Rap Monster&Amelie 10. rész (befejezés)

-Aim! - remegett J-Hope.
-Semmi baj. Maradjatok itt! Bármi történik nem mozdultok. Nem pofáztok vissza, csináljátok amit kérnek!
-Itt hagysz? - kerekedtek el szemeink.
-Eszem ágában sincs. Itt maradtok! Nem mozdultok! - állt fel és rohant ahhoz a sarokhoz, ahol a minket védelmező férfi feküdt a földön én pedig csak reméltem, nem fog melléfeküdni. De kinézett a sarkon, bennem pedig az ütő is megállt.

Azonnal visszakapta fejét, majd legközelebb már fegyverét felemelve pillantott ki. Üvöltött, hogy álljanak meg, amit gondolom nem tettek, így rögtön tüzet is nyitott. Ám ő egyedül volt, támadóink viszont nem, így más pisztoly is dördült, ezért vissza kellett húzódnia. Beszélt valamit fülesébe, majd újra rálőtt ellenségeinkre, de ezúttal már nem nézett ki, míg válaszra várt. Amint megkapta azt visszavonult és tovább mozgatott minket.
-Backstagebe! Gyerünk, gyerünk, futás! - fordított minket vissza.
Elhaladtunk amellett a folyosó mellett, amin érkeztünk, de most sokkal tovább futottunk, egészen a színpadig. Ott előre ment, biztosította a kereszteződést, majd a lépcső sarkába ültetett minket hátra, így kicsit fedve voltunk a többi idollal együtt, de sajnos nem teljes biztonságban. Nem tudott olyan helyet ott találni, ami védett volna, lehetetlen volt.
-Nem mozdultok innen! Soha! - indult vissza.
-Aim! - szóltam utána.
-Mi van? - fordult vissza, arcán pedig semmilyen érzelem nem mutatkozott.
-Ne halj meg!
-Igyekszem. - folytatta útját.
A backstageből egy keskenyebb folyosóban folytatódott a színfalak mögötti közlekedés és ebbe csatlakozott az az út, amin jöttünk. T-alakú elágazás volt, de hozzánk egy cseppet közelebb esett, mint a szemközti sarokhoz. Aim ennek a kereszteződésnek a túloldalára állt gondolom, hogy azt hitesse el támadóinkkal, arra menekített. Ott várt míg fel nem bukkantak a másik folyosón és újra tüzet nyitott. Rengeteg lövés dördült mire ő hátrálni kezdett. Fedezékbe vonult, hátával simult a fehér falnak miközben tárat cserélt, de mint kiderült, rosszkor. Az eddig veszélytelen sarkon befordult egy maszkos alak, aki azonnal célzott és lőtt. Aimnek esélye sem volt védekezni, éppen csak észrevette, fordult felé, emelte pisztolyát, de lassúnak bizonyult. Az elsőt mellkasa jobb oldalába kapta, amitől visszadőlt a falnak, majd próbálta lehajtani fejét, hogy arra ne célozhasson ellenfele és hátát mutatta neki, mialatt igyekezett leguggolni, viszont így bal vállát szemelte ki az idegen és át is lőtte, amitől a földre rogyott. Ellensége ekkor mindenki meglepetésére eltette fegyverét, majd futásnak eredt felé. Aim hallotta a lépteket és próbálta összeszedni pisztolyát, de mire odajutott, hogy le is lője a férfit az elérte. Kitekerte kezéből, ekkor pedig pusztakezes harc indult. Amelie hatalmas hátránnyal kezdett a földről sérülten, amit nem tudott visszahozni. Hiába vitt be szép ütéseket, végleg padlón maradt. Oldalán feküdt mikor a többi fegyveres is feltűnt.

Mi közben izgultunk. Egyre jobban és jobban, mialatt félelmünk is nőtt. Az az ember, akit legyőzhetetlennek ismertünk elesett. Csapdába került és senki sem volt ott, hogy megmentse. Ő minket védett, de rá senki sem vigyázott.
-Na gyere szépen. - húzták fel a földről sérült vállánál fogva, amitől nagyon szenvedett.

Elhozták elénk. Egészen közel hozzánk, majd térdre kényszerítették.
-Sok emberemet leszereltétek. - mondta neki a vezető - Fáj a szívem értük. De egy harc sajnos ilyen. Mindkét oldal követel áldozatokat. Ti pedig, drága idoljaim, - fordult felénk és megállt Aim sérült oldalán - mostantól azt teszitek, amit én mondok. Ebben szerintem ennivaló kis testőrötökkel is egyetértünk. - tette kezét Amelie véres vállára - Ugye? - szorította meg, mire hatalmas fájdalmas nyögésben tört fel - Remek! Aki viszont nem fogad szót, annak megmutatom, mi a jutalma. - fordult vissza emberei felé - A pisztolyát! - kérte el Aim fegyverét, amit meg is kapott.

Már akkor kezdtem magamban ismételgetni, hogy ne, csak ne azért kérje, amiért gondolom. Imádkoztam, pedig nem vagyok vallásos, de abban a néhány pillanatban hirtelen milliónyi istent kezdtem imádni és szólongatni. Nem akartam elveszíteni, főleg így nem.

-Utolsó szó jogán? - dörmögte maszkja alatt a férfi.
-Csukd be a szemed. - találkozott tekintetünk és olyan nyugodtan mondta nekem, mintha minden renden lenne.
-Nem. - suttogtam és fejemmel is jeleztem válaszomat, bár biztos voltam benne, hogy leolvasta számról.
-Semmi baj. Hunyd be a szemed. - mosolygott rám lágyan és ügy döntöttem hallgatok tanácsára, ha már utoljára látjuk egymást.
Azt a hangot pedig sosem felejtem el. Azt hiszem, megállt a szívem egy pillanatra, de nem mertem kinyitni szemeimet. Féltem mit látnék, hogy beleég majd az agyamba az a kép és soha többé nem fogok tudni aludni, ahogy ő sem képes saját emlékeitől. De.... aztán hallottam még valamit.


Aim POV

Hallottam hogy jönnek. A rengeteg hang közül, melyek fülembe szóltak a közös csatornán, kiszűrtem őket. Siettek értem, mert mikor földre kerültem szóltam nekik, hatalmas bajba kerültem, de nem reménykedtem, hogy időben odaérnek. Csak abban hittem, a srácokért érkeznek majd pontosan, de magamnak nem adtam esélyt. Mikor odatérdepeltettek mindenki elé már tudtam. Akkor elkezdtem visszatekinteni életemen, hogy van-e bármi, amit megbántam, ám semmi sem volt. Még azok a tettek sem, amik ezt a helyzetet eredményezték. Minden döntésemben nyugodt szívvel hittem, biztos voltam bennük és ugyan úgy tettem volna legközelebb is, ha kaptam volna rá esélyt. Nem figyeltem mit mondott a fegyveresek vezetője, csak gondolkoztam. Próbáltam nem kimutatni, mennyire rettegek is a haláltól, mert nem szerettem volna ráijeszteni a többiekre, főleg nem rá. Végül azonban visszatértem a jelenbe, ahova saját pisztolyom biztosításának zaja húzott. Hallottam a kérdést, felfogtam és másra sem tudtam gondolni, csupán arra, hogy ezt nem szeretném ha látná. Sohasem szép végignézni valaki agyának a szétloccsanását főleg nem akkor, ha azt a valakit szerettük.
-Csukd be a szemed. - kaptam el tekintetét és nagyon hittem benne, szót fog fogadni. Nem lesz makacs idol.
-Nem. - válaszolt. Mintha csak ezen múlna az, hogy meghalok-e, vagy sem.
-Semmi baj. Hunyd be a szemed. - próbáltam mosolyogni, mire végre úgy tett, ahogy kértem.
Majdnem elsírtam magam, mert utoljára láttam. De talán ez lehetett volna a legszebb amit pillanthattam életem utolsó percében, miközben Jihyo hangja is elveszett már fülemből. Nem volt többé miben hinnem, így én is behunytam szemeimet.

Ám végül másfajta dörrenést hallottam és tudtam, mozdulnom kell. Kipattantak a szemeim, majd még az ép oldalam felé indultam, hogy leszereljem az ott állókat, míg társaim a másik félen tisztogattak. Úgy tűnt, Jihyo tényleg leszerelte a mesterlövészt aki a nézőtérre szorult testőröket tartott sakkban, majd hozta is a puskát, hogy segítsen. Bár már kijött a gyakorlatból, hiszen a megmozdult ellenfeleket nehezebben találta el, de nem volt vészes, mert megmentett Daniellel együtt.
-Főnök hátra! - szólt nekem Daniel, miközben még fél kézzel próbáltam a falnak szorítva leszerelni egy férfit.
Tudtam, azért utasít, mert le akarja lőni, de nem meri, ha ott állok, így megadtam neki a lehetőséget és elléptem ellenfelemtől, kit azonnal kiiktatott társam.
-Jól vagy? - szaladtak oda hozzám a folyosó másik végéből, mialatt én visszavettem a köcsög kezéből a pisztolyom.
-Voltam már jobban is.
-Eltalálták a vállát és a mellkasába is belelőttek. - kelt fel helyéről RapMon és árulkodásba fogott - A földön is elverték. - jött oda hozzánk.
-És te jól vagy? - érdeklődött Daniel
-Igen, mert?
-Kicsit remegsz.
-Ki tudunk jutni? - váltottam témát, mert fontosabb volt az, hogy biztonságban megmeneküljünk, mint az, hogy ki, hogyan érzi magát.
-Igen. Egy helyen szorultak még sarokba a srácok, a túloldalt. - világosított fel Daniel - Küldtek oda egy embert, aki a másik mesterlövész puskáját szedte össze, hogy lője ki a támadókat.
-Van tapasztalata?
-Kevesebb, mint Jihyonak.
-Akkor te mész. - mutattam az említettre.
-Nem. - feleselt - Nem hiába nem vállaltam. Ezer éve nem gyakoroltam kizárt, hogy olyan messziről pontos lennék. Nem kockáztatom ártatlanok életét.
-Azzal már kockáztatod, hogy egy kezdőbbnek átengeded a lehetőséget. Te mész, mi kivisszük az idolokat. - adtam parancsba neki.
-És ha hibázok? Ha nem az hal meg akinek kéne? - bizonytalankodott.
-Akkor én vállalom a felelősséget. Na siessünk ki! Mozgás! - keltettem fel az embereket.
Ezúttal már nem egyedül kellett biztosítanom és nem olyanokkal a menetet, akiket két napja ismertem, hanem veterán profikkal. Így sokkal magabiztosabb voltam a vesztett kezem ellenére is. Szerencsére azonban ekkor már nem keveredtünk semmilyen harcba és könnyedén kijutottunk, bár néhány földön fekvő hullán át kellett lépnünk. Saját embereink és az ellenségé vegyesen feküdt a folyosón.

Amint kijutottunk én vissza szerettem volna menni Jihyoval, hogy megnyugtassam, jól fog neki menni, de az orvosok nem engedtek, bár talán jobb is. Már nem éreztem magamban annyi erőt, mint az elején, biztos a sok vesztett vér miatt. Így engem kórházba vittek és csak sokkal később kaptam a hírt, profi volt, ahogy gondoltam róla.


RM POV

Az után az este után sokáig nem találkoztunk. A díjátadó vérfürdőbe torkollott, ami nem tett túl jót a hírnevének. Hatalmas botrány vette körül, miközben majdnem az összes idolt kezelnie kellet a pszichológusoknak, köztünk pedig minket is. Furcsa volt főleg, hogy Aimért aggódtam végig a kezelések alatt is. Bár Danielék megnyugtattak, rendben van, csak lábadozik, ez nem segített. Sok rémálmom volt miatta és nagyon szerettem volna már látni, amit mondtam is mindenkinek, így pedig kérésem lassan meghallgattatott.
-Szabad foglalkozás Sejin? - érdeklődött Jimin hazafelé menet.
-Igen. Csak hazaugrunk, hogy le tudjatok pakolni.
-Szuper. Megyünk táncolni Kookie?
-Naná! - válaszolt neki a maknae, mialatt megálltunk a lakás előtt.
-Aimről nem tudsz valamit? - érdeklődtem menedzserünknél, míg a többiek kiszálltak az autóból.
-Nem. Sajnálom Nam.
-Semmi gond. - nyitottam én is ajtót.
Kivettük táskáinkat a kocsiból, majd felmásztunk lakásunkba, a szokásos kis lakhelyünkre. Sejin ment elől, ő nyitott ajtót, mögötte pedig Suga, aki egy pillanatra megállt a küszöbön, majd nagyot sóhajtva lépett arrébb és ledobta táskáját.
-Végre. Már kezdett az idegeimre menni. - mondta.
-Aim! - örült meg Tae, aki mögötte ment, mire a név hallatán sürgetni kezdtem a többieket, mialatt zsebre vágtam telefonon.
-Aim? - kérdeztem.
-Úgy tűnik. - léptünk be végre mindannyian a lakásba, mialatt Jin barátom válaszolt.
-Huh!
-Hello Nam. - ült a kanapén, melynek másik végében Daniel terpeszkedett, előttük a földön pedig Jihyo ült.
-Jobban vagy? - dobtam le cuccom ott, ahol álltam, majd odasiettem hozzá és a kanapé elé térdeltem felnézve rá.
-Hát... fogjuk rá.
-Jöttünk iszogatni. - szólalt meg Daniel - Bár főnök nem ihat a vérhígítók miatt, de majd kólázik.
-És nem adhattok neki alkoholt. Az én főnökömet nem idolok fogják kinyírni. - kötötte ki a szabályokat Jihyo.
-Rendben. - bólogattam - Hogy-hogy itt vagy? - fordultam újra Aim felé.
-Hallottam sokat emlegetsz. Gondoltam megmutatom magam, egyben vagyok. - mutogatott jobb kezével míg magyarázott. A bal látványosan sérült volt, mert nyakába kötve lógott.
-Hiányoztál. - pislogtam rá és nem érdekelt, mi lesz a következménye, ezt el akartam neki mondani - Azt hittem elveszítelek.
-Egy pillanatra én is. - uralkodott el síri csend az egész lakásban - De tőlem nehéz megszabadulni. Lassan szita leszek, de nem megyek akkor se sehova.
-A házból sem teheted ki a lábad. Örökké itt maradsz.
-Hát, ha azt nem is... de a ma este biztos nem megyek már sehova. Most hozzád jöttem és reggelig maradok is. Nem sok, de végre van időnk.
-Bárcsak soha ne érne véget.



(Vége! És most szünet, mert vizsgára készülök. Még Just watch me rész lesz szombaton, de aztán nem tudni, mert ez nagyon fontos vizsga. Muszáj sikerülnie! Szóval szurkoljatok! Remélhetőleg decemberben sikerül, ha nem, akkor január eleje. Imádkozzunk!
Facebook oldalunk --> LINK )

Rap Monster&Amelie 9. rész

-Aim és a többiek? - pattantunk be a kisbuszba, ami értünk jött, miközben Jungkook érdeklődött.
-Későbbi géppel jönnek, ha jól tudom. - válaszolt neki Hoseok.
-Igen. A fokozott ellenőrzés miatt amúgy sem utazhattak a mi gépünkön fegyverrel. - folytattam.
-Azért kicsit félek így a MAMA-tól. - aggódott Taehyung.
-Nem csak te. De reméljük nem lesz semmi. - szólalt meg Suga is.
-Reméljük. Egy biztos. A legjobbak ott lesznek, ha baj van. - nyugtattam őket, bár én is aggódtam. Tényleg komoly fenyegetést kapott most a díjátadó, amitől mindenki kicsit rettegett.

A szállásunkat is egyedül foglaltuk el, testőrjeink nélkül, kik még javában szenvedtek az utazás gyötrelmeivel, mint kiderült. Bár a hotel szintén biztosítva volt mások által, hiszen sok banda ott foglalt szobát, ahol mi, de ettől még nem éreztük jobban magunkat. Köztük volt néhány barát is, így míg volt pár szabad percünk átmentünk felfedezni egymás lakáját. Ám sajnos nem sok időnk volt, mert dolgoznunk kellett már onnan is. V live-ot nyomtunk a fanoknak, egyszerre több kamerával, így tudtak választani, kiket néznek. Kicsit bepillanthattak így a szobánkba és kaptak rólunk egy képet, hogy hogyan is vagyunk, mire számítsanak a nap folyamán. Utána loholtunk tovább próbálni és edzeni a fellépésre. Este pedig még mielőtt vacsorázhattunk volna a MAMA-s ruhákat is fel kellett egyszer vennünk, hogy tökéletesen ránk igazítsák. Így korgó gyomorral estünk be a hotelba és rohantunk az étterembe.
-Milyen finom illatok! - ültünk le, majd már terítettek is nekünk a megszokott kínai forgóasztalon - Addig fogok enni míg ki nem pukkadok. - szemlélte Jin az ételeket.
-Én nem eszek sokat. - fogott válogatásba Jimin.
-De neked is kell. Egyél rendesen. Most jó formában kell lenned. - szóltam rá, mert gyengélkedett a koplalástól.
-Pont ezért nem eszek, hogy izmos testem maradjon.
-Ez nem megoldás Jimin. Ha megint elájulsz a színpadon, akkor a fanok újra aggódni fognak. Plusz ez egy MAMA. Rendben kell mennie.
-Jó-jó. Eszek.
-Majd én figyelem. - nézte Jungkook.
-De ne így! Ez zavaró. - szólt rá Jimin, majd tovább nézelődött az asztalon - Hallod Kook?...... Neee! - nevetett zavarában, majd a fiatalok bele is fogtak szokásos hülyéskedésükbe.
-Aimékről tudni valamit? - érdeklődött közben J-Hope.
-Elvileg már leszálltak. - válaszolt Suga.
-Réges-rég. Itt kéne lenniük. - folytattam.
-Itt szállnak meg? - lepődött meg Taehyung.
-Most nagyon közel kell lenniük, így a mellettünk lévő szoba az övék. - folytattam.
-És együtt fognak lakni a fiúk vele?
-Szerintem igen.
-Fura.
-Hát nálunk nem megszokott, de ők testőrök. Szerintem nem zavarja őket.
-Biztos nem. Gondolom volt rosszabb is már. - válogatott Suga az ételek közül.
Valójában én is furcsálltam és kicsit zavart is, de tudtam, ők tényleg főnök-beosztott viszonyban állnak. Daniel és Jihyo sohasem tekintettek volna úgy Aimre, mint más nőre, akiknek udvarolnának. De azért féltékeny voltam.

Miután sikerült megvacsoráznunk és mindent eltüntettünk az asztalról visszaindultunk végre szobánkba. Tele hassal egy ilyen hosszú nap után mindannyian fáradtak voltunk, ezért mindenki gyors zuhanyra készült, majd alvásra. Ugyan másnap még nem MAMA várt minket, de a főpróba igen, ezért ki szerettük volna pihenni magunkat, mert később ez lehetetlennek bizonyult már akkor is a beosztás miatt. Mikor azonban felértünk lakhelyünkre testőrjeink vártak minket.
-Sokáig ettetek. - kutakodtak, miközben Daniel üdvözölt minket.
-Hogy jöttetek be? - lepődött meg Jungkook.
-Az a mi titkunk.
-Mit csináltok? - jött is a következő kérdés Sugatól.
-Leellenőrizzük a szobátokat. - nézte át rendesen az egyik éjjeliszekrény fiókjait Jihyo.
-Minek?
-Poloska, kamera, vagy rosszabb. Biztonság kedvéért.
-Aim? - érdeklődtem én is afelől, ami a legjobban érdekelt.
-Fürdőt fésüli át.
-Köszönöm. - mentem is be hozzá, de még hallottam, ahogy a többiek beszélgetni kezdenek a fiúkkal.
-Engem is tanítsatok meg, hogy jöttetek be! - kérte a testőrjeinek Jungkook.
-Az illegálisra nem, a másik meg, cég. - válaszolt neki Daniel.
-Szia! - csuktam be magam mögött a fürdő ajtaját.
-Szia! Jól laktatok? - ügyet sem vetett rám, folytatta ki ellenőrzését.
-Igen. Milyen volt az utatok?
-Borzasztó. Nem elég, hogy már a reptéren is külön tortúra ment, útközben még plusz biztonságiak mászkáltak non-stop fel-le a folyosón. Majd itt megint egy órás kihallgatások voltak fejenként. Már azt hittem használni fogom a fegyverem, ha még egyszer valaki megfog minket.
-Mikor érkeztetek?
-Max két órája. - csukta be a szekrényeket és felém fordult - Nem rég.
-Hallom Danielékkel egy szobában lesztek.
-Igen... mért? - érdeklődött.
-Csak... furcsa. Férfiakkal egy lakájban.
-Munka. Féltékeny vagy? - vigyorgott.
-Nem. Csak érdekes.
-Ahha. Idol vagy, ismerem a fajtád.
-Fajtám? Ez kedves. - húztam a számat.
-Féltékenyek vagytok mindenre és mindenkire. Ne aggódj, ez csak munka. Mi csak alszunk ott.
-És nincs véletlenül szabadidőd? Egy kávéra, vagy valami.
-Sajnálom. Ez most nem az a pár nap Nam. Majd máskor.
-És a chat?
-Az maradhat persze. Na engedj ki! Van még mit átnézni.
-Rendben. - álltam félre az ajtóból, majd mikor a kilincsért nyúlt láttam, tényleg nem tökély a válla.
-És mi van a válladdal.
-Alakulgat. - lépett ki a fürdőből én pedig mentem utána.
-De ilyen kis fém pálcikákkal kell, nem? - ültek az ágyakon a srácok, miközben Kook faggatta Danielt.
-Lehet úgy is. - kutakodott még.
Rendesen átfésülték a szobánkat, miközben a maknae line próbálta belőlük kihúzni, hogyan lehet feltörni egy zárat. Persze a fiúk nem akarták ezt elmondani nekik, filmes tapasztalataikat sem erősítették, vagy cáfolták meg, csupán kitértek kérdéseik elől. Daniel szivatta a legjobban őket, míg Jihyo csak nevetett, Aim meg oda sem figyelt.

Majd mikor végeztek megbeszéltük a beosztásokat és a különböző protokollokat. Minden lehetséges esetet felvázoltak nekünk, hogy mikor mit kell tennünk. Kicsit fáradtak voltunk hozzá, így meglepetésként ért mindannyiunkat, amikor felmerültek azok a témák, hogy hogyan reagáljunk, ha fegyverrel rohannak le minket. Kicsit lesokkoltunk, de ők csak magyaráztak tovább. Majd miután megbeszéltünk szerintük mindent, magunkra hagytak. Mi csak ültünk helyünkön és pislogtunk pár percig. Villámcsapásként ért, habár tudtunk jól a fenyegetésekről, de... valahol tényleg azt hittük, kamu az egész, nem éri meg vele foglalkozni. Ám ők nem. Felkészültek jobban, mint bármikor.
Miután magunkhoz tértünk végre elkezdtünk megzuhanyozni majd egyesével bedőlni ágyainkba, de nem tudtunk aludni. Izgulni kezdtünk és félni, ami ébren tartott mindannyiunkat.
Ezért másnap jó fáradtan keltünk. A főpróbán is hatalmasakat ásítottunk, miközben csak percekre láttuk testőrjeinket ahogy rohangálnak. Egész nap futkostak a helyszínen, beszéltek az összes staffossal és a helyszínről készült tervrajzokat tanulmányozták. Akkor már nem csak hárman voltak, hanem Aim még legalább négy ismeretlen embert irányított, akik láthatóan alátartoztak. Sokszor volt gondterhelt az arca egy-egy hosszabb beszélgetés után, miközben mi csak próbáltuk összerakni a fellépésünket és félszemmel figyeltük egymást. Talán pont ezért bénáztam annyit.
Nap végére azonban így is elfáradtam, ruhapróbán pedig legszívesebben állva aludtam volna, de a többiek is. Nagyon kimerültünk és vacsorázni sem volt kedvünk, de ránk erőszakolták. Három kedvenc testőrünk velünk evett, ők pedig kínoztak is minket, hogy szükségünk van energiára. Csak akkor engedtek fel minket, mikor már tényleg elfogyott minden étel. Aznap este is kaptunk fejtágítást, kis megnyugtatást, hogy ők látni fognak minket mindig, de lehet mi őket nem, de akkor se aggódjunk, mert ott vannak. Kaptunk kis vészhívót is mindannyian tőlük, így azonnal tudtunk szólni nekik, ha problémánk akadt. Ezzel sem nyugtatták meg a szívünket, mert egyre jobban féltünk. Túl nagy felforgás volt most a testőrök részéről, ami inkább félelmet keltett sokakban és bennünk is, mintsem biztonságérzetet.

Bár sikerült hamar elaludni így is fáradtan keltünk, de ekkor már idegesen is. Minden miatt aggódtunk ezúttal, nem álltunk meg csupán annyinál, hogy ki fog díjat nyerni, mit mondunk, ha esetleg mi kapunk, milyen lesz a fellépésünk stb., hanem továbbmentünk. Vajon ki fog ránk támadni? Na ilyen félelmünk még sosem volt, bár rengeteg rajongó tépett minket a reptereken, de ezúttal teljesen más miatt görcsöltünk. Pisztollyal még soha sem futottak felénk.
Ezért sokkal idegesebbek voltunk. Bár végig mellettünk voltak onnantól, hogy kiléptünk a hotelszobából, mégis izgultunk emiatt. Nyugtatgattak egész nap, de nem segített. Hiába tudatták velünk, golyó elé állnak majd, ez nem használt. Őket sem szívesen veszítettük el.
-Aim és a többiek már figyelnek, mi bent leszünk, csak ügyesen. - köszöntek el tőlünk, majd kiszálltunk az autóból.
Idegesen vonultunk végig a vörös szőnyegen, bár próbáltuk azt a látszatot kelteni, nyugodtan vagyunk. Pózoltunk a kameráknak ahogy szokás, majd egy rövid csevej után indultunk be elfoglalni helyünket asztalunknál. Nem láttuk testőrjeinket, egyiküket sem, ami kicsit zavart bennünket, de próbáltuk tényleg elhinni, ott vannak. Mikor leültünk és várnunk kellett nézelődtünk, őket kerestük, majd egy pillanatra ki is szúrta J-Hope Ameliet, de csupán ő egyedül. Mi nem láttuk és mozgásban volt, így mikor mondta, hol járt, hiába pillantottunk oda. Mindenesetre vigyázott ránk, ahogyan ígérte.
Görcsbe szorult gyomorral ültünk a MAMA megnyitóján, majd kezdtük el nézni ez előadásokat. Bár próbáltunk felengedni, táncikáltunk kicsit a számok alatt, azért tényleg idegesek voltunk, ami egyre rosszabbodott. Jött az egyik kategóriánk, amelyben jelöltek, így még feszültebbek lettünk pár pillanatra. Izgultunk már azon is, mikor pedig mi nyertük meg, leesett az állunk. Nem hittük, hogy rögtön az első jelölésünket el is visszük. Felmentünk a színpadra majd átvéve a nyereményünket mondtunk gyorsan pár szót. Nagyon boldogok voltunk, onnan fentről pedig megpillanthattuk testőrjeinket itt-ott, bár nem sokat láttunk belőlük, de ez megnyugtatott kicsit mindannyiunkat. Miután pedig végeztünk és a másik néhány díjat is átadták, kezdődött az újabb fellépési blokk, így rohantunk hátra átöltözni, mert abban mi is részt vettünk.
Kapkodtunk, sürögtek-forogtak körülöttünk az emberek és sikerült időre elkészülni. Felsorakoztuk a színpad mellett, miközben megjelent ott Daniel is egy ismeretlennel. Az ő feladatuk az volt, hogy ott vigyázzanak ránk, míg a többiek a közönségben voltak továbbra is elszórtan. Jelenlétük ezúttal is nyugtatólag hatott ránk, így tudtunk koncentrálni a koreokra amik szerencsére gördülékenyen mentek. Hiba nélkül letudtuk részünket és rohanhattunk is vissza asztalunkhoz, hogy innentől már végig ülve élvezzük a díjátadót.
Közben kezdtek szertefoszlani félelmeink. Ment a műsor elég gyorsan, bár lehet csak azért tűnt így számunkra, mert idegeskedtünk, de hamar végére értünk, miközben még kétszer fel kellett sétálnunk a színpadra díjakért amik csak egyre jobban felvidítottak minket. Tényleg megnyugodtunk, már nem volt sok hátra, amikor mozgolódni kezdett a tömeg tőlünk hátra és még az MC-k is megálltak beszédjükben. Mindenki megfordult, nem értette senki, mi az a kis hangzavar, majd megfagyott a vér is bennünk, amint a testőrök megjelentek mindenkinél és sietősen felállították ügyfeleiket.

-Mozgás! - tűntek fel mellettünk Aimék.
-Mi? - pislogtunk rá meglepetten.
-Felállni és futás!
-Minek? - kérdeztünk vissza, pedig megbeszéltük, nem tesszük, csak csináljuk amit kérnek, de annyira ledöbbentünk, hogy nem tudtunk értelmesen reagálni.
-Mert én azt mondta! - húzta fel Aim Kookot és Taehyungot karjaiknál fogva, miközben pisztoly dördült - Futás!
-Mozgás! - tessékeltek minket a kijárat felé, de a fegyverhang után vitt a lábunk is magunktól.
Miközben a kijárat felé szaladtunk más idolokkal és testőrjeikkel együtt, élen jó néhány fegyveres őrangyallal, még szemünk sarkából láttuk, az MC-ket is menekítik, de nem túl sikeresen. Egy testőr fennmaradt a színpadon, amitől elakadt lélegzetünk.
Jihyo rohant a kis csapatunk élén és biztosította az utat. Egy folyosóra értünk, a sarkon pedig megállítottak bennünket és a falhoz tessékeltek. Az élen haladók előrementek megtisztították a terepet, mialatt visszanézve még ráláttunk a kiürült nézőtérre, ahol fegyveres emberek sétáltak az első lövés irányába pont úgy, mint a katonák. Harc indult, mi pedig idegeskedtünk, hisz önmagunkat nem tudtuk megvédeni most.
-Indulás! - fordultunk be a sarkon és sietve mentünk a következőig, amin már túlhaladtak a fiúk, hogy biztosítsák tovább is a kiutunkat.
Elhaladni készültünk egy elágazásnál is, melynek kezdetén szintén állt egy fegyveres, hogyha onnan jön valaki, lelője azonnal. Már készen volt, a sarokra célzott, mi pedig közeledtünk felé. Majdnem az utolsók voltunk, így Aim a sarkunkban járt, ezért talán kevésbé féltünk, mint a többiek. Ő nem rohant előre, akárcsak mások testőrjei, hanem végig ott maradt a hátunknál. Már nem kellett sok és elértünk volna mi is a kereszteződésig, ám az ott álló férfi lőtt és üvöltött. Amelie azonnal elkapta Jin pólóját és visszarántotta, mialatt mi is megtorpantunk még pár idollal együtt. A testőr folyamatosan lőtt és fedezékbe akart hátrálni a többiek után, de neki már nem volt szerencséje. Épphogy csak belépett egyik lábával a fal mögé, eltalálták. Elengedte fegyverét és megszakadt terve, majd halálos golyót kapott, így a földre rogyott.
-Leülni! Mindenki a falhoz! - nyomott földre minket és a többieket is Aim, akiket nem is kellett volna védenie - Erősítést kérek! Jihyo, fordulj vissza! - szólt fülesébe, de valószínűleg társa nem tudott, mert látszott rajta, izgulni kezd.
-Aim! - remegett J-Hope.
-Semmi baj. Maradjatok itt! Bármi történik nem mozdultok. Nem pofáztok vissza, csináljátok amit kérnek!
-Itt hagysz? - kerekedtek el szemeink.
-Eszem ágában sincs. Itt maradtok! Nem mozdultok! - állt fel és rohant ahhoz a sarokhoz, ahol a minket védelmező férfi feküdt a földön én pedig csak reméltem, nem fog mellé feküdni. De kinézett a sarkon, bennem pedig az ütő is megállt.

(Folytatjuk az utolsó résszel. Befejezés következik. :3
Facebook oldalunk --> LINK )

Rap Monster&Amelie 8. rész

-Sohasem fognak rájönni. - értek össze lassan ajkaink, majd megkaptam azt, amire vágytam.
Életemben először csókoltam őt és bár megegyeztünk benne, soha többé nem fog hasonló történni, én azért reménykedtem. Reméltem, változnak lassan a dolgok, fenntarthatjuk a kapcsolatot, de mélyíthetünk is majd rajta és haladhatunk. Ám ez az álmodozás az első csókunk közben még nem merült fel bennem, mert akkor csupán egy dologra koncentráltam. A nyakamon végigsikló lágy kezére, melyről senki sem mondta volna meg, meg tudna ölni, ha akarna. De nem állt szándékában a gyilkolás, csak az érintés. Az érintés olyan helyen, ahol azelőtt még soha senki. Az a pont pedig csak rá várt, ő rá és puha ujjaira.

A puszinak indult tettből mély csókba estünk lassan, lépésről lépésre. Élveztünk, mindkettőnket boldoggá tett és láthatóan ő elfeledkezett arról, hogy mért nem szabadna azt tennünk amit, hiszen felülve sarkaira úgy hajolt le hozzám továbbra is, mintha nem épp milliónyi szabályt szegett volna meg. Forró ujjai valóban olyan helyen jártak, melyet mások csak kerülni szoktak és én is rejtegettem. Műtét okozta hegeken siklottak végig, mintha ott sem lennének, mintha nem csúfítanák testemet. Féltem abban a pillanatban, meg fogja szakítani csókunkat, de nem tette és ettől csak még bátrabbá váltam. A Rómeó és Júlia erkély jelenet szerű felállásunkat megborítottam. Felemelkedtem, így végre nem kellett görnyednie hozzám, majd magamhoz öleltem derekánál fogva. Jól esett testének melegsége és az is, hogy bújt karjaimba továbbra is, ám már csupán néhány percig. Lassan elvált tőlem, de nem szólaltunk meg. Ős sem mondott semmit csupán lihegett nyakamba, amit igazán nem kellett volna, végül szinte egyszerre engedtük el lassan a másikat. Nem mertünk egymás szemébe nézni, azt hiszem mindketten zavarban voltunk, így szótlanul feküdtünk helyünkre, majd aludtunk el édes álmainkba merülve, ahol sosem váltak el ajkaink egymástól.

Reggel motoszkálására ébredtem. Pakolászta cuccait, épp táskájába túrta vissza azokat, miközben mellénye rajta csüngött, mint mindig. Mikor kinyitottam szemeimet ez volt az első, amit megpillantottam és mozdulatlanul bámultam. Gyönyörködtem benne, ám nem tudtam teljesen a fránya felszerelése miatt. Szúrta a szemem, hogy otthonomban is pisztoly van nála, és golyóállómellény rajta. Szerettem volna, ha megszabadul tőle, legalább míg zárva az ajtó, de valószínűleg soha sem vette volna le a kedvemért sem.
-Oh, ébren vagy? - fordult meg, amint fegyverét eltette - Jó reggelt!
-Neked is.
-Hozok magamnak reggelit, kérsz te is? Hozassak?
-Nem. Köszönöm.
-A portán csere volt. Újak vannak itt, de már Danielék is lent meresztik a seggüket. Én még hazaugrok mielőtt újra találkozunk. - vette fel táskáját - Bármi baj van a fiúk ugranak. Kellemes napot addig. - indult a kijárat felé.
-Mikor jössz vissza? - ültem fel.
-A fotózásotok közben valószínűleg. A végére kell odaérnem, de sietek. Szia Nam!
-Szia!
Váltunk el egymástól és máris hiányozni kezdett. Arról az estéről utána jó pár napig nem beszéltünk, de ő lényegesen kedvesebb, türelmesebb lett mindannyiunkkal. Már meg sem lepődtünk, nem is érdeklődött senki, mi ez a változás, mert megszoktuk tőle ezeket a hullámokat. Csak örültünk és nem érdekelt a dolog miértje, bár én tisztában voltam vele. Másra sem tudtam igazából gondolni, csak az járt a fejemben, ha a közelemben volt, hogy mennyire meg akarom csókolni újból, de persze nem lehet. Mások előtt nem. Ezért igyekeztem magunknak külön időt találni, bár igazán nehéz volt. Neki is felvetettem ötleteimet, de ő elvetette. Minden este chateltünk és én minden alkalommal megemlítettem ezt neki. Az aktuális tervem megosztottam vele, de ő visszadobta. Rosszul esett, ám nem tudtam vele mit kezdeni mindaddig, amíg egy este egyedül nem maradtam a stúdióban, mert elfogott az alkotási vágy, melynek több előnye is volt. Új számokat írhattam és... értem jöttek.
-Mehetünk? - lépett be köszönés nélkül, én viszont annyira elmerültem munkámban, hogy rá sem néztem.
-Mindjárt.
-Rendben. - várt türelmesen. Nem sürgetett, pedig számítottam rá, hanem csendben állt az ajtóban, míg fel nem keltem székemből és végre meg nem pillantottam.
-Mit hoztál?
-Vacsorát. Gondolom nem ettél. - emelte fel a szatyrokat - Hazaviszed vagy...
-Van választásom?
-Igazából úgy terveztem, kapcsolsz zenét és megvacsorázunk itt, de ha fáradt vagy akkor menjünk. Ha miattam leszel fáradt és bajod lesz, engem ölnek meg.
-Nem nem. Maradunk akkor. Visszanyomom a laptopot, kapcsolok zenét. - kaptam az alkalmon. Olyan régóta szerettem volna vele tölteni egy kis időt, hogy ez a lehetőség kihagyhatatlannak bizonyult. Végre, egy randi. Csak én és ő, senki más. Istenem, az a pillanat. El nem tudom mondani mennyire boldoggá tett.
-Tudom, - pakolt ki a szatyorból az asztalra - nem egy olyan randi, mint amilyet szeretnél.
-De. Ez pont olyan, mint amilyet mindig is szerettem volna. - fogtam meg az egyik dobozt - Köszönöm.
-Akkor te sem a szokásos, vacsi, mozi kombós ember vagy.
-Nem az a fontos mit, hanem hogy kivel. - bontottam fel a csirkét, mint kiderült - Szóval a lényeg, hogy veled és valami közöset. A hol, mit, mikor nem számít. Ne ne ne! - láttam meg hogy a földre akart leülni, mire megfogtam kezét - A székembe. Ha már randizunk. - mosolyogtam Aimre.
-Most az egyszer, csak hogy férfinek érezhesd magad. - foglalt helyet.
-Ezzel el is rontottad. - pattantam fel az asztalomra.
Életemben nem ettem még olyan finom csirkét, mint akkor, bár szerintem jelenléte és mosolya tette olyan ínycsiklandóvá. Az az este lett létezésem legszebb pillanata. Beszélgettünk és sikerült megnevettetnem, miközben az általam írt dalok szóltak. Talán nem egy megszokott randi volt, de pont ezért bizonyult tökéletesnek. Mert különleges volt, akárcsak mi ketten.

-Mindened megvan? - léptünk ki a stúdióból, én pedig bezártam.
-Igen. Mehetünk. - fordultam felé. Az autóhoz sétáltunk, mikor pedig odaértünk és ajtót akart nekem nyitni, mert ehhez hozzá volt szokva, hogy megteszi nekünk, furcsán mozdult, mit nem tudtam figyelmen kívül hagyni - Jól vagy?
-Csak meghúztam a vállam ma edzésen. - válaszolt, míg beszálltam az autóba. Miután ő is elfoglalta helyét és hazaindultunk folytattam csak aggódásom.
-És rendbe jössz?
-Nem vészes. Néha van ilyen. Kapkodtam most, mert siettem. Nem melegítettem be rendesen, de pár nap és semmi baja sem lesz.
-Már nincs messze a MAMA. Szerinted addigra jól leszel?
-Hát persze. Ne aggódj. Elpusztíthatatlan vagyok. - válaszolt.
-És MAMA előtt, ha meggyógyultál, lesz még egy hasonló randink? Mondjuk ezúttal nem a stúdióban, hanem egy moziban?
-Nyilvánosan nővel Nam? Lebukhatsz és én is.
-Vannak éjszakai mozik a romantikusoknak. Ott senki sem fog felismerni minket. Meg be is öltözünk.
-Ezt még meglátjuk. Ti is sokat dolgoztok, én is. Majd kiderül.
-Nincs kedved.
-Veszélyes. - grimaszolt.
-Akkor, ha kitalálok egy eldugott randit, randizol velem újra?
-Lehet róla szó.
-Köszönöm. - nyugodtam meg, majd el is kezdtem ötletelni, hova vihetném el legközelebb.

Miután kirakott és megbizonyosodott benne, biztonságban felértem a lakásunkba, hazament. Engem pedig odafent kedves barátom kapott el.
-Sokáig dolgoztál. - jegyezte meg. A nappaliban tanult. Hagyta Sugat aludni.
-Fogjuk rá.
-Aim hozott haza?
-Igen.
-Hmm. - hümmögött. Nem volt hülye. Annak ellenére, hogy nem mondtam senkinek semmit, ő bizonyára tudott a dolgunkról.
-Többiek alszanak?
-Már órák óta.
-Akkor megosztanék veled valamit. - ültem le mellé.
-Rendben. - csukta be könyvét - Figyelek.
-Szeretem Ameliet.
-Ez nem volt kérdés. Újat mondj.
-Igen gondoltam, hogy nem vagy hülye. Ma randiztunk miután értem jött a stúdióba.
-És lebuktatok?
-Nem. A stúdióban vacsoráztunk. Viszont újabb randit szeretnék és nem akar nyilvános helyre menni. Tudnál segíteni?
-Gondoltam, hogy nem csak dolgoztál ma. De mielőtt tanácsot adnék. Történt már valami köztetek? - érdeklődött.
-Megcsókoltam már. Egyszer még korábban. De azóta semmi.
-Értem. Nos. Zárt helyek ahol nem láthat senki.... nem túl romantikusak. De talán már kész a fényfüzér kert. Ott sötét van, ha maszkot húztok, nem ismernek fel. Menjetek oda. Szerintem remek randihely.
-És zártra valami ötlet? Ha ez nem feküdne neki?
-Vannak nagyon drága éttermek VIP asztalokkal. Nem hiába drága, a titoktartást is fizeted. Odavidd.
-Rendben. Tudnál mondani párat?
-Keresünk majd a neten. Most még lenne pár fejezet amit el kéne olvassak. Majd holnap. Vagy... sürgős?
-Nem. Köszönöm! - álltam fel társam mellől - És megtennéd, hogy senkinek sem adod tovább?
-Ez természetes. Nem hiába nem tud róla most sem senki. Majd ha te akarod, elmondod. - pislogott rám fáradtan.
-Köszönöm. Jó éjszakát hyung!
-Neked is. - mentem zuhanyozni miután elköszöntem tőle.

Másnap azonnal kerestünk néhány éttermet, persze a lehető legnagyobb titokban, ám Danielt és Jihyukot azért megkérdeztem, szerintük melyik a legjobb. Elvégre ők értenek a biztonsághoz és a titokhoz. Mindről elmondták véleményüket, majd rám hagyták, válasszak. Onnantól meg is volt a két tervem a randevúra és elkezdtem Aimet fűzni. Napközben persze nem tudtam, ám esténként közös chatünkben mindig. Ajánlgattam neki, mialatt ő folyton azzal jött, túl szoros a beosztásunk, nagyon fáradt lennék. Őszintén, ez érdekelt a legkevésbé. Vele akartam lenni, ám ez igen nehezen ment, ami engem egyre jobban frusztrált. Erre pedig csak rá tett egy lapáttal, hogy a MAMA előtt pár nappal tartott edzésünkön, mikor megjelent atlétában, sportöltözetben, kilátszó vállán rengeteg sporttapaszt fedeztem fel. Az ezelőtt is feltűnt, nem javult meg teljesen a válla, de nem tudtam, hogy ennyire rosszul van. Valami sérülés folyton érte szegényt, ami engem csak egyre jobban bosszantott.
-Még rossz a vállad? - kérdeztem, mikor megjelent a teremben.
-Igen. Rosszalkodik. Kezdhetjük az edzést, melegítsetek be!
-MAMA-ra jól leszel? Már csak pár nap. - aggódtam.
-Igen nyugi.
-Hogy fogsz minket sérülten megvédeni? - érdeklődött Jimin.
-Ez nem akadályoz meg abban.
-Viszont míg nem kap adrenalinlöketet, addig ti könnyebben tudjátok leteperni. - vigyorgott Daniel felkészülés közben.
-Ezt csak hiszed.
-Megpróbáljuk?
-Majd ha marad időnk a végén. Ne a fiúktól vegyük el.
-Oké főnök. - vett vissza Daniel.
Én onnantól haragudtam rá kicsit. Direkt kérdeztem, minden rendben-e még akkor, mikor ez az egész megtörtént, azóta pedig  nem mondott erről semmit pedig tudja, fontos számomra. Olyan jól elrejtette fájdalmát és annyira keveset volt szemünk előtt, hogy nekünk fel sem tűnt, még szarul van.

Ezért aggodalmakkal vágtunk bele, vagy legalább is én, a MAMA előkészületeibe. Két nappal előtte már mentünk ki. Sajnos külön a testőreinktől, mert nekik más ellenőrzés kellett a fegyvereik miatt, mivel különleges fenyegetést kapott a mostani díjátadó, ezért vitték magukkal felszereléseiket. Minden banda a legjobbjait hurcolta ki magával és a gála is felkészült, ezért most kivételesen nagy volt a biztonság. Már kifelé vezető utunkon is érezhető volt. Egy gépen utaztunk két másik csapattal, akiket ismertünk és ők is elmondták, most különleges testőrséget visznek magukkal. Már a reptéren is nagyobb volt a biztosítás, mint szokott, mi pedig meg is lepődtünk. Általában kint mindig baj volt ezzel, de most hatalmas fegyelem uralkodott.
-Aim és a többiek? - pattantunk be a kisbuszba, ami értünk jött, miközben Jungkook érdeklődött.
-Későbbi géppel jönnek, ha jól tudom. - válaszolt neki Hoseok.
-Igen. A fokozott ellenőrzés miatt amúgy sem utazhattak a mi gépünkön fegyverrel. - folytattam.
-Azért kicsit félek így a MAMA-tól. - aggódott Taehyung.
-Nem csak te. De reméljük nem lesz semmi. - szólalt meg Suga is.
-Reméljük. Egy biztos. A legjobbak ott lesznek, ha baj van. - nyugtattam őket, bár én is aggódtam. Tényleg komoly fenyegetést kapott most a díjátadó, amitől mindenki kicsit rettegett.


(Folytatjuk :D Még egy, max két rész van hátra. De közben eszembe jutott, nagyon megszivattalak titeket tudat alatt. Ugye a történet legelején azzal indul a sztori, hogy csukja be RM a szemét, majd valami történt, valami szomorú elvileg. Nem rég pedig RM azt mondta Aimnek, nem fogja lelőni, de ha Aim akarja, ő lelőheti RM-et.... esküszöm én izgulok, pedig tudom mi lesz a vége. :D
Facebook oldalunk --> LINK )

Rap Monster&Amelie 7. rész

-Jó éjt! - súgta halkan a levegőbe én pedig hallottam hangjából, hogy gondolkozik.
Nem bírt napirendre térni a dolog felett, de nem volt ezzel egyedül. Mások is ledöbbentek, csak azoknak.... azoknak sohasem hiányoztam volna. Ők letudták annyival, hogy a szüleimnek sem kellettem, a világnak sem kellek, zsoldosnak pont tökéletes vagyok, hisz nem hiányoznék senkinek, így hát nem is féltett soha senki, de nem is sajnáltak. Csak hasznomat vették, míg kellettem, majd lecseréltek.

RM POV

Elgondolkodtatott az, amit mondott és kicsit meg is sajnáltam. Először akkor, mikor mesélte, hogy azok az emberek, akik akkor meghaltak, a barátai voltak, ismerte őket. De legjobban azért fájt a szívem miatta, mert nem volt senkije. Árva volt és ezért úgy tűnt szavaiból sokszor meg is kapta, nem kell senkinek, ha már nincs haszna. Ez fájt, mert ez nem igaz. Mindenki fontos mindig, minden élet számít. Nem az a fő, kinek milyen hasznát vesszük, hanem az, hogy az életünk része és azért kedveljük amilyen. Nem szerettem volna, ha azt érzi, mindenkinek csak addig kell míg dolgozik és kihasználhatják, ezt pedig valahogy érzékeltetni is akartam vele, mert számomra így volt. Én kedveltem és nem azért vágytam annyira a beszélgetésre vele, mert hasznát vettem. Egyszerűen csupán érdekelt, meg akartam ismerni, mert vonzott. Így ezen kattogott az agyam egész este míg el nem aludtam, hogy vajon mivel éreztethetném vele, igenis fontos, de nem a munkája miatt, a személye miatt. Sokáig furdalta ez az oldalamat, ám végül győzött a fáradtság és álomba merültem. Sajnos annyira későn, hogy csak néhány órácskát aludtam míg Jin nem keltett.
-Hol van Aim? - ült a kanapé karfájára és engem nézett miközben nyújtóztam.
-Ummm. - ropogtattam csontjaim - Nincs itt?
-Nincs. Körbejártam a lakást, de ő sehol.
-Akkor nem tudom. Én most kelek, mint látod.
-Érdekes. Pedig elvileg ő véd és most nem hagyhatna itt. Akkor lehet járőrözni van. - állt fel - Kezd összeszedni magad, lassan mennünk kell.
-Tudom. - próbáltam rávenni magam, hogy én is feltápászkodjak, de nem volt könnyű feladat.
Végül hosszú percekkel később, mikor már a maknae line is magához tért, másztam ki takaróm alól. A hangzavar, mi mindig kíséri őket, nem hagyott tovább lazsálni, így belefogtam én is reggeli dolgaimba amint befértem a fürdőbe. Éppen fogat mostam, amikor hallottam Kook boldog hangját.
-Édesség! - kiabált, én pedig hamarosan el is indultam a nappaliba.
-Az az én táskám maknae! - szólt rá Aim.
-De a mi lakásunkban. - értem ki hozzájuk és láttam, Jungkook épp Amelie cuccaiban kutakodott.
-Ha szeretnéd még használni a kezed, kiveszed édes kis ujjaid a holmim közül. - fenyegette meg komoly hangon, mire Kook kicsit megijedve ki is hátrált tettéből.
-Mmmm! - mordultam fel, mert ez durva volt.
-Valami problémád van? - kezelt engem is bunkón, miközben én a küszöbön állva mostam fogat és őt néztem, ki a kanapé előtt ült a földön kávéját szürcsölgetve.
-Umm. Kedveshebben! - próbáltam nem kiköpni a fogkrémet, Aim pedig csak forgatta szemeit és ügyet sem vetett rám.
-Akkor is az én cuccom. Menj inkább öltözni. Indulnunk kell. - szólt Jungkookhoz, ki tette is azt, amit mondtak neki. Láthatóan félt kicsit tőle, de meg is értettem. Aim erőteljes személyiség volt, reggel pedig ilyen morcosan ki ne félt volna tőle főleg annak tudatában, hogy a beosztottjai is rettegtek olykor.

Nagyon kevés türelme volt a nap első felében. Alig lehetett hozzászólni és már nem várt semeddig sem, ha szólt valamiért. Korábban, mikor találkoztunk, még adott lehetőséget nekünk. Akár háromszor is kért tőlünk egy dolgot, mire erőteljesebb hangnemre váltott, aznap reggel azonban egyszer említette meg csak, mit kér tőlünk, másodszorra már olyan hanghordozással szólalt meg, hogy a vér is megfagyott bennünk. Nem tudtuk ezt mire vélni, de nem is kellett sokáig ezen gondolkoznunk. Mint kiderült, Daniel és Jihyuk mellett őt is véglegesen mellénk helyezték. Elvették tőle a másik csapatot, mivel minket egyel magasabb kategóriába soroltak, amihez nagyobb biztonság dukált, így a legjobbakat kaptuk magunk mellé. Ez nem nagyon tetszett neki, valamiért nem szeretett volna ránk vigyázni tartósabb ideig, amit ki is mutatott nekünk, hátha mi kérjük majd áthelyezését azonban ebből csupán annyi lett, hogy megkértem, legyen normálisabb velünk, vagy a főnökéhez fordulunk. Eleinte azonban ez sem érdekelte. Végül Danieléknek is mondtam ezt, majd ők beszéltek vele és nem tudom mit mondtak neki, de visszaváltott.  Onnantól kezdve olyan volt, mint azelőtt. Nem nagyon lehetett vele beszélgetni, nem is akart, inkább a srácokra hagyta, ő pedig csak furikázta a seggünket. Ha lehetett inkább Jihyukot és Danielt rakta közvetlen mellénk, ő pedig a távolból figyelt, vagy előre biztosított. Nem akart velünk lenni, ami engem elszomorított, mert én viszont nagyon érdeklődtem iránta.
-Jihyuk. - szólaltam meg, mikor ő vitt haza minket egyik este, a rapper linet, mert sokáig dolgoztunk a stúdióban. Nem rég jött csak ki az új album, de már készültünk a japán verzióra.
-Tessék.
-Mért nem Aim visz minket?
-Nem tudom Nam. Nagyon összevesztünk emiatt, mert nekem már lejárt a munkaidőm, váltás volt, neki kellett volna jönnie, de nem. Ő inkább hazament, holott semmivel sem másabb neki otthon, mint itt. Nekem viszont lett volna dolgom.
-Mért utál minket ennyire? Pedig.... tudod, hogy sikerült vele elbeszélgetnem.
-Tudom. Amúgy gondolkoztunk ezen Daniellel és szerintünk pont ezért. Nekünk nem mesélt soha. Mi csak tudtuk ezeket, mert mások mesélték. Neked viszont elmondta. Szerintünk azért kerül, mert lényegében ismered. Jó, nem olyanokat tudsz, hogy mi a kedvenc étele, zenéje, hobbija, de amit elmondott, az felér mindezzel és soha sem szerette, ha belelátnak.
-Nem látok bele, nem tudom mit gondol.
-De ő azt hiszi. Ezt pedig nem szereti. Szóval szerintünk ez van. De valahogy tudasd vele, nem tudsz igazából róla ennél többet semmit. Akkor lehet nem fog ennyire irtózni tőletek.
-Amúgy sem csinálhatja már sokáig. - szólalt meg Suga - Három hét múlva MAMA. Ott ha tetszik, ha nem, össze leszünk zárva.
-Igen, ettől félek én is. Ha nem tetszik. - húzta száját Jihyuk.
Nem szólalt meg utána már senki. Igazából mindenki fáradt volt, én pedig gondolkoztam. Vissza akartam csalni magunkhoz és most az egyszer úgy éreztem, csalok ma este. Így miután Jihyuk otthon kidobott minket én még beszéltem vele, hogy mire készülök. Nagyon nem értett egyet velem és le is állt veszekedni, de mondta neki, telefonálni fogok, ha pedig pechje van és nem ott lesz, ahol kellene, akkor neki kell jönnie. Erre megkaptam, akaratos idol vagyok, majd elhajtott. Én adtam neki elég időt, míg megfürödtem és megvacsoráztam, mikor pedig mindenki lekapcsolta már a villanyt szobájában intéztem is a telefont.

-Melyik kocsi az? - hívott fel Aim, amint odaért hozzánk.
-Pont most hajtott el. - hazudtam neki, miközben az ablakban állva néztem és iszogattam esti italom.
-Nam, ugye nem ugrattál?
-Nem. Tényleg volt itt valaki. Lehet visszajön, szóval jobban teszed, ha itt maradsz.
-Hahh! - nézett fel, de nem látott engem - Lent leszek a portán.
-Onnan nem látod rendesen az utcát és én sem érlek el azonnal. Csak időveszteség mire elmagyarázom és egyebek. - érveltem magam mellett.
-..... Rendben. - sóhajtott nagyot és kinyomott.
Láttam, ahogyan kipakol a kocsiból, miközben elment minden kedve az élettől is. Nem akart maradni, pláne nem a lakásban velünk, mikor pedig felért, még jobban grimaszolt. Már meg volt neki ágyazva és nekem is mellette a földön. Ő összeszedte a cuccaimat, visszavitte a szobámba, majd gyilkos hangon rám parancsolt, ott alszok. Először úgy is tettem, ahogy mondta, bár nem terveztem szót fogadni. Míg ő elaludt kint addig én bújtam a mobilom, a Twittert és zenét hallgattam. Vártam egy órát, majd mikor már úgy gondoltam, tényleg szundít, összeszedtem cuccom és battyogtam kifelé, de ő ébren volt.
-Mit akarsz? - kérdezett, miközben a kanapén feküdt és egy zseblámpával világította könyvét, melyet olvasott.
-Őőő... aludni jöttem.
-Az ágyadban alszol.
-Én itt szeretnék.
-Nem igazán érdekel, mit szeretnél.
-Igen, ez feltűnt. - sóhajtottam és körbetekintettem a sötét szobában, melyből nem sokat láttam.
-Mész már? - tette le a könyvét, majd szemembe világított.
-Hééé! - dobtam le ágyneműm, mert próbáltam kivédeni a sugarakat - Tudod mit? Nem! - váltottam erényesebb hangnemre - Paraszt vagy, de ez nem a te házad. Nem múlik semmin, hogy a szobámban alszom, vagy itt. Úgyhogy most szépen visszaveszel a nagy arcodból és hagyod, hogy a saját lakásomban ott aludjak, ahol én szeretnék.
-Hm. - hümmögött csak egyet - Rendben.
-Mi? - lepődtem meg. Azt csinálhatok, amit akarok?
-Rendben. Gyere, feküdj ide. - állt volna fel a kanapéról.
-Oh.... - uralkodott el rajtam a döbbenet, de hamar kapcsoltam - Nem! Én a földön alszok. - próbáltam olyan határozottan folytatni, mint ahogy elkezdtem.
-Hát jó. - pihent vissza és olvasott tovább.
Én csupán álltam ott meglepetten. Percek kellettek mire felfogtam, most én parancsoltam neki és nem fordítva. Ezért össze kellett kaparnom magam mielőtt még odafekhettem volna mellé a földre. Miután betakaróztam, majd eléggé szemügyre vettem plafont, szólaltam csak meg.
-Mért kerülsz?
-Nem kerüllek. - olvasott tovább.
-De igen. Nem maradsz velünk, ha nem muszáj. Rohansz haza és igyekszel minket lepasszolni. Nem szívesen vagy velünk. Miért?
-Nem kell neked válaszolnom. - folytatta tovább könyvének bújását.
-Hahh... - sóhajtottam nagyot. Mivel foghatnám meg igazán? - Tudod.... azt hittem, ha valaki úgy érzi, fontos valaki más számára, akkor ő is úgy kezeli a másikat. Főleg, ha ez a személy olyan, aki sosem érezte magát fontosnak. - csukta be könyvét, de nem nézett rám csak maga elé - Azt hittem érni fog valamit az, hogy elmondom azt, amit érzek. Tudod fáj, ha nem viszonozzák az ember érzéseit sőt! Te egyenesen azon vagy, hogy ne legyél nekem fontos. Ez szomorú. Elszomorítasz.
-Pedig nem célom.
-Pedig úgy tűnik.
-Nam, én örülök, hogy fontos vagyok végre valakinek. De... pont nem neked kéne annak lennem. Teljesen más az életvitelünk, kicsit sem állunk közel egymáshoz és nem is állhatunk. Tilos egyszerűen. Szabályzatba ütközik.
-De barátok lehetünk.
-Hát... fogjuk rá.
-Akkor mért nem engeded ezt meg nekem? - támaszkodtam fel.
-Mert csalódást okoznék.
-Mért gondolod ezt?
-Mert - fordult felém és lenézett rám - én nem vagyok mindig itt. Nem érek rá elmenni kávézgatni, nem tudom mindig felvenni a telefont. Kicsit sem illik össze a napirendünk és az enyémről még csak nem is beszélhetek. Velem neked nem lehet sztorizgatni. Hamar fuccsba menne az egész.
-De tudnánk miről. Van közös pont. Demiant olvasol. Én is szeretem azt a könyvet. Nagy mű. Ezek szerint szereted a művészetet, én is. Erről tudnánk beszélgetni.
-Nem Nam. Ez kevés. - feküdt vissza.
-Ez szar kifogás! - háborodtam fel - Neked nem is ezek a problémáid. - ültem sarkaimra - Más miatt nem akarsz velem lenni.
-Tévedsz. - jelölte be könyvét és elpakolta.
-Nem, nem tévedek. Mitől félsz? Hogy belém szeretsz? Vagy, hogy lelőlek? Én nem lőnélek le soha.
-Ez fel sem merült bennem. - rakta félre zseblámpáját is.
-Akkor attól, hogy meggyűlölsz és te lősz le engem? Engem nem érdekel! Ha lelősz, lelősz! Neked megengedem.
-Soha ne mondj ilyet! - pillantott rám szúrós tekintettel - Soha senkinek! És én nem lennék képes téged bántani.
-Hát nem úgy tűnik sokszor.
-Pedig jobb, ha elhiszed. Inkább fejen lövöm magam, mint hogy neked bajod essen.
-Másért is megölnéd magad. - dőltem vissza a helyemre. Akkor váltsunk taktikát, ha erre érzékeny.
-Nagyon tévedsz.
-Jah, persze. Nem hiszek neked, mert teljesen az ellenkezőjét bizonyítottad eddig.
-Hahh! - feküdt hanyatt hatalmas sóhaj kíséretében - Önfejű, buta férfiak! - morgott.
-Már csak ezért sem hiszek neked. Mi okom is lenne rá?
-Az baszd meg, - mászott le az ágyról és meglepetésemre rám ült - hogy kurvára beléd zúgtam.... azt hiszem. Szóval egyedül vagy olyan tekintetben, hogy én, mint zsoldos, csak érted áldoznám életem! - beszélt hozzám határozott hangon - És jó lenne, ha ezt bevésnéd a csöpp kis idol férfi agyadba, - bökött a fejemre - vagy a még kisebbe odalent, mert nem mondom el többször!
-Tényleg? - pislogtam nagyokat. Tényleg ilyen egyszerű, gyerekes, "na persze" megnyilvánulásokkal ki lehetett belőle egy ilyet csalni?
-Igen, vésd magadba.
-Nem az. Belém zúgtál? - támaszkodtam fel újra.
-Sajnos. És ha ezt bárki megtudja, főleg a főnökeim, akkor mérget vehetsz arra, hogy soha többet nem látsz.
-És ha nem tudja meg senki?
-Az lehetetlen. Ha sokat vagyok itt, lebukunk. Minimum a társaid előtt, akik majd erről fognak beszélgetni non-stop, így kijut a hír egyenesen a munkatársaim fülébe, akik majd beköpnek és pápá. Soha viszont nem látásra.
-Nem fognak csicseregni. Megígérem.
-Én meg nem hiszek neked. Szóval, keveset leszek körülöttetek a munkaidőmön kívül és pont hozzád nem fogok soha szólni.
-Nem is kell szólnod, ha cserébe kapok mást.
-Sokat akar a szarka. - kelt fel rólam és visszamászott ágyába.
-Tudod.... nekem sem lehet barátnőm, mert borul minden, amit felépítettem.
-De neked engedik, hogy legyen.
-Ettől még nem ajánlott. Szóval... mindenki érdeke a titok.
-Akkor sem.
-És egy csók? Azt sem? Soha?
-Nem. - válaszolt, én pedig hatalmasat sóhajtottam.
-És ha.... - ültem fel - csupán egy puszi? - néztem a sötétben csillogó szemeibe.
-Nem ajánlatos érintkeznünk.
-Táncolnom sem, de a jó dolgokat nem fogom hagyni elúszni. Ki tudja, meddig élünk. Mindketten álltunk már a halál kapujában tudjuk jól, bármikor eljöhet. Akkor mért fosztanánk meg magunkat azoktól az apró örömöktől amik néha felbukkannak az életünkben?
-Mert elvehetnek minden további jót.
-De ez nem fog elvenni semmit. Soha nem fogunk róla beszélni. - loptam el a távolságot - Mint ha meg sem történt volna. Bizonyíték se lesz rá.
-De meg fogunk változni. Rá fognak jönni. - halkult.
-Sohasem fognak rájönni. - értek össze lassan ajkaink, majd megkaptam azt, amire vágytam.
Életemben először csókoltam őt és bár megegyeztünk benne, soha többé nem fog hasonló történni, én azért reménykedtem. Reméltem, változnak lassan a dolgok, fenntarthatjuk a kapcsolatot, de mélyíthetünk is majd rajta és haladhatunk. Ám ez az álmodozás az első csókunk közben még nem merült fel bennem, mert akkor csupán egy dologra koncentráltam. A nyakamon végigsikló lágy kezére, melyről senki sem mondta volna meg, meg tudna ölni, ha akarna. De nem állt szándékában a gyilkolás, csak az érintés. Az érintés olyan helyen, ahol azelőtt még soha senki. Az a pont pedig csak rá várt, ő rá és puha ujjaira.


(Folytatjuk! :D Na hosszú szünet után újra itt! Igyekszem rendszert visszahozni. Eddigi cél a 2 naponta 1 fici. Reméljük sikerül majd! Hát igyekszem. Ezekben pedig az is benne lesz, hogy hentaiok. Azaz Franci fordítás és egyéb ilyen 9-10 részes rövid hentai sorozatok a fiúkkal. Szóval igyekszünk újra a régiek lenni. :D Ezért maradjatok velünk!

Facebook oldalunk --> LINK )

Rap Monster&Amelie 6. rész

-És? - fogta füléhez telefonját, miközben nekem kikerekedtek szemeim. Csuromvizes volt haja, rajta pedig összesen egy rövidnadrág, egy melltartó és egy fekete golyóálló mellény lógott, ami nem volt összehúzva. Biztos akkor kaphatta fel. Meglepett. Fel sem tűnt, hogy rajta lett volna, soha - Megyek azonnal. - tette le mobilját, majd az egész táskáját kiborította és darabokban heverő fegyverét egy pillanat alatt összerakta - Marad! - nézett rám határozottan, miközben megigazította mellényét, ami így már bevetésre készen állt, majd indult is az ajtó felé, feltépte, végül kivéve belőle a kulcsot kilépett rajta, kívülről bezárta, aztán már ott sem volt.

Én meg csak ott ültem, mint egy cserepes növény és pislogtam. Meglepődtem, hogy így kirohant, meg úgy az egész öltözetén, de leginkább a mellényen. Minek az? Főleg mellénk. Ha ő hord nekünk nem kéne? Elvégre minket véd, minket akarnak lassan darabokra szedni a fanok, akkor neki mi a fenéért kell?
-Hoztam egy plédet is. - jelent meg újra barátom - Választhat, ha melege lenne. - tette le azt a többi ágynemű mellé - Mi van Nam? - nézett rám, hisz kicsit ledermedten pupilláztam csak egy pontra, ezt pedig nem volt nehéz észrevenni.
-Elrohant.
-Tessék?
-Elrohant. Kirontott a fürdőből és elrohant. - néztem végre Seokjinre - Bezárt minket.
-Mi? Mért rohant, nem mondta? - lepődött meg.
-Nem. De vitte a pisztolyát és mellény is volt rajta.
-Lehet helyzet van. - fordult vissza szobája felé.
-De golyóállós helyzet? Akkor nekünk nem kéne?
-Golyóálló? - fordult vissza.
-Jah. Golyóálló mellény volt rajta.
-Az igen! - döbbent meg - De minek az?
-Nem tudom, hát engem is az érdekelne. - álltam fel - Adjatok egy kulcsot.
-Mindjárt. - ment szobájába.
Miután kaptam végre ajtónyitót a lépcsőhöz sétáltam. Tudtam, hogy azt fogja használni, mert a fiúk is utáltak liftezni, majd gondolkodtam, hogy lemenjek-e hozzá, viszont amíg magammal vitatkoztam addig meghallottam a hangját. Visszaindult felfelé, de már nem rohant.
-Mi történt? - kérdeztem lenézve.
-M.... Nam! - kiabált rám azonnal, amint felpillantott.
-Tessék?
-Azt mondtam, marad!
-Maradtam.
-A lakásban!
-Jah... én azt hittem a szinten.
-Szerinted mért zártalak be?
-Állandóan probléma, hogy nincs zárva non-stop az ajtó. Mit tudom én. - magyaráztam, ő pedig közben felért.
-Na nyomás befelé. - terelt vissza, fegyvere pedig már nem volt kezében.
-Minek a mellény? - érdeklődtem.
-Előírás.
-Fiúk nem hordják.
-Beszélek is majd velük. - tuszkolt be az ajtón - Nesze! - nyomta kezembe a kulcsokat - Zuhanyzok.
-Nesze? - kérdeztem vissza - A kutyának meg tessék?! - kiabáltam utána.
-Az érti a marad parancsot! - válaszolt mire megjelent barátom, amint Aim eltűnt a fürdőben.
-Na mi van? - érdekelte őt is, hogy mi történt.
-Sose tudjuk meg. - zártam vissza sz ajtót.
Tovább akarta adni a fejleményeket a többieknek, hisz már Aim elviharzását is elmesélte nekik, mire mindannyian ki akartak özönleni, csak hyung nem hagyta. Félt, hogy zavarnának, ezért inkább hírnököt játszott. Figyelmes volt ezúttal is, mint mindig, de nem tudtam  információval szolgálni, viszont helyette kérdezgetni kezdett a felállás felől, így arról beszélgettünk míg Aim ki nem jött a fürdőből. Megszárította már haját és pizsamát vett fel, ami az ő esetében egy hosszú nadrág volt valamilyen pántos trikóval, de azt már nem láttam jól, mert megint rajta volt a mellény rendesen összehúzva, mintha le sem vette volna. Jin azonnal otthagyott minket, mondván animét néznek, majd magunkra is maradtunk. Most én voltam az, aki faggatózni kezdett, de röviden letudta annyival a válaszadást, hogy egy erőszakos futár volt csupán. Ám nem hittem neki. Minek is kéne egy ilyenhez fegyver és ilyen gyors elviharzás, hisz a portán is van még egy ember talpig felfegyverkezve. Ám nem kaptam több információt, nem volt hajlandó többre és kezébe véve fegyverét feküdt hanyatt újból a kanapén. A plafont bámulva kezdte szétszedni apró alkatrészeire, amiket fejénél lévő kis szekrényre pakolt teljesen össze-vissza. Nem látta és feltűnően nem is érdekelte, melyik darabot hová rakja.

-És ha megint rohanni kell? - ültem le mellé a földre.
-Akkor majd összerakom.
-Mi van ha ránk törnek? Olyan gyorsan nem tudod megoldani.
-Jobb, ha szét van szedve.
-Mért? - kérdeztem újból, de erre nem válaszolt, egy kis várakozás után pedig tudtam, hogy soha nem is fog - Nem kapok feleletet, ugye?
-Nem. Menj inkább aludni. - tette le az utolsó kellékeket is, majd behunyta szemeit - Majd a villanyt oltsd le.
-Nem akarok még aludni, beszélgessünk.
-Láttam a napirendeteket tudom, hogy fáradt vagy. Menj aludni.
-Hahh. - sóhajtottam - Csak miattad vagyok fáradt, mert mindent úgy kell kihúzni belőled harapófogóval. - keltem fel, majd a szobám felé indultam.
-Jó éjt! - szólt utánam, mikor lenyomtam a villanyt.
-Jó éjt! - lépkedtem saját hálóm felé, ám nem terveztem ott aludni. Hoseokék ajtaja elé érve pedig társaim meg is erősítettek, hogy most semmiképpen sem aludhatok saját ágyamban, ha egyszer ilyen lehetőség adódott ezen alkalommal, így összeszedve cuccomat baktattam vissza a nappaliba hozzá - Nem szabadulsz ilyen könnyen tőlem.
-Gondoltam. - kelt fel a kanapéról, miközben ledobtam a földre takarómat, amit ő azonnal meg is fogott és felrakott helyére, saját holmiját pedig le a szőnyegre.
-Mit csinálsz?
-Te alszol ott.
-Te vagy a vendég.
-Nem vagyok vendég. - helyezkedett kényelembe.
-Én nem fogok fent aludni. - fogtam meg cuccomat és újra ledobtam mellé, de most arrébb csúszott, majd a kanapé és közte kialakult üres helyre rakta át takarómat - Akkor sem alszok ott. - ejtettem le párnámat is, majd kényelembe helyeztem magam, míg ő újból hanyatt feküdt és összefonva ujjait csukta be szemeit, amit a szobákból a folyosóra kiszűrődő, végül nappaliig elvánszorgó fénysugaraktól még rendesen láttam.
-Nekem mindegy.
-Beszélgetünk?
-Lehet róla szó.
-Szóval beszélek én és majd te talán válaszolsz.
-Zseni vagy.
-Hát jó. - fogtam is bele mondandómba reménykedve, hogy majd sikerül szóra bírnom. Ezért csak meséltem és meséltem, rengeteg témát érintettem és már kezdtem feladni, mikor végre megszólalt. Válaszolt, nem is röviden, ami engem nagyon boldoggá tett. Hál'istennek nem látott, mert hatalmas vigyor ült arcomra főleg mikor sikeresen tényleges kommunikációba fogtunk. Ismeretségünk ideje alatt először esett meg, hogy tudtunk társalogni, ám nem tartott sokáig. Viszonylag hamar csendre intett, mikor már az egész lakásban sötét uralkodott és a többiek aludtak, hogy itt az ideje nekem is pihennem. Ezúttal nem erőlködtem. Elfogadtam döntését, mert boldog voltam, amiért engedett és végre szóba állt velem.
-Nem akarsz a kanapén aludni? - kérdezett hosszú csend után.
-Szeretnéd, hogy ott aludjak.
-Igen.
-Akkor ott fogok. - ültem fel, majd felmásztam, de ő nem jött közelebb hozzám - Nem jössz ide?
-Nem. Nem akarom, hogy rám lépj.
-Nem lépnék, de rendben.  - fészkeltem kényelembe magam, majd meglepően hamar álomba is szenderültem. Nem éreztem, hogy fáradt vagyok, ám valahogy mégis sikerült gyorsan mély álomba merülnöm. Lehet csak a boldogság tette, hogy végre tudtam haladni Aimmel, nem tudom, de nem is érdekelt. Elértem célomat aznap este, más pedig nem számított akkor.

Amelie POV

-Dobja el! - fogtam fegyveremet az ismeretlen férfira, kit üldöztem és ő ugyan így tett. A nagy semmi közepén egymás pisztolycsöveivel néztünk farkasszemet, de bíztam benne, hogy mellényembe fog lőni és majd megment.
-Nem. - válaszolt, én pedig kegyelmet nem ismerve lőttem fejbe, mikor mutatóujját a ravaszhoz emelte. Erőtlenül esett össze, én pedig nem kaptam egy golyót sem. Megúsztam szerencsére. Ezután valaki megkocogtatta a vállamat, hogy forduljak meg. Azt hittem, egyedül vagyok, ám mikor teljes testemmel néztem a félelmetes idegen felé, ki oly sok álmatlan éjszakát okozott nekem már eddigi életem során rájöttem, megint nem csak magam vagyok. Szívem őrült tempóba kezdett. Már tudtam, mi fog következni, hisz milliószor álmodtam ezt és hiába voltam tisztában vele, hogy csak egy álom, sosem bírtam időben felkelni, nem. Egyszer sem sikerült, most sem. Pisztolyát azonnal szívemhez emelte, szinte bőrömre szorította azt amint mellényem köddé vált és meghúzta a ravaszt. Mély levegőt vettem, mikor éreztem, hogy belém hasít a vasdarab amitől úgy rettegtem mindig is.

Felriadtam, erre mindig fel szoktam és reflexből nyúltam fegyveremért, ami most kifejezetten messze volt, hála Nam esti szervezkedésének, de még így sem tértem magamhoz időben. Megfogtam a tárat és fegyverem vázát, majd mintha lőni akartam volna megtöltöttem. Hiányzott rengeteg alkatrész még belőle, így nem bírtam elsütni, de pont ezért szedtem szét minden este ennyire. Mindezt néhány másodperc alatt játszottam le, végül pedig magam elé feltartva azt ültem kapkodva a levegőt. Azt hittem, ott áll az a férfi, ki majd minden este mellbe lőtt és kitől szabadulni akartam.
-Baj van? - kérdezte rekedt hangom Namjoon, mivel pedig el is felejtettem, hogy ő is ott van, így legközelebb már ő nézett farkasszemet az én fegyveremmel, mire láttam, kihagyott egy ütemet szíve. Szemei elkerekedtek és mozdulni sem mert.
Megijedtem amint tudatosult bennem, hogy már megint mi történt, de inkább az hozta rám a frászt, hogy kire fogtam a gyilkos eszközt. Gyorsan felpattantam, fél pisztolyomat a takarómra dobtam, majd rohantam az ajtóhoz. Feltéptem azt és kivéve belőle a kulcsot léptem ki rajta. Bezártam még gyorsan a fiúkat, mert nem akartam veszélyeztetni őket az én bajom miatt, végül rohantam is le a lépcsőn.
-Főnök! - pattant fel a portán ülő emberem - Baj van? - érdeklődött miközben elrohantam előtte.
-Ne! - intettem le, majd kiviharzottam az utcára.
Friss levegő kellett, szükségem volt rá, hogy lenyugodjak. Megrémültem, ahogyan mindig is és a sötét út közepére sétálva téptem fel mellényem tépőzárját, hogy leellenőrizzem sebhelyem. Remegő kezemet arra a bizonyos pontra tapasztottam, majd kicsit megnyugodott lelkem amint nem éreztem ott semmilyen lyukat, sem forró vért végigcsorogni kezemen. Utáltam, hogy ennyire élethűek az álmaim, mert sosem lett jó vége. Mindig így, lihegve a friss levegőn végeztem a sebemet taperolva. De most volt nagyobb bajom, mert eszembe jutott Nam. Ráfogtam fegyveremet, mikor ő semmit sem tett, mégis erre kellett kelnie. Nagyon rémült volta arca és ez kezdett el forogni a fejemben, ami nagyon felidegesített. Egy ártatlan, számomra fontos lelket halálra ijesztettem, ha pedig a pisztolyom egyben is lett volna, lehet le is lőttem volna és ez iszonyatosan felbosszantott. Letéptem magamról mellényemet, majd a földhöz vágva kezdtem hangosan szitkozódni. Már megint ez az álom és már megint ilyen súlyos. Pedig éppen javult, erre újra kísérteni kezdett, melynek más itta meg a levét.
-A büdös picsába! - téptem hajamat, melyből folyt a víz.
Megizzadtam, ahogyan mindig és hihetetlen düh öntötte el testemet. Ha az a férfi még élt volna, valószínűleg minden ilyen alkalommal megkerestem volna és addig ütöttem volna az ocsmány fejét míg bele nem döglik. De már nem tehettem meg, pedig lehet jobban lettem volna.

Miután kifújtam magam visszavettem mellényemet, melytől oly ritkán szabadultam csak meg és megindultam a fiúkhoz, de előbb még leálltam a portán.
-Ezt bele ne merd írni a jelentésedbe. - kötöttem a lelkére a beosztottamnak.
-Ö.... rendben. - nyelt nagyot. Félt tőlem, de nem is csodálom. Olyan hangsúllyal mondtam, hogy sugárzott belőle, ha megteszi, megölöm.
Miután megbeszéltünk, hogy nem fog bemártani, felsiettem a fiúkhoz. Reméltem Namnak sikerült visszaaludnia, de felkészültem a nemre is és a kérdéseire. Egy biztos volt, beszélnem kellett vele erről vagy még akkor este, vagy másnap reggel, de ez mellett nem mehettünk el csak úgy, szó nélkül.
Mikor halkan benyitottam ő azonnal felült a kanapén és engem nézett. Láttam arcán, hogy még mindig fél, így nem szabadulhattam sebem terhétől, ami egyre súlyosabb lett. Visszazártam az ajtót és leültem elé a földre, hogy lenyugtassam valahogy.
-Semmi baj. Az én hibám volt, csupán rosszat álmodtam, a pisztoly nem volt megtöltve és most sincs. Az én fegyverem nem tehet kárt benned sem senkiben, aki ártatlan. - magyaráztam nyugodt hanggal szemeibe, bár nem láttam azokat, mert sötét volt a szobában és csupán az utcáról beszűrődő fények maradtak számunkra.
-Mit álmodtál? - kérdezett vissza, de olyat, amire normál esetben nem válaszoltam volna, ám ráfogtam pisztolyomat, egy ártatlan emberre, aki nem is áll olyan távol tőlem, így muszáj volt felelnem.
-Azt, hogy meghalok. Ezért szedtem szét a fegyverem.
-Meghalsz?
-Igen, lelőnek.
-Mért álmodsz ilyeneket?
-Egyszer megtörtént, hogy lelőttek és ez azóta kísért, mert meghaltam.
-Huh... - reagált csupán ennyit mondandómra, majd elhallgatott. Percekig ültünk ott csendben. Vártam, hogy megmozduljon, valamit tegyen, amiből alakíthatom tovább az eseményeket, de csak nézett.
-Jól vagy? - kezdtem aggódni - Tudom, megijedtél. Képzelhetem, milyen félelmetes lehetett, de semmi baj. Soha többet nem fogsz ilyet látni, mert nem hagyom, ez a fegyver pedig - emeltem fel a fél pisztolyt, hisz többi darabja még a szekrényen pihent - sohasem bánthat téged. - pillantott mondandóm közben a fegyverre.
-Hol lőttek meg? - nézett inkább rám. Nem válaszoltam volna más körülmények között sem neki, sem senkinek, de ez most különleges helyzet volt.
-A szívemre szorították, úgy húzták meg a ravaszt. - tettem kezemet a mellényre, pontosan a sebhely fölé.
-De rajtad mindig van mellény.
-Azóta. - mosolyogtam fel rá kicsit, hátha megnyugtatja majd.
-Milyen érzés volt?
-Nem fogom elmondani. Nem kell neked is erről álmodnod. Nem jó dolog a halál szélén toporogni.
-Én is voltam ott. - lepett meg mondatával. Ezt nem tudtam.
-Tényleg?
-Igen. Nekem kicserélték a szívemet. Nem a sajátom. Mikor gyerek voltam beteg lettem és kellett egy új. Én is majdnem meghaltam, mint te. Szóval mesélj nekem.
-Hát.... először is nem tudtam, hogy ez a helyzet, de soha többet nem aludhatsz a közelemben.
-Mért?
-Mert ha megint ilyet álmodok nem akarom, hogy miattam kiugorjon a szíved a helyéről.
-De nem fog.
-Másodszor, nem szívesen mesélek, mert ez munka volt, ami rosszul sült el, munkáról pedig nem beszélek.
-De most az egyszer tégy kivételt. Nem mondom el senkinek, csak a mit titkunk marad.
-Nem Nam. Örülj, hogy ennyit elmondtam és most nincs veszélyben egyikünk sem.
-Rám fogtad a fegyvered az éjszaka közepén, mikor azt sem tudtam hol vagyok. Majdnem megállt a szívem. Mesélj! - fordította ellenem az álmom, ami így is épp eléggé gyötörte lelkemet, ez az eset meg csak pluszban tett rá még egy lapáttal.
-Hahh... jó! De nem mondhatod el senkinek soha, ha pedig mégis megteszed, én letagadom, vagy megöllek. - biztosítottam be magam hallgatása felől.
-Esküszöm, hogy nem fogom.
-Rendben. - vettem rá magam, hogy elmondom neki életem legszörnyűbb napját, amiről a pszichológusomnak sem tudtam sokáig anélkül mesélni, hogy ne uralkodott volna el rajtam a pánikroham.
De belefogtam és most nem történt semmi baj. Rég volt már, segítettek azóta megküzdeni vele, így el tudtam neki mondani azt a huszonnégy órát, amit sohasem fogok elfelejteni. Átlagos nap volt, amit végig kellett volna dolgoznom, mint beosztott testőr. Akkor még nem voltam vezető, csak egy kis kezdő és talán pont emiatt értem el oda, ahova nem szerettem volna soha. Még nem idolokat védtem, hanem egyszerű üzletembereket, de már ismertem azt az embert, aki a történtek után átvett magához, ehhez a céghez. Az ügyfelünknek nem volt magas veszélyességi faktora. Csupán egy-két fenyegető levelet kapott, de sohasem törtek az életére komolyabban, így nem számítottunk mi sem semmire. Amolyan kezdőknek rutin munka volt, ám az a nap rosszul sült el. Egy fogadásra mentünk este, ahol többen is voltunk, kik figyeltek a rendre, de valahogy mégis jutott be illetéktelen személy. A nyugodt este egyik pillanatról fordult át őrületbe, amint egy idegen szegezte pisztolyát egy ismeretlen üzletember fejéhez. Nem hallottam mit mondott neki, senki sem, csupán a menekülő sznobokat láttam, amint elrohantak. Én voltam a legközelebb, így előkaptam pisztolyomat és azonnal ráfogtam, majd felszólítottam, hogy dobja el, mire az ő csöve felém nézett. Ebben tért csak el az álmom, hogy akkor, ott nem volt rajtam mellény. Ám nem izgultam így sem. Valahogy el sem tudtam képzelni, hogy eltalál majd a golyója, amikor pedig nemet mondott, majd ujját emelte a ravasz felé, én gondolkodás nélkül húztam meg enyémet előbb és becenevemhez hűen találtam pontosan a célba, két szeme közé. Megnyugodtam, amint újabb dördülés nélkül esett össze és leengedtem karjaimat. Életemben harmadszor öltem embert, de ugyanannyira megviselte lelkemet, mint az első pillanatban. Mikor pedig fegyveremet leeresztettem megkocogtatták vállamat. Azt hittem, egyik kollégám az, de tévednem kellett. Megfordultam és egy ismeretlen, ocsmány pofa állt előttem, aki se szó, se beszéd, mellkasomra nyomta pisztolyát. Éreztem amint a hideg fém bőrömnek nyomódik a hülye kötelező estélyi kivágása miatt, majd azt a hasító érzést, ahogyan a forró golyó akadályt nem ismerve hasított át testemen. Nem voltam képes semmire, csupán megijedtem az új arc láttán és összeestem gyengeségemben a dördülés után. Azonnal elvesztettem az eszméletemet, majd napokig nem is tértem magamhoz. Hallottam hangokat, hogy aggódnak értem, hogy kapkodnak, küzdenek, nem adják fel, de nem tudtam nekik szólni, hogy itt vagyok. Csak hallgattam... figyeltem és vártam, hátha megmozdulhatok majd egy nap és tudathatom velük, még élek.

-Hogy jutott be? - kérdezett Nam pár pillanattal azután, hogy befejeztem történetemet.
-Nem volt megfelelően biztosítva a hely. Nem készültünk fel, mert nem tudtuk, hogy lesz ott olyan, akit komolyabban fenyegetnek. Azon az estén nem csak engem lőttek le. Két másik társam is kapott golyót és ők meg is haltak. Én voltam az egyetlen, aki kilyuggatott testtel túlélte azt a napot, a másik kettő emberünket elvesztettük. Azt mondták szerencsés vagyok, mert én csak egy golyót kaptam, a többieknél pedig biztosra ment. De ez sosem vigasztalt. Ismertem azokat, akik meghaltak, a barátaim voltak. - hallgattam el kicsit. Ritkán jutottak eszembe, de olyankor szidtam az eget, hogy mért nem engem vitt el. Nehezen küzdöttem meg a hiányukkal - Azt mondták azért volt szerencsém, mert nő vagyok és megkegyelmezett.
-Hogy nem eresztette beléd a tárat?
-Igen. Szerintük ez játszott közre. Annak férfinak is elvileg volt egy nővére és szerintük emiatt, de nem hiszek nekik, mert nem is ismerték. Őt leszerelték a többiek mielőtt egy negyedik embert is megsebesíthette volna, szóval sosem tudtuk meg, mért is tette ezt.
-Megértem. Mondjuk... elképzelni sem tudom, milyen lehet érezni, amint elhagy az élet, de igyekszek együtt érezni veled.
-Ne tedd. Rég volt. Felesleges ezen rágódni.
-Te is azt teszed.
-Nem direkt. Engem gyötör az álmom, pedig nem akarom. Úgyhogy hagyjuk is. Csak elmondtam, mert megérdemelted, ha már a pisztolyommal kellett farkasszemet nézned. Ennyi járt neked, de ne érezz együtt. Ami volt az elmúlt. Nem változtathatsz rajta és kár olyanon rágódni, ami megmásíthatatlan.
-Azért sajnálom.
-Én is. Senkinek sem kellett volna meghalnia. Mindig van más út, de ez könnyebb. - szedtem szét megint fegyverem, ami most csak két darabból állt, hisz a többi még az asztalon pihent - Gyorsabb, kézre esőbb megoldás valakit lelőni, mint beszélni vele ezzel pedig kockáztatva más életét. - pakoltam le, majd visszaültem helyemre és lefeküdtem - De ennyit az esti meséről. Aludnod kell. - helyezkedtem szokásos pózomba.
-Igen... - válaszolt, de továbbra is ülve maradt a kanapén, majd hosszú percek után megszólalt - Mikor öltél először embert? - kérdezett.
Nem, ezt nem. Nem fogom neki elmondani a múltam, semmi többet ennél, mint amit ma hallott. Így is túl sokat tud, de ennyit muszáj volt elmondanom, joga volt tudni, ha már halálra ijesztettem, ám mást nem tudatok vele. Nem válaszolok kérdésére és soha nem is fogok. Ez az én szörnyű titkom, mely ott virít az aktámba, de bárcsak ne tenné ezt. Bárcsak az a szám nulla lenne és most válaszolhatnám azt hogy, még soha. De nem tudom. Nem fogok hazudni, az igazság pedig tabu, így kussolok. A síri csend az én legjobb barátom és míg rá hallgatok, addig bajom nem eshet, mert a tudatlanság acélos köpönyegével védelmez, mely áthatolhatatlan a tiszta lelkeknek.
-Nem fogsz válaszolni ugye? - érdeklődött.
-Nem.
-Biztos nem most volt és nem is csak egy ember, vagy három volt az, akiket meg kellett ölnöd, de nem tehettél mást. - fogott a szokásos szövegbe, amit már megannyiszor hallottam pszichológusok hadseregétől - Az életedet és mások életét védted. Megmentettél másokat, talán még sokkal több embert is, mint ahányat meg kellett ölnöd, ezért pedig soha ne hibáztasd magad. Nem adtak más választást. Vagy te, vagy ők és én örülök, hogy te maradtál életben. - ezt még sohasem hallottam, ezért elkezdtem kicsit nagyobb figyelmet szentelni mondandójának. Soha, egyetlen egyszer sem mondta senki, hogy mennyivel jobb, hogy én élek és nem azok, kiket megöltem - Hiányoznál, ha nem lennél. Nélküled nem lenne olyan a világ számomra amilyen. Tudom, alig ismerlek, de így érzem. Örülök neked és kíváncsi vagyok rád és boldog vagyok, hogy itt vagy. Még ha nem is válaszolsz csak hallgatsz mindig és bunkó vagy. Én örülök neked. - dőlt el végre a kanapén - Érezném az általad hagyott űrt, ha nem lennél. - fejezte be és meglepődtem magamon.
-Sosem mondta még ezt senki. - homályosodott el tekintetem. A francba! Meggyengültem, nem szabad!
-Ez szomorú. De én most mondtam. A srácok is mondanák ezt és Danielék is és biztos vagyok benne, hogy a szüleid is.
-Hát... - sóhajtottam - Ők azt sem tudják mi lett belőlem. De a többiben lehet, hogy igazad van.
-Nem tudják mi a munkád? - lepődött meg Namjoon.
-Nem. Azt sem tudják, hogy élek-e vagy halok, de én se róluk.
-Mert?
-Nekem sosem voltak szüleim. Talán ez az oka a munkámnak. Engem sosem féltett senki. Árva vagyok Nam. Nem volt családom soha.
-Oh! - akadt el szava.
-De ne beszélgessünk. Túl sokat tudsz. Jó éjt! - fordultam oldalamra, amit még otthon sem szoktam és hátamat mutattam neki.
-Jó éjt! - súgta halkan a levegőbe én pedig hallottam hangjából, hogy gondolkozik.
Nem bírt napirendre térni a dolog felett, de nem volt ezzel egyedül. Mások is ledöbbentek, csak azoknak.... azoknak sohasem hiányoztam volna. Ők letudták annyival, hogy a szüleimnek sem kellettem, a világnak sem kellek, zsoldosnak pont tökéletes vagyok, hisz nem hiányoznék senkinek, így hát nem is féltett soha senki, de nem is sajnáltak. Csak hasznomat vették, míg kellettem, majd lecseréltek.


(Folytatjuk :D Ez kicsit hosszabb lesz mint a többi rövid sztori és lehet nem lesz benne szex, mert nincs kedvem hozzá, de még kiderül.
Facebook oldalunk --> LINK)

Rap Monster&Amelie 5. rész

-Tíz. - ült le Daniel Jihyuk mellé.
-Szerintem nyolc.
-Te méred?
-Mérd te, én most levettem.
-Ok.

-Mi tíz, mi nyolc? - érdeklődött Jungkook a srácoktól.
-Mennyi idő alatt nyomja le Aim a csávót. - válaszolt Jihyuk, míg Daniel beállította az óráját.
-Már bocsánat, hogy beleszólok, de honnan veszitek, hogy lenyomja? A csávó nagyobb darab. - hitetlenkedett Yoongi.
-Főnök akkor is lenyomja. - magyarázott Jihyuk.
-Jah. - nézett fel Daniel - Mióta ismerjük, nem verték el, ha tétre ment a harc.
-Szerintem akkor sincs sok esélye.
-Hát ha gondolod, fogadhatsz ellene, de jobban jársz, ha inkább időre fogadsz. Arra kisebb az esély, hogy elveszted. - folytatta Jihyuk az információk nyakunkba zúdítását, mikor megjelent a két küzdő fél.
-Hogy is kell ezt fogni? - jegyezte meg hangosan Amelie, miközben a terem közepére sétáltak.
-Pedig ebben vagyok a leggyengébb. - követte az egyre idegesítőbb férfi, aki már kezdte szúrni az oldalunkat, hogy ott van.
-Remélem most nem lesz igazatok és Aim veszít. - szólalt meg Jimin - Amúgy sem százas, csak nem fog most menni neki.
-Tényleg! Neki nem is szabadna mozognia. - néztem a srácokra.
-És most mit vársz? - kérdeztek - Ő a főnök, én nem szólok be neki és a te helyedben sem tenném. Ha most megalázod a másik csapat előtt biztos lehetsz benne, hogy holnap nem fogsz tudni járni a fájdalomtól. - magyarázott tovább Daniel - Inkább hagyd rá.
-Ő tudja mit beszél. - dőltek hátra a srácok, míg Amelieék felálltak a küzdőtérre.
-Hogy-hogy? - érdeklődött tovább Kook.
-Egyszer megtette, hogy pihenésre intette Aimet egy hasonló helyzetben, cserébe dühből úgy elbánt vele edzésen, hogy másnap mozogni sem bírt. - magyarázott Jihyuk.
-Pont úgy, ahogy mondja. - bólogatott Daniel.
-Akkor best of five? - kérdezett vissza az ismeretlen Aimtől.
-Igen. Győztes marad.
-Nemi szerv nem ér. - kötötte ki a férfi.
-Nem kellenek piszkos módszerek, hogy győzzek. - vette fel a harci beállást Amelie, miközben a másik banda reagált mondatára, mintha csak egy filmben lennénk.
-Kicsit visszafogom magam. - követte a másik.
-Annál hamarabb kapsz ki. - huhogott a nagy csapat mögöttük, tőlünk távol, Amelie mondatára.
-Ne a szád járjon!
-Ahogy akarod. - villantott egy mosolyt Aim, majd neki is esett.
Nem úgy tűnt, mint aki tudja, mit is csinál, inkább ügyetlen kezdőnek bizonyult ki dühből mozog. Mintha ötlete sem lett volna, hogyan is használja a botot, csak ütött mérgéből, ám a másiknak volt tapasztalata, hogyan is kell használni a fegyvert. Ő tisztában volt azzal, amit tesz, pár pillanattal később pedig ki is ütötte Aim lábait, aki hatalmasat csattant a földön, majd fejéhez lendítette a botot, de megfogta előtte. Reméltem, hogy nem verik majd egymást véresre és megnyugodtam, mikor megálltak.
-Egy null ide. - vigyorgott a férfi, majd kezét nyújtotta, hogy felsegítse Amelie-t, de az nem hagyta. Magától állt újra lábra.
-Na jó, legyen tizenöt. - változtatott Daniel az idején.
-Akkor én felviszem tízre. - követte Jihyuk, Aimék pedig újra egymásnak estek, mi meg élveztük a mozit.
Jungkook és Tae szabályosan vigyorogtak, mintha élő Mortal Kombatot néztek volna, ezért reménykedtek, hogy nagyon szoros menet lesz és sokáig el fog tartani, ám kedvük kezdett lelohadni, amikor Aim másodszorra kapott ki, mikor nem védekezett rendesen. Ezúttal orra előtt állt meg a bot, majd egy szúrós tekintetet vetett az idegen férfira.
-Kettő null ide. Még egy. - váltak újra szét.
-Sosem fogsz eljutni a háromig.
-Jelenleg nem úgy tűnik. - állt be újra a férfi önelégült vigyorral arcán. Azt hitte, már győzött.
-Mindjárt úgy fog.
-Mehetünk öltözni. Én mondtam, hogy felesleges átvedleni edzős cuccba. - magyarázott unottan Jimin.
-Ne cssss! - szóltak rá a srácok - Most jön a legjobb. Ki fog dülledni a faszi szeme. - vigyorogtak.
-Erre kíváncsi leszek. - támasztotta meg kezein fejét Suga.
Aztán úgy tűnt, a srácoknak igazuk lesz. Aimet mintha kicserélték volna, tökéletesen védekezett és néhány gyönyörű tompítás után belelendült ő is. A férfi hirtelen fel sem fogta, így puszta szerencséből nem kapta be az első erőteljesebb támadást, viszont a másodikra már nem tudott reagálni. Amelie olyat csapott lábára ami nekem fájt, majd bordáit vette célba miknek repedését szinte tisztán hallottam esküszöm, végül valahogyan sikerült beugratnia a másikat, aki rossz helyen védekezett, ezért most ő kapta füléhez Aim botjának véget.
-Kettő egy. - közölte az állást - Újra! - sürgette a folytatást, de az idegen láthatóan még mindig nem tért magához a sokkból, miszerint Aim igenis tisztában van vele, hogyan is kell használni azt a fegyvert.
Így, miközben feltűnően fájlalta oldalát, ugyan felvette a harci beállást, ám még mindig lassúnak bizonyult. Aim lágyan indított, hogy a másiknak legyen esélye, én is láttam, visszafogta magát, végül megunta és megint belehúzott. Azokat az ütéseket én éreztem és nem lettem volna a férfi helyében akit úgy elagyabugyált, mintha egy profi állt volna szemben egy kezdővel.
-Kettő kettő. - vette el botját az idegen nyakából - Fejezzük be! Most egy ütéssel foglak a földre vinni. - tette háta mögé egyik kezében fogva a botot, másikat pedig előrenyújtotta - Vagy ezt nem kéne? - nézett oldalra testőrjeinkre.
-Hagyd meg a büszkeségét. - válaszolt neki Daniel.
-Igazad van. Jó akkor nem egyből. - pillantott újra az idegenre.
-Elbízod magad, nem gondolod? - húzta száját a férfi.
-Hmm... nem. - mosolygott Aim.
Őszintén szóval én sem hittem el neki, hogy egy ütésből képes lett volna lenyomni a nála nagyobb másik felet, de nem tudhattuk meg, mert mást mutatott. Amint a férfi nekiesett ő csak szabad kezével tompított, lépkedett hátra, de támadni nem akart. Védekezett, kitért az ütések elől, míg az ellenfél csak egyre idegesebb lett, hogy nem találja el, plusz fáradni is kezdett, mire Aim szerintem megelégelte a játékot, ezért mozdult meg. Elkapta a férfi botját, majd annál fogva rántotta magához, végül fájdalmasat rúgott hasába. Túl közel kerültek egymáshoz, ám ez Amelie javára vált. Míg az ismeretlen próbált védekezni a bevitt támadásokkal szemben, addig Aim élvezte a helyzetet. Gyomorrúgása után térdhajlatába csapott egy hatalmasat, majd kezére, mire elengedte a görcsösen szorongatott fegyvert. Amelie messzire hajította azt sajátjával együtt és pusztakézzel készült lerendezni az utolsó menetet. A férfi ugyan tudott védekezni, de túl gyors volt Aim és pontos. Újra megtalálta azt a pontot bordáin, amitől már legutóbb is sokáig lógatta kezét a másik, most pedig ismét fájdalmasan felnyögött, mikor öklével cirógatta Aim. Érdekes volt látni, hogy míg az elején kis kezdőként mozgott, addig most már olyan rutinnal terítette le utoljára, mintha kicserélték volna.

-Három kettő ide. Miénk a terem. - állt a férfi felett, ki dühösen és lihegve nézett fel rá.

-Puszta szerencse. - mérgelődött.

-Más harcmodor. - nyújtotta kezét Amelie, de ahogy ő sem az elején, úgy most az ismeretlen sem fogadta el a segítséget - Nézesd meg a bordád. Néhány mozdulatodnál látványos, hogy fáj. A vak is kiszúrja, hova kell ütni.

Ám a férfi nem reagált, csak összeszedte cuccait, majd az öltözőbe indult csapatával, amit Aim nyugodtan nézett végig nem, mint egy győztes, aki büszke rá, hogy első lett.

-Na gyertek srácok. - állt fel Jihyuk - Bemelegítés.

-Héj-héj. Tartozol nekem. - szólt utána Daniel - Az én időmhöz közelebb áll, úgyhogy most te fogsz nekem ugrálni. - ment társa után.

-Jó-jó, majd megbeszéljük. - intette le.

-Nem gondoltad volna mi? - keltem fel Jiminhez szegezve kérdésem.

-Imádkoztam ellene. - nézett rám fancsali képpel, míg a többiek engedelmesen mentek Danielék után.

-Jó lesz, nyugi. Gyere. - biztattam.

Míg Aim leült végre, addig a többiekkel kezdtünk felkészülni az edzésre Jihyuk és Daniel segítségével, akik most igazán megváltoztak. Mikor velünk dolgoztak szinte mindig csendben voltak, figyeltek, nem hülyéskedtek és végezték munkájukat úgy, ahogyan egy profitól elvárható. Ám az edzőteremben teljesen kicserélődtek. Gyerekek módjára kezdtek viselkedni, hülyébbnél hülyébb poénokat meséltek és lökdösték, szivatták a másikat bemelegítés közben mialatt Aimmel beszélt Sejin, mi meg csak csodálkoztunk mindig rideg testőreinken. Nem tudtuk hová tenni őket.

-Na megyek fiúk. - sétált felén a managerünk - Hívjatok, ha baj van, de beszéltem Amelievel, ő majd visz titeket táncra.

-Rendben köszönjük. - válaszoltam a srácok nevében is.

-Ments ki engem hyung, kérlek? - próbálkozott Jimin, míg Sejin az ajtó felé sétált.

-A-a. Menni fog. Hajrá fiúk! - tűnt el, Jimin pedig elszomorodott.

Lassan visszamászott hozzánk, míg Amelie továbbra sem állt fel a padról. Csak ivott egy kicsit, de semmi mást nem tett, csupán végig szemlélt minket, én pedig őt. Láthatóan nem volt formában, fáradtnak és megviseltnek tűnt, mint akit napok óta betegség gyötört és most is csak akaratereje miatt vánszorgott be hozzánk. Biztos a kis összetűzés nem tett jót neki, így muszáj volt pihennie. Szinte mindannyian azt hittük, hogy csak a bemelegítés alatt fog ücsörögni, de végül kiosztotta Danieléknek a feladatokat, hogy miket mutassanak és gyakoroljanak be velünk, ő pedig maradt a padon, lehajtotta fejét, majd pihent tovább. Kezdtem érte aggódni. Tényleg nem kellett volna felvennie a kesztyűt az ismeretlen ellen, kinek csapata tornázásunk közben osont ki a teremből és tűnt el végleg. De nem volt lehetőségem, hogy kifejtsem aggodalmam, ugyanis Jihyukék nem hagyták. Kemény edzésbe kezdtek, rendesen szerettek volna oktatni, főleg főnökük előtt, ennek pedig mi ittuk meg a levét. Most megéreztük, milyen erősek is valójában, mennyire lendületesek és összeszedettek, holott az edzés elején még kisgyerekeknek tűntek, amint egymást heccelték. Viszont hál'istennek mindenkinek kellett valamit javítani munkáján, így mikor én is túlestem a gyakorláson végre volt pár percem és leültem Aim mellé, aki abban reménykedett, hogy a víz majd meggyógyítja, így sűrűn kortyolgatott üvegéből.

-Pihenned kellene otthon az ágyadban. Fel sem szabadott volna kelned.

-Semmi bajom, de kedves, hogy aggódsz.

-Rosszul vagy. Látszik, hogy néha forog veled a világ.

-Csak pillanatnyi zavar. Semmi bajom. - tette le végre vizét.

-Akkor is pihenned kéne. - pillantottam a fiúkra - Nem szeretjük, ha valaki miattunk van rosszul. És ha már boldoggá szeretnél tenni minket, - néztem újra rá - akkor pihensz és nem edzel.

-Nem akarlak titeket boldoggá tenni, csak felkészíteni az esetleges támadásokra, hogy megtudjátok védeni magatokat.

-De akkor is pihenned kell.

-Majd fogok. - pislogott rám lassan, végül kihúzta magát és a gyakorlatozókat követte figyelemmel.

-Mikor?

-Ha meghaltam.

-Viccnek is rossz.

-Nem vicc. - pillantott rám, majd vissza Danielékre, miközben előredőlve megtámaszkodott térdein.

-Mindig ilyen mogorva vagy?

-Ez a munkám.

-A gorombaság?

-Nam, kedves tőled, hogy foglalkozol velem, de nem foglak közelebb engedni. - nézett újra rám - Nem fogok veled csevegni, nem fogom elmondani a kedvenc fagyimat, vagy tévéműsoromat, azt sem fogod soha megtudni, hogy hogyan iszom a kávémat.

-Szójával. - vágtam rá, mire összehúzta szemöldökét.

-Jobban kell figyelnem. - dőlt újra hátra és nagyot sóhajtva nézte társait, hogy hogyan oktatnak.

-Mért olyan nagy baj, ha tudok rólad valamit?

-Mert semmit sem tudhatsz rólam. Te csak egy munka vagy olyan, mint a többi. Nem barát, nem ismerős. Munka. És munkába nem visszük bele a magánéletünket.

-De mi van, ha én akarom?

-Az nem számít, hogy te mit akarsz. - állt fel és otthagyott. Azt hiszem felidegesíthettem, ezért ahelyett, hogy vitatkozott volna velem, inkább továbbállt - Jó! Következő. - ment a többiekhez és magyarázni kezdett.

Folytatta az oktatást, mintha mi sem történt volna. Én viszont nem bírtam úgy tenni. Minél többet beszélgettünk annál biztosabb lettem benne, hogy meg akarom ismerni. Tudni akarok róla mindent, naponta akarok vele csevegni és azt is el szeretném érni, ha ő írna nekem, pusztán azért, hogy meséljen napjáról. A barátja akarok lenni és több. Ezért pedig kitartóan fogom zaklatni, míg meg nem adja magát.

Végül nem sikerült belőle több információt kicsikarni. Onnantól, hogy felkelt ő is edzeni, egy pillanatra sem pihent meg. Csupán minket hagyott leülni, míg Danielel gyakoroltak, én pedig kihasználtam a lehetőséget és elkaptam Jihyukot.

-Jihyuk! - vágódtam le mellé, míg kortyolás nélkül öntötte le a vizet torkán - Mit tudsz Aimről? Mért mogorva velem? Nem tudok vele beszélgetni, semmit sem mond el. - panaszkodtam, majd mikor kis szünetet tartott az ivásban válaszolt.

-Ez munka, a munkába nem keverjük a magánéletünket. Nem fog veled beszélgetni.

-De ti beszélgettek, meséltek, barátaink vagytok.

-Mert ahhoz, hogy bízzatok bennünk, ez kell. De ő nem lesz veletek ennyit. Ez csak ideiglenes, rövid idő.

-Ahhh! - sóhajtottam bosszankodva, ő pedig újra inni kezdett. Elgondolkoztam... talán valamivel rá lehet venni, hogy segítsen - Mit kérsz érte, hogy segíts? - néztem rá.

-Umm. - nyelte le utolsó kortyát - Nem tudsz megvesztegetni, nem vagyok olyan.

-Zsoldos vagy. Pénzért kockáztatod az életed értünk. Szóval mibe kerül, hogy segíts összeszedni Aimet? - ám haragosan pislogott rám sokat, mielőtt válaszolt volna.

-Te fel akarod csípni a főnököt?

-Így is fogalmazhatunk.

-Hmm... - pillantott a küzdő párosra.

-Szóval?

-Gondolkodok! - mordult rám, ám tekintete Amelien ragadt.

-Bocsánat. - dőltem hátra és vártam.

-Nem mondod el neki. - fordult pár perc után felém.

-Ennyi? - lepődtem meg.

-Ha megtudja, hogy segítettem, kitöri a kezem.

-Rendben.

-Ok. - tette el üvegét, majd felpattant - Főnök! - kocogott a pároshoz, miközben Danielt épp felsegítette a földről az említett.

Nem hallottam, miről beszélnek, de Aim nem tűnt túl boldognak attól, amit Jihyuk mondott neki.

-Akkor mi megyünk is! - álltak este dormunk ajtajában a fiúk miközben épp elköszöntek - Holnap találkozunk. Aztán ne húzzátok fel a főnököt!

-Igyekszünk. - ültem a kanapén és magamban örültem, mint majom a farkának - Köszönöm. - súgtam még oda az épp induló testőrjeinknek.

-Csak ügyesen! - vigyorgott rám Daniel, majd már lépte is át a küszöböt.

-Főnök már jön fel. Jó mulatást! - köszönt el mosolyogva Jihyuk.

-Nektek is. - álltam fel, hogy az ajtóhoz sétálva abban állva láthassam Aimet útja közben felénk.

Miután a kilincs gazdát is váltott már hallottam, amint Amelie, összefutva Daniellel, beszélgetésbe kezdett. Húzták egymás agyát, hogy kinek is lesz jobb estéje, ugyanis így Aim maradt le a buliról, nem mintha menni akart volna a fiúkkal ellentétben, a rajongók által okozott bonyodalmak miatt azonban nem tudtak, mert dupla védelmet kaptunk estére és maradniuk kellett volna, ha nem nyomták volna le főnöküket. Az edzőteremben ugyanis kihasználták, hogy nincs jól. Kihívták egy kis mérkőzésre, ketten egy ellen, mert még így is kételkedtek győzelmükben. Jihyuknak nem is sikerült elnyernie Aimtől a kényszer szabadnapját, ám a fiatalabb Danielnek már könnyebb dolga volt, mert míg két társa egymás ellen küzdött, addig ő Amelie gyengeségét leste, szerencsére pedig meg is találta. Jihyuk ebben bízott és mikor Aim mondta, hogy utoljára a kis kopaszt akarja legyűrni, megkönnyebbült. Daniel lendületesebb, erősebb, bátrabb volt társánál, győzelménél viszont a főnökük annyit mondott hogy, csupán azért diadalmaskodott, mert fiatalabb, mint ők. De ezek szerint velünk egy idős lehet... bár Jihyukról sem tudtuk soha, mennyi idős.

-Mit ácsorogsz itt? - jelent meg a folyosón Aim - Befelé! - lépkedett felém szokásos táskájával vállán - És ha fan vagyok? - húzott is el mellettem be a lakásba, én pedig fordultam utána.

-De nem vagy az.

-De lehetnék. - dobta le cuccát a kanapé elé - Na! - állt felém nézve - Ajtó csuk és zár!

-Zárom is. - tettem amit mondott - De vannak a portán is nem?

-Épp váltás van. Ilyenkor a legkönnyebb beosonni. - ült le, amint kattant a zár.
-Milyen napod volt? - próbáltam beszélgetni, ezért vidám arccal álltam meg előtte.
-Hosszú. - pislogott, én pedig több válaszra számítottam.
-Ennyi?
-Jah.
-Veled nem lehet beszélgetni. - húztam számat.
-Munka.
-De most itt leszel reggelig.
-Délutánig. - szólt két mondatom között.
-Akkor addig. Nem hallgathatsz. A fiúkkal mindig beszélünk. Kell valaki, aki más életet él, mint mi, és mesél róla. - biztattam.
-Hmmm.... nem tudom, még meggondolom. De most követem a doki ajánlását, ha megbocsátasz és fekszek. - dőlt el a kanapén, majd a plafont kezdte bámulni.
-Kérsz valamit?
-Nem, köszi. Ettem mielőtt jöttem.
-Oké. - maradtam ott szótlanul vele, ami őt nem zavarta, de engem nagyon. Gondolkoztam, hátha tudok valamit - És ha mesélek egyet én, egyet te?
-Mesélhetsz.
-Végre valami. - ültem le mellé a földre és belefogtam. Igazából nem tudtam, miről is kéne neki beszélnem, így hozzáláttam ahhoz, hogy a fiúkkal mikről szoktam. Meséltem kicsit, hogy milyen velük a munka, meg azt is elmondtam neki, mennyire nagyra tartják. Vagyis a szavaikból én mit vettem le, majd próbáltam kérdezgetni, de nem nagyon válaszolt.
-Úgy volt, hogy én is mesélek meg te is.
-Azt mondtam mesélhetsz, nem azt, hogy elfogadom az ajánlatodat. De meséltem. Mondtam pár dolgot.
-De jobban.
-Túl sokat akarsz Nam, nem gondolod?
-Nem.
-Hahh.... idolok. - sóhajtott.
-Ezt most mért mondod?
-Mindig akartok mindent és nem fogadjátok el a nemet. Ha valami nem úgy van, ahogy ti akarjátok, akkor már megy a hiszti, meg a harc és idegesítőek vagytok.
-Ez nem igaz!
-Most is ellenkezel, mert neked nem tetszik.
-Hmmm. - hunyorogtam rá, bár nem látta, hisz egy pillanatra sem nézett rám.
-Nam kész a vacsi, teríteni kéne. - jelent meg Jin - Szia Aim! - üdvözölte, hisz még nem is találkoztak mióta edzés végén szétváltunk.
Amelie azonban csak köszönt neki, miközben felemelte a kezét, nekem viszont ugranom kellett és terítenem a csapatnak. Kivételesen nem rajongtam érte, hogy nekem kellett összeszednem a srácokat enni, a különlegesség kedvéért pedig én voltam az, aki felajánlotta a fiúknak, hogy most egyen mindenki ott, ahol akar. Szerettem volna, ha Aim pihen, meg... tudok vele kettesben beszélgetni, de felkelt. Mondta, hogy nem, együk rendesen, majd elment járőrözni egyet. Bevallása szerint nem akart zavarni, ezért a vacsoránál sem szeretett volna jelen lenni, sem máskor. Került minket, amennyire tudott és csupán a kanapét foglalta el, de nem is volt most ez probléma. Mindenkinek akadt éppen szabadideje, hogy nem mehetett senki sem próbálni, vagy a stúdióba, így végre animézhettünk, filmezhettünk, telefonálhattunk és beszélhettünk a családdal. Szóval azt tehettük, amihez kedvünk volt.
-Amelie? - jött ki Jin, kezében takaróval és párnával.
-Zuhanyzik. - ültem a földön és telefonomat bambultam.
-Ohh. Akkor majd ezt add oda neki. Kivettem az ágyamból a vendég ágyneműt. Frissen lett elrakva, nem használta még senki. - tette le a kanapéra.
-Köszi.
-Hogy haladtok? - érdeklődött barátom.
-Húúú nehezen. - tettem le a mobilom és felpillantottam rá - De meglesz. Nem adom fel.
-Ne is. Hajrá Nam! Nagyon menő leszel, ha ilyen barátnőd lesz. - fordult vissza szobájába.
-Nem akarok menő lenni. Az nem érdekel.
-Tudom-tudom. - szólt vissza - Jungkook! - futott össze a maknaeval, bár nem láttam, csupán hallottam.
-Mi va'!? - kérdezett vissza a kisebb, kinek hangjába is érződött, hogy mennyire meglepett.
-Öltözz fel!
-Minek?
-Mert vendégünk van!
-És? Szokott.
-De most egy hölgy.
-És?
-Jungkook!
-Jóvanna! Csak ne üvöltözz már.
-Köszönöm.
-És Jiminnek nem kell? - hallottam a kérdést bár halkult, amint távolodott Kook a szobánk felé.
-Mert? Ő is póló nélkül mászkál? - hallgatott el egy pillanatra Jin, gondolom míg benézett a fiúk szobájába, majd újra felmordult - Jimin!
-Öltözök!
-Ajánlom is! - én meg csak kuncogtam magamban, hogy a dorm anyukája ébren van és járőrözik, majd kezembe vettem újra telefonomat és pötyögtem tovább, miközben már a kupi vált vita tárgyává. Ám nem sokáig nyomkodtam mobilomat, mert Aim kirontott a fürdőből.
-És? - fogta füléhez telefonját, miközben nekem kikerekedtek szemeim. Csuromvizes volt haja, rajta pedig összesen egy pizsamanaci, egy melltartó és egy fekete golyóálló mellény lógott, ami nem volt összehúzva. Biztos akkor kaphatta fel. Meglepett. Fel sem tűnt, hogy rajta lett volna, soha - Megyek azonnal. - tette le mobilját, majd az egész táskáját kiborította és darabokban heverő fegyverét egy pillanat alatt összerakta - Marad! - nézett rám határozottan, miközben megigazította mellényét, ami így már bevetésre készen állt, majd indult is az ajtó felé, feltépte, végül kivéve belőle a kulcsot kilépett rajta, kívülről bezárta, aztán már ott sem volt.

(Folytatjuk :D Remélem elnézitek az üresjáratot, de lesz mostanában még ilyen. Nyáron meg igyekszek sokat írni. Viszont! Úgy gondoltam, hogy ha lesz ihletem a vonaton, akkor írok rövid kis skicceket, amik főleg apró szösszenetek lesznek. Csuki kis rövid, pár perces love sztorik főleg. Remélem majd örülni fogtok neki :D meg lesz erőm is ><
Levélküldés --> LINK
Facebook oldalunk --> LINK
Bangtan Boys Hungary kérdőíves nyereményjátéka. --->LINK)