Skiccpausz: Egyedül

Jin POV

Egyedül. Valahogy ez minden napomra illett. Hogy utaztam az iskolába? Egyedül. Kivel beszélgettem a suliban? Senkivel. Kivel ebédeltem? Önmagammal. Nem igazán voltak barátaim az iskolában - tudom közhely, de ez az igazság - és napjaim nagy részét egyedül töltöttem mobilommal kezemben, amin végig pötyögtem barátaimnak. Ők ugyanis teljesen különböző intézményekbe jártak. Egyikük sem volt a közelemben hétköznap, így csak ez maradt nekem, mivel valamiért a csoporttársaim állandóan kerültek. Bárcsak tudtam volna, hogy miért, ám sosem derült ki. Engem nem hívtak sehova, nem kínáltak semmivel és nem jöttek oda beszélgetni. Pedig szerettem volna, vágytam elhangzott szavakra, hozzám intézett kérdésekre, még baráti heccekre is, ám semmi. Csupán megtűrt személynek éreztem magam, hisz az is voltam. Teher számukra, akit kénytelenek elviselni, de igyekeztem nem túl nehéznek lenni. Szerettem volna különösebb konfliktusok nélkül elvégezni az egyetemet, ami alatt végig barátaim tartották bennem a lelket. Ők öten voltak a világ legfigyelmesebb emberei, kiket már nem is emlékszem, honnan szedtem össze. Náluk idősebb voltam, így nem ovi, vagy iskola volt a közös kapocs. Ha jól rémlik, talán nyári táborokban bukkantunk egymásra és diákmunkákban, meg különböző felkészítő kurzusokon. Igen, azt hiszem így tettem szert barátaimra, kik mindenben mellém álltak és segítettek, ha szükségem volt rájuk, bár volt amiben ők sem tudtak. Az egyetem. Olyan hely, ahova egész életemben vágytam mégis, mikor odakerültem, menekülni szerettem volna. Úgy éreztem, nem illek oda, ez pedig mindenemen meglátszott. Alig értem el a minimumot minden vizsgán, egyre csendesebb lettem a barátaim társaságában is, mert megszoktam, hogy az én véleményemre senki sem kíváncsi, és otthon is többet ültem a gépem előtt, ami az egyetlen lehetőséget nyújtotta, hogy végre valaki figyeljen rám. Társaimmal szerettem volna beszélgetni, olyan személyekkel, akik önmaguktól írtak nekem, akik sokszor kérték segítségem, még minden kis jelentéktelen történést is szívesen meséltek nekem. Rájuk volt szükségem, amint pedig ők is egyre elfoglaltabbak lettek, én úgy kerültem egyre mélyebbre. Nem tudtam kinek írni, kivel megosztani bánatom, elpanaszolni napom, mert féltem, hogyha ezt teszem, akkor még leterheltebbek lesznek, azt pedig nem szerettem volna. Tanulniuk kellett, az iskolával foglalkozni, én pedig ki is lettem volna, hogy ebben akadályozzam őket. Ezért egyre több szabadidőm lett, végül pedig a világhálón kötöttem ki, mint szörfölő animés, lassan profi játékos és fanboy. Valamivel muszáj volt elterelnem gondolataimat afelől, hogy magányos vagyok, ezekkel a dolgokkal pedig szereztem néhány felszínes, ideiglenes ismerőst, ami segített bajomon. Sokan csak egy-két hétig voltak úgymond "barátaim", de egy Fiú maradt hosszabb időre is. Ő ugyan nem volt nagy játékos, hatására én is kezdtem lassan kijönni formámból, mert inkább filmeztem és beszélgettem Vele, pedig sohasem láttuk egymást. Nagyon jól esett törődése, még így ismeretlenül is. Végre volt Valaki, aki csak miattam maradt fent sokszor, aki reggel azzal indított, hogy rám köszönt, aki akkor is írt nekem, ha nem volt szabadideje. Ezért nagyra becsültem és nem győztem bocsánatot kérni Tőle, amiért gyakran feltartottam este, így nem tudta kipihenni magát, ám ezért mindig kaptam. Nem szerette, ha ilyeneken gondolkodtam és a lelkemre kötötte, hogy többé nem foglalkozok ezzel, mert ha igen, büntit kapok. Bár nem tudtam, mégis hogyan kivitelezné, azért betartottam, amit mondott. Nem szerettem volna, ha mérges lett volna rám, így úgy tettem ahogy kérte, miközben továbbra is mindennap megmosolyogtatott és foglalkozott velem. Lassan már el sem tudtam képzelni, hogy nélküle teljen huszonnégy óra, de sajnos mást is véltem felfedezni magamon. Amolyan kíváncsiságot, hogy valójában ki Ő, hiszen sohasem láttam, nem beszéltem vele közvetlenül. Érdekelt, nem hagyta lassan nyugodni elmémet a fantáziálás, hogy ki is lehet, ezért elkezdtem gyűjteni erőmet. Képet szerettem volna kérni, egy arcot a fejemben megjelenő hanghoz, ami minden üzenete olvasásakor szinkront adott a szövegéhez. De nem mertem. Valamiért azt hittem, akkor megharagudna rám és többé szóba se állna velem, ezért próbáltam inkább megszokni gondolataimat azok feszegetése helyett. Ám mintha megérezte volna, egyik délután kaptam egy fényképet róla, életem első fotóját online Barátomról és nővéréről, így megint le kellett döbbennem magamon. Emlékszem, percekig bámultam arra a közös selfire amit a rég látott testvérével készítettek és melyen könnyes szemekkel pislogott a kamerába. Akkor azt éreztem, haszontalan vagyok, mert sír, én meg nem lehetek ott, pedig megöleltem volna, míg rendbe nem jön, hiába az örömtől voltak olyanok szemei. Segíteni szerettem volna Neki, de nem tudtam, csak írni, hogy ne sírjon, inkább élvezze testvére közelségét. Erre természetesen megkaptam, hogy éppen azt teszi, csak azt hitte örülni fogok egy képnek, ha már ennyit beszélünk, de sosem találkozunk. Mit ne mondjak, mérhetetlenül boldog voltam ám, hogy kedves szavaihoz végre tudtam arcot társítani, ami szebb volt, mint vártam, pedig mondta sokszor, hogy rengeteg lány lóg rajta és elég nyilvánvalóak is szegények, mert hiába mondják, csak barátkozni akarnak, látszott rajtuk, tetszik nekik, de nem gondoltam, hogy tényleg ennyire helyes. Természetesen gyönyörű volt és ölelgetni való könnyes szemei miatt. Még magamon is meglepődtem, mert  barátaimhoz sem értem túl sokszor, de Őt azonnal szorongatni akartam, plusz soha nem mondtam férfiról, hogy gyönyörű, hisz ezt lányokra szokták használni, ám Rá ráillet. Talán már akkor beleszerettem, de nem fogtam fel, mert azt hittem, hogy csak pusztán egyre jobb Barátom lesz lassan, egy olyan személy, ki hiába újdonsült köreimben, mégis mintha ezer éve ismerném. Kötődtem Hozzá jobban, mint másokhoz közelemben, bár sohasem hallottam hangját és életemben mindössze egyszer láttam, azon a képen mégis, ragaszkodni kezdtem személyéhez, hogy mindig beszéljek Vele és hogy Ő mindent megosszon velem. Természetesen selfije után Ő is elvárt tőlem egy képet, ami nekem eszembe sem jutott csak pár nappal később, mikor reklamált az elmaradt fotó miatt. Ám nem akartam neki elkapkodni. Valamiért most kifejezetten maximalistává váltam, ami fényképet illette és olyat szerettem volna küldeni, amin tökéletes vagyok, holott ez a hétköznapokon nem számított nekem, pedig olyankor rengeteg ember látott, de Nála valamiért kiemelt fontosságúvá vált. Olyat akartam, amit majd Ő is hosszú percekig bámul, amit majd kirak hátterének, vagy legalább beszélgetésünk hátterének és valahányszor csak ránéz mosoly fogja el. Ezért nem azonnal küldtem Neki még akkor sem, mikor kérte. Inkább otthon szedtem rendbe magam és próbáltam vagy egy órán keresztül készíteni egy fotót, amit elküldhetek Neki és talán egy sikerült is, bár amint azt elküldtem, megbántam. Mikor kijelezte a chat, hogy elment Ő pedig látta, inkább elástam volna magam zavaromban. Féltem mit fog reagálni és minél tovább nem válaszolt annál inkább temettem kapcsolatunkat. Talán akkor merült fel bennem először, hogy lehet többet érzek iránta, mint puszta barátság, de mielőtt elgondolkozhattam volna ezen mélyebben, válaszolt. Ohh, de még milyen válasz volt az. Azt hittem kiugrok a bőrömből, hogy álmodom csupán és nem a valóságban élek, mert összesen egy szívet kaptam. Egyetlen egy kis szívecskét, amitől a fellegekben éreztem magam és még azok felett is. Hihetetlen, hogy ennyitől mennyire boldog lettem, örömöm közben pedig Ő folytatta. Megírta, hogy ezt muszáj volt elküldenie, mert szerinte nagyon helyes pasi vagyok és nem is érti, rám mért nem nyomulnak úgy a lányok, mint rá. Ám én megszoktam már. Nekem barátaim sem voltak, akkor mért pont barátnővel kezdtem volna a sort, de ezt nem akartam neki mondani megint, mert valahányszor előjött ez a téma, Ő lelkes buzdításomba kezdett, hogy de igenis menjek oda másokhoz és beszélgessek velük. Ám én nem akartam. Nekem Ő így, interneten keresztül és a többi barátom néhány találkával elegek voltak. De... főleg Ő! Még a többiek is megjegyezték, nagyon jóban lettem vele, viszont nem zavarta őket. Örültek nekem, hogy szereztem Barátot és ha már ők nem is érnek rá velem folyton beszélgetni, legalább valaki pótolja őket.

Így nem aggódtam, hogy majd kapok a fejemre, amiért nem régi barátaimat zaklattam a kis piti dolgaimmal. Csak élveztem a csevegést az új Ismerőssel, miközben egyre több képet küldtünk egymásnak és lassan már nem érdekelte egyikünket sem, hogy hogyan is nézünk ki azokon. Persze ezt is Ő indította, mikor egyik reggel küldött nekem egy képet rögtön ébredése után, ahogyan még az ágyban feküdt. Még szerencse, hogy mindenkinél korábban kelek mindig, mert ha azt a fotót én is álmaimból való megébredésem után láttam volna, mint első megpillantott dolog, akkor valószínűleg leestem volna az ágyról, így viszont csak le kellett ülnöm, mielőtt beájulok cukiságától. Sosem láttam még olyan aranyos dolgot, mint Őt reggel. Az a kis álmos pofi, fáradt mosoly, hogy még alszik, csak be akart köszönni, mivel én is szoktam. Legszívesebben odabújtam volna Hozzá és nyomkodtam volna arcát, míg fel nem ébred, majd le nem csap. Furcsamód már ilyenekben gondolkodtam, de nem mint barát, hanem inkább több. Kis fantáziálgatásaim megosztottam Vele is persze csak bizonyos szintig, ám sokszor onnan Ő vitt tovább. Kiegészített, hogy összefogná csuklóim és magához ölelve kényszerítene egy kis szundira még Vele. Az ilyen dolgaiba valahogy mindig belepirultam, éreztem magamon. Jól esett szívemnek, lelkemnek egyaránt, titkolni sem tudtam, még jó, hogy ilyeneket nem mondott mikor suliban töltöttem időm, maximum hazaúton, de akkor pirulhattam nyugodtan és nevethettem, nem vette észre senki. Imádtam úgy, ahogy volt, mindenével. Ám megrémültem magamtól, mikor olyat álmodtam Vele, amit nem kellett volna. Szeretkeztünk, de még hogy! Életem legjobbjának éreztem, pedig nem az volt a felállás, ami nekem tetszett volna, de valahogy nem érdekelt. Csak fogtuk egymás kezeit, ujjaink összefonódtak és egyre jobban szorítottam azokat, ahogyan közeledtem a csúcs felé. Nem bírtam magammal, alig kaptam levegőt miközben nyögtem Alatta. Ötletem sincs, hogyan csinálta, de vérprofi volt, én meg zöldfülű kis kezdő Hozzá képest, aki hamar elvesztette józan elméjét. Percek alatt olyan helyzetbe kerültem, amire nem számítottam még ilyen korán, ezt pedig nevét nyögve terveztem tudtára adni, ami sikerült is. Eleresztve kezeimet támaszkodott mellém egyik karjára, másikkal pedig arcomra simított, miközben homlokunk összeért és megszólalt álmomban hogy, élvezz. Erre azonnal felébredtem. Lihegve pislogtam plafonomra és folyt rólam a víz, agyam rögtön pörögni kezdett az álmomon kérdések tömkelegével együtt, mikor pedig felültem, hogy iszok és sétálok egyet, mást is felfedeztem magam. Nem hittem el, meglepődtem, bár várható volt kis képzeletem után, de.... TE JÓ ISTEN! Miatta állt fel, a fejemben történtek hatására. Nem is tudom egyébként, mért döbbentett meg, hiszen hihetetlenül élveztem, majdhogynem teljesen, de azért... pont Rá? Egy férfira?

Akkor még kiakasztott a dolog és hosszú percekig kellett az ágyam szélén ülnöm, míg vártam, hogy lankadjon a lelkesedésem, ám ez hatalmas feladatnak bizonyult. Végig Ő járt a fejemben, hogy mennyire jó is volt, bár nem tudtam, hogyan csinálta, de azt hittem, felrobban testem, mivel pedig ilyeneken gondolkodtam, csak kínlódtam ott magammal. Sokáig tartott, mire végre sikerült máson elkezdeni elmélkedni és kényelmesen elférni nadrágomban. Félve feküdtem vissza, miután jártam egyet, de nem folytatódott álmom... szerencsére, vagy nem, nem tudnám megmondani még most sem, ám azt igen, hogy Neki nem akartam elmondani. Eszem ágában sem volt tudtára adni, hisz mit gondolt volna rólam? Inkább csak magamban tartottam reménykedve, többé nem fordul elő, sokáig pedig nem is jelent meg újra, mint legédesebb álmom. Eltelt jó pár nap, már el is terelte a figyelmemet, barátaimmal is találkoztam és a tanulmányaimmal foglalkoztam, mikor egy nagyon fárasztó nap utána csak annyi erőm maradt, hogy elköszönjek Tőle este. Szégyelltem magam, amiért nem tudtam Rá több időt fordítani, de így sem bírtam már elolvasni utolsó válaszát, mert csak éreztem, hogy rezeg kezemben telefonom, szemeim azonban nem nyíltak. Hulla voltam, aludnom kellett. Pillanatok alatt el is merültem álmaimban és találkoztam Vele, ám ekkor még nem is féltem Tőle, hogy nem csak barátként szerepel most csak fejemben. Jól elvoltunk, nevettünk, beszélgettünk, még játszottunk is, ezért szemernyi kételyem sem támadt mindaddig, amíg haza nem kísért. Igazából még akkor is azt gondoltam, csupán kedves, viszont mikor megcsókolt, meglepődtem. De testemet nem én irányítottam és úgy karoltam nyakába, mintha eddig csak erre vágytam volna. A következő kép már az volt, amint háttal Neki ülök ölében, Ő pedig szokásához híven fogja kezeimet, számomra új tényezőként pedig még udvarolt is levegőt nem véve. Egész életemben nem hallottam még annyi szép, kedves szót, mint álmomban akkor Tőle. Tarkómat csókolgatta, miközben lassan mozogtam, Ő pedig egyre élvezetesebben nyögött, akárcsak én. Hamarosan kicsúszott száján, hogy szeret, de valamiért nem lepődtem meg. Boldog voltam tőle, túlságosan is, így arra keltem, hogy majdnem alsóm bánta élénk fantáziámat. Felizgatott egyetlen érintés nélkül, a hangja ismerete nélkül, pusztán az eddig megismert jelleme alapján összeállított lélek a fejemben és akármennyire is furcsálltam, hogy én egy másik Férfival, nem bírtam megállni. Ezúttal nem ment. Újból a cél előtt egy hajszálnyival keltett elmém, de még is később, mint legutóbb, ez pedig már elég volt. Nem tudtam magammal megbirkózni, így ágyam szélére ülve fejeztem be álmom, mialatt végig Rá gondoltam. Csak az járt a fejemben, hogy mennyire jól csinálta, milyen szexi volt, erős, de közben kedves is, aki hatalmas figyelmet fordított rám és az utolsó, önmagamat is meglepő gondolattól sikerült végül könnyítenem helyzetem. Szerettem. Akkor döbbentem rá, leggyengébb pillanatomban, mikor minden falam, a társadalom által épített tabuk megszűntek létezni és szabadnak éreztem magam, hogy szeretem.  Fülig szerelmes voltam belé és észre sem vettem, azt hittem, csupán barát, lassan legjobb barát, azért igénylem ennyire idejét, figyelmét, de nem. Sokkal több volt ő nekem. A szerelmem.

Miután pedig ez tudatosult bennem kételyek közé feküdtem vissza ágyamban. Rendben, azt éreztem amit, de mennyire fogadná el ezt bárki is. Mit váltana ki a barátaimból a hír, a családomból, de legfőképp Belőle? Hatalmas kérdőjelek villogtak fejemben és azt javasolták, hogy ezt soha, senkinek se mondjam el, különben biztos elvesztek mindent és olyan egyedül maradok, mint még soha. Ezért titokban tartottam. Nem tudott róla senki, csak agyam rejtett zugában pletykáltak róla azok másai, kikkel mindennap találkoztam, szimulálva ezzel azt, hogy mi lenne, ha egyszer kiderülne, ezek a kis jelenetek pedig megrémítettek. Most én zárkóztam el, nem kellett kiközösíteniük, magamtól tartottam távolságot, amiből nem terveztem engedni. Még régi barátaim társaságában is jól meggondoltam mit mondok, de ők nem voltak hülyék, jól ismertek. Sok problémán és akadályon segítettek át, mindent megéltek már velem, így feltűnt nekik, hogy baj van. Olyan baj, amit talán nem mernék mindegyikőjüknek elmondani, így csupán legrégebbi barátom volt bátorsága megkérdezni tőlem, mikor kicsit kettesben maradtunk, hogy mi nyomja lelkem. Haboztam elmondani, ki akartam bújni alóla, de szarul hazudok, ő pedig nem volt hülye. Hamar elvesztette türelmét és keményebb szavakra váltott, mire beadtam derekamat. Mindig rá tudott venni, hogy megadjam magam, valahányszor váltott stílusán, így ezúttal is könnyen ment neki. Senkinek sem szabadott tudnia, de egyedül nem bírtam vele, valakinek muszáj volt elmondanom aki tanácsot adhat, aki segíthet és tőle féltem a legkevésbé, hogy majd elhagy, ha megtudja. Bár pontosan úgy reagált amitől rettegtem. Elnémult, csak pislogott rám hosszú percekig, én pedig a sírás határán álltam. Csendben kellett volna maradnom, befogni a pici számat és nem elszúrni mindent beteg elmémmel, de nem ment, így pedig mindent elvesztettem. Inkább meg sem váram válaszát, csupán elköszöntem tőle és a többiektől, majd hazamentem. Nagyon fájt elveszteni a barátaimat, teljesen egyedül maradni újból, de semmi jóra sem számíthattam ezzel a problémámmal, amely lassan már darabokra szaggatta szívem.

Rajzoló: Chiara Bautista

Magamra maradtam titkommal, mely mindent romba dönthet és már el is kezdett munkálkodni. Hazaérve egész családom látta rajtam, baj van, de hogy mi, azt sohasem tudhatták meg. Nem akartam őket is elveszteni. Csak odamentem édesanyámhoz és megöleltem miközben zokogni kezdtem. Ha akartam volna sem tudtam volna értelmesen megszólalni. Kapkodtam levegő után, mialatt úgy sírtam mint a gyerekek. Úgy gondoltam tényleg minden elveszett, ezúttal tényleg egyedül maradtam az egész Világban és most nem lesz senki, aki megmentsen. Éreztem, amint darabokra török legbelül és vagy harminc percig öleltem édesanyámat, aki lassan a pánik miatt csatlakozott hozzám. Aggódott értem, ez csak természetes, de nagyon nehezen tudtam lecsillapodni. Hiába simogatta fejem, ölelgetett, próbált nyugtatni kis ringatásával, ahogyan a gyerekeket is szokás, nehezen ment. Túlságosan fájt, túlságosan régóta, ideje volt már kiadnom. Csigalassúsággal kezdett csak enyhülni zokogásom, majd elengedtem anyukámat, ki szintén könnyes szemekkel próbált meggyőzni, hogy bármi is a baj, meg fog oldódni és minden rendben lesz. Igaza van, de nem mindegy, hogyan fog megoldódni, kinek mi a rendben. Senkit sem szeretnék elveszíteni, de ezúttal túl sokat akartam az élettől, nem volt mit felajánljak cserébe, így biztos voltam benne, nem lesz jó vége. Nem akarom, minden legyen olyan, mint volt. Csak ez járt a fejemben, miközben édesanyám egy doboz zsebkendőt nyomott kezembe, majd szobám felé ballagtam cseppnyi életkedv nélkül. Természetesen Neki semmit sem mondtam el. Ő nem tudhat róla, nem is sejtheti, mert már csak Ő maradt nekem, így hazudtam. Szerencsére írásban nem tűnt fel, hogy nincs helyén az, amit mondok ezért Ő csak mesélte szokásos dolgait én pedig olvastam és mosolyogtam. Boldog voltam ennyi szenvedés közepette is, mert Vele beszéltem, ez pedig szinte minden fájdalmamon enyhített. Napokig nem jöttem rendbe, kínlódtam és vártam azt, amit édesanyám mondott, hogy oldódjon meg, legyen minden rendben, mert azok a napok embertelenek voltak. Alig tudtam tanulni, minden adandó alkalommal aludtam, nem ettem, nem ittam, nem foglalkoztam magammal. Folyamatosan mantráztam, hogy haza akarok menni aludni. Azt szerettem volna, ha repül az idő, gyorsan változnak a dolgok és nem szenvedek tovább, de mikor a legjobban kellene, akkor ólommadár létére száll csak, így minden percet örökkévalóságnak éltem meg. Nem javult az állapotom, lassan már mindenki aggódott, hisz testileg is kezdtem leépülni, de nem tudtam mit tenni ellene. Depressziós lettem, míg egyik nap meg nem jelent hazautamon legrégebbi barátom. Már azt hittem sosem látom többé, de valahogy ezt megcáfolván nem mosoly jelent meg arcomon, inkább félelem szívemben. Nem tudom, mitől rettegtem, de összeesni készültem. Szégyelltem magam, amint odaértem hozzá és nem mertem megszólalni, sem a szemébe nézni, ám teljesen máshogy reagált, mint vártam.
-Sokat gondolkoztam, mit kéne mondanom, de nem tudom, csak tippem van. A barátom vagy. Nem foglak elengedni. Nekem is nehéz ezt elfogadni, de ha én így küzdök vele, akkor neked biztosan rosszabb lehet. Úgyhogy itt vagyok. Nem megyek el. Soha.
Nem hittem a fülemnek. Azóta nem beszéltem vele, hogy kifaggatott és a közös chatből is menekültem. Féltem, én vagyok a téma, megjegyzéseikre pedig nem voltam kíváncsi, de erre nem számítottam. Nem küldött el, nem volt rossz szava rám, hanem mellém állt. Kitartott mellettem és végre volt valaki, akivel megbeszélhettem. Rögtön megöleltem, amint magamhoz tértem a sokkból, miközben zokogtam. Hatalmas terhet segített cipelni és nem győztem hálát adni neki ezért.

Hazajött velem aznap és hosszan tárgyaltunk a felállásról. Legtöbb kérdésére nem tudtam válaszolni, mert én sem ismertem a válaszokat, de elfogadta. Új volt nekem is, akárcsak neki, még meg sem barátkoztam vele, ő viszont segíteni akart ebben. Nem kiölni belőlem, hanem elfogadni és elfogadtatni velem. Kis beszélgetésünk közben kiderült az is, hogy tovább adta persze a többieknek, mire összeszorult torkom. Mindenki tud róla, ami jó, mert nem nekem kell elmondani, de rossz is, mert nem tudom mit gondolnak. Ám nem hagyott kételyek között. Megbeszélték ők, de még mennyit firtatták dolgot, hogy mit is tegyenek, viszont valami végig biztos volt és egyetértettek benne. Nem fogják hagyni, hogy emiatt szenvedjek. Segíteni fognak, ez pedig azzal fog indulni, hogy éppen.... ezen mai napig ledöbbenek, hogy mit mondott. Míg mi a bajomról beszélgettünk, addig másik barátom feltörte Kakaomat és randit intézett nekem. Kapkodva kezdtem keresni telefonomat, miután kellően elkerekedtek szemeim, viszont a kis sunyi dög eldugta valahova, így loholtam gépemhez. Sajnos rég elkéstem és megszervezte Vele a nevemben a találkozót. Mellkasomban lüktető szívemmel olvastam végig, mit beszéltek. Remegett kezem, alig bírtam végig tekerni, amint pedig Ő belement a találkozóba, azt hittem elájulok. Szinte Ő talált ki mindent, nekem pedig minimum hatszor kellett elolvasnom, hogy felfogjam, mit is írt. Megszólalni sem tudtam, társaim viszont igen. Felhívtak Skypeon és hatalmas vigyorral, ujjongással üdvözöltek, mialatt megy kukk sem hagyta el torkomat. Boldogabbak voltak, mint én, aki csak tátott szájjal bámulta a képernyőt és nem hitte el a történteket. Túl sok volt egy napra annyi izgalom, már semmi erőm sem maradt reagálni nekik. Végül barátom ölelése térített kicsit magamhoz, így tudtam mindenkivel pár szót váltani, majd értelmezni javaslataikat, hogyan is készüljek a randimra. Furcsa volt az ő szájukból hallani, holott azt hittem, elváltunk egymástól defektem miatt, de jól esett. Végre valami jó furaság, nem csak a szenvedés. Miután csillapodtak a kedélyek, legrégebbi haverom haza ment és a többiek is leszálltak rólam rájöttem, éhes vagyok. De mint a farkas, szinte az egész hűtőt elpusztítottam, mire szüleim végre megnyugodtak. Napok óta az első este volt, hogy boldogan dőltem ágyamba, miközben Vele beszélgettem. Jól éreztem magam, a dolgok megfelelő irányba terelődtek és ez megnyugvást adott, bár amint telni kezdtek a napok és közeledett a találkozó, újból idegeskedni kezdtem. Persze, remek ötlet volt, hihetetlenül örültem neki, de görcsölt a gyomrom. Szerettem volna, ha jó véleménnyel lesz majd rólam és megszeret, végül pedig rendszeresíthetjük ezt attól függetlenül, hogy Szöul másik végében él. Reménykedtem benne, imádkoztam érte, de legfőképp egy dologért. Ne legyen feltűnő, hogy vágyom Rá. Na igen, ez volt az, amit mindenáron titokban kívántam tartani, bár nem sok esélyt láttam rá, hisz a Rá nyomuló lányokat is kiszúrta, akkor pedig engem, akire elvileg Ő is kíváncsi, majd pont nem fog észre venni, esélytelen. Azért még faggattam társaim, hátha tudnak valamit javasolni, amivel elrejthetem ezt, de ötletük sem volt még legutolsó este sem, amin nem tudtam aludni. Rettenetesen izgultam, akárcsak a nagy vizsgáim előtt, de lehet jobban, mikor pedig már mindenki aludt én unatkoztam. Különböző forgatókönyvek játszódtak le fejemben és csupán kis részük végkifejlete tetszett meg. Nagyobb fele inkább halálra ijesztett, mert azokban elvesztettem Őt örökre, erre pedig gondolni sem akartam. Pont egy ilyen borzalmon gondolkoztam és ölelgettem párnámat, mikor rezgett telefonom, hogy valaki írt. Nem volt hosszú üzenet, de engem boldoggá tett, bár muszáj volt visszakérdeznem igazam miatt. Csupán annyit írt, félek. Ezért megérdeklődtem, hogy mitől, mire válaszától örömömben ugrálni kezdtem az ágyon. A találkozótól, hogy hogyan fogunk kijönni egymással, mit fogok róla gondolni. ISTENEM! Az a pár szó, melyet az éjszaka közepén pötyögött nekem, felért a Világ minden kincsével. Nem csak én görcsöltem, hanem Ő is, ez pedig egy jel volt.... vagyis annak vettem és a számomra kellemes végkifejletek átvették a hatalmat. Már volt esély rá, hogy jól jövünk ki belőle, ha hatalmas mázlim lesz. Nem is tudom, hogyan fejezhetném ki boldogságomat mindenkin számára érthető módon, de talán azért, mert ezt nem is lehet. Persze a tudtára nem adtam vidámságom, csak leálltam vele beszélgetni, ha már egyikünk sem aludt. Végül hajnalig csevegtünk, egy idő után már mindenről, majd csupán két óra alvás után indultunk el a közös pontra. Én érkeztem meg elsőnek, a jó időnek hála pedig le is tudtam ülni egy padon, miközben beszélgettem barátaimmal izgatottságomról és Vele, hogy merre keressen majd. Nem akartam felnézni, nem szerettem volna azt a kínos pár métert átélni, míg nézzük egymást és Ő csak sétál hozzám, így rengeteget írtam társaimnak, míg végül.... meg nem támaszkodott térdeimen egy lehengerlő mosollyal, majd rám köszönt. Szinte biztos vagyok benne, hogy a támlának dőlve tátott szájjal pillantottam fel Rá. Hangján meglepődtem, mert mást képzeltem el Neki, de sokkal kellemesebb volt az igazi, mint az én kitaláltam, arca pedig ezerszer szebb a képeken látottaknál. Annyi időre merengtem el Rajta, hogy meg is kérdezte, minden rendben van-e, mire nagyot nyeltem és végre megszólaltam. Ezzel indult életem első randija egy Férfival, amiről Ő nem is tudott, de nem zavart. Vele voltam, beszélgettünk végre szóban, hallottam nevetni, viccelődni, láttam édes mosolyát és érezhettem bőre melegét, mikor maga után húzott, mert mutatni akart valamit. Az volt életem legszebb napja, melyet Vele tölthettem, még ha alig aludtunk pár órát is és hullák voltunk, élveztük. Szerettünk együtt lenni, szerencsémre pedig meg is beszéltünk még egy alkalmat, így miután elváltunk levakarhatatlan vigyor jelent meg arcomon. Több napos mosoly, amit tényleg nem lehetett eltüntetni és amitől barátaim, családom is boldogak voltak. Már nem szomorkodtam, ettem rendesen, lehetett velem beszélgetni, még a tanuláshoz is kedvet kaptam, miközben már az órákat számoltam következő találkozásunkig, ám meglepett. A hét közepén, mikor még bent ültem órán írt nekem, hogy hova is járok iskolába. Nem mondta meg, mért érdekli, de én voltam a hülye, mert nem esett le. Válaszom után eltűnt, pár órával később pedig kaptam egy képet az iskola menzájáról, hogy vár ebédelni. Hirtelen őrült tempóba kapcsolt szívem és elképesztően aktív lettem az órán, csak hogy haladjunk és léphessünk előbb, mert randim van a Szerelmemmel, ezért pedig leszarom, kinek, milyen baja van, majd óra után megkérdezi. Végül sosem látott lelkesedésem hatására valóban végeztünk picit hamarabb, én pedig rohantam is le Hozzá. Liftet sem vártam, csak hátamra kaptam táskám és szaladtam lefelé a lépcsőn, majd be az étterembe, ahol ott ült Ő. Fejét támasztotta az egyik asztalnál, ahol helyet foglalt nekem, miközben nyomkodta mobilját. Gondoltam odamegyek meglepem, de kíváncsi voltam, hogyan reagál az üzenetemre, ezért előkaptam telefonom és írtam neki. Mintha kicserélték volna, hirtelen megélénkült és mosolyogva kapta tekintetét rám, majd invitált maga mellé. Azonban meg akartam hívni, ha már elküzdötte Magát hozzám, így inkább megkérdeztem mit szeretne, és vettem Neki ebédet. Kicsit izgultam, milyen is lesz most Vele, de ezúttal sikerült kordában tartanom, ezért viszonylag normálisan tudtam viselkedni. Boldogan üdvözöltem, mikor leültem Hozzá az ebédünkkel, Őt pedig látszólag a desszert jobban érdekelte mint én. Azzal kezdte az egészet és meg is indokolta mért. "A desszert az étkezés legjobb része, evés közben pedig bármi történhet, de a desszertet én nem akarom kihagyni, ezért az az első amit elpusztítok, mert így még rendesen helye is van." Mit ne mondjak, megint egyből sikerült megnevettetnie, így talán még soha nem látott vidámsággal fogtam hozzá. Annyira boldog voltam, hogy meglepett, elmondani nem tudom. Azt szerettem volna, ha sohasem kell elmennie, mert nekem már nem volt több órám, megjelenésével pedig végre lett programom délutánra, amit már el is kezdtem rendesen összerakni fejemben. Nem szerettem volna egy percet sem pazarolni boldogságomból, de volt más, ami megtette helyettem. Osztálytársaim, akikkel amúgy soha nem beszélek egy szót sem, odajöttek. A lányok, akik rám sem hederítettek, hozzánk akartak csatlakozni, de szerencsére Ő tudta, hogy engem senki sem szeret és felismerte, hogy ez csupán Miatta van, ezért inkább elküldte a lányokat, ami nem volt egyszerű. Tapadós kis piszkok voltak, miközben pedig épp megszabadult tőlük én rosszul éreztem magam. Mintha villám hasított volna belém, mintha eddig sosem tudtam volna, ráébredtem. Ő nem volt olyan mint én, Ő nem vonzódott hozzám, csak én Hozzá. Miben is reménykedtem, nem tudom, de a felismerés nagyon mellbe vágott, mikor pedig visszaült velem szembe észre is vette. Azt hitte a lányok miatta van és próbált felvidítani, de akkor is ott villogott bennem a piros kis felirat, hogy tilos. Ő nem az enyém és talán soha nem is lesz az. Ez a tudat égett lelkemben a nap maradék idejében, mikor pedig elköszönt, majd megjegyezte, hogy hétvégén nem akar így látni, szörnyen éreztem magam. Bocsánatot kértem Tőle és elmondtam volna, mi is a baj, de nem, mégsem tettem. Csak habogtam, szenvedtem ott előtte, amivel sikeresen felbosszantottam, mitől még rosszabb kedvem lett, lassan pedig már úgy viselkedtem, mint egy nyűgös kisgyerek, mikor a falnak nyomott.
-Bocsáss meg! - mordult fel egyenesen a szemembe, mely tágra nyílva pislogott rá, majd folytatva lendületét megragadta két kezével arcom és megcsókolt.
Megcsókolt.... Ő engem.... megtette! Ledöbbentem, mert éppen megint kezdtem visszasüllyedni a depressziómba, de úgy látszik, mindig ekkor érnek a legnagyobb meglepetések. Amint feleszméltem, hogy az Ő ajkai tapadnak az enyémekre, felsóhajtottam. Pólójába kapaszkodtam és követtem minden mozdulatát, mialatt lassan lejjebb csúsztak kezei egészen derekamig. Élveztem amit csinál, fejemben pedig már el is kezdtek pörögni addig megélt álmaim, ám nem kapkodott. Elvált tőlem, de én nem eresztetem. Akartam még, kívántam, ám várnom kellett. Megfogta csuklóimat és megígérte, hogy legközelebb többet kapok, majd csak egy puszit nyomott arcomra, amit a desszert óta tartogatott nekem, és elment. Hazakísért, mint az álmomban, megcsókolt, mint az álmomban, de nem feküdtünk le... ezt azért egy kicsit sajnáltam, mert így viszont.... nem is tudva, mennyire felhúzott engem, otthagyott. Talán egy cseppet nehezteltem Rá emiatt, de nem tartott sokáig. A lényeget megszereztem, Őt. Végre kezdett valóra válni az addig lehetetlen álmom.

Ígéretét betartotta. Többet kaptam, egyre többet, minden randink alkalmából, lassan pedig Ő is randevúnak kezdte hívni találkozásainkat, amitől csak még nagyobb szárnyakra kelt szívem. Repdesett örömében a nap minden percében, rózsaszín felhők felett szállt mit sem látva abból a sötétségből amiben Előtte éltem. Boldog voltam, elmondhatatlanul, kifejezhetetlenül boldog. Szerettem Őt és éreztem, Ő is engem, hisz azok a csókok.... valahányszor eszembe jutottak nagyot sóhajtottam hiányuktól, mikor pedig lehetőségem volt faltam őket. Ám mivel nyilvánosan nem nagyon tehettük, ezért mindig el kellett bújnunk, amiért én nem rajongtam. Szerettem volna kényelmes körülményke között érezni érintését, hallani mordulásait, de nem volt erre lehetőségem. Viszont figyelt rám, beadta derekát nekem és egy kivételes alkalommal náluk kötöttünk ki. Az Ő otthonában az Ő fészkében, abban a szobában, ahol parfümjének szíveket megdobogtató illata enyhén áradt szinte mindenből, ahol ruhái, könyvei, lelkének kedves dolgai laktak és Ő maga, ennek a mindenségnek az istene, a megteremtője élt. Rendesen körbenéztem szobájában, míg el volt tűnve pár percre, majd amint visszaért kezdte sorolni, hogy mit ehetek, de nem tudott olyat mondani, amit szerettem volna, mert csak az Ő csókjára éheztem, nem másra. Nyelvére és ajkaira, perzselő érintésére, vadító nyögéseire, így míg magyarázott, addig én szépen bemásztam ágyára, mire meg is állt a szócséplésben.
-Nem tudod, mit művelsz. - nyelt nagyot.
-De igen. Kiharcolok egy csókot. - válaszoltam Neki, alsó ajkamat beharapva.
Hatalmasat sóhajtott és látszott rajta, küzd magával. Oda akart jönni, de mégsem én pedig nem értettem, mért ilyen. Azt hittem valami rosszat tettem, amit meg is említettem neki, miközben inkább lemásztam volna ágyáról, ám visszatessékelt. Azt mondta, megmutatja, mit vétettem, vagyis egy kis részét, majd el is kapta nyelvem. A matracba préselve tapadt rám, amit nem bántam, kezeim pedig végigsiklottak izmos testén, melyet ruha fedett. Észre sem vettem, csak mikor csípője előrebillent, hogy milyen helyzetbe is kerültünk. Felnyögtem, Ő pedig elszakadt tőlem és akkor megértettem. Az ággyal volt a problémája azzal, hogyha azon fekszek, akkor nem bírja megállni szeretkezés nélkül. Elmagyarázta miközben mozgott. Kíváncsi volt, hogyan reagálok, de ezt nem várta. Ellenkezést akart, leállítást, ám én hagytam, mire szitkozódni kezdett. Most tényleg hibás voltam, miközben vetkőzésbe fogott.
-Én nem akartam, - dobta messzire pólóját - de te úgy nyögsz! Érzed ezt? - nyomta nekem csípőjét és éreztem - Mit váltasz ki belőlem? Ez mind benned lesz. Komolyan gondolod most? - szabadított meg engem is felsőmtől.
-Igen. Régóta álmodok erről. Nagyon akarom.
-Mi? - lepődött meg - Te ezzel álmodsz?
-Igen. Kérlek, ne hagyd abba! Annyira jó volt álmomban mond, hogy a valóságban is az. - simítottam végig felsőtestén.
-Óóóóó jobb, mint álmodtad. - mosolygott és minden ruhadarabtól elkezdtünk megválni.

Nem sokra emlékszem abból a délutánból, le sem tudnám írni pontosan, mik is történtek, de az érzéseket igen, mert azok tisztán rémlenek. Az érzésekre emlékszem, hogy mennyire boldog voltam, amint mindketten meztelenül feküdtünk ágyában. Amint ő aggódott és rengetegszer megkérdezte, hogy komolyan gondolom-e. Az apró fájdalom is élénken él bennem, mikor megpróbált meggyőzni hideg ujjával, hagyjuk abba, de nem engedtem neki, csak arcára fogtam és magamhoz vontam, hogy csókoljon meg, mert az gyógyír volt mindenre, feledtetett minden rosszat ezúttal is. Ám volt egy pont, erre is emlékszek, mikor én gondoltam meg magam a fájdalomtól. Feszített, piszkosul nagy volt én pedig elképesztően szűk és ezt nem viseltem jól. Szenvedtem és ki akartam hátrálni a történésekből, de nem engedett.
-Éreztem milyen forró vagy és nedves, már nincs visszaút. - tolta be magát tövig, én pedig elsírtam magam.
Zavarban voltam pirultam, mint a vadalma, de megmelengette szívemet. Udvarolt. Sokkal jobban és nagyobb lelkesedéssel, mint azelőtt, amitől mosolyognom kellett, de erre hajtott. Hogy elfeledjem a fájdalmat és csak arra a szeretetre koncentráljak, amit felém irányít. Csak rá figyeljek, csak szeressem, csak bízzak benne és hát profi volt. Boldoggá tett, lelkem fényárban úszott szavaitól, többé pedig nem éreztem fájdalmat csupán örömöt. Mosolyognom kellett, nem bírtam megállni, miközben beteljesítette álmomat, de Ő sem tett másképp. Az a lehengerlő vigyor, mellyel első alkalommal is levett lábamról, most gyilkos fegyvernek bizonyult. Ellágyultam, nem bírtam ellenállni, bármit tehetett volna velem, ám csak egy dolgon változtatott, amit már tényleg nem hittem el. Összefonta ujjait az enyémekkel, mert azt jobban szerette. Intimebbnek, érzékibbnek tartotta, ezért szerette volna úgy, én pedig nem ellenkeztem. Teljes mértékben valóra váltotta az álmom, amitől lelkem ujjongott. Sosem voltam, azóta sem olyan boldog, mint akkor és ezt szerettem volna tudtára adni.
-Ho....Hoseokh! - lihegtem, amint már a végét jártam, mire elengedte ujjaimat és mellém támaszkodott.
-Monddh.
-Énh.... hahh... szeh... szeretlekh! - simítottam mellkasára és behunytam szemeimet, mert éreztem az utolsó pillanatot közeledni.
-Én is szeretlekh. - hadarta el, majd keményet lökött csípőjével és szinte felsikoltottam.
Az az érzés, ami akkor szétáradt testemben más volt. Új, különös, furcsa, de a legjobb egész életemben. Szavaival tette olyanná, amilyenné, mert azóta sem találkoztam hasonlóval. Úgy éreztem ragyogok, megszűnik körülöttünk a világ és semmi sem számít már, mert fényünk elűzött minden sötétséget, nagyságával pedig védelmet nyújt nekünk, biztonságot, hogy egymásnak lettünk teremtve, mit soha, senki sem cáfolhat meg. Küzdhet ellenünk bármi, de ezt a gyönyört már soha többé nem veheti el tőlünk semmi, melyben akkor fürödtünk egymás karjaiban. Teljesen megfeledkeztem mindenről és észre sem vettem, hogy Ő milyen állapotban van. Hosszú percekig mozgott még, mitől én csak meg-megremegtem, majd mikor végre sikerült újra kinyitni szemeimet láttam, hogy mosolyog. Ezt várta, a pillantásomat, mi újra rátalált Ő pedig azzal a lehengerlő vigyorral fogadott üdvözölt újra a Földön. Végre nem csak álmodtam, végre ott volt velem, együtt élveztünk és együtt lihegtünk, az Ő ágyában az Ő birodalmában.
-Többé nem mondhatod, hogy egyedül vagy. - szólalt meg.
-Tessék?
-Innentől nem vagy egyedül, mert részem vagy, ahogyan én is a tiéd. Soha többé nem leszel egyedül, mert mostantól biztos helyem van idebent, - tette forró tenyerét mellkasomra - ugyan úgy, ahogyan neked - fogta meg csuklómat - idebent. - helyezte kezem pontosan szíve fölé és éreztem, amint az kalapál.
-Ezeket a dumákat filmekből tanulod, vagy magadtól jönnek? - igyekeztem beszélni, mert könnybe lábadtak szemeim.
-Hehe. - engedett el és homlokomnak döntötte sajátját - Is-is. Mért? Nem tetszenek?
-Dehogynem! - karoltam nyakába - Köszönöm Hoseok. Köszönöm, hogy vagy nekem.
-Nagyon szeretlek Seokjin. És ebben sohase kételkedj majd.
-Nem fogok.

-Ja persze! Azóta hányszor játszottál féltékenységi rohamot!? - mordult rám párom, amint befejeztem történetemet - Különben is, érdekelte egyáltalán a hölgyet a kis sztorid?
-Ami azt illeti...
-Kérdezte, elmeséltem neki. Kit ne érdekelne egy ilyen romantikus történet? - válaszoltam a lány helyett.
-Éppenséggel...
-Te mindenkinek elmeséled akkor is, ha csak megkérdezi milyen napod volt. Ne fáraszd szegény lányt!
-Köszönöm. - sóhajtott nagyot.
-De valld be, hogy cuki. - vigyorogtam rá és véleményét vártam.
-Hát aranyos, de...
-Eddig érdekelt minket, szia! - rángatott el tőle partnerem és mentünk inkább vissza a kis bandához, hisz csak elugrottam italt venni.
-Goromba vagy szerelmem.
-Épp az jött volna, hogy a buzikat nem szereti, amire allergiás vagy. Szerintem igenis kedves vagyok. Elvégre megmentettem az életét. - mosolygott vissza rám egy pillanatra.
-És ha mást akart volna mondani? - álltunk meg.
-Akkor van más érvem. Két perccel ezelőtt odajött hozzám egy lány és azt kérdezte, iszok-e valamit. - fordult vissza hozzám.
-Hol az a ribanc? - ráncoltam szemöldököm.
-Gondolom a pultban, mert pincérnő. - nevetett ki - Ismerlek kincsem, és az embereket is. Gyere, üljünk vissza a többiekhez. - fogta meg kezemet és maga után vont.
-De nem szereztünk inni!
-A pincérnő hoz.


( Nem folytatjuk, mert ez csak Skiccpausz, azaz 1 részes, vonatút alatt írta sztori. Bár ez most nagyon nem igaz, de vonaton kezdtem, ott jött az ötlet is. XD De nagyon cuki lett. :D
Facebook oldalunk --> LINK )

Nemesis Secret 6. rész~ Élőhalott

- Bassza meg! Most mit csináljuk Jiminnel, tuti hogy ezt nem tudja megoldani V csaja! Mit mondunk majd a családjának?

    -Suga erre is van egy megoldás, méghozzá az, hogyha megtalálja minél hamarabb a lelki társát.

   -Jó és félholt állapotban még is hogy tudná szerencsétlen ezt kivitelezni? – ekkor már nagyon ideges volt, hihetetlenül féltette kisebbik barátját. 

  -Megsebesült, a társa fogja megtalálni őt. Csak abban reménykedek, hogy minél hamarabb. – mondta Monster és felnézett az égre mintha valami isteni ihletre netán csodára várt volna.

 

* * * Dorm betekintés * * *

Pár nap már eltelt mióta hívta őket a Leader, ezért úgy gondolták biztos minden rendben van velük. Bár attól függetlenül még igazán adhatott volna valami kisebb helyzetjelentést, vagy csak szimplán érdeklődhetett volna irántuk, hogy minden rendben zajlik-e náluk. Mivel nem tudtak mit kezdeni ezzel a helyzettel, ráhagyták a vezetőre, ha lesz, valami majd keresi őket. Jobb, ha nem zargatják, biztos rengeteg mindent kell elintéznie. Közben ugye a közös kis lakásukban csak Jin és Hope volt, ugyanis a pici Kook - kihasználva a lehetőséget - elment a szüleihez látogatóba, így még csendesebb volt minden, hiszen a fél társaság Nemesisben volt, a Maknae is távol, ketten pedig nem tudnak olyan nagy hangzavart csinálni. Kivéve amikor Hope már annyira unatkozik, hogy nem tud mit kezdeni magával, és még a tánc sem köti le, elkezd főzni Jin nagy bánatára. Félreértés ne essék, tényleg nagyon finomakat tud főzni ő is, hiszen a legidősebb tagtól már eltanult pár dolgot. Aminek nem örül, az az, amit maga után hagy: a sok mosatlant, az ügyetlenkedéseit, minek következtében elvágja, leforrázza stb. magát, és ha igen szerencsétlen napnak néz elébe, az odaégett kaját, a törött edényeket és az ezekkel együtt járó hangzavart és az igen színes káromkodásokat. Amikor takarít, olyanokat is kidob, illetve összeporszívózik, amit nem kéne, néha még egy-egy fülbevalót, gyűrűt is a kanapé alól, mert sose néz körül, pedig számíthatna rá, hogy tényleg mindenhol van bangtan holmi. Jin pedig úgy van ezzel az egész helyzettel, had dolgozzon csak, addig is csinál valami hasznosat és nem unatkozik egész nap meg idegeskedik. A két fiú éppen elkészítette a reggelit, szerencsére semmilyen testi sérüléssel, bár a cifra szavak használata nem maradt el most se, amikor megjelent az ajtóban JungKook. Hatalmas vigyorral köszönt Hyungjainak és látszott rajta mennyire fel van pörögve és úgy nézett ki, mintha mindenre és mindenkire fel lenne készülve.

- Szia Kookieee!!!! De jó, hogy végre itthon vagy! Annyira csendes volt nélküled a lakás gyere, egyél, és közben mesélj milyen volt szüleidnél! - gyömöszölte oda a kisebbet Hopi és el kezdte nyaggatni, hogy minél hamarabb megtudjon minden apró kis részletet.

- Azért én nem mondanám, hogy olyan csendes volt itt minden. - kuncogott a legidősebb, majd segített bevinni Kook cuccait a szobájába.

Miután sikerült kicsit lecsendesíteni Hopeot belekezdhetett az élménybeszámolójába a Maknae.

- Szóval mikor megérkeztem reggel kilenc körül, akkor az egész család ott volt a házunkban még nagyapáék és az unokatesóim is. - miközben ezt mesélte folyton mosolygott, látszott rajta mennyire hiányoztak már neki és jól esett őket újra látnia - Egész nap játszottunk, beszélgettünk mindenről, majd este kint a kertben sátoroztunk és nyársaltunk finom tengeri herkentyűket. Aztán másnap apa azt mondta, elvisz engem egy ilyen túrára, amiből megtudhatok sok legendát. Ugye eléggé rossz ötletnek találtam az elején, mert ami Mone-al is történt meg minden egyéb, nem nagyon akartam többet tudni erről az egész helyzetről. Aztán mégiscsak elmentem és most már örülök neki nagyon, mert olyan sok dolgot megtudtam komolyan és és és nagyon nagyon érdekes volt minden meg meg meg...

- Kook! Nyugi, értjük, szóval nagyon élvezted és most már nem félsz attól, hogy mi is hamarosan elmegyünk Nemesisbe. Ennek nagyon örülünk. - mosolygott rá biztatóan Jin, tudatva vele, hogy együtt örülnek vele.

- Na, hát nem gondoltam volna, hogy megváltozik a véleményed. Mesélj el nekem mindent róluk! Így biztos én sem fogok annyira félni. – mondta megkönnyebbülve Hope és már fogta is volna meg a kezét, hogy kint a teraszon meg tudják beszélni, amikor megcsörrent a telefon. - Majd én felveszem! – pattant oda Hope, majd minden elegancia nélkül elvágódott. Ennek köszönhetően nevetés tört ki, így mikor beleszólt a telefonba, hangja rekedt és fulladt volt a nevetéstől: Haló? Ah Namjoon mi újság? Képzeld most ért haza Kook és... - aztán hirtelen elhallgatott, majd ledermedt. Arca, ami nevetéstől volt kipirulva, lesápadt, pánikot mutatott, amitől a két fiú nagyon megijedt, ezért Jin gyorsan odarohant hozzá és elvette a telefont.

- Jin vagyok! Mi történt?

- Azonnal elmegyek értetek, nagyon nagy baj van. A gonoszok megtámadtak minket, mi meg még nem voltunk felkészülve, váratlanul ért minket. Jimin éppen haldoklik...Morella a nővérem sincs sokkal jobb állapotban, a többiek csak pár karcolást szenvedtek. Készülődjetek össze, egy óra és ott vagyok.

- Rendben mire ide érsz addigra mi már a kapuban fogunk várni rád.

- Köszönöm Hyung, hogy számíthatok rátok, szia!

- Szia és ez csak természetes. – majd lerakta a telefont és visszafordult a fiúkhoz - Pakoljatok, indulunk Nemesisbe.- adta ki a parancsot Jin, Kook pedig már ugrott is fel, hogy lehozza a bőröndjét, amit még ki se pakolt, és önkéntesen jelentkezett feléleszteni újra J-Hope-ot.

* * * Sötét oldal betekintés * * *

 

- Na, csakhogy végre visszatértetek! Mi tartott ilyen sokáig? Csak nem kifogott rajtatok ez a szedett-vedett társaság?

- Nem Úrnőm, legyőztük őket, ahogy parancsolta!

- Akkor halljam, mi lett a fejlemény? Mostanában vacakol a mindent látó tükröm és nem tudom követni az eseményeket!

- Két súlyos sérült lett, az egyik a királynak a leánya a másik pedig az egyik embergyerek.

- Nagyon jó! Tökéletes! Így kell ezt csinálni! Jöhet a második fázis! HAHAHAHAHAHA.

Vízhangzott a nevetése a sötét barlangba, ami miatt még gonoszabb és félelmetesebbnek hangzott az egész.

* * * Jimin POV * * *

Mindenki felsorakozott egy vonalban, és vártuk a csata kezdetét. Hihetetlen erő sugárzott az arcukon a félelem mellett. Tudtam, hogy én ma nem sokat fogok tudni tenni, segíteni, hiszen csak egy egyszerű halandó vagyok, aki nem sokat ér itt ebben a helyzetben jelen pillanatban. Mondták is nekem, hogy maradjak inkább hátul és próbáljak meg nem meghalni. Hát ez nem igazán jött össze, ugyanis éppen szólni akartam V-nek, hogy segítsen -bár már nem igazán emlékszek tisztán az eseményekre-, így azt vettem észre, hogy sikeresen magamra vontam a Vendigók figyelmét. Ennek hatására elkezdtek felém futni, és bamm, a következő pillanatban a földön fekszek. Ez után már csak annyira emlékszem, hogy Morella felém térdel, és egy hatalmasat ordít, majd elsötétült minden. Na, szóval most az van, hogy tudom nagyon megsérültem, de tuti nem haltam meg, mert még a tudatomnál vagyok és hallom, ahogy Suga beszél hozzám folyamatosan, Rapmon pedig telefonál. Próbálom kinyitni a szemem, megmozdulni, kiabálni, de semmi sem történik. Kezdem azt hinni, hogy tényleg vége lett az életemnek, már a kiskori emlékeimet látom magam előtt, amik melegséggel töltenek el.... De várjunk csak! Én most még nem távozhatok el, nem halhatok meg, addig, amíg nem volt barátnőm, nem láttam a családomat, nem kóstoltam meg minden finom ételt. Aaah muszáj kinyitnom a szemem, Istenem segíts felkelnem! Hát ez most nem jött össze... Sötétséget látok még mindig, viszont már érzékelem a tapintásokat, és mindent hallok, amit körülöttem mondanak, felfogom őket. Ezt haladásnak veszem, szóval az már biztos, hogy élek. Na, akkor már csak várnom kell ééééés… ja. mást jelen pillanatban nem tudok tenni.

- Suga, elmegyek a fiúkért, muszáj nekik is minél hamarabb itt lenniük. Ez már nem játék. Ráadásul azzal sem vagyunk közelebb, hogy megtaláljuk anyámat. Innentől rád bízom Jimint. Két óra múlva jövök.

- Értettem, ne aggódj, nem mozdulok mellőle.

Aztán éreztem, ahogy vélhetőleg Suga felkapott és elindultunk. Pár perccel később már egy ágyban feküdtem, mellettem pedig barátom szorongatta kezemet, várva a csodát. Aztán egy hatalmas nagy csattanással a nyitott ablak és az ajtó becsapódott. Éreztem, ahogy Suga összerezzen mellettem és egy cifra mondatott hallatott. Nem tudom az ijedségtől-e, vagy valami más miatt, de a körülményekhez képest kezdtem jobban érezni magam valamivel. Mikor barátom felállt mellőlem, minden bizonnyal, hogy egy kicsit körbenézzen, minden rendben van-e, felnyögött. Ebben a pillanatban végre kipattantak a szemeim, és ami elém tárult egy kissé megdöbbentett. Az idegen lány éppen szorította barátom nyakát és vészesen közeledett a nyaki ütőeréhez. Mikor kicsit megmozdultam a lány hirtelen rám nézett, majd elmosolyodott, de nem gonoszan, hanem inkább olyan volt mintha megnyugodott volna. Majd egy olyan dolog történt, amit még a legmerészebb álmaimban sem tudtam volna elképzelni, és halála napjáig fogom tudni ezzel zsarolni. Ugyanis a vámpír csajszi legalábbis szerintem az lehet hirtelen megfordította Sugát, ledöntötte, és elkezdte elfenekelni, mint valami kis ötéves óvódást.

- Hála az égnek felébredt, tudod te milyen nehéz volt megtalálnom? Annyira kétségbe voltam esve, hogy ne késsek el. Miért nem tudtál rá jobban vigyázni. Nah nesze.- és a mondata közben folyamatosan ütötte.
Komolyan nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, ezért csak nagy kínszenvedés között elkezdtem nevetni olyan jó ízűen, hogy még a könnyem is kicsordult, félig a fájdalomtól, félig a nevetéstől.

- Hallod haver, nagyon örülök neki, hogy jobban vagy és felkeltél meg minden, de nem állítanád le a kiscsajt?  Ha miatta nem fogok tudni ülni, megkeserülöd! - morgolódott barátom, miközben a lány elengedte -  Na, köszöntem ezt a felemelő érzést én akkor most magatokra is hagylak titeket, addig én beleülök egy kád jégbe lehűteni a seggem. - azzal ki is viharzott a szobából úgy, mint aki most… khm, szóval a lényeg az, hogy viccesen távozott barátom.

Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, szembekerültem a lánnyal. Ő csak egy félmosolyt villantott rám, majd egyre jobban közeledett felém. Mondjuk eléggé csinos volt, szép arcú meg minden, de amit az előbb láttam tőle, ki tudja, mit tervez most velem. Lassan lépkedett felém majd egyre jobban közelebb hajolt hozzám. Nagyon dobogott a szívem, ami ebben az esetben nem bizonyult túl szerencsésnek, hiszen mintha neonfények ordibáltak volna az arcomba, hogy VÁMPÍR, és még az óvodás is tudja, hogy vért isznak meg ilyesmi ééééés, ideje ezt abbahagyni. Egy röpke pillanatra tekintetünk találkozott, majd beleharapott a nyakamba. Egy kicsit fájt ugyan, de aztán elöntött valami bizsergető érzés. Eszméletlen volt olyan...

- AAH - nyögtem fel és kezdtem egyre gyorsabban venni a levegőt az élvezettől.

Mikor elvállt a nyakamtól nagy megdöbbenésemre nem fájt semmim és minden sebem begyógyult. Hirtelen kipattantam az ágyból és éreztem, valami megváltozott bennem.

- Úgy tűnik élvezted az átváltozásodat. Minji vagyok a megmentőd és egyben a lelki társad is. - kacsintott rám és elkezdte lenyalni a véremet az ujjairól.

 Maga a látvány, ahogy ott ült és szinte kéjesen nézett fel rám azokkal a szép nagy szemeivel. Nem tudom mitől talán az átalakulástól, de az is lehet, hogy szimplán csak azért, mert férfi vagyok, de nem bírtam magammal. Muszáj volt tudnom neki vajon milyen ízű a vére, annyira beindultam a látványától. Lassan felállt az ágyról, amitől nekem is kezdett felállni, majd megfogtam a kezét összekulcsoltuk ujjainkat, és a fénysebességgel a falhoz nyomtam miközben elkezdtem lágyan harapdálni nyakát. De bizony előjöttek a vámpír ösztöneim, ezért először a nyaki artériájánál kezdtem az ízlelését, majd eljutottam a combjáig ahol nagyon selymes volt a bőre. Mikor meghallottam első nyögéseit tudtam, hogy elértem a célomat. Reflexszerűen az ágyra fektettem, nem csináltam semmit csak figyelgettem a vonásait. Minji belekapaszkodott a nyakamba és követelte a csókot ám nem adtam meg magam ezért csak ott csüngött rajtam, mint valami cuki koala baby. Egyetlen egy húzás kellett csak és már is helyet cseréltünk. Most én voltam alul, de hogy őszinte legyek ezt egyáltalán nem bántam. Lehajolt hozzám és elkezdtek munkálkodni nyelveink, de közben a keze is. Mikor kiszabadította nemességem tudtam mi fog következni ám közbeszóltam.

- Nanana, ilyet nem játszunk. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy azokkal a hatalmas HEGYES SZÚRÓS KARCOLÓS fogaiddal majd a szádba fogsz venni. Na, gyere csak ide inkább.

Ezzel visszahúzva őt az újdonsült erőmet firtatgatva sitty-sutty el is tűnt róla a ruha. A meglepő az volt, hogy ugyanebben az időben az én ruháim is eltűntek.

- Most komolyan azt hitted ennyiben hagyom ezt a kis trükködet? - mondta Minji majd el is kezdte harapdálni a száját, ahogy alattam elterülve nézegette kidolgozott testemet.

Azért nekem is volt részem megfigyelni minden apró porcikáját, így azonnal bejáratához helyezkedtem, és minden előkészület nélkül becsusszantam. Na és az volt az a pillanat, amikor már ennyitől is el tudtam volna menni. Emberi szervezet ilyet nem tapasztal földöntúli érzés volt, ami magába kerített. Elkezdtem mozogni és hallottam, ahogy szívünk egy ritmusra ver. Együtt nyögtünk sóhajtoztunk, amikor lépteket és beszélgetést hallottam még kintről a kapuban. Annyira megrémültem, hogy ránk nyitnak, hogy szinte akaratom ellenére a vámpír énem megint előjött és felgyorsítottam, amitől egyszerre feszült meg a hátunk és értünk a csúcsra. Minji is hallotta, amit én ezért gyorsan felöltöztünk, majd egy hosszú elmélyített csók után elköszönt és elsuhant. Mire visszafeküdtem az ágyba, addigra már nyílt az ajtó és Suga dugta be a fejét.

- Egyedül vagy?

- Haver nem tudtál volna úgy egy fél óra múlva jönni esetleg?

- Azt hinné, az ember a vámpírok hamarabb lezavarják, ha már ilyen gyorsak vagytok. - kezdett el grimaszolni.

- Ez, tény miattad hamar le kellett zavarnunk, de ne hogy azt hidd, nem tudjuk ki meg bekapcsolni ezt az ösztönünket.

- Jól van már nah, de akkor, ha már jobban vagy nézd csak meglepiiii!

 ( Vissza tértem a sorozatom következő részével. Bocsánat a nagyobb kihagyásért, de a suli közbeszólt. Viszont most valamelyest már csendesebbek a heteim szerencsére így tudok írni :D  Kommentbe írjátok le nyugodtan véleményeiteket ^^ Jó olvasást! :D )

Levélküldés --> LINK
Facebook oldalunk --> LINK

Pluszba bejött ugye a kampányunk amivel kicsi hazánkba  tudnánk elhozni a fiúkat :D Természetesen nem garantált a siker, de mindent meg kell próbálnunk, ráadásul az első helyen állunk lehagyva Lisbont ami hatalmas teljesítmény :D Fontos, ha részt veszel benne akkor az IKONra is szavazz kérlek mert ez a két projekt együtt fut!

BTS-link--->BTS LINK
IKON-link--->IKON LINK

My Music Taste csoport linkje ahol minden segítséget és tudnivalót megtaláltok amire csak szükségetek van. Kérdezzétek az ottani adminokat nyugodtan, ha elakadtok, vagy valami nem működik, szívesen segítenek! :D --->CSOPORT LINK

Rap Monster&Amelie 6. rész

-És? - fogta füléhez telefonját, miközben nekem kikerekedtek szemeim. Csuromvizes volt haja, rajta pedig összesen egy rövidnadrág, egy melltartó és egy fekete golyóálló mellény lógott, ami nem volt összehúzva. Biztos akkor kaphatta fel. Meglepett. Fel sem tűnt, hogy rajta lett volna, soha - Megyek azonnal. - tette le mobilját, majd az egész táskáját kiborította és darabokban heverő fegyverét egy pillanat alatt összerakta - Marad! - nézett rám határozottan, miközben megigazította mellényét, ami így már bevetésre készen állt, majd indult is az ajtó felé, feltépte, végül kivéve belőle a kulcsot kilépett rajta, kívülről bezárta, aztán már ott sem volt.

Én meg csak ott ültem, mint egy cserepes növény és pislogtam. Meglepődtem, hogy így kirohant, meg úgy az egész öltözetén, de leginkább a mellényen. Minek az? Főleg mellénk. Ha ő hord nekünk nem kéne? Elvégre minket véd, minket akarnak lassan darabokra szedni a fanok, akkor neki mi a fenéért kell?
-Hoztam egy plédet is. - jelent meg újra barátom - Választhat, ha melege lenne. - tette le azt a többi ágynemű mellé - Mi van Nam? - nézett rám, hisz kicsit ledermedten pupilláztam csak egy pontra, ezt pedig nem volt nehéz észrevenni.
-Elrohant.
-Tessék?
-Elrohant. Kirontott a fürdőből és elrohant. - néztem végre Seokjinre - Bezárt minket.
-Mi? Mért rohant, nem mondta? - lepődött meg.
-Nem. De vitte a pisztolyát és mellény is volt rajta.
-Lehet helyzet van. - fordult vissza szobája felé.
-De golyóállós helyzet? Akkor nekünk nem kéne?
-Golyóálló? - fordult vissza.
-Jah. Golyóálló mellény volt rajta.
-Az igen! - döbbent meg - De minek az?
-Nem tudom, hát engem is az érdekelne. - álltam fel - Adjatok egy kulcsot.
-Mindjárt. - ment szobájába.
Miután kaptam végre ajtónyitót a lépcsőhöz sétáltam. Tudtam, hogy azt fogja használni, mert a fiúk is utáltak liftezni, majd gondolkodtam, hogy lemenjek-e hozzá, viszont amíg magammal vitatkoztam addig meghallottam a hangját. Visszaindult felfelé, de már nem rohant.
-Mi történt? - kérdeztem lenézve.
-M.... Nam! - kiabált rám azonnal, amint felpillantott.
-Tessék?
-Azt mondtam, marad!
-Maradtam.
-A lakásban!
-Jah... én azt hittem a szinten.
-Szerinted mért zártalak be?
-Állandóan probléma, hogy nincs zárva non-stop az ajtó. Mit tudom én. - magyaráztam, ő pedig közben felért.
-Na nyomás befelé. - terelt vissza, fegyvere pedig már nem volt kezében.
-Minek a mellény? - érdeklődtem.
-Előírás.
-Fiúk nem hordják.
-Beszélek is majd velük. - tuszkolt be az ajtón - Nesze! - nyomta kezembe a kulcsokat - Zuhanyzok.
-Nesze? - kérdeztem vissza - A kutyának meg tessék?! - kiabáltam utána.
-Az érti a marad parancsot! - válaszolt mire megjelent barátom, amint Aim eltűnt a fürdőben.
-Na mi van? - érdekelte őt is, hogy mi történt.
-Sose tudjuk meg. - zártam vissza sz ajtót.
Tovább akarta adni a fejleményeket a többieknek, hisz már Aim elviharzását is elmesélte nekik, mire mindannyian ki akartak özönleni, csak hyung nem hagyta. Félt, hogy zavarnának, ezért inkább hírnököt játszott. Figyelmes volt ezúttal is, mint mindig, de nem tudtam  információval szolgálni, viszont helyette kérdezgetni kezdett a felállás felől, így arról beszélgettünk míg Aim ki nem jött a fürdőből. Megszárította már haját és pizsamát vett fel, ami az ő esetében egy hosszú nadrág volt valamilyen pántos trikóval, de azt már nem láttam jól, mert megint rajta volt a mellény rendesen összehúzva, mintha le sem vette volna. Jin azonnal otthagyott minket, mondván animét néznek, majd magunkra is maradtunk. Most én voltam az, aki faggatózni kezdett, de röviden letudta annyival a válaszadást, hogy egy erőszakos futár volt csupán. Ám nem hittem neki. Minek is kéne egy ilyenhez fegyver és ilyen gyors elviharzás, hisz a portán is van még egy ember talpig felfegyverkezve. Ám nem kaptam több információt, nem volt hajlandó többre és kezébe véve fegyverét feküdt hanyatt újból a kanapén. A plafont bámulva kezdte szétszedni apró alkatrészeire, amiket fejénél lévő kis szekrényre pakolt teljesen össze-vissza. Nem látta és feltűnően nem is érdekelte, melyik darabot hová rakja.

-És ha megint rohanni kell? - ültem le mellé a földre.
-Akkor majd összerakom.
-Mi van ha ránk törnek? Olyan gyorsan nem tudod megoldani.
-Jobb, ha szét van szedve.
-Mért? - kérdeztem újból, de erre nem válaszolt, egy kis várakozás után pedig tudtam, hogy soha nem is fog - Nem kapok feleletet, ugye?
-Nem. Menj inkább aludni. - tette le az utolsó kellékeket is, majd behunyta szemeit - Majd a villanyt oltsd le.
-Nem akarok még aludni, beszélgessünk.
-Láttam a napirendeteket tudom, hogy fáradt vagy. Menj aludni.
-Hahh. - sóhajtottam - Csak miattad vagyok fáradt, mert mindent úgy kell kihúzni belőled harapófogóval. - keltem fel, majd a szobám felé indultam.
-Jó éjt! - szólt utánam, mikor lenyomtam a villanyt.
-Jó éjt! - lépkedtem saját hálóm felé, ám nem terveztem ott aludni. Hoseokék ajtaja elé érve pedig társaim meg is erősítettek, hogy most semmiképpen sem aludhatok saját ágyamban, ha egyszer ilyen lehetőség adódott ezen alkalommal, így összeszedve cuccomat baktattam vissza a nappaliba hozzá - Nem szabadulsz ilyen könnyen tőlem.
-Gondoltam. - kelt fel a kanapéról, miközben ledobtam a földre takarómat, amit ő azonnal meg is fogott és felrakott helyére, saját holmiját pedig le a szőnyegre.
-Mit csinálsz?
-Te alszol ott.
-Te vagy a vendég.
-Nem vagyok vendég. - helyezkedett kényelembe.
-Én nem fogok fent aludni. - fogtam meg cuccomat és újra ledobtam mellé, de most arrébb csúszott, majd a kanapé és közte kialakult üres helyre rakta át takarómat - Akkor sem alszok ott. - ejtettem le párnámat is, majd kényelembe helyeztem magam, míg ő újból hanyatt feküdt és összefonva ujjait csukta be szemeit, amit a szobákból a folyosóra kiszűrődő, végül nappaliig elvánszorgó fénysugaraktól még rendesen láttam.
-Nekem mindegy.
-Beszélgetünk?
-Lehet róla szó.
-Szóval beszélek én és majd te talán válaszolsz.
-Zseni vagy.
-Hát jó. - fogtam is bele mondandómba reménykedve, hogy majd sikerül szóra bírnom. Ezért csak meséltem és meséltem, rengeteg témát érintettem és már kezdtem feladni, mikor végre megszólalt. Válaszolt, nem is röviden, ami engem nagyon boldoggá tett. Hál'istennek nem látott, mert hatalmas vigyor ült arcomra főleg mikor sikeresen tényleges kommunikációba fogtunk. Ismeretségünk ideje alatt először esett meg, hogy tudtunk társalogni, ám nem tartott sokáig. Viszonylag hamar csendre intett, mikor már az egész lakásban sötét uralkodott és a többiek aludtak, hogy itt az ideje nekem is pihennem. Ezúttal nem erőlködtem. Elfogadtam döntését, mert boldog voltam, amiért engedett és végre szóba állt velem.
-Nem akarsz a kanapén aludni? - kérdezett hosszú csend után.
-Szeretnéd, hogy ott aludjak.
-Igen.
-Akkor ott fogok. - ültem fel, majd felmásztam, de ő nem jött közelebb hozzám - Nem jössz ide?
-Nem. Nem akarom, hogy rám lépj.
-Nem lépnék, de rendben.  - fészkeltem kényelembe magam, majd meglepően hamar álomba is szenderültem. Nem éreztem, hogy fáradt vagyok, ám valahogy mégis sikerült gyorsan mély álomba merülnöm. Lehet csak a boldogság tette, hogy végre tudtam haladni Aimmel, nem tudom, de nem is érdekelt. Elértem célomat aznap este, más pedig nem számított akkor.

Amelie POV

-Dobja el! - fogtam fegyveremet az ismeretlen férfira, kit üldöztem és ő ugyan így tett. A nagy semmi közepén egymás pisztolycsöveivel néztünk farkasszemet, de bíztam benne, hogy mellényembe fog lőni és majd megment.
-Nem. - válaszolt, én pedig kegyelmet nem ismerve lőttem fejbe, mikor mutatóujját a ravaszhoz emelte. Erőtlenül esett össze, én pedig nem kaptam egy golyót sem. Megúsztam szerencsére. Ezután valaki megkocogtatta a vállamat, hogy forduljak meg. Azt hittem, egyedül vagyok, ám mikor teljes testemmel néztem a félelmetes idegen felé, ki oly sok álmatlan éjszakát okozott nekem már eddigi életem során rájöttem, megint nem csak magam vagyok. Szívem őrült tempóba kezdett. Már tudtam, mi fog következni, hisz milliószor álmodtam ezt és hiába voltam tisztában vele, hogy csak egy álom, sosem bírtam időben felkelni, nem. Egyszer sem sikerült, most sem. Pisztolyát azonnal szívemhez emelte, szinte bőrömre szorította azt amint mellényem köddé vált és meghúzta a ravaszt. Mély levegőt vettem, mikor éreztem, hogy belém hasít a vasdarab amitől úgy rettegtem mindig is.

Felriadtam, erre mindig fel szoktam és reflexből nyúltam fegyveremért, ami most kifejezetten messze volt, hála Nam esti szervezkedésének, de még így sem tértem magamhoz időben. Megfogtam a tárat és fegyverem vázát, majd mintha lőni akartam volna megtöltöttem. Hiányzott rengeteg alkatrész még belőle, így nem bírtam elsütni, de pont ezért szedtem szét minden este ennyire. Mindezt néhány másodperc alatt játszottam le, végül pedig magam elé feltartva azt ültem kapkodva a levegőt. Azt hittem, ott áll az a férfi, ki majd minden este mellbe lőtt és kitől szabadulni akartam.
-Baj van? - kérdezte rekedt hangom Namjoon, mivel pedig el is felejtettem, hogy ő is ott van, így legközelebb már ő nézett farkasszemet az én fegyveremmel, mire láttam, kihagyott egy ütemet szíve. Szemei elkerekedtek és mozdulni sem mert.
Megijedtem amint tudatosult bennem, hogy már megint mi történt, de inkább az hozta rám a frászt, hogy kire fogtam a gyilkos eszközt. Gyorsan felpattantam, fél pisztolyomat a takarómra dobtam, majd rohantam az ajtóhoz. Feltéptem azt és kivéve belőle a kulcsot léptem ki rajta. Bezártam még gyorsan a fiúkat, mert nem akartam veszélyeztetni őket az én bajom miatt, végül rohantam is le a lépcsőn.
-Főnök! - pattant fel a portán ülő emberem - Baj van? - érdeklődött miközben elrohantam előtte.
-Ne! - intettem le, majd kiviharzottam az utcára.
Friss levegő kellett, szükségem volt rá, hogy lenyugodjak. Megrémültem, ahogyan mindig is és a sötét út közepére sétálva téptem fel mellényem tépőzárját, hogy leellenőrizzem sebhelyem. Remegő kezemet arra a bizonyos pontra tapasztottam, majd kicsit megnyugodott lelkem amint nem éreztem ott semmilyen lyukat, sem forró vért végigcsorogni kezemen. Utáltam, hogy ennyire élethűek az álmaim, mert sosem lett jó vége. Mindig így, lihegve a friss levegőn végeztem a sebemet taperolva. De most volt nagyobb bajom, mert eszembe jutott Nam. Ráfogtam fegyveremet, mikor ő semmit sem tett, mégis erre kellett kelnie. Nagyon rémült volta arca és ez kezdett el forogni a fejemben, ami nagyon felidegesített. Egy ártatlan, számomra fontos lelket halálra ijesztettem, ha pedig a pisztolyom egyben is lett volna, lehet le is lőttem volna és ez iszonyatosan felbosszantott. Letéptem magamról mellényemet, majd a földhöz vágva kezdtem hangosan szitkozódni. Már megint ez az álom és már megint ilyen súlyos. Pedig éppen javult, erre újra kísérteni kezdett, melynek más itta meg a levét.
-A büdös picsába! - téptem hajamat, melyből folyt a víz.
Megizzadtam, ahogyan mindig és hihetetlen düh öntötte el testemet. Ha az a férfi még élt volna, valószínűleg minden ilyen alkalommal megkerestem volna és addig ütöttem volna az ocsmány fejét míg bele nem döglik. De már nem tehettem meg, pedig lehet jobban lettem volna.

Miután kifújtam magam visszavettem mellényemet, melytől oly ritkán szabadultam csak meg és megindultam a fiúkhoz, de előbb még leálltam a portán.
-Ezt bele ne merd írni a jelentésedbe. - kötöttem a lelkére a beosztottamnak.
-Ö.... rendben. - nyelt nagyot. Félt tőlem, de nem is csodálom. Olyan hangsúllyal mondtam, hogy sugárzott belőle, ha megteszi, megölöm.
Miután megbeszéltünk, hogy nem fog bemártani, felsiettem a fiúkhoz. Reméltem Namnak sikerült visszaaludnia, de felkészültem a nemre is és a kérdéseire. Egy biztos volt, beszélnem kellett vele erről vagy még akkor este, vagy másnap reggel, de ez mellett nem mehettünk el csak úgy, szó nélkül.
Mikor halkan benyitottam ő azonnal felült a kanapén és engem nézett. Láttam arcán, hogy még mindig fél, így nem szabadulhattam sebem terhétől, ami egyre súlyosabb lett. Visszazártam az ajtót és leültem elé a földre, hogy lenyugtassam valahogy.
-Semmi baj. Az én hibám volt, csupán rosszat álmodtam, a pisztoly nem volt megtöltve és most sincs. Az én fegyverem nem tehet kárt benned sem senkiben, aki ártatlan. - magyaráztam nyugodt hanggal szemeibe, bár nem láttam azokat, mert sötét volt a szobában és csupán az utcáról beszűrődő fények maradtak számunkra.
-Mit álmodtál? - kérdezett vissza, de olyat, amire normál esetben nem válaszoltam volna, ám ráfogtam pisztolyomat, egy ártatlan emberre, aki nem is áll olyan távol tőlem, így muszáj volt felelnem.
-Azt, hogy meghalok. Ezért szedtem szét a fegyverem.
-Meghalsz?
-Igen, lelőnek.
-Mért álmodsz ilyeneket?
-Egyszer megtörtént, hogy lelőttek és ez azóta kísért, mert meghaltam.
-Huh... - reagált csupán ennyit mondandómra, majd elhallgatott. Percekig ültünk ott csendben. Vártam, hogy megmozduljon, valamit tegyen, amiből alakíthatom tovább az eseményeket, de csak nézett.
-Jól vagy? - kezdtem aggódni - Tudom, megijedtél. Képzelhetem, milyen félelmetes lehetett, de semmi baj. Soha többet nem fogsz ilyet látni, mert nem hagyom, ez a fegyver pedig - emeltem fel a fél pisztolyt, hisz többi darabja még a szekrényen pihent - sohasem bánthat téged. - pillantott mondandóm közben a fegyverre.
-Hol lőttek meg? - nézett inkább rám. Nem válaszoltam volna más körülmények között sem neki, sem senkinek, de ez most különleges helyzet volt.
-A szívemre szorították, úgy húzták meg a ravaszt. - tettem kezemet a mellényre, pontosan a sebhely fölé.
-De rajtad mindig van mellény.
-Azóta. - mosolyogtam fel rá kicsit, hátha megnyugtatja majd.
-Milyen érzés volt?
-Nem fogom elmondani. Nem kell neked is erről álmodnod. Nem jó dolog a halál szélén toporogni.
-Én is voltam ott. - lepett meg mondatával. Ezt nem tudtam.
-Tényleg?
-Igen. Nekem kicserélték a szívemet. Nem a sajátom. Mikor gyerek voltam beteg lettem és kellett egy új. Én is majdnem meghaltam, mint te. Szóval mesélj nekem.
-Hát.... először is nem tudtam, hogy ez a helyzet, de soha többet nem aludhatsz a közelemben.
-Mért?
-Mert ha megint ilyet álmodok nem akarom, hogy miattam kiugorjon a szíved a helyéről.
-De nem fog.
-Másodszor, nem szívesen mesélek, mert ez munka volt, ami rosszul sült el, munkáról pedig nem beszélek.
-De most az egyszer tégy kivételt. Nem mondom el senkinek, csak a mit titkunk marad.
-Nem Nam. Örülj, hogy ennyit elmondtam és most nincs veszélyben egyikünk sem.
-Rám fogtad a fegyvered az éjszaka közepén, mikor azt sem tudtam hol vagyok. Majdnem megállt a szívem. Mesélj! - fordította ellenem az álmom, ami így is épp eléggé gyötörte lelkemet, ez az eset meg csak pluszban tett rá még egy lapáttal.
-Hahh... jó! De nem mondhatod el senkinek soha, ha pedig mégis megteszed, én letagadom, vagy megöllek. - biztosítottam be magam hallgatása felől.
-Esküszöm, hogy nem fogom.
-Rendben. - vettem rá magam, hogy elmondom neki életem legszörnyűbb napját, amiről a pszichológusomnak sem tudtam sokáig anélkül mesélni, hogy ne uralkodott volna el rajtam a pánikroham.
De belefogtam és most nem történt semmi baj. Rég volt már, segítettek azóta megküzdeni vele, így el tudtam neki mondani azt a huszonnégy órát, amit sohasem fogok elfelejteni. Átlagos nap volt, amit végig kellett volna dolgoznom, mint beosztott testőr. Akkor még nem voltam vezető, csak egy kis kezdő és talán pont emiatt értem el oda, ahova nem szerettem volna soha. Még nem idolokat védtem, hanem egyszerű üzletembereket, de már ismertem azt az embert, aki a történtek után átvett magához, ehhez a céghez. Az ügyfelünknek nem volt magas veszélyességi faktora. Csupán egy-két fenyegető levelet kapott, de sohasem törtek az életére komolyabban, így nem számítottunk mi sem semmire. Amolyan kezdőknek rutin munka volt, ám az a nap rosszul sült el. Egy fogadásra mentünk este, ahol többen is voltunk, kik figyeltek a rendre, de valahogy mégis jutott be illetéktelen személy. A nyugodt este egyik pillanatról fordult át őrületbe, amint egy idegen szegezte pisztolyát egy ismeretlen üzletember fejéhez. Nem hallottam mit mondott neki, senki sem, csupán a menekülő sznobokat láttam, amint elrohantak. Én voltam a legközelebb, így előkaptam pisztolyomat és azonnal ráfogtam, majd felszólítottam, hogy dobja el, mire az ő csöve felém nézett. Ebben tért csak el az álmom, hogy akkor, ott nem volt rajtam mellény. Ám nem izgultam így sem. Valahogy el sem tudtam képzelni, hogy eltalál majd a golyója, amikor pedig nemet mondott, majd ujját emelte a ravasz felé, én gondolkodás nélkül húztam meg enyémet előbb és becenevemhez hűen találtam pontosan a célba, két szeme közé. Megnyugodtam, amint újabb dördülés nélkül esett össze és leengedtem karjaimat. Életemben harmadszor öltem embert, de ugyanannyira megviselte lelkemet, mint az első pillanatban. Mikor pedig fegyveremet leeresztettem megkocogtatták vállamat. Azt hittem, egyik kollégám az, de tévednem kellett. Megfordultam és egy ismeretlen, ocsmány pofa állt előttem, aki se szó, se beszéd, mellkasomra nyomta pisztolyát. Éreztem amint a hideg fém bőrömnek nyomódik a hülye kötelező estélyi kivágása miatt, majd azt a hasító érzést, ahogyan a forró golyó akadályt nem ismerve hasított át testemen. Nem voltam képes semmire, csupán megijedtem az új arc láttán és összeestem gyengeségemben a dördülés után. Azonnal elvesztettem az eszméletemet, majd napokig nem is tértem magamhoz. Hallottam hangokat, hogy aggódnak értem, hogy kapkodnak, küzdenek, nem adják fel, de nem tudtam nekik szólni, hogy itt vagyok. Csak hallgattam... figyeltem és vártam, hátha megmozdulhatok majd egy nap és tudathatom velük, még élek.

-Hogy jutott be? - kérdezett Nam pár pillanattal azután, hogy befejeztem történetemet.
-Nem volt megfelelően biztosítva a hely. Nem készültünk fel, mert nem tudtuk, hogy lesz ott olyan, akit komolyabban fenyegetnek. Azon az estén nem csak engem lőttek le. Két másik társam is kapott golyót és ők meg is haltak. Én voltam az egyetlen, aki kilyuggatott testtel túlélte azt a napot, a másik kettő emberünket elvesztettük. Azt mondták szerencsés vagyok, mert én csak egy golyót kaptam, a többieknél pedig biztosra ment. De ez sosem vigasztalt. Ismertem azokat, akik meghaltak, a barátaim voltak. - hallgattam el kicsit. Ritkán jutottak eszembe, de olyankor szidtam az eget, hogy mért nem engem vitt el. Nehezen küzdöttem meg a hiányukkal - Azt mondták azért volt szerencsém, mert nő vagyok és megkegyelmezett.
-Hogy nem eresztette beléd a tárat?
-Igen. Szerintük ez játszott közre. Annak férfinak is elvileg volt egy nővére és szerintük emiatt, de nem hiszek nekik, mert nem is ismerték. Őt leszerelték a többiek mielőtt egy negyedik embert is megsebesíthette volna, szóval sosem tudtuk meg, mért is tette ezt.
-Megértem. Mondjuk... elképzelni sem tudom, milyen lehet érezni, amint elhagy az élet, de igyekszek együtt érezni veled.
-Ne tedd. Rég volt. Felesleges ezen rágódni.
-Te is azt teszed.
-Nem direkt. Engem gyötör az álmom, pedig nem akarom. Úgyhogy hagyjuk is. Csak elmondtam, mert megérdemelted, ha már a pisztolyommal kellett farkasszemet nézned. Ennyi járt neked, de ne érezz együtt. Ami volt az elmúlt. Nem változtathatsz rajta és kár olyanon rágódni, ami megmásíthatatlan.
-Azért sajnálom.
-Én is. Senkinek sem kellett volna meghalnia. Mindig van más út, de ez könnyebb. - szedtem szét megint fegyverem, ami most csak két darabból állt, hisz a többi még az asztalon pihent - Gyorsabb, kézre esőbb megoldás valakit lelőni, mint beszélni vele ezzel pedig kockáztatva más életét. - pakoltam le, majd visszaültem helyemre és lefeküdtem - De ennyit az esti meséről. Aludnod kell. - helyezkedtem szokásos pózomba.
-Igen... - válaszolt, de továbbra is ülve maradt a kanapén, majd hosszú percek után megszólalt - Mikor öltél először embert? - kérdezett.
Nem, ezt nem. Nem fogom neki elmondani a múltam, semmi többet ennél, mint amit ma hallott. Így is túl sokat tud, de ennyit muszáj volt elmondanom, joga volt tudni, ha már halálra ijesztettem, ám mást nem tudatok vele. Nem válaszolok kérdésére és soha nem is fogok. Ez az én szörnyű titkom, mely ott virít az aktámba, de bárcsak ne tenné ezt. Bárcsak az a szám nulla lenne és most válaszolhatnám azt hogy, még soha. De nem tudom. Nem fogok hazudni, az igazság pedig tabu, így kussolok. A síri csend az én legjobb barátom és míg rá hallgatok, addig bajom nem eshet, mert a tudatlanság acélos köpönyegével védelmez, mely áthatolhatatlan a tiszta lelkeknek.
-Nem fogsz válaszolni ugye? - érdeklődött.
-Nem.
-Biztos nem most volt és nem is csak egy ember, vagy három volt az, akiket meg kellett ölnöd, de nem tehettél mást. - fogott a szokásos szövegbe, amit már megannyiszor hallottam pszichológusok hadseregétől - Az életedet és mások életét védted. Megmentettél másokat, talán még sokkal több embert is, mint ahányat meg kellett ölnöd, ezért pedig soha ne hibáztasd magad. Nem adtak más választást. Vagy te, vagy ők és én örülök, hogy te maradtál életben. - ezt még sohasem hallottam, ezért elkezdtem kicsit nagyobb figyelmet szentelni mondandójának. Soha, egyetlen egyszer sem mondta senki, hogy mennyivel jobb, hogy én élek és nem azok, kiket megöltem - Hiányoznál, ha nem lennél. Nélküled nem lenne olyan a világ számomra amilyen. Tudom, alig ismerlek, de így érzem. Örülök neked és kíváncsi vagyok rád és boldog vagyok, hogy itt vagy. Még ha nem is válaszolsz csak hallgatsz mindig és bunkó vagy. Én örülök neked. - dőlt el végre a kanapén - Érezném az általad hagyott űrt, ha nem lennél. - fejezte be és meglepődtem magamon.
-Sosem mondta még ezt senki. - homályosodott el tekintetem. A francba! Meggyengültem, nem szabad!
-Ez szomorú. De én most mondtam. A srácok is mondanák ezt és Danielék is és biztos vagyok benne, hogy a szüleid is.
-Hát... - sóhajtottam - Ők azt sem tudják mi lett belőlem. De a többiben lehet, hogy igazad van.
-Nem tudják mi a munkád? - lepődött meg Namjoon.
-Nem. Azt sem tudják, hogy élek-e vagy halok, de én se róluk.
-Mert?
-Nekem sosem voltak szüleim. Talán ez az oka a munkámnak. Engem sosem féltett senki. Árva vagyok Nam. Nem volt családom soha.
-Oh! - akadt el szava.
-De ne beszélgessünk. Túl sokat tudsz. Jó éjt! - fordultam oldalamra, amit még otthon sem szoktam és hátamat mutattam neki.
-Jó éjt! - súgta halkan a levegőbe én pedig hallottam hangjából, hogy gondolkozik.
Nem bírt napirendre térni a dolog felett, de nem volt ezzel egyedül. Mások is ledöbbentek, csak azoknak.... azoknak sohasem hiányoztam volna. Ők letudták annyival, hogy a szüleimnek sem kellettem, a világnak sem kellek, zsoldosnak pont tökéletes vagyok, hisz nem hiányoznék senkinek, így hát nem is féltett soha senki, de nem is sajnáltak. Csak hasznomat vették, míg kellettem, majd lecseréltek.


(Folytatjuk :D Ez kicsit hosszabb lesz mint a többi rövid sztori és lehet nem lesz benne szex, mert nincs kedvem hozzá, de még kiderül.
Facebook oldalunk --> LINK)