Rap Monster&Amelie 6. rész

-És? - fogta füléhez telefonját, miközben nekem kikerekedtek szemeim. Csuromvizes volt haja, rajta pedig összesen egy rövidnadrág, egy melltartó és egy fekete golyóálló mellény lógott, ami nem volt összehúzva. Biztos akkor kaphatta fel. Meglepett. Fel sem tűnt, hogy rajta lett volna, soha - Megyek azonnal. - tette le mobilját, majd az egész táskáját kiborította és darabokban heverő fegyverét egy pillanat alatt összerakta - Marad! - nézett rám határozottan, miközben megigazította mellényét, ami így már bevetésre készen állt, majd indult is az ajtó felé, feltépte, végül kivéve belőle a kulcsot kilépett rajta, kívülről bezárta, aztán már ott sem volt.

Én meg csak ott ültem, mint egy cserepes növény és pislogtam. Meglepődtem, hogy így kirohant, meg úgy az egész öltözetén, de leginkább a mellényen. Minek az? Főleg mellénk. Ha ő hord nekünk nem kéne? Elvégre minket véd, minket akarnak lassan darabokra szedni a fanok, akkor neki mi a fenéért kell?
-Hoztam egy plédet is. - jelent meg újra barátom - Választhat, ha melege lenne. - tette le azt a többi ágynemű mellé - Mi van Nam? - nézett rám, hisz kicsit ledermedten pupilláztam csak egy pontra, ezt pedig nem volt nehéz észrevenni.
-Elrohant.
-Tessék?
-Elrohant. Kirontott a fürdőből és elrohant. - néztem végre Seokjinre - Bezárt minket.
-Mi? Mért rohant, nem mondta? - lepődött meg.
-Nem. De vitte a pisztolyát és mellény is volt rajta.
-Lehet helyzet van. - fordult vissza szobája felé.
-De golyóállós helyzet? Akkor nekünk nem kéne?
-Golyóálló? - fordult vissza.
-Jah. Golyóálló mellény volt rajta.
-Az igen! - döbbent meg - De minek az?
-Nem tudom, hát engem is az érdekelne. - álltam fel - Adjatok egy kulcsot.
-Mindjárt. - ment szobájába.
Miután kaptam végre ajtónyitót a lépcsőhöz sétáltam. Tudtam, hogy azt fogja használni, mert a fiúk is utáltak liftezni, majd gondolkodtam, hogy lemenjek-e hozzá, viszont amíg magammal vitatkoztam addig meghallottam a hangját. Visszaindult felfelé, de már nem rohant.
-Mi történt? - kérdeztem lenézve.
-M.... Nam! - kiabált rám azonnal, amint felpillantott.
-Tessék?
-Azt mondtam, marad!
-Maradtam.
-A lakásban!
-Jah... én azt hittem a szinten.
-Szerinted mért zártalak be?
-Állandóan probléma, hogy nincs zárva non-stop az ajtó. Mit tudom én. - magyaráztam, ő pedig közben felért.
-Na nyomás befelé. - terelt vissza, fegyvere pedig már nem volt kezében.
-Minek a mellény? - érdeklődtem.
-Előírás.
-Fiúk nem hordják.
-Beszélek is majd velük. - tuszkolt be az ajtón - Nesze! - nyomta kezembe a kulcsokat - Zuhanyzok.
-Nesze? - kérdeztem vissza - A kutyának meg tessék?! - kiabáltam utána.
-Az érti a marad parancsot! - válaszolt mire megjelent barátom, amint Aim eltűnt a fürdőben.
-Na mi van? - érdekelte őt is, hogy mi történt.
-Sose tudjuk meg. - zártam vissza sz ajtót.
Tovább akarta adni a fejleményeket a többieknek, hisz már Aim elviharzását is elmesélte nekik, mire mindannyian ki akartak özönleni, csak hyung nem hagyta. Félt, hogy zavarnának, ezért inkább hírnököt játszott. Figyelmes volt ezúttal is, mint mindig, de nem tudtam  információval szolgálni, viszont helyette kérdezgetni kezdett a felállás felől, így arról beszélgettünk míg Aim ki nem jött a fürdőből. Megszárította már haját és pizsamát vett fel, ami az ő esetében egy hosszú nadrág volt valamilyen pántos trikóval, de azt már nem láttam jól, mert megint rajta volt a mellény rendesen összehúzva, mintha le sem vette volna. Jin azonnal otthagyott minket, mondván animét néznek, majd magunkra is maradtunk. Most én voltam az, aki faggatózni kezdett, de röviden letudta annyival a válaszadást, hogy egy erőszakos futár volt csupán. Ám nem hittem neki. Minek is kéne egy ilyenhez fegyver és ilyen gyors elviharzás, hisz a portán is van még egy ember talpig felfegyverkezve. Ám nem kaptam több információt, nem volt hajlandó többre és kezébe véve fegyverét feküdt hanyatt újból a kanapén. A plafont bámulva kezdte szétszedni apró alkatrészeire, amiket fejénél lévő kis szekrényre pakolt teljesen össze-vissza. Nem látta és feltűnően nem is érdekelte, melyik darabot hová rakja.

-És ha megint rohanni kell? - ültem le mellé a földre.
-Akkor majd összerakom.
-Mi van ha ránk törnek? Olyan gyorsan nem tudod megoldani.
-Jobb, ha szét van szedve.
-Mért? - kérdeztem újból, de erre nem válaszolt, egy kis várakozás után pedig tudtam, hogy soha nem is fog - Nem kapok feleletet, ugye?
-Nem. Menj inkább aludni. - tette le az utolsó kellékeket is, majd behunyta szemeit - Majd a villanyt oltsd le.
-Nem akarok még aludni, beszélgessünk.
-Láttam a napirendeteket tudom, hogy fáradt vagy. Menj aludni.
-Hahh. - sóhajtottam - Csak miattad vagyok fáradt, mert mindent úgy kell kihúzni belőled harapófogóval. - keltem fel, majd a szobám felé indultam.
-Jó éjt! - szólt utánam, mikor lenyomtam a villanyt.
-Jó éjt! - lépkedtem saját hálóm felé, ám nem terveztem ott aludni. Hoseokék ajtaja elé érve pedig társaim meg is erősítettek, hogy most semmiképpen sem aludhatok saját ágyamban, ha egyszer ilyen lehetőség adódott ezen alkalommal, így összeszedve cuccomat baktattam vissza a nappaliba hozzá - Nem szabadulsz ilyen könnyen tőlem.
-Gondoltam. - kelt fel a kanapéról, miközben ledobtam a földre takarómat, amit ő azonnal meg is fogott és felrakott helyére, saját holmiját pedig le a szőnyegre.
-Mit csinálsz?
-Te alszol ott.
-Te vagy a vendég.
-Nem vagyok vendég. - helyezkedett kényelembe.
-Én nem fogok fent aludni. - fogtam meg cuccomat és újra ledobtam mellé, de most arrébb csúszott, majd a kanapé és közte kialakult üres helyre rakta át takarómat - Akkor sem alszok ott. - ejtettem le párnámat is, majd kényelembe helyeztem magam, míg ő újból hanyatt feküdt és összefonva ujjait csukta be szemeit, amit a szobákból a folyosóra kiszűrődő, végül nappaliig elvánszorgó fénysugaraktól még rendesen láttam.
-Nekem mindegy.
-Beszélgetünk?
-Lehet róla szó.
-Szóval beszélek én és majd te talán válaszolsz.
-Zseni vagy.
-Hát jó. - fogtam is bele mondandómba reménykedve, hogy majd sikerül szóra bírnom. Ezért csak meséltem és meséltem, rengeteg témát érintettem és már kezdtem feladni, mikor végre megszólalt. Válaszolt, nem is röviden, ami engem nagyon boldoggá tett. Hál'istennek nem látott, mert hatalmas vigyor ült arcomra főleg mikor sikeresen tényleges kommunikációba fogtunk. Ismeretségünk ideje alatt először esett meg, hogy tudtunk társalogni, ám nem tartott sokáig. Viszonylag hamar csendre intett, mikor már az egész lakásban sötét uralkodott és a többiek aludtak, hogy itt az ideje nekem is pihennem. Ezúttal nem erőlködtem. Elfogadtam döntését, mert boldog voltam, amiért engedett és végre szóba állt velem.
-Nem akarsz a kanapén aludni? - kérdezett hosszú csend után.
-Szeretnéd, hogy ott aludjak.
-Igen.
-Akkor ott fogok. - ültem fel, majd felmásztam, de ő nem jött közelebb hozzám - Nem jössz ide?
-Nem. Nem akarom, hogy rám lépj.
-Nem lépnék, de rendben.  - fészkeltem kényelembe magam, majd meglepően hamar álomba is szenderültem. Nem éreztem, hogy fáradt vagyok, ám valahogy mégis sikerült gyorsan mély álomba merülnöm. Lehet csak a boldogság tette, hogy végre tudtam haladni Aimmel, nem tudom, de nem is érdekelt. Elértem célomat aznap este, más pedig nem számított akkor.

Amelie POV

-Dobja el! - fogtam fegyveremet az ismeretlen férfira, kit üldöztem és ő ugyan így tett. A nagy semmi közepén egymás pisztolycsöveivel néztünk farkasszemet, de bíztam benne, hogy mellényembe fog lőni és majd megment.
-Nem. - válaszolt, én pedig kegyelmet nem ismerve lőttem fejbe, mikor mutatóujját a ravaszhoz emelte. Erőtlenül esett össze, én pedig nem kaptam egy golyót sem. Megúsztam szerencsére. Ezután valaki megkocogtatta a vállamat, hogy forduljak meg. Azt hittem, egyedül vagyok, ám mikor teljes testemmel néztem a félelmetes idegen felé, ki oly sok álmatlan éjszakát okozott nekem már eddigi életem során rájöttem, megint nem csak magam vagyok. Szívem őrült tempóba kezdett. Már tudtam, mi fog következni, hisz milliószor álmodtam ezt és hiába voltam tisztában vele, hogy csak egy álom, sosem bírtam időben felkelni, nem. Egyszer sem sikerült, most sem. Pisztolyát azonnal szívemhez emelte, szinte bőrömre szorította azt amint mellényem köddé vált és meghúzta a ravaszt. Mély levegőt vettem, mikor éreztem, hogy belém hasít a vasdarab amitől úgy rettegtem mindig is.

Felriadtam, erre mindig fel szoktam és reflexből nyúltam fegyveremért, ami most kifejezetten messze volt, hála Nam esti szervezkedésének, de még így sem tértem magamhoz időben. Megfogtam a tárat és fegyverem vázát, majd mintha lőni akartam volna megtöltöttem. Hiányzott rengeteg alkatrész még belőle, így nem bírtam elsütni, de pont ezért szedtem szét minden este ennyire. Mindezt néhány másodperc alatt játszottam le, végül pedig magam elé feltartva azt ültem kapkodva a levegőt. Azt hittem, ott áll az a férfi, ki majd minden este mellbe lőtt és kitől szabadulni akartam.
-Baj van? - kérdezte rekedt hangom Namjoon, mivel pedig el is felejtettem, hogy ő is ott van, így legközelebb már ő nézett farkasszemet az én fegyveremmel, mire láttam, kihagyott egy ütemet szíve. Szemei elkerekedtek és mozdulni sem mert.
Megijedtem amint tudatosult bennem, hogy már megint mi történt, de inkább az hozta rám a frászt, hogy kire fogtam a gyilkos eszközt. Gyorsan felpattantam, fél pisztolyomat a takarómra dobtam, majd rohantam az ajtóhoz. Feltéptem azt és kivéve belőle a kulcsot léptem ki rajta. Bezártam még gyorsan a fiúkat, mert nem akartam veszélyeztetni őket az én bajom miatt, végül rohantam is le a lépcsőn.
-Főnök! - pattant fel a portán ülő emberem - Baj van? - érdeklődött miközben elrohantam előtte.
-Ne! - intettem le, majd kiviharzottam az utcára.
Friss levegő kellett, szükségem volt rá, hogy lenyugodjak. Megrémültem, ahogyan mindig is és a sötét út közepére sétálva téptem fel mellényem tépőzárját, hogy leellenőrizzem sebhelyem. Remegő kezemet arra a bizonyos pontra tapasztottam, majd kicsit megnyugodott lelkem amint nem éreztem ott semmilyen lyukat, sem forró vért végigcsorogni kezemen. Utáltam, hogy ennyire élethűek az álmaim, mert sosem lett jó vége. Mindig így, lihegve a friss levegőn végeztem a sebemet taperolva. De most volt nagyobb bajom, mert eszembe jutott Nam. Ráfogtam fegyveremet, mikor ő semmit sem tett, mégis erre kellett kelnie. Nagyon rémült volta arca és ez kezdett el forogni a fejemben, ami nagyon felidegesített. Egy ártatlan, számomra fontos lelket halálra ijesztettem, ha pedig a pisztolyom egyben is lett volna, lehet le is lőttem volna és ez iszonyatosan felbosszantott. Letéptem magamról mellényemet, majd a földhöz vágva kezdtem hangosan szitkozódni. Már megint ez az álom és már megint ilyen súlyos. Pedig éppen javult, erre újra kísérteni kezdett, melynek más itta meg a levét.
-A büdös picsába! - téptem hajamat, melyből folyt a víz.
Megizzadtam, ahogyan mindig és hihetetlen düh öntötte el testemet. Ha az a férfi még élt volna, valószínűleg minden ilyen alkalommal megkerestem volna és addig ütöttem volna az ocsmány fejét míg bele nem döglik. De már nem tehettem meg, pedig lehet jobban lettem volna.

Miután kifújtam magam visszavettem mellényemet, melytől oly ritkán szabadultam csak meg és megindultam a fiúkhoz, de előbb még leálltam a portán.
-Ezt bele ne merd írni a jelentésedbe. - kötöttem a lelkére a beosztottamnak.
-Ö.... rendben. - nyelt nagyot. Félt tőlem, de nem is csodálom. Olyan hangsúllyal mondtam, hogy sugárzott belőle, ha megteszi, megölöm.
Miután megbeszéltünk, hogy nem fog bemártani, felsiettem a fiúkhoz. Reméltem Namnak sikerült visszaaludnia, de felkészültem a nemre is és a kérdéseire. Egy biztos volt, beszélnem kellett vele erről vagy még akkor este, vagy másnap reggel, de ez mellett nem mehettünk el csak úgy, szó nélkül.
Mikor halkan benyitottam ő azonnal felült a kanapén és engem nézett. Láttam arcán, hogy még mindig fél, így nem szabadulhattam sebem terhétől, ami egyre súlyosabb lett. Visszazártam az ajtót és leültem elé a földre, hogy lenyugtassam valahogy.
-Semmi baj. Az én hibám volt, csupán rosszat álmodtam, a pisztoly nem volt megtöltve és most sincs. Az én fegyverem nem tehet kárt benned sem senkiben, aki ártatlan. - magyaráztam nyugodt hanggal szemeibe, bár nem láttam azokat, mert sötét volt a szobában és csupán az utcáról beszűrődő fények maradtak számunkra.
-Mit álmodtál? - kérdezett vissza, de olyat, amire normál esetben nem válaszoltam volna, ám ráfogtam pisztolyomat, egy ártatlan emberre, aki nem is áll olyan távol tőlem, így muszáj volt felelnem.
-Azt, hogy meghalok. Ezért szedtem szét a fegyverem.
-Meghalsz?
-Igen, lelőnek.
-Mért álmodsz ilyeneket?
-Egyszer megtörtént, hogy lelőttek és ez azóta kísért, mert meghaltam.
-Huh... - reagált csupán ennyit mondandómra, majd elhallgatott. Percekig ültünk ott csendben. Vártam, hogy megmozduljon, valamit tegyen, amiből alakíthatom tovább az eseményeket, de csak nézett.
-Jól vagy? - kezdtem aggódni - Tudom, megijedtél. Képzelhetem, milyen félelmetes lehetett, de semmi baj. Soha többet nem fogsz ilyet látni, mert nem hagyom, ez a fegyver pedig - emeltem fel a fél pisztolyt, hisz többi darabja még a szekrényen pihent - sohasem bánthat téged. - pillantott mondandóm közben a fegyverre.
-Hol lőttek meg? - nézett inkább rám. Nem válaszoltam volna más körülmények között sem neki, sem senkinek, de ez most különleges helyzet volt.
-A szívemre szorították, úgy húzták meg a ravaszt. - tettem kezemet a mellényre, pontosan a sebhely fölé.
-De rajtad mindig van mellény.
-Azóta. - mosolyogtam fel rá kicsit, hátha megnyugtatja majd.
-Milyen érzés volt?
-Nem fogom elmondani. Nem kell neked is erről álmodnod. Nem jó dolog a halál szélén toporogni.
-Én is voltam ott. - lepett meg mondatával. Ezt nem tudtam.
-Tényleg?
-Igen. Nekem kicserélték a szívemet. Nem a sajátom. Mikor gyerek voltam beteg lettem és kellett egy új. Én is majdnem meghaltam, mint te. Szóval mesélj nekem.
-Hát.... először is nem tudtam, hogy ez a helyzet, de soha többet nem aludhatsz a közelemben.
-Mért?
-Mert ha megint ilyet álmodok nem akarom, hogy miattam kiugorjon a szíved a helyéről.
-De nem fog.
-Másodszor, nem szívesen mesélek, mert ez munka volt, ami rosszul sült el, munkáról pedig nem beszélek.
-De most az egyszer tégy kivételt. Nem mondom el senkinek, csak a mit titkunk marad.
-Nem Nam. Örülj, hogy ennyit elmondtam és most nincs veszélyben egyikünk sem.
-Rám fogtad a fegyvered az éjszaka közepén, mikor azt sem tudtam hol vagyok. Majdnem megállt a szívem. Mesélj! - fordította ellenem az álmom, ami így is épp eléggé gyötörte lelkemet, ez az eset meg csak pluszban tett rá még egy lapáttal.
-Hahh... jó! De nem mondhatod el senkinek soha, ha pedig mégis megteszed, én letagadom, vagy megöllek. - biztosítottam be magam hallgatása felől.
-Esküszöm, hogy nem fogom.
-Rendben. - vettem rá magam, hogy elmondom neki életem legszörnyűbb napját, amiről a pszichológusomnak sem tudtam sokáig anélkül mesélni, hogy ne uralkodott volna el rajtam a pánikroham.
De belefogtam és most nem történt semmi baj. Rég volt már, segítettek azóta megküzdeni vele, így el tudtam neki mondani azt a huszonnégy órát, amit sohasem fogok elfelejteni. Átlagos nap volt, amit végig kellett volna dolgoznom, mint beosztott testőr. Akkor még nem voltam vezető, csak egy kis kezdő és talán pont emiatt értem el oda, ahova nem szerettem volna soha. Még nem idolokat védtem, hanem egyszerű üzletembereket, de már ismertem azt az embert, aki a történtek után átvett magához, ehhez a céghez. Az ügyfelünknek nem volt magas veszélyességi faktora. Csupán egy-két fenyegető levelet kapott, de sohasem törtek az életére komolyabban, így nem számítottunk mi sem semmire. Amolyan kezdőknek rutin munka volt, ám az a nap rosszul sült el. Egy fogadásra mentünk este, ahol többen is voltunk, kik figyeltek a rendre, de valahogy mégis jutott be illetéktelen személy. A nyugodt este egyik pillanatról fordult át őrületbe, amint egy idegen szegezte pisztolyát egy ismeretlen üzletember fejéhez. Nem hallottam mit mondott neki, senki sem, csupán a menekülő sznobokat láttam, amint elrohantak. Én voltam a legközelebb, így előkaptam pisztolyomat és azonnal ráfogtam, majd felszólítottam, hogy dobja el, mire az ő csöve felém nézett. Ebben tért csak el az álmom, hogy akkor, ott nem volt rajtam mellény. Ám nem izgultam így sem. Valahogy el sem tudtam képzelni, hogy eltalál majd a golyója, amikor pedig nemet mondott, majd ujját emelte a ravasz felé, én gondolkodás nélkül húztam meg enyémet előbb és becenevemhez hűen találtam pontosan a célba, két szeme közé. Megnyugodtam, amint újabb dördülés nélkül esett össze és leengedtem karjaimat. Életemben harmadszor öltem embert, de ugyanannyira megviselte lelkemet, mint az első pillanatban. Mikor pedig fegyveremet leeresztettem megkocogtatták vállamat. Azt hittem, egyik kollégám az, de tévednem kellett. Megfordultam és egy ismeretlen, ocsmány pofa állt előttem, aki se szó, se beszéd, mellkasomra nyomta pisztolyát. Éreztem amint a hideg fém bőrömnek nyomódik a hülye kötelező estélyi kivágása miatt, majd azt a hasító érzést, ahogyan a forró golyó akadályt nem ismerve hasított át testemen. Nem voltam képes semmire, csupán megijedtem az új arc láttán és összeestem gyengeségemben a dördülés után. Azonnal elvesztettem az eszméletemet, majd napokig nem is tértem magamhoz. Hallottam hangokat, hogy aggódnak értem, hogy kapkodnak, küzdenek, nem adják fel, de nem tudtam nekik szólni, hogy itt vagyok. Csak hallgattam... figyeltem és vártam, hátha megmozdulhatok majd egy nap és tudathatom velük, még élek.

-Hogy jutott be? - kérdezett Nam pár pillanattal azután, hogy befejeztem történetemet.
-Nem volt megfelelően biztosítva a hely. Nem készültünk fel, mert nem tudtuk, hogy lesz ott olyan, akit komolyabban fenyegetnek. Azon az estén nem csak engem lőttek le. Két másik társam is kapott golyót és ők meg is haltak. Én voltam az egyetlen, aki kilyuggatott testtel túlélte azt a napot, a másik kettő emberünket elvesztettük. Azt mondták szerencsés vagyok, mert én csak egy golyót kaptam, a többieknél pedig biztosra ment. De ez sosem vigasztalt. Ismertem azokat, akik meghaltak, a barátaim voltak. - hallgattam el kicsit. Ritkán jutottak eszembe, de olyankor szidtam az eget, hogy mért nem engem vitt el. Nehezen küzdöttem meg a hiányukkal - Azt mondták azért volt szerencsém, mert nő vagyok és megkegyelmezett.
-Hogy nem eresztette beléd a tárat?
-Igen. Szerintük ez játszott közre. Annak férfinak is elvileg volt egy nővére és szerintük emiatt, de nem hiszek nekik, mert nem is ismerték. Őt leszerelték a többiek mielőtt egy negyedik embert is megsebesíthette volna, szóval sosem tudtuk meg, mért is tette ezt.
-Megértem. Mondjuk... elképzelni sem tudom, milyen lehet érezni, amint elhagy az élet, de igyekszek együtt érezni veled.
-Ne tedd. Rég volt. Felesleges ezen rágódni.
-Te is azt teszed.
-Nem direkt. Engem gyötör az álmom, pedig nem akarom. Úgyhogy hagyjuk is. Csak elmondtam, mert megérdemelted, ha már a pisztolyommal kellett farkasszemet nézned. Ennyi járt neked, de ne érezz együtt. Ami volt az elmúlt. Nem változtathatsz rajta és kár olyanon rágódni, ami megmásíthatatlan.
-Azért sajnálom.
-Én is. Senkinek sem kellett volna meghalnia. Mindig van más út, de ez könnyebb. - szedtem szét megint fegyverem, ami most csak két darabból állt, hisz a többi még az asztalon pihent - Gyorsabb, kézre esőbb megoldás valakit lelőni, mint beszélni vele ezzel pedig kockáztatva más életét. - pakoltam le, majd visszaültem helyemre és lefeküdtem - De ennyit az esti meséről. Aludnod kell. - helyezkedtem szokásos pózomba.
-Igen... - válaszolt, de továbbra is ülve maradt a kanapén, majd hosszú percek után megszólalt - Mikor öltél először embert? - kérdezett.
Nem, ezt nem. Nem fogom neki elmondani a múltam, semmi többet ennél, mint amit ma hallott. Így is túl sokat tud, de ennyit muszáj volt elmondanom, joga volt tudni, ha már halálra ijesztettem, ám mást nem tudatok vele. Nem válaszolok kérdésére és soha nem is fogok. Ez az én szörnyű titkom, mely ott virít az aktámba, de bárcsak ne tenné ezt. Bárcsak az a szám nulla lenne és most válaszolhatnám azt hogy, még soha. De nem tudom. Nem fogok hazudni, az igazság pedig tabu, így kussolok. A síri csend az én legjobb barátom és míg rá hallgatok, addig bajom nem eshet, mert a tudatlanság acélos köpönyegével védelmez, mely áthatolhatatlan a tiszta lelkeknek.
-Nem fogsz válaszolni ugye? - érdeklődött.
-Nem.
-Biztos nem most volt és nem is csak egy ember, vagy három volt az, akiket meg kellett ölnöd, de nem tehettél mást. - fogott a szokásos szövegbe, amit már megannyiszor hallottam pszichológusok hadseregétől - Az életedet és mások életét védted. Megmentettél másokat, talán még sokkal több embert is, mint ahányat meg kellett ölnöd, ezért pedig soha ne hibáztasd magad. Nem adtak más választást. Vagy te, vagy ők és én örülök, hogy te maradtál életben. - ezt még sohasem hallottam, ezért elkezdtem kicsit nagyobb figyelmet szentelni mondandójának. Soha, egyetlen egyszer sem mondta senki, hogy mennyivel jobb, hogy én élek és nem azok, kiket megöltem - Hiányoznál, ha nem lennél. Nélküled nem lenne olyan a világ számomra amilyen. Tudom, alig ismerlek, de így érzem. Örülök neked és kíváncsi vagyok rád és boldog vagyok, hogy itt vagy. Még ha nem is válaszolsz csak hallgatsz mindig és bunkó vagy. Én örülök neked. - dőlt el végre a kanapén - Érezném az általad hagyott űrt, ha nem lennél. - fejezte be és meglepődtem magamon.
-Sosem mondta még ezt senki. - homályosodott el tekintetem. A francba! Meggyengültem, nem szabad!
-Ez szomorú. De én most mondtam. A srácok is mondanák ezt és Danielék is és biztos vagyok benne, hogy a szüleid is.
-Hát... - sóhajtottam - Ők azt sem tudják mi lett belőlem. De a többiben lehet, hogy igazad van.
-Nem tudják mi a munkád? - lepődött meg Namjoon.
-Nem. Azt sem tudják, hogy élek-e vagy halok, de én se róluk.
-Mert?
-Nekem sosem voltak szüleim. Talán ez az oka a munkámnak. Engem sosem féltett senki. Árva vagyok Nam. Nem volt családom soha.
-Oh! - akadt el szava.
-De ne beszélgessünk. Túl sokat tudsz. Jó éjt! - fordultam oldalamra, amit még otthon sem szoktam és hátamat mutattam neki.
-Jó éjt! - súgta halkan a levegőbe én pedig hallottam hangjából, hogy gondolkozik.
Nem bírt napirendre térni a dolog felett, de nem volt ezzel egyedül. Mások is ledöbbentek, csak azoknak.... azoknak sohasem hiányoztam volna. Ők letudták annyival, hogy a szüleimnek sem kellettem, a világnak sem kellek, zsoldosnak pont tökéletes vagyok, hisz nem hiányoznék senkinek, így hát nem is féltett soha senki, de nem is sajnáltak. Csak hasznomat vették, míg kellettem, majd lecseréltek.


(Folytatjuk :D Ez kicsit hosszabb lesz mint a többi rövid sztori és lehet nem lesz benne szex, mert nincs kedvem hozzá, de még kiderül.
Facebook oldalunk --> LINK)