Nem nagyon láttam még magyarul hibrid történeteket. A blogot pedig ismeritek, hozunk mindent, amit csak tudunk. Szóval szeretnék minden taggal legalább 1 OS-t írni ami hibrid.
[ FANFICTION ÍRÓI VERSENY LEÍRÁSÁHOZ A LINK A FICI ALJÁN! LASSAN ITT A HATÁRIDŐ!]
Mit is jelent a hybrid?
Állat és ember keveréke. Általában addig terjed ki külsőre ez, hogy a hibridnek nem emberi füle van, hanem állati, legyen az kutya, macska, bármilyen rágcsáló, annak a füleit kapja, plusz farkincáját és fogait is gyakran, bár ennek mértéke igen változó, míg az előbbi kettő mindig ugyanolyan mértékben jelenik meg. Pupillájuk is változó, hogy milyen mértékben hasonlít ahhoz az állatfajhoz, melynek hibridjei. Belsőjüket tekintve az orruk jobb, fülük szintén jobb, az állatfaj által kedvelt ételeket preferálják, ösztöneik kicsit állatiasabbak, mint sem emberibbek, párválasztásban inkább az emberi monogámiát jobban szeretik, de ez inkább személyiségfüggő. A háziasított állatfajták hibridjei ragaszkodóbbak, inkább szorulnak az ember segítségére, míg a vadállatoké vadabb, sokkal önellátóbbak. Havi heatjük van, amit nagyon nem is tudom mire lehet lefordítani magyarba ami nem hangzik hülyén. Ez egyfajta hormonhullám, amit általában egyedül nem tudnak túlélni, párra van szükségük akivel minimum egyszer párzaniuk kell többnyire, de van hogy néhány szexjáték is segít rajtuk, vagy tablettát kell szedniük, hogy a hormonjaikat elnyomják. Heatet onnan lehet felismerni, ha titkolják és nem orvosolják, hogy megbetegszenek, magas lesz a lázuk, lelassulnak, fáj mindenük, ezek mellett pedig hát... legyet is röptében.
Hát akkor kezdjünk is bele az elsőbe!
12 627 szó, hetero, 18+ tartalmú, nyuszi hibrides!
OC szemszöge
Mióta az eszemet tudom, Jimin családtag. Az én testvérem. Mielőtt megszülettem volna fogadták örökbe édesanyámék egy árvaházból. Nem pont egy hibridet szerettek volna, ahogyan mesélték, de annyira cukinak találták, hogy nem tudták otthagyni szegényt. A szüleit nem ismerték, otthagyták őt egy hibrideknek kihelyezett inkubátorban. Akkoriban még nem figyeltek oda arra, hogy támogassák a őket a fogamzásgátlásban, így nagyon sok nyúl és egyéb rágcsáló hibridbabát hagytak a kórházakban, ahogyan őt is. Majdnem két éves volt már mikor a családba került, majd további két évig még ő volt az egyedüli gyerek mire megérkeztem. Imádott már akkor is. Folyton velem volt, a szüleim helyett is vigyázott rám már az nulladik perctől fogva. Ám nekem mégis az az első emlékem róla, hogy majd megfulladok hatalmas füleitől. Délutáni alvás volt, amit csak akkor tartottam be, ha velem pihent, így viszont elkerülhetetlen volt az, hogy összegabalyodjunk. Ugyan nem túl kedves a róla megmaradt első emlékem, ám a többi az. Sosem volt mérges amiért gyömöszöltem a füleit, vagy bökdöstem cuki kis farkincáját, pedig azt nagyon nem szerette. Egy idő után már külön olyan nadrágot vett miattam, amiből nem bújik ki a kis szőrcsomója, de soha nem mordult volna rám. Imádtam vele lenni és gyűlöltem nélküle tölteni az időmet. Nehezen viseltem azokat az éveket amikor nem egy óvodába vagy iskolába jártunk már. Első ilyen alkalommal valahogyan a csoporttársaimnak sikerült ellene fordítaniuk. Azt mondták, és erre tisztán emlékszem, hogy a hibridek tele vannak betegségekkel, férgekkel és bogarakkal. Hogy csak élősködnek az igazi embereken, kihasználják őket, hogy lustálkodva élhessenek. Egy kis időre elhittem, annyit hajtogatták nekem, és ellene fordultam. Rossz testvér voltam, megríkattam szegényt, nem is egyszer, mire anyukánk minden alkalommal megszidott. Mikor azonban újra egy iskolába jártunk, Jimin pedig minden szünetben meglátogatott, odaadta uzsonnáját, hogy rendesen egyek, vett nekem édességet a zsebpénzünkből, megvigasztalt mikor gúnyoltak a többiek minden kis apróság miatt, újra ragaszkodni kezdtem hozzá. Megint nem tudtam egy napot sem eltölteni nélküle az iskolában. Ám kénytelen voltam, ugyanis egyik alkalommal nagyon beteg lett. Édesapánk kórházba is vitte és ottmaradt vele, míg édesanyánk velem volt otthon. Nem látogathattuk meg, mert lehet én is elkaphattam volna tőle, de szerencsére hamar rendbe jött. Onnantól kezdve sokat betegeskedett, de ahogyan felnőttünk lassan megtudtam az igazat. Mint sok hibrid, ő is elég fiatalon érett lett. Az első heatje pedig akkor ütötte meg, amikor nekem azt mondták, apukám kórházba vitte és ott maradt vele. Valójában nem pont orvoshoz mentek azonnal, hanem egy hibrid központba, ahol azonnal találtak neki egy lányt, aki szintén élete első ilyen hullámától szenvedett. Miután egy picit jobban lett néhány óra erejéig, tényleg megvizsgálták, ellenőrizték a fogait, a füleit, kis bojtos nyuszifarkát, szemét, egyéb testrészeit, még vért is vettek tőle, amit naponta megismételtek egészen addig, míg túl nem esett az első periódusán. Ez mind azért kellett, hogy felírhassanak neki megfelelő gyógyszert és nyomon tudják követni, egészségesen fejlődik-e. Ám az orvos nem javasolta, hogy ilyen fiatalon már hormonokkal bombázzák a szervezetét, ráadásul a szüleink sem rajongtak az ötletért, ezért inkább rendszeres látogatókká váltak a központban. Nagykorúként már Jimin kicsit megszégyenítőnek érezte ezt a havi hullámot, hiszen szinte mindig másik lánnyal került össze. Ez még nem lett volna akkora baj, ám ahogyan mesélt nekem kiderült, hogy egy ilyen hosszas együttlét nem olyan normális és kellemes mindkét félnek, mint ahogyan a könyvekből tanultuk.
- Mindig megsértem őket. Meg szoktam kérdezni az orvost mindig, hogy meddig kellett még maradnia a másiknak és minden alkalommal azt mondják, hogy néhány napig még kezelésre szorult. Én nem akarom bántani őket - mondta, amint az ágyán ülve mesélt nekem és a földet bámulta. Még sosem láttam, hogy ennyire lógatja szép nagy fekete nyuszifüleit. - Utálom ezt... Utálom magamat, amiért ilyen vagyok...
Ahogyan ott ültem a földön előtte úgy éreztem, megfordultak a dolgok. Többé már nem ő volt az aki vigyázott rám és gondomat viselte. Nekem kellett a nagyobbnak lennem, figyelnem rá és segíteni neki akkor is, ha nem tudok. Ugyanis ezt csak nekem mondta el, szüleink erről nem tudtak semmit. Bár ők tájékozottabbak voltak nálunk, Jimin háziállatfele miatt pedig szinte mindent tudtak róla, de ezt eltitkolta előlük.
- Nem akarod kipróbálni egy emberrel? - javasoltam neki. A tiszta emberek jobban bírták a hibridek heatjeit, mint saját fajuk női.
- Őket is bántanám. Ki kéne kötnöm inkább magam valahova egy ilyen alkalmával és többé nem lenne semmi bajom.
- Ne mondj ilyeneket! - fogtam meg térdeit. - Nézz ide! - emelte rám könnyes szemeit kérésemre - Jaj, te! - keltem fel és megöleltem. - Ne sírj! Megoldjuk ezt is, jó? - simogattam fejét.
- Bárcsak megszűnne. Sterilizáltatnom kéne magamat - szipogott. Nem akarta itatni az egereket előttem.
- Ne is gondolj ilyeneket! Elszomorítasz. Ne aggódj nyuszikám! - vakargattam meg kicsit füle tövét. Azt mindig is nagyon szerette. - Megoldjuk. Bogyót nem akarsz szedni? Arról azt mondják segít.
- Akkor is kell valaki. Nem szünteti meg a heatemet.
- Én azt olvastam arra is képes.
- Tényleg? - engedett el. Szemei pirosak voltak, de már nem könnyesek. - Ilyenekről olvasgatsz? - nézett rám, miközben füleit érdeklődően picit megemelte.
- Elvileg a testvérem vagy, nem? És a legjobb barátom. Tudni akartam, miken mész át. De valahogyan ezt a sérülést elhallgatják.
- Nem szeretnek róla beszélni. Eleinte én sem tudtam róla. Véletlenül mondták el nekem - kerülte újból a tekintetemet, miközben játszadozni kezdett a pólómmal. - Először azt hittem, csak én vagyok ilyen veszélyes, de aztán az internet mélyén találtam néhány fórumot erről, hogy mindenki megsérül. Van aki jobban, van aki kevésbé. Nagyon ritkán az is előfordul, hogy elpusztul egy nőstény, mert túl pici volt ahhoz a hímhez akit választott - magyarázott. Érdekes volt, mert mindig ő volt az, aki inkább mint állatok beszélt a hibridekről, holott egy volt közülük. - De a központban figyeltek rá, hogy kit tesznek mellénk, direkt ezért.
- Értem... Nem tudtam... De miért nem szednek rá gyógyszert?
- Elég durva mellékhatásai tudnak lenni. Sajnos kiszámíthatatlan, hogyan reagál rá a szervezet és több évbe is telhet, mire megtalálják a megfelelő hatóanyaggal rendelkező gyógyszert. Ráadásul fiataloknak nem is ajánlják. Nagyon beleszólhat a fejlődésbe.
- De te már teljesen érett vagy. Akkor sem kockáztatod meg?
- Kicsit félek tőle.
- Ezt elhiszem - ültem le mellé az ágyra. - Én is félnék, ha ilyen következményei lehetnének.
- Én csak... nem akarok többé nyúl lenni. Utálom ezt, utálom a havi szenvedést, hogy az emberek lenéznek, nem tisztelnek. Utálom a hülye füleimet is! - ragadta meg nagy puha fülecskéit és meghúzta őket, mintha le akarná tépni mindkettőt a fejéről.
- De én szeretem a füleidet - hámoztam ki az egyiket markából. - Én szeretem, hogy ilyen nagyok és puhák, szeretem ahogyan mozgatod őket, hogy látszik miattuk mit érzel. Imádom őket.
- Tényleg? - pillantott rám félve.
- Igen. És nem minden ember utál téged. Akik pedig igen, azokkal ne is törődj! Csak irigyek a szép füleidre és a cuki, érzékeny farkadra.
- Nagyon szeretlek - ölelt meg. - Ha megpróbálom a bogyókat eljössz velem a dokihoz?
- Persze. Elkísérlek.
- Köszönöm! - szorított magához, szemem sarkából pedig láttam, ahogyan izgatottan mozgatja kis nyuszifarkát.
Így végül elkezdte a bogyók szedését, ezzel pedig egyetlen egy dolog sem maradt az életében, amiben ne lenne részem. Ahogyan gondoltuk, az első gyógyszer amit kapott nem volt jó számára, hiába vettek tőle vért, hogy majd abból kikövetkeztessék, melyikre van szüksége. Utolsó heatje után kellett elkezdenie szedni azonnal, ami meg is történt, ám olyan rosszul lett tőle, hogy összeesett a második napon otthon. Két napot töltött normális nyugalomban, majd hála a gyógyszernek, mehetett vissza a központba egy újabb lányhoz és egy szoros orvosi kivizsgálásért. Nagyon mérges volt emiatt, nem is akarta folytatni tovább a kísérletezést.
- Segítenie kellett volna! - dobbantott hatalmasat szobájában, miközben idegesen mászkált. Szokása volt ez félelmében és dühében.
- Tudtuk, hogy az első nem lesz jó. De próbálkozzunk még! - ültem az ágyán.
- És ha legközelebb itthon tör rám a gyógyszer miatt? Olvastál róla, nem? Nem érdekel olyankor ki van a közelünkben, csak nőnemű legyen. Téged is letámadhatlak.
- Csak nem fogsz...
- Dehogynem! Nő vagy. Ugyanúgy lerohannálak. Meg se hallanám amit mondasz. Nem kockáztatom ezt. Ez rosszabb mintha egy nőstény sérülne meg miattam havonta.
- Majd edzek Jimin! Hogy meg tudjam védeni magamat. Kérlek Jimin! Folytassuk.
- Veszélyes - állt meg az ablaka előtt füleit lógatva. - Nem akarlak bántani.
- Nem fogsz. Hisz ez is csak egy, a sok lehetséges mellékhatás miatt, nem? Az is lehet, hogy legközelebb csak vérezni fog az orrod és nem áll el.
- Pf, sokkal jobb - emelkedtek meg picit hatalmas fülei.
- Csak gondold át. Tudtuk, hogy nehéz lesz, de mégis megpróbáltuk. Gondold végig. Van még időd.
- Van... Alszol ma velem? - fordult felém érdeklődően.
- Persze. Már hiányoztál míg a kórházban feküdtél.
- Te is nekem. A többieknek hatalmas plüsseik voltak, azt ölelgették.
- Én mondtam, hogy beviszek neked valamit.
- Nem akartam - ült le mellém. - Őket annyira... máshogy kezelték. Mintha még gyerekek lennének. Nem szerettem volna, ha engem is úgy kezelnek. Mint egy... háziállatot.
- Megértelek. Fürödjünk aztán nézzünk egy filmet lefekvés előtt. Mit szólsz? - öleltem meg.
- Jó ötlet.
Nem tudom, hogy hányszor gondolta meg magát a következő lehetőségig, de végül egy újabb próba mellett döntött. Elkísértem a klinikára mielőtt megint eluralkodott volna rajta a heatje, majd mikor érte mentem lelkesen lobogtatott egy gyógyszeres dobozt. Örültem a próbálkozásának, ám sokkal jobban figyeltem rá, mint első alkalommal. Egyik egyetemi haverjának is kiadtam feladatba, tartsa szemmel, így minden perce ellenőrizve volt. Legalábbis azt hittük, ugyanis nagyjából egy héttel azután, hogy már rendszeresen szedte a bogyókat, kórházba került. Onnan hívtak minket. Hazafele menet hirtelen rosszul lett. Leült egy picit pihenni, de végül csak romlott az állapota, míg a földön kötött ki. Úgy hívták rá a mentőket. Ezt a gyógyszert is lehúzhattuk a listáról, újabb mellékvágány és újabb dühroham, de inkább elkeseredettség a részéről. Ám folytatta. Tovább próbálkozott én pedig a szüleinkkel együtt támogattam. Sokat járt orvosnál különböző mellékhatások miatt. Hol megsérült, beütötte valamiét, ami egy normál élőlénynél nem lett volna gond, ám nála belezavart a vérének alvadásába a bogyó, így hatalmasra duzzadt a karja egy apró koccanástól, hol különböző kiütések jelentek meg a testén, gyulladt be szeme, vagy torka, néhány napig annyira, hogy azt hittük, megnémul, hol pedig váratlanul elájult, majd pillanatokkal később felkelt, miszerint semmi baja. Félelmetesek voltak ezek a mellékhatások, a sokadik gyógyszer után már én javasoltam neki, inkább hagyja az egészet, de akkor már ő mondta, ha ennyit kipróbált érdekli, melyik hatásos. Én pedig támogattam mialatt halálra aggódtam magamat. Emiatt igazi profi lettem a nyúlhibridek biológiáját tekintve és még egy elsősegély dobozt is hordtam magammal.
Két év volt mire megtalálták azokat a bogyókat, amik megfelelőek számára. Meg is lepődtünk, hogy nem volt semmi gondja, de örültünk is. Majd kíváncsian vártuk a heatet, ami hamarosan megérkezett. Jimin láza felment, bár nem az egekig, ahogyan szokott. Elgyengült, de nem annyira, mint általában. Elmondása szerint kicsit kanos is volt, hogy az ő szavaival éljek, amit én csak a perverz viccein éreztem azalatt az egy hét alatt. Enyhébb heat volt, mint szokott lenni, sokkal jobban tudott uralkodni magán, ezért otthon maradhatott. Végre nem kellett sehova se befeküdnie, nem kellett egy ismeretlennel sem szexelnie, maradhatott a szobájában és pihenhetett, amit ki is használt. Boldog volt az egész család, hogy elértünk idáig és minden rendben. Meg is ünnepeltük ezt az eredményt. Akkoriban pedig sok minden mást is emellett. Jimin ugyanis akkor diplomázott, ami szintén nagy szó volt, én pedig elnyertem egy ösztöndíjat. Ám a sok boldogság után kellett jönnie valami szomorú dolognak is. Egy behívólevélnek. Nem számítottunk rá, mert Jimin fiatal volt hozzá. Azt gondoltuk, majd harmincas évei körül fogják behívni, ezért nagyon meglepődtünk. Viszont semmit sem tehettünk. Be kellett vonulnia arra a két évre, nem volt kivételezés. Emlékszem, utolsó estén alig aludtunk valamit, úgy ölelgettük egymást hajnalig. Mikor pedig el kellett tőle köszönnöm azt úgy tettem, mint egy kisgyerek. Zokogtam, amint lógó füleivel és cuccaival besétált a laktanyára. Két év nélküle... El sem tudtam képzelni, hogyan fogom kibírni egyedül.
Ugyan írt, amikor tudott, mégsem volt ott velem. Nem találkoztunk sem este, sem hétvégén, sem ünnepnapokon. Közben azonban mesélt nekem, hogy milyen kegyetlenek vele a többiek. Hogy a kiképzője utálja a hibrideket, ezért sokkal jobban gyötri őket, mint az embereket, miközben aludni sem tud eleget és azt sem eheti amit szeretne. Utált ott lenni, szenvedett tőle, én pedig nem segíthettem rajta. Ettől szörnyen éreztem magamat. Ugyan Jimin egy felnőtt ember volt, emellett hibrid is. Egy kis nyuszika, aki ragaszkodott hozzám és akit minden felnőttes férfias vonása ellenére valahol mégis az én kis házi nyuszimnak tekintettem, mintsem testvéremnek, vagy barátomnak. Felelős voltam érte, ki kellett volna elégítenem az igényeit, de a katonaság miatt nem tudtam. Sokszor sírtam emiatt esténként mikor olvastam, mennyire szenved. Tehetetlennek bizonyultam. Nem ölelgethettem a plüssfülű nyuszikámat, nem vigasztalhattam meg szegénykét, nem simogathattam, vagy aludhattam vele, hogy jó kedve legyen. Tudtam, rettenetesen van, mert ahogyan általában a többi hibrid, úgy ő is nagy igényt tartott testi kontaktusokra.
Számoltam a napokat, az órákat, perceket, hogy mikor látom végre újra. Magányos voltam nélküle így csak arra vártam, hogy ő visszatérjen az életembe. Pedig még barátom is volt egy rövidke ideig, amiről egy szót sem szóltam neki mert tudtam, idegeskedne miatta, hogy milyen velem a pasi, hogy nem tudja ellenőrizni hogyan bánik velem, vagy megvédeni engem, ha baj lenne. Viszont nem tartott sokáig a kapcsolat, ezért nem is gondoltam fontos információnak, hogy a tudtára adjam. Pláne nem akkor mikor annyira szarul volt lelkileg, mint a katonaság alatt. Nem szerettem volna még az én kis hétköznapi problémáimmal terhelni. Inkább azon voltam minden beszélgetésünkkor, hogy felvidítsam.
Sajnos ez nem mindig sikerült, mert sokszor nem látta a közeledő jó dolgokat. Ám akkor igen, mikor közeledett a szabadulás napja. Izgatott volt, majd kiugrott a bőréből. Megbeszéltük, hogy a lehető legközelebb a laktanya kijáratához fogok megállni és így is lett. Kicsit féltem, nem tudtam, milyen állapotban lesz valójában, vagy hogy hogyan fogok reagálni, ha rossz passzban jelenik meg. Nem szerettem volna, ha látja rajtam, mennyire sajnálom. Lassan bukkantak fel az első leszerelő katonák, melyek után hamarosan ő is feltűnt. Hatalmas füleit kerestem a tömegben. Számítottam rá, hogy majd hegyezi őket és így is történt, melynek köszönhetően könnyedén kiszúrtam nagy fekete lokátorainak hegyét a tömegben. Kiabáltam neki, hogy meghallja a hangomat, mire azonnal felém fordultak azok az óriási puha detektorok. Tudta már, merre vagyok és láttam, ahogyan átverekszi magát az embereken. Amint megjelent borzasztóan megfájdult a szívem. Lefogyott, az arca beesett, de közben a karikás szemeiből boldogság tükröződött. Nem tudtam visszatartani könnyeimet ettől a szomorúságtól, hogy ennyire rosszul nézett ki, és az örömtől, hogy végre újra megölelhettem.
- Hiányoztál nyuszikám! - szorítottam magamhoz.
- Te is nekem. Annyira örülök neked! - bújt hozzám.
Elcsuklott a hangja neki is. Meg sem szólaltunk percekig, csak simogattuk a másikat, hogy megnyugodjunk. Olyan jó volt újra vele lenni, megérinteni, érezni ahogy fejemre hullanak puha fülecskéi és melegíteni kezdenek, miközben aprókat szaglászik.
- Hoztál nekem répát? - szólalt meg elsőnek néhány szipogás után.
- Mondtad mennyire rossz a kaja. Gondoltam örülnél neki.
- Nagyon örülök neki - engedett el és megtörölgette könnyes szemeit. - Kaphatok?
- Persze! - kaptam elő táskámból egy zacskó répát. Csak neki vettem útközben.
Természetesen azonnal ropogtatni kezdte a zöldséget, miközben elindultunk hazafele. Annyi cucca volt, hogy segíteni szerettem volna, de ő nem engedte. Csupán a nasiját vihettem és a kezét foghattam, hogy szorontgathassa az ujjaimat. Miután mindent felfalt mesélésbe kezdett. Azért mégiscsak jobban tudta szóban megosztani a tapasztalatait, mint írásban.
- Azt hittem nagyon rossz volt? - álltunk a buszon.
- Hát... igen. De megláttalak és csak jó dolgok jutottak eszembe - mosolygott.
- Ennek örülök! - vakargattam meg egyik fülének tövét. - Nem is szeretném, ha rossz lenne a kedved.
- Nem lesz már. Mmmm! - hunyta le szemeit és úgy fordította fejét, hogy jobban elérjem. - El is felejtettem milyen jó ez. Haaahhh!
- Majd pótolom az elmúlt két évet, mit szólsz? - vigyorogtam rajta. Nagyon aranyos volt.
- Benne vagyok.
- Hé te hibrid! Menj már arrébb, leszállnék! - lökte félre egy másik férfi a buszon annak ellenére, hogy még katonai egyenruhában volt. Jimin azonnal kiesett a kellemes nyugodt légköréből és fülei lekonyultak, de nem mondott semmit. Nem merte megvédeni magát. Inkább csak félrehúzódott, én pedig követtem. Egy idősebb férfi volt ilyen bunkó, így nekem sem volt semmi jogom visszabeszélni sajnos. - Tartsd pórázon a dögödet kislány! - vetette még oda félvállról, amint leszállt. El is felejtettem, hogyan viselkednek néha velünk az emberek, ha együtt megyünk valahova.
- Nem dög! Érző lény! - kiabáltam a pasi után, de meg se hallotta.
- Hagyjad! - húzott vissza magához. - Engedd el... - ölelt át.
Vállaimon pihentette tovább állát, miközben kifelé nézett az ablakon. Nem szólalt meg, teljes csend állt be kettőnk között míg le nem szálltunk. Akkor is csak én törtem meg a hallgatásunkat azzal, hogy elkezdtem mesélni neki egyetemi dolgokról, amint hazafele sétáltunk. Nem akart metróra szállni, ezért azt a néhány sarkot már gyalog tettük meg. Kapóra jött, mert volt egy kis zöldséges felénk, ahova beráncigáltam. Ismertek ott minket, mindig ott vásároltunk, bár mióta Jimin bevonult már sokkal kevesebbet.
- Jimin! - üdvözölte az eladó. - Jó újra látni! Nagyon lefogytál. Kemény volt a katonaság?
- Igen. Nem egy wellness hétvége - állt le beszélgetni vele, míg én körberohantam az üzletben és összegyűjtöttem azokat a növényeket, amiket annyira szeretett. - Nem kell ennyi minden - lökött oldalba lágyan.
- De igen! - pakoltam ki a kosaramból.
- Húha! Látom, nagy bevásárlást tartasz. - pötyögött be mindent a pénztáros.
- Igen. Vissza kell hizlalnom a nyuszimat!
- Akkor had segítsek benne. Vigyetek el nyugodtan még két gránátalmát. Ajándék ennek az örömteli napnak az alkalmából.
- Igazán nem szükséges. Kifizetjük - utasította volna el Jimin.
- Köszönjük szépen! Tudnál adni szatyrot is?
- Természetesen!
- Nem kellett volna ennyi mindent venned - tett le az asztalra két zacskót Jimin miután hazaértünk.
- Anyáék külön megkértek, hogy vegyünk neked enni. Megtettük. Örülni fognak - pakoltam le én is.
- Jó újra itthon... - nézett körbe. - Semmi sem változott.
- Nem igazán. Pakolj le Jimin! Addig megcsinálom a gránátalmákat - rakosgattam a sok zöldséget a hűtőbe.
- Köszönöm - nyúlt egy újabb répáért.
- Mosd meg mielőtt megeszed. Ezek nincsenek még megmosva.
- Nem lesz bajom.
- De mosd meg! Jimin! - akadt meg rajta tekintetem amint kilopott egy szebb darabot a zacskóból.
- Jó-jó! Hallottam. Megmosom majd - kapta fel hatalmas táskáját és indult is szobája felé.
Persze nem tett így, mert hallottam a roppanást miután elhagyta a konyhát. Csak forgattam szemeimet, de közben nagyon örültem, hogy eszik és ilyen kis makacs kaja terén. Kezdett visszatérni aranyos személyisége. Megcsináltam neki a gránát almát, miközben igyekeztem nem elúsztatni az egész szobát annak levében. Kezébe nyomtam a tálat és leültünk tévét nézni, ami hamar háttérzajjá minősült. Mesélt a kiképzésről még, a barátairól, akiket a katonaságban szerzett, és a kiképzőtisztjéről, aki egy igazi köcsög volt velük.
- De azért meglett az előnye - feküdt a kanapén és fejét a karfán pihentette, miközben én a másik végében ülve hallgattam. - Megerősödtem. És nézd! - húzta fel pólóját. - Kockás a hasam - vigyorgott.
- Ú! De szexi! - keltem fel és megsimogattam izmos hasfalát. - Hát ez nagyon menő. Járj strandra! Bomlani fognak utánad a nők.
- Már csak az kellene. Éppen megszabadultam egy hatalmas problémától. Nem akarok most másikat. - igazította vissza felsőjét.
- Gondoltam majd ha kipihented magad.
- Talán. De még átgondolom - sóhajtott nagyot. - Alszol velem este? - emelte fel érdeklődően füleit.
- Naná! Szívesen.
- Szuper - vigyorgott.
- De csak ha eszel rendesen vacsit.
- Csinálsz nekem salátát citromlével meg olívaolajjal?
- Igen.
- Akkor eszek - csillogtak szemei.
Örültem, hogy végre otthon volt velem és jól érezte magát, ezért még az első este kiszolgáltam, de nem terveztem ezt rendszeressé tenni. Szüleink is hasonlóan gondolkodtak. Mikor hazaértek természetesen halálra ölelgették szegénykét, majd ők hangosan meg is jegyezték azt, amit én nem mertem említeni, hogy milyen lestrapált. Végül édesanyánk csinált neki salátát vacsorára, ami mellé hallal kínálgatta. De Jimint csak a zöldség érdekelte. Kicsit elege volt a húsokból egy időre, nem is kívánta. Szívesebben rágcsált mást, ezért is vitt magával egy hatalmas japán retket mikor elvonult fürdeni. Mindannyian boldogok voltunk, hogy hazatért és amiatt is, hogy ilyen jó étvágya volt. Szinte folyamatosan nassolt valamit egész este, míg le nem feküdtünk. Vagyis... még akkor is csak a ropogást hallgattam ahogyan ott feküdtem már mellette az ágyában, félig vállán, és olvastam, miközben ő felhangosítva nézte a tévét.
- Hangos a tévé. Nem tudok így olvasni - morogtam és letettem könyvemet.
- De nem hallom.
- Akkor gyorsan ropogtasd el a paprikát meg az almát, mert olvasni szeretnék.
- Nézz addig tévét.
- Hát mást nem tudok... Hogy tudsz ilyen hangosan enni?! - horkantam fel néhány pillanattal később.
- Friss a paprika. Kérsz? - nyújtott nekem egy szeletet, miközben tovább csámcsogott.
- Nem... Add ide addig a füled, had szórakoztassam el magamat - emeltem fel kezeimet. Azonnal megjelent egyik nagy fekete lokátora, amit gyömöszölni kezdtem.
- Óvatosan! Pár hónapja bevérzett és még mindig fáj kicsit.
- Tényleg? Nem is mondtad. Hol? - tapogattam végig - Itt?
- Aha. Bár már visszanőtt rá a szőr, de azért kiszúrható.
- Jah... másabb... Nem volt neked puhább a bundád?
- De - nyammogott. - Puhább volt. Csak nem volt elég szerintem a vitamin amit kaptunk, szóval most ilyen... drótos.
- Elsőre észre sem vettem - simogattam. - Nem szóltatok, hogy kevés?
- De. De azt mondták, hogy egyenlőek vagyunk az emberekkel, szóval azt kell ennünk amit nekik. Bezzeg a edzéseken meg sokkal többet kellett mozognunk, mert hogy jobban bírjuk, elvileg. Amúgy a másik nyúlnak is teljesen megváltozott a bundája - harapott nagyot az almájába.
- Köcsög katonaság. Remélem soha nem kell visszamenned.
- Nem hiszem.
- Hullik is a szőröd... Nagyon! - söpörtem le magamról kis fekete bundáját.
- Tudom. De ez van.
- Nem akarsz vitamint szedni?
- Ááá, nem. Nem vészes - kezdett már csak a csutka megmaradni, de azt is megrágcsálta.
- Azért a szárát ne edd meg! - néztem fel rá, amint kettéharapta a durva belsejét almájának.
- Azt nem szerettem meg, ne aggódj - nyammogott tovább. Majd néhány pillanattal később be is dobta az üres gyümölcsös tálba a fadarabot. - Végeztem.
- Akkor halkítsd le. Olvasni akarok - emeltem fel könyvemet.
Annyira elmerültem benne, hogy késő estig le se tettem. Akkor is csak azért csuktam be, mert már kezdtek összefolyni a betűk és fájt tőle a szemem. Mikor felkeltem Jiminről, hogy elrakjam, ő álmosan nyöszörögve fordult hasára. Úgyhogy kiküzdöttem alóla a távirányítót, kikapcsoltam a tévét majd ledőltem mellé.
- Végeztél? - sóhajtott.
- Nem. Majd holnap.
- Jó.
- Jó éjt nyuszikám! - vakargattam a fülét - Üdv itthon! - mire csak morgott egyet.
Másnap kora reggel arra keltem, hogy nyalogat, ami nem volt valami kellemes ébresztő.
- Mit csinálsz? - szegeztem neki kérdésemet, még csukott szemekkel mozdulatlanul.
- Csak... Kényeztetlek - hagyta abba.
- Azzal, hogy nyalogatsz?
- Igen... A másik nyúl, Minho tanította. Engem megnyugtatott - folytatta.
- Csupa nyál leszek. Hagyd abba! - fordultam el tőle, de ő jött utánam és nem hagyta abba. - Hagyjál! - hessegettem el, majd arcomon pihentettem kezemet, hogy véletlen se tudjon újra belekezdeni.
- De én szeretném!
- Akkor ott a kezem. Azt nyalogasd!
- Jó! - látott hozzá.
- Bleh... nem szeretem.
- De én igen.
- Csak ezért hagyom - aludtam lassan vissza.
Ő is elszenderülhetett, mert mire újból ébredezni kezdtem ő már félig rajtam feküdve szuszogott. Kimásztam alóla, majd kezemben telefonommal láttam hozzá reggeli dolgaimhoz. Válaszolgattam mindenkinek, kicsit nézelődtem a szokásos kedvenc oldalaimon, miközben az összes tervet elutasítottam. Visszakaptam a kis nyuszikámat és szerettem volna vele lenni így két év után, mielőtt még elkezdődött volna az utolsó egyetemi évem. Ezért elkényeztettem. Hagytam délig aludni, miközben kiolvastam a könyvem és újba is belekezdtem, majd mikor már a nap felén is túl voltunk kis trükköt vetettem be. Felvágtam egy mangót, majd a tányérral odaosontam ajtajához, melyet óvatosan kinyitottam. Imádta ezt a gyümölcsöt, ezért reménykedtem benne, hogy amint megérzi az illatát fel fog ébredni. Végig is tudtam nézni titokban, miként eljut az illat az orrába és szaglászni kezd még álmában. Hogy megrezzennek fülei, ujjai, lassan megmozdul, majd felemeli fejét. Visszaiszkoltam a nappaliba a tál gyümölccsel, mivel az volt a legközelebb a szobájához, és otthagytam neki, mint amolyan kis csali. Magára maradt a feldarabolt védtelen mangó, én pedig a konyhában rejtőztem el. Tudtam, éhes lesz majd, ezért készítettem még neki egy kis tál "reggelit". Nem mertem sokat, hátha pont nem azokat fogja megkívánni. Már mosogattam, mikor rágcsálást hallottam magam mögül.
- Felébredtél?
- Aha - válaszolt teleszájjal.
Azonnal letámadta az összekészített nasit, de még az sem volt elég neki. Úgy tapadt utána egész nap a hűtőhöz, mintha az gyémántot rejtegetne. Látszott rajta, mikor kedvére való növényre bukkant, mert aranyos kis nyuszifarka izgatottan kezdett mozogni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire örülni fog a sok zöldnek a hideg dobozban. Minden alkalommal megsajnáltam, mikor csillogó szemekkel hatalmasat harapott egy-egy répába, vagy retekbe, vagy bármi más finomságba. Nagyon rossz sora lehetett a katonaságban, de boldog voltam, hogy már otthon van. Így végre volt kivel játszanom, filmet néznem, délutáni szundit tartanom és még csak nem is fáztam. Főnyereménynek bizonyult hazatérése.
- Csinálsz nekem turmixot? - bújt arcomhoz, miközben hason fekve terültem szét a puha ágyon.
- Most nem. Tudod hol a turmix - fordultam el tőle, mire átmászott rajtam és újra a képemben találtam.
- Akkor se, ha szépen kérem?
- Én még alszok Jimin. Meg tudod oldani magadnak, nem?
- De én csak egy esetlen, fáradt, cuki hibrid vagyok.
- Tudod hol a gép meg a szójatej. Had aludjak még.
- Kérlek! - kezdte nyalogatni az arcomat.
- Ah! Fúj! Ne nyalogass! - fordultam el tőle és összegömbölyödtem, de ő jött utánam.
- Kérlek! - támadta le tarkómat.
- Uh! Ettől kirázott a hideg - pattantam fel. - Jó, csinálok! Miből kéred?
- Szuper! - jött utánam. - Nem is tudom.
Végül egy olyan turmixot rendelt tőlem, amit én nem szerettem volna megkóstolni. Még az illata sem volt jó, de neki ízlett. Mire szüleink hazaértek ő alig hagyott valami zöldet a hűtőben. Szerencsére számítottak erre, így bevásároltak. Míg Jimin ott ólálkodott körülöttük én bevonultam szobámba kis csendért. Nem sok időt hagyott, hogy foglalkozzak a saját dolgaimmal, de ez nem is volt nagy gond. Szerettem vele lenni és legfőképpen vele aludni. Olykor ráfeküdtem a fülére, párnának használtam, de nem zavarta. Ám egyik reggel, mikor újból nyalogatással ébresztett és én a takaró alá menekültem előle, felrótta nekem.
- Te bármit csinálhatsz velem, de én nem nyaldoshatlak? Hogy van ez?
- Cserébe etetlek. Így van ez.
- Már sokkal ritkábban csinálsz nekem enni. Szóval?... Legalább a kezedet had.
- Ahh... fárasztó vagy - takaróztam ki. - Tessék! - nyomtam arcára tenyeremet, amibe azonnal belenyalt. - Inkább ne! - töröltem az ágyneműbe, majd arcomra tettem vissza. - Így maximum.
- Köszönöm!
- Ugye tudod, hogy nem vagyok ideges, szóval nem kell megnyugtatnod?
- Igen. De... én az vagyok.
- Mitől? - pislogtam fel rá ujjaim közül.
- Rosszat álmodtam.
- De már nem álmodsz és minden rendben - vakargattam meg fülét. - Ne idegeskedj.
- Elmúlik... Azon gondolkoztam, hogy el kéne költöznöm amint kapok munkát.
- Ohh... de ne messzire!
- Az majd attól függ, hol lesz kiadó lakás. De arra gondoltam még, hogy... jöhetnél velem... Nem szeretnék egyedül lenni, de anyáékat sem akarom tovább lehúzni.
- Na ez az ötlet már jobban tetszik.
- Gyűjtögetek néhány hónapig, nézek ki egy lakást, aztán beköltözünk.
- De én még nem fogok tudni segíteni neked a pénzügyekben. Még van egy évem a diplomáig.
- Tudom, nem gond. Megoldom. Biztos találok munkát Busanban és nem akarok drága lakást. Nem zavar, ha utaznom kell kicsit a munkába.
- De attól még egy két szobás drága lesz.
- Két szobás?
- Hát... egyet akarsz? És ha lesz barátnőd, vagy... nekem valakim?
- Oh... erre nem is gondoltam - ült fel.
- Szerintem a barátnőd nem örülne, ha hármasban aludnánk.
- Nincs barátnőm.
- De csak lesz. Mert akarsz családot. Vagy nem?
- De igen. Ohm... ezt még át kell gondolnom.
- Nyugodtan. Addig én még pihenek kicsit - bújtam vissza a takaró alá.
Jimin nagyon el akart költözni. Napokig ezen gondolkozott, miközben kezdett elmerülni a munkakeresésben, ami nem ment könnyen. Szinte semmi tapasztalata nem volt a szakmájában, így elég nehezen vették fel viszonylag alacsony fizetéssel.
- Ebből nem tudnék kettőnknek elég nagy lakást kivenni. Pláne nem kétszobásat, amilyet szeretnél - ült le egyik este az ágyamra füleit lógatva néhány héttel azután, hogy már munkába állt.
- Feltétlenül most akarsz költözni? Ha megszerzem a diplomámat akkor tudnék segíteni és nem kéne csak neked fizetni - pakoltam el összehajtogatott ruháimat.
- De én vagyok a férfi, én vagyok az idősebb - sóhajtott nagyot. - Szopás az élet - nézett az asztalomra. - Mi ez a hógömb? - vette kezébe az említett tárgyat.
- Ajándékba kaptam.
- Tényleg? Uh! - szagolta meg, majd gyorsan vissza is tette a helyére - Egy pasitól?
- Hát... igen - csuktam vissza szekrényem ajtajait és leültem elé a földre. - Baj?
- Nem mondtad. Mikor kaptad? - emelkedtek meg érdeklődően fülei.
- Míg katonaságban voltál... De nem volt nagy dolog, ezért nem mondtam. Tudtam, hogy aggódnál.
- Volt pasid míg nem voltam itt? Miért nem éreztem? - húzódtak össze szemöldökei.
- Nem hívtam át. Csak én voltam nála... néhányszor. De nem volt hosszú a dolog.
- Lefeküdtetek? - pislogott rám szigorú tekintetével. Nem is tudtam, hogy képes ilyesmire.
- Igen, Hiszen jártunk - válaszoltam félve. - Viszont nem volt említésre méltó a te problémáid mellett, azért nem mondtam.
- Értem... - sóhajtott nagyot, majd felállt az ágyamról. - Lefekszem.
- Veled aludjak?
- Most ne. Fáradt vagyok - hagyta el szobámat.
Mérges lett kicsit, látszott rajta, ezért nem erőltettem rá magamat.
Jimin sokat dolgozott mikor már rendesen beletanult a pozíciójába, én pedig rengeteget tanultam ahogyan újból beköszöntött az egyetemi időszak, ezért sokkal kevesebb időt töltöttünk együtt. Ám ennek ellenére ugyanúgy kibeszéltük a napjainkat egymással, sokszor vittem neki nassolni valót a közeli zöldségestől és csináltam neki is másnapra ebédet.
- Köszönöm! - pakolta következő napi menüjét egy ételhordóba.
- Szívesen! - tettem rendet a konyhában.
- Biztos nem jó neked egy egyszobás lakás?
- Neked se lenne kényelmes.
- És mi lenne, ha csak sokat lennél nálam?
- Jimin - sóhajtottam.
- Ha lenne barátod, vagy nekem valakim, akkor ide visszajöhetnél. Akkor nem is nekem kéne eltartanom téged. Amiatt sem kellene aggódnod. Közben viszont nem lennénk anyáék terhére. Kérlek!
- Nagyon aranyos vagy, de így sosem fogunk tudni elszakadni egymástól.
- Miért, te el akarsz? - nyíltak nagyra szemei.
- Nem úgy értettem, ahogyan gondolod.
- Akkor hogy?
- Ha lesz családod úgyis alig fogjuk látni egymást. Főleg akkor, ha majd nekem is - fordultam felé.
- De az majd akkor lesz. Addig nem mindegy? Kérlek! Nem akarok egyedül lakni és anyáéknak is kijár a magánélet.
- Jól van. De olyan helyet nézz ami neked tetszik!
- Ha megígéred, hogy sokat alszol nálam, így lesz.
- Megígérem!
- Király! - vigyorgott. - Jó! Ez remek hír! - hagyott is ott és berohant szobájába.
Kivirult a következő pár napban. Folyton mosolygott amikor csak láttam, miközben anyáékkal is megosztotta az ötletét. Azt hittük örülnek neki, mert elsőre úgy tűnt, ám egyik este, mikor még Jimin sehol sem volt, elkaptak egy kis beszélgetésre.
- Biztos te is szeretnél vele lakni? Nem csak rábeszélt? - érdeklődtek.
- Tényleg szeretnék. Vagyis mondtam neki, hogy egy szoba kevés, mert gondolom lesz barátnője, de kettőt meg nem engedhet meg magának. Így is nagyon kedves tőle, hogy fizetni szeretne mindent nekem míg nem dolgozok.
- Ismered te is a hibrideket nem? Tanultatok róluk, ugye? - kérdezett ezúttal édesapám.
- Igen, miért?
- Nagyon ragaszkodóak. Ha mész vele sohasem lesz barátnője. Nem ritka az ilyesmi.
- De van, amitől jobban félünk? - grimaszolt édesanyám.
- Mitől?
- Tudod... ő egy nyúl. És teljesen tisztában van vele, hogy nem vagytok testvérek. Aggódtunk is emiatt mikor megszülettél.
- Mit akartok ezzel?
- Nem volt egyszerű örökbe fogadni őt. Egyáltalán nem akarták, hogy nálunk legyen. Mindenféleképpen egy szintén nyúl hibrid családhoz szerették volna adni, vagy olyanokhoz, akiknek fiaik vannak. Mivel féltek attól, hogy mennyire tudnak kötődni.
- Édesanyád azt szeretné mondani, hogy lehet majd többet akar tőled - szakította félbe anyukámat édesapám.
- De eddig sem akart. Sosem volt ebből gond. A heatjeit is máson vezette le. Sosem közeledett hozzám úgy - nem hittem nekik. Szerintem baromságokat beszéltek.
- Féltünk is mikor először el kellett vinnem, hogy nehogy téged kapjon el. Mikor megszülettél is féltünk tőle, hogy nem lesz képes téged testvéreként kezelni és habár most minden rendben, semmi jele annak, hogy többet akar, azért féltünk.
- Szerintem feleslegesen féltek. Jimin a bátyám, még ha genetikailag nem is. És szerintem lesz barátnője.
- Eddig sem volt kislányom - fonta össze karjait anyukám az asztalra támaszkodva. - Sohasem volt neki. És ha igazad is lesz és nem akar majd többet, akkor őt fogja megviselni, ha neked lesz valakid. Régen sok gond volt ebből, ezért is volt olyan nehéz őt adoptálni. Csak akkor még nem számoltunk veled.
- Volt már barátom és nem akadt ki. Nem volt vele gond - legalábbis nem amiatt, hogy volt, de ez nem volt lényeg.
- Reméljük nem is lesz.
- De ha tényleg szívesen laksz vele, akkor beszállunk az anyagiakba, míg le nem diplomázol - tért át apa a pénzügyekre.
- Jimin nem biztos, hogy örülne neki. Pont azért akar elköltözni, hogy rólatok is levegye a terhet.
- Csak a te részedet fizetnénk és már mondtuk neki. Elfogadja, ha sok időt töltesz nála.
- Ha neki megfelel, engem nem zavar.
- Rendben - állt fel apukám és otthagyott anyukámmal.
- Azért egy valamit kérnék tőled titkon kislányom.
- Mi az?
- Ha Jimin mégis olyat tesz, amit nem vártál, akkor szólj!
- Nem lesz baj anya - fogtam meg kezeit.
- De ha mégis... Apád nagyon kiakadna, de én valahol megérteném Jimint. Élete során rengetegszer emlékeztették, hogy nem való a családunkba. Sokszor sírt nekem mikor kicsi volt. Ezek mellett pedig nagyon ragaszkodó.
- Ezt már sokszor mondtad.
- Imád téged. Úgyhogy megérteném. Csak arra kérlek, majd figyelj oda, mit hogyan mondasz. Ő is a gyerekem és nem szeretnék egy követ sem látni rajta a nevével.
- Nem lesz semmi gond anya. Ne aggódj! - mosolyogtam, hogy megnyugtassam.
Gondoltam, hogy aggódni fognak, de teljesen más indokra számítottam. Nekem eszembe sem jutott ez a verzió. Én Jiminre mindig testvérként néztem, felőle is azt éreztem, családtagként kezel. Nem volt egyetlen olyan mozdulata sem szerintem, ami arra irányult volna, hogy másfajta kapcsolatba kezdjünk, de szüleink ezzel a kis beszélgetéssel szépen bogarat ültettek a fülembe. Elkezdtem néha más szemmel elemezni mozdulatait, mely nem tett túl jót a kapcsolatunknak.
Ám ettől függetlenül elköltözött, én pedig néhány cuccommal mentem utána. Felkészültem, hogy sokat leszek ott, de nem mindennap, így nem pakoltam át az összes holmimat. Otthonosan berendezkedtünk és bár az elején fura volt, hogy más nem jött haza rajtunk kívül, azért jól megvoltunk. Hétközben néha otthon aludtam, olyankor pedig ő a szabadidejét a konditeremben töltötte, bár elég ritkán fordult ez elő, hétvégenként pedig mindketten hazaugrottunk ebédre szüleinkhez, viszont minden vasárnapot szigorú lustálkodással töltöttünk, mialatt azon küzdöttünk, ki alszik el az új puha szőnyegen. Minden rendben ment, még a heatjeit is jól viselte, természetesen egyedül, mert arra az időre én hazaköltöztem, de azért néha ránéztem, hogy jól van-e. Viszont lassan kezdtem megérteni, miért aggódtak annyira a szüleink.
- Borzasztó volt a mai nap - dobott le egy nagy zacskót a kanapéra.
- Mi ez? - kezdtem turkálni benne. - Csokoládé?
- Igen. Valentin nap van. Egész nap nem volt egy perc nyugtom sem - vette le kabátját.
- Ezek után ne mond nekem, hogy nincs egy nő se ezek között aki kicsit is érdekelne. Úh! Csokinyusziiii! Jaj, de aranyos! - vettem ki a zacskóból és felmutattam neki.
- Nem akarok más nőt.
- Más nőt?
- Jó ez így. Nem kell nekem senki - ment, hogy felakassza vastag ruháját a fogasra. - Te adtál valakinek csokit?
- Nem igazán. El is felejtettem. Megehetem a csokidat?
- Nyugodtan. Én már idegességemben eleget ettem. Rosszul vagyok lassan tőle. Van valami vacsira? - sétált át a konyhába.
- Jah, csináltam bibimbapot. Raktam el neked is - csomagoltam ki a nyuszit.
- Szuper! - tépte fel a hűtőt. Összepakolt egy tálra magának mindent, majd leült mellém falatozni ő is. - Senkinek sem vettél csokit?
- A-a.
- Még... nekem se? - nézett rám hatalmas szemekkel érdeklődően.
- Hát... nem tudtam, hogy... - izgultam kicsit. Beugrott amit szüleim mondtak és nem tudtam, miért kérdezi, vagy mit kéne válaszolnom.
- Szerinted nem vagyok jó pasi? - kezdtek süllyedni fülei.
- A bátyám vagy.
- Hát... igazából nem vagyok a vértestvéred - evett tovább engem nézve.
- De szerintem igen - foglalkoztam inkább az édességekkel.
- Sosem néztél rám úgy, mint egy férfira? Még katonaság után sem?
- Utána inkább úgy néztem rád, mint szegény házinyuszimra, aki rettenetesen lefogyott - kutakodtam a csokoládék között.
- Mi lenne, ha innentől inkább férfiként próbálnál rám nézni?
- Jimin - sóhajtottam nagyot. Tényleg elindulunk ebbe az irányba?
- Mi az? - dermedt le engem bámulva.
- Csak... - néztem szemeibe. Láttam bennük, hogy most nagyon oda kell figyelnem, mit mondok és valahogyan nem akart kicsúszni a számon az, amit gondoltam. Ő az én nyuszikám, nem akarom összetörni a kis szívét! - Túl cuki vagy hozzá.
- Akkor lövetek piercinget a füleimbe meg az orromba és rossz nyuszi leszek - rágcsált tovább.
- Inkább ne. Nem állna jól. Meg szerintem ki is rúgnának.
- Lehet - gondolkozott el. - Szóval nem vagyok elég férfias. Majd dolgozok rajta.
- A sok csoki azt bizonyítja, hogy nincs ám igazam. Jaj, ezt nézd! Szerelmes nyuszik - mutattam neki. - Az egyik fehér csokiból van a másik barnából és puszit adnak egymásnak. Ez nagyon aranyos!... Megehetem?
- Nyugodtan.
Sikerült elterelnem a témát arról, hogy én hogyan nézek rá, de tudtam, ezzel még nincs vége a beszélgetésnek. Mivel pedig felfedeztem az első jelét annak, hogy ő egyáltalán nem úgy tekint rám, mint a kishúgára, így másnap otthon leültem beszélgetni anyával. Apámtól féltem. Ő valószínűleg azonnal közbeszólt volna és rosszra fordultak volna a dolgok.
- Igazatok volt anya - csuktam be mögötte szobám ajtaját.
- Mifelől?
- Jimin rákérdezett, hogy szerintem nem-e jó pasi. És ugye mondtátok, hogy lehet majd többet akar. Nem tudtam nem arra gondolni amit mondtatok. Persze lehet nincs igazam, de azért aggódok. Néha furcsán viselkedik, vagy csak én látom bele, nem tudom - ültem le ágyamra.
- Lehetséges, hogy Jimin beléd szeret - foglalt helyet székemen mosolyogva. - Aranyosak lennétek ám együtt.
- Túl sok doramat nézel anya. Szerintem ez... ez... félelmetes. Mármint... ő a testvérem.
- Tudod, hogy ez nem igaz. Csak együtt nőttetek fel.
- Ő is pont ezt mondta. De nekem olyan, mint a bátyám.
- Próbáld meg lecserélni a szemüveged amin keresztül szemléled. Két teljesen különböző ember vagytok, semmi genetikai hasonlóság nincs bennetek. Olyan, mintha ő lett volna a szomszéd kisfiú aki folyton nálunk lett volna. Próbálj így nézni rá. De ha nem megy, akkor utasítsd el kedvesen és szólj. Mert akkor foglalkozni kell ezzel a problémával.
- És az mit jelent?
- Hát... a hibridekben benne van a hűség. Nagyon maguk alatt tudnak lenni ha az, aki iránt hűségesek, nem kívánja őket az életükbe olyan mértékben, mint szeretnék. Sok öngyilkos hibrid volt mikor mi fiatalok voltunk pont emiatt. Ezért nem akarták, hogy mi neveljük fel. És ezért nagyon fontos, hogy szólj, ha elutasítod. Figyelni kell akkor rá.
- De én szeretném az életembe, csak nem úgy, ahogyan ő - terültem el ágyamon. De nehéz egy hibriddel!
- Ha ő többet akar akkor nincs középút. Gondold át kislányom - csapott combomra anyukám. - Bárhogyan alakul, megoldjuk - indult kifele szobámból.
- Rendben... Anya! - ültem fel.
- Igen? - torpant meg ajtómban.
- Apának nem kéne elmondani. Félek, hogy rögtön Jiminhez menne és rosszul alakulna minden, még mielőtt rájönnék, mit akarok.
- Én sem terveztem. Apád sokszor meggondolatlanul cselekszik - mosolygott édesanyám majd magamra hagyott.
Nézzem más szemüvegen keresztül. Könnyű ezt mondani. Az egész életemet úgy éltem le, hogy ő a testvérem, még ha sokszor hallottam is, hogy ez nem igaz. Vele nőttem fel, ő vigyázott rám, ő vigasztalt, vele aludtam, vele mentem mindenhova. Majd mikor neki volt szüksége rám megtettem mindent érte, mert a családom, az én nyuszim. Igen... a nyuszim... akit nagyon szeretek.
Megrémített az, amit édesanyám mondott. Hogy mennyi hibrid lett öngyilkos különböző visszautasítások miatt, mert annyira ragaszkodnak. Ettől féltem a legjobban. Nagy teher volt számomra a döntéshozás szempontjából, de abban igazat adtam anyának, hogy muszáj tudnom. Mert ha nem adja tudtomra, akkor lehet nem leszek olyan óvatos, mint kellene és végül elveszíteném teljesen. Azt pedig biztos nem éltem volna túl. Képben kellett lennem, ez igaz, de akkor is iszonyatosan nehéz feladat volt úgy tekinteni Jiminre, mint egy potenciális párra, nem pedig az én nyuszimra.
- Hanyadika van? - sétált ki a fürdőből.
- Tizenhárom. Miért? - pillantottam fel rá a kanapén ülve, amint a nappaliba ért. Már nem is volt olyan nehéz férfiként nézni rá, hogy csak egy törülköző lógott a derekán, mialatt haját szárítgatta egy kisebbel.
- Szóval, holnap tizennégy.
- Igen. Briliáns elme a tied.
- Mindjárt jövök - tűnt el a hálóban, majd néhány pillanattal később megjelent egy boxerban. Persze nem ez volt a legfontosabb, de bennem valahogy ez maradt meg. Sosem mászkált előttem félmeztelenül, ez volt az első alkalom. - Nyisd ki! - nyomott kezembe egy kis dobozt.
- Mi ez?
- Holnap március tizennégy. Fehér nap. Nyisd ki!
- Hát jó... - bontottam ki az ajándékot. - Ez egy nyuszi?
- Igen. Egy marcipánból készült nyuszi. Külön rendelésre csinálták. Tizenhat centi magas, a füleit és a farkát pedig rólam mintázták attól függetlenül, hogy ő fehér.
- Nekem csináltattad? - néztem rá.
- Igen. Remélem tetszik - mosolygott, miközben mozgatta füleit. Mindig így szárította őket mikor hajat mosott.
- Nagyon - pillantottam újra az ajándékára, mely egy átlátszó műanyag dobozkában állt hátsó lábain, füleit pedig érdeklődően emelte a magasba. - Most szégyenlem magam, hogy én meg nem vettem neked semmit egy hónapja. Nagyon szar testvér vagyok.
- Dehogyis. Csak ez nem... testvéres dolog - puszilta meg arcomat. - Holnap korán kelek és biztos nehéz napom lesz. Tuti minden nő egész nap a nyakamra fog járni, hogy vettem-e nekik viszonzásnak valamit. De mekkorát fognak koppanni, hogy nem - indult vissza lefeküdni. - Öröm lesz nézni a kiábrándult arcokat - kuncogott magában.
Jimin külön nekem csináltatott a szerelmesek egyik ünnepére egy egyedi ajándékot. Ezt már nem vehettem puszta testvéri kedveskedésnek, annyira nyilvánvaló volt, hogy így kiszámolta, majd még meg is jegyezte, más nőnek nem vett semmit. Jimin lépni akart. Lassan ugyan, de haladni szeretett volna felfele. Én pedig... nem tudtam még akkor. Az állam leesett amint megláttam félmeztelenül, néhány pillanatra el is felejtettem, hogy a fogadott testvérem, majd akkor is kiesett ez a fejemből mikor megkaptam a kis ajándékát, ám nem tudtam végleg megszabadulni ettől a gondolattól. Leraktam a konyhapultra a szó szerint édes is nyuszit, majd bámultam néhány pillanatig.
- Jó na! Ne szólj bele! Bepótolom az ajándékát. Csak még nem tudom, hogyan - hagytam ott a marcipán figurát, hogy lezuhanyozzak én is, majd ledőlhessek mellé.
Néhány pillanatra azért megálltam az ágy mellett és megnéztem halványan kirajzolódó körvonalait a sötétben. Pont olyan volt, mint bármelyik másik ember. Igaza volt mindenkinek, nem a vértestvérem, de mégis a testvérem, még ha fogadott is. Ezek mellett viszont elképesztően figyelmes és... szexi. Ám akkor is a bátyám volt. Legalábbis én annak tekintettem.
Ott hadakoztam magammal, mire egy nagy sóhaj kíséretében feladtam aznapra. Még utoljára ellenőriztem mobilomon az ébresztőt, majd készültem letenni a szekrényre, mikor megszólalt.
- Megetted?
- Te jó ég! - majdnem eldobtam a telefonomat, úgy halálra rémített. - Dehogy ettem. Sosem fogom. Dísz.
- Azt hittem elmajszoltad.
- Én meg azt, hogy alszol. - tetem le mobilomat.
- Próbálkozok, de nem megy.
- Azért ne tarts ébren feleslegesen, mert én tudnék aludni. - dőltem le mellé.
- Nem foglak - karolt át és magához húzott.
- Mikor lettél te ilyen erős?
- Mindig ilyen erős voltam, de sshhh! Aludj! - sisegett a fülembe.
- Alszok is... Jimin?
- Igen?
- Nem szeretem, ha nyalogatsz.
- Még mindig nem nyugtat meg? - folytatta útját nyakamon.
- Nem! Inkább csikiz.
- Hmm... - hagyta abba - És ez? - tért át inkább a hajammal való játszadozásra.
- Ez kellemes.
- Akkor jó éjszakát! - súgta oda.
- Neked is.
Remekül aludtam mellette annak ellenére, hogy miket álmodtam. Már magam sem voltam tisztában a valósággal, annyi minden történt a fejemben és olyan váratlan ébresztésben volt részem. Bár már keltett nyalogatással, de még sohasem ért ennyire hirtelen. Azonnal elhessegettem, ahogyan szoktam, mire ő csak egy mosollyal ajándékozott meg, majd már ment is készülődni. Jimin, mint pasim... Még mindig lehetetlen volt elképzelni.
- Kérsz gyümölcssalátát? - jelent meg az ajtóban, míg én fetrengtem döntésképtelenségemből fakadó kínomban az ágyon.
- Igen. Köszönöm! - válaszoltam és akkor véltem felfedezni, hogy nagyon megkedvelte a félmeztelenül rohangálást a lakásban.
- Akkor csinálok neked is! - tűnt el hatalmas füleivel.
A csokinyuszival úgy éreztem minden megváltozott. Pedig nem. Egyáltalán nem viselkedett máshogyan, teljesen olyan volt, mint máskor, csak én kezdtem más szemmel tekinteni rá. A figyelmességét lassan többre értékeltem puszta testvéri törődésnél. A reggelit, amit máskor is megkérdezett már, bár nem volt rendszeres, a búcsúpuszit, mellyel minden alkalommal megdobott ha elváltunk, a fáradt öleléseit, mikor egy hosszú nap után esett haza és az éjszakai bújását, meg a megannyi édes kis dolgot, ami egy testvérre, vagyis sokkal inkább egy ragaszkodó hibridre jellemző. Ám egy olyan édes példányra, aki lehet többet akar tőlem, nekem pedig meg kellett barátkoznom a gondolattal, hiszen olyan hatalmas szakadék volt a két lehetőség között. Elvesztem örökre, vagy lecserélem a szemüvegemet egy szívecskésre, hogy mindent rózsaszínben lássak. Az utóbbi jobban tetszett, még ha olyan iszonyatosan nehéz is volt. Végül azonban arra gondoltam, lehet csak azért ilyen bonyolult, mert Jimin nem lép semmit. Az a csokinyuszi volt az egyetlen, mellyel be merte tenni meztelen lábacskáját szívem kis kertkapuján, de ott meg is torpant. Arra gondoltam, lehet ha kicsit haladnánk könnyebben menne számomra is a kulcs megtalálása. Úgyhogy különleges ajándékot szerettem volna neki adni, amivel elmaradtam. Nem volt egyszerű kitalálni, de aztán rájöttem, hogy végig ott volt az orrom előtt.
- Ül! - nyomtam le a kanapéra egyik vasárnap, amint visszatértem az meglepetésével ami frissen készült el nem sokkal korábban.
- Rosszat csináltam? - nézett fel rám érdeklődően magasba meredő füleivel.
- Nem. Csukd be a szemed!
- Kezdek félni - fogadott szót, én pedig kihámoztam a táskámból a kis csomagot, majd leülve elé a földre, tartottam azt orra elé.
- Kinyithatod... Boldog Valentin napot!
- De... - pillantott az ajándékra, majd rám, majd az ajándékra. - Az nem most van.
- Tudom. Viszont én nem adtam neked semmit. Szerettem volna pótolni. Na? Tetszik?
- Igen... - vette el. - Honnan van?
- Kerestem neten cukrászokat, majd körbevittem egy képet a tiédről. Az egyik eladó halványan emlékezett rád, így elvileg ugyanott csináltattam, ahol te az enyémet. Fekete nyuszi, mint te.
- Nagyon aranyos - nézte meg jobban és lassan elmosolyodott.
- Ugyanakkora, mint az enyém. Úgy szerettem volna, ha összeillenek. A szájában lévő répa olyan, mintha épp kedveskedne a másiknak.
- Tényleg? - lepődött meg. - Nézzük meg! - pattant fel a kanapéról és a konyhapulthoz sietett. Levette mindkét nyuszikáról a műanyag búrát, majd összetette őket.
- Jah, tényleg! A mancsa hozzáér a másikhoz. Azt mondta a cukrász, hogy így jobban összeillenek majd. Nem csak két egyszerű nyúl lesz egymás mellett, de szerintem az már picit erőltetett - álltam Jimin mögött.
- Hát ez rém aranyos. Mintha meglökné hogy, nézd mit hoztam.
- Igen. Cukik. Akkor tetszik?
- Nagyon! - fordult felém. - Aranyosak - lépett hozzám.
- Szerintem is... - tapadtak rajta szemeim és izgulni kezdtem. Úgy éreztem, ezzel sikerült szintet ugranunk, ő pedig biztosra akart menni.
- Annyira különböznek... nem lehetnek testvérek.
- Nem is azok...
- Akkor micsodák? - állt meg néhány centire tőlem és életemben először izgultam, hogy megsértette a személyes teremet.
- Nem tudom... Szerinted? - de nem válaszolt.
Csendben, szépen lassan lopta el a köztünk lévő távolságot. Hosszú óráknak tűnt, ahogyan közeledett hozzám és végül egy félénk, gyors csókot, vagy inkább puszit nyomott ajkaimra. Sikerült, megtaláltam az apró aranyló kulcsocskát lelkem ajtajához, mely mögött ott toporgott már Jimin. Ahogyan felpillantottam szemeibe többé már nem volt a fogadott bátyám. Csupán egy édes hibrid nyuszi, aki éppen hatalmas fülei hegyéig elvörösödött. Nem mondott semmit, azt hiszem várt valamit tőlem, de én éppen annyira le voltam sokkolva, hogy egy hang sem jött ki a számon. Hosszú pillanatok teltek el ebben a kínos csendben, mire ő valamilyen elhatározástól vezérelve elvonult a hálóba.
Mit kellett volna reagálnom? Hogyan kellett volna? Nem tudom megmondani még most sem. Csak álltam ott, mint egy darab fa és fejemet fogva gondolkodtam. Azt sem tudtam, hogy jól vagyok-e, olyan forró volt az arcom, miközben majd leégtek rólam ruháim. Megcsókolt, Jimin megcsókolt, még ha ez csupán egy rövidke puszit is jelentett. Szinte teljesen elveszve ebben a gondolatban dobtam le magamat a kanapéra. Boldog voltam, de közben izgulni kezdtem, ahogyan továbbgondoltam a dolgokat. Hogyan fogunk ezután egymáshoz viszonyulni, hogyan fogunk beszélgetni, vagy együtt aludni, ha még csak megszólalni sem tudtunk az apró puszi után. Aggódtam minden miatt, nehogy romba döntse a kettőnk közötti kapcsolatot ez a kis tett.
- Hozzak majd valamit? - bukkant fel Isten tudja csak mennyi idő múlva.
- Nem kell... Hova mész? - néztem, ahogyan gyorsan felkapta cipőjét.
- Találkozok Minhoval. Nem tudom, mikor jövök. De... - állt fel és megigazgatva ruháit nézett rám, majd egy nagy sóhajjal folytatta. - De, ha kell valami, írj. Bemegyek boltba hazafele.
- Rendben - vártam, hogy majd ad puszit, ahogyan szokott, ám végül úgy tűnt, ez nincs a tervei között. - Vigyázz magadra!
- Vigyázok. Hívj, ha baj van! Szia! - köszönt el tőlem és már csukódott is az ajtó mögötte.
A nap hátralévő részében nem láttam. Kicsit aggódtam érte, de nem mertem írni neki. Hirtelen nem tudtam, hogyha még nem léptünk volna előre, akkor mit tennék, ezért nem szerettem volna zavarni. Gondoltam, inkább megvárom otthon, ahogy pedig közeledett az este elmerültem a doramak világában és egyre mesebelibb ötleteim támadtak. Mikor leszállt az éj már nagyon aggódtam, így legyőzve a kis megszeppent "tini" énemet, ráírtam. Szinte azonnal válaszolt és megígérte, siet vissza, hogy ne legyek egyedül, ám addig szépen felépítettem egy tervet. Gyorsan lezuhanyoztam, majd telefonommal együtt lefeküdtem közös ágyunkra. Próbáltam magamat lekötni érkezéséig, de így is percenként csekkoltam az órát, hogy mikor jön már. Viszont ennek köszönhetően pontosan emlékszem, mikor ért haza. Azonnal letettem a telefonomat az éjjeliszekrényre, majd elterültem az egész ágyon, hogy véletlenül se legyen könnyű dolga. Hallottam, amint járkált, valamit pakolászott, végül pedig közeledett a hálóhoz. Nagyot sóhajtott mielőtt bátortalanul benyitott. Meg sem mozdultam, semmi jelét nem adtam ébrenlétemnek, így nem szólalt meg. Azt hitte, alszok. Halkan visszacsukta az ajtót, majd a következő amit hallottam már a zuhany volt. Feltűnően sokáig állt a csobogó víz alatt. Máskor sosem töltött ennyi időt bent, de most kifejezetten elhúzta, mielőtt elzárta volna. Izgulni kezdtem mikor nyílt a fürdő ajtaja, majd szabályosan a fülembe ugrott a szívem, amint ugyanez történt a hálóéval is. Lekapcsolta a villanyt a folyosón és mobiljával világított, míg le nem ült az ágyra. Ám nem volt könnyű dolga, ugyanis nem hagytam neki elég helyet. Kénytelen volt hozzámérni, ami máskor sosem jelentett gondot neki. Megszokott volt, hogy odébb pakoltuk a másikat, mikor az láb alatt volt, de már változott a felállás. Máshogyan viszonyultunk egymáshoz. Ezért vártam, mit fog tenni. Éreztem, amint hezitál, majd végül esetlenül próbál kicsit odébb hessegetni. Megelégeltem, ezért "felkeltem" hozzá.
- Hazaértél? Mennyi az idő? - mintha nem tudtam volna.
- Késő van. Ideengedsz? - mászott be a takaró alá.
- Csak ha aludhatok rajtad.
- Most... nem jó ötlet. Sojut ittunk. Érezni rajtam.
- Biztos? Nekem nincs jó orrom, de nem érzem - másztam fel rá, hogy megszagoljam, ezzel pedig sikerült egy olyan kínos helyzetet teremtenem, ami elsőre jó ötletnek tűnt, ám amint végrehajtottam, már nem volt az.
- Lehet csak... szerencsém van, hogy nem bűzlök - dermedt le.
- Lehet... Mi volt Minhoval? - támaszkodtam mellkasán és arcát néztem, bár semmit nem láttam a sötétben.
- Semmi. Csak régen találkoztunk és ráért. Csupán összefutottunk egy kicsit beszélgetni. Semmi... különös.
- Értem... Késő van, holnap korán kelünk - tettem le fejemet és átöleltem. - Jó éjt!
- Jó éjszakát! - simogatta meg karomat.
Sokáig nem tudtam még álomba szenderülni, de szerencsére ő sem. Hallottam, amint hevesen vert szíve és ahogyan kapkodta a levegőt, pedig meg sem mozdultam. Milliószor pihentünk így egymáson, de ő mégis izgult. Úgy éreztem, nem mer megmoccanni, nehogy engem felkeltsen. Viszont én bátorítani szerettem volna, ezért jobban hozzásimultam. Újabb jónak tűnő, ám rettenetes ötlet. Amint kényelmesen ráfeküdtem megéreztem, miért nem akar mozdulni. Azt hiszem, mindketten meglepődtünk, de főleg ő. Egy pillanatra elakadt a lélegzete és én sem tudtam, mit tegyek.
- Szomjas vagyok - pattantam fel róla és kiviharzottam a szobából.
Azért ekkora lépésre nem számítottam. Ott álltam a sötét konyhában, támasztottam a falhoz közelebb eső pultot és döntöttem magamba a pohárból a vizet, mintha napok óta szomjaznék. Mikor kiürült sem tettem le, annyira elkalandoztam, mit is kéne most lépnem. Ahhoz, hogy visszamenjek, semmi erőm sem volt, ezért egy alternatív megoldást kellett találnom. Valahogyan szereznem kellett egy takarót és egy párnát, hogy ne fázzak meg, ha már önmagamat száműztem a kanapéra.
- Minden rendben? - jelent meg sötét alakja a másik konyhapult mögött a háló felől.
- Persze... - tettem le végre az üres poharat a pultra.
- Bocsánatot szeretnék kérni a mai viselkedésemért - állt meg ott helyben lehajtott fejjel. - Nem tudom mit képzeltem. Biztos a heatem. Bár még van egy kis időm addig... Sajnálom, ha zavarba hoztalak bármivel. Ígérem, többet nem fordul elő - lógatta füleit. Azokat a szép nagy fekete füleit. Szinte a padlót mosta fel velük.
- Semmi gond csak...
- Elkalandoztam. Nem szabadott volna. Többet nem lesz ilyen - tolta el az ő általa ajándékba adott nyuszit, az enyémtől. Azóta is úgy álltak a pulton egymáshoz illesztve eddig a pillanatig. - Megígérem.
Hirtelen már nem izgultam a következő lépés miatt, hanem összeszorult a szívem, ahogyan két kis ajándék eltávolodott egymástól, miközben Jimin fülei már inkább tűntek valami kis plüss kelléknek, mint sem igazinak, úgy omlottak le fejéről.
- Nincs semmi gond. Csak... - sétáltam oda hozzá és megtámaszkodtam a pult másik oldalán pont vele szemben. - Hirtelen jött - nézegettem a nyuszikat. Nem akartam Jimint magára hagyni. - Meglepett picit - fogtam meg az én ajándékomat is, majd az övéhez igazítottam. - De nem árt egy kis meglepetés néha.
Azonnal felkapta a fejét. Engem nézett, még ha szemeit nem is láttam a sötétben. Fülei rögtön az egekbe emelkedtek, visszatért beléjük az élet, belém pedig az izgatottság. Közelebb hajolt hozzám éreztem, amint puha ajkai újból az enyémekhez érnek. Félénk volt ezúttal is, csak egy rövid puszival ajándékozott meg, de nem hagytam ennyiben a dolgot. Utána mozdultam. Most többet szerettem volna, ezért nem engedtem el. Visszacsókoltam, nem hagytam menekülni, majd lassan mozogni kezdtem. Bátrabb lett ettől, de továbbra is óvatos maradt. Nem mert még újítani, nyelvét szigorúan szájában tartotta és óvatosan reagált minden apró lépésemre. Percekig csüngtünk egymáson, élveztük végre a másikat, hogy nem korlátoz minket senki és semmi, csupán saját igényeink. Életem egyik legjobb élménye volt megérezni csókja ízét, melynek azonnal függőjévé váltam. Alig tudtam elengedni, de muszáj volt.
- Aludhatok a kanapén, ha... gondolod.
- Dehogyis! - mosolyodtam el. Még csak az kéne! - Aludj velem bent!
- Köszönöm!
Mondanám, hogy azzal a nappal semmi sem változott közöttünk, mert elég sok minden megmaradt a maga formájában, de mégis volt néhány új dolog. Például a reggeli ébresztés, ami végre átfordult reggeli csókba a nyalogatás helyett. Sokkal kellemesebb volt erre kelni, mint apró nyelvére nyakamban. De azt is jobban szerettem, mikor eldőltünk este a kanapén tévét nézni még kicsit, ő pedig megállás nélkül játszadozott hajammal. Kellett az a csók, ami rávett, hogy máshogy nézzek rá. Nagy szükségem volt erre. Ha nem lépte volna meg, lehet elvesztettem volna, mert még mindig bennem lett volna a gondolat, hogy nem helyes, pedig nem is voltunk soha igazi testvérek, csupán fogadottak.
- Holnap jobb lenne, ha otthon aludnál egy ideig - szólalt meg egyik este mikor bedőltünk az ágyba.
- Rendben. Hozzak azért enni valamit? - tudtam, hogy a heatje miatt mondta. Azt sosem töltöttem vele, nem lett volna jó ötlet egyikünk szerint sem.
- Ne! - vágta rá azonnal, amin meglepődtem. Ennyire hevesen sosem utasít el semmit. - Nem kell, köszönöm. Menj oda haza rögtön. - kapcsolta le a villanyt, majd a szekrényre dobta telefonját és befeküdt mellém.
- Azért benézek majd, hogy megvagy-e.
- Kérlek, ne! Már most sem érzem jól magam. Sosem szokott ilyen lenni, kicsit aggódok is miatta. Inkább ne kockáztassunk semmit.
- De egyszer el kell kezdenünk, hogy veled töltöm, nem? - bújtam hozzá.
- Azt nem most fogjuk. Főleg nem... nem így. Az első alkalmat sem így akarom, hogy aztán meg is sérülj. Azt sem tudom már, hogyan kell csinálni.
- Jimin! - állítottam le. - Most csak arról volt szó, hogy hozok neked enni, meg rád nézek, nehogy romoljon az állapotod. Nem arról, hogy... úgy segítek.
- Nő vagy. Ráadásul... Szóval nő vagy. Nem számít, hogy mit akarsz, ha elengedem magamat.
- De még sosem volt baj.
- Tudom, de nem is voltam ilyen rosszul előtte. Előre is bocsánatot kérek, ha megsütlek az este. Hol lázas vagyok, hol nem - puszilt fejemre.
- Rendben, de... nem lesz gond - öleltem meg.
Igaza volt. Nem egyszer keltem arra az éjszaka folyamán, hogy lefolyik rólam a ruhám is. Jimin persze meg sem ébredt, viszont ettől eltekintve szenvedett minden alkalommal. Kapkodta a levegőt, leverte a víz és tűz forró volt néha. Pár percig tartott csak ez miután felkeltem rá. Utána lassan jobban lett, rendeződött a légzése is, majd úgy szundikált tovább, mintha mi sem történt volna. Tényleg másfajta heat volt ez, mint korábban. Sokkal rosszabban nézett ki reggel is, mikor kikeltem mellőle, de akkor még tudtam vele értelmesen kommunikálni. Mikor elköszöntem tőle magánál volt, de rosszabbodott az állapota. Csak feküdt akkor már az ágyában, mely mellé több üveg vizet is odakészítettem, és hatalmasakat pislogva mondott búcsút nekem pár napra. Nem beszéltünk, míg jobban nem lett, csupán édesapánk ment át egyszer, hogy ránézzen. Ugyan nem volt annyira rossz állapotban szerinte, mint mielőtt nem szedte a bogyókat, de még ennyire szarul sem volt azóta. Kicsit aggasztó volt az állapota, de nem bírtam ezek után sem elzavarni dokihoz. Nem akart menni, elvolt a bogyóival, mivel pedig semmi baja nem keletkezett az esetből, nem tulajdonított neki nagy jelentőséget mindaddig, amíg néhány nappal azután, hogy véget ért a heatje és már nála aludtam, fel nem keltett az éjszaka közepén. Először azt sem tudtam hol vagyok, csak nyakamban éreztem puha ajkait és ficánkoló nyelvét. Majd ráeszméltem, hogy fenekemet fogdossa, miközben magára húz. Alig tért vissza belém az erő, hogy felszólaljak.
- Jimin... mit csinálsz? - nyögtem végre ki.
- Nem bírom ki. Dugjunk!
- Jimin! - feszültek neki kezeim mellkasának, hogy eltoljam, de sokkal erősebb volt nálam. - Engedj el! Jimin, hagyj békén! - próbáltam szabadulni, de súlyával egyenesen a matracnak szegezett. Végül azonban találtam megoldást. Megfogtam az egyik ágaskodó fülét és meghúztam, mire hangosan felnyögve lefordult rólam.
- Ahhh! Ez fájt! - pattant ki az ágyból. - Áááá! - kapcsolt villanyt, miközben már a fájdalomtól torzult arccal masszírozgatta fülecskéjét.
- Sajnálom. Ugye nem súlyos? - másztam utána. - Nagyon fáj?
- Igen... - szipogott. Azt hiszem, eltúloztam. - Nagyon, de szerintem rendbe jön.
- Sajnálom. Gyere ide! - tártam szét karjaimat. Félve odasétált hozzám, majd visszamászva az ágyra bújt állam alá. - Sajnálom - simogattam gyengéden sérült tesztrészét. - Jobb?
- Kicsit.
- De miért másztál rám? - ölelgettem. - Azt hittem, már elmúlt a heated.
- Én... nem is tudom... - csüggedt füle, kivéve azt, amelyiket meghúztam. Mert azt fogtam és masszíroztam.
- Jól vagy azért? Mármint, füled is meg te is?
- Igen. Bár a fülem az fáj és fog is még egy kicsit - engedett el és felült. - De nem érzem, hogy bármi maradandót okoztál volna. Tudom mozgatni. - mutatta. - Bár ha reggelre bedagad, elmegyek vele orvoshoz.
- Sajnálom... tényleg.
- Megértelek. Nem tudom, mi ütött belém. Inkább kimegyek a kanapéra - fogta meg párnáját.
- Maradj! Ne menj ki, kérlek. Akkor ki melegít engem?
- Hát... - nézett rám. - Biztos vagy benne?
- Igen.
- Rendben - kelt fel, hogy lekapcsolja a villanyt, majd visszadőlt mellém.
Ölelgettem és masszíroztam tovább fájó fülecskéjét, hogy el tudjon aludni. Végül újra elszundított és nem keltett fel többször, viszont nem is tudott volna, hiszen nem pihentem túl sokat. Minden alkalommal mikor megmoccant, megébredtem, ellenőriztem, hogy jól van-e, majd megnyugodva dőltem vissza mellé. Fárasztó este volt, de a reggel még kimerítőbbnek bizonyult már az első pillanattól fogva.
- Jó reggelt! - üdvözöltem, hiszen ezúttal is azonnal magamhoz tértem amint felemelte a fejét.
- Jó reggelt! - sóhajtott nagyot.
- Minden oké? - simogattam meg hátát. Éppen hason feküdt és kezét lógatta az ágy másik felén.
- Nem tudom.
- Mi a baj? - támaszkodtam fel.
- Hát... - ült fel és hátát mutatta nekem. - Felrobban a fejem.
- Hozzak neked gyógyszer? - másztam mögé és masszírozni kezdtem tarkóját.
- Ahh... - nyögött fel. - Nem kell.
- Füled?
- Sajog még, de nem vészes - ejtette le fejét, hogy jobban hozzáférjek.
- Ennek örülök... Jobb lett? - pusziltam tarkójára.
- Én... tudom mi bajom.
- Igen? - kezdtem masszírozni hajtöveit is.
- Kis nyuszikat akarok - fordult meg.
- M-m-mi van? - kerekedtek el szemeim.
- Csináljunk kis nyuszikat - mászott rám. - Aranyos kis nyuszikat. Olyan szépeket, mint te, az én füleimmel. Pici nyuszikat akarok a pocakodba.
- Jimin? - nyomtam szájára a kezemet, mielőtt még meg tudott volna csókolni. - Mi a francot akarsz? - mire csak hümmögött egyet és megnyalta ujjaimat. - Ennyivel nem menekülsz. Mit csinálsz? - akadt össze tekintetünk. Hatalmasak voltak pupillái, alig láttam színes íriszét. Néhány pillanatig meg sem moccantak, majd lassan újra normálissá váltak szemei. - Jimin? - vettem el kezemet.
- Ez a te hibád.
- Micsoda?
- Vagyis nem! Ahj! - fogta fejét. - Nem a tiéd. Hogy lenne? Nem tudsz mit kezdeni vele.
- Mivel?
- Most... most ovulálsz. Érzem az illatodat. És... biztos amiatt van ez, mert most ért véget a heatem. Este is ez volt. Mintha el sem múlt volna. Azért... azért voltam olyan erőszakos az este.
- Ennyire érezni? - fogtam össze hajamat.
- Én nagyon érzem. És valahányszor az orromba száll elvesztem az agyamat. Haza kellene menned megint. Otthon aludni amíg...
- És mostantól ez lesz? Valahányszor valamelyikünk hormonjai az egekben lesznek én hazamegyek anyáékhoz aludni?
- Nem akarlak bántani.
- Mert az elsőbe nem adnál bele mindent? Akkor nem izgulnál fel annyira, mint ilyenkor? De akkor az nem is lenne igazi. Különben is, mikor akarjuk megejteni, ha nem most? Nem mintha siettetném, így több hét után, de így is együtt alszunk. Reggelente érzem és amúgy látom is, hogyan ébredsz. Mit szégyellsz még előttem?
- Csak nem akarlak bántani.
- Van jobb kifogásod is, vagy csak ez az egy? Mert ez elég gyenge kezd lenni. De ha valóban ez a bajod, akkor kikötözlek néhány nyakkendőddel, ha gondolod. Vagy akár mmm - fojtotta belém a szót egy csókkal.
- Ma elkésel - engedett el egy pillanatra, majd már folytatta is. Nem volt gond, amúgy sem volt semmi kedvem bemenni órákra, így legalább akadt egy remek indokom, miért is nem fogok. Korábbi lágy érintései teljesen feledésbe merültek. Csak az éjszaka felbukkanó erőteljes, lendületes oldalát mutatta nekem. Azonnal lenyomta nyelvét torkomon és az ágyra döntött. Alig bírtam követni amint feltűrte hálóingemet. Próbáltam viszonozni minden érintését, de nem voltam hozzászokva. A vetkőztetése viszont szerencsére még sikerült. - Szedsz bogyót?
- Igenh! - kapkodtam levegő után - Azóta sem hagytam abba.
- Kárh... - lihegett - Tetszettek volna a pici nyuszik.
- Kanos nyúl! - hecceltem.
- Oh, igen? - nyíltak nagyra szemei. Újból olyan nagyok voltak pupillái, hogy alig láttam igazi színét. - Ezt még megbánod! - húzta le bugyimat egy mozdulattal.
- Vetkőzz te is! - tűrtem fel pólóját, mire felegyenesedett.
Azonnal lekapta pizsama felsőjét, majd kikötötte nadrágját is. Mialatt minden ruhájától megszabadult én is követtem őt és messzire dobtam hálóingemet. Sosem láttuk még egymást teljesen meztelenül, de őt valahogy most sem érdekelte azt, hogy végignézzen rajtam. Csak én gyönyörködtem izmos testében, míg újra fölém nem tornyosult. Nyakamra támadt, harapdálni kezdett, mialatt körmeimmel jellegzetes vörös csíkokat hagytam hátán. Szinte azonnal megéreztem merev péniszét, ahogyan hozzám simult. Meglepődtem magamon is, hogy mennyire belecsaptam volna azonnal mindennek a közepébe. Egyáltalán nem érdekelt semmilyen előjáték, csak Jimin. Azonnal akartam, ezt pedig tudtára is adtam. Egyik kezemet végigvezettem tökéletes hátán és simogatni kezdtem édes kis nyuszifarkát.
- Ahh! Azt ne! - emelkedett fel rólam. - A maradék eszemet is elveszed - mocorgott felettem támaszkodva füleit lógatva, mint aki alig fér bőrébe. Még egy szenvedő nyögés is kicsúszott száján.
- Akkor mutasd, mit tudsz! - markoltam szabad kezemmel péniszére.
Jimin azonnal lefogta farkincáját cirógató ujjaimat, majd átkarolva derekam alatt felült velem. Hasamnak feszült férfiassága, miközben erős karjaival mozgásra bírt és államat csókolgatta.
- Több időt kéne fordítanom rád, de... nem tudokh - nyögött fel.
Vállába kapaszkodva ringattam csípőmet, de végül egyik kezem fülére tévedt. Masszírozni kezdtem, ő pedig behunyva szemeit engedett fel egy újabb elnyújtott, elégedett sóhajt torkából. Fordult ujjaim után, legszívesebben tenyerembe bújt volna, miközben erőteljesen markolt fenekemre. Mellkasának feszültek melleim és éreztem, milyen forró is bőre, hogyan kapkodja a levegőt, mennyire nem bír magával. Minden torkából feltörő mordulástól megremegtem, minden egyes mozdulatától csak egyre jobban kívántam. Nem csupán ő rohant volna, de én is.
- Nem bírom! Sajnálom - emelt meg, miközben lágyan megharapta egyik mellemet. Lassan engedett vissza kemény péniszére. Ő is megérezte, rég voltam utoljára bárkivel is. - Szűkh! - nyögött nagyot.
- Várj! - tartottam meg magamat. Fájt Jimin. Meg is bántam azonnal, hogy így átugortuk az előjátékot. Nem kellett volna. - Egy pillanat - lihegtem.
- Felfallak - csókolgatta és harapdálta csupasz mellkasomat, míg küzdött magával, hogy ne nyomjon le az ölébe.
Szorongatta csípőmet kínjában, csupán néhány pillanatig bírta ki mielőtt bepróbálkozott. Nem igazán tudtam neki ellenszegülni, túl erős volt hozzám képest. Megkíséreltem ledönteni, hogy jobban irányíthassak, szerencsére pedig hagyta magát. Hanyatt feküdt és fejét hátrahajtva nyögött alattam. Amint végignéztem tökéletes testén, hogy meg-megfeszülnek izmai, fülei megrándulnak mikor rászorítok méretes férfiasságára, rögtön elfelejtettem a feszítő fájdalmat. Végigsimítottam szexi hasfalán, majd mellkasán állapodtak meg kezeim. Meglepetésemre nem akarta, hogy azonnal mozogni kezdjek. Inkább nagyokat sóhajtott, miközben ujjai fájdalmas foltokat hagytak csípőmön és combjaimon.
- Már csak fülek kellenének nekem is - haraptam alsó ajkamba. Kíváncsi voltam, mit reagál.
- Ne mondj... ilyeneket - kapkodott levegő után. - Így is... sokh - kukucskált ki pillái alól.
- Két szép, hatalmas fül - mozdultam meg, miközben egy elégedett nyögés tört fel torkomból. - Ráadásnak egy cuki farkinca.
- Oh! Baszki! - éreztem, ahogyan elélvez alattam, hogy kisajátít és megtölti testemet ondójával.
- Nem vagy hozzászokva? - nevettem el magamat.
- Nem vicces! - túrt hajába.
- Inkább aranyos - emelkedtem fel, de megállított, miközben bal kezével még haját igazgatta.
- Maradj még! Mindjárt folytatjuk - sóhajtozott nagyokat.
- Nem hinném. Férfi vagy - mosolyogtam.
- És nyúl is. Tudod, nem véletlen van az a mondás. Basznak, mint a nyulak - vigyorgott ő is. - Csak az illatod kell - ült fel és nyakamba bújt. - A kis hormonjaid, amik hívogatnak - vett mély levegőt.
- Ennyi elég?
- Bőven - sóhajtozott. - Remélem sikerül nem összetörni.
- Nem vagyok porcelánból - karoltam nyakába, amint végigkúsztak kezei oldalalmon.
- Hamarosan úgyis kiderül - harapta meg nyakamat.
Éreztem, amint férfiassága újra kőkeménnyé válik, miközben mélyen szippantotta be illatomat. Valósággal nekem esett néhány légvétel után. Tincseim közé vándoroltak ujjai, majd hajamat húzva kényszerített, hogy hátraejtsem fejemet és hozzáférjen nyakamhoz. Úgy marcangolta fogaival bőrömet, mintha egy oroszlán lenne. Biztos voltam benne, csúnya nyoma marad minden harapásának. Próbáltam tudtára adni, mikor fáj, hol a határ az izgató és kínzó marása között, de minden nyögésem csak jobban felizgatta. Alig volt körme, mégis végigszántotta bőrömet vele. Eltörpült az én erőm hozzá képest, egyáltalán nem hagytam rajta semmit nyomot, pedig próbálkoztam. Mikor áttért melleimre én is megcirógattam tincseit, de néhány sóhajnál többet nem tudta kicsikarni belőle. Végigfogdostam minden izmát, miközben rászorítottam férfiasságára. Cserébe egy fájdalmas harapással jutalmazott, amely rögtön meglátszott.
- Az enyém vagy - nyalta meg ajkait, amint tökéletes fogsorának lenyomatában gyönyörködött jobb mellemen. Kihasználtam az alkalmat és megcsókoltam, majd próbáltam áttérni nyakára. Ahogyan végigvezettem nyelvemet puha bőrén előbújt önzősége. Megengedett nekem néhány csókot, de csak míg lágyan megmartam fogaimmal, mert akkor hatalmasat csapott fenekemre, amitől megugrottam. Hirtelen kivett öléből, hasra fordított, mintha csak egy baba lennék, majd a matracba nyomott. Vállamat csókolgatta és lapockámba harapott, mialatt megéreztem, hogy csiklómnak dörzsöli forró péniszét. Úgy viselkedett, ahogyan kinéztem belőle. Nem törődött semmivel, nem érdekelte, hogy kedves legyen velem, csupán magára gondolt. Elvesztettem a jól ismert Jimint és nyakamba kaptam egy szexéhes vadállatot, ki egy kis játszadozás után tövig merült bennem. - Kerek kis popsi - markolt fenekemre, miközben nyakamba bújt. - Felfallak - harapott belém és újabb nyomot hagyott rajtam. Fájdalmasan nyögtem nevét, de meg sem hallott. Keményen kezdett mozogni, alig bírtam ki erőteljes lökéseit. Hamar gyorsított és éreztem, túl mélyre hatol. De túlságosan erős volt, hogy meneküljek. Szinte mozdulni sem tudtam alóla, teljesen átvette az uralmat felettem. Hiába kértem, nem lett gyengébb sőt, csak egyre jobban felizgatta, hogy milyen nehezen birkózok meg erejével. Egyik kezét lassan végigvezette hasamon, majd újra csiklómmal kezdett játszadozni. Nem tudtam megmaradni alatta, lassan teljesen elvesztettem minden erőmet, ahogyan az életet is kikefélte belőlem szó szerint, olyan állatiasan vad volt. Hamar kezdett határaihoz közeledni és felegyenesedett, majd engem is magához ölelt. Végre nem hatolt olyan mélyre, ráadásul meg is találta legérzékenyebb pontomat. Nyakamra fogott, de nem szorított rá, csupán így tartott meg, mialatt másik kezével tovább körözött ujjaival, tenyerét pedig bőrömre nyomta. Még én is éreztem, hogy minden erőteljes lökése alkalmával élvezi, amint tapintható farka formája hasamon keresztül. - Ügyes nyuszi... - sóhajtozott - Az én nyuszim.
- Jiminh! - kapaszkodtam izmos karjába.
Egy lökését sem bírtam hang nélkül hagyni. Alig tudtam már tartani magamat, amint egyre közelebb kerültem orgazmusomhoz. Testéhez simultam, fejemet hátraejtettem vállára, majd el is akadt lélegzetem egy pillanatra. Megfeszült minden izmom és teljesen megfeledkeztem egy pillanatra a Világról Jimin karjai között.
- Még... ennél ish - sóhajtott nagyot, miközben újra elöntött az a meleg érzés, ami először is.
Meglovagolt minden hullámot, ami végigrohant testén, mialatt lassan mozgott még bennem. Néhány pillanattal később már lágyan csókolgatta a foltokat, melyeket nyakamon hagyott és ledöntött az ágyra. Mellém feküdt, majd szembefordított magával, miközben hosszú fekete tincseit söpörte ki szemeiből és az én hajamat is igyekezett copfba fogni.
- Zavar? - nyeltem nagyot.
- Nem. Csak erős az illatod, ha le van engedve.
- És nem tudod elviselni? - néztem koncentráló arcát.
- Már így is csupa folt vagy és csoda, ha nem kell elmenned orvoshoz, mert vérzel. Nem akarom még a karodat, vagy bordádat is törni.
- Néhány pillanattal ezelőtt még azt sem hallottad, hogy fájdalmasan nyögök - mosolyodtam el, hogy aggódik.
- De hallottam - akadt össze tekintetünk végre. - Csak nem voltam a magam ura. Hallok és látok mindent. Emlékszem mindenre utána és szégyenlem is magamat majdnem minden alkalommal, hogy nem tudom visszafogni magamat. Mintha nem is én lennék. Ezért nem szeretek ilyenkor szexelni, ezért mentem bele a bogyókba... és ezért akartam magam kikötni és belehalni egy heatbe anno. Borzasztó, hogy emlékszem mindenre, hogy tudom, nem akartam azt tenni, amit tettem, de nem én irányítottam a testemet. El sem tudod képzelni, milyen érzés - szűkültek össze szemei.
- Nem... sajnos nem... De sajnálom nagyon - simogattam fejét. - Viszont nem patkolok el, ne aggódj - mosolyogtam, hátha kevésbé ostorozza majd magát, közben pedig sajgó fülére tévedtek ujjaim. - Jobban vagy?
- És te?
- Csak bocifoltos lettem. Nem vészes.
- Biztos? - tolt el magától és mellemen hagyott fogsorlenyomatát vette szemügyre. - Ez azért nem tetszik.
- De csak folt.
- Ááá... nem - húzta száját. - Biztos, hogy nem. Megéreztem a véredet. Szóval átharaptam a bőrödet.
- Vérnyúl.
- Áhh, jah. - simogatta a sebet. - Azt hiszem a lapockádon is durvát hagytam. Nem tudom. Legközelebb veszek fel szájkosarat, mit szólsz? - nézett szemembe teljesen komoly tekintettel.
- Jimin! - mosolyogtam és kezeim közé fogtam arcát. - Nem baj. Élek még.
- De mond, hogy hazamész ma anyáékhoz és pár napig nem jössz vissza.
- Nem! - nyomtam össze pofiját. - Maradok, te pedig megtanulsz uralkodni magadon. Vagy kitalálunk valami megoldást. Például megharapom a füled, vagy megcsípem a kis nyuszi farkadat, ha rossz vagy.
- Ez jó! - vette el kezemet arcától. - A lányok nem szoktak nagyon ellenállni. Elég passzívak. Lehet ez segíteni fog.
- Vagy kikötözlek - emelkedtem fel, majd ráültem. - Odabilincsellek az ágyhoz és akkor nem tudsz bántani, viszont tudunk szeretkezni.
- Az nem az igazi. Egyszerűbb, ha nem akkor próbáljuk, mikor ilyenek a hormonjaink - simogatta combomat, majd hosszú percekre elhallgatott.
Hatalmas fülei lágyan terültek el az ágyon, teljesen elengedte őket. Kényelmesen feküdt, mialatt láttam, hogy szemei végigszaladnak testemen. Végre rendesen megnézhetett, ezt pedig ki is használta. Arca lágy volt, ajkai elváltak egymástól, izmai pedig ellazultak. Érdekes volt látni, ahogyan a néhány perce megfeszülő teste most ennyire nyugodtan omlik a puha takarókra és matracra.
- Valami nem tetszik? - dobtam fel a kérdést, amint kicsit összeráncolta szemöldökét.
- Csak... - sóhajtott. - Egyszerre tölt el jó és rossz érzéssel a sok folt rajtad. Sajnálom, hogy bántottalak, ugyanakkor büszke vagyok rájuk és nyugodt is tőlük. Végig az járt a fejemben, hogy így mindenki látja majd, foglalt vagy és senki sem mer majd rád mozdulni. Az állatias oldalammal gondolkoztam - nézett szemembe.
- Azért én is büszke vagyok kicsit rájuk.
- Tényleg? - lepődött meg.
- Igen. A pasim nyoma - feküdtem mellkasára. - Aki egy édes kis nyuszi, de ha elengedi magát bármelyik oroszlán hibridet darabokra tépi. Azt fogják hinni, egy ragadozó a párom.
- De a nyúlszagom elárul majd.
- Akkor összezavarodnak. Nem hinném, hogy ennyire harapós az összes édes nyuszika - pöcköltem meg orrát.
- Efelől nem tudok nyilatkozni. Csak a vérzések azok amik... Csak az biztos mindenkinél - simogatta hátamat. - Fogd össze a hajad!
- Ennyire zavar?
- Engem nem. Maradhat így is, viszont akkor reggelig dugunk. Én bírni fogom, de te?
- Jól van! - keltem fel róla. - Összefogom - nyúltam a csatomért, miközben megszólalt telefonom. Egy szaktársam keresett. El is felejtettem, hogy megbeszéltük, reggel találkozunk félúton és együtt megyünk tovább. - Sajnálom. Nem szólt a telefonom, elaludtam - hazudtam.
- És Jimin nem keltett? Nem megy dolgozni?
- Nem... nem is tudom.
- Azért bejössz ma?
- Hát...
- Nem - súgta Jimin.
- Így nem hiszem.
- Akkor aludj helyettem is! - köszönt el tőlem, majd ledobtam az ágyra a telefont miután letettük.
- Miért is nem dolgozol?
- Hát az úgy volt - vigyorgott. - Hogy a főnökömnek van két hibrid cicája. Csak ők, mint gyerekek, és kicsit tanácstalan volt a heatjük miatt. Meg láthatóan kényelmetlenül is érintette őt a dolog. Ezért megkért, hogy kísérjem el őt a központba, mert fogalma sincs erről. Megígértem, hogy mindig elmegyek vele, míg fel nem nőnek, cserébe pedig kaptam extra szabadnapot, amit bármikor kivehetek, ha nincs semmi fontos aznap. Fel is kéne hívnom, hogy ma lenne az egyik.
- Mikről nem tudok.
- Hát jah... Na, kis nyuszik?
- Nem-nem.
- De-de - bólogatott alsó ajkába harapva. - Kis cuki nyuszikák a pocakodból. Most mond, hogy nem lennének édesek!
- Talán majd egyszer, de nem most.
- Naaa! - ült fel hozzám és megölelt. - Kérlek!
- Nem! - simítottam hátra füleit. - És csend legyen!
- Egyszer akkor is ráveszlek.
- Egyszer lesznek is pici Jimin nyuszijaink, de nem most. Ez még a jövő zenéje. Viszont addig kénytelen vagy beérni puszta szexszel.
- Azt hiszem, ez elfogadható ajánlat.
- Mertem remélni - csókoltam meg.
(Remélem tetszett az első hibrid BTS fanficünk és a többit is örömmel olvassátok majd.
Addig is, míg ezekre várunk, ne felejtsetek el részt venni a BTS FICIS versenyen, ahol értékes ajándékokat is nyerhettek, mint versenyzők, mint szavazók. 6 dobogós helyezettünk lesz a versenyzők között, továbbá több szerencsés is még az indulók közül, akik sorsolt ajándékokat nyerhetnek. Plusz az olvasók és szavazók között is sorsolunk majd. Érdemes részt venni minden formában!
Addig is, míg ezekre várunk, ne felejtsetek el részt venni a BTS FICIS versenyen, ahol értékes ajándékokat is nyerhettek, mint versenyzők, mint szavazók. 6 dobogós helyezettünk lesz a versenyzők között, továbbá több szerencsés is még az indulók közül, akik sorsolt ajándékokat nyerhetnek. Plusz az olvasók és szavazók között is sorsolunk majd. Érdemes részt venni minden formában!
Itt megtaláltok mindent a versenyről! Az egész egy csoport aktivizálásáért folyik (~Bangtan Boys Fanfiction-Hungary~), amibe be kell lépnetek, hogy láthassátok a versenyt és indulhassatok rajta. VERSENY LINK
K.A.R.D rajongók ----> LINK )
