ez nem igaz. Viszont mérges lett és megtámadta a falut, ártatlanokat mészárol.
-De miért?
-Dühös a Világra és rám is, igazságtalannak érez mindent és ezért mindenkin bosszút akar állni. Jungkook-ah... meg kell ölnöd a bátyádat.
-Na nem! Ezt nem kérheted tőlem. Nem is vagyok farkas és ő a testvérem. Sosem bántanám, nem tudom. - állt el a feladattól.
-Emberként mi kevesek vagyunk hozzá Chaeyeong. - szólalt meg Nari - Nem tudsz más megoldást? esetleg a vadász. Ahogy Kookot is feltámasztottad, úgy őt is fel tudnád.
-A vadász csak büntetésben van. Ha Kook meghal, feltámad. Ez volt az üzlet. Egy élet egy másikért.
-Hát most itt van Jin. Az ő élete a vadászért. Egyiküknek meg kell halnia és akkor ott az élet.
-Nem lehet, a vadász és a csizmásom is már rossz emberek. Öltek, így pedig nincs itt kéznél ártatlan, akit fel tudnék támasztani helyettük.
-Te nem tudsz cserélni vele? - ötletelt Kook - Te ártatlan vagy.
-Hát... rövid időre talán, mert nem igazán vagyok élő. De, ha sikerül, akkor nem segíthetek nektek. Egyedül kell nyernetek ellene.
-Megoldjuk. - válaszolt Yeongnari.
-Rendben. - szomorodott el Chaeyeong - De mondjátok meg a vadásznak, hogy csak őt bánthatja és ha elvégezte dolgát, el kell mennie az országból, vagy megölöm. Nem fog érdekelni, milyen büntetést kapok még érte.
-Oké. Tájékoztatom majd.
-Jungkook-ah. - fordult a fiatalabb felé - Ne hagyjátok szenvedni. Kérlek! - ám Kook nem válaszolt, csak gondterhelt arccal bólintott.
Ezalatt Seokjin belelendült a pusztításba. Nem érdekelte, hány ismerős barátot öl meg abban a faluban, melyben annyi számára kedves ember lakott. Semmi sem izgatta többé, csak az, hogy addig álljon bosszút a Világon míg valaki őt meg nem öli mindezért. Vérben forogtak szemei, miközben lelke mélyén zokogott szerelme elvesztésétől. Állati énje uralkodott már rajta és mészárolta a falut, melynek lakói eddig kérdés nélkül szolgálták őket. Mindaddig rombolt, öldökölt, míg őt meg nem támadták és ellenfélre nem lelt. A vadász volt az, ki lehagyva Jungkookékat sokkalta előbb érkezett a falu megmentésére hatalmas vigyorral, csillogó szemekkel, hogy végre megölhet egy ekkora farkast. Seokjinben az addig tomboló harag csak tovább erősödött, hiszen gyűlölte ellenfelét, így minden erejét ellene fordította. Neki esett, mintha nem is lenne körülöttük senki és semmi más. Rombolásba fogtak, amint egymással birkóztak, miközben Aaron is rájött, ez a Jin már sokkalta erősebb, mint akkor este az erdőben, hiszen már nincs emberi oldala, csak egy vérengző fenevad, kinek az élet semmilyen formája sem szent. Pont ezért, hogy nem foglalkozott semmivel, volt olyan pusztító erőben, hogy még a vadász is csak nehezen bírt vele, főleg ennyire hiányos felszereléssel. Megdolgozott rendesen a jutalmáért, szembenézett a hatalmas, véres körmökkel és fogakkal, került Seokjin óriási mancsai alá, hogy megfosszák őt fejétől, de végül mindig sikerült megmenekülnie. Ugyan sokszor kapott azoktól az erős karoktól ütést, ám ő is osztott ki sérülést a fenevadnak, viszont azt mintha ez nem is érdekelte volna. Teljesen sérthetetlennek látszott, mint aki nem ismer fájdalmat és fáradtságot, így Aaronnak segítségre volt szüksége, ami hamarosan Jungkook képében meg is érdekezett.
-Tereld el a figyelmét! - kérte támogatását a vadász, ki már inkább csak próbálta kikerülni Jin fájdalmas mancsait.
Jungkook azonnal lépett és valami fegyvert keresett, egy eszközt, amellyel fájdalmat tud okozni testvérének, de nem nagyon talált a sok fatörmelék között. Ám barátnőjének, ki majd kiköpte tüdejét a sok futkározástól, jobb ötlete támadt.
-Seokjin! Chaeyeong sosem szeretett! - fogott bele mondandójába, mellyel azonnal el is érte célját, hiszen az említett fülelni kezdett - Csak beképzelted magadnak, majd mikor kezdtél legbelül erre ráébredni, akkor elintézted, hogy ne tudjon elhagyni!
Jin már fenevad volt, ám a szerelme iránt táplált érzései még ott voltak szívében, így nagyon fájtak neki Nari szavai, ezért a lánnyal kezdett foglalkozni. Békén hagyta a vadászt és vicsorogva indult felé, míg az hátrált. Szét akarta tépni őt több okból is, de nem kapkodott. Lehet azért, mert nem tartotta ellenfélnek, ám az is lehet az oka, hogy Jungkook odaugrott elé és Seokjinben még volt annyi kötődés, hogy testvérét, kivel annyi mindenen mentek keresztül, nem akarta bántani. Bármi is legyen az oka ez pont elég volt arra, hogy Aaron előnyhöz jusson. Jin háta mögé került, majd ráugorva beleszúrta kését. Így tudott mibe kapaszkodni, rá tudta kötni arra drótját melyet körbetekert nyaka körül. Minden erejéből fojtogatni kezdte ellenfelét, miközben a fém lassan átvágta nyakát. Seokjin hiába próbálta lerázni magáról, nem bírt vele, nem tudott tőle megszabadulni, hamarosan pedig fogyni kezdett ereje. Haláltusába kezdett, melynek végén kilógó nyelvvel rogyott össze. Kimerült, nem volt képes tovább küzdeni. Aaron ekkor csak leugrott hátáról, majd szembeállva vele szemébe nézett, ahogy egy igazi vadász teszi, hogy lássa kihunyni az életet benne, ám megdöbbenésére ez most nem töltötte el elégedettséggel. Inkább szomorúsággal, mert az amit megpillantott benne felért a Világ minden fájdalmával. Egy szenvedő lelket látott benne, ki szinte könyörgött azért, hogy ölje meg valaki, szabadítsa meg ettől a sok kíntól, Aaron pedig úgy érezte, megteszi most ezt a szívességet az egyre halkabban nyüszítő lénynek, habár ez alkalommal nem vélte helyesnek cselekedetét. Olyan hosszú időn keresztül még soha nem sajnálta meg egyetlen ellenségét sem, de ezúttal Jin szemében embert látott a zord küldő ellenére is és emiatt bűnösnek érezte magát, hiába teljesítette annak kérését.
-Drága kis csizmásom. - jelent meg Caeyeong Jin mellett, amint annak szemében egyre halványult a fény - Annyira hiányoztál. - térdelt mellette és simogatta szerelmét - Úgy sajnálom. - bújt hozzá - De most már együtt lehetünk. Te meg én, csak mi ketten. Drága szerelmem. - folytak végig könnyei arcán, mialatt Aaron elengedte a drótot és szótlanul ellépett tőlük - Köszönöm vadász. Nincs több dolgod. - halványult el lassan a lány, ki nem eresztette párját. Úgy tűnt, magával viszi ezúttal, Jungkook és Nari pedig csak remélték, hogy egy jobb helyre.
-Hát itt vagy Jungkook-ah! - bukkant fel az erdőből Yoongi, majd odasétált barátjához, ki farkas alakjában ült a tó partján és csak bambulta annak vizét, ahogyan az utóbbi néhány hónapban minden Holdtöltekor.
Majdnem fél év telt el testvére elvesztése óta, de ő nem bírt megszabadulni teljesen a hiányérzettől. Minden hónapnak annak az öt napjának estéjén, amit vadállat alakjában kellett töltenie, odajárt ki a tóhoz és várt némi választ, hogy mi, miért is történt, valamiféle üzenetet, hogy bátyja jól van, végre boldog, nincs mi miatt aggódnia, de nem kapott. Pedig nagyon bízott egy jelben és hitt benne, kapni is fog, csupán várnia kell rá. Talán pont ez volt az, ami erőt adott neki a temetésen is, ahol annyian megtisztelték testvérét jelenlétükkel és ahol olyan nehezen köszönt el tőle utoljára, véglegesen.
-Túl sokat jársz ide. - állt meg társa mellett Yoongi. Neki is hiányzott jó barátja, ám ő már valamivel jártasabb volt az emberek elvesztésének kezelésében, hiszen rengeteg életet látott megszületni és meghalni, így jobban viselte. Bár teljesen megszokni sosem sikerült neki sem - Nem biztos, hogy jót tesz ám neked. Ne legyél olyan, mint Jin. Még a végén te is beleőrülsz. - intette óvatosságra Jungkookot, ki csak fújt egy nagyobbat, miközben lassan csóválta fejét - Tudom, pont én beszélek. De én csak egy, maximum két nap nézek ki ide egy héten és akkor sem töltöm itt az estémet. - próbálta menteni magát, holott tudta, pont ugyanolyan a két helyzet, semmivel sem másabb - Neked járőrözni is kéne, ha jól tudom. - ám Kook csak morgott, miszerint nincs kedve - Hát te tudod. - pislogott rá, néhány csendes pillanattal később pedig hozzáért barátja puha bundájához - Már biztos boldog és vigyáz rád fentről, hogy ilyen ne eshessen meg veled. Ha már nem járőrözöl, miért nem mész vissza legalább Narihoz. Csak ül a tévé előtt és unottan bambulja azt. Miért nem használod ki az időt, hogy már nem téped darabokra, ha nem gátol semmi? - figyelte Kookot, de az semmilyen reakciót nem adott - Rendben. Nem faggatlak tovább. - tekintett vissza a tóra - Milyen tiszta most minden. Rég volt utoljára ennyire sima a víz is.
-Bocsássatok meg, hogy megvárattunk titeket. - hallottak meg egy ismerős hangot.
-Úgy tűnik nem hiába. - figyelték a hatalmas tavat.
-Siettünk, de nem volt egyszerű. - bukkant fel végre a tükörsima vízen az, akit annyira vártak. Chaeyeong.
Jungkook felsóhajtott és le sem tagadhatta volna, hogy némi köze van a kutyákhoz, mert azonnal felugrott, majd csóválni kezdte farkát.
-Merre jártál eddig? El sem hiszed, mennyire aggódtunk. - jelent meg halvány boldogság Yoongi arcán, ki nem igazán szerette volna ezt kimutatni.
-Sajnos a kis pusztítás miatt volt némi problémánk, hogy hogyan is legyen a jövőben. Két külön helyre akartak minket küldeni, ami nem igazán tetszett nekünk. - pillantott párjára, ki lassan bukkant fel mellette egy talán még hatalmasabb, még feketébb, állatibb farkas alakjában, mint amilyen korábban volt - De hosszas vita után megkaptuk amit akartunk, még ha nem is ott, ahol szerettük volna.
-Szóval Jint a Pokolba akarták küldeni, téged pedig a Mennybe.
-Mondhatjuk így is.
-Végül pedig megengedték nektek, hogy itt maradjatok.
-Igen. De elég nehezen. Így végre együtt lehetünk. - bújt a puha farkashoz, kinek bundáján mintha csillagok csillogtak volna - És rátok is vigyázhatunk, ha itt vagytok. Mostantól az erdő a mi otthonunk, mindenkire pedig, aki idetéved és tiszta lelkű, arra vigyázni fogunk. Így itt mindig megtaláltok majd, azt pedig szeretnénk is kérni, hogy néha látogassatok meg, mert előre félek, mennyire unalmas is lesz majd néha csak kettesben.
-Hát... szerintem nem kell aggódnotok emiatt. Kook már így is be van zsongva.
-Látom. - mosolygott - A vadász?
-Elment. Kicsit megtörten, ahogy észrevettem. Sikerült vele beszélgetnem és mintha hitét vesztette volna mindabban, amiben addig vakon bízott. Elérted azt, amit akartál szerintem. Át fogja gondolni a munkáját.
-Az jó. Nagyon jó.
-Az... Örülök, hogy boldogok vagytok.
-Én is. Végre... Jungkook-ah! Van kedved játszani? - simogatta Seokjint, ki megállás nélkül járkált körülötte - Mert a bátyád már nem bír megülni a seggén. - A fiatalabb pedig csak ugrált örömében válaszul - Akkor fussunk egy kört. Gyere te is Yoongi! - engedte előre a fiúkat Chaeyeong.
-Én öreg vagyok már ehhez.
-De te nem öregedsz. Ne legyél ilyen! Mutasd meg, hogy nem vagy gyenge.
-Hát jó, de csak most az egyszer. - indult lassan barátai után.
-Rengeteg időnk van ahhoz, hogy ilyen felelőtlen ígéretet tégy. De siessünk! Már elég messze járnak!
(Jin történetének ezzel vége itt. Remélem tetszett és majd velünk tartotok Yoongi történetében is. Ő talán még ennél is rövidebb lesz. :)
Facebook oldalunk --> LINK
K.A.R.D rajongók ----> LINK )
A kritikus időszakik még várt, türelmesen viselte azt a pár napot, amit kellett neki, miközben úgy tett, mintha semmi sem történt volna, de kerülte ismerőseit jobban, mint addig bármikor.
-Siyeong, kimenőt adok magának az elkövetkezendő egy hétre. - tudatta az említettel, amint az egyik este még lefekvés előtt bement Chaeyeonghoz ellenőrizni, hogy minden rendben van-e vele.
-De akkor ki fog a kisasszonyra vigyázni uram? - aggódott - Nem szeretnék önnek ellent mondani, de féltem őt.
-Már megoldottam ezt a problémát. - állt fel szokásos helyéről Jin - Nincs mitől félnie.
-Hát rendben uram. Bízom önben és köszönöm a kimenőt.
-Megérdemelte már.
-Köszönöm. - hajolt meg - Holnap össze is pakolok.
-Ahogy kényelmes magának, de mikor hazaérek délután, már ne legyen itt.
-Ahogy kívánja. Jó éjszakát! - indult vissza saját szobája felé.
Seokjin hatalmasat sóhajtott, amint Siyeong ennyivel elfogadta a kimenőt és nem aggodalmaskodott tovább, hiszen így már többé nem állt senki sem tervei útjában. Nyugodtan tudott készülni az elkövetkezendő időszakra, senki sem szólt bele, nem vitatta döntését, nem próbálta megváltoztatni azt.
Ezért másnap reggel azzal a tudattal kelhetett fel, hogy egy rövid munkanap után végre léphet valamerre ebből a patthelyzetből, amiben évek óta állt, ám előtte még beszélnie kellett valakivel.
-Zavarok öcsi? - nyitott be Jungkook irodájába, ki nagyon bújta papírjait.
-Nem. Mondjad csak. - olvasgatott és fel sem nézett testvérére.
-Tudom, hogy most meghívtak titeket kicsit lazulni, ezért azt a pár kegyetlen napot máshol töltitek.
-Igen.
-Szeretném, ha jól éreznétek magatokat.
-Remélem jól fogjuk. - pillantott végre rá Jungkook.
-Én is. Tudod, furcsa lesz nélküled. - sétált oda hozzá testvére.
-De már voltunk külön. - zavarodott össze Kook.
-Igen tudom, csak az rég volt. De szeretném, ha majd nem töprengenél ezen és nem vennéd magadra. Mert ez most így alakult. Ettől én még a testvéred vagyok és nagyon szeretlek.
-Kezdesz megijeszteni. Miről beszélsz?
-Nekem most lehet majd hosszabb időre el kell mennem és nem tudom, mikor jövök vissza, aztán nem szeretném, ha rosszul lennél, mert nem vagyok itt.
-Úgyis beszélünk majd. Nem lesz gond. - mosolygott - Nem vagyok már kisgyerek.
-Igen, tudom... Na gyere, adj pár másodpercet a drága idődből és ölelj meg! - állt testvére mellé, ki fel is tápászkodott székéből, majd átkarolta Seokjint - Remélem majd Nari vigyáz rád helyettem is.
-Nari mindenkire vigyáz.
-Ez igaz... Na megyek. - engedte el egy nagy sóhaj után testvérét - Legyetek jók és vigyázzatok magatokra. - indult a kijárat felé.
-Te is!... Ne csinálj semmi hülyeséget, jó? - szólt utána Kook.
-Kettőnk közül te vagy a fiatalabb.
-Ettől még az ember szokott hülyeségeket csinálni.
-Ez igaz. - mosolygott - Igyekszem majd. Szia öcsi!
-Szia! - köszönt el bátyjától némi félelemmel szívében. Sosem viselkedett így még korábban, hasonlóan sem nagyon, ezért adott okot az aggodalomra rendesen, melyet Jungkook megosztott Yoongival.
Barátjuk nem akart belekotnyeleskedni Seokjin dolgaiba, hiszen legutóbbi találkozásuk nem éppen a legkellemesebben végződött, ezért eszében sem volt társa után menni a vidéki házba. Inkább más ötlete támadt, amit véghez is vitt azután, hogy Jungkook és Jin már egy napja távol voltak.
-Siyeong! Hol van maga? Engedjen be! - hívta fel a komornyikot, hogy engedje be a zárt ajtón.
-Sajnálom uram, Seokjin kimenőt adott nekem a hétre, nem vagyok ott, hogy beengedjem.
-És ki vigyáz Chaeyeongra?
-Azt mondta, megoldotta.
-Köszönöm Siyeong! - tette le a telefont bármiféle formalitás megtartása nélkül, majd első gondolatát véghez is vitte.
Betörte Seokjin lakásának ajtaját, mintha az egy darab kartonból lett volna és már rohant is Cheayeong szobája felé, hogy ránézzen a lányra és megnyugtassa magát, semmi butaságot nem fog tenni barátja, de csalódnia kellett.
-Te bolond, szerelmes hülye! - fordult meg előkapva mobilját, majd futásnak eredt.
Chaeyeong ágyában ugyanis nem feküdt senki. Jin elvitte magával azon a napon, mikor elment a vidéki házba és hátrahagyott minden eszközt, kütyüt, gyógyszert ami ott volt mellettük. Úgy tűnt, semmit sem pakolt el és nem tervezte hosszúra a távollétet, ezért Yoongi aggódott, mire is készül barátja. Volt sejtése róla, de reménykedett benne, nem azt fogja választani, amire ő gondol.
Ezért az éjszaka kellős közepén felkeltett mindenkit, akitől csak kérhetett segítséget ez ügyben, ám egy valakit nem ért el. Pont azt, akit a legfontosabb lett volna megkérdeznie Jint illetően. Így kérdés sem volt, hogy azonnal el kell indulniuk hozzá a vidéki házhoz és ellenőrizni, mi is történik ott, nehogy olyat tegyen, amit majd később megbán. Még az öccsét is sikerült megmozdítani, hiszen olyan közegben volt azon az estén, ahol erre barátok lehetőséget biztosítottak, így Yoongi nyugodt szívvel hagyta hátra Busant és vele minden holmiját Lovisával oldalán, hogy vigyázzanak régi barátjára még mielőtt túl késő lenne.
Sokat kockáztattak azzal, hogy városok felett repültek át bármiféle körbetekintés nélkül, de nem volt választása. Minden perc számított, időben kellett odaérniük, mikor pedig ez megtörtént Yoongi reménykedve rohant a bejárat felé bármiféle ruha nélkül annak ellenére, hogy milyen szégyenlős is volt. Lendületesen nyitott ajtót, ami nem volt bezárva, ám hamar megtorpant a látottak miatt.
-Yoongi! - lepődött meg a dadus, ahogy megpillantotta őt - Annyira nagy szükség lett volna rád. Én mondtam neki, de nem akart hívni. Azt mondta, engem is elküld, ha megteszem, de nem hagyhattam magukra őket... viszont nem tudtam segíteni. - ült sarkain a földön Chaeyeong mellett.
-Hol van Jin?
-Elment miután megharapta. Fél a végkifejlettől. - vitte vissza tekintetét a lányra, ki már élettelenül hevert csak előtte - És jogosan. Ha ezt megtudja...
-Muszáj lesz pedig megbirkóznia ezzel. De majd csak reggel. Most ki tudja, mit tenne ezzel az erővel. - léptek beljebb a házba Lovisával és bezárták maguk mögött az ajtót.
-Nem tudsz segíteni? Te megharaphatnád őt és vámpírrá változtathatnád? - keresett kétségbeesetten megoldást a dadus, amint Yoongi helyet foglalt Chaeyeong másik oldalán.
-Hallottat már nem tudok feltámasztani. - nézett végig a lányon, míg Lovisa hozott neki köntöst, mellyel betakarta párját.
-Seokjin ebbe bele fog rokkanni. - zuhant magába utolsó reményét is elvesztve a dadus.
-Én is ettől félek. - gondolkodott Yoongi, hátha tudna valamiféle megoldást találni a kialakult helyzetre.
Az egész estét ott töltötték várva a többieket, hogy érkezésükkel segítsenek majd, ám nem sok idejük volt reggelig, így nem látszott sok esély megjelenésükre, hiszen sokuknak el kellett bújni a Nap elől félúton. Ezért Yoongi lassan készítette fel magát, hogy egyedül kell megoldania ezt a problémát. Besötétítette az egész házat, mert ő szerette volna fogadni barátját reggel, mikor az hazaesik. Ő akarta ápolni lelkét és támogatni ebben a nehéz pillanatban, mert mindazok ellenére, amiket mondott neki, tudta jól, mennyire fájdalmas is lesz számára párja végleges elvesztése. Fel-le járkált a házban és várta barátját, ki napfelkelte után nem sokkal dörömbölt is az ajtón.
-Miért van ez bezárva? Dadus engedj be!
Yoongi azonnal beeresztette mérges barátját és közben ügyelt arra, hogy ő legyen az első akit meglát.
-Hívhattál volna. - kezdett mondandójába.
-Mit keresel itt?
-Mint barátod jöttem, hogy támogassalak.
-Hol van? Engedj beljebb! - lökte félre társát, de csupán néhány lépést tett, míg meg nem látta Chaeyeongot letakarva a földön.
-Tudom, hogy nehéz neked. Én nem tudom, hogyan viselném ezt, de nem jól.
-Miket beszélsz? Nem tudod mit érzek. Sose tudtad, sosem éreztél velem együtt.
-Gonosz volt amit mondtam, de mindig melletted álltam és tudom, hogyan szenvedtél. Megpróbáltam mindig átérezni és most is. Segíteni szeretnék, melletted állni, mint barát.
-Te csak ne állj mellettem sehogyan! - hallatszott harag a hangjából - Szerintetek már rég hallott és én öltem meg. De a ti hibátok miatt. Bezzeg Narira tudtatok vigyázni, de rá nem. Ő rá nem figyeltetek. Bezzeg más élhet a párjával, de én nem. Tőlem feltétlen el kell venni, aztán pedig dolgozzam ki a lelkem, hogy másoknak jó legyen. - morgott és egyre hevesebben kezdett lélegezni, amint ökölbe szorultak kezei.
-Jin tudom, az élet igazságtalan. De másokkal is. Túl fogod élni. Időbe telik, de fel fogod dolgozni.
-Elvesztettem életem értelmét. Az egyetlen okot az életre. Hogy mondhatsz olyat, amiről fogalmad sincs. - fordult felé haragosan - Ne próbálkozz hazugságokkal! Nem tudod mit érzek! Hogy ez milyen!
-Seokjin nyugalom. - próbálta a dadus csillapítani.
-Ne nyugtass! - mordult rá és lassan kifordult önmagából - Mind csak hazudtok! A levegőbe beszéltek, miközben fogalmatok sincs semmiről!
-Barátom! - próbált hozzáérni Yoongi.
-Nem vagy a barátom! - lökte el a kezét, végül pedig teljesen elvesztette a fejét.
A nap elején, mikor a Holdnak semmi ereje nem volt felette, átváltozott. A dühtől és szomorúságtól mely eluralkodott rajta végül elvesztette emberi felét. Pusztító fenevaddá alakult át, aki nem ismert kegyelmet, így legjobb barátjának is gondolkodás nélkül esett neki. Ám mivel Yoongi nem volt egyedül, ezért végül a túlerő legyőzte Jint és elmenekült a házból. Barátja szívesen ment volna utána, de sajnos a Nap miatt erre nem volt lehetősége.
-Sosem láttam még ilyet. - kaparta össze magát a földről Yoongi - Csak hallottam.
-Bánthatja a falut? - aggódott a dadus az emberekért, amint előbújt Nari szobájából.
-Mészárlásos farkasok nem nagyon voltak még emiatt. Általában vadász késébe szaladtak önként, felfedték magukat az emberek előtt, hogy azok öljék meg őket, vagy öngyilkosok lettek, esetleg örökre eltűntek. Mivel bánatból szabadultak meg emberi felüktől, így az vezérelte őket és nem bántottak soha ártatlanokat. Legalábbis én a múltban ilyenekkel találkoztam... és meg is öltem néhányat. - tájékoztatta őket Lovisa, miközben párjával foglalkozott, hogy az jól van-e.
-De valakinek utána kéne mennie. Még baja esik.
-Ő már nem az az ember, akit maga ismert. Ez már csak egy vadállat tele bánattal.
-Valamit tennünk kéne érte. Megérdemli, hogy vigyázzunk rá.
-Nem lehet. Már nem önmaga, nem ismer fel senkit. Állat és nem ember.
-Mi történt itt? - állt a küszöbön Jungkook és megdöbbenten nézett körbe a szinte lerombolt szobán.
-Chaeyeong meghalt, a bátyád pedig kifordult önmagából. - világosította fel Lovisa.
-Kook, meg kell keresnetek! Farkas és az erdőben van, de agresszív. - kérte barátja segítségét Yoongi.
-Nem szabad utána mennetek, mert megöl titeket. Már nem ismer meg senkit. - beszélt párja ellen Lovisa.
-De muszáj. Te vagy már az egyetlen, akire még hallgathat.
-Öm... jó, de hol van?
-Lovisa azt mondja, meg akar majd halni. Hova menne, ha meg akarna halni?
-Talán a vadász. Oda úgyis halálos emlékek fűzik. - jutott eszébe elsőnek ellenfelük.
-Ez elég logikus lenne. Remény, hátha felkel és őt öli meg ezúttal. - helyeselt Lovisa.
-Menjetek oda! Más ötletem nekem sincs, hogy hol keressük. - küldte el Kookot és az idő közben megérkező Narit Yoongi.
Igyekeztek, hogy minél hamarabb odaérjenek a szoborhoz, annak közelében pedig lelassítottak, hogy ha mégis ott találják Seokjint, akkor az ne feltétlenül vegye észre őket azonnal, hiszen lehet, megtámadná mindkettejüket. Ám feleslegesnek bizonyult az óvatosság, mert nem volt senki a szobor környékén.
-Hál'istennek, hogy itt vagytok. - jelent meg Chaeyeong az erődből abban a fényben pompázó lénynek alakjában, bár ezúttal sokkal halványabb volt - Segítenetek kell!
-Chaeyeong! Istenem, de rég hallottam a hangod. - lepődött meg Kook.
-Jungkook-ah! Segítened kell! Az én csizmásom, a drága kandúrkám nem hallgat rám többé.
-Mi történt?
-Hozzám jött. Segítségért, válaszért, hogy miért alakult mindez így. Hogy, ha már ez lett, akkor öljem meg, mert nélkülem nem akar élni. De nem tehetem és képes sem vagyok rá. Nem tudom elvenni az életét, ahhoz túlságosan szeretem. Ám ettől csak mérgesebb lett. Már haragszik rám, átnéz rajtam, nem foglalkozik velem. Azt hiszi, direkt hagytam el, hogy nem szeretem. De ez nem igaz. Viszont mérges lett és megtámadta a falut, ártatlanokat mészárol.
-De miért?
-Dühös a Világra és rám is, igazságtalannak érez mindent és ezért mindenkin bosszút akar állni. Jungkook-ah... meg kell ölnöd a bátyádat.
-Na nem! Ezt nem kérheted tőlem. Nem is vagyok farkas és ő a testvérem. Sosem bántanám, nem tudom. - állt el a feladattól.
-Emberként mi kevesek vagyunk hozzá Chaeyeong. - szólalt meg Nari - Nem tudsz más megoldást? esetleg a vadász. Ahogy Kookot is feltámasztottad, úgy őt is fel tudnád.
-A vadász csak büntetésben van. Ha Kook meghal, feltámad. Ez volt az üzlet. Egy élet egy másikért.
-Hát most itt van Jin. Az ő élete a vadászért. Egyiküknek meg kell halnia és akkor ott az élet.
-Nem lehet, a vadász és a csizmásom is már rossz emberek. Öltek, így pedig nincs itt kéznél ártatlan, akit fel tudnék támasztani helyettük.
-Te nem tudsz cserélni vele? - ötletelt Kook - Te ártatlan vagy.
-Hát... rövid időre talán, mert nem igazán vagyok élő. De, ha sikerül, akkor nem segíthetek nektek. Egyedül kell nyernetek ellene.
-Megoldjuk. - válaszolt Yeongnari.
-Rendben. - szomorodott el Chaeyeong - De mondjátok meg a vadásznak, hogy csak őt bánthatja és ha elvégezte dolgát, el kell mennie az országból, vagy megölöm. Nem fog érdekelni, milyen büntetést kapok még érte.
-Oké. Tájékoztatom majd.
-Jungkook-ah. - fordult a fiatalabb felé - Ne hagyjátok szenvedni. Kérlek! - ám Kook nem válaszolt, csak gondterhelt arccal bólintott.
Ezalatt Seokjin belelendült a pusztításba. Nem érdekelte, hány ismerős barátot öl meg abban a faluban, melyben annyi számára kedves ember lakott. Semmi sem izgatta többé, csak az, hogy addig álljon bosszút a Világon míg valaki őt meg nem öli mindezért. Vérben forogtak szemei, miközben lelke mélyén zokogott szerelme elvesztésétől. Állati énje uralkodott már rajta és mészárolta a falut, melynek lakói eddig kérdés nélkül szolgálták őket. Mindaddig rombolt, öldökölt, míg őt meg nem támadták és ellenfélre nem lelt. A vadász volt az, ki lehagyva Jungkookékat sokkalta előbb érkezett a falu megmentésére hatalmas vigyorral, csillogó szemekkel, hogy végre megölhet egy ekkora farkast. Seokjinben az addig tomboló harag csak tovább erősödött, hiszen gyűlölte ellenfelét, így minden erejét ellene fordította. Neki esett, mintha nem is lenne körülöttük senki és semmi más. Rombolásba fogtak, amint egymással birkóztak, miközben Aaron is rájött, ez a Jin már sokkalta erősebb, mint akkor este az erdőben, hiszen már nincs emberi oldala, csak egy vérengző fenevad, kinek az élet semmilyen formája sem szent. Pont ezért, hogy nem foglalkozott semmivel, volt olyan pusztító erőben, hogy még a vadász is csak nehezen bírt vele, főleg ennyire hiányos felszereléssel. Megdolgozott rendesen a jutalmáért, szembenézett a hatalmas, véres körmökkel és fogakkal, került Seokjin óriási mancsai alá, hogy megfosszák őt fejétől, de végül mindig sikerült megmenekülnie. Ugyan sokszor kapott azoktól az erős karoktól ütést, ám ő is osztott ki sérülést a fenevadnak, viszont azt mintha ez nem is érdekelte volna. Teljesen sérthetetlennek látszott, mint aki nem ismer fájdalmat és fáradtságot, így Aaronnak segítségre volt szüksége, ami hamarosan Jungkook képében meg is érdekezett.
-Tereld el a figyelmét! - kérte támogatását a vadász, ki már inkább csak próbálta kikerülni Jin fájdalmas mancsait.
Jungkook azonnal lépett és valami fegyvert keresett, egy eszközt, amellyel fájdalmat tud okozni testvérének, de nem nagyon talált a sok fatörmelék között. Ám barátnőjének, ki majd kiköpte tüdejét a sok futkározástól, jobb ötlete támadt.
-Seokjin! Chaeyeong sosem szeretett! - fogott bele mondandójába, mellyel azonnal el is érte célját, hiszen az említett fülelni kezdett - Csak beképzelted magadnak, majd mikor kezdtél legbelül erre ráébredni, akkor elintézted, hogy ne tudjon elhagyni!
Jin már fenevad volt, ám a szerelme iránt táplált érzései még ott voltak szívében, így nagyon fájtak neki Nari szavai, ezért a lánnyal kezdett foglalkozni. Békén hagyta a vadászt és vicsorogva indult felé, míg az hátrált. Szét akarta tépni őt több okból is, de nem kapkodott. Lehet azért, mert nem tartotta ellenfélnek, ám az is lehet az oka, hogy Jungkook odaugrott elé és Seokjinben még volt annyi kötődés, hogy testvérét, kivel annyi mindenen mentek keresztül, nem akarta bántani. Bármi is legyen az oka ez pont elég volt arra, hogy Aaron előnyhöz jusson. Jin háta mögé került, majd ráugorva beleszúrta kését. Így tudott mibe kapaszkodni, rá tudta kötni arra drótját melyet körbetekert nyaka körül. Minden erejéből fojtogatni kezdte ellenfelét, miközben a fém lassan átvágta nyakát. Seokjin hiába próbálta lerázni magáról, nem bírt vele, nem tudott tőle megszabadulni, hamarosan pedig fogyni kezdett ereje. Haláltusába kezdett, melynek végén kilógó nyelvvel rogyott össze. Kimerült, nem volt képes tovább küzdeni. Aaron ekkor csak leugrott hátáról, majd szembeállva vele szemébe nézett, ahogy egy igazi vadász teszi, hogy lássa kihunyni az életet benne, ám megdöbbenésére ez most nem töltötte el elégedettséggel. Inkább szomorúsággal, mert az amit megpillantott benne felért a Világ minden fájdalmával. Egy szenvedő lelket látott benne, ki szinte könyörgött azért, hogy ölje meg valaki, szabadítsa meg ettől a sok kíntól, Aaron pedig úgy érezte, megteszi most ezt a szívességet az egyre halkabban nyüszítő lénynek, habár ez alkalommal nem vélte helyesnek cselekedetét. Olyan hosszú időn keresztül még soha nem sajnálta meg egyetlen ellenségét sem, de ezúttal Jin szemében embert látott a zord küldő ellenére is és emiatt bűnösnek érezte magát, hiába teljesítette annak kérését.
-Drága kis csizmásom. - jelent meg Caeyeong Jin mellett, amint annak szemében egyre halványult a fény - Annyira hiányoztál. - térdelt mellette és simogatta szerelmét - Úgy sajnálom. - bújt hozzá - De most már együtt lehetünk. Te meg én, csak mi ketten. Drága szerelmem. - folytak végig könnyei arcán, mialatt Aaron elengedte a drótot és szótlanul ellépett tőlük - Köszönöm vadász. Nincs több dolgod. - halványult el lassan a lány, ki nem eresztette párját. Úgy tűnt, magával viszi ezúttal, Jungkook és Nari pedig csak remélték, hogy egy jobb helyre.
-Hát itt vagy Jungkook-ah! - bukkant fel az erdőből Yoongi, majd odasétált barátjához, ki farkas alakjában ült a tó partján és csak bambulta annak vizét, ahogyan az utóbbi néhány hónapban minden Holdtöltekor.
Majdnem fél év telt el testvére elvesztése óta, de ő nem bírt megszabadulni teljesen a hiányérzettől. Minden hónapnak annak az öt napjának estéjén, amit vadállat alakjában kellett töltenie, odajárt ki a tóhoz és várt némi választ, hogy mi, miért is történt, valamiféle üzenetet, hogy bátyja jól van, végre boldog, nincs mi miatt aggódnia, de nem kapott. Pedig nagyon bízott egy jelben és hitt benne, kapni is fog, csupán várnia kell rá. Talán pont ez volt az, ami erőt adott neki a temetésen is, ahol annyian megtisztelték testvérét jelenlétükkel és ahol olyan nehezen köszönt el tőle utoljára, véglegesen.
-Túl sokat jársz ide. - állt meg társa mellett Yoongi. Neki is hiányzott jó barátja, ám ő már valamivel jártasabb volt az emberek elvesztésének kezelésében, hiszen rengeteg életet látott megszületni és meghalni, így jobban viselte. Bár teljesen megszokni sosem sikerült neki sem - Nem biztos, hogy jót tesz ám neked. Ne legyél olyan, mint Jin. Még a végén te is beleőrülsz. - intette óvatosságra Jungkookot, ki csak fújt egy nagyobbat, miközben lassan csóválta fejét - Tudom, pont én beszélek. De én csak egy, maximum két nap nézek ki ide egy héten és akkor sem töltöm itt az estémet. - próbálta menteni magát, holott tudta, pont ugyanolyan a két helyzet, semmivel sem másabb - Neked járőrözni is kéne, ha jól tudom. - ám Kook csak morgott, miszerint nincs kedve - Hát te tudod. - pislogott rá, néhány csendes pillanattal később pedig hozzáért barátja puha bundájához - Már biztos boldog és vigyáz rád fentről, hogy ilyen ne eshessen meg veled. Ha már nem járőrözöl, miért nem mész vissza legalább Narihoz. Csak ül a tévé előtt és unottan bambulja azt. Miért nem használod ki az időt, hogy már nem téped darabokra, ha nem gátol semmi? - figyelte Kookot, de az semmilyen reakciót nem adott - Rendben. Nem faggatlak tovább. - tekintett vissza a tóra - Milyen tiszta most minden. Rég volt utoljára ennyire sima a víz is.
-Bocsássatok meg, hogy megvárattunk titeket. - hallottak meg egy ismerős hangot.
-Úgy tűnik nem hiába. - figyelték a hatalmas tavat.
-Siettünk, de nem volt egyszerű. - bukkant fel végre a tükörsima vízen az, akit annyira vártak. Chaeyeong.
Jungkook felsóhajtott és le sem tagadhatta volna, hogy némi köze van a kutyákhoz, mert azonnal felugrott, majd csóválni kezdte farkát.
-Merre jártál eddig? El sem hiszed, mennyire aggódtunk. - jelent meg halvány boldogság Yoongi arcán, ki nem igazán szerette volna ezt kimutatni.
-Sajnos a kis pusztítás miatt volt némi problémánk, hogy hogyan is legyen a jövőben. Két külön helyre akartak minket küldeni, ami nem igazán tetszett nekünk. - pillantott párjára, ki lassan bukkant fel mellette egy talán még hatalmasabb, még feketébb, állatibb farkas alakjában, mint amilyen korábban volt - De hosszas vita után megkaptuk amit akartunk, még ha nem is ott, ahol szerettük volna.
-Szóval Jint a Pokolba akarták küldeni, téged pedig a Mennybe.
-Mondhatjuk így is.
-Végül pedig megengedték nektek, hogy itt maradjatok.
-Igen. De elég nehezen. Így végre együtt lehetünk. - bújt a puha farkashoz, kinek bundáján mintha csillagok csillogtak volna - És rátok is vigyázhatunk, ha itt vagytok. Mostantól az erdő a mi otthonunk, mindenkire pedig, aki idetéved és tiszta lelkű, arra vigyázni fogunk. Így itt mindig megtaláltok majd, azt pedig szeretnénk is kérni, hogy néha látogassatok meg, mert előre félek, mennyire unalmas is lesz majd néha csak kettesben.
-Hát... szerintem nem kell aggódnotok emiatt. Kook már így is be van zsongva.
-Látom. - mosolygott - A vadász?
-Elment. Kicsit megtörten, ahogy észrevettem. Sikerült vele beszélgetnem és mintha hitét vesztette volna mindabban, amiben addig vakon bízott. Elérted azt, amit akartál szerintem. Át fogja gondolni a munkáját.
-Az jó. Nagyon jó.
-Az... Örülök, hogy boldogok vagytok.
-Én is. Végre... Jungkook-ah! Van kedved játszani? - simogatta Seokjint, ki megállás nélkül járkált körülötte - Mert a bátyád már nem bír megülni a seggén. - A fiatalabb pedig csak ugrált örömében válaszul - Akkor fussunk egy kört. Gyere te is Yoongi! - engedte előre a fiúkat Chaeyeong.
-Én öreg vagyok már ehhez.
-De te nem öregedsz. Ne legyél ilyen! Mutasd meg, hogy nem vagy gyenge.
-Hát jó, de csak most az egyszer. - indult lassan barátai után.
-Rengeteg időnk van ahhoz, hogy ilyen felelőtlen ígéretet tégy. De siessünk! Már elég messze járnak!
 | |||
| Chiara Bautista munkája |
(Jin történetének ezzel vége itt. Remélem tetszett és majd velünk tartotok Yoongi történetében is. Ő talán még ennél is rövidebb lesz. :)
Facebook oldalunk --> LINK
K.A.R.D rajongók ----> LINK )
2017. április 2., vasárnap
Do you believe in beasts? [Jin's story] ~ 2. rész
Próbálta szenvedését mindenki szeme elől elrejteni, mely ilyenkor csak
rontott állapotán, hiszen nem volt kire támaszkodnia. Senki sem állt
mellette, akinek elmondhatta volna, mit érez és ez kezdte
összeroppantani, mert már a munka sem merítette ki eléggé ahhoz, hogy ne
gondolkodjon ilyeneken. Ezek tetejébe pedig újra hallotta azt a
becenevet, melyet csak Chaeyeong használt, mi még jobban feltépte
sebeit. Így magába roskadt valami megoldást remélve a problémára, ami
úgy látszott, elevenen felfalja.
-Tudod mit szeretnék egyszer? - feküdt Seokjin és Chaeyeong már teljes sötétben az ágyban.
-Mit?
-Ugyanígy feküdni a csillagok alatt veled. Egy szebb napon, mikor akár el is aludhatunk. Bámulni az eget, miközben ölelgetlek. Talán nincs is most más, amit jobban szeretnék.
-Elviszlek majd. - csókolt fejére Jin - Elviszlek egy ilyen helyre. Hallgatjuk majd a ciripelő tücsköket, láthatjuk majd a sok szentjánosbogarat amint villognak körülöttünk, miközben nézzük a sok hullócsillagot. Megígérem, elviszlek egy ilyen helyre és valóra váltom az álmod.
-Uram, elnézést kérem, hogy zavarom. - állt meg az ajtóban Siyeong és nem nézett Seokjinre, ki kicsivel mellette ült egy fotelben párja ágyával szemben. Térdein támaszkodott lehajtott fejjel, miközben halkan zokogott - Vendége érkezett.
Jinnek kellett pár perc, amit a komornyik türelmesen kivárt. Próbálta összeszedni magát, nem gondolni azokra az emlékekre melyeket annyira szeretett és úgy hiányoztak, hogy fizikailag fájt tőlük szíve. Mély lélegzeteket vett, titokban próbálta letörölni könnyeit, bár felesleges volt. Siyeong jól ismerte már, előtte nem kellett titkolóznia, mert teljesen megértette. Nem tartotta emiatt kevesebbnek, mint másokat.
-Ki az?
-Yoongi, uram.
-Máris megyek. - állt fel.
-A kisasszonyt is látni szeretné.
-Rendben. - sóhajtott nagyot.
Pár pillanat múlva már vizsgálgatta is barátja Chaeyeongot, bár csupán felszínesen, hogy minden rendben van-e miközben kicsit félve kezdeményezett beszélgetést.
-És te hogy vagy? - érdeklődött.
-Megvagyok.
-Ez nem túl biztató. Több, mint két hete volt a szülinapja, de te még mindig olyan vagy, mintha ma lett volna. Pedig általában egy-két nap és rendbe jössz. - állt meg Jinnel szemben.
-Jól vagyok. - válaszolt, mint egy kimért, érzelemmentes férfi, de arca árulkodott hangja helyett is.
-Na persze. Sokkal jobban szenvedsz, mint máskor. Nem tudsz kimászni a gödörből mióta hazajöttünk. Nari szavai miatt? Amit az erdőben mondott?
-Az puszta véletlen volt. Biztos Kook mesélte neki.
-Ne hazudj tovább! Tudod, hogy ez nem igaz. Figyelj, nem tudom, mi volt az a valami, de ha válaszokra vágysz, talán ott megtalálod. - próbált segíteni neki Yoongi.
-Nem hagyom itt feleslegesen!
-Nem feleslegesen. Ha arra gondolsz, hogy Chaeyeong volt, ami lehet, akkor ott lehetséges, hogy újra megtalálod és beszélhetsz vele. Nem mondom biztosra, de egy próbát megér. Már nincs mit vesztened, nem igaz?
-És mi van, ha nem? - gyúlt némi remény szívében, amit azonnal meg is cáfolt a mostanában feltámadó pesszimista fele.
-Ha nem, akkor tuti Kook mesélt rólad, te pedig rendbe jössz. Próbáld meg! Ennyit megtehetsz érte.
-Köszönöm a tanácsot.
-Szívesen. Csak ezért jöttem, drága barátom. - tette kezét a másik vállára - Rossz nézni szenvedésed. Aggódom. Remélem, az erdőben válaszra lelsz majd. Jó éjszakát Jin! - köszönt el társától és indult is a kijárat felé.
-Jó éjt! - válaszolt Seokjin, kit a szobában hagyott.
Elgondolkozott Yoongi szavain és rendesen fontólra vette a javaslatát. Általában vakon hitt neki ezekben a dolgokban kora miatt, ám ezúttal félelme szállt szembe bizalmával. Nem tudta, mit fog találni, milyen választ kap. Ha szerelme csak elköszönne tőle, akkor abba biztosan belepusztulna, de ha semmi sem történne, lehet tovább szenvedne gondolataitól és az elvesztett reménytől, hogy a jövőben még kapcsolatba léphet vele. Nehéz döntés. Elhagyni a biztos jelent és jövőt, melyben ott fekszik szerelme és mindennap láthatja egy olyanért, amiről semmit sem tud, amiben eleshet a másiktól örökre, a kapaszkodótól, mi lelkét még életben tartja az üresség sötét szakadéka felett.
Aludt rá pár napot. Sokat gondolkodott rajta, érvelt mellette és ellene. Párjának is elmondta, bár választ továbbra sem kapott, pedig nagyon szeretett volna valamit, ám ez egy olyan döntés volt, amit magának kellett meghoznia, viszont mielőtt megtette volna még beszélt valakivel, akinek szavaira bízta magát.
-Nagy döntés előtt állok ami mindent megváltoztathat. Nem igazán tartozik rád, de valahol mégis. Mit éreztél az erdőben? Mi volt az, ami irányított? - kérdezte Narit. Bekéredzkedett öccsének lakásába egyik este pár percre, hogy beszélhessen vele, hátha kap majd olyan információt, ami segít neki.
-Akkor elvesztettem a hitem. Amint Kook meghalt előttem úgy éreztem, mindennek vége. Hogy már nincs mit veszítenem. Csak néztelek téged ahogyan küzdesz és közben kiürült az agyam. Akkor hallottam meg, hogy valaki a segítségem kéri. Azt mondta, ő meg tudja oldani a helyzetet, de engedjek neki míg nem késő. Igazából nem kérdeztem vissza, nem érdekelt ő sem. Csak eleget tettem neki, megengedtem, hogy azt tegyen, amit szeretne. Akkor átvette az uralmat felettem, én pedig mintha kilökődtem volna a testemből. Azt mondta, ne menjek messzire és próbáltam kapaszkodni magamba, amíg ő megmentett mindenkit. De nem éreztem semmi mást.
-Az érzéseit sem? Nem mondott még mást neked?
-Ömmm... nem igazán. Viszont mikor elment megköszönte, hogy megmenthette a szeretteit. Ezt tudom, mert majdnem teljesen így mondta.
-Köszönöm. - gondolkozott el.
-Jungkook mondta, hogy mi van veled mostanában. Beszélgettünk erről nagyon sokat és támadt egy ötletem. - folytatta Yeongnari, mert látta Seokjinen, hogy nincs jó passzban - Te megharaptad Yoongit aki emiatt küzdött a ti "véretek" ellen. Ha megharaptok valakit, akkor az átváltozik, nem?
-De. - figyelt a lány szavaira.
-A párod már hosszú ideje fekszik mozdulatlanul, úgymond betegen. Tudom, hogy nem sok esély van már rá, hogy felébredjen, ezért arra gondoltam, hogy lehet, meg kéne harapnod. Arra felkelne és mikor átváltozna meggyógyulna. Újra veled lehetne.
-Ez nem ilyen egyszerű. Ezt sokszor olyanok sem élik túl akik egészségesek. Ő évek óta fekszik, lefogyott, a szervezete harmat gyenge. Nem bírná ki.
-De már nincs más lehetőséged. Tudom, nehéz döntés, mert belehalhat. De... mi van, ha szerencséd lesz? Ez szörnyű gondolat, de már így is halott. Csak a teste van ott veled, ő maga nincs. Szerintem ez az utolsó lehetőséged.
-Nem tudod, miről beszélsz! Ebbe lehet, te is belehalnál. - mordult rá - Nagyon kevesen élik túl.
-Csak segíteni akartam.
-Köszönöm! Eleget segítettél. Add át öcsémnek az üdvözletem! - hagyta ott Narit bármiféle köszönés nélkül.
Felbőszítette a lány. Ilyen meggondolatlan ötletet! Szinte halálos ítéletet jelentene Chaeyeong számára, ha ennyire kimerült állapotban még megfertőzné a kórral. Biztosan nem élné túl az első éjszakát, de talán az első egy órát sem. Rettentően felháborodott ezen. Már csak a teste van ott, meg így is halott? Ezzel nagyon a lelkébe tiport a lány. Szerinte badarságokat beszélt és félvállról vette ezt a komoly problémát a másik. Ám emellett a harag mellett még mással is távozott tőle Seokjin. Némi biztatással, hogy tényleg vissza kéne mennie az erdőbe és ott keresnie valamiféle megoldást. Ezért még aznap este összepakolt, majd elindult a vidéki házhoz.
Csak reggel ért oda, mert elég későn kelt útra, így azonnal lefeküdt aludni. Fel sem ébredt késő délutánig, hiszen eléggé kimerült volt több okból is. Még akkor sem szeretett volna kimászni az ágyból, mikor a Nap lefelé kezdett mászni a horizonton. Félt, rettegett attól, hogy mi fog történni és legszívesebben megállította volna az időt, hogy sohase derülhessen erre fény, de nem tehette meg. Nem volt efelett hatalma még neki sem, miatta pedig nem állt meg, ahogyan mások miatt sem. Ezért kénytelen volt felkelni, majd miután evett valami konzervet, ami mindig volt a konyhában, egy zseblámpával elindult az erdőbe. Csak egyetlen helyet tudott, ahol érdemes lett volna elkezdenie a kutatást valami után, így értelemszerűen oda is vitte első útja, a vadász szobrához. Nem tudta, mit keres, de rendesen megvizsgálta ellensége nyomát, hátha valamiféle jelre lel, ami majd segíti útján, ám semmit sem talált.
-Egy ötletem volt csak. - sóhajtott a kővé dermedt embert nézve - Lehet össze kellene törnöm.
-Nem. - kapott választ az erdőtől.
-Te vagy az?! - nézett körbe - Bár nem tudom ki vagy, de hozzád jöttem.
-Tudom. A tónál megtalálsz. - kapott segítséget.
Gondolkodás nélkül eredt futásnak a birtok egyetlen tava felé, ami így, két lábon, igen messzinek bizonyult és majd kiköpte tüdejét mire odaért. Rendesen elfáradt, le is ült volna, ha nem izgult volna annyira.
-Itt vagyokh. - lihegett pár percig, majd folytatta - Ki vagy te?
-Mindig itt vagy mellettem, de mégis annyira hiányzol. Szenvedsz az oldalamon és ezt rossz látnom. Megszakad a szívem. - jelent meg a fényből álló lány a tó közepén immár inkább Chaeyongnak abban az alakjában, amikor még egészséges volt.
-Nem hagylak el, soha. - dobbant nagyot Seokjin szíve, miközben könnyek lepték el szemét. Olyan rég látta szerelmét, hogy nem tudta megállni elérzékenyülés nélkül főleg most, egy ilyen lelkiállapotban.
-De már nem lehetünk együtt úgy, ahogyan szeretnénk. Ez nem olyan. Csak megvisel téged, én pedig ezt nem akarom.
-Ha néha láthatlak, akkor nem fogok szenvedni.
-Dehogynem. Egy idő után ez mindkettőnknek kevés lesz. Sok döntést kell majd hoznod a közeljövőben. De csak egy dolog vezéreljen majd ekkor, hogy mitől leszel újra olyan boldog, mint régen. Viszont bárhogyan is döntesz, én itt fogok várni rád, ezért most csak magadra gondolj, a saját, önfeledt boldogságodra az életben, mert neked még élned kell.
-Neked is kell! - folytak végig könnyei arcán. Bárcsak ne érezte volna úgy párja szavaitól, hogy semmi remény már együttlétükre, mert ettől elviselhetetlen fájdalom támadt szívében.
-Drága kis kandúrom. Már rég nem.
-Ne mond ezt! - sóhajtott mélyeket, ahogyan próbált uralkodni zokogásán.
-Döntened kell. A dolgoknak változniuk kell, mert nem mehet ez így tovább. Ha pedig döntöttél, engem itt megtalálsz. Most viszont, bármennyire nem akarok, de mennem kell. Szükség van rám.
-Megvárlak.
-Nem. Menj haza és dönts úgy, amitől a legboldogabb leszel! Jó éjszakát!
-Visszajövök!
-Várni foglak. - váltak el egymástól és Seokjin kifakadt.
Túl erősen érzett, sok volt neki az a fájdalom, ami összegyűlt szívében párja szavaitól. De megpróbált ezen felülkerekedni és nem hinni neki, hogy nem fordulhat jobbra a helyzet. Bízott a szerelemben, annak erejében, ami eddig gyötörte. reménykedett benne, hosszú idő után most az egyszer végre segít neki, nem kínozni fogja, hanem boldoggá teszi majd. Hogy a döntés, amit meghoz, ezt fogja szolgálni, ennek érdekében születik meg és többé nem kell majd küzdenie torkában a gombóccal, mikor szülinapot ünnepel, mellkasában szívével, amint az párjáért kiált.
Ezért miután sikerült kicsit talpra állnia hazament, hiszen ezt kérte tőle élete értelme. Visszatért Busanba, hogy meghozzon egy nehéz döntést, ami nem ment egyből. Veszélyes volt, mindent, vagy semmit. Morális kérdés, melyre fel kellett készülnie, de nem szerette volna ha bárki is beleszól ebbe, mert neki kellett választania. Így teljesen elszigetelődött azoktól az emberektől, akik tudták, min is rágódik és tanácsot mertek volna adni ezzel kapcsolatban.
-Mi a baj? - tűnt fel a semmiből egy láthatóan mérges Yoongi az étteremben, ki azonnal le is ült Seokjinnel szemben.
-Magányra van szükségem.
-Mi történt az erődben?
-Ez csak az én dolgom. - maradt halál nyugodt, miközben Yoongit ezzel felbőszítette.
-A barátod vagyok. Nem is akármilyen. Ez nem csak a te dolgod.
-De, most az. Most egyedül kell megbirkóznom ezzel.
-Az Isten szerelmére! - csapott az asztalra - Állandóan ezt játszod, nekünk pedig el kell viselnünk, hogy egy számunkra fontos embert szenvedni látunk. Térj már észhez! Nem csak a halott barátnőd létezik.
-Ő nem halt meg.
-De igen! - emelte fel hangját.
-Nem! - felpattanva üvöltött vissza rá Jin, ki pillanatok alatt olyan ideges lett, mint barátja.
-De igen! - követte Yoongi - Meghalt, még azon az estén! Senki nem meri mondani neked, de nekem elegem van. Chaeyeong meghalt, Jin! Az csak egy lélektelen test. Egy porhüvely. Az már nem ő! Lépj tovább!
-Nem! Ő a mindenem! - találták szíven barátja szavai, de próbált nem ott összetörni - Még nem halt meg! Amíg én itt vagyok, ő nem halt meg!
-Ez nem így működik! Nem vagyunk istenek, itt senki sem az, még te sem! Nincs jogod tovább kínozni őt!
-Én nem kínzom! - mordult rá, Yoongi pedig meghátrált, amint meghallotta farkasi hangját, melyre egyáltalán nem számított, hiszen még volt néhány napja a kritikus időszakig.
-Elvesztetted önmagadat Jin. Valahol a múltban ragadtál, de nem élhetsz tovább ott. Veszélyt fogsz jelenteni magadra és ránk is, ha így teszel. Változtass, mert ez így nem mehet tovább.
-Azt majd én eldöntöm, hogy mi, hogyan mehet tovább! - hagyta ott dühében társát.
Toporzékolva távozott, mert volt még ennyi önuralma. Nem szerette volna ott, az étterem közepén annyi ember szeme láttára megveri barátját, így jobbnak látta elmenni. Betelt a pohár, elég volt mindenkiből és mindenből. Nyugalmat szeretett volna már, hogy ezzel senki se zaklassa többé, így meghozta döntését.
(Utolsó rész jön sajnos, de utána jön egy kis Yoongi is. :)
Facebook oldalunk --> LINK
K.A.R.D rajongók ----> LINK )
-Tudod mit szeretnék egyszer? - feküdt Seokjin és Chaeyeong már teljes sötétben az ágyban.
-Mit?
-Ugyanígy feküdni a csillagok alatt veled. Egy szebb napon, mikor akár el is aludhatunk. Bámulni az eget, miközben ölelgetlek. Talán nincs is most más, amit jobban szeretnék.
-Elviszlek majd. - csókolt fejére Jin - Elviszlek egy ilyen helyre. Hallgatjuk majd a ciripelő tücsköket, láthatjuk majd a sok szentjánosbogarat amint villognak körülöttünk, miközben nézzük a sok hullócsillagot. Megígérem, elviszlek egy ilyen helyre és valóra váltom az álmod.
-Uram, elnézést kérem, hogy zavarom. - állt meg az ajtóban Siyeong és nem nézett Seokjinre, ki kicsivel mellette ült egy fotelben párja ágyával szemben. Térdein támaszkodott lehajtott fejjel, miközben halkan zokogott - Vendége érkezett.
Jinnek kellett pár perc, amit a komornyik türelmesen kivárt. Próbálta összeszedni magát, nem gondolni azokra az emlékekre melyeket annyira szeretett és úgy hiányoztak, hogy fizikailag fájt tőlük szíve. Mély lélegzeteket vett, titokban próbálta letörölni könnyeit, bár felesleges volt. Siyeong jól ismerte már, előtte nem kellett titkolóznia, mert teljesen megértette. Nem tartotta emiatt kevesebbnek, mint másokat.
-Ki az?
-Yoongi, uram.
-Máris megyek. - állt fel.
-A kisasszonyt is látni szeretné.
-Rendben. - sóhajtott nagyot.
Pár pillanat múlva már vizsgálgatta is barátja Chaeyeongot, bár csupán felszínesen, hogy minden rendben van-e miközben kicsit félve kezdeményezett beszélgetést.
-És te hogy vagy? - érdeklődött.
-Megvagyok.
-Ez nem túl biztató. Több, mint két hete volt a szülinapja, de te még mindig olyan vagy, mintha ma lett volna. Pedig általában egy-két nap és rendbe jössz. - állt meg Jinnel szemben.
-Jól vagyok. - válaszolt, mint egy kimért, érzelemmentes férfi, de arca árulkodott hangja helyett is.
-Na persze. Sokkal jobban szenvedsz, mint máskor. Nem tudsz kimászni a gödörből mióta hazajöttünk. Nari szavai miatt? Amit az erdőben mondott?
-Az puszta véletlen volt. Biztos Kook mesélte neki.
-Ne hazudj tovább! Tudod, hogy ez nem igaz. Figyelj, nem tudom, mi volt az a valami, de ha válaszokra vágysz, talán ott megtalálod. - próbált segíteni neki Yoongi.
-Nem hagyom itt feleslegesen!
-Nem feleslegesen. Ha arra gondolsz, hogy Chaeyeong volt, ami lehet, akkor ott lehetséges, hogy újra megtalálod és beszélhetsz vele. Nem mondom biztosra, de egy próbát megér. Már nincs mit vesztened, nem igaz?
-És mi van, ha nem? - gyúlt némi remény szívében, amit azonnal meg is cáfolt a mostanában feltámadó pesszimista fele.
-Ha nem, akkor tuti Kook mesélt rólad, te pedig rendbe jössz. Próbáld meg! Ennyit megtehetsz érte.
-Köszönöm a tanácsot.
-Szívesen. Csak ezért jöttem, drága barátom. - tette kezét a másik vállára - Rossz nézni szenvedésed. Aggódom. Remélem, az erdőben válaszra lelsz majd. Jó éjszakát Jin! - köszönt el társától és indult is a kijárat felé.
-Jó éjt! - válaszolt Seokjin, kit a szobában hagyott.
Elgondolkozott Yoongi szavain és rendesen fontólra vette a javaslatát. Általában vakon hitt neki ezekben a dolgokban kora miatt, ám ezúttal félelme szállt szembe bizalmával. Nem tudta, mit fog találni, milyen választ kap. Ha szerelme csak elköszönne tőle, akkor abba biztosan belepusztulna, de ha semmi sem történne, lehet tovább szenvedne gondolataitól és az elvesztett reménytől, hogy a jövőben még kapcsolatba léphet vele. Nehéz döntés. Elhagyni a biztos jelent és jövőt, melyben ott fekszik szerelme és mindennap láthatja egy olyanért, amiről semmit sem tud, amiben eleshet a másiktól örökre, a kapaszkodótól, mi lelkét még életben tartja az üresség sötét szakadéka felett.
Aludt rá pár napot. Sokat gondolkodott rajta, érvelt mellette és ellene. Párjának is elmondta, bár választ továbbra sem kapott, pedig nagyon szeretett volna valamit, ám ez egy olyan döntés volt, amit magának kellett meghoznia, viszont mielőtt megtette volna még beszélt valakivel, akinek szavaira bízta magát.
-Nagy döntés előtt állok ami mindent megváltoztathat. Nem igazán tartozik rád, de valahol mégis. Mit éreztél az erdőben? Mi volt az, ami irányított? - kérdezte Narit. Bekéredzkedett öccsének lakásába egyik este pár percre, hogy beszélhessen vele, hátha kap majd olyan információt, ami segít neki.
-Akkor elvesztettem a hitem. Amint Kook meghalt előttem úgy éreztem, mindennek vége. Hogy már nincs mit veszítenem. Csak néztelek téged ahogyan küzdesz és közben kiürült az agyam. Akkor hallottam meg, hogy valaki a segítségem kéri. Azt mondta, ő meg tudja oldani a helyzetet, de engedjek neki míg nem késő. Igazából nem kérdeztem vissza, nem érdekelt ő sem. Csak eleget tettem neki, megengedtem, hogy azt tegyen, amit szeretne. Akkor átvette az uralmat felettem, én pedig mintha kilökődtem volna a testemből. Azt mondta, ne menjek messzire és próbáltam kapaszkodni magamba, amíg ő megmentett mindenkit. De nem éreztem semmi mást.
-Az érzéseit sem? Nem mondott még mást neked?
-Ömmm... nem igazán. Viszont mikor elment megköszönte, hogy megmenthette a szeretteit. Ezt tudom, mert majdnem teljesen így mondta.
-Köszönöm. - gondolkozott el.
-Jungkook mondta, hogy mi van veled mostanában. Beszélgettünk erről nagyon sokat és támadt egy ötletem. - folytatta Yeongnari, mert látta Seokjinen, hogy nincs jó passzban - Te megharaptad Yoongit aki emiatt küzdött a ti "véretek" ellen. Ha megharaptok valakit, akkor az átváltozik, nem?
-De. - figyelt a lány szavaira.
-A párod már hosszú ideje fekszik mozdulatlanul, úgymond betegen. Tudom, hogy nem sok esély van már rá, hogy felébredjen, ezért arra gondoltam, hogy lehet, meg kéne harapnod. Arra felkelne és mikor átváltozna meggyógyulna. Újra veled lehetne.
-Ez nem ilyen egyszerű. Ezt sokszor olyanok sem élik túl akik egészségesek. Ő évek óta fekszik, lefogyott, a szervezete harmat gyenge. Nem bírná ki.
-De már nincs más lehetőséged. Tudom, nehéz döntés, mert belehalhat. De... mi van, ha szerencséd lesz? Ez szörnyű gondolat, de már így is halott. Csak a teste van ott veled, ő maga nincs. Szerintem ez az utolsó lehetőséged.
-Nem tudod, miről beszélsz! Ebbe lehet, te is belehalnál. - mordult rá - Nagyon kevesen élik túl.
-Csak segíteni akartam.
-Köszönöm! Eleget segítettél. Add át öcsémnek az üdvözletem! - hagyta ott Narit bármiféle köszönés nélkül.
Felbőszítette a lány. Ilyen meggondolatlan ötletet! Szinte halálos ítéletet jelentene Chaeyeong számára, ha ennyire kimerült állapotban még megfertőzné a kórral. Biztosan nem élné túl az első éjszakát, de talán az első egy órát sem. Rettentően felháborodott ezen. Már csak a teste van ott, meg így is halott? Ezzel nagyon a lelkébe tiport a lány. Szerinte badarságokat beszélt és félvállról vette ezt a komoly problémát a másik. Ám emellett a harag mellett még mással is távozott tőle Seokjin. Némi biztatással, hogy tényleg vissza kéne mennie az erdőbe és ott keresnie valamiféle megoldást. Ezért még aznap este összepakolt, majd elindult a vidéki házhoz.
Csak reggel ért oda, mert elég későn kelt útra, így azonnal lefeküdt aludni. Fel sem ébredt késő délutánig, hiszen eléggé kimerült volt több okból is. Még akkor sem szeretett volna kimászni az ágyból, mikor a Nap lefelé kezdett mászni a horizonton. Félt, rettegett attól, hogy mi fog történni és legszívesebben megállította volna az időt, hogy sohase derülhessen erre fény, de nem tehette meg. Nem volt efelett hatalma még neki sem, miatta pedig nem állt meg, ahogyan mások miatt sem. Ezért kénytelen volt felkelni, majd miután evett valami konzervet, ami mindig volt a konyhában, egy zseblámpával elindult az erdőbe. Csak egyetlen helyet tudott, ahol érdemes lett volna elkezdenie a kutatást valami után, így értelemszerűen oda is vitte első útja, a vadász szobrához. Nem tudta, mit keres, de rendesen megvizsgálta ellensége nyomát, hátha valamiféle jelre lel, ami majd segíti útján, ám semmit sem talált.
-Egy ötletem volt csak. - sóhajtott a kővé dermedt embert nézve - Lehet össze kellene törnöm.
-Nem. - kapott választ az erdőtől.
-Te vagy az?! - nézett körbe - Bár nem tudom ki vagy, de hozzád jöttem.
-Tudom. A tónál megtalálsz. - kapott segítséget.
Gondolkodás nélkül eredt futásnak a birtok egyetlen tava felé, ami így, két lábon, igen messzinek bizonyult és majd kiköpte tüdejét mire odaért. Rendesen elfáradt, le is ült volna, ha nem izgult volna annyira.
-Itt vagyokh. - lihegett pár percig, majd folytatta - Ki vagy te?
-Mindig itt vagy mellettem, de mégis annyira hiányzol. Szenvedsz az oldalamon és ezt rossz látnom. Megszakad a szívem. - jelent meg a fényből álló lány a tó közepén immár inkább Chaeyongnak abban az alakjában, amikor még egészséges volt.
-Nem hagylak el, soha. - dobbant nagyot Seokjin szíve, miközben könnyek lepték el szemét. Olyan rég látta szerelmét, hogy nem tudta megállni elérzékenyülés nélkül főleg most, egy ilyen lelkiállapotban.
-De már nem lehetünk együtt úgy, ahogyan szeretnénk. Ez nem olyan. Csak megvisel téged, én pedig ezt nem akarom.
-Ha néha láthatlak, akkor nem fogok szenvedni.
-Dehogynem. Egy idő után ez mindkettőnknek kevés lesz. Sok döntést kell majd hoznod a közeljövőben. De csak egy dolog vezéreljen majd ekkor, hogy mitől leszel újra olyan boldog, mint régen. Viszont bárhogyan is döntesz, én itt fogok várni rád, ezért most csak magadra gondolj, a saját, önfeledt boldogságodra az életben, mert neked még élned kell.
-Neked is kell! - folytak végig könnyei arcán. Bárcsak ne érezte volna úgy párja szavaitól, hogy semmi remény már együttlétükre, mert ettől elviselhetetlen fájdalom támadt szívében.
-Drága kis kandúrom. Már rég nem.
-Ne mond ezt! - sóhajtott mélyeket, ahogyan próbált uralkodni zokogásán.
-Döntened kell. A dolgoknak változniuk kell, mert nem mehet ez így tovább. Ha pedig döntöttél, engem itt megtalálsz. Most viszont, bármennyire nem akarok, de mennem kell. Szükség van rám.
-Megvárlak.
-Nem. Menj haza és dönts úgy, amitől a legboldogabb leszel! Jó éjszakát!
-Visszajövök!
-Várni foglak. - váltak el egymástól és Seokjin kifakadt.
Túl erősen érzett, sok volt neki az a fájdalom, ami összegyűlt szívében párja szavaitól. De megpróbált ezen felülkerekedni és nem hinni neki, hogy nem fordulhat jobbra a helyzet. Bízott a szerelemben, annak erejében, ami eddig gyötörte. reménykedett benne, hosszú idő után most az egyszer végre segít neki, nem kínozni fogja, hanem boldoggá teszi majd. Hogy a döntés, amit meghoz, ezt fogja szolgálni, ennek érdekében születik meg és többé nem kell majd küzdenie torkában a gombóccal, mikor szülinapot ünnepel, mellkasában szívével, amint az párjáért kiált.
Ezért miután sikerült kicsit talpra állnia hazament, hiszen ezt kérte tőle élete értelme. Visszatért Busanba, hogy meghozzon egy nehéz döntést, ami nem ment egyből. Veszélyes volt, mindent, vagy semmit. Morális kérdés, melyre fel kellett készülnie, de nem szerette volna ha bárki is beleszól ebbe, mert neki kellett választania. Így teljesen elszigetelődött azoktól az emberektől, akik tudták, min is rágódik és tanácsot mertek volna adni ezzel kapcsolatban.
-Mi a baj? - tűnt fel a semmiből egy láthatóan mérges Yoongi az étteremben, ki azonnal le is ült Seokjinnel szemben.
-Magányra van szükségem.
-Mi történt az erődben?
-Ez csak az én dolgom. - maradt halál nyugodt, miközben Yoongit ezzel felbőszítette.
-A barátod vagyok. Nem is akármilyen. Ez nem csak a te dolgod.
-De, most az. Most egyedül kell megbirkóznom ezzel.
-Az Isten szerelmére! - csapott az asztalra - Állandóan ezt játszod, nekünk pedig el kell viselnünk, hogy egy számunkra fontos embert szenvedni látunk. Térj már észhez! Nem csak a halott barátnőd létezik.
-Ő nem halt meg.
-De igen! - emelte fel hangját.
-Nem! - felpattanva üvöltött vissza rá Jin, ki pillanatok alatt olyan ideges lett, mint barátja.
-De igen! - követte Yoongi - Meghalt, még azon az estén! Senki nem meri mondani neked, de nekem elegem van. Chaeyeong meghalt, Jin! Az csak egy lélektelen test. Egy porhüvely. Az már nem ő! Lépj tovább!
-Nem! Ő a mindenem! - találták szíven barátja szavai, de próbált nem ott összetörni - Még nem halt meg! Amíg én itt vagyok, ő nem halt meg!
-Ez nem így működik! Nem vagyunk istenek, itt senki sem az, még te sem! Nincs jogod tovább kínozni őt!
-Én nem kínzom! - mordult rá, Yoongi pedig meghátrált, amint meghallotta farkasi hangját, melyre egyáltalán nem számított, hiszen még volt néhány napja a kritikus időszakig.
-Elvesztetted önmagadat Jin. Valahol a múltban ragadtál, de nem élhetsz tovább ott. Veszélyt fogsz jelenteni magadra és ránk is, ha így teszel. Változtass, mert ez így nem mehet tovább.
-Azt majd én eldöntöm, hogy mi, hogyan mehet tovább! - hagyta ott dühében társát.
Toporzékolva távozott, mert volt még ennyi önuralma. Nem szerette volna ott, az étterem közepén annyi ember szeme láttára megveri barátját, így jobbnak látta elmenni. Betelt a pohár, elég volt mindenkiből és mindenből. Nyugalmat szeretett volna már, hogy ezzel senki se zaklassa többé, így meghozta döntését.
(Utolsó rész jön sajnos, de utána jön egy kis Yoongi is. :)
Facebook oldalunk --> LINK
K.A.R.D rajongók ----> LINK )
2017. március 26., vasárnap
Do you believe in beasts? [Jin's story] ~ 1. rész
Szorosan kapcsolódik az eredeti történethez, így nem érdemes anélkül olvasni. Aki kicsit elfeledte már, hogy mik voltak Jinnel, vagy nem figyelt rá, az olvasson vissza, mert szüksége lesz rá.
Onnan folytatjuk, hogy hazaértek a vadásszal való harcok után.
-Máris itthon uram? Azt hittem később jön. - üdvözölte a komornyikja, amint Seokjin belépett az ajtón.
-Siettem haza. - nyomta táskáját a másik kezeibe, majd lekapta cipőit.
-Vigyáztam a kisasszonyra nagyon és nem köszöntöttem volna fel ön előtt. Tudom mennyire fontos ez magának.
-Köszönöm Siyeong! - rohant át hatalmas lakásán, ami igazából az egyik épület teljes szintje volt, hogy párjának is köszönhessen.
-Kér esetleg valamit uram? Fáradtnak tűnik! - kiabált utána.
-Nem, köszönöm! - ért lassan a hálóhoz - Szia kicsim! Rohantam haza, hogy én legyek az első, aki felköszönt. - sétált oda az ágyhoz - Remélem nem volt semmi gond, míg nem voltam itt. - simogatta meg párja haját, majd csókot nyomott homlokára.
-Az értékei a szokásosak. Semmi változás nem történt. Sajnálom uram. - állt az ajtóban a komornyik.
-Legalább rosszabbul nem lett.
-Innen is nézhetjük. Biztos nem kér valamit? Egy teát esetleg?
-Egy tea mégis jól esne.
-Azonnal hozom. - indult dolgára Siyeong miközben Jin befeküdt az ágyba párja oldalára.
Mindig óvatosan dőlt le mellé, rendkívül ügyelve minden zsinórra és kütyüre, nehogy valamit megmozgasson, vagy véletlenül kihúzzon. Pedig rengetegszer telepedett szerelméhez és ölelgette őt mialatt végig azon gondolkodott, hogyan segíthetne rajta. Ilyenkor rendszerint marcangolta magát, amin a csipogó műszerek nem segítettek, mert csak emlékeztették, mit is tett néhány évvel ezelőtt, melyet azóta sem tudott helyrehozni.
-Kikapcsolom a pittyegést uram, hogy tudjon aludni. - tért vissza pár perccel később Siyeong a teával.
-Köszönöm, - vette el tőle a csészét - de még nem szeretnék. Megvárom a holnapot.
-Ezt gondoltam uram. Azért átkapcsolom némára. - halkította le a műszereket - És itt a távirányító, ha szeretne nézni valamit. - tette az említett eszközt Seokjin mellé az éjjeliszekrényre.
-Köszönöm.
-Csak természetes. Kint leszek a helyemen, ha szüksége lenne valamire.
-Rendben. - kortyolt teájába Jin majd bekapcsolta a tévét.
Keresett valami érdekes műsort és úgy nézte, ahogyan mindig. Közben mondta szerelmének, hogy mit gondol, beszélt hozzá, mintha ott lenne vele teljes valójában, ám ezt sajnos csak szerette volna, ahogyan sok minden mást is. Próbált ébren maradni éjfélig, különböző technikákat is bevetett, mászkált kicsit a lakásban, végezte dolgait és úgy tűnt, sikerrel járt.
-Mi ez? - ütötte meg fülét egy rég hallott hang, miközben már az ágy melletti szokásos foteljában ülve bambulta a képernyőt.
-Mi? - ugrott fel és szerelmére kapta tekintetét, ki csupán pislogott a tévére.
-Mit nézünk?
-Felébredtél? - húzódott hatalmas mosolyra szája.
-Igen. Miért? Átaludtam a napot?
-Nem csak... Hogy érzed magad?
-Éhes vagyok.
-Hozok neked valamit. De örülök, hogy itt vagy! - nyomott puszit párja arcára, majd kirohant, hogy szóljon Siyeongnak is a jó hírről, de a helyén mást talált - Te... mit keresel itt? - torpant meg kérdését felvetve annak a lénynek, ami az erdőben megmentette őket.
-Uram! Uram, nem szeretne az ágyában aludni? - szólalt meg a komornyik hangján.
-Ne... nem akarom, már megint. - tűnt el jó kedve.
-Uram! - keltette fel Siyeong - Minden rendben? - érdeklődött, amint Jin felriadt - Elaludt a fotelban. Az ágyában kényelmesebb lenne.
-Mennyi az idő?
-Elmúlt éjfél, de ne aggódjon, nem köszöntöttem fel a kisasszonyt.
-Köszönöm.
-Semmiség. Megjött az ápoló. Én lefekszem uram.
-Jó éjszakát!
-Önnek is. - hagyta ott őket.
Seokjin kiábrándultan kelt ki a foteléből, melyben nem először aludt el, majd kinyújtóztatta tagjait és megfogva szerelme kezét kívánt neki boldog szülinapot, melyet kiegészített még azzal, mit mindennap elmondott neki. Hogy mennyire hiányolja maga mellől, mit meg nem adna, ha végre nem csak az álmában nyitogatná szemeit. Könyörgött neki, mint minden ilyen napon, keljen fel és térjen vissza hozzá, hiszen már elég időt pihent egyedül. Jin a remény utolsó apró darabjaiba kapaszkodott, a csodában hitt, mert más már nem maradt neki. Mindennap úgy ment haza, hogy most biztosan felkelt párja, úgy feküdt le, hogy reggel tutira együtt fognak ébredni, minden programja végén egy kis meglepetésre számított szerelme személyében, ám csalódnia kellett. A lány nem mozdult meg, nem adta jelét soha, hogy ott lenne vele, hogy nem csak egy test fekszik az ágyban, mely csupán lélegezni képes, hanem egy élő, egész ember, akibe Seokjin beleszeretett, akivel olyan sok időt töltött és kinek kezét örökké szerette volna fogni.
-Miért nincs ár? - érdeklődött Chaeyeong.
-Mert én tudom mennyibe kerül és úgyis én fizetek.
-Értem. - nézte az étlapot - Milyen finomságok! Te is ilyesmit fogsz enni? - pillantott Seokjinre.
-Igen.
-Akkor miért nem válogatsz te is?
-Tudom, mik vannak.
-Értem... - tért vissza a menüre - Eszünk majd egy fagyit együtt?
-Persze! De előbb főételt válassz!
-Kezdjük a fagylalttal! Előbb a desszert. Az a legjobb dolog, nehogy pont azt ne bírjuk megenni.
-Mindig elfelejtem. De otthon miért nem így eszel? - mosolygott Jin.
-Mert otthon el tudom rakni későbbre. Itt nem. Na nézzük csak. Jó sok van! Epreset nem, azt nem szereted.
-Maximum kieszem belőle az epret, a fagyi része pedig a tied.
-Nem-nem. Csak olyat szeretnék amit te is szeretsz.
-Ne vesszünk össze ezen megint. Azt szeretném, ha te ennél finomat.
-Tényleg ne vesszünk össze ezen. Inkább hallgass és foglalkozz mással. - intette csendre párját Chaeyeong.
-Rendben. Úgyis lassan mindenki idejön köszönni. - nézett körbe a vendégeken és kiszúrt néhány szempárt, melyek őket nézték, hogy mikor mehetnek oda végre ismerkedni.
Míg Chaeyeong választott meg is látogatták őket páran, cseverésztek velük egy-két percig, majd amint kihozták nekik az első adag ételt, ami igazából tényleg a desszert volt, magukra hagyták a párt, had töltsék idejüket kettesben.
-Ez nagyon finom! Még sosem ettem ilyet.
-Különleges hely. Minőségi. - mosolygott boldog párján Jin.
-Mindennap itt kéne vacsiznunk. Ez elképesztő!
-Hát, ha szeretnéd, mostantól ehetünk itt.
-Naná, hogy szeretném! Imádom ezt a helyet, ahogyan téged is. - evett tovább a fagylaltból.
-És melyikünket szereted jobban? Az éttermet, vagy engem? - vigyorgott Seokjin.
-Hát ez remek kérdés. Nem tudom. Talán téged.
-Talááán! Nana, próbáld újra! Kit szeretsz jobban? Aki fizeti a vacsorád, vagy a éttermet?
-Hát persze, hogy téged!
-Na azért! - mosolyogtak mindketten.
-Nem számítottam rád ma itt. - ült le asztalához Yoongi Chaeyeong szülinapjának estéjén abban az étteremben, ahová Jungkook is vitte Narit korábban.
-Csak benéztem. - sóhajtott nagyot, mialatt poharával játszadozott.
-Nem kéne itt lenned. Ünnepelnetek kéne.
-Yoongi, mond csak. Te hiszel a szellemekben? - emelte tekintetét barátjára.
-Láttam már őket, így nem kell hinnem bennük. Miért érdekel?
-Ott voltál az erdőben, hallottad te is. Azt mondta, hogy csizmás. Senki sem hívott így már nagyon régóta.
-Tudom. Azon töprengsz, honnan tudhatja?
-Igen. Nem hiszem, hogy bárki is elmondta volna neki ezt. Így lehet... nem tudom mit gondoljak. Chaeyeong még él. Vagyis... még itt van. Akkor lehet szellem valaki? Vagy bármi?
-Ezt sajnos nem tudom. Nem tudok segíteni. De haza kéne menned. Már biztos nagyon várja, hogy felköszöntsd a tortájával.
-Bárcsak igazad lenne!
-Na! Mi ez a hozzáállás? Eddig olyan lelkes voltál. Ne veszítsd el a reményt, bármikor történhetnek csodák. Na! - állt fel - Gyerünk! Tessék hazamenni és ünnepelni!
-Mindjárt indulok.
-Fel a fejjel barátom! - veregette meg a vállát - Minden rendben lesz. - ment vissza helyére.
Sokáig Seokjin is így gondolta, hogy helyrejönnek a dolgok és minden olyan lesz, mint volt, de sajnos az eltelt évek alatt kezdett ebben kételkedni. Amint az orvosok kegyetlen igazságokkal bombázták, hogy mennyire csökkennek esélyeik minden nappal, úgy talán ő is kezdett felhagyni minden reménnyel, hiszen a változás szikráját sem látta. Próbálta a jó oldalát nézni, nem romlik a helyzet, de egy idő után ez is kevésnek kezdett bizonyulni. Lépnie kellett, valamit muszáj volt kezdenie a helyzettel, ám nem tudta mit. Segítséget várt, egy jelet valakitől, ötletet, némi útmutatást, merre menjen tovább, így rengeteget töprengett és hagyta környezetének, hogy ha az szeretne, bármit mutathasson neki, éppen ezért sétált inkább aznap az autózás helyett.
-Szeretek sétálni. Nyugodtabb este a város is, kevesebb ember van kint és van olyan utca, ami teljesen kihalt. Szeretem a csendet. - fogta kezét Chaeyeong hazafelé menet.
-Nem szoktál félni egyedül? Én féltelek, de te nem félted magad?
-Nem. Ha egyedül vagyok rohanok, meg figyelek. Így senki sem jöhet a közelembe, nincs mitől félnem. De tetszik ez a tempó most, tudok nézelődni. Nagyon élvezem.
-Elmehetünk máskor is sétálni még. Mert én is szeretek.
-Ez remek ötlet. Kíváncsi vagyok a városra este. Csak a csillagokat sajnálom. - állt meg, ezzel Seokjint is visszafogva, és felnézett az égre - Képeken olyan sok van, de itt nem látom őket.
-Van egy hely, ahonnan láthatod őket. Majd elviszlek oda egyszer. - lépett vissza szerelméhez Jin és magához ölelte - Láthatod az összeset és választhatsz kedvencet.
-Hétvégi nyaralás betervezve? - pillantott a férfira Chaeyeong.
-Mondhatni. Persze csak, ha szeretnéd.
-Egy hétvége veled kettesben a csillagok alatt? Persze, hogy szeretném. Mikor indulunk?
-Nem tudom még. Megtervezem és akkor majd elrabollak a munkahelyedről. Meglepi lesz. - mosolygott Jin.
-Így már nem meglepi, mert elmondtad. - karolt nyakába párja.
-De az lesz, hidd el! Na menjünk tovább! - nyomott puszit orrára - Még van tervem az estére.
-Rendben kandúrkám. Loholjunk csak az ágy felé.
-Nem úgy volt, hogy nem kandúrnak hívsz, mert azt mindenki érti és nem illik egy üzletemberhez?
-De most nincs itt senki. Zavar, kandúr?
-Ó, dehogy zavar. De akkor bebizonyítom neked, milyen is egy igazi kandúr. Bár nem mintha macska lennék, de ez mellékes.
-Az nem számít. Akkor is kandúr maradsz! Csizmás kandúr.
-És ma este előkapom a kardomat is. - fojtotta vissza egy röpke pillanatra mosolyát.
-Perverz! - csapta oldalba Chaeyeong, mire mindketten nevetni kezdtek.
-Jó estét uram! Elhoztam a tortát, ahogyan kérte. A hűtőben van. - üdvözölte Siyeong.
-Köszönöm. - indult is érte.
A rendelt édességet a konyhapulton díszítette fel mindazokkal a kis gyümölcsdarabokkal és gyertyákkal, amiket kért mellé, miközben azon gondolkozott, párjával milyen csatát kezdenének, mely addig tartana, míg a torta apró darabokban nem végezné a berendezés minden egyes szegletén, ők pedig egymás karjában habosan, csokisan, és piskótásan. Imádta ezt a korábbi emléket, mert az volt élete egyik legszebb napja, mikor végül Chaeyeong a túlélő egy szem gyertyát egy eperdarabba állítva fújta el. Azt kívánta, bárcsak újra ez lenne a torta sorsa, bárcsak megint azon kéne gondolkozniuk, mibe szúrják azt az utolsó égő viaszdarabot, hogy kívánhasson valamit párja az elfújásakor. De már az is örömet okozott volna neki, ha nem a falon lógó tévé alatti asztalkára kellett volna tennie a süteményt, ahogyan az utóbbi években.
-Epres torta. A kedvenced. - rakta le a szokásos helyére - Tudom, nem szereted, mert én nem szeretem, de vannak benne eperdarabok nekem és csokikrém a tetején. Boldog szülinapot kicsim! - ment az ágya mellé, hogy megpuszilva arcát köszöntse fel újból szerelmét - Szép gyertya van benne. Szeretném, ha idén elfújnád. Az gyönyörű ajándék lenne. - simogatta kezét, miközben lelke szenvedett.
Minden ilyen alkalomkor depressziós lett és kerülte az embereket, mert senkitől sem akarta hallani a sajnálkozást ezen a napon. Elég volt számára az, hogy ekkor sokkal gyakrabban álmodott olyat, amiből felébredve könnyeivel küszködött, hogy minden percben arra gondolt, vajon mit csinálnának ketten, milyen boldog is lenne vele és mennyire hiányzik neki mindez. Szomorúbb lett, mint általában, jobban marcangolta magát, mint bármikor máskor, amit egyre nehezebben viselt. Nagyon leterhelte az utóbbi néhány év az, hogy semmi sem változik, hogy egyre kisebb az esély, hogy nem tarthatja karjában azt a személyt akit mindennél jobban szeret és nem láthatja gyönyörű szemeit, amint csillognak mikor ránéznek. Próbálta szenvedését mindenki szeme elől elrejteni, mely ilyenkor csak rontott állapotán, hiszen nem volt kire támaszkodnia. Senki sem állt mellette, akinek elmondhatta volna, mit érez és ez kezdte összeroppantani, mert már a munka sem merítette ki eléggé ahhoz, hogy ne gondolkodjon ilyeneken. Ezek tetejébe pedig újra hallotta azt a becenevet, melyet csak Chaeyeong használt, mi még jobban feltépte sebeit. Így magába roskadt valami megoldást remélve a problémára, ami úgy látszott, elevenen felfalja.
(Hát öhm igen... ez egy eléggé szomorú történet lesz, de érdemes majd olvasni ezt a néhány részt. Már ha sikerül megírnom, mert én is nagyon szenvedek közben. ><
Facebook oldalunk --> LINK
K.A.R.D rajongók ----> LINK )
Onnan folytatjuk, hogy hazaértek a vadásszal való harcok után.
-Máris itthon uram? Azt hittem később jön. - üdvözölte a komornyikja, amint Seokjin belépett az ajtón.
-Siettem haza. - nyomta táskáját a másik kezeibe, majd lekapta cipőit.
-Vigyáztam a kisasszonyra nagyon és nem köszöntöttem volna fel ön előtt. Tudom mennyire fontos ez magának.
-Köszönöm Siyeong! - rohant át hatalmas lakásán, ami igazából az egyik épület teljes szintje volt, hogy párjának is köszönhessen.
-Kér esetleg valamit uram? Fáradtnak tűnik! - kiabált utána.
-Nem, köszönöm! - ért lassan a hálóhoz - Szia kicsim! Rohantam haza, hogy én legyek az első, aki felköszönt. - sétált oda az ágyhoz - Remélem nem volt semmi gond, míg nem voltam itt. - simogatta meg párja haját, majd csókot nyomott homlokára.
-Az értékei a szokásosak. Semmi változás nem történt. Sajnálom uram. - állt az ajtóban a komornyik.
-Legalább rosszabbul nem lett.
-Innen is nézhetjük. Biztos nem kér valamit? Egy teát esetleg?
-Egy tea mégis jól esne.
-Azonnal hozom. - indult dolgára Siyeong miközben Jin befeküdt az ágyba párja oldalára.
Mindig óvatosan dőlt le mellé, rendkívül ügyelve minden zsinórra és kütyüre, nehogy valamit megmozgasson, vagy véletlenül kihúzzon. Pedig rengetegszer telepedett szerelméhez és ölelgette őt mialatt végig azon gondolkodott, hogyan segíthetne rajta. Ilyenkor rendszerint marcangolta magát, amin a csipogó műszerek nem segítettek, mert csak emlékeztették, mit is tett néhány évvel ezelőtt, melyet azóta sem tudott helyrehozni.
-Kikapcsolom a pittyegést uram, hogy tudjon aludni. - tért vissza pár perccel később Siyeong a teával.
-Köszönöm, - vette el tőle a csészét - de még nem szeretnék. Megvárom a holnapot.
-Ezt gondoltam uram. Azért átkapcsolom némára. - halkította le a műszereket - És itt a távirányító, ha szeretne nézni valamit. - tette az említett eszközt Seokjin mellé az éjjeliszekrényre.
-Köszönöm.
-Csak természetes. Kint leszek a helyemen, ha szüksége lenne valamire.
-Rendben. - kortyolt teájába Jin majd bekapcsolta a tévét.
Keresett valami érdekes műsort és úgy nézte, ahogyan mindig. Közben mondta szerelmének, hogy mit gondol, beszélt hozzá, mintha ott lenne vele teljes valójában, ám ezt sajnos csak szerette volna, ahogyan sok minden mást is. Próbált ébren maradni éjfélig, különböző technikákat is bevetett, mászkált kicsit a lakásban, végezte dolgait és úgy tűnt, sikerrel járt.
-Mi ez? - ütötte meg fülét egy rég hallott hang, miközben már az ágy melletti szokásos foteljában ülve bambulta a képernyőt.
-Mi? - ugrott fel és szerelmére kapta tekintetét, ki csupán pislogott a tévére.
-Mit nézünk?
-Felébredtél? - húzódott hatalmas mosolyra szája.
-Igen. Miért? Átaludtam a napot?
-Nem csak... Hogy érzed magad?
-Éhes vagyok.
-Hozok neked valamit. De örülök, hogy itt vagy! - nyomott puszit párja arcára, majd kirohant, hogy szóljon Siyeongnak is a jó hírről, de a helyén mást talált - Te... mit keresel itt? - torpant meg kérdését felvetve annak a lénynek, ami az erdőben megmentette őket.
-Uram! Uram, nem szeretne az ágyában aludni? - szólalt meg a komornyik hangján.
-Ne... nem akarom, már megint. - tűnt el jó kedve.
-Uram! - keltette fel Siyeong - Minden rendben? - érdeklődött, amint Jin felriadt - Elaludt a fotelban. Az ágyában kényelmesebb lenne.
-Mennyi az idő?
-Elmúlt éjfél, de ne aggódjon, nem köszöntöttem fel a kisasszonyt.
-Köszönöm.
-Semmiség. Megjött az ápoló. Én lefekszem uram.
-Jó éjszakát!
-Önnek is. - hagyta ott őket.
Seokjin kiábrándultan kelt ki a foteléből, melyben nem először aludt el, majd kinyújtóztatta tagjait és megfogva szerelme kezét kívánt neki boldog szülinapot, melyet kiegészített még azzal, mit mindennap elmondott neki. Hogy mennyire hiányolja maga mellől, mit meg nem adna, ha végre nem csak az álmában nyitogatná szemeit. Könyörgött neki, mint minden ilyen napon, keljen fel és térjen vissza hozzá, hiszen már elég időt pihent egyedül. Jin a remény utolsó apró darabjaiba kapaszkodott, a csodában hitt, mert más már nem maradt neki. Mindennap úgy ment haza, hogy most biztosan felkelt párja, úgy feküdt le, hogy reggel tutira együtt fognak ébredni, minden programja végén egy kis meglepetésre számított szerelme személyében, ám csalódnia kellett. A lány nem mozdult meg, nem adta jelét soha, hogy ott lenne vele, hogy nem csak egy test fekszik az ágyban, mely csupán lélegezni képes, hanem egy élő, egész ember, akibe Seokjin beleszeretett, akivel olyan sok időt töltött és kinek kezét örökké szerette volna fogni.
-Miért nincs ár? - érdeklődött Chaeyeong.
-Mert én tudom mennyibe kerül és úgyis én fizetek.
-Értem. - nézte az étlapot - Milyen finomságok! Te is ilyesmit fogsz enni? - pillantott Seokjinre.
-Igen.
-Akkor miért nem válogatsz te is?
-Tudom, mik vannak.
-Értem... - tért vissza a menüre - Eszünk majd egy fagyit együtt?
-Persze! De előbb főételt válassz!
-Kezdjük a fagylalttal! Előbb a desszert. Az a legjobb dolog, nehogy pont azt ne bírjuk megenni.
-Mindig elfelejtem. De otthon miért nem így eszel? - mosolygott Jin.
-Mert otthon el tudom rakni későbbre. Itt nem. Na nézzük csak. Jó sok van! Epreset nem, azt nem szereted.
-Maximum kieszem belőle az epret, a fagyi része pedig a tied.
-Nem-nem. Csak olyat szeretnék amit te is szeretsz.
-Ne vesszünk össze ezen megint. Azt szeretném, ha te ennél finomat.
-Tényleg ne vesszünk össze ezen. Inkább hallgass és foglalkozz mással. - intette csendre párját Chaeyeong.
-Rendben. Úgyis lassan mindenki idejön köszönni. - nézett körbe a vendégeken és kiszúrt néhány szempárt, melyek őket nézték, hogy mikor mehetnek oda végre ismerkedni.
Míg Chaeyeong választott meg is látogatták őket páran, cseverésztek velük egy-két percig, majd amint kihozták nekik az első adag ételt, ami igazából tényleg a desszert volt, magukra hagyták a párt, had töltsék idejüket kettesben.
-Ez nagyon finom! Még sosem ettem ilyet.
-Különleges hely. Minőségi. - mosolygott boldog párján Jin.
-Mindennap itt kéne vacsiznunk. Ez elképesztő!
-Hát, ha szeretnéd, mostantól ehetünk itt.
-Naná, hogy szeretném! Imádom ezt a helyet, ahogyan téged is. - evett tovább a fagylaltból.
-És melyikünket szereted jobban? Az éttermet, vagy engem? - vigyorgott Seokjin.
-Hát ez remek kérdés. Nem tudom. Talán téged.
-Talááán! Nana, próbáld újra! Kit szeretsz jobban? Aki fizeti a vacsorád, vagy a éttermet?
-Hát persze, hogy téged!
-Na azért! - mosolyogtak mindketten.
-Nem számítottam rád ma itt. - ült le asztalához Yoongi Chaeyeong szülinapjának estéjén abban az étteremben, ahová Jungkook is vitte Narit korábban.
-Csak benéztem. - sóhajtott nagyot, mialatt poharával játszadozott.
-Nem kéne itt lenned. Ünnepelnetek kéne.
-Yoongi, mond csak. Te hiszel a szellemekben? - emelte tekintetét barátjára.
-Láttam már őket, így nem kell hinnem bennük. Miért érdekel?
-Ott voltál az erdőben, hallottad te is. Azt mondta, hogy csizmás. Senki sem hívott így már nagyon régóta.
-Tudom. Azon töprengsz, honnan tudhatja?
-Igen. Nem hiszem, hogy bárki is elmondta volna neki ezt. Így lehet... nem tudom mit gondoljak. Chaeyeong még él. Vagyis... még itt van. Akkor lehet szellem valaki? Vagy bármi?
-Ezt sajnos nem tudom. Nem tudok segíteni. De haza kéne menned. Már biztos nagyon várja, hogy felköszöntsd a tortájával.
-Bárcsak igazad lenne!
-Na! Mi ez a hozzáállás? Eddig olyan lelkes voltál. Ne veszítsd el a reményt, bármikor történhetnek csodák. Na! - állt fel - Gyerünk! Tessék hazamenni és ünnepelni!
-Mindjárt indulok.
-Fel a fejjel barátom! - veregette meg a vállát - Minden rendben lesz. - ment vissza helyére.
Sokáig Seokjin is így gondolta, hogy helyrejönnek a dolgok és minden olyan lesz, mint volt, de sajnos az eltelt évek alatt kezdett ebben kételkedni. Amint az orvosok kegyetlen igazságokkal bombázták, hogy mennyire csökkennek esélyeik minden nappal, úgy talán ő is kezdett felhagyni minden reménnyel, hiszen a változás szikráját sem látta. Próbálta a jó oldalát nézni, nem romlik a helyzet, de egy idő után ez is kevésnek kezdett bizonyulni. Lépnie kellett, valamit muszáj volt kezdenie a helyzettel, ám nem tudta mit. Segítséget várt, egy jelet valakitől, ötletet, némi útmutatást, merre menjen tovább, így rengeteget töprengett és hagyta környezetének, hogy ha az szeretne, bármit mutathasson neki, éppen ezért sétált inkább aznap az autózás helyett.
-Szeretek sétálni. Nyugodtabb este a város is, kevesebb ember van kint és van olyan utca, ami teljesen kihalt. Szeretem a csendet. - fogta kezét Chaeyeong hazafelé menet.
-Nem szoktál félni egyedül? Én féltelek, de te nem félted magad?
-Nem. Ha egyedül vagyok rohanok, meg figyelek. Így senki sem jöhet a közelembe, nincs mitől félnem. De tetszik ez a tempó most, tudok nézelődni. Nagyon élvezem.
-Elmehetünk máskor is sétálni még. Mert én is szeretek.
-Ez remek ötlet. Kíváncsi vagyok a városra este. Csak a csillagokat sajnálom. - állt meg, ezzel Seokjint is visszafogva, és felnézett az égre - Képeken olyan sok van, de itt nem látom őket.
-Van egy hely, ahonnan láthatod őket. Majd elviszlek oda egyszer. - lépett vissza szerelméhez Jin és magához ölelte - Láthatod az összeset és választhatsz kedvencet.
-Hétvégi nyaralás betervezve? - pillantott a férfira Chaeyeong.
-Mondhatni. Persze csak, ha szeretnéd.
-Egy hétvége veled kettesben a csillagok alatt? Persze, hogy szeretném. Mikor indulunk?
-Nem tudom még. Megtervezem és akkor majd elrabollak a munkahelyedről. Meglepi lesz. - mosolygott Jin.
-Így már nem meglepi, mert elmondtad. - karolt nyakába párja.
-De az lesz, hidd el! Na menjünk tovább! - nyomott puszit orrára - Még van tervem az estére.
-Rendben kandúrkám. Loholjunk csak az ágy felé.
-Nem úgy volt, hogy nem kandúrnak hívsz, mert azt mindenki érti és nem illik egy üzletemberhez?
-De most nincs itt senki. Zavar, kandúr?
-Ó, dehogy zavar. De akkor bebizonyítom neked, milyen is egy igazi kandúr. Bár nem mintha macska lennék, de ez mellékes.
-Az nem számít. Akkor is kandúr maradsz! Csizmás kandúr.
-És ma este előkapom a kardomat is. - fojtotta vissza egy röpke pillanatra mosolyát.
-Perverz! - csapta oldalba Chaeyeong, mire mindketten nevetni kezdtek.
-Jó estét uram! Elhoztam a tortát, ahogyan kérte. A hűtőben van. - üdvözölte Siyeong.
-Köszönöm. - indult is érte.
A rendelt édességet a konyhapulton díszítette fel mindazokkal a kis gyümölcsdarabokkal és gyertyákkal, amiket kért mellé, miközben azon gondolkozott, párjával milyen csatát kezdenének, mely addig tartana, míg a torta apró darabokban nem végezné a berendezés minden egyes szegletén, ők pedig egymás karjában habosan, csokisan, és piskótásan. Imádta ezt a korábbi emléket, mert az volt élete egyik legszebb napja, mikor végül Chaeyeong a túlélő egy szem gyertyát egy eperdarabba állítva fújta el. Azt kívánta, bárcsak újra ez lenne a torta sorsa, bárcsak megint azon kéne gondolkozniuk, mibe szúrják azt az utolsó égő viaszdarabot, hogy kívánhasson valamit párja az elfújásakor. De már az is örömet okozott volna neki, ha nem a falon lógó tévé alatti asztalkára kellett volna tennie a süteményt, ahogyan az utóbbi években.
-Epres torta. A kedvenced. - rakta le a szokásos helyére - Tudom, nem szereted, mert én nem szeretem, de vannak benne eperdarabok nekem és csokikrém a tetején. Boldog szülinapot kicsim! - ment az ágya mellé, hogy megpuszilva arcát köszöntse fel újból szerelmét - Szép gyertya van benne. Szeretném, ha idén elfújnád. Az gyönyörű ajándék lenne. - simogatta kezét, miközben lelke szenvedett.
Minden ilyen alkalomkor depressziós lett és kerülte az embereket, mert senkitől sem akarta hallani a sajnálkozást ezen a napon. Elég volt számára az, hogy ekkor sokkal gyakrabban álmodott olyat, amiből felébredve könnyeivel küszködött, hogy minden percben arra gondolt, vajon mit csinálnának ketten, milyen boldog is lenne vele és mennyire hiányzik neki mindez. Szomorúbb lett, mint általában, jobban marcangolta magát, mint bármikor máskor, amit egyre nehezebben viselt. Nagyon leterhelte az utóbbi néhány év az, hogy semmi sem változik, hogy egyre kisebb az esély, hogy nem tarthatja karjában azt a személyt akit mindennél jobban szeret és nem láthatja gyönyörű szemeit, amint csillognak mikor ránéznek. Próbálta szenvedését mindenki szeme elől elrejteni, mely ilyenkor csak rontott állapotán, hiszen nem volt kire támaszkodnia. Senki sem állt mellette, akinek elmondhatta volna, mit érez és ez kezdte összeroppantani, mert már a munka sem merítette ki eléggé ahhoz, hogy ne gondolkodjon ilyeneken. Ezek tetejébe pedig újra hallotta azt a becenevet, melyet csak Chaeyeong használt, mi még jobban feltépte sebeit. Így magába roskadt valami megoldást remélve a problémára, ami úgy látszott, elevenen felfalja.
(Hát öhm igen... ez egy eléggé szomorú történet lesz, de érdemes majd olvasni ezt a néhány részt. Már ha sikerül megírnom, mert én is nagyon szenvedek közben. ><
Facebook oldalunk --> LINK
K.A.R.D rajongók ----> LINK )
2017. március 25., szombat
Do you believe in beasts? ~ 12. rész (END)
-Na! - rúgta arrébb a lány kezeit Aaron - Tartsd a távolságot ember! -
szólt rá, végül pedig meggondolta magát - Tudod mit Jungkook-ah? Nem
érdekel még egy lyuk a bundádon. - húzta meg a ravaszt és a pisztoly
eldördült, leadva az est utolsó lövését, melynek ára ezúttal egy életet
számlált.
Jungkook többé nem moccant, mellkasa sem emelkedett, lihegése sem hallatszódott, melyet Yeongnari nem akart elhinni.
-Jungkook! - mászott oda hozzá párja, majd ölelgetni kezdte a farkast, kiből teljesen kiszállt az élet, miközben Aaron eltette fegyverét és más cucca után kutakodott.
Azonban harcos csapatukból legfőképp Seokjin nem tűrte tettek nélkül a vadász jelenlétét. Öccse elvesztésétől vérben kezdtek forogni szemei. Elszállt az esze, már nem érzett fájdalmat. Többé nem látott mást, csak ellenfelét, ki megfosztotta őt egyik családtagjától, ezért el akarta venni az életét. Egy pillanat alatt összeszedte magát, a düh felállította lábaira és olyan üvöltést engedett fel torka legmélyéről, melytől a közeli fák is megremegtek. A legnagyobb farkas teljes erejével neki esett újra a vadásznak. Olyan hevességgel támadta le, mintha nem kapott volna korábban semmit tőle, egy karcolást sem, mintha sértetlenül, kipihenten kelt volna fel a földről. Így pedig azonnal elkapta a másikat, az nem tudott kitérni előle. Marcangolni kezdték egymást, foggal körömmel küzdöttek, hogy megsebesítsék ellenfelüket és ezúttal rengetegszer sikerült Seokjinnek is melyben dühe segítette. Yoongi is részt szeretett volna venni a csatában, de társa annyira begurult, hogy nem mertek közelükbe menni. Inkább Jungkookkal foglalkoztak, miközben a dadus is odaért. Próbáltak életet lehelni belé, de nem sok esély volt erre, még Yoongi szerint sem, ki félretéve szégyenlősségét azonnal emberi alakját vette fel, hátha tudása segíthet most nekik, ám nem úgy tűnt. Ezúttal nem tehettek semmit érte, viszont barátnőjéért már igen, így ráfordítottak némi figyelmet és rendbe rakták sérülését, míg az a harcoló feleket nézte. Nem igazán volt magánál, nem hitte el a történéseket, ezért csak bambulta az őrjöngő Seokjint, kiből lassan kések álltak ki. Aaron ugyanis elhagyta valahol a sok növény között pisztolyát és még néhány holmiját, ám sajnos így is rengeteg maradt nála. Tűpárnaként kezdte használni Seokjint, kit ez egyáltalán nem érdekelt. Nem érzett többé semmit, a célja megvédte ettől, ezért tudott menni utolsó lélegzetéig, miközben rendesen megtépázta ellenfelét. Már biztosak voltak benne, nem egyszerű ember a vadász, de azt nem tudták, pontosan mi. Ám Jin ezen nem is gondolkodott. Csak ment utána, meresztette bele körmeit és fogait amint próbálta darabokra cincálni a másikat. A nagy küzdelemben azonban kezdett ő alulmaradni. Hiába forrt vére, ha az kezdett lassan elfogyni, hiába vezérelte a düh, ha lassan kimerült teste és már felállni sem tudott rendesen. Lihegett csupán míg célpontját nézve erőt gyűjtött.
-Nem terveztem két farkast egy este, de így csak nagyobb megtiszteltetés. Viszont neked a mancsod is kell, ha már ilyen károkat tettél bennem. - törölte meg nála maradt hatalmas pengéjű kését ruhájában - Még a szíved is kiteszem egy üvegbe dísznek. - indult Seokjin felé.
A farkas nem próbált menekülni, meg sem moccant, bevárta ellenfelét és mintha feladta volna a harcot mutatta mellkasát neki, hogy vegye el az ő életét is.
-Elég! - fogták meg a lendülő kést fehér fényből felépülő karcsú ujjak, melyek nem engedték, hogy újabb lelket fosszon meg testétől - Túl messzire mentél. - vették is el tőle a fegyvert.
Mindannyian csodálkozva nézték az új jövevény, aki nem is volt annyira új, mint amennyire Jin és Aaron gondolta. Nari állt mellettük, viszont már teljesen más külsőben. Úgy tűnt, mintha angyal lenne, de szárnyai nem voltak. Teste borult fénybe, mely így az erdőt is megvilágította, elméje pedig teljesen megváltozott.
-Mi vagy te?
-Valami, ami az életet védelmezi, melyet súlyosan sértesz. A munkád véget ért, többé nincs szükség rád. - dobta el a kést.
-Amíg ezek a vadállatok léteznek szükség van rám. - válaszolt Aaron, mire Jin morgott egyet, már amennyi ereje maradt erre.
-Nem. Életet nem oltunk ki, legyen az bármilyen. - lépett a fiúk közé - Nincs jogunk ehhez. - fordult a farkas felé és meg akarta érinteni, ám az tartott tőle, így elhúzódott - Nem bántalak. Többé senki sem bánt, drága csizmásom. - nyugtatta meg Jint, ki inkább meglepettségében hagyta a lánynak, hogy végül megérintse bundáját és ezzel begyógyítsa sebeit.
-Akkor miért akartok minket szolgálatotokba?
-Mi nem akarunk. - indult vissza Yoongiékhoz, kiktől pár perce felkelt, hogy fordítson a helyzeten - Senki sem kért titeket erre, főleg nem mi. Mi biztosan nem kérnénk egy élet kioltását sem. - közeledett a dokihoz, aki visszaváltozott, hogy párjával inkább elmenekülnek a sötétben, hiszen nem voltak sohasem az ég kegyeltjei, éppen ezért féltek is Naritól - Nem bántok senkit. - próbálta őket megnyugtatni, de még akkor is is aggódtak, mikor láthatóan helyrehozta sebeiket, nem pedig súlyosbított rajtuk.
-Az egyház képzett minket, ők adták fegyvereinket és mindent, amivel küzdhetünk ezek ellen. A vallás indított utunkra.
-Vallás és egyház. De melyik? Ezek emberi dolgok, mindenkinek a saját hite, a saját gondolatai, melyekből milliónyi verzió van. Miből állapítod meg, hogy melyik a helyes? Hogy melyik az idősebb? Akkor sokat mehetnénk vissza az időben, a te vallásod születése elé. Hogy melyik az erősebb? Miért hirdet békét, ha azt háborúval terjeszti? Ezek csak mind valakinek a gondolatai, melyekkel mások éppen egyetértettek, vagy nem. Egy dolog közös csupán ezek nagy részében. Az élet szentsége, bár még sokszor ezt is máshogyan értelmezik. Pedig az élet szent, legyen az bármilyen. - guggolt le Jungkook farkasi testéhez.
-De ők embereket ölnek. Ők sem tisztelik az életet.
-Ők nem ölnek már rég senkit. Az életben maradásért küzdenek a lehető legkisebb áldozatok árán. Te vagy az, aki innen elvette bárki éltét is. Ártatlanokét is beleértve, csak azért, hogy háborút robbants ki közöttük és majd egymást mészárolják le. Igen, ezt is tudom. Pedig ezek az emberek nem bántottak soha senkit önszántukból. A békéért küzdöttek. De még, ha bántottak is volna, ki vagy te, hogy ítélkezz felettük? Ez nem a te dolgod.
-De a tiéd sem. Te csak hírnök vagy, nem a főnököm. - szállt szembe vele Aaron.
-Nem akarok ebből gondot. Meg kell értened, hogy amit teszel, az rossz.
-Az én filozófiám szerint nem, ha már ennyire fejtegetünk most. Azért élek, hogy megöljem őket és ezt is fogom tenni. - vette fel kését.
-Féltem, hogy ez lesz a válasz.
-Az angyal átkísér, kutya. - fordult Jin felé a vadász.
-Nem vagyok angyal, de téged elkísérlek valahova. Életet életért. - fénylett fel teste, hogy elvakított mindenkit.
Aaron ledermedt, többé nem tudott mozdulni, szoborrá vált ott, ahol állt, míg Yeongnari visszanyerte emberi alakját. Sérülése eltűnt, csak ruhája árulkodott afelől, hogy megsebesítették, ő pedig úgy viselkedett, mintha mindennapos lett volna átváltozása. Nem foglalkozott komolyabban vele, inkább Jungkookot szólongatta, ki mindenki meglepetésére fellélegzett.
Ahogyan a hétköznapi Világ képes rá, úgy az övék is feje tetejére állt egy este alatt. Rengetegszer fordult a kocka, míg végül nekik kedvezően oldalát nem mutatta. Hatalmas szerencséjük volt, hogy megmentette őket egy olyan valami, amiről nem tudták, micsoda pontosan, hiszen Nari nem volt tisztában a történésekkel. Ő csak annyit mondott, hogy a segítségét kérte valami, egy hang, mi végül átvette a hatalmat felette, hiszen akkor már nem számított neki semmi. Nem ronthatott semmi sem a helyzeten, végül pedig jól döntött, hiszen megmentette őket az a kedves lény, ki a vadászt kővé dermesztve hagyta maga után az erdőben. A történések utáni néhány napban, míg a Hold nem hagyta nyugodni Jungkookot és Seokjint ők ezt a szobrot őrizték. Tartottak tőle, megmozdul, újra életre kel az ellenség, így mikor hazaindultak a kimerítő napok után még megbíztak néhány falubelit, hogy ellenőrizzék rendszeresen Aaront, nehogy baj legyen belőle és túl későn eszméljenek fel a veszélyre. Hiszen bári megtörténhetett bármikor.
-De jó itthon lenni. Nem számítottam rá, hogy hazajövök még. - dobta le táskáit Jungkook amint belépett saját lakásának ajtaján és nagy levegőt vett.
-Én nagyon hittem benne. - követte Nari - Erről eszembe jut valamit.
-Micsoda? - követte párját tekintetével, amint az is lepakolta holmijait.
-Emlékszel a megállapodásunkra, hogy nem mehetek sehová? - fordult Jungkook felé.
-Igen. De már nem él, hiszen kiderült, ki ölte meg az a lányt és kiiktattuk. Illetve, te.
-Pedig arra gondoltam, hogy mi lenne, ha többé te sem mehetnél sehova nélkülem?
-Nincs semmi fenyegető most a városban. Főleg nem rám nézve.
-De nagyon megijesztettél. Rövid időre el is vesztettelek.
-Viszont megmentettél.
-Az nem én voltam és többé nem szeretnélek elveszíteni egy pillanatra sem. Az, hogy az a lény segített, csupán annak volt köszönhető, hogy Jin torkaszakadtából vonyított és hallottuk. De a városban, ha történik veled valami, honnan tudnám meg időben? Ezért mi lenne, ha bizonyos napokon egyikünk sem menne el a másik nélkül sehová?
-Nari. - ment oda a lányhoz - Az élet életveszélyes. Azzal, hogy aggódunk, hogy mikor és mitől halunk meg kiveszik belőle az élvezet.
-Te is aggódtál miattam.
-Tudom, önző voltam. Viszont ajánlok valamit, ami mindkettőnket megnyugtatna. Mi lenne, ha soha többé nem kellene hazamenned?
-Úgy gondolod, ahogy én gondolom?
-Úgy, hogy teljesen költözz hozzám! - húzta magához párját - Mond le a másik lakásod és minden cuccod hozd ide végleg. Úgyis itt laksz már félig. Nem sok dolog változna.
-Messze van a kávézó, hogy mindennap elmehessek.
-Ez eddig nem volt gond, de akkor majd elviszlek és hazahozlak mindig. Kérlek! Akkor nem kéne neked sem aggódnod miattam
-De hagynod kell majd dolgozni.
-Megígérem, hagylak. Addig majd elmegyek itthonról a bátyámmal meg Yoongival.
-Rendben. - sóhajtott Nari.
-Ahhh! Ez az! - kapta fel barátnőjét Jungkook - És most betartatom az ígéretedet. - indult a háló felé.
-Ahh... nem felejtetted el.
-Ezt soha! - vigyorgott - Úriember nem felejt ilyesmit, így még egy vallomással is tartozol. - lépkedett párjával karjaiban.
-Nem felejtettem el, hogy szeretlek.
-Aaaah! Mond még egyszer! - mosolygott örömében - Mond még sokszor! - ért lassan az ágyhoz.
-Akkor elhasználódik.
-Nem érdekel. Hallani akarom még milliószor tőled. - állt meg karjában Narival.
-Fogod is, ne aggódj! Rengetegszer fogod.
( (Átmentem a csütörtöki ZH-n ez az!) Hát a fő sztorinak itt vége van sajnos. Nem terveztem többre az ő szálukat, csak ennyit szerettem volna elmesélni. A befejezések azonban sohasem sikerülnek, így ne haragudjatok, ebben rossz vagyok.
Akit érdekelne Yoongi és Jin története is, az majd nézzen még vissza, mert kapnak néhány külön részt most ők is! Kis mesélés lesz róluk kiegészítésnek. :) Remélem azonban mindenkinek tetszett és nem csalódtatok túl nagyot bennem ><
Maradjatok velünk a jövőben is, mert még sokáig szeretnénk írni nektek! Köszönjük, hogy olvastok, ezt a jó szokásotokat tartsátok meg! :D
Facebook oldalunk --> LINK
K.A.R.D rajongók ----> LINK )
Jungkook többé nem moccant, mellkasa sem emelkedett, lihegése sem hallatszódott, melyet Yeongnari nem akart elhinni.
-Jungkook! - mászott oda hozzá párja, majd ölelgetni kezdte a farkast, kiből teljesen kiszállt az élet, miközben Aaron eltette fegyverét és más cucca után kutakodott.
Azonban harcos csapatukból legfőképp Seokjin nem tűrte tettek nélkül a vadász jelenlétét. Öccse elvesztésétől vérben kezdtek forogni szemei. Elszállt az esze, már nem érzett fájdalmat. Többé nem látott mást, csak ellenfelét, ki megfosztotta őt egyik családtagjától, ezért el akarta venni az életét. Egy pillanat alatt összeszedte magát, a düh felállította lábaira és olyan üvöltést engedett fel torka legmélyéről, melytől a közeli fák is megremegtek. A legnagyobb farkas teljes erejével neki esett újra a vadásznak. Olyan hevességgel támadta le, mintha nem kapott volna korábban semmit tőle, egy karcolást sem, mintha sértetlenül, kipihenten kelt volna fel a földről. Így pedig azonnal elkapta a másikat, az nem tudott kitérni előle. Marcangolni kezdték egymást, foggal körömmel küzdöttek, hogy megsebesítsék ellenfelüket és ezúttal rengetegszer sikerült Seokjinnek is melyben dühe segítette. Yoongi is részt szeretett volna venni a csatában, de társa annyira begurult, hogy nem mertek közelükbe menni. Inkább Jungkookkal foglalkoztak, miközben a dadus is odaért. Próbáltak életet lehelni belé, de nem sok esély volt erre, még Yoongi szerint sem, ki félretéve szégyenlősségét azonnal emberi alakját vette fel, hátha tudása segíthet most nekik, ám nem úgy tűnt. Ezúttal nem tehettek semmit érte, viszont barátnőjéért már igen, így ráfordítottak némi figyelmet és rendbe rakták sérülését, míg az a harcoló feleket nézte. Nem igazán volt magánál, nem hitte el a történéseket, ezért csak bambulta az őrjöngő Seokjint, kiből lassan kések álltak ki. Aaron ugyanis elhagyta valahol a sok növény között pisztolyát és még néhány holmiját, ám sajnos így is rengeteg maradt nála. Tűpárnaként kezdte használni Seokjint, kit ez egyáltalán nem érdekelt. Nem érzett többé semmit, a célja megvédte ettől, ezért tudott menni utolsó lélegzetéig, miközben rendesen megtépázta ellenfelét. Már biztosak voltak benne, nem egyszerű ember a vadász, de azt nem tudták, pontosan mi. Ám Jin ezen nem is gondolkodott. Csak ment utána, meresztette bele körmeit és fogait amint próbálta darabokra cincálni a másikat. A nagy küzdelemben azonban kezdett ő alulmaradni. Hiába forrt vére, ha az kezdett lassan elfogyni, hiába vezérelte a düh, ha lassan kimerült teste és már felállni sem tudott rendesen. Lihegett csupán míg célpontját nézve erőt gyűjtött.
-Nem terveztem két farkast egy este, de így csak nagyobb megtiszteltetés. Viszont neked a mancsod is kell, ha már ilyen károkat tettél bennem. - törölte meg nála maradt hatalmas pengéjű kését ruhájában - Még a szíved is kiteszem egy üvegbe dísznek. - indult Seokjin felé.
A farkas nem próbált menekülni, meg sem moccant, bevárta ellenfelét és mintha feladta volna a harcot mutatta mellkasát neki, hogy vegye el az ő életét is.
-Elég! - fogták meg a lendülő kést fehér fényből felépülő karcsú ujjak, melyek nem engedték, hogy újabb lelket fosszon meg testétől - Túl messzire mentél. - vették is el tőle a fegyvert.
Mindannyian csodálkozva nézték az új jövevény, aki nem is volt annyira új, mint amennyire Jin és Aaron gondolta. Nari állt mellettük, viszont már teljesen más külsőben. Úgy tűnt, mintha angyal lenne, de szárnyai nem voltak. Teste borult fénybe, mely így az erdőt is megvilágította, elméje pedig teljesen megváltozott.
-Mi vagy te?
-Valami, ami az életet védelmezi, melyet súlyosan sértesz. A munkád véget ért, többé nincs szükség rád. - dobta el a kést.
-Amíg ezek a vadállatok léteznek szükség van rám. - válaszolt Aaron, mire Jin morgott egyet, már amennyi ereje maradt erre.
-Nem. Életet nem oltunk ki, legyen az bármilyen. - lépett a fiúk közé - Nincs jogunk ehhez. - fordult a farkas felé és meg akarta érinteni, ám az tartott tőle, így elhúzódott - Nem bántalak. Többé senki sem bánt, drága csizmásom. - nyugtatta meg Jint, ki inkább meglepettségében hagyta a lánynak, hogy végül megérintse bundáját és ezzel begyógyítsa sebeit.
-Akkor miért akartok minket szolgálatotokba?
-Mi nem akarunk. - indult vissza Yoongiékhoz, kiktől pár perce felkelt, hogy fordítson a helyzeten - Senki sem kért titeket erre, főleg nem mi. Mi biztosan nem kérnénk egy élet kioltását sem. - közeledett a dokihoz, aki visszaváltozott, hogy párjával inkább elmenekülnek a sötétben, hiszen nem voltak sohasem az ég kegyeltjei, éppen ezért féltek is Naritól - Nem bántok senkit. - próbálta őket megnyugtatni, de még akkor is is aggódtak, mikor láthatóan helyrehozta sebeiket, nem pedig súlyosbított rajtuk.
-Az egyház képzett minket, ők adták fegyvereinket és mindent, amivel küzdhetünk ezek ellen. A vallás indított utunkra.
-Vallás és egyház. De melyik? Ezek emberi dolgok, mindenkinek a saját hite, a saját gondolatai, melyekből milliónyi verzió van. Miből állapítod meg, hogy melyik a helyes? Hogy melyik az idősebb? Akkor sokat mehetnénk vissza az időben, a te vallásod születése elé. Hogy melyik az erősebb? Miért hirdet békét, ha azt háborúval terjeszti? Ezek csak mind valakinek a gondolatai, melyekkel mások éppen egyetértettek, vagy nem. Egy dolog közös csupán ezek nagy részében. Az élet szentsége, bár még sokszor ezt is máshogyan értelmezik. Pedig az élet szent, legyen az bármilyen. - guggolt le Jungkook farkasi testéhez.
-De ők embereket ölnek. Ők sem tisztelik az életet.
-Ők nem ölnek már rég senkit. Az életben maradásért küzdenek a lehető legkisebb áldozatok árán. Te vagy az, aki innen elvette bárki éltét is. Ártatlanokét is beleértve, csak azért, hogy háborút robbants ki közöttük és majd egymást mészárolják le. Igen, ezt is tudom. Pedig ezek az emberek nem bántottak soha senkit önszántukból. A békéért küzdöttek. De még, ha bántottak is volna, ki vagy te, hogy ítélkezz felettük? Ez nem a te dolgod.
-De a tiéd sem. Te csak hírnök vagy, nem a főnököm. - szállt szembe vele Aaron.
-Nem akarok ebből gondot. Meg kell értened, hogy amit teszel, az rossz.
-Az én filozófiám szerint nem, ha már ennyire fejtegetünk most. Azért élek, hogy megöljem őket és ezt is fogom tenni. - vette fel kését.
-Féltem, hogy ez lesz a válasz.
-Az angyal átkísér, kutya. - fordult Jin felé a vadász.
-Nem vagyok angyal, de téged elkísérlek valahova. Életet életért. - fénylett fel teste, hogy elvakított mindenkit.
Aaron ledermedt, többé nem tudott mozdulni, szoborrá vált ott, ahol állt, míg Yeongnari visszanyerte emberi alakját. Sérülése eltűnt, csak ruhája árulkodott afelől, hogy megsebesítették, ő pedig úgy viselkedett, mintha mindennapos lett volna átváltozása. Nem foglalkozott komolyabban vele, inkább Jungkookot szólongatta, ki mindenki meglepetésére fellélegzett.
Ahogyan a hétköznapi Világ képes rá, úgy az övék is feje tetejére állt egy este alatt. Rengetegszer fordult a kocka, míg végül nekik kedvezően oldalát nem mutatta. Hatalmas szerencséjük volt, hogy megmentette őket egy olyan valami, amiről nem tudták, micsoda pontosan, hiszen Nari nem volt tisztában a történésekkel. Ő csak annyit mondott, hogy a segítségét kérte valami, egy hang, mi végül átvette a hatalmat felette, hiszen akkor már nem számított neki semmi. Nem ronthatott semmi sem a helyzeten, végül pedig jól döntött, hiszen megmentette őket az a kedves lény, ki a vadászt kővé dermesztve hagyta maga után az erdőben. A történések utáni néhány napban, míg a Hold nem hagyta nyugodni Jungkookot és Seokjint ők ezt a szobrot őrizték. Tartottak tőle, megmozdul, újra életre kel az ellenség, így mikor hazaindultak a kimerítő napok után még megbíztak néhány falubelit, hogy ellenőrizzék rendszeresen Aaront, nehogy baj legyen belőle és túl későn eszméljenek fel a veszélyre. Hiszen bári megtörténhetett bármikor.
-De jó itthon lenni. Nem számítottam rá, hogy hazajövök még. - dobta le táskáit Jungkook amint belépett saját lakásának ajtaján és nagy levegőt vett.
-Én nagyon hittem benne. - követte Nari - Erről eszembe jut valamit.
-Micsoda? - követte párját tekintetével, amint az is lepakolta holmijait.
-Emlékszel a megállapodásunkra, hogy nem mehetek sehová? - fordult Jungkook felé.
-Igen. De már nem él, hiszen kiderült, ki ölte meg az a lányt és kiiktattuk. Illetve, te.
-Pedig arra gondoltam, hogy mi lenne, ha többé te sem mehetnél sehova nélkülem?
-Nincs semmi fenyegető most a városban. Főleg nem rám nézve.
-De nagyon megijesztettél. Rövid időre el is vesztettelek.
-Viszont megmentettél.
-Az nem én voltam és többé nem szeretnélek elveszíteni egy pillanatra sem. Az, hogy az a lény segített, csupán annak volt köszönhető, hogy Jin torkaszakadtából vonyított és hallottuk. De a városban, ha történik veled valami, honnan tudnám meg időben? Ezért mi lenne, ha bizonyos napokon egyikünk sem menne el a másik nélkül sehová?
-Nari. - ment oda a lányhoz - Az élet életveszélyes. Azzal, hogy aggódunk, hogy mikor és mitől halunk meg kiveszik belőle az élvezet.
-Te is aggódtál miattam.
-Tudom, önző voltam. Viszont ajánlok valamit, ami mindkettőnket megnyugtatna. Mi lenne, ha soha többé nem kellene hazamenned?
-Úgy gondolod, ahogy én gondolom?
-Úgy, hogy teljesen költözz hozzám! - húzta magához párját - Mond le a másik lakásod és minden cuccod hozd ide végleg. Úgyis itt laksz már félig. Nem sok dolog változna.
-Messze van a kávézó, hogy mindennap elmehessek.
-Ez eddig nem volt gond, de akkor majd elviszlek és hazahozlak mindig. Kérlek! Akkor nem kéne neked sem aggódnod miattam
-De hagynod kell majd dolgozni.
-Megígérem, hagylak. Addig majd elmegyek itthonról a bátyámmal meg Yoongival.
-Rendben. - sóhajtott Nari.
-Ahhh! Ez az! - kapta fel barátnőjét Jungkook - És most betartatom az ígéretedet. - indult a háló felé.
-Ahh... nem felejtetted el.
-Ezt soha! - vigyorgott - Úriember nem felejt ilyesmit, így még egy vallomással is tartozol. - lépkedett párjával karjaiban.
-Nem felejtettem el, hogy szeretlek.
-Aaaah! Mond még egyszer! - mosolygott örömében - Mond még sokszor! - ért lassan az ágyhoz.
-Akkor elhasználódik.
-Nem érdekel. Hallani akarom még milliószor tőled. - állt meg karjában Narival.
-Fogod is, ne aggódj! Rengetegszer fogod.
( (Átmentem a csütörtöki ZH-n ez az!) Hát a fő sztorinak itt vége van sajnos. Nem terveztem többre az ő szálukat, csak ennyit szerettem volna elmesélni. A befejezések azonban sohasem sikerülnek, így ne haragudjatok, ebben rossz vagyok.
Akit érdekelne Yoongi és Jin története is, az majd nézzen még vissza, mert kapnak néhány külön részt most ők is! Kis mesélés lesz róluk kiegészítésnek. :) Remélem azonban mindenkinek tetszett és nem csalódtatok túl nagyot bennem ><
Maradjatok velünk a jövőben is, mert még sokáig szeretnénk írni nektek! Köszönjük, hogy olvastok, ezt a jó szokásotokat tartsátok meg! :D
Facebook oldalunk --> LINK
K.A.R.D rajongók ----> LINK )
2017. március 21., kedd
Do you believe in beasts? ~ 11. rész
-Sajnos. Pihenjetek! - indult lefeküdni Seokjin is - Holnap már egy fokkal nehezebb lesz.
-Muszáj aludnom. Egész este futottunk. Sajnálom. - engedte el párját Jungkook.
-Semmi baj amíg egyben vagy.
-Ez azért picit túlzás. - szégyellte el magát mosolyogva Jungkook.
-Mi történt?
-Hát csak... nem fontos. - rázta fejét.
-Ne hagyd félbe a mondandód! Nem szeretem. Mi történt?
-Akkor remélem nem gond a csonka pasi.
-Csonka?
-Ellőtte a jobb fülem egy részét. - söpörte arrébb rövid tincseit az említett szerve fölül - A tetejéből hiányzik egy kis darab, látod?
-Aaah! Biztos fájt. - nyúlt porcos szervéhez Nari.
-Hát nem esett jól. Ráadásul farkasként sokkal rosszabb, mert nagyobb. De ne nagyon nyomogasd, még nem teljesen forrt össze.
-Bocsánat. - vette el kezét fülétől Jungkook fülétől.
-Semmi gond. Lefekszel velem? - mosolygott csillogó szemekkel.
-Aludni? Igen, de én aludtam este.
-Ahhj! Esélyem sincs, ugye?
-De. Ha hazamentünk.
-Jó. - lépett el párjától - De akkor legalább feküdj mellém aztán, ha nagyon kényelmetlen, elmehetsz.
-Rendben.
-És úriember leszek míg haza nem megyünk. - emelte kezét, hogy felajánlja azt Yeongnarinak - Lenne kedved akkor velem jönni?
-Természetesen! Bár így köntösben azért nem érezni az eleganciát. - indultak Jungkook hálószobája felé.
-Miről beszélsz? Az igazi grófok is így feszítenek.
-Jaj igen, persze.
Lépkedtek a kijelölt szoba felé míg váltottak pár szót még a reggel folyamán. Rövid kis beszélgetés volt, de megnyugtatta őket, hiszen az este végét jelentette, ami szerencsére különösebb gond nélkül telt.
-Hogy vagy képes ezt elviselni? Bűzlik a ház tőlük, a lányról meg nem is beszélve. Így jó? - fogta össze haját Lovisa, kivel szemben párja állt.
-Igen. Egy tincs sem lóg ki.
-Köszönöm. De tényleg. Nagyon erős a szaguk. És még a barátnőjét is érezni az erdőben. Minek kellett most kivinnie? Várhatott volna még egy hónapot, mikor nem vagyok itt.
-Ne légy morcos! Én már teljesen megszoktam őket. Nem olyan vészes ám.
-Te könnyen beszélsz. Rossz az orrod. Én sokkal jobban érzem őket.
-Csak megszokás. Naaa! Ne morogj. Inkább aludjunk. Hosszú volt az este. - fordult ágya felé Yoongi és míg Lovisa folytatta mondandóját, ő lefeküdt.
-Erről jut eszembe. Rosszul csináljátok. Ne ő irányítson, ti tereljétek. Neked lehetne ennyi eszed, hogy ezt tudd.
-Kettőnk közül te vagy az idősebb, te többet tudsz, ilyeneket én nem tudok.
-Te is kerültél szembe vadásszal. - ült le párja mellé az ágyra.
-Igen, de még soha sem volt hajtóvadászat. Én városban éltem mindig. Ekkora hely sosem volt. Akiket pedig én megöltem, nem voltak túl nagy falatok.
-Akkor kérhetted volna előbb a segítségemet.
-Utálod őket, ezért nem zargattalak ezzel. - fordult hátára Yoongi - Nem a te gondod.
-Minden vadász, aki ezen a Földön él, az én gondom is.
-Te visszamész Svédországba és máris megszűnt a problémád. De nekem ez az otthonom.
-Akkor a te logikádból induljunk ki. Ha nem rád vadászik, miért szállsz vele szembe, nem a te gondod.
-De egyszer az lehet még.
-Látod? Pont ezért az én gondom is. A mi életünkben már nincs olyan, hogy otthonom, mert annyit élünk, hogy az egész bolygó az otthonunk. Minden probléma a miénk is, nem csak az érintették. Ezért ne habozz segítséget kérni.
-Látszik a korkülönbség közöttünk.
-És ez zavar?
-Áááh, dehogyis. Kétszáz év ide, vagy oda, pfff. Kit zavar?
-Látszik, sokat vagy velük. - feküdt le.
-Miért?
-Hogy viccelődsz mostanában.
-Nem tetszik? - ölelte át Lovisat.
-Még kiderül.
-Remélem tetszeni fog. De addig legyenek szép álmaid!
-Köszönöm. Remélem nem járok alva és nem harapom meg a lánykát.
-Éhes vagy?
-Nem-nem. Kibírom. Most álmos vagyok inkább. Szép álmokat Suga! - feküdtek le a ház többi tagjával nagyjából egy időben.
Mindannyian kifáradtak az esti hajszában, melynek úgy tűnt sosem lesz vége. A vadász valami hihetetlen módon gyorsabb volt náluk és sokkal ügyesebb. Még Lovisa sem tudta elérni, bár ebben közrejátszott az is, hogy nem ismerte az erdőt. Így sejtették, nem teljesen ember az ellenség sem és készültek a sokkalta nehezebb kihívásra, mert azt viszont, hogy miféle teremtmény valójában, nem tudták. De ereje és állóképessége miatt cseppet sem volt derűs a következő este számukra, így mindent megtettek, hogy a lehető legfelkészültebben tudjanak a legközelebbi alkalommal útnak indulni, ezzel is növelve esélyeiket az ellenséggel szemben. Bár igazából nem tudták, mennyire bízhatnak erejükben, mert még a másikat sem ismerték teljesen, emiatt pedig némileg idegesen ébredtek fel egymás után, ahogy a Nap is ereszkedni kezdett.
-Remélem jól aludtatok. - fogadta Jungkookot Seokjin - Beszélnünk kéne Yoongiékkal míg lehet.
-Csak had igyak előbb. - keresett elő magának egy poharat a legfiatalabb.
Yeongnari már ébren volt jó ideje párjával ellentétben, így váltott néhány szót a bátyussal, kitől olyanokat is megkérdezett addigra, amiket Kooktól nem mert, ezért cseppet idegesen mászkált a házban. Rossz ötlet volt annyi infót kiszedni az idősebből, de talán még feszültebb lett volna, ha nem tudakolja meg azokat, amiket szeretett volna. Természetesen idegességét Jungkook érezte, de nem tudott mit kezdeni vele. Ő sem volt sokkal jobb állapotban ahogyan lassan magához tért, miközben a délután vége közeledett, Yoongi és Lovisa pedig ismertette a két fiúval az est tervét. Az átgondolt csapatmunka és a konkrét ötletek olyan hatást keltettek, mintha egy háborúban vennének részt, melyben egy hibás lépés is halálhoz vezethet, ami valamilyen szinten igaz volt. Pont ezért feszült egyre jobban az egész ház, ahogyan közeledett az este.
-Bármi probléma van fiúk lányok, itt leszek. Most nem megyek haza. - nyugtatta meg főleg Narit a dadus, ki így legalább nem maradt egyedül.
-Nem sokat ér néni. Ha valamelyikünk megsérül, akkor az nem áll többé lábra. - szólalt meg Lovisa.
-De reméljük nem lesz baj. - sóhajtott Yeongnari - Vigyázzatok magatokra és egymásra!
-Ha nem jössz ki a szobádból, akkor a tervemmel ma este legyőzzük a vadászt és többé nem kell aggódni miatta. Viszont, ha Jungkookot megzavarja a szagod, akkor mindannyian ott maradhatunk. Remélem ez érthető.
-Igen, már tegnap is felfogtam, hogy maradnom kell.
-Remek.
-Mindenesetre. Ha bármi gond adódna, tudok segíteni. Mint ember, engem nem támadna meg, így ha probléma lesz, hívjatok. - ajánlotta fel segítségét a dadus.
-Majd vonyítunk. Nem fogod összekeverni mással, mert most csendben leszünk, ha a dolgok jól mennek. - világosította fel az este egyik változásáról Seokjin.
Még néhány dolgot tisztáztak és megosztották vele konkrét elképzeléseiket, míg Jungkook inkább a szobájába terelgette barátnőjét.
-Létezik más ember is, nem csak én. - álltak meg a küszöbön.
-Ne mondj ilyeneket, nem lesz gond!
-De, ha mégis lenne, ne ragadj le nálam, mint Jin. Folytasd az életed.
-Hagyd ezt! Visszajössz épségben és folytatjuk az életünket, együtt.
-Igyekszem ezt megadni neked.
-Csak menj biztosra. Ne kockáztass.
-Ez most nem ilyen egyszerű. Mennem kell lassan.
-Nem vagy egyedül, úgyhogy de, ilyen egyszerű.
-Sietek vissza.
-Rohanj! - csukódott az ajtó kettejük között.
-Szeretlek!
-Gyere vissza érte és én is kimondom. - ajánlott még egy alkut párja számára, ám ez a történet ezúttal nem volt ilyen egyszerű.
Amint lement a Nap, helyét pedig a Hold vette át, Jungkook és a bátyja új testben indult a veszélyes útnak Yoongi és Lovisa égbeli kíséretében. Mivel számukra volt a leggyorsabb és könnyebb terepszemlét tartani, így ők is tették meg ezt elsőnek, míg a két vadállat lassan kereste a vadász nyomát, melyet nem leltek. Az erdő nyugodtan bizonyult, még halvány szagát sem érezték az idegennek, hogy napközben járt volna a fák között, mint korábban. Úgy tűnt, mintha feladta volna a vadászatot, mintha továbbállt volna és már nem is érdekelné a prédája, miért annyira küzdött. Hiába keresték nyomát az este első felében, még egy kis részét sem találták, ám ahogyan a szél megfordult egy közelgő vihar jeleként, úgy söpört a farkasok orrába egy ismerős illatot, melyre azonnal kaptak. Szinte az egész erdőn végig kellett rohanniuk, nem is lassítottak egy pillanatra sem, így az őrült tempójukat alig tudták tartani Yoongiék. Azonban változott a szél iránya, mitől elvesztették a célt és csupán tapogatóztak a sötétben. A vérszívók egy-egy magasabban nyújtózó, vaskosabb ágra telepedtek szemlélve az alattuk keresgélő fenevadakat és remélve, ha veszély közeleg, hamarabb észreveszik, ám hiába láttak mindent a sötétben éles szemük által, a vadász továbbra sem bukkant fel. Azonban Jungkook hamarosan újra orrában érezte az ismerős illatot melynek forrása közelebb volt hozzájuk, mint gondolta. Egy pár lépésre lévő félig kidőlt fa ágain csüngött a ruha, melyből Nari illata áradt. Ezért rohantak fejvesztve, hiszen tartottak a bajtól, ám ha ezt Lovisa érezte volna a magasból, valószínűleg nem hagyta volna, hogy beleszaladjanak az átlátszó csapdába. Amint észrevette, Kook felegyenesedik, majd karmai közé fogja az anyagot, úgy leszállt hozzá, miután pedig tudatosult benne az ok, hatalmas düh ébredt szívében Kook iránt, amit nem tölthetett már ki senki máson, csak a következő pillanatban felbukkanó vadászon, ki nem bízta a véletlenre a történésetek. Lovisa tudta, a fő célpont nem ő és a csali köré biztosan fegyver van kihelyezve a forrófejű farkas számára, így azt ellökte magától. Igaza volt, mert a következő pillanatban már egy ezüsttel bevont csapdában találta magát, mi földhöz szegezte, de neki még így sem ártott olyan mértékben, ahogyan Jungkooknak tette volna. Mielőtt azonban a vadász ellen lépni tudtak volna az olyan sípot fújt meg, mely füleiknek gyötrő hangot hallatott. Míg tüdejéből telt nem engedte halkulni, így azonban még Yoongi is szenvedve koppant a földön, amint elvesztette egyensúlyát.
-Milyen okos kis banda. - indult Lovisa felé, ám az igazi cél Jungkook volt - De én okosabb vagyok. - hallatszott mozgásából, igen felszerelt öltözékben halad feléjük, de némi plusz zaj is társult lépteihez, mégpedig négy mancs izgatott rohanása a kiszemelt áldozat felé - Ostoba szerelmes farkas. - biztosította ki puskáját, Kook pedig igyekezett eltávolodni tőle, ám mivel szédülése nem enyhült, ez igen nehéznek bizonyult.
Yoongi szedte össze magát elsőre, amiben az is szerepet játszott, hogy párját féltette, így ő állta útját a vérszomjas vadásznak. Azonban még nem volt tökéletes formában, így hiába próbálta elkapni, az ki tudta kerülni támadását, hatalmas körmeinek suhintása elől könnyedén ugrott arrébb, majd mikor már Lovisa előtt tántorgott párja, szenteltvizet locsolva rájuk nyugtatta le őket. Yoongi és Lovisa megsebesültek, bőrüket felmarta a folyadék, így a felmerülő újabb kín már térdre kényszerítette a szabad vérszívót is. A vadásznak tehát szabad volt az útja Jungkookhoz, ki a szerzett másodpercekben messzebbre botorkált, így most bátyja állt közelebb az ellenséghez, aki körül a kutya veszettül ugatva ugrált. Seokjin felegyenesedett az ember útját állva és egy rövid vonyítással adta tudtára mindenkinek, talán az este mégsem a tervek szerint halad.
-Tudom, hogy te vagy az alfa és megalázó lehet, hogy nem téged akarlak, de fogadd el. - kezelte le őt a vadász.
Jin tántorgott, nem volt biztos két lábában, sem tartásában, szédült még a fülét érő károk miatt, ám nem volt választása. Szembe kellett szállnia az emberrel és így is tett. Nem volt pontos célzása, nem is bírta elkapni a másikat és rengeteg megmozdulása veszett kárba, többször is a földre esett emiatt, viszont csak egyszer kellett sikerrel járnia, melynek el is jött az ideje. A vadász ruháját elkapta, így magához tudta húzni és hiába fáradt ki, karmaiban még ott volt az ereje, melyet ki is mutatott. Végre, az este folyamán először, a támadót sérülés érte és elesett puskájától, ám nem viselte sokáig, hogy ilyen közel áll hozzá egy farkas. Hamar előkapta ezüst láncát, melyet Seokjin vastag karja köré tekerve hagyott hátra, amint az a fájdalomtól elrúgta magától a másikat. Így az Yoongi és Lovisa mellé került, ám már nem volt szerencséje, mert a tapasztalt hölgy kihúzva magát esett neki, miközben Jin utolsó problémáját zavarta el, a kutyát. Lovisa taktikusabb volt, láthatóan jobban tisztában volt dolgával és lényegesen többször érte el ellenfelét annak ellenére is, hogy ő sem állt biztosan lábain. Meg akarta harapni a vadászt, megízlelni vérét és kitépni ereit nyakából, ám ezt már nem hagyta neki. Emberfeletti erejével meg tudta védeni legsebezhetőbb pontját, mikor pedig lehetősége nyílt rá, egy újabb üveget húzott elő valahonnan kabátjából, melynek Lovisa számára maró tartalmát leöntötte torkán, ezzel pedig hosszú időre mozgásképtelenné tette a nőt. Így már nem állt útjába senki, még Seokjint is könnyedén ledöntötte arcába fújt farkasölőfű porával, ki ezzel hosszú időre elesett szeme világától, az orráról nem is beszélve. Mindenkit leküzdött a tapasztalt vadász, ki Jungkook után lépkedett, hisz a fiatalabbnak volt ideje messzebbre mennie. Viszont nem akart ő sem örökké menekülni. Ennek a pillanatnak el kellett érkeznie, csak az ideje volt a kérdés. Így Jungkook, a sérült füleivel összeszedte magát és utolsóként állt a harcolók sorába, mialatt bátyja újabb vonyítást eresztett torkából az erdő fái közé. Kook az életéért szállt harcba, kezdeményezett csatát és előle már nem tért ki a betolakodó. Hagyta, hogy a farkas leterítse, majd közelharcot kezdeményezett vele. Azonnal Jungkook fogai közé került egyik karja, mivel arcát védte, miközben előhúzta hatalmas pisztolyát. Kook azonban figyelt, leszorította szabad kezét, szinte teljes súlyával nyomta azt a földhöz, miközben változott helyzetük. A vérengző vadász torkának szeretett volna esni, ám az nem adta ilyen könnyen magát. Orrba vágta a farkast, kinek ez cseppet sem esett jól. Megingott tartása, így ellenfelének lehetősége nyílt újabb eszközt bevetni ellene. Ő is kapott a porból elvesztve szaglását és látását, mitől sajnos a vadász keze szabaddá vált. Seokjin egyre erősebben vonyított, valamiféle segítség után sóhajtozott, miközben könnyes szemeivel lassan, túl lassan feltápászkodva látta, amint öccsére fegyvert szegez a felálló ellenség.
-Elég! - ért oda reménye, ám egy pillanat alatt szertefoszlott, mikor a vadász szeme sem rebbent, ahogyan egyszerre lőtte le a pár mindkét tagját.
Yeongnari azonnal összeesett, de még így is szerencséje volt, hogy nem halálos sebet kapott, ám Kook már nem bizonyult annak. Testét átfúró ezüst golyó szinte belülről marta szét, amint pedig közelebb lépett hozzá ellensége, úgy az egyre több lövedék gyorsan tette mozdulatlanná, végül pedig utolsó csepp véréért lihegve feküdt már csak a földön bízva benne, csupán egy rossz álomba került és hamarosan felébred mielőtt még elvesztene mindent és mindenkit.
-Jungkook... neh... - nézte végig párja haláltusáját.
-Sajnálom Nari. Pedig embernek kedves volt. - tartotta fegyverét továbbra is Kookra - Nem lövöm át a fejed, mert kell. A bundád már így is lyukas. Tudod, csak egyetlen dolgot tartok kegyetlennek ebben. Hogy ki kell vérezned, aminél nagyon rosszabb halál talán nincs is. De így kapom csak meg a kis díjam, amire szükségem van. - vette le maszkját - Bár, ha jobban mutatod nekem a szíved, nem kéne szenvedned most. De hát... ez van. - rántott vállat.
-Jungkookh... ne add fel! Gyorsan gyógyulsz, én tudom. Túl éled ezt is.
-Ó, nem Nari, ezt most nem fogja. - csillogtak a vadász szemei.
-Menj a pokolba Aaron.
-Felismerted a hangom! Jó vagy! - dicsérte meg őt a vadász kicsit lenézően.
-Jungkook, gyere vissza hozzám! Gyere vissza hozzám, hogy elmondhassam, mennyire szeretlek. Ne hagyj egyedül! - mászott oda párjához és megsimogatta bundáját - Had mondjam el, mit érzek.
-Na! - rúgta arrébb a lány kezeit Aaron - Tartsd a távolságot ember! - szólt rá, végül pedig meggondolta magát - Tudod mit Jungkook-ah? Nem érdekel még egy lyuk a bundádon. - húzta meg a ravaszt és a pisztoly eldördült, leadva az est utolsó lövését, melynek ára ezúttal egy életet számlált.
(Utolsó rész jön a főszálból, ez BIZTOS! Viszont! Lesz Suganak és Jinnek is néhány része. Hogy meséljek kicsit róluk és megismerjétek az ő életüket is. Szóval tartsatok velünk!
ÉS CSÜTÖRTÖKÖN DRUKKOLJATOK! Át kell mennem, nem bukhatok meg. ToT
Facebook oldalunk --> LINK
K.A.R.D rajongók ----> LINK )
-Muszáj aludnom. Egész este futottunk. Sajnálom. - engedte el párját Jungkook.
-Semmi baj amíg egyben vagy.
-Ez azért picit túlzás. - szégyellte el magát mosolyogva Jungkook.
-Mi történt?
-Hát csak... nem fontos. - rázta fejét.
-Ne hagyd félbe a mondandód! Nem szeretem. Mi történt?
-Akkor remélem nem gond a csonka pasi.
-Csonka?
-Ellőtte a jobb fülem egy részét. - söpörte arrébb rövid tincseit az említett szerve fölül - A tetejéből hiányzik egy kis darab, látod?
-Aaah! Biztos fájt. - nyúlt porcos szervéhez Nari.
-Hát nem esett jól. Ráadásul farkasként sokkal rosszabb, mert nagyobb. De ne nagyon nyomogasd, még nem teljesen forrt össze.
-Bocsánat. - vette el kezét fülétől Jungkook fülétől.
-Semmi gond. Lefekszel velem? - mosolygott csillogó szemekkel.
-Aludni? Igen, de én aludtam este.
-Ahhj! Esélyem sincs, ugye?
-De. Ha hazamentünk.
-Jó. - lépett el párjától - De akkor legalább feküdj mellém aztán, ha nagyon kényelmetlen, elmehetsz.
-Rendben.
-És úriember leszek míg haza nem megyünk. - emelte kezét, hogy felajánlja azt Yeongnarinak - Lenne kedved akkor velem jönni?
-Természetesen! Bár így köntösben azért nem érezni az eleganciát. - indultak Jungkook hálószobája felé.
-Miről beszélsz? Az igazi grófok is így feszítenek.
-Jaj igen, persze.
Lépkedtek a kijelölt szoba felé míg váltottak pár szót még a reggel folyamán. Rövid kis beszélgetés volt, de megnyugtatta őket, hiszen az este végét jelentette, ami szerencsére különösebb gond nélkül telt.
-Hogy vagy képes ezt elviselni? Bűzlik a ház tőlük, a lányról meg nem is beszélve. Így jó? - fogta össze haját Lovisa, kivel szemben párja állt.
-Igen. Egy tincs sem lóg ki.
-Köszönöm. De tényleg. Nagyon erős a szaguk. És még a barátnőjét is érezni az erdőben. Minek kellett most kivinnie? Várhatott volna még egy hónapot, mikor nem vagyok itt.
-Ne légy morcos! Én már teljesen megszoktam őket. Nem olyan vészes ám.
-Te könnyen beszélsz. Rossz az orrod. Én sokkal jobban érzem őket.
-Csak megszokás. Naaa! Ne morogj. Inkább aludjunk. Hosszú volt az este. - fordult ágya felé Yoongi és míg Lovisa folytatta mondandóját, ő lefeküdt.
-Erről jut eszembe. Rosszul csináljátok. Ne ő irányítson, ti tereljétek. Neked lehetne ennyi eszed, hogy ezt tudd.
-Kettőnk közül te vagy az idősebb, te többet tudsz, ilyeneket én nem tudok.
-Te is kerültél szembe vadásszal. - ült le párja mellé az ágyra.
-Igen, de még soha sem volt hajtóvadászat. Én városban éltem mindig. Ekkora hely sosem volt. Akiket pedig én megöltem, nem voltak túl nagy falatok.
-Akkor kérhetted volna előbb a segítségemet.
-Utálod őket, ezért nem zargattalak ezzel. - fordult hátára Yoongi - Nem a te gondod.
-Minden vadász, aki ezen a Földön él, az én gondom is.
-Te visszamész Svédországba és máris megszűnt a problémád. De nekem ez az otthonom.
-Akkor a te logikádból induljunk ki. Ha nem rád vadászik, miért szállsz vele szembe, nem a te gondod.
-De egyszer az lehet még.
-Látod? Pont ezért az én gondom is. A mi életünkben már nincs olyan, hogy otthonom, mert annyit élünk, hogy az egész bolygó az otthonunk. Minden probléma a miénk is, nem csak az érintették. Ezért ne habozz segítséget kérni.
-Látszik a korkülönbség közöttünk.
-És ez zavar?
-Áááh, dehogyis. Kétszáz év ide, vagy oda, pfff. Kit zavar?
-Látszik, sokat vagy velük. - feküdt le.
-Miért?
-Hogy viccelődsz mostanában.
-Nem tetszik? - ölelte át Lovisat.
-Még kiderül.
-Remélem tetszeni fog. De addig legyenek szép álmaid!
-Köszönöm. Remélem nem járok alva és nem harapom meg a lánykát.
-Éhes vagy?
-Nem-nem. Kibírom. Most álmos vagyok inkább. Szép álmokat Suga! - feküdtek le a ház többi tagjával nagyjából egy időben.
Mindannyian kifáradtak az esti hajszában, melynek úgy tűnt sosem lesz vége. A vadász valami hihetetlen módon gyorsabb volt náluk és sokkal ügyesebb. Még Lovisa sem tudta elérni, bár ebben közrejátszott az is, hogy nem ismerte az erdőt. Így sejtették, nem teljesen ember az ellenség sem és készültek a sokkalta nehezebb kihívásra, mert azt viszont, hogy miféle teremtmény valójában, nem tudták. De ereje és állóképessége miatt cseppet sem volt derűs a következő este számukra, így mindent megtettek, hogy a lehető legfelkészültebben tudjanak a legközelebbi alkalommal útnak indulni, ezzel is növelve esélyeiket az ellenséggel szemben. Bár igazából nem tudták, mennyire bízhatnak erejükben, mert még a másikat sem ismerték teljesen, emiatt pedig némileg idegesen ébredtek fel egymás után, ahogy a Nap is ereszkedni kezdett.
-Remélem jól aludtatok. - fogadta Jungkookot Seokjin - Beszélnünk kéne Yoongiékkal míg lehet.
-Csak had igyak előbb. - keresett elő magának egy poharat a legfiatalabb.
Yeongnari már ébren volt jó ideje párjával ellentétben, így váltott néhány szót a bátyussal, kitől olyanokat is megkérdezett addigra, amiket Kooktól nem mert, ezért cseppet idegesen mászkált a házban. Rossz ötlet volt annyi infót kiszedni az idősebből, de talán még feszültebb lett volna, ha nem tudakolja meg azokat, amiket szeretett volna. Természetesen idegességét Jungkook érezte, de nem tudott mit kezdeni vele. Ő sem volt sokkal jobb állapotban ahogyan lassan magához tért, miközben a délután vége közeledett, Yoongi és Lovisa pedig ismertette a két fiúval az est tervét. Az átgondolt csapatmunka és a konkrét ötletek olyan hatást keltettek, mintha egy háborúban vennének részt, melyben egy hibás lépés is halálhoz vezethet, ami valamilyen szinten igaz volt. Pont ezért feszült egyre jobban az egész ház, ahogyan közeledett az este.
-Bármi probléma van fiúk lányok, itt leszek. Most nem megyek haza. - nyugtatta meg főleg Narit a dadus, ki így legalább nem maradt egyedül.
-Nem sokat ér néni. Ha valamelyikünk megsérül, akkor az nem áll többé lábra. - szólalt meg Lovisa.
-De reméljük nem lesz baj. - sóhajtott Yeongnari - Vigyázzatok magatokra és egymásra!
-Ha nem jössz ki a szobádból, akkor a tervemmel ma este legyőzzük a vadászt és többé nem kell aggódni miatta. Viszont, ha Jungkookot megzavarja a szagod, akkor mindannyian ott maradhatunk. Remélem ez érthető.
-Igen, már tegnap is felfogtam, hogy maradnom kell.
-Remek.
-Mindenesetre. Ha bármi gond adódna, tudok segíteni. Mint ember, engem nem támadna meg, így ha probléma lesz, hívjatok. - ajánlotta fel segítségét a dadus.
-Majd vonyítunk. Nem fogod összekeverni mással, mert most csendben leszünk, ha a dolgok jól mennek. - világosította fel az este egyik változásáról Seokjin.
Még néhány dolgot tisztáztak és megosztották vele konkrét elképzeléseiket, míg Jungkook inkább a szobájába terelgette barátnőjét.
-Létezik más ember is, nem csak én. - álltak meg a küszöbön.
-Ne mondj ilyeneket, nem lesz gond!
-De, ha mégis lenne, ne ragadj le nálam, mint Jin. Folytasd az életed.
-Hagyd ezt! Visszajössz épségben és folytatjuk az életünket, együtt.
-Igyekszem ezt megadni neked.
-Csak menj biztosra. Ne kockáztass.
-Ez most nem ilyen egyszerű. Mennem kell lassan.
-Nem vagy egyedül, úgyhogy de, ilyen egyszerű.
-Sietek vissza.
-Rohanj! - csukódott az ajtó kettejük között.
-Szeretlek!
-Gyere vissza érte és én is kimondom. - ajánlott még egy alkut párja számára, ám ez a történet ezúttal nem volt ilyen egyszerű.
Amint lement a Nap, helyét pedig a Hold vette át, Jungkook és a bátyja új testben indult a veszélyes útnak Yoongi és Lovisa égbeli kíséretében. Mivel számukra volt a leggyorsabb és könnyebb terepszemlét tartani, így ők is tették meg ezt elsőnek, míg a két vadállat lassan kereste a vadász nyomát, melyet nem leltek. Az erdő nyugodtan bizonyult, még halvány szagát sem érezték az idegennek, hogy napközben járt volna a fák között, mint korábban. Úgy tűnt, mintha feladta volna a vadászatot, mintha továbbállt volna és már nem is érdekelné a prédája, miért annyira küzdött. Hiába keresték nyomát az este első felében, még egy kis részét sem találták, ám ahogyan a szél megfordult egy közelgő vihar jeleként, úgy söpört a farkasok orrába egy ismerős illatot, melyre azonnal kaptak. Szinte az egész erdőn végig kellett rohanniuk, nem is lassítottak egy pillanatra sem, így az őrült tempójukat alig tudták tartani Yoongiék. Azonban változott a szél iránya, mitől elvesztették a célt és csupán tapogatóztak a sötétben. A vérszívók egy-egy magasabban nyújtózó, vaskosabb ágra telepedtek szemlélve az alattuk keresgélő fenevadakat és remélve, ha veszély közeleg, hamarabb észreveszik, ám hiába láttak mindent a sötétben éles szemük által, a vadász továbbra sem bukkant fel. Azonban Jungkook hamarosan újra orrában érezte az ismerős illatot melynek forrása közelebb volt hozzájuk, mint gondolta. Egy pár lépésre lévő félig kidőlt fa ágain csüngött a ruha, melyből Nari illata áradt. Ezért rohantak fejvesztve, hiszen tartottak a bajtól, ám ha ezt Lovisa érezte volna a magasból, valószínűleg nem hagyta volna, hogy beleszaladjanak az átlátszó csapdába. Amint észrevette, Kook felegyenesedik, majd karmai közé fogja az anyagot, úgy leszállt hozzá, miután pedig tudatosult benne az ok, hatalmas düh ébredt szívében Kook iránt, amit nem tölthetett már ki senki máson, csak a következő pillanatban felbukkanó vadászon, ki nem bízta a véletlenre a történésetek. Lovisa tudta, a fő célpont nem ő és a csali köré biztosan fegyver van kihelyezve a forrófejű farkas számára, így azt ellökte magától. Igaza volt, mert a következő pillanatban már egy ezüsttel bevont csapdában találta magát, mi földhöz szegezte, de neki még így sem ártott olyan mértékben, ahogyan Jungkooknak tette volna. Mielőtt azonban a vadász ellen lépni tudtak volna az olyan sípot fújt meg, mely füleiknek gyötrő hangot hallatott. Míg tüdejéből telt nem engedte halkulni, így azonban még Yoongi is szenvedve koppant a földön, amint elvesztette egyensúlyát.
-Milyen okos kis banda. - indult Lovisa felé, ám az igazi cél Jungkook volt - De én okosabb vagyok. - hallatszott mozgásából, igen felszerelt öltözékben halad feléjük, de némi plusz zaj is társult lépteihez, mégpedig négy mancs izgatott rohanása a kiszemelt áldozat felé - Ostoba szerelmes farkas. - biztosította ki puskáját, Kook pedig igyekezett eltávolodni tőle, ám mivel szédülése nem enyhült, ez igen nehéznek bizonyult.
Yoongi szedte össze magát elsőre, amiben az is szerepet játszott, hogy párját féltette, így ő állta útját a vérszomjas vadásznak. Azonban még nem volt tökéletes formában, így hiába próbálta elkapni, az ki tudta kerülni támadását, hatalmas körmeinek suhintása elől könnyedén ugrott arrébb, majd mikor már Lovisa előtt tántorgott párja, szenteltvizet locsolva rájuk nyugtatta le őket. Yoongi és Lovisa megsebesültek, bőrüket felmarta a folyadék, így a felmerülő újabb kín már térdre kényszerítette a szabad vérszívót is. A vadásznak tehát szabad volt az útja Jungkookhoz, ki a szerzett másodpercekben messzebbre botorkált, így most bátyja állt közelebb az ellenséghez, aki körül a kutya veszettül ugatva ugrált. Seokjin felegyenesedett az ember útját állva és egy rövid vonyítással adta tudtára mindenkinek, talán az este mégsem a tervek szerint halad.
-Tudom, hogy te vagy az alfa és megalázó lehet, hogy nem téged akarlak, de fogadd el. - kezelte le őt a vadász.
Jin tántorgott, nem volt biztos két lábában, sem tartásában, szédült még a fülét érő károk miatt, ám nem volt választása. Szembe kellett szállnia az emberrel és így is tett. Nem volt pontos célzása, nem is bírta elkapni a másikat és rengeteg megmozdulása veszett kárba, többször is a földre esett emiatt, viszont csak egyszer kellett sikerrel járnia, melynek el is jött az ideje. A vadász ruháját elkapta, így magához tudta húzni és hiába fáradt ki, karmaiban még ott volt az ereje, melyet ki is mutatott. Végre, az este folyamán először, a támadót sérülés érte és elesett puskájától, ám nem viselte sokáig, hogy ilyen közel áll hozzá egy farkas. Hamar előkapta ezüst láncát, melyet Seokjin vastag karja köré tekerve hagyott hátra, amint az a fájdalomtól elrúgta magától a másikat. Így az Yoongi és Lovisa mellé került, ám már nem volt szerencséje, mert a tapasztalt hölgy kihúzva magát esett neki, miközben Jin utolsó problémáját zavarta el, a kutyát. Lovisa taktikusabb volt, láthatóan jobban tisztában volt dolgával és lényegesen többször érte el ellenfelét annak ellenére is, hogy ő sem állt biztosan lábain. Meg akarta harapni a vadászt, megízlelni vérét és kitépni ereit nyakából, ám ezt már nem hagyta neki. Emberfeletti erejével meg tudta védeni legsebezhetőbb pontját, mikor pedig lehetősége nyílt rá, egy újabb üveget húzott elő valahonnan kabátjából, melynek Lovisa számára maró tartalmát leöntötte torkán, ezzel pedig hosszú időre mozgásképtelenné tette a nőt. Így már nem állt útjába senki, még Seokjint is könnyedén ledöntötte arcába fújt farkasölőfű porával, ki ezzel hosszú időre elesett szeme világától, az orráról nem is beszélve. Mindenkit leküzdött a tapasztalt vadász, ki Jungkook után lépkedett, hisz a fiatalabbnak volt ideje messzebbre mennie. Viszont nem akart ő sem örökké menekülni. Ennek a pillanatnak el kellett érkeznie, csak az ideje volt a kérdés. Így Jungkook, a sérült füleivel összeszedte magát és utolsóként állt a harcolók sorába, mialatt bátyja újabb vonyítást eresztett torkából az erdő fái közé. Kook az életéért szállt harcba, kezdeményezett csatát és előle már nem tért ki a betolakodó. Hagyta, hogy a farkas leterítse, majd közelharcot kezdeményezett vele. Azonnal Jungkook fogai közé került egyik karja, mivel arcát védte, miközben előhúzta hatalmas pisztolyát. Kook azonban figyelt, leszorította szabad kezét, szinte teljes súlyával nyomta azt a földhöz, miközben változott helyzetük. A vérengző vadász torkának szeretett volna esni, ám az nem adta ilyen könnyen magát. Orrba vágta a farkast, kinek ez cseppet sem esett jól. Megingott tartása, így ellenfelének lehetősége nyílt újabb eszközt bevetni ellene. Ő is kapott a porból elvesztve szaglását és látását, mitől sajnos a vadász keze szabaddá vált. Seokjin egyre erősebben vonyított, valamiféle segítség után sóhajtozott, miközben könnyes szemeivel lassan, túl lassan feltápászkodva látta, amint öccsére fegyvert szegez a felálló ellenség.
-Elég! - ért oda reménye, ám egy pillanat alatt szertefoszlott, mikor a vadász szeme sem rebbent, ahogyan egyszerre lőtte le a pár mindkét tagját.
Yeongnari azonnal összeesett, de még így is szerencséje volt, hogy nem halálos sebet kapott, ám Kook már nem bizonyult annak. Testét átfúró ezüst golyó szinte belülről marta szét, amint pedig közelebb lépett hozzá ellensége, úgy az egyre több lövedék gyorsan tette mozdulatlanná, végül pedig utolsó csepp véréért lihegve feküdt már csak a földön bízva benne, csupán egy rossz álomba került és hamarosan felébred mielőtt még elvesztene mindent és mindenkit.
-Jungkook... neh... - nézte végig párja haláltusáját.
-Sajnálom Nari. Pedig embernek kedves volt. - tartotta fegyverét továbbra is Kookra - Nem lövöm át a fejed, mert kell. A bundád már így is lyukas. Tudod, csak egyetlen dolgot tartok kegyetlennek ebben. Hogy ki kell vérezned, aminél nagyon rosszabb halál talán nincs is. De így kapom csak meg a kis díjam, amire szükségem van. - vette le maszkját - Bár, ha jobban mutatod nekem a szíved, nem kéne szenvedned most. De hát... ez van. - rántott vállat.
-Jungkookh... ne add fel! Gyorsan gyógyulsz, én tudom. Túl éled ezt is.
-Ó, nem Nari, ezt most nem fogja. - csillogtak a vadász szemei.
-Menj a pokolba Aaron.
-Felismerted a hangom! Jó vagy! - dicsérte meg őt a vadász kicsit lenézően.
-Jungkook, gyere vissza hozzám! Gyere vissza hozzám, hogy elmondhassam, mennyire szeretlek. Ne hagyj egyedül! - mászott oda párjához és megsimogatta bundáját - Had mondjam el, mit érzek.
-Na! - rúgta arrébb a lány kezeit Aaron - Tartsd a távolságot ember! - szólt rá, végül pedig meggondolta magát - Tudod mit Jungkook-ah? Nem érdekel még egy lyuk a bundádon. - húzta meg a ravaszt és a pisztoly eldördült, leadva az est utolsó lövését, melynek ára ezúttal egy életet számlált.
(Utolsó rész jön a főszálból, ez BIZTOS! Viszont! Lesz Suganak és Jinnek is néhány része. Hogy meséljek kicsit róluk és megismerjétek az ő életüket is. Szóval tartsatok velünk!
ÉS CSÜTÖRTÖKÖN DRUKKOLJATOK! Át kell mennem, nem bukhatok meg. ToT
Facebook oldalunk --> LINK
K.A.R.D rajongók ----> LINK )
2017. március 17., péntek
Do you believe in beasts? ~ 10.rész
-Akkor gyere velem. Úgyis elkésnél, legalább nem fog aggódni, ha velem vagy.
-Rendben. - követte Jint autójához - Olyan hiányérzetem van. - ült be mellé.
-Mitől?
-Nem tudom. Biztos megvan mindenem. Mindegy. Kookhoz megyünk?
-Igen, kiraklak nála.
Már nem voltak túl messze Jungkook lakásától, ahol tulajdonosa kezdett kicsit ideges lenni a Nap lenyugvása miatt, bár feleslegesnek bizonyult aggódása, mikor barátnője az utolsó pillanatban betoppant. Újabb kis vita keletkezett az aprócska késéből, hiszen nem bírta ki, hogy ne hozza szóba, ám ez semmit sem változtatott terveiken. Ugyanolyannak bizonyult, mint a többi semmiség az elmúlt szűk egy hónap alatt, melynek nem sok szerepe volt igazából a közöttük uralkodó viszonyban, mert a lényeg továbbra is ugyanaz maradt. Szeretik egymást.
-Yoongi jön most? - érdeklődött Yeongnari, miután Kook összepakolt némi holmit és elindultak a vidéki házhoz.
-Igen. Lovisat is hozza, szóval... lehet lesz mitől félnünk. - sóhajtott nagyot.
-Nem szeret titeket?
-De, elfogadta ő is az itt uralkodó egyezséget, csak ugye miattunk megégett Yoongi, így kicsit mérges lehet Lovisa. Nem szereti, hogy Yoongi ennyire önfeláldozó, meg kedves velünk.
-Értem... Akkor védjem a nyakam?
-Neeeem. - vigyorgott - Azt azért nem kell, csak készülj fel, hogy bunkó lesz.
-Okés... Kook!
-Tessék?
-Jövőhéten menjünk el moziba!
-Ezt majd még megbeszéljük.
-Étterem?
-Majd.
-Kirándulás?
-Nem ér rá ezt a hétvége után megbeszélni? - grimaszolt.
-Nem akarsz előre tervezni, mert félsz, hogy mi lesz.
-Pszichológusnak kéne menned. Nem tudom, hogy tudsz így olvasni a fejemben.
-Én is félek. De egyezzünk meg, hogy elmegyünk moziba!
-Ezt még nem tudom.
-Ígérd meg nekem!
-Jin is sok dolgot megígért a párjának. A Világot ígérte neki, de végül nem tudta megadni. A sok dolog közül ez is egy volt, amiért annyira összetört. Majd, ha vége ennek a pár napnak, megbeszéljük. - váltott komolyra. Nem volt kedve olyat ígérni, amiben nem volt biztos, hogy be tudja tartani.
-Rendben... - fejezték be hosszú percekre a beszélgetést és kínos csend következett mindaddig, amíg Nari újra meg nem szólalt - Mit lehet csinálni a házban napközben?
-Tévét nézni.
-... Ennyi?
-Hát ő... Nem tudom. Nem igazán vagyunk ébren napközben.
-Akkor majd fel kell találnom magam.
-Igen... de első nap elmehetünk sétálni. Az erdőbe, ha érdekel... bár nem túl romantikus.
-De! Jó lesz! Az jó. - örült meg az ajánlatnak - Érdekel, este merre jártok.
-Akkor holnap sétálunk. - tértek végre egy jobb témára.
Az út alatt lassan megnyugtatták egymást a hétköznapi beszélgetésekkel, miközben közeledtek a cél felé. Ha csendben ültek volna, vagy feszegették volna tovább a kezdeti problémát, akkor valószínűleg összeveszve, idegesen értek volna vidéki házikóba, így viszont legalább egy kis időre sikerült megfeledkezniük az életüket fenyegető veszélyről.
A dadus köszöntötte őket elsőnek és segített becipekedni annak ellenére, hogy Seokjin előttük ért a házba. Mint kiderült, ő nagyon elfáradt aznap, így azonnal rohant aludni, legalábbis Narinak ezt mondták a többiek, ám Jungkookot már jól ismerte és érzett némi csúsztatást hangjában.
-Miért nem látni igazából Jint? - mászott be Kook mellé az ágyba.
-Csak fáradt, azért.
-Ismerlek már, nem mondasz igazat.
-Közeleg az évfordulója. Ilyenkor sokkal zárkózottabb.
-Évforduló?
-A párjával. Azt ünnepli... gyászolja... nem tudom igazán. De ne róla beszélgessünk most! Veled szeretnék foglalkozni. - ölelte magához Yeongnarit - Remélem jól fogod érezni magad itt. Jobban, mint legutóbb.
-Ha kijöhetek majd a szobámból, akkor igen.
-Fő a biztonság. Sajnálom.
-De legutóbb sem ettél meg. Pedig együtt aludtunk.
-Azt az esetet magam sem értem. - mosolygott - De nem akarok kockáztatni, főleg most. Viszont... ma még tudunk mindent... haaa szeretnéd.
-Elég rosszul kezdeményezel. Máskor jobban megy. - kuncogott Nari.
-Izgulok kicsit, na! Nem mehet mindig minden tökéletesen.
-Nem. De cuki vagy. - nyomott puszit arcára Nari - Viszont majd megbeszéljük jó?
-Saját fegyveremmel?
-Igen. - vigyorgott Yeongnari.
-Oké, értem. Feküdj vissza! - húzta magához párját Kook - Akkor majd. Kibírom.
-Ki hát. Menni fog. - sóhajtott nagyot.
Ám ez a beszélgetés olyan gondolatmenetet indított el mindkettejükben, amit egész nap próbáltak kerülni. Nari nem tudta kiverni a fejéből Jungkook szavait és a legutóbbi ilyen alkalom történéseit, ami miatt viszont tovább fejtegette a helyzetet, mint pedig hivatásos könyvfaló, sajnos nem a legkedvesebb végkimenetelek futottak át elméjén. Eközben Kook is gondolkozott hasonlóan borzalmas jövőt látva mindattól, amit addig tapasztalt, ugyanis ő kezdő volt, ám a rájuk támadó vadász már nem. Féltette az életét, aggódott, ezt pedig ki is mutatta az éjszaka közepén, mikor még mindig ébren volt, egy hatalmas sóhajjal, mialatt Yeongnarit jobban szorított magához, mint addig bármikor.
Mindketten aggódtak, de igazából az egész ház félt a következő pár naptól, ami megváltoztathatja majd életüket. Senki sem aludt túl sokat az este, ami reggel látszott is mindenkin. Így nem volt túl aktív a nappal, az egész lakásban csend uralkodott, még dadus sem pakolászott annyit, viszont Narit elvitte Kook a sétára, hiszen megígérte nekik és szerette is volna bevezetni abba világba, amely számára igen különleges volt, mit azelőtt senkinek sem mutatott meg. Ebbe az erdőbe menekült minden alkalommal, mikor baj érte, lelke sínylődött, vagy döntésképtelennek bizonyult, ugyanis nem csak farkasként birtokolta azt hanem, mint ember is. A családja tulajdonába tartozott az a föld, ezzel pedig biztosították saját maguknak a viszonylag nyugodt holdtöltés napokat.
-Mit szoktatok csinálni? - sétáltak egy kis ösvényen egymás kezét fogva.
-Igazából nem sokat. Felfedezzük újra az erdőt, kiderítjük, van-e új lakója, néha vadászunk, bár az ritka. Nem szoktuk bántani a vadakat, ha nem vagyunk éhesek, általában pedig jól megvacsorázunk, hogy tényleg ne legyen baj. Inkább járőrözünk. Nagy ez az erdő, elvagyunk benne.
-Csak a tiétek?
-Igen, most igen. Régen szüleink jártak ide, de ők már öregebbek. Kevésbé bírják a tempót, így elköltöztek és most kisebb helyen vészelik át ezeket a napokat.
-Az egész család farkas?
-Hát apánk hozta be, de megharapta anyánkat is, így tőlük már mindenki az. - kezdett mesélni családjáról Jungkook, amit eddig még soha nem tett meg ennyire részletesen. Csak Jinről mondott néhány dolgot, de távolabbi rokonságról semmit.
Meg is lepődött Nari, de örült a témának és ő is hasonlóan bensőséges tényeket osztott meg párjával, aminek már éppen itt volt az ideje kapcsolatukban. Úgy tűnt, a tudat, hogy talán már nincs sok idejük, jobban ösztönözte őket a másik megismerésére, mint eddig bármi. Ezért az utolsó nap szinte csak sétálgattak az erdőben és olyanokról beszélgettek, amikről máskor soha, miközben Kook megmutatta a legszebb helyeket, melyeket ismert a fák között.
-Nem akarom, hogy lemenjen a nap. - feküdtek a fűben egy kicsike kis tisztáson az eget bámulva - Nem akarom, hogy bajod legyen.
-Ezúttal többen leszünk, tapasztaltabbak állnak az oldalunkon. Talán így nem lesz baj.
-A "talán" nem túl biztató.
-Nem tudok semmit sem ígérni, mert nem látom a jövőt, - fogta meg párja kezét Jungkook - de mindent megteszek, hogy mindannyian visszatérjünk. - nézte az égen úszó felhőket.
-Csak egyben gyere haza. - hunyta be szemeit Nari, mintha igazából ezt másnak is címezné.
-Igyekezni fogok. - szorították egymás ujjait.
Ám sajnos az idő senki kedvéért nem állt meg, még csak nem is lassított, így hamarosan kezdett lesüllyedni a nap, nekik pedig muszáj volt visszatérniük a házba.
-Yoongiék már felkeltek. - üdvözölte őket Jin.
-Fel is jöttek? - kérdezett vissza öccse.
-Nem. Csak hallottam őket kiabálni.
-Akkor a kapcsolatuk még mindig az igazi. - vigyorgott Jungkook.
-Nem jönnek ki jól? Akkor minek vannak együtt? - érdeklődött párja.
-Óóóó, nagyon is jól kijönnek. - pakolászott Seokjin.
-Igen. Ők ilyenek. Elég gyakran veszekednek és általában ordítoznak. Nem tudom milyen svéd Lovisa, de inkább olasznak kellett volna születnie. Nagyon temperamentumos néha. De most megyek átöltözni. - indult szobájába Kook.
-Remek ötlet öcsi. Én is mindjárt megyek. Nari
-Tudom. Szoba. - szakította félbe.
-Igen. De ezúttal az ajtót se nyisd ki! Muszáj a vadásszal foglalkoznunk, nem zavarhatod meg Kookot, szükségünk van rá. - tájékoztatta őt Seokjin, mire Jungkook még morgott egyet, mielőtt eltűnt volna.
-Nem kéne inkább maradnia? Pont neki nem kéne kimennie a sok sérülése után, nem?
-A vadász mindenkit megöl. - fordult szembe a lánnyal - Nem csak az öcsémért jött, csupán vele kezd. Együtt kell megölnünk, csak úgy van esélyünk. Most itt van Lovisa, ő tapasztaltabb, harcosszellem, ha most sem sikerül, akkor nem csak mi fogunk eltűnni.
-Rendben, megértettem.
-Ez a döntő időszak, ezért ne zavarj be!
-Akkor minek vagyok itt, ha csak zavarok?
-Mert Kook nem bír elengedni, amit megértek. Voltam a helyzetében. De te biztonságban vagy. Sosem bántana a vadász, mert ember vagy.
-A saját épségem miatt aggódok a legkevésbé. - meredt Jin szemeibe, ki mély levegőt véve válaszolt csak.
-Tudom. De megpróbálok vigyázni rájuk.
-Magadat se felejtsd ki a sorból.
-Én már rég nem számítok.
-Mindenki számít. Te mondtad, csak együtt van esélyetek.
-Viszont minden harc követel áldozatokat.
-Kész vagyok! - tért vissza köntösben Jungkook - Jiiiin! Már csak pár percünk van. Nekem kell emlékeztetni téged?
-Elbeszéltük az időt. Rohanok is. Nari akkor, kérlek.
-Megyek. - indult szobájába.
-Köszönöm! - rohant el Seokjin.
Yeongnari elfoglalta saját helyét, ám amíg még volt pár percük addig a küszöb által kettéválasztott tér két oldalán állva beszélgettek Jungkookkal. Sajnos nem tudtak ezúttal hétköznapi témát felhozni, csak aggodalmuk hangzott el megannyi verzióban, ami lassan kezdett egy szappanoperába átfordulni, de az idő még mindig rohant, így hamarosan el kellett válniuk. Az ajtó csukódott, Nari pedig türelmesen várta, mikor tör ki párja fájdalmas üvöltésekben, ahogy az érőben lévő Hold gyenge erejével kényszeríti az átváltozásra. Szörnyű volt hallania a baljós hangokat, melyek a vadász közeledtét jelezték, az összecsapásig tartó idő fogyását, mivel azonban semmi lényegeset nem tehetett, imádkozni kezdett. Sosem hitt igazából Istenben, a saját sorsának kovácsának gondolta magát és mindenkit, ám ezúttal nem volt már kihez fordulnia. Minden segítség jól jött, érkezzen az bárhonnan.
Sokáig fennmaradt reménykedve, hamar visszafordulnak, nem futnak össze azzal a borzalmas emberrel és nem keverednek harcba, azonban a csend nem távozott. Hiába várt, senki nem tért vissza az éjszaka folyamán, őt pedig lassan elnyomta a fáradtság, mely ellen már nem bírt tovább küzdeni. Sok mindenről álmodott, kicsit sem kellemes történések sorozatáról, a balszerencse szerencsés napjáról, így nem tudta kipihenni magát addig a pillanatig, míg reggel fel nem riadt az első zajra mely beszűrődött szobájába. Amint kinyíltak szemei és ráébredt, már felkelt a Nap, úgy kirohant a nappaliba, ahol meggyötört arcok köszöntötték.
-Úgy örülök, hogy visszajöttél! - ugrott azonnal Jungkook nyakába.
-Nem volt nagy kunszt a ma este. - ölelte magához a lányt - Menekült előlünk, nem igazán harcolt.
-Nem hát! Lehet már nem mer szembeszállni velünk, csak a legfontosabb napon. - szólalt meg egy ismeretlen hang, mire Yeongnari eresztett Kookot ölelő fogásán - Szia! Még nem találkoztunk, - állt a hang tulajdonosa a besötétített szobában messze tőlük, annál az ajtónál, ami a többi szoba felé vezetett - de messziről már láttuk egymást. Lovisa vagyok.
-Szia! Yeongnari.
-Miattad harapta meg Kook a drága Sugamat.
-Suga?
-Yoongi beceneve. Lovisatól kapta. - tájékoztatta Jungkook.
-Igen. Szóval tartozol! Megmentette az életedet. Most pedig megmentem a párodét. Örökre az adósaink maradtok. Még a gyerekeitek is törleszthetnek.
-Naaaa! - intette le Yoongi, amint odasétált barátnőjéhez - Nyugalom. Mindenki rendben van. Inkább aludjunk. Nehéz napok jönnek még. - terelte szobájuk felé párját.
-Kicsit morcos, mint mondtam. - néztek egymásra Narival.
-Valahol igaza van.
-Sajnos. Pihenjetek! - indult lefeküdni Seokjin is - Holnap már egy fokkal nehezebb lesz.
-Muszáj aludnom. Egész este futottunk. Sajnálom. - engedte el párját Jungkook.
-Semmi baj amíg egyben vagy.
-Ez azért picit túlzás. - szégyellte el magát mosolyogva Jungkook.
-Mi történt?
-Hát csak... nem fontos. - rázta fejét.
(Sajnos csütörtökön ZH-m van, de nagyon akarok írni. Hát persze, hogy minden mást szívesebben csinálnék, mint a tanulás. Viszont igyekszem összeegyeztetni nektek. :) Még egy részt addig minimum szeretnék hozni nektek.
Facebook oldalunk --> LINK
K.A.R.D rajongók ----> LINK )
-Rendben. - követte Jint autójához - Olyan hiányérzetem van. - ült be mellé.
-Mitől?
-Nem tudom. Biztos megvan mindenem. Mindegy. Kookhoz megyünk?
-Igen, kiraklak nála.
Már nem voltak túl messze Jungkook lakásától, ahol tulajdonosa kezdett kicsit ideges lenni a Nap lenyugvása miatt, bár feleslegesnek bizonyult aggódása, mikor barátnője az utolsó pillanatban betoppant. Újabb kis vita keletkezett az aprócska késéből, hiszen nem bírta ki, hogy ne hozza szóba, ám ez semmit sem változtatott terveiken. Ugyanolyannak bizonyult, mint a többi semmiség az elmúlt szűk egy hónap alatt, melynek nem sok szerepe volt igazából a közöttük uralkodó viszonyban, mert a lényeg továbbra is ugyanaz maradt. Szeretik egymást.
-Yoongi jön most? - érdeklődött Yeongnari, miután Kook összepakolt némi holmit és elindultak a vidéki házhoz.
-Igen. Lovisat is hozza, szóval... lehet lesz mitől félnünk. - sóhajtott nagyot.
-Nem szeret titeket?
-De, elfogadta ő is az itt uralkodó egyezséget, csak ugye miattunk megégett Yoongi, így kicsit mérges lehet Lovisa. Nem szereti, hogy Yoongi ennyire önfeláldozó, meg kedves velünk.
-Értem... Akkor védjem a nyakam?
-Neeeem. - vigyorgott - Azt azért nem kell, csak készülj fel, hogy bunkó lesz.
-Okés... Kook!
-Tessék?
-Jövőhéten menjünk el moziba!
-Ezt majd még megbeszéljük.
-Étterem?
-Majd.
-Kirándulás?
-Nem ér rá ezt a hétvége után megbeszélni? - grimaszolt.
-Nem akarsz előre tervezni, mert félsz, hogy mi lesz.
-Pszichológusnak kéne menned. Nem tudom, hogy tudsz így olvasni a fejemben.
-Én is félek. De egyezzünk meg, hogy elmegyünk moziba!
-Ezt még nem tudom.
-Ígérd meg nekem!
-Jin is sok dolgot megígért a párjának. A Világot ígérte neki, de végül nem tudta megadni. A sok dolog közül ez is egy volt, amiért annyira összetört. Majd, ha vége ennek a pár napnak, megbeszéljük. - váltott komolyra. Nem volt kedve olyat ígérni, amiben nem volt biztos, hogy be tudja tartani.
-Rendben... - fejezték be hosszú percekre a beszélgetést és kínos csend következett mindaddig, amíg Nari újra meg nem szólalt - Mit lehet csinálni a házban napközben?
-Tévét nézni.
-... Ennyi?
-Hát ő... Nem tudom. Nem igazán vagyunk ébren napközben.
-Akkor majd fel kell találnom magam.
-Igen... de első nap elmehetünk sétálni. Az erdőbe, ha érdekel... bár nem túl romantikus.
-De! Jó lesz! Az jó. - örült meg az ajánlatnak - Érdekel, este merre jártok.
-Akkor holnap sétálunk. - tértek végre egy jobb témára.
Az út alatt lassan megnyugtatták egymást a hétköznapi beszélgetésekkel, miközben közeledtek a cél felé. Ha csendben ültek volna, vagy feszegették volna tovább a kezdeti problémát, akkor valószínűleg összeveszve, idegesen értek volna vidéki házikóba, így viszont legalább egy kis időre sikerült megfeledkezniük az életüket fenyegető veszélyről.
A dadus köszöntötte őket elsőnek és segített becipekedni annak ellenére, hogy Seokjin előttük ért a házba. Mint kiderült, ő nagyon elfáradt aznap, így azonnal rohant aludni, legalábbis Narinak ezt mondták a többiek, ám Jungkookot már jól ismerte és érzett némi csúsztatást hangjában.
-Miért nem látni igazából Jint? - mászott be Kook mellé az ágyba.
-Csak fáradt, azért.
-Ismerlek már, nem mondasz igazat.
-Közeleg az évfordulója. Ilyenkor sokkal zárkózottabb.
-Évforduló?
-A párjával. Azt ünnepli... gyászolja... nem tudom igazán. De ne róla beszélgessünk most! Veled szeretnék foglalkozni. - ölelte magához Yeongnarit - Remélem jól fogod érezni magad itt. Jobban, mint legutóbb.
-Ha kijöhetek majd a szobámból, akkor igen.
-Fő a biztonság. Sajnálom.
-De legutóbb sem ettél meg. Pedig együtt aludtunk.
-Azt az esetet magam sem értem. - mosolygott - De nem akarok kockáztatni, főleg most. Viszont... ma még tudunk mindent... haaa szeretnéd.
-Elég rosszul kezdeményezel. Máskor jobban megy. - kuncogott Nari.
-Izgulok kicsit, na! Nem mehet mindig minden tökéletesen.
-Nem. De cuki vagy. - nyomott puszit arcára Nari - Viszont majd megbeszéljük jó?
-Saját fegyveremmel?
-Igen. - vigyorgott Yeongnari.
-Oké, értem. Feküdj vissza! - húzta magához párját Kook - Akkor majd. Kibírom.
-Ki hát. Menni fog. - sóhajtott nagyot.
Ám ez a beszélgetés olyan gondolatmenetet indított el mindkettejükben, amit egész nap próbáltak kerülni. Nari nem tudta kiverni a fejéből Jungkook szavait és a legutóbbi ilyen alkalom történéseit, ami miatt viszont tovább fejtegette a helyzetet, mint pedig hivatásos könyvfaló, sajnos nem a legkedvesebb végkimenetelek futottak át elméjén. Eközben Kook is gondolkozott hasonlóan borzalmas jövőt látva mindattól, amit addig tapasztalt, ugyanis ő kezdő volt, ám a rájuk támadó vadász már nem. Féltette az életét, aggódott, ezt pedig ki is mutatta az éjszaka közepén, mikor még mindig ébren volt, egy hatalmas sóhajjal, mialatt Yeongnarit jobban szorított magához, mint addig bármikor.
Mindketten aggódtak, de igazából az egész ház félt a következő pár naptól, ami megváltoztathatja majd életüket. Senki sem aludt túl sokat az este, ami reggel látszott is mindenkin. Így nem volt túl aktív a nappal, az egész lakásban csend uralkodott, még dadus sem pakolászott annyit, viszont Narit elvitte Kook a sétára, hiszen megígérte nekik és szerette is volna bevezetni abba világba, amely számára igen különleges volt, mit azelőtt senkinek sem mutatott meg. Ebbe az erdőbe menekült minden alkalommal, mikor baj érte, lelke sínylődött, vagy döntésképtelennek bizonyult, ugyanis nem csak farkasként birtokolta azt hanem, mint ember is. A családja tulajdonába tartozott az a föld, ezzel pedig biztosították saját maguknak a viszonylag nyugodt holdtöltés napokat.
-Mit szoktatok csinálni? - sétáltak egy kis ösvényen egymás kezét fogva.
-Igazából nem sokat. Felfedezzük újra az erdőt, kiderítjük, van-e új lakója, néha vadászunk, bár az ritka. Nem szoktuk bántani a vadakat, ha nem vagyunk éhesek, általában pedig jól megvacsorázunk, hogy tényleg ne legyen baj. Inkább járőrözünk. Nagy ez az erdő, elvagyunk benne.
-Csak a tiétek?
-Igen, most igen. Régen szüleink jártak ide, de ők már öregebbek. Kevésbé bírják a tempót, így elköltöztek és most kisebb helyen vészelik át ezeket a napokat.
-Az egész család farkas?
-Hát apánk hozta be, de megharapta anyánkat is, így tőlük már mindenki az. - kezdett mesélni családjáról Jungkook, amit eddig még soha nem tett meg ennyire részletesen. Csak Jinről mondott néhány dolgot, de távolabbi rokonságról semmit.
Meg is lepődött Nari, de örült a témának és ő is hasonlóan bensőséges tényeket osztott meg párjával, aminek már éppen itt volt az ideje kapcsolatukban. Úgy tűnt, a tudat, hogy talán már nincs sok idejük, jobban ösztönözte őket a másik megismerésére, mint eddig bármi. Ezért az utolsó nap szinte csak sétálgattak az erdőben és olyanokról beszélgettek, amikről máskor soha, miközben Kook megmutatta a legszebb helyeket, melyeket ismert a fák között.
-Nem akarom, hogy lemenjen a nap. - feküdtek a fűben egy kicsike kis tisztáson az eget bámulva - Nem akarom, hogy bajod legyen.
-Ezúttal többen leszünk, tapasztaltabbak állnak az oldalunkon. Talán így nem lesz baj.
-A "talán" nem túl biztató.
-Nem tudok semmit sem ígérni, mert nem látom a jövőt, - fogta meg párja kezét Jungkook - de mindent megteszek, hogy mindannyian visszatérjünk. - nézte az égen úszó felhőket.
-Csak egyben gyere haza. - hunyta be szemeit Nari, mintha igazából ezt másnak is címezné.
-Igyekezni fogok. - szorították egymás ujjait.
Ám sajnos az idő senki kedvéért nem állt meg, még csak nem is lassított, így hamarosan kezdett lesüllyedni a nap, nekik pedig muszáj volt visszatérniük a házba.
-Yoongiék már felkeltek. - üdvözölte őket Jin.
-Fel is jöttek? - kérdezett vissza öccse.
-Nem. Csak hallottam őket kiabálni.
-Akkor a kapcsolatuk még mindig az igazi. - vigyorgott Jungkook.
-Nem jönnek ki jól? Akkor minek vannak együtt? - érdeklődött párja.
-Óóóó, nagyon is jól kijönnek. - pakolászott Seokjin.
-Igen. Ők ilyenek. Elég gyakran veszekednek és általában ordítoznak. Nem tudom milyen svéd Lovisa, de inkább olasznak kellett volna születnie. Nagyon temperamentumos néha. De most megyek átöltözni. - indult szobájába Kook.
-Remek ötlet öcsi. Én is mindjárt megyek. Nari
-Tudom. Szoba. - szakította félbe.
-Igen. De ezúttal az ajtót se nyisd ki! Muszáj a vadásszal foglalkoznunk, nem zavarhatod meg Kookot, szükségünk van rá. - tájékoztatta őt Seokjin, mire Jungkook még morgott egyet, mielőtt eltűnt volna.
-Nem kéne inkább maradnia? Pont neki nem kéne kimennie a sok sérülése után, nem?
-A vadász mindenkit megöl. - fordult szembe a lánnyal - Nem csak az öcsémért jött, csupán vele kezd. Együtt kell megölnünk, csak úgy van esélyünk. Most itt van Lovisa, ő tapasztaltabb, harcosszellem, ha most sem sikerül, akkor nem csak mi fogunk eltűnni.
-Rendben, megértettem.
-Ez a döntő időszak, ezért ne zavarj be!
-Akkor minek vagyok itt, ha csak zavarok?
-Mert Kook nem bír elengedni, amit megértek. Voltam a helyzetében. De te biztonságban vagy. Sosem bántana a vadász, mert ember vagy.
-A saját épségem miatt aggódok a legkevésbé. - meredt Jin szemeibe, ki mély levegőt véve válaszolt csak.
-Tudom. De megpróbálok vigyázni rájuk.
-Magadat se felejtsd ki a sorból.
-Én már rég nem számítok.
-Mindenki számít. Te mondtad, csak együtt van esélyetek.
-Viszont minden harc követel áldozatokat.
-Kész vagyok! - tért vissza köntösben Jungkook - Jiiiin! Már csak pár percünk van. Nekem kell emlékeztetni téged?
-Elbeszéltük az időt. Rohanok is. Nari akkor, kérlek.
-Megyek. - indult szobájába.
-Köszönöm! - rohant el Seokjin.
Yeongnari elfoglalta saját helyét, ám amíg még volt pár percük addig a küszöb által kettéválasztott tér két oldalán állva beszélgettek Jungkookkal. Sajnos nem tudtak ezúttal hétköznapi témát felhozni, csak aggodalmuk hangzott el megannyi verzióban, ami lassan kezdett egy szappanoperába átfordulni, de az idő még mindig rohant, így hamarosan el kellett válniuk. Az ajtó csukódott, Nari pedig türelmesen várta, mikor tör ki párja fájdalmas üvöltésekben, ahogy az érőben lévő Hold gyenge erejével kényszeríti az átváltozásra. Szörnyű volt hallania a baljós hangokat, melyek a vadász közeledtét jelezték, az összecsapásig tartó idő fogyását, mivel azonban semmi lényegeset nem tehetett, imádkozni kezdett. Sosem hitt igazából Istenben, a saját sorsának kovácsának gondolta magát és mindenkit, ám ezúttal nem volt már kihez fordulnia. Minden segítség jól jött, érkezzen az bárhonnan.
Sokáig fennmaradt reménykedve, hamar visszafordulnak, nem futnak össze azzal a borzalmas emberrel és nem keverednek harcba, azonban a csend nem távozott. Hiába várt, senki nem tért vissza az éjszaka folyamán, őt pedig lassan elnyomta a fáradtság, mely ellen már nem bírt tovább küzdeni. Sok mindenről álmodott, kicsit sem kellemes történések sorozatáról, a balszerencse szerencsés napjáról, így nem tudta kipihenni magát addig a pillanatig, míg reggel fel nem riadt az első zajra mely beszűrődött szobájába. Amint kinyíltak szemei és ráébredt, már felkelt a Nap, úgy kirohant a nappaliba, ahol meggyötört arcok köszöntötték.
-Úgy örülök, hogy visszajöttél! - ugrott azonnal Jungkook nyakába.
-Nem volt nagy kunszt a ma este. - ölelte magához a lányt - Menekült előlünk, nem igazán harcolt.
-Nem hát! Lehet már nem mer szembeszállni velünk, csak a legfontosabb napon. - szólalt meg egy ismeretlen hang, mire Yeongnari eresztett Kookot ölelő fogásán - Szia! Még nem találkoztunk, - állt a hang tulajdonosa a besötétített szobában messze tőlük, annál az ajtónál, ami a többi szoba felé vezetett - de messziről már láttuk egymást. Lovisa vagyok.
-Szia! Yeongnari.
-Miattad harapta meg Kook a drága Sugamat.
-Suga?
-Yoongi beceneve. Lovisatól kapta. - tájékoztatta Jungkook.
-Igen. Szóval tartozol! Megmentette az életedet. Most pedig megmentem a párodét. Örökre az adósaink maradtok. Még a gyerekeitek is törleszthetnek.
-Naaaa! - intette le Yoongi, amint odasétált barátnőjéhez - Nyugalom. Mindenki rendben van. Inkább aludjunk. Nehéz napok jönnek még. - terelte szobájuk felé párját.
-Kicsit morcos, mint mondtam. - néztek egymásra Narival.
-Valahol igaza van.
-Sajnos. Pihenjetek! - indult lefeküdni Seokjin is - Holnap már egy fokkal nehezebb lesz.
-Muszáj aludnom. Egész este futottunk. Sajnálom. - engedte el párját Jungkook.
-Semmi baj amíg egyben vagy.
-Ez azért picit túlzás. - szégyellte el magát mosolyogva Jungkook.
-Mi történt?
-Hát csak... nem fontos. - rázta fejét.
(Sajnos csütörtökön ZH-m van, de nagyon akarok írni. Hát persze, hogy minden mást szívesebben csinálnék, mint a tanulás. Viszont igyekszem összeegyeztetni nektek. :) Még egy részt addig minimum szeretnék hozni nektek.
Facebook oldalunk --> LINK
K.A.R.D rajongók ----> LINK )
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)