Azt pedig továbbra is fenntartom, hogy ha nincs dobogó szív, meg vérkeringés, akkor hogyan maradnak "életben", lesz merevedésük, vagy éreznek bármit is? De a ház tilalma, szenteltvíz ereje, a kereszt és egyebek maradtak.
NAGYON HOSSZÚ! 11 497 szó
Figyelmeztetés: 18+, vér, fantasy
OC szemszöge (Azaz, ti!)
Nem így terveztem az életemet, de végül így is tetszik. Igazából sosem tudtam, hogy mi szeretnék lenni úgy istenigazából. Csak jártam a különféle iskolákba, megszereztem a kötelező végzettségeket, amiket otthon elvártak, majd elmentem dolgozni. Mivel irodában nem szerettem volna ülni, így elég sok állás kiesett. Ezért kerültem végül egy boltba, mint eladó. Viszont ez a kedvenc boltom és emiatt ez a legjobb állás, amit nagyon szeretek. Ugyanis könyvesboltban dolgozok. Nem is tudom, hogy kívánhattam-e volna ennél jobb munkát, mint könyvmoly. Egész nap a számomra Kánaánt nyújtó üzletben, melyben úgy válogathatok kedvemre, hogy közben nem kell aggódnom a pénz miatt. Igaz, a főnököm távozásomkor mindig ellenőrzi a könyv állapotát, amit hazaviszek, és minden reggel is megnézi újra, hogy nem sérült-e meg, különben nem eladható. De én nagyon vigyázok minden alkalommal nem csak a kölcsönkapottakra, hanem sajátjaimra is, így sosem sérülnek meg. Pont emiatt olvashattam el oly sok regényt ingyen. Bár amikből már csak az utolsó példány volt, azt le sem vehettem a polcról, hogy belenézzek szüneteimben, mert mi van, ha pont akkor jön valaki, aki el akarja vinni. De ettől függetlenül, sokkal több könyv szerepelt a virtuális polcomon, mint otthon a valódin.
Ha pedig ez mind nem lenne elég egy könyvmolynak, akkor még ennek a sok jónak a tetejébe az is jött néha, hogy egy-egy íróval dolgozhattam. Igaz, csak dedikálásokon, de ettől még tudtam velük néhány személyesebb szót váltani, vagy látni azt az oldalukat, amit egyébként sosem mutattak a nagyközönségnek. Ezért mondom, hogy habár ez nem az a munka, amiből az ember meggazdagszik, pláza méretű házakat emel, vagy a Bahamákra jár nyaralni, de ettől még számomra tökéletes és imádom minden napját, minden óráját és percét, az összes vevőt, alkalmazottat, de még a legsilányabb könyvet is a polcon amit valaha olvastam, mert ezek mind részei voltak a kis mennyországomnak, mely nem létezett volna egyik nélkül sem.
Viszont ez annyiban különbözött az igazitól, hogy aki egyszer belépett, az még nyugodtan távozhatott. Hál'istennek, senki sem váltott magának örök jegyet ide, így a kedvenc íróim sem.
-Eunhye! - rázott fel ebédszünetem közepén főnököm. Mondani akart valamit, de én belemerültem az egyik könyvbe.
-Igen? Még szünetem van! - pillantottam fel rá egy becsomagolt könyvkupacon ülve. Mindig a raktárban ücsörögtem a még kibontatlan hatalmas rakat könyveken.
-Tudom. Csak emlékeztetni akartalak rá, hogy akkor holnap este ki jön dedikálni és mikor.
-Nem szükséges. Mindent felírtam és megjegyeztem. Képben vagyok, nem lesz gond.
-Remek, ennek örülök. És utánaolvastál akkor a munkásságának, ugye?
-Igen. Bár könyvét még nem olvastam.
-Az nem gond. Tudom, hogy enélkül is remek leszel. Akkor hagylak még. Élvezd csak a szüneted. Én holnaptól nem leszek, tudod. - indult kifelé.
-Tudom, jó pihenést majd! - kiabáltam főnököm után.
-Köszönöm! - intett, majd magamra hagyott könyvemmel. Kölcsön, könyvemmel.
Mindig ezt csinálta, ha jött valaki dedikálni. Egy héttel előtte mindennap megkérdezte szünetemben, hogy tudom-e ki, mikor jön és mik a külön kérései. Természetesen én számítottam az ellenőrzésére és készültem, így meg tudtam nyugtatni, a beosztottjai teljesen képben vannak, nincs miért aggódnia. De persze ettől még izgult. Mikor pedig kiderült az utolsó pillanatban, hogy Korea egyik jelenkori legsikeresebb írója jön hozzánk dedikálni főnököm szabadsága elején, még feszültebb lett. Mert nem tudta lemondani már a foglalást. Választania kellett, vagy feleségével veszik össze rettenetesen, amiért újra visszamondja közös kikapcsolódásukat, vagy itt kell hagynia a híres neves Kim Namjoont beosztottjaira. Mivel pedig ezt már igen nehezen viselte volna feleségével ápolt feszült kapcsolata, így az utóbbi megoldás mellett döntött, ezzel pedig egy hatalmas próbatétel elé állítva engem és a többieket. Persze ennek én csak örültem, hiszen emiatt én vettem át az ő munkáját, ami az író kísérgetése volt teljes mértékben. Végig mellette kellett majd maradnom, hallgatnom és teljesítenem minden kérését az este folyamán. No meg persze túlórázni vele reggelig. Ugyanis ez az író nem csak különösen mély regényei miatt volt olyan nagy művész, hanem egyéni szokásai, igényei miatt is amelyek közül egy az volt, hogy csak és kizárólag éjjel tartott dedikálásokat. Ami neki kicsit sem volt megterhelő, hisz ő éjjel élt valamiért, ellenben mindenki másnak rendkívül nagy problémát jelentett. Mert így szinte semmi pihenőnk nem lett volna a következő műszakunk előtt, ha nem lett volna még más alkalmazott is rajtunk kívül. Hála nekik, kaptunk egy plusz szabad... félszabadnapot. Mivel hajnalig a boltban kellett majd maradnunk a dedikálás miatt.
Emiatt másnap nem is kellett nyitásra mennünk. Akikkel feltétlen ott kellett lennem a dedikáláson, ami plusz két embert jelentett, azokkal elég volt csak délután munkába állni. Végre kialudhattam magam, hosszú idő után először, aminek nagyon örültem, de ettől még kávéval a kezemben érkeztem, hónom alatt pedig éppen kikölcsönzött könyvemmel, ami természetesen sípolt a biztonsági kapuknál, de mikor meglátták, csak én vagyok, nem is foglalkoztak velem. Ezúttal nem ellenőrizte le senki, hiszen a főnök nem volt bent, hogy milyen állapotban hoztam vissza a könyvet. Csak lepakoltam cuccomat, visszatettem a raktárba, majd munkába álltam. A dedikálás előtt bezártuk a boltot egy-másfél órára, így volt elég időnk kipakolni és berendezkedni, miközben a rajongók sorakozni kezdtek a bejárat előtt az utcán. Ezalatt én a raktáron keresztül fogadtam az írót, ki szerette volna elkerülni a tömeget a kötelező szereplés előtt.
-Jó estét kívánok! Nan Eunhyuk vagyok, én leszek ma ön mellett, hogy teljesítsem minden kérését. hozhatom a táskáját? - mutatkoztam be és ajánlottam fel szolgálataimat.
-Oh, egy fiatal hölgy! Nagyon a kedvemben akarnak járni. - mosolygott - Dehogy hozza a táskám! Nehéz, könyvek vannak benne. Majd hozom én!
-De hát szívesen cipekedek. A főnököm is ezt tenné.
-De a főnöke férfi, maga pedig nő. Az pedig nem illik, hogy a hölgy cipekedjen. Szóval hozom én, ha pedig a kedvemben szeretne járni, akkor elfogadja ezt.
-Természetesen, amit csak szeretne, miszter Kim.
-Köszönöm. Szóval, hol is pakolhatok le?
-Máris mutatom. - zártam be mögötte a bejáratot - Kérem kövessen! A főnököm irodájában tud lepihenni és felkészülni a dedikálásra. Készítettem ki önnek vizet és némi aprósüteményt, de bármit tudunk hozni önnek.
-Nem kell köszönöm. Hoztam magammal a vacsorámat a kedvenc helyemről, de kedves öntől. - jött mögöttem sokkalta nagyobb léptekkel, mint én. Ő jóval magasabb volt nálam, ezért míg én kapkodtam a lábaimat magassarkúmban, addig ő szép kényelmesen lépkedett utánam.
-Rendben. - nyitottam ajtót majd előre szerettem volna engedni - Szóljon, ha szüksége van valamire.
-Fogok, köszönöm szépen. Bejön velem, vagy... nem?
-Nem, én megyek vissza az előkészületeket felügyelni, de majd vissza fogok még nézni, hátha szeretne valamit.
-Hát rendben. De megleszek, ne aggódjon. Inkább majd akkor jöjjön, ha készen vannak. Addig én pihenek kicsit.
-Rendben. Jó pihenést a dedikálásig!
-Köszönöm.
-... Nem megy be? - álltunk mozdulatlanul a nyitott ajtóban.
-Hölgy előtt ajtón belépni illetlenség.
-Nagyon tisztelettudó.
-Egyik erényem. Vagy hibám, ahogy tetszik.
-Értem. Akkor megyek is vissza felügyelni a munkát. - hajoltam meg, majd indultam is.
Valóban nagyon úriember volt, ez az első pillanatban kiderült és a továbbiakban csak bizonyítást nyert. Hiába voltam én az, aki alacsonyabb rangú volt hozzá képest, ő mégis úgy kezelt, mintha sokkalta jobban megbecsült személy lennék, mint ő, pedig még csak nem is enyém volt a bolt. Ez számomra teljesen új helyzetnek bizonyult, nem is tudtam nagyon mit kezdeni vele. Miközben ott álltam mellett és szedtem össze neki a fanoktól kapott ajándékokat, mert menedzsere valamilyen érdekes okból kifolyólag nem volt ott, akkor is próbált inkább pihenőre inteni. Mintha nem szerette volna, ha egy nő dolgozik és nem azért, mert a nő nem dolgozhat, hanem mert szerinte egy férfi az, akinek halálra kell melóznia magát, nem egy hölgynek. Legalábbis ezt válaszolta a szünetében.
-A nemesség miatt. Nem kezelem le, ne gondolja ezt. - tekerte vissza kupakját termoszára.
-Nem vettem úgy. A beszéde is más volt, mint egy olyan férfinak, aki nem vesz emberszámba sem.
-Akkor tapasztalta azt a felét is a férfiaknak. Sajnálom.
-Dél-Koreában élünk, természetes még sok férfinak.
-Tényleg sajnálom és bocsánatot kérek ezeknek a férfiaknak gúnyolt férgek nevében is. - pakolt vissza táskájába.
-Nem kell, nem az ön gondja ez. Megszoktam már. Inkább az furcsa számomra, ha valaki úgy szól egy nőhöz, mint maga. Készen van?
-Pedig így kéne mindenkinek beszélnie a nőkkel. Maguk értékek, gyermekeink anyjai. Önök nevelik a jövőt, maguk sokkal nagyobb szerep játszanak a gyerekek életében, mint mi.
-Ez kedves meglátás. Mehetünk? - álltam a nyitott ajtóban.
-Persze, menjen csak! - fogta meg azt, hogy én menjek előre. Meg tudnám ezt szokni, hogy minden férfi előreenged és kedves, de ez csupán álom marad, főleg az én kultúrámban, ahol inkább a férfi mögött sétál a nő, ha nem az oldalán.
-Maga szeret olvasni? - érdeklődött.
-Nagyon.
-És olvasott már tőlem?
-Még nem igazán. Sajnálom, kellett volna, de még nem.
-Tényleg? Ezt pótolnia kell minél hamarabb. Például a legújabb regényemmel, amit írtam. Tetszene önnek. - állt meg még a közönség elől elrejtett ponton.
-Nem tudja, miket szeretek. - fordultam vissza felé.
-De ezt biztosan szeretni fogja. Várjon egy kicsit. - rohant vissza az irodába, én pedig utána indultam - Itt van! - szaladtam bele a küszöbön állva - Elnézést. Szóval olvassa el az én példányomat. Ez az első ami lejött a gépről. Egyedi darab, szóval vigyázzon rá. Tessék, magának adom.
-Köszönöm, de erre semmi szükség. Be tudom szerezni.
-Ebben biztos vagyok, de szeretném, ha elfogadná.
-Hát legyen. De siessen, már rég lejárt a pihenő. - vettem el tőle a könyvet, majd végre elindultunk vissza a közönséghez.
Szerencsére gördülékenyen ment az egész program, még csak nem is csúszott semmi, így nem kellett tovább bennmaradnunk, ám még így is nagyon megterhelő volt, hogy reggel hétkor értünk haza.
Rendesen felborította a napjaimat ez az éjszakázás, és emiatt nem is volt igazán időm olvasni, ezért Namjoon regénye is hevert pár napot az asztalomon, mielőtt végre kinyithattam volna. De persze erre az is rájátszott, hogy nem érdekelt. Valamiért egyetlen irománya sem keltette fel a figyelmemet, hiába volt ő olyan nagy, elismert író a maga idejében, ami hatalmas teljesítmény, valahogy nem vonzott. Lehet pont emiatt a hatalmas megbecsülés volt az, ami annyira taszított. Ám mivel olyan kedvesen viselkedett velem úgy döntöttem, legalább elolvasom az első tíz oldalt miatta, ha pedig ezek után tetszik, akkor be is fejezem. Ennyit minimum megérdemelt azok után, hogy olyan úriember volt velem azalatt az egy este alatt. Így mikor végre akadt egy cseppnyi szabadidőm belekezdtem legújabb regényébe, majd... le sem tudtam tenni. Végigolvastam amint adódott időm, utána pedig rohantam tovább a többi művére azzal a könyvjelzővel, melyet az ajándék regényben találtam. Kicsit használtnak bizonyult, biztos sok könyvben járt már, így gondoltam viszem tovább. Ezért azt forgattam ujjaim között valahányszor akadt pár percem soraira.
-Kisasszony! Segítene? - szólított meg egy vevő, miközben társam mellett állva olvasgattam a pulton. Ő éppen kasszázott én pedig... munka közben lazsáltam. Sosem fordult még elő, de Namjoon művei valahogy teljesen megszédítettek. Függőséket okoztak.
-Elnézést! - tettem vissza kemény könyvjelzőjét saját írásának lapjai közé - Segíthetek? - álltam újra munkába.
Egyszerűen minden percben Namjoon gondolatait akartam olvasni, amit sajnos meg is tettem, így pedig egész rossz munkaerőnek kezdtem bizonyulni. Ezt meg is kaptam ezért elhatároztam, hogy soha többet nem viszek be egy Kim Namjoon regényt se a munkahelyemre, ami miatt kénytelen leszek otthon falni sorait. De talán jól is tettem, mert így pont saját kanapémon ülve fedeztem fel valamit, amit már nagyon kerestem, ám nem találtam.
Játszottam könyvjelzőjével, ahogy szoktam, viszont ezúttal észrevettem, hogy nem egy kemény lapból áll, hanem többől. Elkezdtem jobban babrálni vele, amit nem viselt túl jól, de pont ez volt a célom. Szétszedtem, pedig nem lett volna szabad, hisz nem az enyém volt, de mégis darabjaira bontottam, ám úgy tűnt, ezzel mégsem tettem tönkre. A belsejében Namjoon adatai voltak. A neve, telefonszáma és egy kis üzenet, hogy ha valaki ezt megtalálja juttassa vissza hozzá, mert ez a kedvenc könyvjelzője. Mintha csak meghallgatták volna a kérésemet, ugyanis mióta elmerültem Namjoon regényeiben egyre jobban szerettem volna vele találkozni és beszélgetni vele róluk. Érdekelt, ő mit gondolt, miközben írta műveit, mit akart elérni velük, hogy milyen hangulatot keltsenek az olvasóban, vagy min gondolkoztasson el, de nem érhettem el. Én sem juthattam túl kiadóján, ahogy más emberek sem, hiába találkoztam már vele egyszer. Nem zaklathattam kedvemre, hiszen barátja nem voltam, se rokona, ezért nem tudtam a közelébe kerülni, de ez a kis könyvjelző megsegített. Innen már csak egy lépés volt, mely nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam. Máskor nem volt akadály egy íróval beszélnem, bár akkor rám volt kényszerítve a dolog, hiszen ott állt mellettem és együtt dolgoztunk, de ezúttal... Nekem kellett lépnem, ráadásul személyes ügyben, nem pedig munka miatt, ami csak még jobban megnehezítette a helyzetemet. Arról ne is beszéljünk, hogy még sohasem kezdeményeztem én egy férfi helyett. Bár csupán ismerősnek szerettem volna, egy egyszerű barátnak, mégis helytelennek éreztem, hogy nekem kell keresnem őt és nem fordítva.
Ám ettől függetlenül egyik nap erőt vettem magamon, majd komoly határok közé szorítva beszélgetésünket, amivel csak magamat védtem, felhívtam őt ebédszünetemben, miközben épp egyik regényét szorongattam könyvjelzőjével kezemben.
-Élnézést, hogy zavarom öhm... felkeltettem? - érdeklődtem, mert nyöszörgést hallottam a vonal másik végéről.
-Igen. De semmi gond. Kivel beszélek?
-Nem biztos, hogy emlékszik rám. Nan Eunhyuk vagyok. Nagyjából egy hónapja volt nálunk egy dedikáláson és akkor adta oda az egyik regényét, hogy olvassam el. Benne volt a könyvjelzője is, hogy adjam vissza, ha megtalálom.
-Hát abban volt! Gondolhattam volna. - nyújtózott, hangjából ítélve.
-Hogy juttathatnám el önhöz? Elviszem bárhová szívesen. És még a könyvét is visszaadom, elvégre legelső példány, nagyon értékes. Plusz az a rengeteg aláírás benne.
-Ha ma este lenne egy szabad órája, akkor Hwanghak-dongban beülhetnénk a Cheonggyecheon folyó mellett a Starbucksba egy kávéra. Ott van a Hwanghakyo hídnál. Mit szól hozzá? Csak egy óra, nem is rabolom az idejét tovább.
-Rendben. De kilencig dolgozok sajnos, így csak fél tíztől érek rá, ha magának az nem túl késő.
-Nekem csak akkor indul a napom. Majd megvárom ott akkor. A Starbucks előtt találkozunk, rendben?
-Igen, tökéletes. Köszönöm.
-Én köszönöm. Szeretem azt a könyvjelzőt. Egy nagyon kedves barátomtól kaptam ajándékba, ezért hálás vagyok, hogy visszajuttatja hozzám. Már kezdtem szomorkodni, hogy elvesztettem.
-Nem, csupán nálam van. Akkor ma este találkozunk. Viszont most mennem kell, csak szünetem volt.
-Rendben. További kellemes napot a könyvek birodalmában.
-Köszönöm! Önnek pedig jó pihenést! Viszontlátásra.
-Viszlát! - tettük le a telefont.
Soha nem kívánt nekem még senki így jó munkát, ahogyan ő, de valahogy a meglepettségem olyan gyorsan elillant, ahogy felütötte fejét. Mert amint eszembe jutott, kivel beszélek, ő milyen ember, már nem is volt különös ez a jókívánság. Beleillet a róla alkotott képbe.
Talán, ha egy másik íróval találkoztam volna személyesen, akkor jobban aggódok azon, hogy munkából megyek, nem vagyok úgy kisminkelve, vagy kiöltözve ahogyan illik, ám ezek most eszembe sem jutottak. Lehet, a fáradtság is közrejátszott ebben, esetleg Namjoon nem mindennapi dolgai, amik azt sugallták, nem is kell azokon aggódni, nem tudom, de tényleg eszembe sem jutott, hogy esetleg nem megfelelő külsővel jelenek meg előtte. Inkább azon aggódtam, hogyan fogok odatalálni, hiszen még sohasem jártam ott, ahol találkoztunk, ezért mielőtt még bármire is felszálltam volna eltöltöttem néhány percet telefonom társaságában. Hál'istennek, ő képben volt, és elvezetett a megbeszélt helyre, habár ott még keresgéltem kicsit a boltot, mert az nem arra nyílt amerre én gondoltam, de meglett. A nagy zölden és fehéren világító tábla mellett a tömegből kimagasló Namjoon is segített ebben.
-Hamar ideért. - üdvözölt köszönés helyett, míg én meghajoltam.
-Nem én zártam ma és siettem. Nem szerettem volna megvárakoztatni magát.
-Értem. Nagyon elfáradt?
-Csak a szokásos. - kutakodtam táskámban - Mielőtt pedig elfelejtem. A könyve. - nyújtottam át neki a kölcsönkapott példányt - Meglepett a műve, de nagyon tetszett. A könyvjelzője is benne van. Összetettem, szóval nem darabokban. - vette el tőlem.
-Köszönöm. De megtarthatta volna a könyvet. A könyvjelző fontosabb számomra. - vette ki az említett keménypapírt.
-Érdekes ember maga.
-Sokan mondják. Szeretne kávézni akkor? Vagy inkább vacsorázna? Evett ma rendesen? - zárta vissza lapok közé féltett kincsét miközben rám emelte tekintetét.
-Hát ettem ma, de azért szívesebben vacsoráznék, mint kávéznék. Aludni is szeretnék az este. Persze csak ha önnek nem gond.
-Nem, dehogyis. Ha szeretne, mehetünk étterembe, de ha már itt vagyunk mit szólna hozzá, ha a folyópartra ülnénk ki vacsorázni. Szebb a kilátás onnan, sokkal jobb hangulatú.
-Rendben. Ön vezet akkor. - mosolyodott lassan el.
-Ha így állunk, akkor tegeződhetnénk. Úgy még pihentetőbb esténk lenne.
-Ahogy szeretné.
-Ezen még dolgoznunk kell kicsit. Akkor induljunk. Nincs messze, de gondolom sietnél haza pihenni. - indultunk ahhoz a kifőzdéhez, ahonnan végül vacsoránkat szereztünk, vagyis csak én.
Egy éjjel-nappali étterem volt, Namjoon egyik kedvenc helye - ki gondolta volna - ahol őt már jól ismerték az alkalmazottak is. Meglepetésemre pedig egyik regénye ott csücsült a kassza mellett. Igaz, foltos volt már az eladó olykor ételzsíros ujjaitól, megviselt a sok olvasástól, de ott pihent viszonylag szem előtt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire komoly regényeket olvasnak olyan szakácsok, akik óránként járnak ki dohányozni, üvöltöznek családjukkal és külsejükre csak ritkán adnak, ami a megjelenést illeti.
-Mindenkinek adok egy könyvet, akivel jóban vagyok.
-Tessék? - fordultam felé. Már a Cheonggyecheon partján ülve vacsoráztam, ő pedig kortyolgatott termoszából, amikor a semmiből megszólalt.
-Láttam, nem tudtad hova tenni a regényemet és az eladó stílusát. Biztos te is olvastad. Ezért mondtam, hogy mindenkinek adok a könyveim közül egyet. Egy olyat, ami szerintem tetszeni fog nekik és jót tesz majd, ha elolvassák. Minsuknak nagyon tetszett az, amit adtam neki. Pedig ő aztán sosem olvas, maximum újságot. Könyvei sincsenek otthon, legalábbis nem felnőtteknek szólóak, csak mesekönyvek. De ez tetszik neki, nem először olvassa már és szerintem nem is utoljára. Nem nézi ki belőle az ember, hogy ilyesmit olvas. Te sem tudtad hova tenni.
-Érdekes volt. Belőle néztem volna ki a legkevésbé, hogy ilyesmit lapozgat. - fordultam vissza vacsorámhoz.
-Egyik kedvenc japán íróm mondta, hogy az előítélet a legfőbb ellenségünk. Mert láthatatlanná teszi a láthatót is. Gondolom azt nem vetted észre, hogy beszélt velem.
-Nem azt figyeltem.
-Pedig, ha figyelted volna, megválogatta a szavait. Mintha egy sokat olvasott emberrel beszélgettem volna, nagyon odafigyelt, mit hogyan mond, pedig életében talán ezt az egy könyvet olvasta. Lehet, a külseje, a megjelenése, a munkája nem azt üzeni, hogy egy okos ember, de ő az. Majd legközelebb figyeld, hogy szól hozzám! Meg fogsz lepődni. - kortyolt nagyot termoszából.
-Legközelebb?
-Uhum! Gondoltam... ha van időd, meg kedved még hozzám majd... eljöhetünk néha enni ide. Persze nem kötelező és még megbeszéljük.
Természetes ennek nagyon örültem, hiszen ez volt a célom, hogy kicsit közelebb kerüljünk egymáshoz és majd a későbbiekben is ápolhassak vele kapcsolatot, de azt gondoltam, hogy ezért majd rendesen meg kell küzdenem. Viszont ő megkönnyítette a dolgomat, ami cseppet zavarba hozott. Nem hittem volna, hogy érdekelem, pláne az előítéletes megjegyzése után. Sokkal értelmesebb embernek éreztem őt magamnál, találkozónk végére pedig egyáltalán nem találtam magamat méltónak ahhoz, hogy én vegyem el az idejét bármikor is a jövőben.
-Jól éreztem magam, nagyon köszönök mindent.
-Én is remekül éreztem magam. Biztos ne kísérjelek haza? Azért elég késő van ahhoz, hogy egyedül mászkálj.
-Nem kell, köszönöm. Mindig sötétben megyek haza, még nem történt semmi.
-Akkor egyre nagyobb az esélye, hogy fog. Vigyázz magadra és írj, mikor hazaértél! - kötötte lelkemre.
-Rendben. - kicsit furcsálltam, hogy erre kért, de azért jól esett hogy féltett.
-Jó éjszakát!
-Neked is! - köszöntünk el egymástól, én pedig hazaindultam pihenni.
Kicsit messze laktam onnan, ahol találkoztunk így elég későn értem otthonomba. Hulla fáradt voltam már mikor beléptem ajtómon, ám mielőtt még bármibe is belefogtam volna, hogy végre befekhessek az ágyamba, írtam neki egy sms-t miszerint rendben hazaértem. Elvégre megkért rá, és nem szerettem volna, ha aggódik miattam. Válaszát azonban nem vártam meg. Gyorsan lezuhanyoztam, majd bebújtam puha takaróm alá. Csak reggel láttam, hogy visszaírt. Ahogyan pedig lassan kezdtem megszokni tőle, most is idézett egy írótól. Sokszor csinálta ezt annak ellenére, hogy ő maga is jól bánt a szavakkal. Jobban szeretett más bölcsességeivel élni, mint sajátjaival, ami néha úgy éreződött, inkább nagyzolás, mintsem kedvesség. Mintha azzal akarna villogni, ő mennyire olvasott, bölcs ember, mások viszont nem. Ám amint kezdtem lassan megismerni, ahogyan leveleztünk, mert az inkább számított annak, mintsem chatelésnek, rájöttem, ez neki eszébe sem jutott. Egyszer meg is említettem neki, hogy milyen érzést kelt néha az emberben ezzel a sok idézettel és akkor jöttem rá, ő ebbe bele sem gondolt.
-Tényleg? Pedig... te jó ég! - dermedt le egy pillanatra, amint kertmoziban ülve vártuk, hogy végre elkezdődjön a film - Ez eszembe sem jutott. Te is így érezted? - pillantott rám - Pedig nem, én nem akartam. Egyáltalán nem ez volt a célom. Sosem nézek le senkit, nem tekintek senkit kevesebbnek, mint önmagam. Istenem! Nagyon sajnálom. Nem akartam. Nagyon röstellem magam.
-Semmi gond. Ha sokat beszélget veled az ember rájön, tényleg nem villogni akarsz a tudásoddal. De elsőre sajnos olyan érzés, mintha többnek éreznéd magad mindenki másnál.
-Le kell szoknom erről. - fogta fejét.
-Nem szükséges. Mert érdekes és sokat tanul tőled az ember.
-De rossz érzést keltek bennetek. Inkább abbahagyom. Nem akarom, hogy kevesebbnek érezzétek magatokat mellettem.
-Maximum az újaknak ne így kezd. De én örülök neki. Tényleg sokat tanulok. - szürcsöltem tovább kólámat.
-Azért odafigyelek. - merült el gondolataiban.
Azt hiszem olyan problémát vetettem fel neki, ami számára hatalmas teher. Kicsit felfújta, pedig nem kellett volna. Akik mellette voltak azok már úgysem pártoltak el tőle, és ők is tudták, nem azért csinálja, hogy más kevesebbnek érezze magát nála, csak egyszerűen szeret mások szavaival élni.
-A dedikáláson is ezt csináltam? - szólalt meg a film közepén.
-Hm? - már azt sem tudtam miről van szó.
-Az idézgetést. Az olvasókkal is ezt csináltam mikor nálatok voltam?
-Nem emlékszek rá. Nem azt figyeltem.
-Borzasztó ember vagyok.
-Ez nem igaz!
-Csss! - szóltak ránk.
-De. Szörnyű vagyok.
-Majd a film után megbeszéljük. - intettem nyugalomra, de csak éreztem rajta, hogy ez rendesen megviseli lelkét, és egyáltalán nem figyel, ezért néhány feszült perc után, míg ő mindenhova nézett, csak a vászonra nem, elrángatta onnan - Na jó! Gyere! - keltem fel és húztam magam után. Messzire mentünk a többi nézőtől sőt, minden embertől, mert nem sokan jártak már akkor a parkban. Megálltunk egy fa alatt, pont két lámpa között, majd próbáltam kicsit könnyíteni a lelkén - Szerintem nem vagy rossz ember, és nagyon érdekes, hogy ennyit idézel. Néha picit idegesítő tud lenni, mikor nagyon sok, de azt te is érzed, olyankor pedig cseppet hanyagolod. Elsőre furcsa, igen. Cseppet sem kellemes. Ám később rendkívül érdekes és azt sugallja, azért csinálod, mert értelmes embernek tartasz. Hogy azért mondod mert tudod, meg fogom érteni. Szóval nem rossz vonás ez. Nem érezd annak. Csak ne ezzel indíts egy új ember megismerésekor, mert ő még nem ismer téged eléggé ehhez.
-Biztos, hogy te már nem érzed úgy, mintha kevesebbnek tekintenélek?
-Nem. Főleg mert olyan udvarias vagy velem, meg úgy általában az emberekkel. Előre engedsz, cipekedsz helyettem és meglepően előzékeny vagy. Egyáltalán nem érzem azt, hogy nem tartasz egyenrangúnak. Inkább az ellenkezője, magadat minősíted le sokszor. Pedig szerintem nem kéne. Szóval ne aggódj, csak figyelj oda, ha új emberrel találkozol.
-Most eszembe jutott még egy idézet. - mosolygott, bár nem látta rendesen arcát a sötét miatt.
-Nyugodtan mondjad.
-Nem szeretném.
-Ezt most azért, mert elmondtam, milyen érzés volt elsőre?
-Nem. Majd máskor elmondom, miért. A filmet pedig... - nézett vissza a messzi vászonra - Megígérem pótoljuk. Megnézzük majd.
-Csak ha téged érdekel. Csupán miattam felesleges. - nem volt valami nagy szám az a bizonyos film, de mit vártunk egy kertmozitól. Nem fognak levetíteni egy Csillagainkban a hiba kaliberű filmet.
-Rendben. Holnap akkor nem dolgozol, ugye?
-Nem.
-Lenne kedved velem eltölteni az estéd? Megmutatom, hogyan élek én. Persze csak, ha van hozzá kedved.
-Hát... lehet elalszok a felénél, de érdekel. Kíváncsi vagyok, miből merítesz ihletet, mit csinálsz ilyenkor, mikor minden zárva.
-Ennek örülök. És meg fogsz lepődni, mennyi minden nincs zárva.
Így indult mélyebb kapcsolatunk. Addig csak barátok voltunk. Majd két hónapon keresztül nem tettünk egy lépést sem a másik felé, csupán ismerősökként kezeltük egymást, ám azon az estén ő elkezdte lelopni a távolságot. Természetesen ezzel nagyon zavarba hozott, hiszen addig nem igazán volt közöttünk semmilyen testi kontaktus, de azon az éjszakán ő szinte egy percre sem engedett el engem. Bocsánatot is kért, mikor egyszer kettesben maradtunk és látta rajtam, picit feszengek. Azzal indokolta ezt a hirtelen közvetlenséget, hogy attól még, hogy velem van nagyon félt, mert az emberek képesek eltünedezni egymás mellől. De ettől még éreztem minden érintésében, több van bennük, mint puszta féltés. Az a mosoly pedig, ami egész este ott ült az arcán, csak még jobban megerősített ebben. Végül az tette fel a pontot az i-re, hogy egyetlen egyet sem idézett senkitől. Pedig láttam rajta, néha hatalmas levegőt vesz, és éreztem szavaiban, ezt nem tudja rendesen megfogalmazni, valószínűleg azért, mert nem így tervezte, de nem említettem meg neki. Ez az oldala is érdekelt. A normál emberi fele. Bár ez abban a kontextusban igazán érdekes volt, hisz az az éjszaka minden volt, csak nem normális. Főleg azért nem, mert én útközben elaludtam. Olyan hulla fáradt voltam, annyira lemerített az, hogy hajnalban keltem, elmentem dolgozni, majd egész este ébren voltam vele, hogy útközben megadtam magam. Igaz, már hazafelé metróztunk, de én nem bírtam tovább. Nem is emlékeztem rá, hogy elszundítottam, és arra sem igazán, mikor karjaiba vett. Csupán foszlányok vannak meg arról, ahogyan nyugtat, aludjak csak, ő majd megoldja, mivel pedig én teljesen ki voltam merülve, nem is ellenkeztem. Próbáltam kapaszkodni a nyakába, de még az sem ment igazán. Elfáradtam, túlságosan is, ám szerencsére ő volt mellettem és nem más. Mert szerintem többi ismerősöm simán felkeltett volna, hogy szedjem össze magam, majd valahogy vergődjek haza aludni. Ám ő nem így tett, ami miatt nem kis meglepetés ért engem másnap... nagyjából délben... inkább délután.
Mikor kinyitottam végre a szemem és már volt némi tudatom, arra jöttem rá, hogy egyáltalán nem azt a plafont bámulom, amit szoktam. Ugyan a szobában korom sötét volt, mégis láttam nagy vonalakban annak alakját és tudtam, nem otthon vagyok. Fordultam még az ágyban, hogy körbenézek, hátha megtalálom magam mellett Namjoont, de nem volt ott. Senki sem feküdt még rajtam kívül abban a szobában, de ettől még valahogy biztosra vettem, ha nem otthon, akkor nála lehetek. Elvégre róla szólt az utolsó emlékem is, hogy ott ül mellettem a metrón, míg én küzdök az álommal, amit csak nem sikerült legyőznöm. Kicsit rosszul éreztem magam, amiért valószínűleg hatalmas terhet jelentettem számára az éjszaka végén, plusz a nap elején. Kellett egy kis idő mire összekapartam magamat és sikerült kikászálódnom ágyából. Nem szerettem volna olyan megviselten mutatkozni előtte, ezért próbáltam kicsit helyrehozni külsőmet, ami tükör és egyéb kellékek nélkül nem igazán sikerült. Majd miután elég erőt gyűjtöttem össze ahhoz, hogy kimenjek, bocsánatot kérjek, megköszönjem a törődését, majd hazainduljak, kiléptem hálószobájának ajtaján. Egy ugyanolyan sötét nappaliba toppantam, mint amilyen a háló is volt, mivel pedig nem láttam semmit, tapogatózni kezdtem, így pár pillanat múlva megtaláltam a villanykapcsolót, melyet egy hosszú, mély morgás követett.
-Bocsánat! - kapcsoltam is le azonnal - Nem tudtam, hogy itt alszol.
-Semmi gond. Csak... meglepődtem. Kipihented magad? - hallottam, amint mocorog a kanapén.
-Igen. És nagyon sajnálom, hogy ekkora terhet jelentettem.
-Nem voltál teher. Igazából először gondoltam, hazaviszlek. - ült fel - De aztán rájöttem, nem tudom, hol laksz. Úgyhogy idehoztalak inkább.
-Köszönöm. A kanapéra is rakhattál volna, az is tökéletes lett volna.
-Ugyan már! - állt fel, majd odajött hozzám - Vendég vagy és hölgy is. Nem neked való a kanapé. - kapcsolta most ő fel a villanyt - Még ha össze is veszünk és nekem van igazam sem aludhatsz a kanapén. Az a férfi reszortja. Mennél haza? Vaaagy... maradsz még?
-Igazából valamiféle reggelire gondoltam. Bár ruhát se ártana cserélni, meg fürödni egyet. Hány óra van egyébként? Meg sem néztem.
-Hát, mivel elég kipihentnek érzem én is magam, szerintem délután lehet már. Mindjárt megnézem. - kereste meg telefonját, míg én helyet foglaltam kanapéján és nézelődni kezdtem lakásában - Jah. Három óra van. Szóval ez késői ebéd lesz. Rendelek valamit rendben? Addig nyugodtan fürödj meg, ha gondolod. Adok törülközőt. - kezdett kiszolgálni.
Nem ellenkeztem. Éhes is voltam és már ragadtam is, ezért szívesen fogadtam kedvességét. Bár egy tiszta ruhát még örömmel látta volna, de már így is túlságosan kiszolgált, ezért ezt meg sem említettem. Inkább kiélveztem a fürdőt, miközben minden ügyességemet bevetve próbáltam nem hajat mosni, de az, hogy nem volt egy árva tükre sem, sem hajcsatja, nem könnyítette meg a dolgomat. Végül félig vizes tincsekkel léptem ki hozzá a lámpafénybe.
-Már úton van az ebéd. Remélem még bírod kicsit. - pattant fel a kanapéról hozzám - Jót fürödtél?
-Igen. Nem lenne jobb egyébként, ha felhúznánk a redőnyt?
-Nemmmm igazán szeretem a napfényt. - húzta száját.
-Miért? Allergiás vagy rá? Olvastam ilyenről, de azt hittem csak kitaláció.
-Valami olyasmi. Van hajszárítóm amúgy, ha kell.
-Nem szükséges. Gyorsan megszárad, meg nem olyan vizes. - válaszoltam, miközben valami furcsát véltem felfedezni rajta, amit utána addig láttam is, míg el nem váltunk egymástól, és haza nem mentem.
Ezúttal nem ajánlotta fel, hogy hazakísér, de nem is baj, mert kellett már egy kis idő, hogy végigfuttassam magamban az együtt töltött időt, és újra kiértékeljem azt. Minden találkozó után kellett ez nekem, hogy végiggondoljam, mit rontottam el, mit mondtam a másiknak, ő nekem, és mit csináltunk. Ez sokat szokott segíteni abban, hogy valakiről megalkothassam a véleményemet, ami ezúttal is sikerült.
Ugyanúgy egy igen különleges embernek tekintettem továbbra is, ám már cseppet máshogy viszonyultam hozzá. Az, hogy hazavitt magához, és hagyott pihenni, majd még el is látott mindenféle ellenszolgáltatás igénylése nélkül, megerősítette bennem, hogy ő tényleg olyan úriember, mint amilyennek mutatja magát. Arra pedig csak sokkal később jöttem rá, hogy számomra furcsa viselkedése igazából a határt nem ismerő, udvarolni akaró énjének próbálkozása volt, mert folytatta. Természetesen következő találkozásunkkor már sokkal kevésbé véltem felfedezni rajta azt a testbeszédet, ami némi bizonytalanságot sugall, mert addigra valahogyan magában is rendezte, meddig mehet el, mit is szabad neki, és megszokta ezt a kényszert ami arra késztette, hogy közelebb lépjen hozzám. Amint pedig tett is kettőnk kapcsolatának fejlődésért, engem kezdett sokszor zavarba hozni, így már fel sem tűnt, ha feszengett egy-egy bók előtt, vagy udvarlási gesztus közben. Mert az, ahogyan ő udvarolt, az nem volt semmi. Alapjába véve is rendkívül előzékeny férfinak mondtam, de amikor még pluszban megmozdult, és rátett egy lapáttal kedvességére, akkor már kezdtem úgy érezni, mintha valamilyen királynőként kezelne, ha nem is istenségként, amit nagyon nem szerettem volna. Ennyire kiemelt pozícióba nem szívesen kerültem, ám mivel annyira meglepődtem minden ilyen semmiből jött lépésénél, hogy a nevemet sem tudtam, nem igazán voltam képes ezt elmondani neki. Csak álltam ott tátott szájjal, majd még hosszú percekig, mert hiába törte magát annyira, hiába nyűgözött le hétről hétre, valamiért sosem lépte át a testikontaktus bizonyos határait. Csupán a kezemet fogta meg, ám az utcán azt is rendkívül ritkán, vagy derekam karolta át, de kizárólag akkor, ha színházba vitt, vagy moziba, esetleg operába. Mert azzal is megajándékozott, annak ellenére, hogy nem igazán rajongtam érte. Szerette volna, ha legalább egyszer megtapasztalom, és az alapján mondok véleményt, ezért pedig bármennyit képes lett volna kifizetni. Ám még ott sem ment túl messzire. Sosem mászott rám, sosem próbálkozott meg a csókkal. Apró léptekben haladtunk felé, ami őt illette, holott már rég megengedtem volna neki, és ezt tudattam is vele. Ennél nyilvánvalóbb jeleket nem voltam képes már küldeni, de úgy tűnt, ő egy az európai középkorból a jelenbe csöppent úriemberek sorából. Legalábbis ami a nőkhöz való viszonyát illette.
-Kérdezhetek valamit? Ha már így a küszöbig kísértél? - tartottam szóban egyik hajnalban, mert persze őt csak akkor lehetett látni, amikor már a sötétség dominált, de ennyi idő után ez már nem is zavart. Hozzászoktam.
-Természetesen, bármit.
-Nálam aludnál ma este? - igazából nem ezt akartam megkérdezni, de úgy voltam vele, hogy ha marad akkor messzebbre jutok a kis titkainak feszegetésében.
-Hát őőő... - vett mély levegőt. Láttam, kifújni nem nagyon tudja, mert érzékeny pontjára tapintottam, de azért reménykedtem benne, rábólint az ötletemre.
-Estig itt maradhatsz. Van minden a hűtőben, valami elfoglaltságot pedig biztosan találunk. Hagylak is majd, hogy kipihend magad.
-Öhm... - tűnt nagyon gondterheltnek, és kerülte is tekintetemet, miközben kereste a szavakat. Ő, egy író, aki olyan profin használja a szavakat minden alkalommal, kivéve most - Hát... ha aludhatok a kanapén.
-Gondoltam, majd a földön, de végül is felengedhetlek a kanapéra is.
-Jó nekem a föld is.
-Csak vicceltem. Gondoltam kicsit lazít a nyakkendődön. Szóval, akkor maradsz estére? Csak beszélgetünk, borozunk, megnézünk egy filmet mondjuk. Amihez kedved van.
-Rendben. De tényleg muszáj lesz majd estig maradnom. Nem leszek teher?
-Dehogyis. Akkor, gyere csak be! Végre te is látod a lakásomat. - engedtem be magamhoz.
Körbevezettem otthonomban, melyben félve mozgott. Nem tudott ellazulni, amit kicsit sajnáltam, ám volt ötletem arra, hogyan oldjam ezt a feszültséget benne, viszont sajnos beletört ebbe a bicskám. Hiába kínáltam, az amúgy elég sokat borozó Namjoot, most egy kortyot se volt hajlandó inni. Így viszont nagyon feszengett nálam még akkor is, mikor egy olyan filmet néztünk, ami őt is érdekelte, és kényelmesen fetrengtünk a kanapén. Vagy legalábbis én, mert ő annak ellenére, hogy sokkal jobban elmerült a történetben nálam, rendkívül mereven viselkedett továbbra is. Elhatároztam, hogy én ezt nem fogom hagyni, ám a filmet még tiszteletben tartottam, mert ötletem az nem nagyon volt. Persze tudtam, mit is akarok, csak hogy azt hogyan érem el, na az már nem volt tiszta. Először átfutott az agyamon egy doramas megoldás, de hamar letettem róla. Elvégre nem tündérországban élünk, ahol találkozik tekintetünk, majd hátradönt, és lágyan megcsókol. Hiszen, ha ott élnénk ez már ezer éve megtörtén volna. Ezért inkább arra jutottam, hogy felhozom a témát, beszélgetést kezdeményezek a csókról és a szexről, majd ha kell, nyíltan rákérdezek és még a szemébe is mondom, hogy csókoljon már meg, mert ha ilyen úriember, akkor ez az ő dolga, nem az enyém. Végül így is lett. Amint véget ért a film, én még ott maradtam a kanapén ülve, kicsit vállára döntve fejemet, és a reklámokat bámulva hoztam fel a szerelmet, mint kiinduló témát.
-Számodra mit jelent a szerelem?
-A szerelem? Hmm... hirtelen fellángolás egy fiatal szívben aziránt, amit lát. De csak a felszínt szereti, azért rajong. Az újdonságért, a változatosságért, ami ezzel az újjal - amit szerelem szóval szépít - érkezik a világába. De persze valahogyan mégiscsak választanunk kell, hogy ki lehet az, akit képesek vagyunk szeretni és erre tökéletes a szerelem, mint ugródeszka. Csak legyen alattunk víz, vagy nagyon fog fájni miután elrugaszkodtunk.
-És szerinted meddig tart a szerelem, honnan kezdődik a szeretet? - keltem fel róla, hogy lássam arcát, miközben magyaráz. Bár csak a tévé adott fényt nekünk, de az tökéletesen elég volt számomra.
-A szerelem hamar elillan. Ahogy egyre jobban megismered a másikat, köddé válik. Utána, ha jól választottunk marad a szeretet.
-Nem válaszoltál igazán.
-Ezt nem tudom megmondani. Változó. - rántott vállat.
-Rendben. Akkor a másik megismerésébe mi tartozik bele?
-Hogy érted?
-Meddig mész el, hol a határ, amit már nem lépsz át, ha épp egy olyasvalakit ismersz meg, akibe szerelmes vagy?
-Ahhoz, hogy teljesen megismerj valakit, és tudd, képes vagy őt szeretni is, nem csak szerelmesnek lenni belé, minden határt át kell lépni. Hiszen ha enélkül döntesz, akkor mikor átléped a maradékot, lehet csalódsz, és rádöbbensz, mégsem vagy képes őt úgy szeretni, ahogyan kellene.
-Akkor már voltál nővel. Lépted át azt a határt is gondolom.
-Mmm... igen... - feszült meg még jobban, már ha ez lehetséges volt. Pedig úgy örültem, hogy a szerelem kitárgyalása közben cseppet oldódott.
-És velem miért nem lépsz át válaszvonalat? Egyet sem, pedig megadtam már rá az engedélyt, mégsem élsz vele. - vetettem neki konkrétan kérdésemet. Kicsit fáradt voltam már a hajnal közeledtével. Ezt sosem sikerült leküzdenem a vele eltöltött idő alatt. Így viszont bátrabb is lettem, mert elfogyott a türelmem.
-Ahh... - fordult el tőlem, arca pedig rendkívül gondterheltnek tűnt a tévé halovány fényeinél is - Ez egy kényes téma.
-De engem érdekel. Szeretném tudni, miért álltál meg itt, és miért nem mersz továbblépni.
-Mert... a nő számomra - pillantott újra rám, de félbeszakítottam.
-Nem akarom más írók szavát hallani.
-Pedig választ vársz! - pattant föl mellőlem és messzire sétált tőlem.
-Igen, de a te szádból a te gondolataidat. Csak mond meg, miért nem.
-Mert... - sóhajtozott és idegesen járkált a nappaliban, mintha csak egy hatalmas problémát zúdítottam volna rá, amire azonnal megoldást kell találnia. Azt hiszem, feladtam egy egyenletet egy írónak. Kegyetlen voltam vele ezúttal - Engem nem úgy neveltek, mint azokat a férfiakat, akik között rohangálsz az utcán. - állt meg a kanapé végében, és magyarázni kezdett - Engem nem úgy neveltek. Nekem azért is a körmömre csaptak, ha nem úgy néztem egy hölgyre, ahogyan azt illik. Sosem bámulhattam meg egy nő fenekét sem, mert olyat kaptam érte, hogy a földről szedhettem össze a szemeimet. Nem szólalhattam meg ám akárhogy egy nő közelében, mert akkor egész héten nem beszélhettem már büntetésből. Engem úgy neveltek, hogy a nő minden porcikája kincs, amit becsülni kell és óvni. A nő minden tette, szava, testrésze, gondolata felbecsülhetetlen érték, amivel nem szabad csak úgy játszadozni. Igen, voltam már nővel, szegtem már meg a neveltetésem szabályait, mert érdekelt a másik oldal is, de arra jöttem rá, hogy nem hiába verték belém ezeket a gondolatokat. Amikor nem ezek szerint cselekedtem, akkor rendszerint borzasztó nőket szedtem össze.
-De azt mondtad, minden határt át kell lépni. Szóval erre még mindig nem kaptam választ.
-Hát... mert a nő a férfi elhülyülésének isteni forrása.
-Mondtam, ne idézz!
-Tudom, de erre nincs jobb válasz. Át szeretném lépni, tényleg, nagyon. Mert fontos a szex. Ú, ez most igazán férfi mondat volt. - szégyellte el magát a kanapé karfáján támaszkodva velem szemben.
-A te szádból máshogy hangzik ám. - ültem még mindig előtte őt nézve, és választ várva.
-Szóval tényleg kell, meg sokat számít. Múlhat rajta kapcsolat, de... veled más. Nem merem. És nem azért, mert félek, rossz lesz, hanem mert... nem érzem azt, hogy méltó lennék hozzád.
-. . . - pislogtam párat, majd végiggondolva, hogy milyen ember is ő, ez megint nem tűnt különös indoknak - Ez most igazán röhejes lenne, ha nem ismernélek. De ha ennyire becsben tartasz egy nőt, akkor ha ő kér meg rá teljes józanságában, teljesítened kell azt, nem?
-Álmos vagy. Feküdj le aludni, és ha reggel is így gondolod, akkor megteszek bármit, amit csak kérsz.
-Kérem a csókom, vagy egész nap élvezheted a napsütést a lakásomban, pedig tudom, hogy utálod.
-Eh... - akadtak el szavai egy pillanatra, majd halkan és fáradtan nevetni kezdett - Nem tudod, mivel fenyegettél meg.
-Ha én szenvedek, te is fogsz. Ilyen egy kapcsolat. Ha nem tudod a másik kedvét felderíteni, akkor tarts vele a szenvedésben is.
-Majd egy nap elmondom, mivel fenyegettél meg, rendben?
-Csak ha most megkapom a csókomat végre, amiért már ezer éve küzdök, de mindig elsumákoltad.
-És így elrontanád az elsőt? Nem adnád meg a módját, hogy ne egy elkapkodott valami legyen, amire alig emlékszel, mert álmos voltál, hanem egy olyan igazi, tökéletes első csók?
-Namjoon. Álmos vagyok és morcos.
-Jó, gyere! - állt elém és felhúzott a kanapéról - De csak azért, mert napfénnyel fenyegettél, amit még a jövőben nagyon meg fogsz bánni, és butának fogod magad érezni, de semmi baj, nem tudtad.
-Mit?
-Majd elmondom. Na, csók!
-Így már nem is kell!
-Mi?! - döbbent le - Az előbb még akartad, annak ellenére, hogy mondtam, nem lesz az igazi. Nők!
-Gonosz vagy. Titkolózol, és még az orromra is kötöd, hogy titkolózol.
-Mert fokozatosan kell adagolni a titkokat. Akkor kell a csókom, vagy nem?! - mordult kicsit rám, életében először.
-Így nem. Titkolózol, és még goromba is vagy, hol marad az, hogy kincs vagyok?
-Ott, ahol az, hogy nő vagy.
-Haaa... de szemtelen vagy! - förmedtem rá.
-Te meg álmos, és emiatt kisgyerekként viselkedsz.
-Nem is igaz! - duzzogtam. De, igaza volt.
-De igen! Aludjunk, jó?
-Nem! - ültem vissza a kanapéra.
-Úgy viselkedsz, mint egy gyerek. Sosem vagy ilyen, mi ütött beléd? - sóhajtott hatalmasat.
-Csak te!
-Jó! Na! - térdelt elém - Most Rómeó és Júlia hangulat van. Hajolj le hozzám, és csókolj meg, kis hercegnőm.
-Nem parancsolhatsz nekem. - néztem szemeibe, és bár épp függetlenségemet hangoztattam, valahogy mégsem voltak olyan erősek szavaim, mint szerettem volna. Ez a szemei miatt volt. Biztos, hogy azok voltak a hibásak.
-Tényleg így gondolod? - mosolygott.
-Azt hiszem.
-Akkor maradj ebben a hitben. Nem akarok napfényben fürdeni, szóval most megkapod a csókod, majd becipellek az ágyadba. Mit szólsz?
-Talán tetszik az ajánlat.
-Ez remekül hangzik. - mozdult felém, és végre megkaptam azt, amin hetek, ha nem hónapok óta gondolkozok, miért nem ajándékozott még meg vele.
Viszont igaza volt abban, hogy előbb pihennem kellett volna, mert így közel sem tudtam annyira élvezni, mint szerettem volna első csókunkat. Pedig ő rendkívül gyengéd volt, lágy és kedves, mégis uralkodó, erőteljes. Namjoon irányított teljes mértékben, nem engedett ebből egy pillanatra sem. Ugyan figyelt rám, ahogyan szokott, ügyelt arra, hogy élvezzem, de ettől még nem adott volna le abból, hogy ő a férfi, ezért pedig neki kell az úrnak lenni a házban. Azonban a kezeim szabadok voltak, amikkel azt tehettem, amit csak szerettem volna, és annak ellenére, hogy nem tudtam teljes mértékben élvezni azt a bizonyos első csókot, azért valamennyire sikerült. Lehet, csak azért mert fáradt voltam, ám ez közel sem biztos, de végül valami csak rávitt arra, hogy elkezdjem vetkőztetni.
-Cshak egy cshókot kértél. - lihegett még homlokomnak dőlve, miközben én pólója alá bújtatva ujjaimat próbáltam megszabadítani ruhájától.
-Ha már lúd, legyen kövérh.
-Nem! Csak egy csókot kértél. Csak csók! - bújt hozzám, hogy folytatja.
-Meggondoltam magam. - kerültem most én el ajkait.
-Nem, nem engedem meg! - fogta kezei közé arcomat, majd rám erőltette csókját, miközben még küzdöttem kicsit felsőjével.
Ő próbálta teljesen elvonni a figyelmemet, hogy hagyjam abba, ne akarjak még tovább lépni, én pedig végül beadtam a derekamat. Mert hiába indított be, és kínálkozott fel a lehetőség, hiába ébredtem fel azonnal, pár pillanattal később máris ugyanolyan fáradt voltam, ha nem fáradtabb, mint előtte.
-Mindjárt elalszok. - dőltem vállára. Tényleg hulla voltam.
-Beviszlek az ágyadba. - vett karjaiba.
-Vérzik a szám. - éreztem meg a vér ízét.
-Az én voltam. Elharaptam a számat az este, és még néha felszakad. Bocsánat.
-Béna vagy. - kapaszkodtam nyakába, de semmi erőm sem volt.
-Tudom. Jó éjszakát! - lépkedett velem a hálószobám felé.
-Feküdj mellém! - kértem még utolsó erőmből.
-Enyém a kanapé, tiéd az ágy. Majd máskor befekszek melléd, még nem. Szép álmokat! - tett le a puha takaróra, én pedig azonnal el is aludtam, így nem tudtam erősködni, sem válaszolni. Megúszta az alvást nélkülem, egyenlőre.
Másnap délutánig pihentem, sokkal tovább, mint bármikor máskor, de nem zavart, mert mikor kimentem nappaliba ő ott feküdt teljes egészében az én kanapémon. Azelőtt sosem jött be a lakásomba, még csak az ajtóig sem kísért fel, csupán a háztömb lábáig, így ez nagy lépés volt most tőle. A villanyt direkt nem kapcsoltam fel, mert ezúttal emlékeztem az estére, ezért sötétben lopóztam oda a kanapéhoz, hogy megnézzem magamnak milyen, mikor alszik. Alig fért el a kényelmetlen ülőgarnitúrán, lábai le is lógtak, karjait pedig maga köré fonta, úgy pihentette fejét az egyik díszpárnán a karfa helyett, míg a többi körülötte hevert a földön. Olyan hétköznapinak tűnt, mint bármelyik másik ember. Meg nem mondta volna róla senki, hogy igazából egyáltalán nem hasonlít a többiekre, olyan nyugodt arccal és ellazult izmokkal aludt ott a kanapén. Néhány percig néztem, de sajnos a sötétség miatt nem tudtam minden porcikáját tökéletesen szemügyre venni, ami nagy kár volt, hiszen nem csak nagy vonalakban szerettem volna megjegyezni őt, hanem az utolsó pihiég kanapémon. De nem is volt rá sok időm, mert pár perc múlva lassan kinyitotta szemeit, majd rám szegezte azokat. Nem szóltunk egymáshoz, bár illet volna köszönteni a másikat a hosszú pihenő után, mi mégis csendben maradtunk percekig, míg ő nem kérdezett valamit.
-Még mindig szeretnél csókot?
-Igen.
Persze, hogy szerettem volna. Azóta is mindig szeretnék, de ő azt mondta, azt nem lehet, mert akkor elveszti a varázsát. Ezért nem vittük túlzásba, nem lógtunk egész nap a másik száján mikor együtt voltunk. Nem kürtöltük világgá, nem adtuk mindenki tudtára, hogy együtt vagyunk, és ez főleg miatta alakult így. A tartását ugyanis nem tudtam leküzdeni, de talán jobb is, hiszen részben abba is szerettem bele. A neveltetéséből fakadóan ő továbbra is úriemberként viselkedett, egy úriember pedig nem fogja falni barátnőjét mások szeme láttára, ezért a nyilvánosságnak maradt a kézfogás, ha épp olyan napunk volt, a négy falnak pedig a többi, melybe lassan beletartozhatott volna végre a szex is. Szerettem, és ezt mondtam neki nem is egyszer, mert csókjai kihúzták belőlem, ő pedig viszonozta nekem, ami nagyon jól esett. Így nem foglalkoztam egy ideig azzal, hogy ágyat csak nem látunk együtt, míg ez is egy kicsit megszokottabbá nem vált. Ugyan továbbra is levett a lábamról azzal, mikor mondta, mert ahogyan mondta az sem volt semmi. Azzal a mosollyal és lelkem mélyéig ható tekintetével, mellyel mindig nézett valahányszor tudtomra adta, szeret, minden alkalommal elfeledtette velem problémáimat, ám lassan előhozta belőlem azt, hogy többet akarok, jobban szeretném bizonyítani, mennyire oda vagyok érte, így mikor egy őszi estén próbált tőlem így elköszönni lakásom ajtajában állva, nem hagytam. Ezúttal nem eresztettem ki ujjaim közül ingét, és behúztam otthonomba egy csók kíséretében. Amint kezdtem kigombolni felsőjét, és mindig hideg bőrét simogatni, nem tapasztaltam ellenállást. Inkább csak azt, hogy időt ad nekem közben gondolkodni, és nem siet. Hagyta levenni ingét, majd miután meggyőztük egymást tekintetünkkel, folytattuk, de ekkor már koránt sem volt olyan gyengéd és lovagias, mint amit egy frakkos Casanovából kinéztem volna. Éreztette erejét, vágyait, hogy ő a férfi, ő irányítja az estét, ami nagyon tetszett. Féltem, túl érzékeny lesz, túl lágy, és emiatt nem fogom élvezni, de nem így lett. Olyan erővel tartott kezeiben, vagy éppen nyomott le az ágyra, fogott csípőmre, hogy ha közben meggondoltam volna magam sem menekülhettem volna. Bár abban biztos voltam, ha azt kérem, álljon le, azonnal eldob mindent, és hozzám nem ér addig míg meg nem engedem neki, így nem féltem tőle. Tetszett az ereje, a szenvedélye, amivel kényeztetett, mellyel bőrömet harapdálta, mellbimbómat nyalogatta, vagy hátamat csókolgatta. Felizgatott, ahogy férfias hangjával sóhajtozott, amint hajamat húzta, miközben olyan erővel és lendülettel mozgott, amilyet még sosem tapasztaltam. Imádtam, ahogyan szeretkezik velem, mert nem volt önző, nem is rohant, hanem láttam rajta, minden pillanatát ki akarja élvezni az estének, ez pedig nagyon jól esett. Még sosem volt addig olyan kapcsolatom, amiben a férfi ennyire ügyelt volna rám, a társára, emiatt pedig csak még különlegesebb lett számomra Namjoon. Viszonozni akartam ezt neki a kedvességet, bár a sokadik orgazmus után ez már nem ment olyan könnyen, én mégis megpróbáltam.
-Pihenj egy kicsith! - nyomtam le ezúttal én őt, majd ölébe ültem aznap éjszaka már sokadszorra.
Ám ő kicsit máshogy gondolta ezt annak ellenére, hogy már éreztem rajta, tényleg kezd fáradni. De ettől még nem engedte át nekem teljes mértékben az irányítást. Elég nehezen adta föl ezt, viszont nem is zavart. Jól esett, hogy segített úgy mozogni, hogy neki a legnagyobb élvezetet nyújtsam, bár néhány perc múlva rájöttem, ezúttal is inkább az én kedvemben szeretne járni, és nem feltétlen azért irányít, mert most magára gondol. Erre pedig fürkésző szemei ébresztettek rá, amik rengetegszer zavarba hoztak az este folyamán. Minden alkalommal próbált engem nézni, valahányszor újabb orgazmust éltem át, és pontosan emiatt tudtam, ezúttal is inkább nekem akar kedvezni.
-Te ish! - lovagoltam egy kicsit lassabban rajta - Had lássalak! - adtam tudtára, hogy mit szeretnék.
-Biztos? - kérdezett vissza, amint pedig egyetértően bólogattam ő lépett is.
Azonnal fölém kerekedett, majd a matracba nyomva esett nekem. Hajamat húzva harapott nyakamba, és csípőm alá nyúlva emelt fel egy kicsit kényelmesebb pozícióba. Nem számítottam rá, hogy ilyen kemény lesz, meg is lepett rendesen azzal, hogy rettentően fájdalmas nyomokat hagyott fogaival, de hiába hallatszott hangomban, nem esik jól, neki el sem jutott füléig. Ezért csak kapaszkodtam izmos karjaiba, míg ő teljes mértékben kiélvezett engem. Nem bántam végül, hogy olyan kemény volt, és annyi lila foltot hagyott maga után nyakamon, mert az a látvány teljesen megérte amit ő nyújtott. Ugyan pontosan abban pillanatban nem láthattam arcát, de ahogy felemelkedett rólam, majd cseppnyi erejével még ott támaszkodott felettem az is tökéletesen elég volt, ha nem sok is. Végre megpillanthattam azt az oldalát is, ami kiszolgáltatott, kimerült és sérülékeny, ezt pedig még egy hatalmas lépésnek vettem a részéről, hogy megmutatta nekem.
Miután hosszú küzdelmem után végre megtört, és elkezdett jobban beengedni lelke mélyébe rejtett vágyaihoz, csak még egyedülállóbb embernek tekintettem. Már ez előtt is csodabogár volt, akit természetesen nagyon imádtam, de amint feltárulkoztak a mások elől rendkívüli gondossággal rejtegetett szokásai, egyre különösebb személyiségnek tituláltam. Persze, volt olyan gondolata, vagy kívánsága, amitől először hátrahőköltem és ledöbbentem, de miután hosszasan elmagyarázta, mit miért szeretne, vagy miért gondolja úgy a dolgokat ahogyan, ez a félelmem is elillant. Igaz, nem mindenben tudtam hozzá igazodni, és voltak olyan dolgai, amiket nehezen viseltem, de a legtöbbet azért sikerült beépíteni a mindennapjainkba, melynek mindketten nagyon örültünk. Természetesen nem csak én igazodtam hozzá, hanem ő is hozzám, amivel neki is voltak gondjai. Elég nehezen engedett el egy-két olyan dolgot, melyet beleneveltek, de engem elég sokszor zavart, ám küzdött vele, hogy a kedvemben járjon, és már ezt is nagyra értékeltem. Ezért pedig néhány vitát leszámítva, ami teljesen természetes egy kapcsolatban, nagyon jól megvoltunk egymás mellett. Annyira, hogy kicsit kevesebb, mint egy évnyi ismeretség után ő meghívott egy nagyon jó barátja esküvőjére. Szerette volna, ha elkísérem, de előre figyelmeztetett, kicsit sem lesz hétköznapi a rendezvény, és valószínűleg ki fogok akadni majd rajtuk, ám ez is az ő életének része, ezért pedig tartsak vele. Úgy gondoltam, hogy nem lesz belőle baj. Elvégre ő sem mindennapi, tehát a barátai is valószínűleg hasonlóan kivételes egyéniségek, így hát gondolkodás nélkül rábólintottam.
-Aludtál útközben? - kérdezte, amint az esküvői helyszín felé tartottunk. Ő előző este ment le egyedül, kocsival oda, hogy segítsen az előkészületekben, én pedig másnap munka után az első vonattal rohantam utána. Mire odaértem, már természetesen sötét volt, így Namjoon felkelt, és kijött értem az állomásra.
-Egy nagyon picit. Bár nem mertem, mert féltem, elalszok és túlmegyek. - néztem ki az ablakon.
-Még van időd zuhanyozni, átöltözni, és ha gondolod még egy kis máshoz is. - vetette fel az ötletet. nem szerette nevén nevezni a dolgot. Kicsit prűd volt ilyen téren.
-Ha adsz egy kávét, akkor benne vagyok. - néztem rá és láttam, elmosolyodik. Néha, nagy ritkán, mikor már ő is fáradt volt kicsúszott a száján, hogy ilyenkor mit gondol. Elsütött olyankor egy perverz viccet, amit máskor megtart magának, de mikor kimerült már nem volt ereje magában tartani az ilyesmit. Most azonban kipihent volt, így csak sejthettem, milyen frappáns válasz fogalmazódott meg benne.
Ám végül nem került sor az esküvő előtti akciónkra, mert a vőlegénynek szüksége volt rá valamiért, így magamra hagyott a készülődéssel a szállásunkon. Igyekeztem csinosan lemenni, ahogy pedig Namjoon kérte, nem vettem fel semmi csillogót, ezüstöt, vagy pirosat. Nem tudom, miért nem szerette volna ezeket rajtam látni, de azt mondta, majd az este folyamán elmondja. Bár nem jutott eszembe se piros ruha, elvégre nekem nem szabadott kihívóbbnak lennem, mint a menyasszony. Visszafogott megjelenést terveztem, ám kikötései miatt még jobban sikerült ezt kivitelezni. Tényleg elég egyszerűen mentem le, ő pedig leesett állal üdvözölt. Azt hiszem, sikerült eltalálnom azt, amihez ő hozzászokott, amibe belenevelték. Megütöttem a számára lenyűgözően gyönyörű nő leírását, legalább is azt feltételeztem a reakciója alapján.
-Ne menjek vissza átöltözni? - álltam ott előtte kérdően nézve fel rá.
-Őőő, - pislogott néhányat, míg összeszedte gondolatait - nem, dehogyis. Tökéletes vagy. - vágta zsebre kezeit, holott sosem szokta, ha velem beszél. Modortalannak tartotta.
-Biztos? A menyasszonynak kell a legszebbnek lennie, nem nekem.
-A vendégeknek ő is lesz az. Csilli-villi hercegnő lesz, de az a fajta megjelenés nekem nem kenyerem. Inkább te vagy az. Nagyon... tényleg nagyon szép vagy. Köszönöm.
-Hát... szívesen, de igazából magamnak akartam tetszeni. - mosolyogtam fel rá, mert igaz volt. Elsősorban magamnak szerettem volna mindig tetszeni, csak utána neki. Szerettem volna, ha azért szeret, mert én, én vagyok, nem azért, mert teljesen olyanná válok, mint ő.
-Attól még köszönöm. Még van egy kis dolgom Yoongival. Szeretnél megismerkedni vele?
-Persze! - kaptam is az alkalmon.
Addig még soha nem találkoztam vele, pedig Namjoon sokat mesélt róla, és híres személy is volt tudományos körökben, amikben én nem igazán mozogtam. Persze, hallottam róla a kutatásai miatt, de annyira nem vetettem bele magam a dologba, mert nem érdekelt. Azonban nagy megtiszteltetés volt vele megismerkedni, majd részt venni az esküvőjén. Namjoon örömmel mutatott be, és kíváncsian figyelt, hogyan boldogulunk egymással, bár nem beszéltünk sokat. Yoongi nagyon ideges volt az este miatt, ezért pedig barátjától kért erősítést. Őt használta tükörnek, vele igazíttatta meg ruháját, haját, tőle kért nyugtatást, biztatást, hogy jól döntött. Szokásos pánik az esküvő előtt, de mikor eljött a pillanat, idegessége elillant. Rettentő nyugodtsággal hagytuk ott, miután ledöntött egy pohár bort Namjoonnal. Meg is jegyeztem, ezt talán nem most kéne, de ragaszkodtak ahhoz a számomra gusztustalan szagú különleges itókájukhoz.
A szertartás nagyon szép volt, bár a szöveg számomra szokatlannak bizonyult. Sokban eltért attól, amit én ismertem, mivel pedig nem volt kitől megkérdeznem, hogy ez miért van, meg máson nem is láttam a meglepettséget, ezért a közben nem szóltam egy szót se, csak magamban felírtam, mint olyan dolog, aminek utána kell kérdeznem. Miután lement az eskü is, majd felkerültek a gyűrűk, végül pedig kisétáltak a teremből a nagy ünneplés közepette, Namjoon végre odajött hozzám.
-Érdekes esküvő. - vetettem is fel gondolataimat - Sosem hallottam még így ezt a szöveget. A személyes esküjük is furcsa volt.
-Jah, hát igen, neked. Még nem vagy felvilágosítva, így neked tényleg az. - fogta meg a kezem, miközben halkan válaszolt.
-És miben nem vagyok?
-Hát az egészben. Nem csak abban különleges, hogy ma van a leghosszabb éjszaka az évben, hanem a párt, meg az ünneplőket tekintve is az. Ami felől fel kéne világosítsalak, de nem tudom még, hogyan tegyem. - topogtunk lassan ki a tömeg mögött a teremből mi is.
-Csak mond el a lényeget, amit tudnom kell.
-Jah igen, azt el kéne, különben felfordul a gyomrod, mikor meglátod a többség vacsoráját. Aztán feleslegesen kértünk neked is emberi étket.
-Miért, mit esztek? - sétáltam oldalán. A tömeg elég lassan haladt a nagy fogadóterem felé, ahol az este további részét terveztük tölteni. Mindenki beszélgetett, nevetgélt, és egyáltalán nem sietett a pár után.
-Hát őőő... Kezdjük azzal, miért. - fogott hozzá életem legfurcsább beszélgetéséhez - Drakula ismerős?
-Ha a vámpírra gondolsz, igen. - furcsálltam kérdését.
-Tudod, ahogy Yoongi is szokta mondani, az emberek által kitalált fantázia lényeknek azért vannak alapjai. Ahogyan az agyunk nem tudja elképzelni a nem létezést, folyton ellenőrzi önmagát, ahogyan nem tudjuk elképzelni a földönkívülieket, úgy ezeket sem tudnák az emberek, ha nem lennének alapjai az ilyen dolgoknak. Szóval mindennek van alapja.
-Most azt próbálod tudtomra adni, hogy Drakula létezik? - fancsalodtam el közben egy szagtól, ami megütötte ez orromat - Büdös van.
-Hát ezt szokd meg, mert ez az itt lévő vendégek nagy részének a vacsorája. Ez olyan... hát a mi vacsoránk. Nem véletlenül van az év leghosszabb éjszakáján az esküvő. Nem véletlen nincs sehol tükör, senkin ezüst, vagy kereszt, vagy esetleg piros. Az... vonz, mint bogarat a fény. Így legalább nem harapunk egymás nőjére, ami egyébként, reális veszély. Volt már miatta harc. - ölelt magához.
-Szóval higgyem el, hogy kis vérszívók vagytok, mint a szúnyogok. - nem tudtam hová tenni ezt. Jó, oké, sosem egyszerű eset, érdekes volt, sokszor egyáltalán nem járt a földön az elképzeléseit tekintve, de én egy reális, okos embernek gondoltam, aki azért tudja, mi a valós és mi nem, attól függetlenül, hogy kis művész létére sokszor más világban repkedett.
-Azért nem szúnyogok. Azoknál nagyobbak vagyunk és veszélyesebbek. Ahhh, Jungkook! - köszöntötte egyik ismerősét, ki megvárt minket.
-Hogy tetszik eddig az este? - érdeklődött hatalmas nyuszimosollyal.
-Éppen megdöbbenésünk közepén járunk. Jelenleg dolgozzuk fel a valóságot. - válaszolt neki Nam.
-Tudom, hallottam.
-Aaaa, még fiatal vagy. Még mindenre figyelsz. Kook a legfiatalabb a kis csapatunkból. Alig... mennyi is vagy, hetven?
-Hetvenkettő. Én már számolom, nem úgy, mint ti. - mosolygott, miközben próbáltam befogadni ezt a sok abszurdumot. Az egész, amit Namjoon mondott a vendégekről, meg a párról, saját magáról... Minden olyan... lehetetlen. Elfogadtam, és nem is. Egyik pillanatban teljesen hittem neki, másikban hülyének tartottam. Nem voltam képes dönteni. Túl sok olyan információ, ami nem lehet igaz, amikről csak fantáziáltam sokszor, milyen lenne. Most pedig... elvileg megvalósul a fantázia. Pont emiatt a döbbenettől, kettősségtől, hogy elhiszem, majd két perc múlva, nem, mégsem hiszem el, nem tudtam mit mondani azokban a percekben.
-Párod? - érdeklődött Namjoon, míg még mindig szorított engem, hogy egy tapodtat se tudjak mozdulni mellőle.
-Elől trécsel a többiekkel. Nagyon elvan a csajokkal. Épp az a téma, hogy vajon őket is szeretjük-e ennyire, hogy majd mi is tartunk velük egy ilyen szertartást. A szokásos csajos téma ilyenkor. - értünk be a fogadóterembe, ahol már rendesen facsarta az orromat az az érdekes szag, ami ott terjengett - Yoongi nagyon kitett magáért. - csillantak fel vörösen Jungkook szemei, és bár sötét volt, alig láttam valamit, azt azért észrevettem, hogy hatalmas fogai lettek hirtelen, mert rendületlenül csillogtak a hangulatvilágításban - Inkább megyek vissza, mielőtt valaki fogatvet rá. Majd még beszélünk! - rohant barátnőjéhez.
-Ha te sem szeretnéd, hogy valaki megharapjon, akkor maradj mellettem. Bár rendesen árad belőled az illatom, és még a stílusom is virít rólad, de azért jobb biztosra menni. Vannak itt sokkal öregebbek is nálam, akik még a régi korban élnek. Így sajnos az, hogy fiatalabb vagyok azt is jelenti, hogy lekezelhetnek, és téged bármikor felzabálhatnak az engedélyem nélkül. Mivel pedig Yoongi kért be alkoholos vért is, így részegednek majd rendesen. Olyankor állatok, tényleg. De vigyázunk rád, ne aggódj. Nem csak te vagy itt még ember, így sokan józanok maradunk ma. - ölelt magához, miközben fejemre csókolt.
Ami azt illette, nem igazán fogtam fel amit mondott. Olyan kusza volt számomra ez az egész. Hihetetlen minden, az összes szava, Jungkook kinézete, majd később az egész vendégseregé, de még a kedves párocskáé is. Onnantól, hogy ezeket elmondta, én teljes csendben ültem helyemen. Nem igazán szóltam hozzá egyetlen beszélgetéshez sem, még Namjoonnak sem mondtam nagyon semmit, ki nagyon ritkán mozdult el tőlem csupán néhány percre. Az egész éjszaka abszurd volt, kezdve a vallomásától, ami csak egy kis beindító részlete volt mindennek. Ha az nem lett volna elég, akkor ott volt az egész rendezvény előttem, a különböző állagú, igen büdös, vérszagú, vagy éppen agyonfűszerezett vérkészítmények, köztük a puding is, amit el sem hittem. Minden olyan volt, mintha igazi emberi étkek lennének, ám igazából fogyaszthatatlanak voltak. Mind nekik készült, vámpíroknak, csak ezúttal adtak a kinézetre és az állagra, hogy minél ünnepibb legyen a megjelenés, míg mi néhányan, maximum tizenöten, kaptuk a rendes emberi fogásokat. Ettől lett az egész még abszurdabb. Egy teremnyi ránk vadászó lény gondolt arra, hogy mi se maradjunk vacsora nélkül, miközben a kvázi belőlünk készült ételeiket, italaikat fogyasztották. El sem hittem, fel sem fogtam amit látok. Pont ezért voltam olyan csöndben. Próbáltam feldolgozni a történéseket, ám egyik meghökkentő dolog követte a másikat így nem nagyon sikerült.
-Eunhye jól vagy? - érdeklődött Seokjin barátnője. Ő mozgott a legtermészetesebben a tömegben, látszólag pedig majdnem minden vörös szempárt ismert, mert sokszor állt le másokkal beszélgetni, és Jin sem járt annyira a nyomában, mint a többiek párjaiknak.
-Persze.
-Nam sokat evett belőled? Vagy csak véletlenül megharapott csók közben?
-Nem, miért?
-Mert olyan csendben vagy, mintha nem lennél itt. Mint aki küzd az altatójuk hatása ellen. Bár senkit sem láttam még, aki győztesen jött ki a csatából.
-Ami azt illeti, - ért vissza Namjoon. Csak egy pillanatra állt fel mellőlem, míg elrohant egy pohár... gondolom vérért, ami agyon volt fűszerezve, hogy ne érezzem az igazi szagát - a vacsora előtt mondtam el neki, hogy mi vagyok, meg a többiek micsodák. Éppen a szokásos sokk alatt vagyunk, de még mindig jobban bírja, mint Jimin barátnője. - vigyorgott hegyes fogaival. Igen félelmetes látványt nyújtott így, agyaraival és vörös szemeivel, főleg még ha a pohár is a kezében volt.
-Pedig az ő reakciója volt a normális. De már ő is Stockholmos. Így egyetlen normális ember sem ül közöttünk.
-Ez nem Stockholm-szindróma. Bármikor elmehettek, ha akartok, csak nem akartok. Mi nem kényszerítünk titeket maradásra. - döntötte le az elég undorító itókáját - Ma este biztos meghízok. Táncolunk? - tette le a piros csillogó talpas poharat az asztalra, majd nekem szegezte kérdését.
-Ha szeretnél. - válaszoltam, ő pedig úriemberként viselkedve segített fel helyemről.
Épp egy lassú szám ment, és sok pár beállt még rajtunk kívül ölelgetni egymást. Némi pihenő volt ez a friss pár számára, romantika pedig a vendégseregben ücsörgő szerelmeseknek.
-Sajnálom, hogy nem tudtad élvezni az estét. Kicsit korábban kellett volna ezt elmondanom, hogy mire ideérünk, addigra megszokd. - ölelt magához.
-Elvagyok.
-Ez a baj. Jól is érezhetnéd magad. Lehet, veszélyes lények vesznek itt körül, de nem bántanak. Még részegen sincs most semmi bajuk, ami igen ritka. Sajnálom tényleg. Nagyon jó tud lenni egy esküvőnk, de elég ritkán tartjuk. Tekintve, hogy az örökké, az örökké, szó szerint. - várt valamiféle választ tőlem - Nem mondasz semmit?
-Nem tudom, mit mondhatnék.
-Értem. Körbenéznél? De ne túl látványosan. Csak óvatosan nézd meg, mit csinál a többi pár most, aki itt lassúzik mellettünk.
Elkezdtem szemlélni a többieket, bár még sötét volt az én szememnek. Csupán részleteket láttam a vörös szempárok mellett a teremben, elkapott mozzanatokat, de semmi egybefüggőt. Az egész olyan volt, mintha egy film orgia jelenténél tartanánk, a nagyobb sokkoló hatás elérésének érdekében pedig még úgy is vágják össze a villódzó fénnyel a képeket, hogy minél jobban felpörgesse a szervezeted a félelem.
-Mit csinálnak? - bújtam Namjoonhoz. Az abszurdum csak még nagyobb abszurdum lett. Kezdtem félni kicsit.
-Finom a vacsora, Yoongiék nagyon figyeltek mindenkire. De azért mégis csak a párunk vérét szeretjük a legjobban, az este egyik fénypontjának pedig nem is választhatnának jobb elfoglaltságot. Elvégre ünneplünk, akkor már ők is jól érzik magukat. - nézelődött Namjoon is.
Az én szemeim Seokjinen és a barátnőjén állapodtak meg. Ők voltak együtt a legrégebb óta, és neki engedte meg a legtöbbet a párja. Nagyon lazák voltak, bár nem tűntek ki a tömegből, mert a többiek sokkalta rosszabb látványt nyújtottak. Jin még elég visszafogottan bújt szerelme nyakába, ki korántsem olyan feltűnően vonaglott, mint a többiek. Ők szolidan élvezték egymást, nem virított róluk, hogy Seokjin éppen az ő vérét ízlelgeti, míg mások kicsit sem adtak a formalitásra. Volt, aki nyalogatta a cseppeket barátnője nyakából, amit csak a vak nem vett észre, mást pedig mintha nem is érdekelt volna, hogy szinte felnőtt tartalomnak minősül tette, barátnőjét ölébe véve ivott annak igen szép nagy mellein ejtett sebeiből. Tényleg, mintha egy vámpíros pornófilmbe csöppentem volna, néhányan olyan látványt nyújtottak. Kész orgiává kezdett alakulni a terem.
-Rosszul érzem magam.
-Rendben. Menjünk ki levegőzni. - hagytunk fel a táncolással.
Kisétáltunk a hotel kertjébe, ami gyönyörűen volt kialakítva kis parkká. Kerestünk magunknak egy padot, ahol letelepedtünk viszonylag messze az ünneplő seregtől, Nam pedig megvált zakójától, hogy rám terítse, hiszen már december volt, így a hűvös levegő csípte bőrömet.
-Köszönöm.
-Korábban kellett volna ezt elmondanom. - szorongatta kezemet - Sokkal korábban, hogy megmutassak neked mindent és elfogadj. Hogy lásd a fogaimat, a szemeimet, hogy együtt vacsorázzunk olyan éttermekben, ahova nélkülem be sem engednek, max akkor, ha fogás vagy. Meg kellett volna szokj engem, mielőtt elhozlak egy hadseregnyi magamfajta közé. Hülye voltam, az én hibám, hogy most félsz, hogy nem érzed jól magad és csak remélhetem, hogy tőlem nem rettegsz úgy, mint a többiektől. - nézte kezeinket. Nem emelte fel rám tekintetét, tényleg szégyellte magát.
-Nem rettegek tőled. Csak... ez olyan lehetetlen számomra. Elképzelhetetlen, ahogy pedig nézlek titeket, beszélgetnek mellettem a többiek, és kezdem felfogni, ezt el kell hinnem, mert valóság, tényleg kezdek félni. De nem tőled, mert te sosem tudnál bántani, különben már megtetted volna. Inkább a többiektől. Nem ismerek senkit, a többi lány viszont igen, de még így is folyton figyeli őket a párjuk, ha csak messziről is, de szemmel tartja. Ők tudják, hogyan kell viselkedni, és így is vigyázni kell rájuk. Én még ezt sem tudom. Olyan, mintha sortűz elé lennék állítva, hogy beszéljek, de vannak tiltott szavak, amikből ha egyet kiejtek lelőnek, de nem tudom, mik azok. Szeretnék veled örülni, kikapcsolódni, mint a többiek, de nem megy. Még nem. Még fel sem dolgoztam rendesen, hogy neked én vagyok a főfogás. Ez nagyon rosszul hangzik. - fintorogtam.
-Nem vagy az, mert téged sosem haraplak meg. Sosem innék belőled, mert téged szentebbnek tartalak annál, minthogy ilyen alattomos célokra használjalak, mint saját éhségem kielégítése. - sóhajtott nagyot, miközben a zajos terem felé nézett - Van még az estéből, elvégre ez a leghosszabb. Inkább sétáljunk, beszélgessünk, menjünk fel a szobánkba, és mutatok valamit. Igen! - állt fel - Menjünk fel a szobánkba, mutatni szeretnék valamit, ha pedig szereted az állatokat, akkor ettől majd megnyugszol. Gyere! - nyújtotta kezét.
Még időben visszatértünk kis lakosztályunkba, így nem fáztam meg a csípős hidegben. Namjoon lenyomott az ágyra, majd vetkőzni kezdett.
-Szex?
-Nem! Csak figyelj! Arra kérlek, ne ijedj meg. Csak én vagyok, és nem bántalak, rendben? Gondolj rám úgy, mint egy kiscicára. Elvégre simogatni is lehet engem. - dobta el nadrágját.
-Jóóóó... mit tervezel?
-Csak egy pillanat. - szabadult még meg felesleges ruháitól, majd mikor már teljesen meztelenül állt ott előttem elmosolyodott.
Végül olyat láttam, ami miatt már kénytelen voltam elhinni az estét. Ez tényleg nem mindennapi, nem fogható arra, hogy valaki csak szimplán becsavarodott vagyis... de... én! Ugyanis Namjoon , mint a filmekben a vámpírok, csak nagyobb denevér lett. Igazából hatalmas, vagy harminc centis állattá változott, ami nem szállt föl a földről - szárnyait elnézve nem is fért volna el - hanem inkább felém mászott. Sosem féltem az állatoktól, maximum egy-egy undorítóbb rovartól, de akkor is csak gusztustalannak találtam őket, nem rohantam el tőlük sikítva, így nem rémültem meg ezúttal sem. Ültem ott az ágyon, pislogtam lefelé rá, mikor pedig odaért az hozzám, és megpróbált felmászni a hatalmas karmaival, inkább felemeltem.
-Remélem nem karmolsz meg nagyon. - vettem ujjaimra "kezeit", majd magamhoz emeltem, mint egy kisbabát - Nem is vagy félelmetes. - távolodtam picit el tőle, hogy megnézzem arcát - Inkább cuki vagy. Főleg, hogy így ölelgetsz, nem harapdálsz és nem fészkelődsz. Háziállatként nem tarthatlak?
De nem hagyta, hogy sokat ölelgessem, én pedig nem szerettem volna megküzdeni igen termetes karmaival, így hagytam lemászni az ágyra, ahol szépen visszaváltozott az én jól ismert Namjoonommá.
-Nem tarthatsz. - ült fel mellém - Tudod néha, mikor nem akartad, hogy hazakísérjelek, én mégis megtettem. Bár nem volt egyszerű a nagyvárosban egy ekkora denevérnek. A fiúk sokszor meg is szidtak érte. De féltettelek és szerettem volna a saját szememmel látni, hogy hazaérsz. Nem szoktunk ám ebben az alakban megjelenni, mert már nincs rá szükségünk, csak nagyon ritkán. De hozzád jól jött, és örülök, hogy aranyosnak véled. Volt már olyan, aki elájult tőlem, pedig tényleg nem vagyok olyan zord denevér szerintem.
-Nem. Tényleg aranyos vagy. - néztem, amint kezeit vizsgálgatva beszél, ám végül csak felpillantott szemeimbe.
-Emlékszel, mikor a tudtomra adtad, mennyire rossz érzést keltek másokban, ha idézek?
-Igen.
-Akkor szerettem volna idézni valamit, de nem tettem. Most bepótolnám. Goethe mondta, hogy nem szeret igazán, aki szerelme hibáját nem erénynek látja. Te erénynek tekintetted, hogy idézek, nem félsz tőlem, hogy megeszlek és aranyosnak véled a denevér alakomat is. - tartott hatásszünetet, én pedig gondolkoztam, mit is mondhatnék erre - Tudom, sokszor mondtam már, de elmondhatatlanul szeretlek ezek miatt. Sajnálom tényleg, hogy mindezzel neked most egyszerre kell megküzdened, röstellem, amiért gyávaságom miatt minden egyszerre zúdult a nyakadba, - hajtott le fejét - de nagyon szeretlek, és remélem, meg tudsz békélni ezzel is, mert így vagyok teljes. Ez vagyok én, így egész a kép. - ült csend a szobára, miután befejezte mondatát. Nem tudtam, mit kéne mondanom, mit mondhatnék, vagy hogyan folytassuk ezt az egész szituációt. Inkább csak gondolkoztam azon, amiket mondott, a szokásain, és elkezdtem összerakni magamban őt.
-Azt mondtam, fényárban fogsz fürdeni, ha nem csókolsz meg. - jutott eszembe, hogyan szereztem is meg az elsőt.
-Igen. - mosolyodott el, de nem nézett rám. A föld most érdekesebb volt számára - Mondtam, nem tudod mivel fenyegetsz, de semmi gond.
-Soha többet nem mondom ezt. - tettem ígéretet egy mély levegő után - Nem akarlak bántani, legfőképpen nem megölni. Sötét lesz, minden növény ki fog pusztulni.
-Nem, azért azt ne! Szeretem a növényeidet.
-De ha ott vagy, sötét lesz.
-Köszönöm. Viszont, ha már itt tartunk... Akkor haraptalak meg először igazán.
-De nem volt sebes a nyakam.
-Nem a nyakadat. A nyelvedet karistoltam meg. De ha a nyálam bejut a véredbe, akkor az altatóként hat. Na nem is ez a lényeg. - magyarázott - Első csók volt, amit nem így terveztem, ennek tetejébe pedig te még el is kezdtél felizgulni. Nem akartam, hogy a legelső alkalom még elfuseráltabb legyen, ráadásul az első szeretkezésünket sem így szerettem volna. Bár... felizgultam én is, de erőt vettem végül magamon. Nem akartam rád erőszakolni, hogy nyugodj meg, ezért kis cselhez folyamodtam. Észre sem vetted, így nem kellett magyarázkodnom, cserébe elaludtál a karjaimban újra, mint előzőleg már egyszer. - figyeltem oldalról arcát, ő pedig elmosolyodott, ahogyan mondata végére ért - Szeretem, amikor elalszol a karjaimban. Nagyon szeretem. - pillantott újra rám.
-Ez rendkívül romantikus lenne, de nem tudom nem észrevenni, hogy meztelen vagy.
-Azonnal felveszek valamit. - kelt fel ruháért.
Egy reggelig tartó beszélgetésbe fogtunk, ami nem volt olyan rettenetesen hosszú tekintve, hogy az este java részét a lagzin töltöttük, de így is tartalmas volt. Sok dologról beszélgettünk, ami az ő életét érintette, még érdekesebb szokásait tudtam meg, olyanokat is, amiket lehet nem akartam tudni. Sok titkát megosztotta velem, végül pedig egyet én is vele.
-Nem merek elaludni. - feküdtem mellette vele szemben.
-Nem foglak bántani.
-És ha felkelek még itt leszel?
-Persze. Miért ne lennék?
-Mert attól félek, hogy az egész csak egy álom attól a pillanattól kezdve, hogy a dedikálásod után lefeküdtem. De nem szeretnék felébredni, ha az.
-Ez nem álom. Itt leszek, mikor felkelsz. - simogatta meg arcomat - Szép álmokat!
-Neked is! - hunytam be szemeimet és reméltem igaza lesz. De hisz róla beszélünk, az én vörös szemű, agyaras vérszívómról, akinek mindig igaza van, még akkor is, ha nem.
(Remélem tetszett ez a rendkívül hosszú OS is. Folytatjuk majd a sort és jönnek a többiek is, akik ég nem voltak, szóval aki még nem olvasta kedvencét véres fogakkal, az várjon türelmesen. Eljön az ő ideje is. :)
Facebook oldalunk --> LINKK.A.R.D rajongók ----> LINK )
