J-Hope POV
Mindig is sokra tartottam az emberi kapcsolatokat. Na nem úgy, mint mások. Én a barátokról azt hittem, nincs olyan vita, amit nem lehetne megoldani velük. Mert barátok és nem párok, akikkel tökéletesen passzolnunk kell, hanem olyan emberek, akikre számíthatunk, ha baj van, akikkel egy-egy vita után kiegyezhetünk annyiban, hogy igen, mások vagyunk, de nem is kell egyformáknak lennünk. Úgy gondoltam, ők azok, akik mindig mellettünk lesznek és nem felejtik el mindazt, amit értük teszünk. Ám az évek során túl sokszor kellett csalódnom. Mindannyiszor azt hittem, csupán én nyúltam mellé, valamit én rontottam el, biztos az én hibám volt, rossz barát voltam, rossz ember. Mindig magamban kerestem a hibát és töretlenül hittem benne, én vétettem. De sajnos egy idő után az, ami nem nyer megerősítést, még ha teljes szívünkkel is hiszünk benne, életünket is feltettük volna rá, lassan megváltozik a mi szemünkben is. Elvesztjük töretlen bizalmunkat, ahogyan én is tettem. A megüresedett baráti helyekre lassan már nem kerestem embert, nem bíztam annyira többé senkiben, mint régi ismerőseimben, akikért mindent megtettem. Az, hogy én rontottam, csakis az én hibám, szintén megváltozott az idő múlásával. Átgondoltam a dolgokat és rájöttem, ha jelentettem volna valaha is annyit nekik, mint amennyit ők nekem, akkor nem csak én lettem volna az, aki a másikért küzd. Nem én mentem volna mindig vissza hozzájuk, kértem volna bocsánatot azért, ami nem az én vétkem volt, hanem egyszer talán, legalább egyszer, ők léptek volna a tettek mezejére. Ők adták volna fel igazukat látszatra és mozdultak volna azért valamit, hogy újra beszélő viszonyban legyünk. De sosem tették ezt, sosem akarták megvitatni normális keretek között a dolgokat, inkább hisztizve, vitatkozva leléptek, majd tőlem várták, menjek vissza. Ám ebből egy idő után elege lesz az embernek. Megunja, hogy mindig ő adja fel az elveit, mindig ő tér haza a barátjához, akivel amúgy azért veszett össze, mert annak éppen szar napja volt és az is problémának bizonyult számára, hogy miért annyit mutat az óra, amennyit. Egyszer betelik a pohár és az embernek elege lesz.
-Nachost is kérnék még. A legnagyobb fűszerest sajttal. Köszönöm! - vártunk utolsó emberünkre a moziban, hogy mehessünk végre a filmre.
-És milyen szöveggel utasította el? - közben egyik tagunkat faggatták, ki éppen csajozási tanácsokat kért tőlünk. Én természetesen hallgattam, nem szólaltam meg, ha nem volt életbevágóan fontos mondandóm.
-Nem emlékszem már pontosan.
-Hogy pasija van?
-Nem-nem. Biztos nem. Valami oltás volt a részéről.
-Akkor meg minek aggódsz? - szólt bele Yoongi.
-Mert többször is láttam már, hogy próbálták felszedni és minden alkalommal lekoptatta a pasikat.
-Lehet csak normális szövegre vágyik, mert a többi valami hülyeséggel kezdte. A cicással, vagy a "Mi a helyzet?" baromsággal. Ezeket nem szeretik. - beszélgettek tovább, én pedig csak hallgattam.
Nem igazán érdekelt a téma, mert beleszólni nem akartam. Nem szerettem volna, ha az én tanácsomat fogadja meg, ami végül rosszul sül el, ellövi minden lehetőségét és akkor meg én leszek a rossz. Pont ezért voltam csöndben szinte mindig. Amúgy sem álltunk egymáshoz olyan közel a többiekkel. Csak volt egy közös ismerősünk, aki szeretett engem is ráncigálni néha ide-oda, hogy szocializálódjak, de semmi több. Őszintén szólva még vele sem beszélgettem sokat. Tartottam a kitűzött távolságot mindenkitől, nem kockáztattam akkor már semmit.
-Hoseok! - üvöltött át a soron a csaj problémákkal küzdő - Te mit javasolsz?
-Semmit! - válaszoltam a legszélső helyről.
-Adj neki valami tippet! - bökött oldalba ismerősöm, mire csak fintorogtam.
-De biztos van valami ötleted.
-Nem akarok tanácsot adni, mert ha meg nem válik be és elbuksz miatta mindent, akkor az az én hibám lesz. Szóval tedd azt, amit te jónak látsz. - fejeztem be szövegem - Ez megfelel? - kérdeztem halkan?
-Nem.
-De... Javasolj te is valamit! Nem tudom, mit kéne tennem. Mindenki elmondta a véleményét, csak te maradtál!. - faggatott tovább.
-Ez nem igaz. Én is elmondtam a véleményem. Többet nem tehetek.
-Akkor inkább hanyagoljuk a témát. - terelte el a beszélgetést Namjoon - Kezdődik az előzetes. Moziban vagyunk, élvezzük ezt!
Ezzel megmenekültem a további faggatózástól és végre azt csinálhattam, amiért odamentem. Bár nem érte meg a kimozdulást, mert közel sem volt olyan jó a film, mint vártam. Így a nap fénypontja továbbra is ismerősöm problémája volt, ami megoldásra várt, melyben én nem kívántam segítő tanácsot nyújtani, ezért a lehető leghamarabb leléptem mondván, másnap dolgozok, korán kelek és még sok dolgom van otthon, pihenni szeretnék. Természetesen semmi kifogásuk nem volt, amúgy sem ragaszkodtak hozzám, így minden gond nélkül ott tudtam hagyni őket a kis csajozós gondjukkal a plázában és hazaloholhattam.
-Nem mozizni vagy? - érdeklődött lakótársam aki az étkezőasztalnál ülve olvasott.
-Ott voltam. - pakoltam le cuccaimat.
-És?
-Szar film volt. Te mit csinálsz itthon? Nem randin vagy?
-Hülye csaj volt, lepattintottam. - tette le könyvét.
-Hülyébb, mint az, amelyik játéknak fogta fel a csokiautomatát?
-Annyira azért nem, de jól elbeszélgettek volna az biztos.
-Mázlista vagy.
-Az tuti.
-Mostál? - érdeklődtem, mert tényleg volt egy-két dolgom még aznap.
-Nem. Szabad minden.
-Kösz. - indultam is teendőim elvégzésére.
Vele sem beszélgettem sokat, csak a minimumot, bár ő tudta a teóriám, elfogadta és nem akart többet. Csak együtt laktunk, szerinte pedig nem kötelező ezért pajtiknak is lennünk. Emiatt mondjuk nagyon megkedveltem, mint lakótársat. Végre nem egy nyomulós, azért is tudni akarok rólad mindent, legyünk öribarik idegesítő kis bolhát kaptam, de nem is egy bunkót, akiről nem tudok semmit.
Ráadásul sosem zavart meg semmiben, bármire meg lehetett kérni és alkalmazkodott azonnal. Pont emiatt tudtam minden alkalommal haladni a dolgaimmal rendesen, ahogyan ezúttal is. Viszonylag gyorsan készen lettem, még vacsorát is tudtam csinálni magamnak időben, majd beülve a tévé elé néztem meg kedvenc sorozatomat. Szokásos napi rutinom ment, amit az évek alatt úgy megszoktam és semmiért sem változtattam volna rajta. Míg fiatalabban szerettem azt, hogy egy biztos napi pontom sincsen, addig idősebben pont ez volt az, ami borzasztóan tudott idegesíteni. Ezért amennyire tudtam már összeállítottam magamnak egy biztos beosztást, melytől sohasem tértem el.
Igen, így kicsit magányos voltam, főleg mikor azt láttam, másnak milyen jó baráti kapcsolatai vannak. De olyankor mindig eszembe jutott, hogy egyszer csalódni fognak a másikban és ugyanúgy végzik, ahogyan én. Elvégre szüleimnek sem voltak legjobb barátaik, akikkel mindennap találkoztak, beszéltek, programot szerveztek. Csak régebbi ismerősök, kikkel néha összefutottak, kiknek olykor-olykor meséltek, de igazán senki sem tudott róluk mindent. Ők sem bíztak már olyan mértékben kívülállóban és pont ezért gondoltam, így van jól. Nem is kell ilyen közeli barát, mert egyszer úgyis eltűnik örökre, elég csak, ha van néhány ismerős, az tökéletesen megfelel.
-Szia anya! - mentem át a Holdújév hétvégéjén szüleimhez. Amikor csak tudtam meglátogattam őket, mert velük tudtam bármiről beszélgetni és húgommal is.
-Már vártunk kisfiam. - ölelt meg - Milyen volt az utad?
-Hosszú, fárasztó. - haladtunk beljebb a házba.
-Akkor csak a szokásos.
-Igen.
-Hoseoooook! - sétált hozzám testvérem és megölelt - Olyan ritkán látlak.
-Seoulba kéne költöznöd és akkor többször találkoznánk.
-Nem hagyom hátra a barátaimat.
-Mindig ezt mondod, de hidd e, ők megtennék akármikor.
-Még mindig negatív vagy.
-Csak reális. Szia apa! - köszöntem utolsó családtagomnak is.
Imádtam hazamenni abba a házba ahol felnőttem, mert ott sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, mint bárhol máshol. Őszintén beszélhettem bármiről és sohasem lett az a vége, hogy többet nem álltunk szóba egymással, vagy otthagytuk volna a másikat valami miatt. Tényleg szerettem otthon lenni, csak édesanyám egy kérdése bosszantott mindig.
-Barátnővel, hogy állsz kisfiam? - ült le mellém a kanapéra.
-Folyamatban, mint mindig anya.
-És a barátaiddal mi a helyzet? Jisso mindig azt mondja, neked nincsenek és aggódik miattad. De azóta sincsenek?
-Nincs ilyenekre időm. Sokat dolgozok.
-Azért néhány korodbelivel összebarátkozni, péntekenként néha-néha bulizni menni biztos lenne időd.
-Szoktam.
-Tényleg? Szoktál szórakozóhelyekre menni és úgy viselkedni, mint a fiatalok?
-Az nem az én világom anyuka.
-Most vagy fiatal, most kell ezeket megélni, még ha nem is a te világod. Később bánni fogod, hogy kihagytad.
-Dolgozok inkább és gyűjtök, hogy ne legyen gond a pénzre. Szerintem az sokkal hasznosabb. - cseverésztün, miközben apa és a húgom szokásosan teljesen mást csináltak, mint mi, így a közelünkben sem voltak.
-És közben kivel beszélgetsz? Kinek mondod el az olyan gondokat, amiket nekünk nem lehet?
-Nem kell feltétlenül ezeket elmondani valakinek. - forgattam szemeimet. Mindig azzal fárasztott, hogy szocializálódjak jobban, ahogyan régen, de feleslegesen firtattuk ezt.
-Kisfiam. Az ember társas lény, szüksége van barátokra. Olyan emberekre akiknek bármit elmondhat.
-Tudod jól anya. Voltak, de hányszor estem pofára? Te is ott voltál. Egyszer sem sült el jól a dolog. Most barátkozzak olyannal aki lefekszik a barátnőmmel, vagy aki csak addig beszélget velem, míg szüksége van valamire, majd szarik a fejemre. Esetleg azzal, aki meg csak azért ír, hogy anyagilag támogassam? Anya, én igazán hálás vagyok, hogy aggódsz értem. - fogtam meg kezét - De nem kell. Jól vagyok, jól élek, semmi bajom. Ne aggódj!
-A fiam vagy. Mindig aggódok érted ahogy kiteszed a lábad a házból.
-Tudom. De akkor legalább azt lehetne, hogy nem beszélünk erről többet? - kértem azt, amit mindig.
-Rendben. De akkor most még feleség jelölted sincs?
-Hah... Mondom az is folyamatban van. - tért át kedvenc témámra.
Ezektől függetlenül szerettem ott lenni, az igazi otthonomban azokkal az emberekkel, akiket szerettem. Kicsit jó volt elengedni magam és újra szüleim kisfiának lenni, aki kap ebédet az asztalra, csak segítsen megteríteni. Imádtam ezt a kényelmet, bár sosem tartott sokáig. Fájó szívvel léptem ki minden alkalommal azon a bizonyos ajtón, de akkor már kész tervekkel, hogy mikor is térek majd vissza. Az volt az egyetlen, ami miatt nem szomorkodtam annyira.
-Hazaértem! - dobtam le cuccom az ajtóban és szóltam lakótársamnak. Ha hosszabb időre megyünk el akkor rendszerint így szoktunk visszatérni. Ezt különböző nem várt és kellemetlen meglepetések miatt vezettük be.
-Ez remek, de itt ülök az asztalnál. - válaszolt.
-Bocs. Azt hittem a szobádban vagy.
-Nem baj. Milyen volt?
-Szokásos. - vettem le kabátom és cipőm - Minden rendben itthon?
-Igen. Nem történt semmi új. - állt fel helyéről, majd kezében újságjával indult szobájába, én pedig cuccaimmal a sajátomba. Ám az ajtómban megtorpantam.
-Te hogy kerülsz ide? - pillantottam meg egy nem várt vendéget az ágyamon ülve.
-Jah, igen! Őt elfelejtettem! - kiabált nekem lakótársam - Jött egy vendéged, aki elvileg a barátod és nem akart elmenni, így beengedtem! Szívesen! - zárkózott be.
-Segítségre lenne szükségem. Mindenki más haza ment, senki sincs a környéken, nem tudtam kihez menjek. - kezdett is bele mondandójába.
-Mondjuk haza? - fogtam még mindig a kilincsem.
-Nem akartam egyedül lenni. A család elutazott vakációzni, de én maradtam.
-Minek?
-Gondoltam most végre sikerül előre lépnem a lánnyal.
-És nem.
-Nem igazán. - rázta fejét.
-De miért pont hozzám jöttél? Nem hiszem el, hogy nem lett volna valaki. Valaki... jobb ember erre.
-Csak te vagy még olyan barátom a környéken akire számíthatok. - legszívesebben rávágtam volna neki, nem vagyok a barátja, csak ismerőse, de inkább sóhajtottam egy hatalmasat a goromba válasz helyett - Mondjuk mikor először jöttem nem voltál itt.
-Először?
-Két napja. Jah, azért bocsánat. Elfogyott a kimchid.
-Sunghak! - indultam lakótársam szobájához, de nem engedett be végül - Nem gondolod, hogy szólnod kellett volna, ha napok óta itt van? Másodszorra pedig miért engedted be?
-Miért, ha szólok, meg tudtad volna oldani szegény gondját? Mellesleg meg nem lopott el semmit. Ne morogj!
-Még el kell beszélgetnünk erről az együttlakásról. - tértem vissza saját szobámba és ezúttal már becsuktam az ajtót - Szóval, miben kéne segítenem? - ültem le székemre.
-Azt hittem, jól kijövünk a lánnyal. Meghívott magukhoz vacsorázni és nagyon örültem, hogy már most bemutat. De ehhez képest borzalmas volt az este. Bármit mondtam a szülei belekötöttek, ami nem is érdekelt volna, de a lány velük tartott. Én ezt nem értettem hyung. Miért nem maradt inkább csöndben? Vagy ha ennyire utál és lenéz akkor miért hívott meg? Ráadásul a végén úgy köszönt el tőlem, mintha minden rendben lenne és ő lenne a Világ legszentebb lénye. Olyan megalázó volt!
-És ehhez miért kellek én?
-Nincs senkim a közelben és most társaságra lenne szükségem.
-Az, hogy megbeszéled a többiekkel, nem elég?
-Gyorsan elhadartam telefonba és letették. Nem foglalkoznak most velem, jobb dolguk is van. - ült szomorúan az ágyamon, mint egy kidobott kiskutya.
Szívem szerint hazaküldtem volna, hiszen mit kezdjek én vele, nem vagyunk jóban ennyire, azt sem tudom, miről beszélgessek vele, de megszántam. Fene a jó lelkemet, maradhatott. Persze mikor ezt eldöntöttem már éreztem, ebből megint én fogok rosszul kijönni.
-Rendben. Maradj amíg jobban nem leszel.
-Igazán? - nézett fel rám csillogó szemekkel.
-Igen, de ne éld bele magad. Csak pár nap maximum.
-Köszönöm hyung! - indult felém.
-Nana! Semmi ölelés, tudod.
-Bocsánat. - torpant meg - Nagyon köszönöm!
-Semmiség. - sóhajtottam nagyot, majd dolgomra is tértem.
Kipakoltam a használt ruháimat és mosásba kezdtem, míg ő az ágyamon heverészett tévénézés közben. Igazából nem tudtam, mit kéne csinálnunk, de miután kitakarítottam a lakást, ami amúgy nem volt terveim között, csak valami elfoglaltság kellett, hogy minél kevesebb időt kelljen vele töltenem, rendeltünk magunknak vacsorát. Legalább arra az időre volt témánk, de utána persze a síri csend honolt kettőnk között, amit egy-egy ügyetlenebb kezdeményezése szakított meg. Valóban, nem álltunk egymáshoz közel, ez virított rólunk, ezért pedig kommunikálni sem tudtunk valami jól. Ám szerencsére én hamar elfáradtam és mehettem aludni.
-Akkor itt éjszakázol? - álltam szobám ajtajában pizsamában.
-Igen, ha nem gond.
-Rendben. Pizsamát mindjárt keresek neked. - nyitottam ki szekrényemet - A fürdőt már ismered, nyugodtan használj bármit. Én kint leszek, ha kellek. - vettem elő neki ruhát és az ágyra is dobtam.
-Nem itt alszol?
-Nem, itt te alszol.
-Elférünk itt ketten is. Gondoltam beszélgetünk még elalvás előtt, vagy keresünk valami filmet.... nem tudom. - próbált maradásra bírni.
-Nem igazán tartom jó ötletnek, hogy együtt aludjunk.
-Talán mert... meleg vagy?
-Mi?! - lepődtem meg - Ezt meg honnan veszed?
-Sosem hallottam még csajozós sztorikat rólad, barátnőről sem tudok. Egyszer kérdeztem a többieket, hogy miért nem, de ők sem tudtak semmit, akkor gondoltam, hogy lehet ezért. De akkor nem vagy az.
-Nem. Hetero férfi vagyok. Attól, mert nem tudtok rólam személyes dolgokat még nem vagyok meleg! - ez felidegesített. Így legyen kedves, meg szociális lény az ember. Melegnek nézik az ismerősei.
-Oké, jó. Most már ezt is tudom. De én viszont nem szeretném egyedül tölteni az estét vendégségben. Kérlek hyung! Elférünk simán. Majd nem érek hozzád, esküszöm. - könyörgött azokkal a hatalmas szemeivel. Tudtam, hogy meg fogom bánni, ha marad.
-Menjél fürdeni, addig kitalálom. - zavartam el inkább míg erőt gyűjtöttem.
Hamar végzett, de nekem annyi idő elég is volt, hogy tökéletes megoldást találjak. Elkértem kedves lakótársamtól matracát, amire mindig kifekteti haverjait, ha egy hosszú este után nálunk kötnek ki, és én arra dőltem le a földre.
-Neked kéne az ágyon aludni, hisz te vagy a házigazda.
-Pont ezért kell neked az ágyon aludni. Mert te vagy a vendég. Sokáig szeretnél még fent lenni? Fáradt vagyok.
-Ezt a filmet gondoltam megnézem még. Zavarok? Kikapcsoljam?
-Nem. Nézzed csak. Csak ne hangoskodj és a végén kapcsold ki. Akkor nem zavarsz. - fordultam oldalamra.
Végül sikeresen elaludtam a filmen pont úgy, ahogyan terveztem, a kis kölcsönmatracon pedig egész jól pihentem. Meg is lepett reggel, mikor felkeltem, hogy nem fáj semmim. Viszont akkor láttam, nem csupán én szenderültem álomba a tévé kellemes zajára, hanem vendégem is, így bekapcsolva maradt egész estére. Lekapcsoltam az elektromos kütyüt és laptopomat összeszedve másztam ki a nappaliba. Ott töltöttem időmet, míg fel nem kelt ő is. Megetettem, ahogyan házigazdának illik, miközben próbáltunk megint beszélgetni, természetesen sikertelenül. Nem volt meg a közös hang, de őszintén szólva nem is kerestem. Nem igazán szerettem volna vele jobban összemelegedni, ám ő máshogy gondolta, ami megmutatkozott egész nap mindaddig, amíg nem kapott egy üzenetet a bizonyos lánytól, hogy randizzanak.
-Szerintem amúgy, nem jó ötlet. - próbáltam óvatosságra inteni.
-Miért ne lenne az? Látni akar! Kedvel! - boldog volt, de azért valahol féltettem... hogy megint nálam fog kikötni.
-Gondolj csak bele, hogyan viselkedett veled. Szerinted mennyire tart téged az a lány? Szerintem nem túl sokra. Vigyáznod kéne vele és messzire elkerülni. Az ilyenek csak kárt okoznak.
-Nem is ismered! - förmedt rám.
-Ez igaz. De tudom, hogyan viselkedett veled legutóbb. És azt talán nem kéne megtűrnöd.
-Azt sem tudod miről beszélsz! Ő csak nem akart a szüleinek ellentmondani. - viselkedett egészen máshogy, mint előző nap. Nem is számítottam jobbra. Kis remény felmerült és ilyenkor az emberek általában ilyenek. Hinni akarnak abban ami nem igaz - Ő egy remek, jószívű, kedves lány.
-Az tegnapiak alapján, nem az. Tegnap egészen mást meséltél róla. Ne szépítsd meg csak azért, mert szeretnéd. Van még helyette ezer más szép lány. Inkább nézz egy normális után. - magyaráztam neki nyugodtan. Valahol éreztem, felesleges és talán pont ezért nem idegeskedtem.
-Egész eddig, ha valamiben kértem a véleményedet, nem mondtál semmit. Most nem kértem. Csak arra lenne szükségem, hogy támogass, mint a barátom. - morgott.
-Nem vagyok a barátod. Csak egy ismerősöd.
-Ohh... - lepődött meg. Valószínűleg zokon vette, de nem volt kedvem elmagyarázni a teóriám, ami amúgy nem is érdekelte - Akkor meg végképp nem értem, milyen jogon szólsz bele! - kapta össze cuccait.
-Hát csak olyan jogon, hogy nálam tanyáztál miatta és ezt nem akarom megint. - mentem utána a kijáratig.
-Többet nem fogok, ne aggódj. Úgysem vagyunk barátok, csak ismerősök. - öltözködött.
-Tudod ez kicsit bonyolultabb, mint gondolod és nem konkrétan ellened irányuló kijelentés.
-Gondolom. Köszönöm a vendéglátást. Sziasztok! - tépte fel az ajtót és már el is tűnt.
-Furcsálltam is, mikor azt mondta, a barátod. Neked nincsenek barátaid. - szólalt meg Sunghak - Érdekelt is, ki ez a srác. De így már mindent értek. Viszont ő láthatóan nem.
-Nem hallotta még az érvelésem. - zártam be a lakást.
-Hát már nem is fogja. Kérdezhetek valamit?
-Kérdezz! - mentem a konyhába, majd egy doboz kólával ültem le mellé az asztalhoz.
-Értem én, hogy csalódtál. Pofára ejtettek, nem is akárhányszor, nem is akárhogyan. De ez a fiú kedvesnek tűnt. Elveszettnek, aki felnéz rád és tőled remél megoldást. Nem olyannak, aki átbaszna.
-Kérdezel is, vagy csak magyarázol?
-Jó-jó. Szóval, őt miért nem ismerted el barátodnak, mikor szüksége lett volna rá?
-Mert akkor azt hiszi, az.
-De hát az. Befogadtad.
-Mert te beengedted! - mordultam rá.
-De kidobhattad volna.
-Annyira gonosz nem vagyok.
-Érdekes. Pedig most az voltál vele... Jó, figyelj! - állt fel - Értem én, hogy senkiben sem bízol... De most segítségre lett volna szüksége valakinek, aki számított rád. Mivel vagy te akkor jobb, mint azok, akik téged cserben hagytak?... Nem kell válaszolni. Csak gondolkodj el! Te tudod, mire számíts az emberektől, nem érhet csalódás. De ettől te még lehetsz kedves tudván azt, nem várhatod vissza. - hagyott ott.
Tényleg lehet gonosz voltam, de azt sem értettem, miért hozzám jött. Hiszen csak akkor beszéltünk, mikor csapatostul találkoztunk, semmikor máskor. A címem is véletlenül tudta meg, de sohasem álltunk egymáshoz közel. Honnan vette, hogy barátok vagyunk? Mindenesetre azért elgondolkoztam, hogy majd este felhívom, ha megnyugodott és bocsánatot kérek tőle, meg kifejtem a kis teóriámat, miért is vagyok ilyen távolságtartó mindenkivel. Ezért elkértem nagy nehezen közös ismerősünktől a számát, majd a szokásos pihis napomnak megfelelően folytattam dolgaimat és nem csináltam semmit, csak sorozatoztam, olvastam, játszottam a fennmaradó időben. Mikor pedig lement a nap és eltelt egy kis idő, de még nem volt pofátlanul késő egy telefonhoz, felhívtam.
-Ki az? - vette fel számomra különleges hangon.
-Szia! Hoseok vagyok. Minden rendben?
-Igen. Mit akarsz?
-Csak bocsánatot szerettem volna kérni és elmagyarázni, miért is mondtam azt, amit.
-Bocsánat elfogadva, magyarázatod nem érdekel. - szipogott egyet.
-Beteg lettél?
-Csak tüsszentettem.
-Milyen volt a találka?
-Akarsz mást is vagy letehetem? - förmedt rám.
-Gondolom nem ment jól. Figyelj azért átjöhetsz, ha társaságra van szükséged. Itthon vagyok. Megkaphatod a szobámat is, nem zavarlak.
-Jó éjszakát Hoseok! - nyomott ki.
-Hát jó. - tettem le magam mellé a telefont, majd átmentem lakótársamhoz - Hallod! - nyitottam be - Mit nézel?
-Sharknadot. Mit akarsz? - bámulta a képernyőt.
-Felhívtam és bocsánatot kértem.
-Elmondtad a hülye teóriád?
-Nem engedte. Szarul ment a randija. Igazam volt és morcos. Felajánlottam neki a lakást, de lecsapta. Látod, pont olyan, mint a többiek. Baszik arra aki segíteni akar... Te milyen szar filmeket nézel. - pislogtam tévéjére.
-Azért te paraszt is voltál vele, megérdemled. Ez a film pedig nem szar.
-Minek beszélgetek veled is? - csuktam be az ajtaját és otthagytam.
-Mert jó tanácsokat adok! - üvöltött utánam.
-És szar filmeket nézel!
-Nem szar!
Így az én lelkiismeretemet tisztára mostam. Bocsánatot kértem, felajánlottam szolgálataimat, majd paraszt léte ellenére sem szólaltam meg. Igazán büszke voltam magamra és nyugodtan dőltem be ágyamba.
Meglepetésemre azonban reggel, mikor ki akartam mászni a takaró alól, véletlenül megtapostam valakit.
-Mi... ki vagy? - húztam le a mocorgóról a takarót - Hogy kerülsz ide? Hogy jöttél be? Tudod hogy rám hoztad a frászt?!
-Még álmos vagyok hyung. - fordult másik oldalára.
-Hogy jöttél be?
-Lakótársad beengedett.
-Sunghak! - kiáltotta azonnal utána és kirohantam egészen a nappaliig, ahol szokásos nyugalmával újságot olvasott kávéja mellett - Miért engedted be? Miért nem keltettél fel? Mikor jött? - faggattam mérgesen.
-Az éjszaka közepén dörömbölt. Csodálkoztam, hogy nem ébredtél fel rá.
-És miért nem keltettél fel?
-Minek zavarjalak ezzel? Most úgyis rájöttél és kipihent vagy, ahogyan ő is. Legalább aludtatok egy jót. - kelt fel helyéről.
-Komolyan el kell beszélgetnünk.
-Rendben. De nem most. Te nem mész dolgozni?
-Szabim van a héten.
-Ahh értem. Akkor tudsz foglalkozni a törpével. Én megyek munkába. Sziasztok! - rakta le a bögréjét, majd ment is öltözni, én pedig visszabotorkáltam szobámba.
Ismerősöm ott aludt még a földön és nem szerettem volna felkelteni, szóval ahogyan legutóbb, úgy most is elkezdtem összeszedni cuccaim.
-Elmenjek? - szólalt meg.
-Nem. Maradj csak.
-Mérges vagy?
-Nem. Csak legközelebb keltsetek fel. Vagyis, ilyen ne is legyen legközelebb, de azért szóljatok már.
-Rendben.
-Milyen volt tegnap?... Bár, ha nem szeretnél beszélni róla, nem muszáj.
-Miért mondtad azt, amit? - fordult felém.
-Mire gondolsz?
-Azért hívtál fel, hogy elmond, miért mondtad azt, amit.
-Jah igen. Hogy csak ismerős vagy, nem barát. Nekem egy barátom sincs. Mindenki csak ismerős. Nincsenek hozzám közel álló emberek, éppen ezért ne sértődj meg ezen. Nekem Nam is csak ismerős.
-Értem.
-Biztos?
-Aha.
-... Ennyire szar volt a randi? - lepődtem meg. Azért az emberek ezt sosem hagyják kérdés nélkül.
-Igen. - fordított újra hátat nekem - Igazad volt. Nem szabadott volna elmennem vele.
-Gonosz volt? - kérdeztem félve.
-Nem akarok róla beszélni.
-Értem... A nappaliban leszek szólj, ha éhes vagy, akkor csinálok reggelit.
-Rendben. - válaszolt, majd szerintem vissza is aludt, én pedig rácsuktam a szobám ajtaját.
Nem akartam zavarni, hagytam pihenni, hiszen valószínűleg borzalmasan sikerült a találkozója, amit ki kellett hevernie. Mivel kérdeztem, de nem mondott semmit, ezért nem zaklattam. Igazából nem is érdekelt, szerettem volna kimaradni belőle, nem belefolyni az életébe és mélyebb kapcsolatot kiépíteni vele, pont ezért fogtam vissza magam, pedig kíváncsi voltam. Viszont ahogy telt a nap már inkább aggódni kezdtem érte, hogy nem mozdul ki a szobámból. Még inni sem mászott ki onnan, pedig már kezdett nyakunkra ülni a délután, így inkább megzavartam nyugalmát.
-Minden rendben? - léptem be óvatosan a szobába. Ő csak feküdt, szerencsére már az én ágyamban, és tévét nézett a takaró alól.
-Igen. - válaszolt unottan.
-Nem ennél valamit? Vagy inni? Ki sem mozdultál innen ma.
-Nem vagyok éhes.
-Azért hozok neked valamit. Szeretnél pizzát enni?
-Nem.
-Esetleg rendeljek sushit? Vagy valamilyen tésztát, levest?
-Nem vagyok éhes. - pislogott a tévére.
-Hozok be inni, addig találd ki, mit szeretnél. - indultam a konyhába. Nem szórakoztam egy pohár vízzel, inkább bevittem neki egy egész üveget, hogy legyen ott mellette, ha szomjas lenne - Szóval mit együnk? - húztam oda a székem az ágy mellé miután arrébb rugdostam a matracot.
-Nem kérek semmit. - mocorgott.
-Enned azt kell főleg, mert már fél napja nem ettél semmit. És innod is kell. Hoztam vizet, tessék. - nyújtottam az üveget. Erre végre megmozdult a takaró alatt, felült, majd aznap először vett magához némi folyadékot - Gondolom milyen szar volt tegnap. De enned kellene. Nem gubbaszthatsz itt egész nap a képernyőt bámulva. Nem tehet tönkre ennyire egy kis hülye pina.
-Itt kényelmes. - adta vissza nekem az üveget.
-Mi lenne, ha rendelnék neked enni? Többfélét és választhatnál?
-Még mindig nem vagyok éhes. - takarózott vissza.
-Attól én még rendelek. Az üveget itt hagyom. Igyál még.
Rengeteg fogást kértem annak ellenére, hogy csak ketten voltunk, de írtam lakótársamnak is, hogy ne hozzon vacsorát, mert lesz mi ennünk ma este. A futár valószínűleg azt hitte, kész családot fog etetni, így igen meglepődött mikor egy tök üres lakásba látott be a nyitott ajtón.
-Ez mind önnek lesz? - érdeklődött, nem mintha köze lett volna hozzá.
-Nem, de köszi. - vettem el tőle a szatyrokat miután kifizettem - Hello! - csuktam rá az ajtót - Megjött a kaja! - kiabáltam vendégemnek, hátha éhes, csak direkt nem mondja. De azért én benyitottam pluszba a szobába, hogy az illatok utat találjanak felé is - Biztos nem vagy éhes? Még mindig nem?
-Nem igazán.
-Hmm. Mit nézel?
-Kapcsolgatok csak.
-Akkor kapcsolj a KBS-re. Most jön a kedvenc műsorom. - rohantam ki a konyhába és két szatyorral tértem vissza mellé, hátha majd rákap, ha lát engem enni.
Egy ideig úgy tűnt, valóban nem éhes, mert még csak meg sem mozdult mikor leültem az ágy mellé, ám amint már majdnem végeztem megszólalt, hogy lehet, mégis enne valamit. Végre, hatalmas kő esett le a szívemről. Talán még sosem voltam ennyire boldog attól, hogy valakit enni látok, mint mikor őt néztem aznapi első étkezése közben.
-Boldog vagyok, hogy eszel. Azt hittem már beteg vagy.
-Nem vagyok. - nyammogott.
-Az jó... Ugye azzal a lánnyal nem fogsz többet találkozni?
-Soha.
-Szuper. - tudtam is le ennyivel a vele való törődést.
-Ú! Kaja! - ért haza lakótársam és kirohantam hozzá a konyhába, hogy tájékoztassam.
-Nagyon sokat rendeltem. - értem oda hozzá - A te kedvencedet is. Az abban van. - mutattam az egyik szatyorra.
-Köszi! Mivel tartozom? - vetkőzte le a meleg kabátját és cipőjét.
-Nem tudom mennyi volt. A számla nem tudom melyikben van.
-Majd megkeresem.
-Kis törpe hogy van?
-Eszik végre.
-Megvigasztaltad? - rendezkedett a konyhában.
-Miért kellett volna?
-Amikor este beengedtem vigasztalhatatlanul zokogott.
-Tényleg? - lepődtem meg - Ez egyáltalán nem látszott rajta.
-Oh... Érdekes. Ma már jól volt? - nézett rám érdeklődve.
-Nem igazán. Egész nap a szobában feküdt az ágyamon és tévézett csendben.
-Akkor miért ne kérdezed meg, hogy mi a helyzet?
-Megtettem.
-És?
-Nem válaszolt.
-Akkor kérdezd újra.
-Őszintén szólva, nem is érdekel.
-Mert akkor mélyebb lesz a kapcsolatotok.
-Igen.
-Hahh! - sóhajtott - Tudod most tényleg egy barátra van szüksége azért van itt. Foglalkozz vele úgy. Mint mondtam, lehetsz vele kedves. Attól mert az vagy, még megtarthatod azt a nézeted is, hogy nem várhatsz el senkitől semmit. Hoseok én kedves embernek ismertelek meg, legyél most is az.
-És mégis mit csináljak, ha nem beszél?
-Ezt már neked kell kitalálni. - ment dolgára - Kösz a kaját!
-Szívesen. - indultam én is vissza a szobámba.
Leültem helyemre a tévét bámulva és gondolkoztam. Beszélgetni nagyon nem akartam, hiszen mi nem tudtunk igazán, ő pedig erről a témáról nem is akart, így nem erőltettem. Ő vacsorázott, aminek örültem és talán kicsit jobban volt, mint hajnalban, mikor megérkezett. De ettől még nem volt tökéletesen és ahogyan Sunghak mondta, barátra volt szüksége, ezért azzá kellett volna válnom.
-Végeztél? - kérdeztem, mikor letette dobozát a földre.
-Igen. - gubózott vissza a takaró alá.
-Kérsz még valamit?
-Nem.
-Jó. - hallgattam el. Ötletem támadtam a következő néhány néma percben, miután pedig sikerült erőt is gyűjtenem, leküzdve a ridegségemet, amit az évek alatt vettem fel, átültem az ágy szélére és megsimogattam - Nem tudom milyen volt veled tegnap és nem mondom, hogy megmondtam, mert gondolom tudod te is. Csak azt mondom, hogy... minden jobb lesz majd. Idővel. Addig meg maradhatsz.
-Ez sosem lesz jobb. - szipogott.
-Ó, dehogynem. Én is voltam a te cipődben Kook. Nem csak a levegőbe beszélek. Jobb lesz. Csak idő kell és kis társaság. Itt pedig megkapod mindkettőt. Plusz addig maradsz ameddig csak jól esik.
-Örökre itt akarok maradni. - fordult felém és hozzám bújt, amire nem számítottam, nem is akartam, de nem volt szívem eltolni amikor sírni kezdett.
Akkor tört meg köztünk az a felállás, hogy nem vagyunk képesek beszélgetni semmiről. Ugyan azt nem tudtam meg, mi történt a találkozón a lánnyal, de nem gondoltam semmi kellemesre. Viszont nagyon sok mindent mesélt. Ömlöttek belőle a szavak, miközben el nem engedett volna a Világ összes kincsiért sem. Ott minden megváltozott, amit nagy nehezen az évek alatt felépítettem. Hosszú ideje nem értem barátilag senkihez, de fene vinné el a jó szívemet, miatta megtettem. Onnantól pedig ő volt az egyetlen, akit kicsit közelebb engedtem magamhoz.
A jövőben már többet foglalkoztam vele, mint bárki mással. Úgy döntöttem vigyázni fogok rá és tényleg nem várok el tőle semmit, így nem fájt a szívem akkor sem, ha hetekig nem keresett, mert volt jobb dolga, vagy elfeledkezett rólam, esetleg pont abban a pillanatban nem volt ideje, mikor nekem kellett volna támogatás. Mindenkinek maga volt a legfontosabb, így nem róttam fel neki ezeket, csak elfogadtam és betudtam őt is embernek. Á mindezek ellenére ő midnig visszatért. Még ha össze is vesztünk valamin előfordult, hogy ő jött hozzám és nem én hozzá, amivel meglepett. Valahogy különlegesnek bizonyult, mégis más volt, mint a többiek, ezért pedig úgy gondoltam, igazán jól döntöttem mikor elhatároztam, vele fogok foglalkozni. Elkísértem az élet rögös útján, pedig rengetegszer elhagyhattam volna jogosan, mégsem tettem. Ettől én is jobbnak éreztem magam és talán pont ezért fájt annyira, mikor messzire költözött. Életemben először éreztem úgy egy barát iránt, hogy nem akarom elengedni. De talán nem is kellett, hisz hasonlóan fájó szívvel ölelgetett a reptéren mielőtt otthagyott. Mindent megígért nekem, ám persze semmit sem vettem komolyan, hogy ne okozzon akkora csalódást, ha mégis elfelejt. Hiányzott, attól a pillanattól, hogy elengedtük egymást, és csak a szerencsében bíztam, még fogunk beszélni, de sajnos az ellenkezője is bennem motoszkált, ezért nem reméltem túl sokat. Hazamentem a feleségemhez, ahogyan ő is a sajátjához, csak ezúttal sokkal több kilométer választott el tőle és ez nagyon megviselt, amit párom azonnal észrevett. Nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire kikészítene egy barát távozása, hiszen a múltba olyan sokan hagytak el, ám mégis megtörtént. Kicsit depressziós is lettem miatta.
De szerencsére ez nem tartott sokáig. Mert ugyan nem azonnal, csak pár nap múlva, de hallottam felőle. Akkor bizonyította be végleg, jól döntöttem személyével kapcsolatban. Hiszen hiába kerültünk egymástól órányi távolságokba, végül mégiscsak sikerült egy olyan kapcsolatot fenntartanunk, amihez talán sosem volt fogható. Amilyenekről a mesékben hallunk gyermekként, de csak keveseknek adatik meg. Annyi csalódás után egy ilyen ajándékot kaptam, amiért már képes lettem volna bármit beáldozni és amit mindenkinek kívánok. Mert sokszor szúrnak hátba bennünket. Rengetegszer, amely miatt elfáradunk és feladjuk. De én csak azt tudom javasolni, ne tegyünk így, hanem inkább válogassuk meg jobban, kiket engedünk közel magunkhoz.
(Hát ez gyenge közepes lett szerintem, de azért remélem tetszett. A héten szülinapot ünneplünk amit már tegnap el akartam kezdeni, ám elég nehezen írok mostanában. Azonban igyekszem! Ne haragudjatok, semmilyen ígéretet nem sikerül teljesíteni mostanában, így inkább nem is mondok semmit. A hetem sajnos esemény dús lesz, de megpróbálok nektek mindennap hozni egy ficit! :)
K.A.R.D csoportunkba pedig mindenkit várunk!
Facebook oldalunk --> LINK
K.A.R.D rajongók ----> LINK )
