Következő áldozatunk Jimin, lássuk őt milyen vámpír szerepébe sikerült beállítani. Továbbra is kapcsolódnak a vámpíros OS-ek egymással, de nem kell a többit ismerni ahhoz, hogy ezt élvezni és megérteni tudjátok.
Az alap felállás továbbra is érvényes, hogy van vére és dobogó szíve. Ha nincs vére,
nincs mi táplálja a szöveteket, nincs légzés se és merevedés se, SEMMI. De a
többi marad. Karó, kereszt, szenteltvíz, ház tilalma stb.
FIGYELEM! 18+ tartalmú.
OC szemszöge, azaz ti!
A szerelmi történetek mindig olyan elképzelhetetlenek. Szeretünk róluk álmodozni, de közben tudjuk, annak az esélye, hogy velünk is megtörténjen ugyanaz, szinte lehetetlen. A főszereplő mindig belefut élete szerelmébe, első látásra egymásba esnek onnantól pedig szétválaszthatatlanok. Természetesen a férfiről kiderül később, hogy valami iszonyat gazdag pasas, aki csak a mi kis esetlen, kirekesztett lányunkat keresi. Nem kellenek neki a puccos, elegáns nők, csak a mi kis tépett, teljesen átlagos hölgyeményünk. Lehet akad egy-két probléma, ami elsőre hatalmasnak tűnik, ám a végén ez a gazdag férfi megnyílik végre a másik előtt, felvállalja a kis hétköznapi lányt és boldogan élnek míg meg nem. A legsikeresebb történeteknek általában ez az alapja. Miközben pedig mi ezeket fogyasztjuk nagy örömmel, olyan elvárásaink keletkeznek férfitársainkkal szemben, amit szinte teljesíthetetlenek. Igazság szerint a gazdagok nem rohangálnak az utcán, de ha mégis a lábukat választják luxuskocsijaik helyett, akkor sem fognak nagyobb figyelmet fordítani egy pórnépből jött lányra. Ami azt illeti, annyira gondosan ügyelnek köreikre, hogy soha nem engednének be senkit maguk közé, akinek nincs annyi pénze legalább, mint nekik. Igazság szerint esélyünk sincs egy ilyen férfit összeszedni, de ezt nem vagyunk hajlandóak hangosan kijelenteni. A szőke herceg nem rohangál minden utcán, és nem pont téged fog választani a nagy semmiből. Fájdalmas tény, nem igaz? Na de! Én nem is a filmek és könyvek által felvázolt lovagra vadásztam. Hanem csak egy egyszerű emberre, aki képes megérteni gondolataimat anélkül, hogy gumiszobába dugna. Az én történetem pedig pont az a fajta, ami mindenkivel megesik. Vagyis... a lényeg része mindenkivel.
A lényeg ugyanis az, hogy adj fel minden elvárást. Mikor megkérdezik tőled, milyen férfit szeretnél, ne tudd elmondani. Ezt nem úgy értem, hogy annyit se tudj mondani, hogy magasabb legyen nálad, vagy legyen jó a humorérzéke. Ebbe ugyanis még rengeteg férfi beleesik. Viszont, ha leszűkítjük egészen odáig, hogy milyen alsót hord, akkor biztosan nem fogunk megfelelőt találni. A szerelem nem válogat. Lehet pont egy olyan pasiba fogsz belezúgni legközelebb, aki kicsit sem kék szemű, viszont nagyon figyelmes. Ha ennyi miatt nem adsz neki egy esélyt, akkor egy igazi balfék vagy. Ezért váltam meg minden kritériumtól és már csak annyit kezdtem figyelni, hogy a személyisége tetszik-e. Végül így akadtam arra a férfire, akit tényleg kerestem.
Nyári szünet volt. Ezúttal végre megúsztam munka nélkül. Mióta újra tanulok és nem dolgozok, szüleim támogatnak, így a szabadnapokat ténylegesen ki tudtam venni. Fontosak voltak számomra, ugyanis kortársaimhoz képest jóval idősebb voltam. Nem vettek fel elsőre, így néhány évre munkát vállaltam, miközben elszállt a kedvem a bulizástól, de a lehetőségem is. Arra kellett koncentrálnom, hogy amint megkapom majd a diplomámat hozzá is kezdhessek egy családhoz. Legalábbis ha nem szerettem volna újra hallgatni a szüleimet emiatt. Korábban vagy az egyetemmel, vagy a családalapítással zaklattak míg dolgoztam, mióta felvételt nyertem azonban csendben maradtak, de tudtam, csak idő kérdése. Ezért minden lehetőséget igyekeztem megragadni, ami nem volt könnyű egy ilyen elmével. Mikor ugyanis beengedtem egy kicsit a másikat mélyebb gondolataim közé, fejvesztve menekülni kezdett. Emiatt már jobban figyeltem az ilyesmire, de arra is, hogy honnan szedem össze a férfiakat. A klubokat feladtam, internetet is, inkább kivonultam a szabadba, mint egy vad, és hagytam, hogy a vadászok elkapjanak. Ezelőtti nyáron parkokat jártam, idén pedig a Cheonggyecheon partját választottam, az alatt az egy hónapnyi koreai nyári szünet alatt. Gondoltam szép lassan felfedezem azt a vonalát, ami hozzánk a legközelebb van, és amit még gyalog elbírok. Vittem magammal olykor egy könyvet, vagy egy újságot, de sokszor ki se nyitottam. Csak jelzés értéke volt, hogy aki azon gondolkodik leszólít tudja, mire számítson. Vettem egy kávét, limonádét, vagy valamilyen üdítőt, némi rágcsát és néztem este a folyón megcsillanó fényeket, no meg persze az embereket. Rengeteg dolgot látni, ha hajlandóak vagyunk megállni és figyelni. Sok boldog párt, mellettük friss, még csak ismerkedő embereket, családokat, művészeket, tehertől szabadulni próbáló irodai dolgozókat, szünetüket élvező diákokat. Elképesztő, mi minden mellett rohanunk el, ha sietünk. Ezért én csak ültem ott és majszoltam a sütimet, kekszemet, kis szendvicsemet a nagy bámészkodásban. Nagyjából az összes estém így telt, csupán minden alkalommal más ponton tettem le a fenekemet. Ezért ritkán láttam ugyanazokat, miközben gyanútlanul közeledtem életem legmeghatározóbb csavarja felé, mely egy férfi személyében bukkant fel. Mikor leültem, még nem volt ott. Nem is tudnám megmondani, mikor foglalt helyet velem szemben, de talán egyáltalán semmi jelentősége nincs is. Egyszer csak észrevettem. Ott ücsörgött, egyik kezén háta mögött támaszkodott és engem nézett. Mikor összeakadt a tekintetünk elmosolyodott. Megtetszett... belehabarodtam, hogy mosolya közben eltűntek szemei. Nagyon megfogott, így ráfordítottam minden figyelmemet. Elfogyasztottam szendvicsemet és üdítőmet, miközben főként egymást néztük. Csupán a biztonság kedvéért emeltük fel néha tekintetünket, nehogy ránk lépjenek, de inkább a másik iránt érdeklődtünk. Jó alkata volt, vékony, de nem betegesen az, ápolt külső, szép ruhák. Figyelt a külsejére és ez tetszett. Ugyan nem tűnt ki a tömegből, még ezzel az elegáns megjelenéssel sem, de a mosolya... az virított ezer ember között is. Próbáltunk kommunikálni, ám kiabálni nem akartunk, ezért elég nehezen ment. A könyvemet azonban így is felemeltem neki, amiből ugyan szerintem keveset látott, viszont úgy tűnt, érdekli. Mutatta a folyót, ahogyan táncolnak rajta a reklámok fényei, miközben hatalmasat sóhajtott. Gondoltam azért, mert szereti, és ennek nagyon örültem. Mivel elég gyorsan kifogytunk a témákból, így hamar elkérte a Kakao ID-met. Átírtam a felhasználómat, hogy a közelben lévők közül biztosan megtaláljon, majd bólintottam. Azonnal meglettem és chatelve folytattuk tovább. Megtudtuk egymás nevét, hogy melyikünk melyik kerületben lakik és mivel foglalkozik. Érdekes módon a koromat nem kérdezte, pedig már felkészültem a meglepett arcára azok után, hogy megtudta az egyetememet, ám nem érdekelte. Örültem neki, mivel fiatalnak tűnt. Lehet otthagyott volna azonnal, így viszont még volt esélyem.
Megkérdezte, mit keresek egyedül kint, válaszom után pedig nem döbbent meg. Azt írta, régen ő is csinált ilyet, de már nem sok ideje van rá. Boldog voltam, hiszen így valószínűleg hasonlóan gondolkodtunk, ez pedig nagy szó. Kevesen álltak meg ebben a rohanó országban körülnézni, ezért ez valóságos ritkaságnak számított. Pár percig még beszélgettünk hétköznapi dolgokról, majd mennie kellett. Programja volt még az este, ám megkérdezte, hogy holnap is ott leszek-e ahol akkor ültem le. Úgy döntöttem, az ő kedvéért, plusz a lehetőségért, ezúttal nem megyek arrébb. Másnap is oda fogok letelepedni. Felállt miután elköszönt, majd meghajolt, de nem úgy, mint ahogyan szoktunk. Hercegként köszönt el tőlem azzal a kedves mosolyával, ami már azon az estén beleégett az elmémbe, majd lassan elsétált. Miután elballagott azon kezdtem gondolkozni, tudnék-e hozzá hasonló embert mondani. Külsőre biztosan, de mosolyra és elmére... egyet sem. Legalább is szerintem nem. Mert számomra ez a két dolog különleges volt benne.
Végül pont emiatt a számomra két tökéletes dolog miatt nem szerettem volna még sokáig közelebb kerülni hozzá. Tudjátok, ami túl szép, hogy igaz legyen, az többnyire kamu. Ezért tartottam az egy kis folyónyi távolságot, miközben továbbra is chatelve beszélgettünk. Persze ahogyan vártam, már a második alkalomnál megkérdezte, nem mennék-e el vele randira, de visszautasítottam mondván, alig tudok róla valamit és előbb szeretném megismerni jobban. Szar kifogás, hiszen pontosan egy randi alatt kerülünk közelebb egymáshoz, ezért még noszogatott kicsit, hátha beadom a derekamat. Ám végül kénytelen volt elfogadni az elutasításomat. Nem viselte túl jól, nem mosolygott az est hátrelévő részében. Rosszul éreztem magamat azért, de úgy gondoltam, ha tényleg komolyan akarja, akkor kitart majd mellette és próbálkozik, míg igent nem mondok. Viszont csendben volt, alig írt, csak bámészkodott, néha vetett rám egy pillantást és rövid válaszokkal illetett, ezért kezdtem magam meggyőzni, többet nem látom. Gyorsan megettem a mandujaimat, amit aznap vettem nassolni a partra, majd elköszöntem tőle. Mikor elolvasta, hogy mennék meglepettség ült ki az arcára a morcos kifejezés mellé. De nem marasztalt sőt, azt sem kérdezte, hogy holnap is ott leszek-e. Ezzel fel is adtam a kapcsolatot, egy kis tündérmesének vettem, mely amúgy sem tarthatott sokáig. Bár rosszul esett, ám próbáltam nem sokat őrlődni rajta és tovább élvezni a szabadságot.
Így másnap kicsivel arrébb ültem le. Vettem kettő tojásos toastos szendvicset, egy kis üdítőt és bámészkodtam, ahogyan azelőtt, mielőtt a hercegecske leült volna velem szemben. Figyeltem tovább az embereket, hogy párban járnak, telefonálnak vagy szintén a parton ülnek és olvasnak. Szerettem volna a csillagokat is megszemlélni, de a nagyvárosban szinte minden alkalommal lehetetlennek bizonyult a kísérletem. Lassan neki kezdte a második szendvicsemnek, nyugtáztam a magam körül járkáló embereket, mire üzenetem érkezett. Előkaptam a telefonomat és meglepődve konstatálta, hogy az egész napos csend után végre írt nekem. Köszönt, plusz jó étvágyat kívánt, így keresni kezdtem. A közeli gyalogos hídon állva szúrtam ki hatalmas mosolyával. Egyből arra gondoltam, hogy rám fogja erőltetni magát, leül mellém és onnantól nem tudom majd lerázni egészen hazáig, de nem így lett. A túlparton telepedett le velem szemben, ahogyan korábban. Mondtam neki, azt hittem többet nem látom. Azt válaszolta, nincs hozzá szokva, hogy elutasítják, de ennyi miatt nem adja fel, aminek nagyon örültem. Beszélgetni kezdtünk, mint az előző két napon is. Sok témát érintettünk miközben repült az idő. Hamar késő órákat kezdett ütni az óra, így mennem kellett. Azért annyira nem voltam bátor, hogy miután lefeküdt a város nagyja aludni, én mászkáljak egyedül az utcán, ezért nehezen bár, de elköszöntem tőle. Ezúttal meg sem kellett kérdeznie, másnap merre leszek, magamtól írtam meg neki, hol is keressen. Boldog volt tőle, hogy én kezdeményeztem a következő alkalmat, így pedig széles mosolya és eltűnő szemei voltak az utolsók, amiket aznap láttam belőle.
Folytatódtak a találkozásaink, napról napra esténként a Cheonggyecheon partján. Én az egyik oldalon, ő velem szemben. Nevetgélve chateltünk egymással, miközben figyeltük az embereket. Jól éreztem magam, talán jobban, mint addig bármelyik korábbi barátommal. Különleges kapcsolatnak indult ez kettőnk között és hihetetlen, mennyire jól működött. Ám természetesen nem volt végtelen a türelme, viszont ezt nem adta konkrétan a tudtomra. Egyik nap megkért, hogy következő alkalommal ne vegyek magamnak semmit enni, vagy inni. Rögtön arra jutottam, el akar vinni vacsorázni, így megmondtam neki, nem fogok elmenni vele, ha ez a terve. Mosolyogva rázta fejét, nem emiatt kérte, viszont azt is tudtomra adta, hogy lassan azért kezdjek barátkozni a gondolattal, mert már nehezen bírja megállni, hogy egyik nap ne szegje meg a kérésemet. Jó, elfogadtam. Tudtam én is, nem húzhatom örökké, de egy kicsit még szerettem volna. Valahogyan egy csepp kétely volt benne az után a sok nap után is, mielőtt pedig hallottam volna a hangját szerettem volna ezt eloszlatni.
Kíváncsian vártam másnap a naplementét. Már egyre korábban jött el, emiatt pedig egyre több időt tölthettem vele. Amint besötétedett felkaptam magamra cipőmet és rohantam Cheonggyecheon azon szakaszára, ahova megbeszéltük a találkozót. Messziről kiszúrtam, hova kell menjek. Nagyon kedves és különleges meglepetéssel készült nekem. Kis piknik várt az oldalamon. Egy kis takaró, rajta egy becsomagolt doboz, ő pedig szemben ült és a vízen táncoló fényeket nézte. Látszott rajta gondolkozik valamin. Sokáig nem pillantott fel, teljesen elmerült a folyó látványában, amit kihasználtam. Nem tudott rólam, így nem is játszhatta meg magát. Ugyanolyannak tűnt, mint amikor velem volt, kis ajándékával pedig azt a kis félelmemet is eloszlatta végül, amit aznap még magammal cipeltem. Néhány hosszú perc múlva ráírtam, mert nagyon elbambult. Amint elküldtem az üzenetet kicsit összerezzenve felpillantott, majd azonnal elmosolyodott. Még boldogabb lett mikor megírtam neki, mennyire tetszik az ötlete, és hogy le vagyok nyűgözve. Látszott, majd kiugrik a bőréből. Megkérdeztem, miért nem eszik velem, mire azt felelte, olyan diétát követ az edzése miatt, hogy ilyenkor este már csak turmixokat iszik. Viszont hozott magával, mutatta is. Nem szerette volna, ha ő csak a beszélgetéssel veszi ki részét a "randinkból". Elmondta, nem teljesen ő csinálta amit elcsomagolt, volt segítsége, de igyekezett és reméli, ízleni fog. Igazából, ha nem lett volna finom akkor is azt mondom remek. Ha már ennyire kitartó volt és figyelmes, akkor nem akartam letörni a kedvét. Megvacsoráztam vele, aki a túlpartól szemlélte minden falatomat, miközben folytattuk beszélgetésünket, ám már kicsit bensőségesebb dolgokról, mint korábban. Érzékeltetni szerettem volna vele, már nem akarom tartani azt a távolságot amit eddig rákényszerítettem. Vette a lapot. Az este végén megkérdezte, hétvégén lenne-e kedvem végre hallani a hangját, majd egy randira menni vele. Ezúttal természetesen igent mondva álltam fel a folyópartról. Nagyon boldog voltam! Tényleg különleges emberbe futottam, egy olyanba, aki elég furcsa ahhoz, hogy az én elmémet elfogadja. Ritka volt az ilyen, így nagyon örültem. Még akadt négy napom a hétvégéig, de bárcsak ne lett volna. Igaz, addig minden este találkoztunk, ám alig bírtam ki. A szenvedésemből tudtam, nagyon tetszik ez a férfi és meg akarom tartani. Ezért sokkal több időt öltem a külsőmbe, mint korábbi találkozásainkkor. Már rögtön másnap teljesen más stílusban jelentem meg a megbeszélt helyen. Kicsit késett, így belekezdtem a vacsorámba. Mikor megérkezett olyan döbbenet jelent meg arcán, hogy majdnem félrenyeltem. Alig ismert fel, de tetszett neki ez a külsőm is. Kicsit zavarba hoztam, láttam rajta, mivel nem volt olyan magabiztos először, mint korábban. Örültem neki, hogy így reagált, legalább biztos voltam benne, megfogtam. Sokáig nem tudott napirendre térni a külsőm felett, de végül sikerült elterelnem a témát és hétköznapi dolgokról beszélgethettünk. Néha még észrevettem mikor felnéztem a telefonomról, hogy nem bámészkodik, egyáltalán nem is érdekli a környezete, hanem engem zabál fel éppen a szemeivel. Ilyenkor mindig sűrűn pislogva próbált úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Végre, nem csak én gyengültem el az ő látványától, hanem ő is az enyémtől. Nagyon örültem neki, így jól telt az este. Sajnos, mint mindig, hamar elrepült az időnk és kezdett nagyon későre járni. Próbálkoztunk elköszönni egymástól, de nehezen ment. Ám nekem akadt egy rettentő erős motiváló erőm. Míg ő írta válaszát nekem, meghallottam amint férfiak szólongatnak egy nőt. Odakaptam a fejemet, hogy kit zaklatnak ezek a parasztok, viszont félve konstatáltam, hogy engem szeretnének. Néhány méterre ültek tőlem és mondták nekem a rettentően rossz szövegüket. Ugyan nem voltak ápolatlanok, azonban a külsejük kicsit sem vonzott, inkább az ellenkezője. Tudtam, ha nem válaszolok, biztosan jobban rám telepednek, ezért megpróbáltam lekoptatni őket kedvesen. Nem sikerült, csak az ellenkezőjét értem el. Közben megéreztem telefonom rezgését a kezemben, és a velem szemben ülő hercegemre néztem, akinek eddig fel sem tűnt, mi történik körülöttem. Nem válaszoltam neki, meg sem néztem mit írt, azonnal visszairányítottam minden figyelmemet a mellettem ülő barmokra. Lassan, nem kapkodva szedelődzködni kezdtem. Tudtam, ha sietek, akkor rájönnek mennyire félek tőlük és követni fognak, ezért próbáltam természetes lenni. Kapkodnom kellett volna, már látom, de utólag könnyű okosnak lenni. Ugyanis az idő alatt, míg összeszedtem a cuccaimat, ők letelepedtek két oldalamra. Szerencsére nem voltak annyira fölényben, nem egy egész banda nyomult rám, csak valami köcsög és a haverja, de ez is több volt, mint amennyire szükségem lett volna. Segítséget akartam kérni drága kis hercegemtől, de már nem találtam. Nem ült velem szemben és a part többi szakaszán sem találtam, mialatt sunyin körbenéztem.
- Na elviszünk bulizni! Meglátod mennyire élvezetes - hajolt az arcomba az egyik.
- Főleg, ha velünk vagy - ért a combomhoz a másik, akinek a kezére azonnal rá is csaptam.
- Ne érj hozzám!
- Szeretem a csajokat akik ellenkeznek. Az felizgat - vigyorgott az egyik.
Elkerekedtek a szemeim, kifutott az arcomból minden vér és imádkozni kezdtem, hogy valaki fusson segítségemre. Bár nem számíthattam rá, hiszen mindenki a saját dolgával volt elfoglalva, ahogyan mindig is.
- Mennem kell. Elkések - álltam fel közülük.
- Elkísérünk, hogy biztosan ne így legyen. Mit szólsz, kislány? - fogta meg egyikük a karomat és megszorította.
Kész. Tudtam, innentől nem szabadulok. Sokkal erősebb nálam, ráadásul ketten is vannak. Elveszettnek érezte magamat, ezért bevetettem az utolsó ötletemet.
- Ha nem eresztetek el, kiabálok.
- Nem tennél te ilyet velünk, ugye? - változott meg egyikük arca.
Rettegni kezdtem tőle, már meg sem mertem szólalni. A kisugárzása is olyan volt, hogy azt éreztem, pusztán ezzel meg tudna ölni. Nem akartam küzdeni vele, úgysem nyerhettem volna, így engedelmesbe vágtam magamat. Már éppen lemondtam mindenről, amikor elveszett hercegem megjelent. Amúgy sem felejtettem volna el hangját soha első hallás után, de így aztán végképp belevésődött a lelkembe.
- Szia, édes! - szabadított ki a másik két férfi karjai közül és megölelt. - Bocsáss meg, hogy késtem. Ők a barátaid? - forgatott oldalára, és derekamat szorosan átölelve tartott maga mellett - Hello! Park Jimin vagyok - hajolt meg lazán. Látszott, nem tiszteli őket egy cseppet sem - És ti?
- Mi csak kértünk egy kis segítséget a hölgytől. Eltévedtünk, de már megvan merre menjünk. Köszönjük szépen! - köszöntek el, majd sebesen továbbsétáltak.
- Jól vagy? - fordult felém, én pedig hozzábújtam.
- Azt hittem egyedül hagytál. Kerestelek és eltűntél.
- Amint észrevettem őket indultam. Siettem. Nem esett bajod? - ölelt át.
- Nem.
- Hanyagoljuk ezt a távolságtartós találkozást. Mit szólsz?
- Jó ötlet... Nem baj, ha még kicsit ölelgetlek?
- Amíg jól esik.
- Akkor ma nem engednélek el.
- Hát... úgy viszont kénytelen vagyok nálad aludni. Ejnye, látod. Muszáj velem töltened az éjszakát, nincs mese - rázta a fejét.
- Nem vagy kicsit rámenős? - távolodtam el tőle.
- Te mondtad, hogy akkor el sem engednél. Azt pedig én sem akarom, hogy ezek miatt a nyomorultak miatt rémálmaid legyenek. Ölelgethetnél, mint egy plüss macit. Mit szólsz? - mosolygott.
- Neeeem. Azért azt mégsem lehet. Mit szólnának a szüleim? - gondolkoztam el. Iszonyatosan jó lett volna vele aludni. Főleg akkor, ha tényleg alvásra gondolt. De... a szüleim biztosan rossz szemmel nézték volna, ő pedig ki tudja, mennyire nyomult volna. Ám mégis... vele aludni. Ahhh! Rettenetesen vonzott, nem tudtam dönteni magamban.
- Akkor nálam lennénk és azt mondanád, barátnődnél alszol. Csak van olyan barátnőd, akinél ott tudnál aludni és elhiszik, vagy nincs? Meséltél sokukról. Például az a külföldi lány, mi is a neve? Elfelejtettem.
- Vannak... de... nem is tudom.
- Akkor nézzük a másik oldalát! - lépett el tőlem.
- Másik oldala?
- Igen. Az az oldala, hogy felnőtt nő vagy, aki nem is olyan rég még önfenntartó volt. Szóval igazából csak tájékoztatás jellegű az, hogy elmondod a szüleidnek merre jársz, hogy ne idegeskedjenek, de egyébként nem vagy köteles. Na? Meghívhatom egy estére magamhoz hölgyem? Betartok minden szabályt. Nem is érek önhöz, ha nem szeretné - tette háta mögé kezeit.
- De nincs nálam pizsama, sem a fogkefém, vagy fésűm.
- Biztos találunk egy non-stopot ahol vehetünk apróságokat, pizsamát pedig adok én. Szerintem remekül mutatna önön egy pulcsim - tette a szépet miközben sunyin mosolygott.
- Bántja a fülemet, ha nem tegezel - néztem arcát. - Rendben. Nálad alszok.
- Ez remek hír! - ért fülig a szája és újra eltűntek szemei.
Hagyott egy kis teret nekem, hogy beszéljek édesanyámmal, de nem mertem neki elmondani, hogy annál a férfinél alszok akivel az elmúlt néhány hétben találkozgattam, szóval bedobtam a csajokat. Összefutottunk velük, leültünk iszogatni, lehet bulizunk is egyet, ezért inkább ott alszok egyiküknél, így nem kell majd egyedül mászkálnom. Elfogadta, nem kérdezgetett.
- Szóval akkor menjünk el iszogatni - dobta be az ötletet.
- Tessék?
- Ha már azt mondtad anyukádnak, akkor tegyünk is így. Előttünk az egész este, vigyázok rád, nem lesz bajod.
- Akkor... most tartsuk meg a randit? Mármint hogy... ma?
- Ez már maga egy randi. Hiszen nem kellett volna így összefutnunk a hétvégéig, nem? - tette zsebre kezeit. Hozzám szeretett volna érni, de láthatóan be akarta tartani amit ígért.
- Végül is... De én nem sűrűn iszok. Más program esetleg? Ami nem jár részegséggel?
- Hmm... Sétáljunk és közben kitaláljuk?
- Nem akarunk inkább beülni valahova? - kérdeztem aggódva. Nem volt kedvem több huligánnal összefutni, kiket vonzottam, hiszen ki voltam öltözve a hétköznapihoz képest.
- Vigyázok rád - hajolt közelebb hozzám.
- Rendben. Bár sokat segítene, ha nem tartanál ekkora távolságot.
- Akkor veszem a bátorságot és megkérdezem, hogy szabad-e megfogni a kezedet.
- Direkt gúnyolódsz? Előbb a magázódás, most meg ez. Nem a középkorban élünk.
- Neeeem. Nem gúnyolódok, csak nem szeretnélek elijeszteni a nyomulásommal - karolta át a derekamat.
- Mert az "aludj nálam" és a "menjünk el bulizni" az nem nyomulás?
- Ott te döntesz. A válaszodtól függ minden. De ha én megmozdulok, akkor nem biztos, hogy lesz merszed ellent mondani.
- Lesz merszem. Ne aggódj emiatt - mosolyodtam el.
- Végre! Egy mosoly. Örülök, hogy nem vagy sokkban a barmok óta. Na sétáljunk egyet. Végre hallom a hangodat, szóval mondj ki mindent amit gondolsz - indultunk el.
- De te is! Nálam is ugyan az a helyzet, mint nálad.
- Azt kétlem.
- Miért?
- Mert te nem hiszem, hogy azt tennéd most az én hangom hallatán, mint amit én a tied hallatán - engedett el és megfogta a kezemet, mialatt inkább a földet bámulta egy kaján mosollyal.
- Tudtam, hogy perverz vagy, de hogy ennyire!
- Nyugiii - nevetett. - Nem foglak letámadni.
- Remélem is.
Végül nem kerestünk semmilyen programot. Csak sétálgattunk egész este, nézelődtünk és beszélgettünk. Remekül éreztük magunkat mivel nem kellett nézni az órát. Felszabadultan töltöttük az időnket, miközben én lassan újra megéheztem, ő pedig meghívott vacsorára. Helyettem fizetett, aminek nagyon nem örültem, hiszen már így is elég sokkal tartoztam neki, de ragaszkodott hozzá. Úgy viselkedett velem, mintha évek óta együtt lennénk, amit nem bántam. Számomra is olyan természetesnek hatott. Ugyan először még zavarba hozott néhány mozdulatával, ám hamar hozzászoktam. Mástól nem viseltem volna el, hogy ilyen hosszú időn keresztül sértse meg a magánszférámat, ám ő egyáltalán nem okozott gondot. Inkább csak nagyobb biztonsággal töltött el jelenléte és ragaszkodása. Nem féltem az olyan pasiktól, akik korábban a Cheonggyecheon partján letámadtak. Igazából észre sem vettem őket, mert végig Jiminre koncentráltam.
- Fáradt vagy? - ült velem szemben egy utcai kifőzde előtt. Nem éppen egy biztonságos környéken voltunk, de ilyen késői órákban már csak ezek voltak nyitva a városban.
- Honnan tudod? - iszogattam a kólámat.
- Nagyon laposakat pislogsz és látszik az arcodon is. Menjünk haza?
- Ha nem gond?
- Dehogy gond. Szólhattál volna hamarabb is - vette elő telefonját.
- Csak olyan jól elvoltunk, nem akartam elrontani... Kit hívsz?
- Taxit. Messze lakok innen - emelte füléhez a mobilt.
- Szép lakásod van - vettem le cipőmet, majd beljebb sétáltam.
- Köszönöm! Nem túl nagy, de nekem, egy embernek pont jó - előzött meg. - Nincs semmi a hűtőben, de ha kérsz valamit, rendelek, vagy elmegyek érte.
- Csak egy zuhanyt szeretnék, meg aludni.
- Máris adok neked mindent.
Kaptam tőle törülközőt és egy fekete pólót. Nem aggódtam a méret miatt, hiszen egy fél fejjel alacsonyabb voltam nálam. Sajnos azonban tusfürdőt már nem tudott adni, ezért férfi illatom lett, viszont úgy tűnt, ez csak engem zavar.
- Ha mindig ezzel a tusfürdővel fürödnél, biztosan nem szállnának rád a barmok - jelent meg amint kiléptem a szobába. Csak egy hosszú pizsamanadrág volt rajta és semmi más. Kicsit meglepett.
- Így fogsz aludni? - pakoltam le ruháimat egy székre táskám mellé.
- Ha már te is bugyiban és pólóban alszol úgy fair, ha én sem öltözök fel teljesen, vagy nem?
- Végül is...
- Nem vagy éhes még lefekvés előtt?
- Nem... Mondtam neked ugye, hogy hülyeségeken gondolkodok néha - ültem le egy üres helyre.
- Nem hülyeség. Legalábbis amit legutóbb mondtál az érdekes inkább - támaszkodott meg egy másik szék háttámláján.
- Régebben sok krimit olvastam. Néha unalmamban most is elgondolkozok, hogy vajon ha véletlenszerűen megölnék valakit, akkor mikor kapnának el. Vagy elkapnának-e. Megrendítene, hogy megöltem valakit, vagy akkor derülne ki, hogy pszichopata vagyok? - néztem fel Jiminre, aki kifejezéstelen arccal figyelt. - Nem akarok senkit megölni, csak a pasikról jutott eszembe. Valószínűleg, ha elmegyek velük, akkor soha többet nem kerülök elő. De ha lett volna erőm és lehetőségem őket eltenni láb alól, akkor engem vajon elkaptak volna. Ők biztos sok nőt tüntettek már el, mégis szabadon mászkálhatnak.
- Mert olyan körökben mozognak, ha igaz a feltételezésed.
- Én pedig értek hozzá. Sokat olvastam. Tudom hogyan kell eltüntetni egy holttestet.
- Elméleti síkon minden könnyűnek tűnik - sóhajtott nagyot. - Elméleti síkon nagyon sokan képesek lennének ölni. De tettekbe ezt átvinni nem. Szerencsére. Nem hiszem, hogy te olyan lennél aki képes érzelmek nélkül cselekedni, aki képes lenne bárkit megölni. Szerintem nincs ennél nehezebb dolog a Világon.
- Igazad lehet... - gondolkoztam el néhány pillanatra. - És mi van akkor, ha már megtettem, és igazad van. Annyira megrendített a dolog, hogy becsavarodtam, és minden ami most történik csak a fejemben játszódik le, miközben az igazi valóm egy gumiszobában ül zombiként, akibe nyomják a gyógyszereket mindennap.
- Ahogyan a Mátrix elméletedet, úgy ezt sem tudom megcáfolni. Mindkét verzió lehetséges. Ha tényleg az elmédben létezünk csak jelenleg, akkor azt kell mondjam, elsőre lehet meg tudtad tenni, viszont az annyira megrendítően hatott az elmédre, hogy másodszorra már nem lennél képes - hallgattunk el újból egy kis időre.
- Nem félsz tőlem?
- Miért félnék?
- Hogy ilyeneken gondolkozok. Így indulnak a pszichopaták.
- A pszichopaták nem gyönyörködnek a folyón táncoló fényekben, nem lágyulnak el úgy egy állatot látva, ahogyan te tetted mikor egy kutya odaszaladt hozzád, és nem is ijednek meg az olyan bűnözőktől, mint akik rád támadtak. A pszichopatának nincsenek érzelmei, csak a törvények kényszerítik arra, hogy ne öljön, ne kínozzon, ne kegyetlenkedjen. Ők a legjobb színészek, hiszen minden érzelmet képesek megjátszani. Kell is nekik a túlélésért. Különben kiszűrnénk őket és elveszítenék azt a mértékű szabadságukat, ami nekünk van.
- És ha sorozatgyilkos vagyok
- Tudtommal szereted édesapádat, így nem félek tőled. Testvéred nő, ezért még kevesebb az esély arra, hogy férfiakra vadássz. Bármilyen mély lelki traumád is legyen, az maximum tanárokból, vagy öregebb rokonokból fakadhat, én pedig egyáltalán nem hasonlítok rájuk.
- Tájékozottabb vagy, mint az átlag.
- Azt hittem már tiszta, hogy egyikünk se tartozik az átlagba - fonta össze karjait mellkasa előtt. - De szerintem nem vagy sorozatgyilkos.
- Miért?
- Mert ha az lennél, nem aggódnál ennyit különféle lehetséges defektjeid miatt, amiket se cáfolni, se bizonyítani nem tudsz. Igyekeznél beolvadni, hogy ne kapjanak el. Nem mondanád el senkinek, miken gondolkozol.
- Nem is mondom.
- De igen. Nekem elmondod. Nekem sem mondanád, ha tényleg embereket ölnél.
- Sosem mondta még ezt senki. Legtöbbször csak néznek rám, mintha tényleg őrült lennék, majd megszakítják velem a kapcsolatot - bambultam a földre.
- Őrült lehetsz. Normális ember nem gondolkozik ezen. De inkább zseninek mondanálak. Az őrült és a zseni között kicsi a különbség - lépett elém, majd kezét nyújtotta. - Elég a filozofálásból! Aludj inkább!
- Már felkeltem - néztem fel rá.
- Ezek miatt a gondolatok miatt? - szaladt fel szemöldöke.
- Nem. A zuhany miatt. A fürdés felkelt.
- Értem - engedte le kezét. - Akkor mit csináljunk?
- Nem tudom.
- Nekem mondjuk lenne ötletem - mosolygott. - De azt megtiltottad.
- Ez csak az első igazi randink.
- Ami hozzánk méltón már nem normális, hiszen nálam alszol - hallgatott el, miközben én tovább gondolkoztam, ám teljesen máson.
- Fáradt vagyok és ilyenkor bátrabb is. Érdekel valami.
- Micsoda?
- Sokat csókolóztál már?
- Azt igen - guggolt le mosolyogva hozzám. - És te?
- Hát... volt már barátom szóval... - rántottam vállat. - És jól csókolsz?
- Mindenkinek más a jó. Szabad akkor? Mondtam, nem érek hozzád, ha nem szeretnéd.
- De ezt szeretném. Érdekel, milyen.
- Remélem elégedett leszel - nyújtózkodott fel hozzám én pedig kicsit előrébb dőltem felé.
Ha nem lettem volna olyan fáradt, mint amilyen, akkor valószínűleg nem mertem volna ennyire nyíltan megkérdezni, de akkorra már hajnali két óra is elmúlt. A furcsa kérdések, őszinte válaszok idejében jártunk jócskán, ezért nem aggódtam miatta. De a csók miatt viszont igen. Végleg felrázott vele, elüldözte a fáradtságomat és kiélesítette az érzékeimet. Orromat megcsapta hirtelen a parfümje, amit találkozásunk óta megszoktam, de most mégis újra észrevettem. Hallottam minden egyes légvételét, miközben puha ajkaival lassan mozgott. Próbálta kitapasztalni, meddig mehet el, én pedig engedtem neki. Kíváncsi voltam, mi a következő lépése, ezért biztatni kezdtem. Kezeimmel végigsimítottam nyakán, majd hallottam térdeit koppanni a földön. Feljebb emelkedett, és nyelvével megnyalta ajkaimat.
- Felemelhetlek? - vált el tőlem hevesen lélegezve.
- Igen.
- Kapaszkodj! - mászott kicsit közelebb hozzám.
Beférkőzött lábaim közé, fenekem alá nyúlt, majd karjaiba vett és velem együtt felállt.
- Erős vagy.
- Nem vagy nehéz - indult velem a háló felé.
- Most magasabb vagyok nálad.
- Mivel nem akarsz szexet.
- Ez hogyan kapcsolódik ide?
- Ha olyan magasságban tartanálak, ami nekem is kényelmesebb, akkor most éreznél valamit, és én is éreznék valamit, akkor pedig nagyon begurulnék, ha nemet mondanál. Ezért tartalak ilyen magasan - állt meg az ágy mellett.
- Egy csóktól ennyire beindultál?
- Attól még nem lenne ilyen vészes. De jelenleg csak egy bugyi van rajta és úgy érsz a bőrömhöz. A csupasz fenekedet markolom, miközben érzem milyen meleg vagy, ráadásul az én pólóm van rajtad. Egy nő már úgy is izgató, ha csak egy pasi pólóban rohangál, de még rá ezek... Inkább leteszlek rendben? - tett az ágy szélére.
- Szóval, ha most hátradőlnék itt
- Inkább végig se mond - hagyott ott. - Nézzünk valamit az ágyból a tévén! - vette fel a szekrényről a távirányítót.
- Mi van ilyenkor? - bújtam be a takaró alá. Azért annyira nem akartam bátor lenni, bár ha kicsit is hajlott volna rá, nem ellenkeztem volna.
- Semmi, de veszek egy filmet és az jó lesz - kapcsolta le a villanyt, majd a tévé fénye mellett ő is bemászott az ágyba.
- Nem baj, ha idejövök hozzád? - bújtam közelebb Jiminhez.
- Egy pár percig még annyira ne, aztán majd... majd.
- Rendben - mosolyodtam el.
Tudtam, csak azért tartózkodik ennyire, mert én kértem még az elején erre, de azért aranyos volt. Tényleg próbált uralkodni magán és kis úriember maradni valamilyen szinten, miközben valószínűleg fejben már ezerféleképpen levetkőztetett.
Keresett egy kis könnyed filmet, hogy nézzük azt, mialatt lassan megnyugodtunk mindketten. Ott feküdve újra elálmosodtam, így az utolsó emlékem már csak az volt, hogy a karját ölelgetve lehunytam a szemem, amíg nem történik valami érdekes, de többet nem tudtam felnyitni már.
Kellemes volt végül nála. Hagyta, hogy kipihenjem magamat, majd még utána is csak fetrengtünk és beszélgettünk, rendelt nekem ebédet, miközben ő továbbra is a furcsa turmixait iszogatta, majd mikor már kezdett lemenni a nap rávettem magamat, hogy felöltözzek. Jól telt az idő vele, még ha lényeges dolgot nem is csináltunk, csak lustálkodtunk egész nap. Mire hazaindultam már újból sötét volt, így elkísért. A ház aljában elköszöntünk egymástól úgy, ahogyan illik. Bár így lényegesen nehezebben engedtem el. Nagyon megszerettem a csókját, és ha tehettem volna, akkor inkább beráncigáltam volna a lakásunkba, hogy még élvezhessem egy picit. De haza kellett már tolnom a képemet, ezért eleresztettem. Ezzel pedig egy igazán hosszú kapcsolat vette kezdetét. Bár féltem kicsit, az egyetem alatt majd kevesebbet fogunk találkozni, ám végül ezt is sikerült megoldani. Elkért a szüleimtől és megígérte, semmi olyat nem fog tenni amit nem szeretnék. Olyan szöveget mondott nekik, hogy azon kezdtem gondolkozni, vajon külön szobát is kapok-e ezek után. Ám mindezt a sok szépet csupán azért szedte össze, hogy bármiféle gond nélkül nála aludhassak néha, így pedig plusz időt nyerjünk. Kaptam egy kulcsot, de már első alkalommal biztosított, mire felkelek, ő visszaér. Így is volt minden alkalommal. Ráadásul ahogyan egyre hosszabbak lettek az éjszakák, már néha el is kísért az egyetemre, ha hajnalban kellett mennem. Tökéletes volt, egy két kisebb vitától eltekintve. Mindkettőnknek volt zavaró kis tikkje, de igazán egyik sem okozott akkora gondot, hogy elváljanak az útjaink.
- Mit csináljunk szülinapodon? - ültem ágya szélén egyik szombat este. Ő sem dolgozott, így úgy döntöttünk, kimozdulunk.
- Nem tudom. Azt, amit eddig? - vett nyakába egy nyakkendőt és felém fordult.
- És... akkor csak úgy adjam oda az ajándékodat?
- Te vettél nekem valamit? - pillantott rám morcosan.
- Igen... Nem kellett volna?
- Ne költs rám! - kötötte meg nyakkendőjét.
- Miért ne? Te is sokat költesz rám. Egy ajándékot had vegyek már neked.
- De ne! - vette fel mellényét is. - Én költök rád, te pedig az idődet áldozod rám, az a legértékesebb. Mást ne áldozz rám! - morgott.
- Azt hittem örülni fogsz.
- Örülök csak... - sóhajtott nagyot. - Legközelebb inkább beszéljünk meg valami közös dolgot. Ne vegyél nekem ajándékot.
- Rendben.
- Vissza tudod vinni? - kapta fel zakóját.
- Nem hinném, miért?
- Mert akkor a pénzből vehettünk volna neked Halloweenre jelmezt, és együtt beöltözhettünk volna - mosolygott.
- Be szeretnél öltözni? Van valami buli, ahova mennénk? - örültem meg. Még sohasem öltöttem jelmezt.
- Hát tudnék helyet, igen.
- És milyen jelmezre gondoltál?
- Benne lennél?
- Persze. Jónak hangzik. Még sosem öltöztem be!
- Szuper. Drakulára gondoltam. Már tavaly is annak akartam, de aztán végül nem vettem jelmezt. Egyedül nem vicces.
- Én beöltözök veled! Veszek majd műfogakat, meg kisminkelem magam fehérre.
- Vegyünk kontaktlencsét is. Jó kis vöröset - támaszkodott meg mellettem az ágyon.
- Jóóóóó! Mindenkit halálra fogunk rémíteni.
- Az biztos... Szeretek veled lenni - nyomott egy gyors csókot számra, majd felegyenesedett. - Mehetünk?
A következő hetekben már a jelmezeinken dolgoztunk. Illetve ő dolgozott, mert mindent ő intézett el sunyiban, én mindig csak arra értem oda hozzá, hogy beszerzett még valamit. A ruhámat is ő vette, ami elképesztő, de tökéletesen passzolt. Pont jó volt a méret. Nem hittem volna, hogy ennyire jól szemügyre vette az alakomat, hiszen annyit azért nem szeretkeztünk, ráadásul pasiból volt, de ehhez képest messze túlszárnyalta magát. Ezek mellett a holmik mellett a születésnapját egyáltalán nem fújta fel. Ugyan örült az ajándékomnak, de pont aznap mutatta meg, ő mit fog felvenni és mit ne mondjak... A szexisége mellett már engem se érdekelt, mit reagál a meglepimre.
Lassan elérkezett a Halloween, én pedig izgatottan mentem át hozzá. Felrohantam lakásába, ahol ő már teljes pompájában várt.
- Na milyen? - mosolygott műfogaival és vörös kontaktlencséivel.
- Wow... nagyon menő! És ehhez még a ruhád... Igazi Drakula leszel - léptem beljebb.
- Ez is a cél. Na öltözzünk fel gyorsan és irány bulizni - húzott be lakásába.
Segített betenni a lencséket, összekócolni a hajamat, bár abban mindig is jó volt, majd gyorsan megcsináltam a sminkemet és rohantam is öltözni. Nagyon jól mutattunk egymás mellett, igazán remek jelmezeink voltak, így az első beöltözésem pompásra sikerült. Miután mindennel megvoltunk mentünk is arra a szórakozóhelyre amit kinézett. Bár egyikünk sem volt az a táncos típus, ám ezúttal annyira jól éreztük magunkat a jelmezeinkben, hogy a bulihangulatot is elcsíptük. Ráadásul mint kiderült, Jiminnek voltak ott ismerősei, akik szintén vámpír külsőt öltöttek, így ha bármi gondom adódott volna, hozzájuk nyugodtan fordulhattam. Ezért egyáltalán nem féltem.
- Mikor meghallották az ötletemet, ők is ennek akartak. Sajnálom. De mi akkor is egyediek vagyunk - súgta a fülembe a sokadik ismerőse után.
- Jaj, nem gond. Én elvagyok. Nem lehettünk egyediek, ahhoz túl sokan vagyunk - iszogattam koktélomat a bárpultnál ülve. - Te nem iszol semmit?
- Áhh nem. Amíg kint voltál a mosdóban betalált egy régi haverom és meghívott egy felesre. Az több is volt, mint elég. Nem vagyok hozzászokva, így nem erőltetném.
- Okés. Ha megittam, táncolunk?
- Persze - mosolygott rám, majd nyakamba csókolt. - Jó az illatod.
- A tiéd is - vigyorogtam, míg a tömeget néztem.
- Máris imádom ezt az estét.
Elképesztő, de majdnem teljesen végigbuliztuk az estét. Annyira belelendültem, hogy minden ajándék italt amivel Jimin ismerősei kínáltak elfogadtam, ez viszont nem volt szerencsés. Én sem voltam edzésben, ezért a harmadiknál már igencsak a kis hercegemre támaszkodtam. Ennek ő nem örült annyira, mint amennyire én boldog voltam, sőt. Ő inkább egyre morcosabb lett, és már saját barátaira mordult rá. Nem emlékszem minden szavára, de arra igen, hogy egyszer még káromkodni is hallottam, mielőtt végleg leálltak a leitatásommal. Utána mondhatta, menjünk már inkább haza, mert abban biztos vagyok, hol álltunk meg a klubban, mikor kitört a verekedés. Én nem is vettem észre, csupán arra lettem figyelmes, amint Jimin húzó keze egyszer csak megdermed. Egy kép tisztán megmaradt bennem. Ott állt, már majdnem a kijáratnál, és a tömeget bámulta tátott szájjal. Félelmetes látványt nyújtott ahogyan a fények megcsillantak piros kontaktlencséin, és hegyes műfogain. Igazi Drakulának tűnt. Emlékszem, megkérdeztem hozzábújva, mi a baj, de nem válaszolt. Néhány pillanattal később mozdult csak meg, mikor egy sietős valaki oldalba lökte. Mintha egy másik világban járt volna, úgy rázódott hirtelen vissza.
Van néhány villanás az utcákról, meg a taxiról, hogy azzal mentünk, de a következő tiszta kép az a hálószobájáról van. Amint nevetgélve fekszem az ágyában, miközben ő lazán kivette számból a műfogakat. Emlékszem, nagyon le akartam vele feküdni, ezért már alig volt rajtam ruha. Tetszett is neki amit lát. Mondtam valami hülyeséget, ami nem rémlik, de a flegma nevetése az igen. Szexi volt, csak ez maradt meg. Végül beadta derekát, ám többre nem emlékszek.
Legközelebb mikor ébredtem nagyon rosszul voltam. Fájt a fejem, hányingerem volt és rettentően fáztam. Jimin nem volt sehol, de én mozdulni alig bírtam, ezért forgolódtam csak. Hogy mikor tért vissza, azt nem tudnám megmondani, mert szerintem egy kicsit elszundítottam.
- Valamit összeszedhettél a nagy bulizgatásban, mert elég magas a lázad mióta lefeküdtünk aludni - ült az ágy szélén.
- Mennyi az idő?
- Ami azt illeti, már másnap este van. Átaludtad az egész napot, de nem is baj - kelt fel. - Szóltam szüleidnek, hogy nem vagy jól, de vigyázok rád. Hoztam neked levest, meg egy kis gyógyszert. Van orvos haverom, így adott. Azt mondta, ettől jobban leszel - tűnt el egy pillanatra, majd vissza is tért a tálcával.
- Nagyon elragadtattam magamat, pedig nem szoktam ilyet. Jaaaaaj, de kínos.
- Ugyan - ült vissza mellém. - Ott mindenki ilyen volt. Előttem pedig nem kell szégyenkezni. Én is buliztam régebben nagyon keményen. Szóval semmi gond. Előbb inkább gyógyulj meg. Egyél egy keveset.
- Köszönöm - ültem fel.
- A nyakad miatt pedig elnézést.
- Nyakam?
- Mielőtt ledőltünk még sikerült... egy elég vad szexet megejteni. Sajnos bennem is volt egy kevéske alkohol. De bekentem és lekötöttem a sebedet. Így hamar begyógyul.
- Elragadtattad magad, Drakula?
- Hát - mosolyodott el. - Így is mondhatjuk. Jó étvágyat!
- Köszönöm. Kedves tőled - láttam is hozzá a kis leveshez, amivel kínált.
Emiatt a szerencsés este miatt még néhány napig nála voltam. Kimaradtam az egyetemről, mivel megmozdulni alig bírtam, közben pedig sajnos átálltam az ő életvitelére, így este voltam ébren, nappal pedig aludtam vele a sötét szobában. Köszönhetően a gondoskodásának hamar rendbe jöttem, de egy nap miatt már nem akartam bemenni.
- Csak így kiveheted ezt a napot szabiba? - ültem az ágyán.
- Jah. Elég elnézőek velem. Igazság szerint sok pénzt hozok - gombolta be az ingét. - Merre menjünk ma?
- Nem tudom. Nincs ötletem.
- Akkor menet közben kitaláljuk. Most nem veszek nyakkendőt, jó leszek így? - állt előttem a fehér, kicsit kigombolt felsőjében.
- Nagyon is!
- Remek - vigyorgott. - Vettem neked valamit.
Míg én pihentem ő nem mert átugrani szüleimhez, inkább elment néhány új ruhát venni nekem. Természetesen az ő ízlésének megfelelően, így egyik darab sem volt olyan olcsó, mint amilyen a többi cuccom, még a fehérneműm sem.
- Na így most el ne engedj! - fogtam kezét. - Már csak azért is megéri engem elrabolni, mert olyan rohadt drága a ruhám - karoltam kezébe, mikor már az utcán sétáltunk.
- Sosem engedlek már el.
- Ez valahol megnyugtató, ugyanakkor félelmetes is.
- Én azt hittem lovagias lesz.
- Maradjunk annyiban, hogy nem tudom eldönteni.
Végül egy plázában ültünk le, a legfelső emelten a korlát mellett, melyről nézegettem az alattunk mászkáló embereket, miközben szürcsölgettem a forrócsokimat.
- Kérdeztem tőled valamit a buliban, de már nem igazán voltál önmagad.
- Igen? Mit kérdeztél? - pillantottam a hercegre, ki mellettem ült és inkább az üvegtetőt nézegette.
- Szerinted mennyire valósak a mitológiák?
- Mármint, goblin, haechi, gumiho és társai.
- Azok is. Meg vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok.
- Nem hiszek az ilyesmiben - nézelődtem tovább.
- Egyszer azt mondtad, mi van, ha mindent csak körénk vetítenek, ezért működik az, ha valamire nagyon koncentrálsz, az megvalósul. Közelítsük meg ilyen szempontból. Mi van, ha a sok rémmese, mitológiai történet nem csak kitaláció. Elvégre az emberi agy azért nem képes elképzeli a földönkívülieket, mert önmaga korlátai közé zárja magát. Akkor hogyan találhattunk volna ki ilyen lényeket magunktól - magyarázott nekem, miközben már egymás szemeit fürkésztük.
- Szerinted lehetnek körülöttünk ilyen lények?
- Ha azt mondanám, hogy biztos vagyok benne, mit reagálnál? - támaszkodott meg térdein.
- Hogy... mindenki azt hisz amit akar.
- És ha azt mondanám, mutatok neked testközelből egyet?
- Akkor azt mondanám, ne füvezz.
- Szóval nem hiszel nekem - ejtett meg egy apró nevetést. - Van egy bár. Egy nagyon kedves barátomé. Elmegyünk ma oda - pattant fel. - Indulás!
- Kicsit ijesztő vagy.
- Igen? Hát... akkor lehet holnaptól már nem leszek a pasid - indultunk is.
Természetesen taxival mentünk a klubhoz, amit meglátva azonnal meggondoltam magamat. Ám Jimin csak rám erőltette. Azt mondta, amíg mellette maradok nem lesz baj. Ezért szorosan ölelt magához. A biztonságiak láthatóan nagyon jól ismerték, ám engem fenntartásokkal fogadtak. Kezdett egyre furább lenni, amint aláírtak velem egy titoktartási nyilatkozatot a ruhatárnál.
- Az egész annyiról szól, hogy a klubról senkinek sem beszélhetsz. Amit odabent látsz, az ott is marad - hajolt oda hozzám, amint lapozgattam, nehogy eladjam magamat véletlenül. - Nem bízol bennem?
- De... viszont csak három hónapja ismerlek - néztem rá.
- Ha el akarnálak adni, vagy megerőszakolni, akkor nem mutatkoztam volna be a szüleidnek, plusz már rég megtettem volna. Az első alkalommal, hogy nálam aludtál, nem gondolod? - válaszolt fogát csikorgatva. Sosem láttam, hogy ennyire megfeszült volna az állkapcsa.
- Jimin olyan úriember, mint amilyennek tűnik - szólt közbe az egyik ruhatáros.
Azért gyorsan átfutottam a papírt, de végül aláírtam. Kaptam egy karszalagot, majd mentünk is a hangzavar felé, az épület belsejébe.
- Mostantól ne engedd el a kezem, mert még a végén vacsora lesz belőled.
- Mi van? - néztem fel rá.
- Ez nem jelmezbál. Ezek igazi fogak és szemek mindenkinél - ölelt magához, miközben körbenéztem, de nem sokat láttam abból amit mondott. - Ott vannak a többiek - vont magával barátaihoz.
- Hello! - hajoltam meg a nagy csapatnak, kik egy boxban ültek egy kiemelt helyen.
- Szia! - üdvözöltek.
- Szerződés? - kérdezte egy szőke pasi.
- Aláírattam vele, nyugi van - ültünk le.
- Szuper.
- Üdv köztünk! Jungkook vagyok - hajolt hozzám az egyik srác. Fekete haja volt és gyönyörű vonásai, de ami igazán feltűnő volt az a fogai és a szemei. Pont olyanok, mint amiről Jimin mesélt, ezért egy kicsit sem találtam vonzónak. - Beavattad már? - fordult a hercegem felé.
- Most készültem.
- Egyből a mély vízbe. Remélem jól úszol - fordult vissza a többiekhez.
- Mi ez a hely? - izgultam. Ezek az emberek kicsit sem tűntek normálisnak.
- Egy klub, az olyanoknak, mint én - bújt a hajamba, míg én nyugodtan próbáltam nézelődni. - Kicsit furcsa illatod van. Melegebb is vagy - fogta meg kezemet.
- Ideges vagyok.
- Igen, érzem. Viszont holnap meg fog jönni - harapta meg a fülemet.
- Micsoda?
- A menzeszed. Egész nap éreztem rajtad a hormonjaidból, de most már melegebb is vagy.
- Na jó! - pattantam fel. - Menjünk! - fordultam felé.
- Még maradj! - kapta el a kezemet, bár nem volt nehéz dolga. A vörös szemei és a tűhegyes fogai kicsit megdöbbentettek, így nem figyeltem.
- Te nem vagy magadnál... Engedj el, kérlek.
- Biztos, hogy ennyire mennél? - állt fel hozzám. - Nem bántottalak. Meghallgattam minden őrült gondolatodat, és egyszer sem néztelek kattantnak. Te miért nem teszel így velem?
- Mit adtál be nekem?
- Semmit.
- Akkor engedj haza - vettem a bátorságot, hogy vörös szemeibe nézzek, mire eleresztett.
- Ugyanaz vagyok, aki eddig is.
- Ebben nem vagyok ennyire biztos.
- Értem - zárta össze fogait és nagyon sóhajtott. - Ne feledd amit aláírtál, senkinek nem mondhatsz semmit. De szabadon elmehetsz. Mentem is volna, ám a többi ott lévő bulizótól még jobban féltem, mint tőle. - Kikísérlek.
Így is lett. A kijáratig jött velem, azonban ott nem köszöntünk el. Rohantam, mert féltem kicsit tőle. Olyan elvetemült volt ez az egész. Az egy dolog, hogy én miken filozofálgatok, de nem képzelem magamat egy rohadt mitikus teremtménynek sem. Azt hittem Jimin normális, de tényleg túl szép volt, hogy igaz legyen a drága herceg. Igazából egy elmebeteg, aki engem is bele akart rángatni a képzeletbeli világába, de én ebben nem kívántam részt venni. Kicsiként még talán, de felnőtt emberek vagyunk. Túl idősek ahhoz, hogy képzeletbeli játékokkal játszunk.
Megszakítottam vele hirtelen minden kapcsolatot. Próbáltam rájönni, honnan ez az őrült hülyesége, miért képzeli magát vámpírnak, egy rohadt Drakulának, de nem sikerült. Amit megtudtam a családjáról, ami igazán kevés volt, abból nem az jött le, hogy rosszul bántak vele. Volt egy rendes munkája is, jól keresett, voltak barátai és lehetett vele beszélgetni bármiről. Semmi választ nem találtam arra, mitől csavarodhatott be ennyire, ezért próbáltam inkább elengedni. Nem válaszoltam az üzeneteire, csak az iskolára igyekeztem koncentrálni. Néhány hét múlva lassan teljesen abbahagyta a zaklatásomat és sikerült kiszorítanom a mindennapjaimból. Bár rettenetesen hiányzott. Ez az őrült ugyanis igen különleges helyet harcolt ki magának a szívemben. Végül arra jutottam, hogy valószínűleg azért értett meg ennyire, mert őrült, ebből viszont azt vontam le, hogy én is az vagyok. Jobbnak láttam, ha ezt senkinek sem mondom el, ezért mindenkinek azt hazudtam, egyik napról a másikra rájöttünk, nem illünk össze. Nem értem én se, ez van. Nem zaklattak azzal ezek után, miért, vagy hogy vagyok, rám hagyták a dolgot, szerencsére.
Hamarosan kezdett visszaállni az életem a régi kerékvágásba nélküle. Teltek a hetek, lassan a hónapok is és többet nem hallottam felőle. Emlékszem a chuseoki szünetem első napjára. Hirtelen sok szabadidőm lett, emiatt pedig tudatosult bennem, mennyire egyedül vagyok. Így elmentem oda, ahova legutóbbi kellemes emlékeim fűztek. Hideg volt ugyan, de akkor is leültem egy fából készült padra és bámultam a befagyott Cheonggyecheon vizét. Eszembe jutott Jimin, pedig hosszú ideje nem gondoltam már rá. Bevillant első találkozásunk. Az a mosoly, amivel azonnal megfogott, majd az üzenetei. Olyan lelkes és kitartó volt végig. Türelmesen megvárt, miközben kileste minden apró szokásomat. Bárcsak ne lett volna annyira kattos, akkor talán nem kellett volna ennyi időt nélküle eltöltenem.
- Nem tudsz jól úszni - állt meg mellettem valaki, akire felkaptam tekintetemet.
- Tessék?
- Bedobott a mély vízbe és te belefulladtál. Az ő hibája is, de azok alapján, amit mesélt rólad, önző vagy.
- Ismerjük egymást?
- Nem ismersz fel, ugye? - nézett le rám. - Mindegy is - ült le mellém. - Jimin haverja vagyok a klubból. Jungkook.
- Tényleg - szorult görcsbe a gyomrom.
- Nem kell félned tőlem. Mázlim van, hogy ma itt kezdtem a kis sétámat. Tudod, nagyon önzően viselkedtél vele.
- Mert?
- A te gondolataid valóban nem mindennapiak. És igen, így kezdi egy sorozatgyilkos. Sokszor az az indító, hogy kíváncsi. Ő mégsem zavart el, vagy falt fel. Pedig sok bűnözővel tett már így. Inkább adott időt neked, hogy megmagyarázd neki, és igyekezett elfogadni. Te ezt nem tetted meg. Elkezdte ő is megmutatni neked az elméje legmélyebb bugyrait, te pedig hátat fordítottál neki. Ez nagy önzőség - beszélt hozzám zsebre tett kezekkel.
- Egy fantáziában élő felnőtt férfi. Nem normális.
- Mert a te gondolataid azok? - szegezte nekem kérdését - Ha egy orvosnak elmondanám, miket meséltél, valószínűleg kezelés alá vonnának. De nem teszem.
- Mert sokkal őrültebb vagy, mint én.
- Miért van az, hogy a te elméleteid valósak lehetnek? Élhetünk benne, valóban az lehet az igazság amit te gondolsz, de másé nem? Jimin elmesélte sok elméletedet, mert igazán érdekesek. De ha ezekből indulunk ki, akkor Jimin kattantsága, az ő elmebaja, valójában a te agyad szüleménye. Ha pedig így van, márpedig mi bizonyítja, hogy nem, akkor egy részed, amit jelenleg megtagadsz. Így sosem fogod magad jobban megismerni, nem?
- Ez csak egy elmélet.
- Ez igaz - állt fel. - De az nem, hogy mennyire szeret. Az elméletedet folytatva ő egy olyan benső lényed, akinél furcsább szörnyet még nem hordott a hátán a Föld. Ez a lény pedig csak arra vágyik, hogy elfogadd. Tudom, hogy szereted. Sok időt töltöttél vele. Ezért mi lenne, ha adnál neki lehetőséget, hogy kifejtse magát neked? Vesztenivalód nincs.
- Már... nagyon régóta nem beszéltünk.
- A mi fajtánknak ez az idő csak egy röpke pillanat - nézett rám. - Az idő, csak neked számít. Nekünk nem - tartott jelentőségteljes szünetet. - Ha bántani akart volna, már nem léteznél. Ha megengedte volna, már rég vacsora lennél. Sokkal tartozol neki, mivel pedig a szép szó nem használ, ezért keményen mondom - hajolt le hozzám. - Csak azért nem esett még bajod, mert nagyon jó barátom. De egyszer újra szerelmes lesz, és akkor már semmi sem fog megállítani. Nem szeretem következmények nélkül hagyni, ha valaki bántja a családomat. Érhető voltam?
- Teljesen.
- Remek. Ma otthon van. Tudod, hol lakik, van kulcsod - hagyott ott.
Ahhoz képest, hogy mennyire kedvesen közeledett, érvekkel próbált meggyőzni, a végére mégis csak fenyegetésbe torkollott a dolog. Nem adott választási lehetőséget, hiszen a beszélj vele, vagy meghalsz, nem mondható annak. Így eldőlt, találkoznom kell vele. Azonban egy kicsit még ültem a folyó partján, hogy újra felolvadjon a vérem. A hidegtől nem, de Jungkooktól megfagyott minden eremben, ezért kellett pár perc.
Lassan feltápászkodtam, majd égő arccal szégyenkezve vettem célba Jimin lakását. Abban Jungkooknak ugyan is igaza volt, esélyt sem adtam neki, hogy elmagyarázza ezt, miközben én megköveteltem tőle. Ennyivel tartoztam, ha már elfogadni nem voltam képes.
- Igen? - szólt bele az ismerős hang a kaputelefonba. Kellemesen hatott szívemnek, hogy újra hallhattam, de a kulcsomat használni nem volt még merszem.
- Leég az arcom, de... azért jöttem, hogy beszélgessünk. Felmehetek? - hosszú csend következett kérdésem után, amit kezdtem nemnek felfogni.
- Te mindig - eresztett végül be, ami meglepett.
Mély levegőket véve szálltam be a liftbe, majd kicsit félve léptem ki belőle, hogy lakásához sétáljak. Bekopogtam ő pedig azonnal ajtót nyitott.
- Nem hallgattalak meg... Úgy is mondhatjuk, hogy hisztis picsa voltam. Szóval... meghallgatnálak.
- Gyere be! - állt arrébb, én pedig beljebb mentem.
- Hm? - néztem rá ahogy kezét tartva mellém lépett.
- A kabátod.
- Jah! - kezdtem vetkőzni. - Teljesen elfelejtettem.
- Kanapé! - kínált egy szóval ülőhellyel, miközben én bogár módjára nézelődtem. Nem tudom, mit kerestem annyira a lakásában, de mégis rendesen körülnéztem.
- Igen - tettem le magamat és nagyot sóhajtottam. - Szóval... nem hallgattalak meg. Csak... otthagytalak. Bocsánatot szeretnék kérni. Nem volt szép tőlem.
- Nem így kellett volna megmutatni neked mindezt - ült a kanapé másik végébe felém fordulva.
- Igen, pontosan azért jöttem, hogy elmond ezt az... egészet.
- Miért pont most?
- Most van kis szünete az agyamnak. Megterhelheted.
- Rendben... - néztünk egymás szemeibe néhány hosszú pillanatig. - Vámpírok léteznek. Én is az vagyok. Éppen vacsoráztam, mikor felcsöngettél.
- Vacsora?... Akkor van itt egy... hulla valahol? - néztem körbe.
- Dehogyis. Az veszélyes lenne. Van saját vérellátmányom.
- Ahha... de a vámpírok hidegek.
- A környezet hőmérsékletét azért tartom.
- Értem... És... ez a dolog, miből épül fel?
- Biztos érdekel, vagy csak a saját lelkednek akarsz kedvezni és megbékélni a lelkiismereteddel? Mert ha az utóbbi, akkor semmi gond. Nyugodtan menj haza, nem haragszom - könyökölt a karfán.
- Érdekel. Szeretnélek megérteni. Mert, ha sikerül akkor... akkor nem kellene nélküled tengetnem az estéimet - jelent meg halvány mosoly az arcán mondatomra.
- A többiek azt javasolták, inkább kettesben mutassak meg egy két dolgot, akkor könnyebben befogadod. Úgyhogy próbáljuk ezt - mászott oda hozzám. - Ilyen a normál fogsorom - nyitotta nagyra száját, hogy jól lássam minden fogát. - Most pedig nagyon figyelj majd, mert ez pedig az igazi fogsorom - tárta nagyra újra száját, majd szemfogait a szemem láttára növesztette tűhegyesekké.
- Ezt hogy csináltad?
- Amikor az igazi énemet előveszem, akkor megnőnek a fogaim, és vérvörösre vált a szemem - kapta el a pillantásomat. - Most nagyon megijedtél tőlem.
- Csak meglepődtem. Kicsit... hirtelen ért.
- Vadász vagyok, sokkal jobban hallok, mint te. A szagokat is jobban érzem. Amikor félsz, megváltozik az illatod. A szívverésedet még összekeverhetném, de az illatod mindent elárul.
- Ha mondjuk elhiszem, ezt a dolgot akkor... nekem is ilyenné kell válnom?
- Nem. Nem akarlak ilyenné tenni. Nem jó dolog örökké élni. Unalmas és magányos tud lenni. De... nem tudom, hogyan alakulna a kapcsolatunk. Volt már aki a szeretőjét átváltoztatta és azóta is együtt vannak, ám ez nagyon ritka.
- És... ez hogyan megy? Fussak előled, ha megvágom az ujjamat?
- Dehogyis - mosolygott. - Tudok uralkodni magamon. Ha nem így lenne akkor az első menzeszednél étlapra kerültél volna.
- Ez elég undi.
- Sajnálom - kuncogott. - Nem tehetek róla. Szóval én egy ilyen Világban élek. Tőlem sosem állt távol ez. Az anyám, a vér szerinti, ember volt. Vagyis, boszorka akkoriban, mikor születtem. Tanítgatott nekem néhány dolgot, de óvatos volt. Üldözték őket, ezért ő sem használta a képességeit. Messze laktunk az emberektől, hogy jobban tarthassuk a titkainkat, de ezzel célpontok is lettünk. Egy vámpír ellen pedig egy gyenge boszorka és egy sima ember semmit sem ér. Annyi volt a szerencsém, hogy megtetszettem neki, ezért nem hagyott meghalni. Viszont ez az ő balszerencséje volt. Apámat pedig sosem ismertem. Valószínűleg futókalandból csúszhattam be, nem tudom. Sosem mondott erről semmit anyám.
- Miről hazudtál még?
- Igazából nem hazudtam, csak néhány dolgot nem mondtam el - ült vissza kényelmesen. - Tényleg külföldiekkel foglalkozok, de igazából a magamfajták ideutazását és útba igazítását végzem. Meg néhány boszorkánnyal és varázslóval üzletelek olykor. Utálja egymást a két nép, de az én felmenőiben van belőlük, ezért engem kevésbé vernek át, vagy átkoznak meg.
- Tételezzük fel, hogy hiszek neked. - válaszoltam remegő kezekkel, melyekre azonnal lecsapott vörös szeme. - Mi lenne a következő lépés?
- Többet nem lepleznék előtted semmit. Elvinnélek abba az étterembe, ahol az emberekkel szoktuk az üzleti vacsoráinkat tartani. Járnánk Seokjin barátom bárjába a srácokhoz és mindent elmondanék ténylegesen.
- Próbáljuk ki!
- Tényleg? - derült fel, ami a vörös szemeivel elég félelmetesen hatott.
- Igen.
- Aludj itt! - pattant fel.
- Azt... talán azért mégse.
- Holnap egyetem?
- Nem... csak...
- Van egy ajánlatom - fogta meg kezeimet elém térdelve, miközben eltűntek fogai. - Töltsd velem, az estét. Ha pedig a végén még mindig haza akarsz menni, akkor hazaviszlek időben, napfelkelte előtt, rendben?
- Jó... - nyeltem nagyot.
- Ne félj semmitől, csak szorítsd majd a kezemet és nem lesz semmi gond.
- Abban biztos lehetsz, hogy nem fogok tágítani mellőled.
Így is lett. Kezdetnek elmentünk vacsorázni. Végre nem csak én ettem, hanem ő is velem szemben. A hely maga elég félelmetes volt, így elkezdtem azon gondolkodni, hogy elő kell keresnem a legmorbidabb gondolataimat és megbarátkozni velük. Miközben nézegettem az étlapot Jimin áthajolt az asztal felett.
- Kíváncsi vagy az én menümre?
- Más?
- Teljes mértékben - telepedett mellém. Hozta a székét is meg mindent, majd mutogatni kezdett. - Mielőtt elmondanám mikből vannak, mennyire erős a gyomrod?
- Hát... nem nagyon megy el az étvágyam semmitől.
- Akkor ne képzeld el ezeket - kezdte felsorolni nekem kedvenceit.
Mindegyiknek olyan neve volt, mintha egy normális étlapot olvasnánk. Egyikben sem volt benne semmi konkrét, miszerint emberből van, csak utalások tömkelege. Aki nem tudta, milyen helyen van, az azt hitte volna, egy Halloweeni buli ötletes étlapját szemléli.
- Honnan van ennyi minden? - néztem csillogó szemeibe. Kicsit rémisztő volt, hogy nagyüzemben tálalják a... mármint tálalnak minket.
- Nem tudom. A tulaj nagyon diszkrét. De régóta üzemel az étterem, sosem volt gond... Félsz?
- Hát nem akarok vacsora lenni - pillantottam körbe.
- Nem leszel az, nyugi. Már nagyon régóta nem ölünk embert - szorította meg kezemet és adott egy puszit.
- Ezt jó hallani, de attól még nem a legjobb itt.
- De az emberi ételek is nagyon finomak. Legalábbis eddig mindenki azt mondta, úgyhogy nyugodtan egyél. Maradok itt melletted, jó?
- Rendben. De ne én legyek az előétel.
- Hát... - nevetett. - Nem úgy terveztem.
Végül tényleg nagyon jót ettem, bár kezdtem úgy gondolni, megvan az, amitől elmegy az étvágyam. Érdekes szaga volt az ő vacsorájának, de észrevette rajtam és kicsit arrébb húzódott vele. Tetemes összeget fizetett, én pedig úgy éreztem, most már kénytelen vagyok megkérdezni.
- Ennyire jól keresel? - sétáltunk a város egyik legforgalmasabb gyalogos utcájában.
- Igen. Meg aztán, én elég keveset költök. A lakásom az enyém, ritkábban kell étkeznem és már elég régóta gyűjtögetek. Kicsit öreg is vagyok hozzád, de persze ez nem látszik rajtam. Ezért elég kevés dolog fáj a pénztárcámnak.
- Feleséget nem keresel? - dobtam fel viccesen a kérdést, mert nagyon jó parti egy ilyen férfi mindenkinek.
- Nálam az bonyolult - nevetett fel. - De örülök, hogy kicsit felszabadultál - húzott jobban magához, majd átkarolta vállamat.
- Hova megyünk amúgy?
- Először az egyik barátomhoz, akit már láttál, csak elrohantál, aztán vele és a barátnőjével Seokjin bárjába. Gondoltam összeülünk a csapattal kicsit beszélgetni.
- És én leszek egyedül emberi lény ott?
- Neeeeeem. Jelen pillanatban mindenki barátnője halandó. Seokjin bárja pedig... az ott dolgozó eszkort lányok is azok. Szóval nem kell félned.
- Azért egy kicsit engedd meg nekem.
- De csak mert szépen kéred.
Gyalog mentünk ahhoz a bizonyos baráthoz aki szintén egy egészen jó környéken lakott. Felsiettünk hozzájuk, mert még nem voltak készen, így leültünk egy kicsit Yoongi lakásán, ahol azonnal találkoztam a barátnővel is.
- Wooooo! Kicsoda ez a lány Jimin? - érdeklődött, miközben beljebb léptünk.
- Meséltem róla. Tudod, a folyópartos randik.
- Ja, igen! De azt hittem, már nem találkoztok - jött utánunk.
- Fordult a kocka - ült le egy kanapéra Jimin, ahova lehúzott engem is, majd ölelgetni kezdett.
- Inhyeon vagyok és ember - mutatkozott be. - Mielőtt bármi gond lenne, nincs mitől félned. A srácok nagyon kedvesek és sosem bántanának. Vagyis... ez változó, mert sok szexi dolgot lehet kérni tőlük - hadart, majd Jimin félbeszakította.
- Mielőtt belegabalyodna a mondandójába arra gondol, hogy meg szoktuk harapni a barátnőinket, de csak ha megengedik. Engedély nélkül soha. És még mielőtt kérdés lenne azért, mert ti vagytok számunkra a legédesebbek, meg aztán szex közben nincs semmi más, ami jobban ki tudna elégíteni minket - szorított magához.
- Ez sok információ volt egyszerre.
- Mondtam, hogy mindent elmondok.
- Na igen, de ha nem akarod egy karcolás sem esik rajtad - folytatta a lány. - Én már csak tudom. Yoongi nem az a kedves ember bizonyos helyzetekben, de még sosem bántott. Még akkor sem mikor a diplomámat írtuk együtt, pedig akkor nagyon sok időt töltöttünk el közösen. Most meg már együtt lakunk lassan és így sem bánt, ha rossz napja van sem - mondta a magáét. Alig bírtam követni.
- Miről beszélgetsz te velük? - jelent meg egy hihetetlen fehér bőrű, szőke hajú férfi. - Rögtön ilyen témákat egy új embernek - rázta a fejét, miközben gombjaival szenvedett.
Bemutatkozott nekem, majd szorgalmazta is az indulásunkat. Ismerős volt a neve, de nem tudtam, honnan. Utunk alatt igyekeztem megfigyelni kettejük kapcsolatát, hogy mit szabad a lánynak és mit nem, hogyan viselkedik vele, mennyire természetesen kezeli az egészet.
- Most nagyon sok magamfajta között leszünk. Arra kérlek, ne hagyd el az oldalamat - hajolt fülemhez menet közben Jimin.
- Ezt kérned sem kell - karoltam bele és magamhoz szorítottam.
- Nem lesz gond. Csak nem akarom, hogy valami félelmetesebb figurába fuss még, amíg nem tudják, hozzád nem szabad érni. Inhyeon fog mászkálni, őt már ismerik, és bűzlik is Yoongi szagától, de téged még nem. Így nélkülem pisilni sem mehetsz.
- Akkor te se nélkülem.
- Megbeszéltük - vigyorgott.
Hamarosan ismerős környékre értünk, ismerős falak közé és kezdett összeszorulni a gyomrom. Kicsit azért féltem, semmi jót nem vártam az estétől, ezért Jimint egy pillanatra se eresztettem. De ez nem is volt gond, hiszen ahányszor csak lehetett úgy helyezkedett, hogy tudjon ölelgetni, így végül lábai között ülve találtam magamat. Fejét vállamon pihentette, úgy beszélgetett haverjaival, kiknek nevét lassan sikerült megjegyeznem, én pedig nézelődtem. Érdekes hely volt, olyan igazi gengszter, de közben meg a szigorú szabályokat mindenkinek tartania kellett. Jimin mesélt pár dolgot, köztük azt is, melyik karszalag mit jelöl, így ezt kezdtem figyelni. Az éjszaka végére már egy pirosat sem fedeztem fel. Gondolom őket mind lefoglalta addigra valaki. Zölddel is alig volt itt-ott egy lány, az is többnyire barátjaival beszélgetett. Már csak fehér karszalagosok és feketék, mint Jimin is, volt látható. Természetesen minden egyes vendég, akin fekete volt, vörös szemmel és tűhegyes fogakkal mászkált fel-alá, ami itt úgy tűnt természetes, de nekem valahogy még akkor sem sikerült megszokni mikor kértem a hercegemet, had menjek haza, mert hulla vagyok. Hajnali három körül jártunk már, én pedig elbóbiskoltam párszor addigra az ölében. Ő kicsit szomorú volt, amiért ilyen korán menni akarok, ráadásul nem hozzá, de nyafogás nélkül hazakísért.
- Látlak még majd ma este? - álltunk házunk előtt.
- Ráérsz? - pislogtam fel rá fáradt szemekkel.
- Aki az ünnepre jött az már rég rokonainál van. Nincs dolgom.
- Akkor igen.
- Tényleg? - derült fel.
- Igen. De most nem akarok majd elmenni a klubba. Nincs más ahol a barátaiddal leülhetnél?
- Hát van egy kocsma a város másik felében. De lehetünk kettesben is valahol, ha szeretnéd - fogta meg kezeimet.
- Remek. Akkor majd este... Kaphatok egy csókot? Nincs kedvem nyújtózkodni.
- Elkényeztetsz - hajolt le hozzám.
Végül egészen jól viseltem az estét, amit Jungkook meg is említett később és megköszönte. Fenyegetése ellenére úgy tűnt, tud kedves is lenni. Így Jiminnel újra elkezdtük együtt tölteni az időnket. Eleinte még nem aludtam nála, csak miután megint egyetemre kellett mennem, viszont az első éjszaka nem volt túl kellemes. Leizzadva riadtam fel ágyában egy rémálomból. Első dolgom volt végigellenőrizni önmagamat, hogy minden rendben-e, majd kicsit megnyugodva mentem ki a nappaliba, ahol ő nagyban a kanapén ülve gépelt laptopján.
- Baj van? - figyelte a monitort.
- Azt hittem elmentél? - sétáltam oda hozzá.
- Most nem - nézett rám. - Mi a gond?
- Te sosem harapnál meg, ugye? - ültem le mellé és megöleltem.
- Ha nem engeded meg nem. Egyszer majdnem megtettem, de végül csak foltot hagytam.
- Értem... Amúgy szeretnél?
- Sokszor eszembe jutott. Főleg azon az estén, mikor olyan részegre ittad magad. De nem teszem meg, amíg te azt nem mondod. Miért? - foglalkozott már velem.
- Azt álmodtam, hogy megeszel vacsorára. Nem tudtam elmenekülni. Letepertél és megharaptál. Én meg szép lassan elaludtam.
- Na ilyen sosem fog előfordulni - ölelt magához egy hatalmas sóhajjal. - Bár az illatod tényleg nagyon finom.
- Akkor én most hazamegyek - mozdultam meg mire magához szorított.
- Csak viccelek. Sosem bántanálak.
- Tényleg annyira felizgat titeket, ha megharaphattok, mint mondtad? - engedtem el őt.
- Igen - mosolyodott el. - Nagyon. Nem tudom elmondani, milyen. Még éreztetni sem tudom akármit is csinálok. Ezt nem lehet.
- Szóval már próbáltad.
- Persze. Egy kicsit öregebb vagyok, mint mondtam. Volt néhány barátnőm már - gondolkoztam el ezen a kijelentésén. Biztos rengeteg csaja volt.
- Miért nem haraptál meg, amikor kiütöttem magamat?
- Mert nem voltál önmagad. Nem mondom, nagyon kínálta magát a dolog, azért lettél foltos, de akkor sem akartam. Azt szeretném, ha magadnál lennél, mikor megharaplak. Hogy lásd te is, mit váltasz ki belőlem.
- És ez csak miattam? Vagy, ha mást dugsz meg, akitől csak a szex kell, akkor vele is?
- Sokat emel a szexen, de veled különleges. Akit szeretünk, azzal felülmúlhatatlan élmény - pillantott a nyakamra és nagyot nyelt. - Már a gondolata sem semmi.
- De még biztosan nem akarom - figyelmeztettem.
- Persze, tudom. Váltsunk témát gyorsan - pillantott újra szemeimbe. - Odafeküdjek melléd, míg visszaalszol?
- Nem-nem. Dolgozz csak - csókoltam meg. - Addig én ezt meg átgondolom - keltem fel a kanapéról.
- Nem sürgős.
- Rendben - sétáltam vissza az ágyhoz.
Bemászva a puha takaró alá azon kezdtem elmélkedni, hogy mennyire viselné jól ezt a lelkem. Rémülettel töltött el, mikor eszembe jutott, én lennék a vacsorája, bár azt mondta a klubban, le tudna állni. Ám az álmom valahogy megcáfolt ebben, hiába volt csupán egy fikció. Felkorbácsolta bennem a félelmet, ami így erősebben tartott vissza, mint kellett volna. Viszont legalább azt sikerült teljesen elfogadni, hogy ő ilyen és nem valami elmebeteg. Bár ezek utána, az ilyesmi puszta részletkérdés, lényegtelen semmiség. Elvégre jelenleg van nagyobb bajom is.
Hamarosan megszoktam, hogy nála vagyok, bár még néhányszor visszatértek rémálmaim. Mivel azonban ezt elmondtam Jiminnek, már az első alkalommal is, jobban figyelt rá. Másodszorra úgy döntött, innentől minden este mikor ott vagyok, az ágyban tölti az idejét velem. Nem tudom, hogyan bírt ki ennyi időt semmittevéssel, de nagyon kedves volt tőle ez a gesztus. Valószínűleg az összes közös dolog miatt együttesen tűntek el elég gyorsan ezek az álmaim. A heti kettő éjszaka pont elég volt hozzá másfél hónap alatt, így könnyedén állt át a munkára. Nem tartottam már vissza. Viszont nekem továbbra is elvonta a figyelmemet egy gondolat. Mindennap felmerült bennem, hogy milyen lehet akkor, mikor megkóstol. Már nem a félelem vezérelt, sokkal inkább a kíváncsiság. Érdekelt, milyen akkor, ha én kerülök étlapra, hogy nekem milyen érzés, hogyan bánik velem, de legfőképpen az, amit mondott. Vajon milyen lehet a kilátás, mikor még ettől pluszban elszáll a feje. Amúgy sem volt egy figyelmen kívül hagyható jelenség számomra, az ágyban pedig végképp nem, de mikor belegondoltam, hogy ez mind még csak a jéghegy felszíne, hatalmas kíváncsiság telepedett rám. Nagyon érdekelt, ezért készítettem magamat szépen lassan arra az éjszakára. Ám valami közbejött.
- Jimin? - léptem be egyik este a lakásába. Pár nappal korábban hirtelen megszakadt a kapcsolat, felszívódott, ezen a délutánon viszont kaptam tőle egy üzenetet, hogy menjek át hozzá amint végeztem. Én pedig így is tettem.
- Háló! - válaszolt, de ahhoz képest, hogy máskor milyen hangja volt, most elég gyengének tűnt, ezért siettem is be hozzá a szobába.
- Jól vagy? Rosszul nézel ki - láttam meg az ajtóból, ahogyan rettentő sápadtan fekszik ágyában. Sosem volt még ennyire rossz passzban, mint akkor.
- Már kicsit jobban. Segítened kellene nekem - fordult felém, amint leültem mellé.
- Miben?
- Seokjinhez el kellene menned a klubba, majd elhozni tőle valamit.
- Mit? Attól jobban leszel?
- Egy kicsit remélhetőleg. Kicsit... arrébb ülnél kérlek? Vagy... állj messzebb - fordult párnájába.
- Mi van veled? - térdeltem az ágy mellé.
- Volt valami az utolsó csomaggal. Beteg lettem tőle. Alig tudok azóta megmozdulni. Enni sem tudtam azóta... Ezért kéne elmenned Jinhez. Írt, hogy szerzett nagyon jó minőségű vért... De én nem tudok megmozdulni, kulcsa pedig senkinek nincs rajtad kívül hozzám - beszélt nagyon lassan, miközben hatalmasakat lélegzett.
- Rendbe jössz tőle?
- Az érdekel a legkevésbé most, mivel mindjárt éhen pusztulok - pillantott rám félszemmel.
- Itt vagyok én. Ha ennyire rosszul vagy nem hagylak itt egy percre sem.
- Biztos vagy te benne? - fordult újra hozzám. - Nagyon rég nem ettem, ráadásul az is rossz volt. Beteg vagyok... nem tudom, mennyire bírnék magammal - feküdt inkább hanyatt. - Nem tudok gondolkodni.
- Ha rosszul vagy kötelességem gondoskodni rólad. Nem olyannak ismertelek meg, mint aki visszaél a helyzettel. Most sem fogsz.
- Csak hozd el azt a csomagot Jintől. Lehetőleg minél hamarabb... addig pihentetem kicsit a szemeimet - szenderült el lassan.
De ilyen állapotában minden perc számított, ezért nem mentem sehova. Bíztam benne... meg a szerencsében. Otthagytam a cuccaimat az ágya mellett és kisiettem a konyhába. Ottlétem miatt beszerzett néhány dolgot, így elővettem az egyik kést, majd visszaindultam vele. Útközben nagyon ideges lettem, mikor meg akartam vágni az ujjamat. Egy pillanatra meg is kellett állnom, hogy erőt vegyek magamon, de sikerült. Kibuggyant egy kövér cseppecske ujjbegyemre, melyet ő azonnal megérzett. Mire megjelentem a háló ajtajában ő már felkönyökölt az ágyban.
- Ez kevés, de... így legalább biztosan nem halsz meg, míg nem szerzel új adagot - ültem le sarkaimra a földön. - Vágj meg ott, ahol neked kényelmes - nyújtottam neki a kést.
- Meg is halhatsz - bámulta az ujjamat kopogó szemekkel. Látszott rajta, éhezik.
- Már rég nem halnak emiatt emberek, nem? Én sem fogok - tettem a földre az éles eszközt.
- Igyekszem - fogta meg csuklómat.
Szájához húzta kezemet, majd lenyalta a kövér cseppet ujjamról. Behunyt szemekkel nyögött hatalmasat, mikor pedig újra rám nézett már vörös íriszeit láttam csillogni és hegyes fogait. Figyelmeztetett, fájni fog, majd lassan elalszok, de arra is, hogy mindent megtesz értem. Felelőtlen döntés volt, mintha láttam volna jönni a vonatot, ám mégis leléptem volna bízva benne, meg tud állni. Így utólag tényleg már ezt gondolom, ám akkor csak ő volt a fontos számomra. Rögtön azután pedig, hogy biztosított, odafigyel majd, már át is harapta csuklóm bőrét. Éreztem a kortyait, a hullámokat, amint kiszívja belőlem az életet, miközben elégedett nyögések hagyták el torkát. Tényleg sóvárgott, ki volt száradva és már hatalmas szüksége volt egy kis segítségre.
Hamar elengedett, csupán néhány másodperc volt, bár az is igaz, rettentően kapkodva nyelte a véremet. Mire eleresztette karomat én már félig az ágyon feküdtem. Elnehezült a testem, egyáltalán nem tudtam megmozdulni.
- Mindjárt... - dobta hanyatt magát és csuklómon lévő sebre nyomta ujjait. - Mindjárt... mindjárt felkelek és segítek... Csak egy perc... - lihegett, én pedig feladtam és elaludtam.
- Drága... egy picit innod kellene - ölelgetett, miközben nyakamba bújva ébresztgetett.
Ez volt a következő emlékem azok után, hogy segítettem szenvedésén. Fáradt voltam, alig tudtam kinyitni a szemeimet mikor hátamra fordított.
- Mi?
- Picit innod kellene - mosolygott rám. Sokkal jobb passzban volt, mint legutóbb, bár még látszott rajta rosszullétének nyoma.
- Jó - emeltem fel a kezemet, de semmi erőm nem volt, így ő ültetett fel. Legalább inni tudtam magamtól, abban nem kellett segítenie.
- Tartozom neked, hogy segítettél... - mondta. - Nagyon szenvedtem. Én pedig visszaéltem a segítségeddel...
- Nem - tettem le a kezemet. - Kvittek vagyunk. Ráadásul te még be is kötözted a sebeimet - néztem kezeimre.
- Ja, igen. Aggódtam érted, ezért amint jól lettem és rendbe hoztalak, elrohantam. Átjött egy barátom, így kaptál vért, hogy jobban legyél. Az a másik kötés a másik karodon.
- Értem. Köszönöm - dőltem hozzá. - És te? Ettél? Jobban vagy akkor?
- Igen. Sokat is. Jobban vagyok, de még nem tökéletes.
- Többiek nem lettek rosszul? - csukódtak le szemeim.
- Jungkook és Taehyung. De csak velük szerzünk egy helyről enni és azért. De ők már rendbe jöttek. A barátnőik vigyáznak rájuk.
- Ahogyan a tied is rád.
- Igen... de többet ilyet ne! Aggódtam miattad.
- Viszont... Visszadőlhetek? Álmos vagyok.
- Persze - vette el a poharat, majd lefektetett az ágyba és mellém bújt. - Én is pihenek veled.
- Jó... Te kis vérszopó... - mosolyodtam el halványan.
- Ezért majd számolunk, ha felébredsz.
- Majd lemeccseljük.
- Áll az alku.
(Ez is elkészült, így pedig teljes a BTS vámpír sorozat. Most egy ideig tuti nem jön hasonló. Ám más lehetséges. [ V kimaradt és nem szóltatok! Pótlás várható!]
Addig is ne felejtsetek el részt venni a BTS FICIS versenyen, ahol értékes ajándékokat is nyerhettek.
Itt megtaláltok mindent a versenyről! Olvasók és szavazók között is sorsolni akarok majd nyereményeket. VERSENY LINK
K.A.R.D rajongók ----> LINK )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése