Skiccpausz: Tehetted volna...

Jimin POV

Egy hatalmas baj van csak a mai kultúrával. Igazából ez az egyetlen baj, amit sokan nem tudnak kezelni. Egy művelt ember egyszer azt mondta nekem, erre azért nem képesek sokan, mert sosem olvastak. Sosem találkoztak ezzel a problémával fiatalon, így nem tudják, ilyenkor mit kéne tenni. Nem tudom mennyire van igaza, mert azt hiszem, nekem sem sikerülne soha. Egyszer ugyanis olyan változatával készültem szembenézni amitől rettegtem. Amiről azt hittem, ha bekövetkezik, akkor abba fogok belehalni, hogy meghasad a szívem. De szerencsére, hála az égieknek, azt hiszem tényleg az ő érdemük, az utolsó pillanatban megmentettek és csak csöpp kóstolót adtak, ami éppen elég lesz azt hiszem életem végéig. De jobb, ha az elején kezdem, hogy érezzétek azt, amit én és tisztában legyetek vele, mit jelent megtalálni lelked elveszett darabját, hogy tudjátok, mit érez az, akinek ez sikerült.

Bonyolult életem volt. Felettébb nehéz és kényelmetlen mindattól, amit szívemben éreztem. Sosem mondtam el senkinek, szüleimnek sem, öcsémnek sem, pedig ő aztán mindenről tudott, hiszen imádtuk egymást. Szabad perceinket egymással töltöttük, így édesanyám sem aggódott, hogy testvéremnek baja esik, mert együtt mentünk mindenhová. Talán ebben kerestem menedéket mindazon gondok elől, melyek éveken keresztül sanyargattak. Ő volt az, aki nyújtott is. Az én kisöcsém, ki örömmel tartott velem, hívott magával, egy idő után pedig kezdett bemutatni barátainak, akik azonban némileg feszengtek miattam, mert idősebb is voltam, meg nem tudták, mennyire töltöm be a nagy testvér szerepét és mennyire egy haverét. Hát én inkább az utóbbit képviseltem erősen, így mentem velük minden marhaságba, hogy ha baja esik, ott lehessek segíteni. Talán ezért is választottam az orvos szakmát, mert annyi éven át valóban jónak bizonyult jelenlétem. Rengetegszer kaptam helyette pofont otthon is és máshol is, idegenektől és szüleimtől. Bár az atyai maflást szívesen passzoltam volna le, ha már az idegeneket nekem kellett viselni, de ezen sem vesztünk össze soha. Megjegyeztem csupán neki, hogy néha igazán mondhatná, az ő hibája volt, ilyenkor pedig csak hallgatott. Szégyellte magát, mert igazam volt és csendben baktatott szobájába. Ezeket a ritka órákat én arra használtam, amire máskor olyanokat fordítottam, melyeket alvásra kellett volna. Begörnyedtem könyveim fölé, hogy szüleimet kiengeszteljem jó jegyeimmel. Nem tartott sokáig az ilyen magány, mert öcsém általában két-három órával később átjött szobámba bocsánatot kérni. Természetesen elnéztem neki ezt is, ahogyan mindig mindent és leültem vele játszani, hogy érezze, nem haragszom. Ezt a kört szinte hetente lefutottuk, de sosem jutott eszünkbe, talán nem kéne bajba kerülni és akkor nem lenne hazai verés sem. Ám nem is kellett elgondolkoznunk ezen soha, mert mikor ő is egyetemre került az ilyen éjszakai kalandok kezdtek teljesen kiesni az életeinkből. Túl elfoglalt lett, ahogyan én is az voltam, hamarosan pedig a tanulás vált a mindenünké. Néha kimozdultunk, de nagyon ritkán, mert csupán barátainkkal szerettünk volna beszélgetni szabad perceinkben, nem pedig menekülni az általunk okozott baj miatt minket üldöző emberek elől. Így lassan lenyugodtunk, elkezdtük beérni a kis sörözgetésekkel, ami nekem viszont nem igazán tett jót. Mikor öcsém elmerült a könyvek hadában szétszakadtunk, én pedig össze lettem zárva problémámmal. A non-stop együttlét non-stop magánnyá változott és egyre jobban gyötört a gondom, melyet továbbra sem mondtam el senkinek, még neki sem. A sörözgetésektől viszont azt vártam, majd segítenek, hiszen társaság, ám rontottak csak a helyzeten. Amint az alkohol a fejembe szállt letargikus lettem. Siránkozásba fogtam, melynek csak nagyon ritkán adtam hangot, de minden alkalommal látták rajtam, szenvedek tőle. Próbáltak vigasztalni, nőt fogni nekem, viszont ez nem segített. Annyira nem izgattak az "OppaaaaAAAAaaaaaAAAAAaaa" nyivákoló lányok, kikkel nap mint nap találkoztam. Egyáltalán nem fogtak már meg, teljesen más irányba nézelődtem bátortalanul, így nem is lett párom, de ezt senki sem tudta. Sem azt, merre kacsintgatok, sem azt, mért nincs senkim. A tanulásra fogtam, mint kamu ok, de nagyon is elfogadható, hiszen tényleg rengeteget ültem asztalomnál, ám ha lett volna valaki, aki egy kicsit is tetszett volna, szakítottam volna rá időt. Ám nagyon hosszú időn keresztül senkivel sem futottam össze. De egy nap végre lenéztek rám az égiek és úgy tűnt, megszántak. Már öcsém sem volt elsős mikor elhozta egy ilyen ivászatra újdonsült osztálytársát és akkor megszakította szenvedésemet. Vagy felerősítette? Már nem tudom, mikor volt rosszabb.

Tehát bemutatta a "legjobb barát" posztra pályázó fiút, kit pár hónapja ismert, én pedig azonnal találtam neki más helyet magamnál. Régóta kerestem már őt, a vigyorgós angyalt életembe, de mikor betoppant nem tudtam, mit is tehetnék. Próbáltam úgy kezelni, mint a többieket, ám nagyon nem ment. Kiemelt figyelmet kapott tőlem, meghívtam mindenre és szinte folyton kérdeztem, ha nem beszélt néhány percig. Csak hallgattam édes hangját, elmerültem szavaiban, hosszú idő óta pedig először nem szomorkodásban végeztem. Élveztem az estét, ám a hazautat már nem, mert a szokásos módon, egy csoportban indultunk, viszont lassan elfogytunk. Nem ő volt az utolsó, aki elvált tőlünk, de nem is az első. Valahol félúton fordult le egy sarkon, onnantól pedig csöndben maradtam. Már akkor hiányzott, már egy perc után úgy éreztem, egy évezred telt el nélküle, de nem tudtam tenni semmit sem. Csak hazasétáltam öcsémmel, ki a bejárati ajtóban már velem foglalkozott. Míg beengedtem magunkat, majd felfelé másztunk a panelban ő faggatott. Nem értette, miért lett hirtelen olyan rossz kedvem, ha kivételesen egész este mosolyogtam. Úgy tűnt neki, komoly pszichológiai bajom van és ő próbált meg engem diagnosztizálni, miközben én voltam az orvos, vagyis lassan kezdtem azzá válni. Lenyugtattam, ne foglalkozzon ezzel, ez az én gondom, majd megoldom, nem lesz semmi baj, de nem ült meg a seggén. Mindennap plusz időt szánt rám, holott egyikünk sem kapott kimenőt, ám mivel nem találkoztam újra a barátjával, így többé nem is mutatkozott a hirtelen hangulatváltás, lassan pedig gyógyultnak nyilvánított. Ezt viszont úgy tervezte megünnepelni, hogy kiruccanunk inni a haverokkal. Persze ettől olyan boldog lettem, mint még soha, ám nem előtte. Neki nem mutattam, csak a szobámban ugráltam boldogságomban mindaddig, amíg rá nem jöttem, csak látni fogom, mint barát, de semmi több. Viszont ekkor sem szomorodtam el, hanem azon kezdtem agyalni, mit lépjek? Hogyan szedjem össze? Hogyan húzzam magamhoz közelebb? Kemény diónak bizonyult a helyzet, nem is voltam képes először semmire, csak barátkoztam tovább vele, beszélgettünk, ami komoly feladat volt, hiszen én inkább azonnal a szemébe mondtam volna: Szeretlek!

Ám nem lehetett, lassan kellett a közelébe férkőznöm, elfogadtatnom magam vele, mint barát és bár a barátzónából elvileg nincs kilépés, én terveztem onnan tovább mozdulni. Ezzel sok lehetetlen célt állítottam fel magamnak, de már a felvételi is az volt és azt is megcsináltam, ezért nem aggódtam.

Szóval hamarosan nekem is jó barátom lett, bár kemény munkámba került, de sikerült.  Így mikor szünetet kaptunk az egyetemen, bár nem egyszerre mindenki mindenhol, ő átjött hozzánk. Az öcsém meghívta, vendégül látta, olyankor pedig én is hagytam a könyveimet és ott legyeskedtem körülöttük, bár nem sokáig, mert testvérem imádott velem is lenni, ezért amikor csak tudott bevont programjaikba, meglepetésemre pedig barátja is jól fogadott. Ez elképesztően felvidított, hatalmas vigyort varázsolt szívembe, főleg mikor már olyan közeliként tekintett rám, mint öcsémre és hozzám is ért, akárcsak hozzá. Ez bizonyult az utolsó cseppnek, mert innentől azon kezdtem gondolkozni, hogyan fogom elhívni egy olyan kiruccanásra, ahol csak mi ketten leszünk. El is merültem benne, mikor pedig kiszúrta, mennyire nézem, zavarba esetten mosolygott, majd elfordult. Túlságosan édes volt és valahányszor ezt eljátszotta nálunk én csak hátraejtettem fejem a kanapé háttámlájára, végül behunyt szemekkel hatalmasat sóhajtottam. Úgy éreztem, lassan megszabadulok a magány okozta fájdalmaktól, még ha nem is érhettem hozzá. Puszta látványa enyhített minden rosszat és felszínre hozott minden jót, ami ezen a Világon létezett. Jól éreztem magam közelségében, de szörnyen tőle távol, sajnálatomra pedig az utóbbiak domináltak. Ezért nyüstöltem Kookot, menjünk bulizni, mozduljunk ki, mert már rég voltunk. Persze vizsgák közben és előtt semmi kedve sem volt, nekem sem, csak látni akartam újra barátunkat, de miután vége lett az évnek és kaptunk egy kis szünetet azonnal mentünk. Első utunk pedig egy bérelt vidéki házba vezetett, amit az én egyetemem végzősei szereztek szemeszterzáró bulinak. Belépni csak meghívóval lehetett, viszont én szereztem mindenkinek és olyan hétvégét töltöttünk el, mint még soha. Sosem jártunk azelőtt luxus házban, melynek hátsó udvarában medence feküdt, nem láttunk még ital bárt magán apartmanban mixerekkel, sem kidobókat az ajtóban és pincéreket a tömegben, mely úgy ugrált a tánctéren, hogy egy földrengést sem érzett volna meg senki onnan. Filmbeillő házibuli volt, ereszd el a hajam a javából, ami pont kapóra jött. Erre volt szükségünk, egy szabályok nélküli estre, így amint megérkeztünk az első dolgunk az volt, hogy megittunk három kör sojut, amitől természetesen azonnal jól is éreztük magunkat. Majd egy-egy sört kezünkbe véve sétáltunk körbe az egész bulin, hogy egyszer lássunk mindent legalább és egyre jobban kezdtük úgy érezni, egy amerikai filmben vagyunk. Sörcsapok ácsorogtak mindenhol, ivóversenyeket tartottak max tíz éterenként, a lányok pedig egyre kevesebb ruhában érezték magukat jól, amin kicsit meg is döbbentünk. A medencéből csak meztelen, vagy egy aprócska tangát viselő csajok másztak ki, hogy újra ugorhassanak, ám előtte még ihassanak egy felest. Felelőtlenek voltak, ahogyan ott mindenki aki bulizni ment és talán aggódtam is volna értük, ha nem lett volna ott az, aki miatt ezt az egészet akartam. Mivel pedig még nem voltam felesketett orvos, nem kellett segítenem egy sérültnek sem és foglalkozhattam csak vele. Persze ez nem ment olyan könnyen, mint szerettem volna, mert szétváltunk. Ők mentek a saját csapatukkal, míg engem évfolyamtársaim leültettek inni. Ünnepeltek, hogy most mi leszünk a végzősök, mi értünk az utolsó akadályhoz és már nem kell sok, ezért hosszú ideig nem is hagytak onnan felállni, csak itattak. Én mentem volna, sokszor megpróbáltam, ám egy idő után felállni sem bírtam a fotelból, menekülési tervem pedig akkor úszott el végleg, mikor a végzettek ültettek öleinkbe lányokat mondván, most használjuk ki a lehetőséget, mert ezek az utolsó alkalmak. Én őszintén szólva nem örültem az ölemben vonagló félmeztelen, vizes hölgyecskének, aki határokat nem ismerve dugta le nyelvét torkomon, akárcsak barátnői a barátaimén. Nem tudtam hol vagyok, kezdtem feladni a koncentrálást és azt csinálni, amit ilyenkor kell. Volt tapasztalatom benne természetesen, de már rég halványulni kezdtek, én pedig nem szerettem volna őket feleleveníteni, de most muszáj volt. Kicsit a kedvére tettem, mikor pedig elkezdett lekúszni az ölemből a földre, mást kezdtem helyébe képzelni. Röpke pillanatok alatt vált feszítően szűkké nadrágom, mielőtt pedig lehúzta volna rólam boxeromat is annyira, hogy hozzám férjen megjelent az a személy, aki gondot okozott nekem odalent. Elkapta karomat és észre sem véve a lányt állított fel a fotelből, majd vonszolt maga után. Igyekeztem út közben összeszedni magam, megigazítani alsó ruházatomat, mikor pedig megálltunk két tényleg csinos lány előtt, akiken meglepő, de volt ruha, szóba elegyedett velük szóba. A csajok mosolyogva fordultak egymás felé, majd olyan hosszú és mély nyelves csókot nyomtak le ott előttünk, mintha tényleg egymásba lennének szerelmesek. Végül ránk néztek mind ketten, barátom pedig elkapta az arcom és maga felé fordított annyival, hogy bocsánatot kért előre, mielőtt ő is úgy tapadt volna rám, ahogyan a két lány egymásra korábban. Meglepett, enyhén ledöbbentem még részeg fejjel is, mielőtt pedig elvált volna tőlem, bátortalanul nyúltam takarásban lévő kezemmel csípőjéhez, hogy kicsit közelebb vonjam magamhoz, ám ettől láthatóan megijedt, mert hirtelen elengedett és egy lépést arrébb lépett. A csajokkal kezdett foglalkozni, valami megállapodásról beszéltek, hogy akkor most ő kap a lányoktól ezért és hozzá is jutott nyereményéhez, amiből sajnos én is kaptam. Aznap este már a harmadik idegen nyelv járt a számban és a második olyan, amit nem láttam szívesen. Persze igyekeztem is megszabadulni tőle, az adott fiatal csaj pedig nem ellenkezett. Úgy tűnt örömmel hagy ott, míg barátnője semmi pénzért sem engedte volna el barátomat, amiért nagyon fájt a szívem. Olyan jól esett csókja, de mindet csak azért kaptam, hogy ő hozzájusson a másikhoz. Még hagytam is volna az egészet, elsétáltam volna meginni még három sojut minimum, ha már nem lettem volna olyan részeg, hogy ezúttal érzéseimre hallgassak. Bátor lettem és féltékeny, de még mennyire féltékeny a semmire, így lefejtettem róla a lánykát, aki természetesen felháborodott, majd ezúttal én húztam magam után. Végig szidott, hogy mertem megfosztani a nyereményétől, majd váltott, mért nem örülök, hogy szerzett nekem is nyereményt, hiszen öcsém mondta, mennyire magányos vagyok. Nem foglalkoztam vele, nem válaszoltam neki mindaddig amíg a kert egy eldugottabb hátsó pontjára nem értünk. Ott sokkal nagyobb sötétség volt, mint húsz kilométeres körzetben bárhol, ezért rengeteg alkalmi párocska vonult oda, hogy részeg estéjükre feltegyék a pontot. Én azonban még tőlük is távolabb menekültem és csak ott voltam hajlandó megszólalni. Nem üvöltöttem, nem haragosan beszéltem, hanem normál hangnemben. Tudattam vele, nem érdekelt a nyereményem semmilyen formában sem, de teljesen más miatt, mint ami miatt gondolná. Viszont ezt már nem magyaráztam el neki. Záró mondatomban közöltem vele, ő kell nekem tetőtől talpig, majd mielőtt elakadt volna lélegzete csókoltam meg. Most én dugta le nyelvem az ő torkán, amint pedig kapcsolt menekülni próbált. Ám leterítettem, a földön végeztük. Féltettem, ezért eleresztettem pár pillanatra, hogy megütötte-e magát, de ő inkább harcolt ellenem, kapálózott, eresszem el, viszont eszem ágában sem volt. Leszorítottam kezeit és mikor már összefogtam csuklóit elkaptam állát, így nem tudott elfordulni tőlem. Újabb csókot erőszakoltam rá, míg meg nem unta a küzdelmet. Addig harapdáltam ajkait is, ameddig nem adta fel. Mikor kezei elernyedtek és többé nem szorította fogait felemelkedtem. Sötét volt mégis csillogtak szemeit, amit nem tudtam hová tenni. Lehet mást képzelt helyembe, lehet fantáziálgatott, nem ott járt, de nem szólt semmit, ezért folytattam. Úgy kezeltem, mintha lány lenne. Finomra váltottam és feltűrtem pólóját, hogy mellbibóihoz férhessek nyaka után. Sóhajtozott, hallottam már akkor, mikor ütőerére adtam csókot, ám próbálta elrejteni ezeket a hangokat, de nem sokáig bírta. Egy meglepődött nyikkanás hagyta el torkát és rám emelte tekintetét, mire én megállva kiengedtem fogaim közül kemény bimbóját. Nem tetszett neki, láttam rajta, ezt nem szereti, így inkább folytattam utam lejjebb, csókolgatva puha bőrét, mikor pedig nadrágját kezdtem lefejteni róla, saját fejéhez kapott. Nem szabadott, nem akarta, de mégis. Élvezetes volt, de ugyanakkor tilos is. Önmagával küzdött és csak annyi volt a szerencsém, hogy ő sem volt józan, így a határait könnyebben tudtam én leküzdeni helyette, mert amint bekaptam merev péniszét feladta a szabályokkal való küzdelmet. Inkább csak átadta magát a kellemes érzésnek, én pedig igyekeztem jó lenni, bár ebben kezdő voltam. Sosem csináltam, csupán megfordult fejemben párszor mindkét felállás, de most adott volt a lehetőség és éltem vele, mert a második esély nem garantálta senki. Ő pedig szintén kihasználta az alkalmat. Sóhajtozott, nyögdécselt, nem érdekelte többé, hogy halkan csinálja, hangot adott minden élvezetének, mikor pedig már csak az alkohol állt mindennek útjában, ezt is kezdte feladni. Hallottam, rengetegszer érezte azt, hogy beleélvez a számba, de nem ment neki. Küzdött ő is, ahogyan én is érte, megtett mindent, kitartott hosszú időn keresztül, melytől az én állkapcsom fájt lassan, ám mikor már legalább huszadszorra feszült meg, de még ekkor sem sikerült orgazmust átélnie, beadta a derekát. Kérlelni kezdett, hagyjam abba, nem megy neki, amúgy sem szabad, ne erőltessük, de nem terveztem, hogy hallgatok rá. Ő azt hitte, azt teszem amit kért, ám nem azért engedtem ki számból, hanem azért, hogy benedvesítsem két ujjam. Persze barátom az alatt a néhány pillanat alatt igyekezte megnyugtatni magát mély lélegzeteivel, ám amint újra ajkaim közé fogtam lüktető férfiasságát, ezzel együtt pedig kezdtem keresni belül is legérzékenyebb pontját először csak gyengéden, elakadtak sóhajai. Felült, el akart húzódni és vállaimra támaszkodott. Csak azt hajtogatta, hogy elég, álljak le, ám inkább elkaptam ajkait, miközben betoltam második ujjamat is. Mellkasomra vágott hatalmasat ökleivel, majd el is tolt szájától, ám szabad kezemmel átkaroltam derekát, hogy ne menekülhessen.

-Itt leszh. - húztam magamhoz - Nyugih.

-Nehm! Álljh! A....ah, hagyd abbah! - akadozott lélegzete és továbbra is feszítette izmait, hogy menekülni akar.

-Várj egy kicsith. - néztem csillogó szemeibe, majd alsó ajkamat beharapva kerestem tovább érzékeny pontját teste forróságában, ami lassan meglett.

-Aahh! - nyögött fel, ám ezúttal sokkal inkább az élvezettől - Ez mih?! - emelte arcát az ég felé, amint már más okból mart vállaimba.

-A prosztatádh. - emeltem ölembe - Ettől el tudsz sülnih. - igyekeztem megtartani, miközben meglett a tökéletes pont, mitől hatalmasat nyögött.

Tetszett neki, ezt már igazán élvezte, hamarosan pedig elkezdett mozogni. Meg is lepődtem, hogy önként emelkedik fel kicsit, majd ül bele ujjaimba. Eljátszotta ezt párszor, míg én csak fürkésztem arcát, majd nyakamba borult és kettőnk közé élvezett egy elnyújtott nyögés kíséretében. Remegett karjaim között az ölemben, miközben éreztem, amint izmain végig futnak még néhányszor orgazmusának apró hullámai. Kíváncsiságból, újra elértem prosztatáját, mitől megugrott egy kicsit, majd ellenkezni kezdett. De nem volt erre szükség, csak érdekelt, hogyan reagálna. Kihúztam ujjaimat, míg ő zavarba esett, amit csupán feje leengedéséből gondoltam.

-Nem tudja meg senki és nem lesz benne semmi rossz. - ajánlottam fel füléhez hajolva egy olyan lehetőséget, amit már akkor megbántam részegen is.

-Ez volt az első.

-Én sem csináltam korábban.

-De.... a legelső..... mindenből. - fordult nyakamba.

-Szűz voltál még?

-Igen.

-Akkor remélem elégedett vagy az elsővel.

-Nem így akartam.

-Hát veled én sem. De nem bírtam kih. - haraptam meg fülét - Túl részeg voltam, hogy tovább visszatartsam magamh. - fogtam fenekére.

-Ha ezt tudom, Kookot viszem oda a csajokhoz.

-Ennyire rossz lett volna az első?

-Nem férfival akartam. A lányokat szeretem.

-Hát az utóbbi pár percben nem úgy tűnt.

-Umm. - sóhajtott gondoktól terhelve.

-Nem csak ezt az egyet terveztem ám, de többé nem erőltetem rád. Most már tudod a lényeget. Hogy megveszek érted, ezért nem kell senki más. Innentől te dolgod, hogy mit szeretnél. Ha jössz hozzám, hogy csináljuk, nem foglak leküldeni. Még ha azért is fogok kelleni, hogy valaki leszopjon, nem ellenkezem. - csókoltam nyakára.

Semmit sem válaszolt, egy nyikkanás sem hagyta el torkát míg visszaöltöztettem. Csupán engem nézett, majd mikor leraktam a földre, hogy távozom, tovább pillogott rám. Lefagyott én pedig otthagytam. Visszamenekültem a kibérelt házba és addig ittam míg ki nem dőltem aludni.

Reggel elsők között keltem egy kanapén fetrengve másod és harmad magammal, az elszállingózó emberek láttán pedig úgy döntöttem, nekünk is mennünk kell. Őrülten hasogató fejjel tápászkodtam fel, majd kezdtem keresni a bagázst. Öcsémet egy kisebb szendvicsből rángattam ki bánatára, végül sikeresen magához térítve küldtem el őt is emberek felkutatására. Lassan összeszedtünk mindenkit kivéve egy embert. Senki sem találta és a buli vége felé már nem is látták, így azt gondolták elment taxival. Ám nekem más tippem volt. Igazából reméltem, nem ott lesz hátul a kertben, mert hiába aludtak kint a füvön rengetegen, hideg volt kicsit az este, de azért a biztonság kedvéért leellenőriztem. Sajnos de, kint aludt egyedül, ám szerencsére valaki megszánta és kapott egy pokrócot. Olyan édes volt és békés, hogy nem mertem felkelteni. Inkább csak óvatosan karjaimba vettem, de béna voltam, kinyitotta szemeit, miközben lépkedtem a ház felé. Megszólított és a hidegre panaszkodott, mire beszélgetni kezdtünk. Kicsit megdorgáltam amiért nem kelt fel, majd ment a melegbe aludni, de nem bírtam szigorú lenni vele. Nem ment. Válaszára, hogy nagyon fáradt volt, én csupán megölelgettem és hallgattam. A házig nem volt tervben újabb csevej, de ő kezdeményezett. Érdekelte, hogy álmodott-e vagy sem, én pedig.... azt hiszem még bennem volt a lendület, nem tagadtam. Beismertem neki mindent, így én estem zavarba ezúttal. Ekkor beszéltünk aznap utoljára, pedig együtt mentünk haza és sokat utaztunk, de nem. Egy szót sem váltottunk többé. Szétváltunk, mindenki ment haza az állomásról, majd hulla fáradtan bedőlt saját ágyába. Én is így tettem, csak nekem annyival volt súlyosbítva, hogy miatta aggódtam. Kicsit sanyargott a szívem a jövőt illetően, de annyira lüktetett a fejem, hogy inkább azzal foglalkoztam első körben. Bealudtam, jót pihentem, majd még a kötelező gyakorlatom előtti néhány napban is csak lazsáltam, mert éreztem az este utóhatásait. Barátommal sajnos nem beszéltem, bár öcsém áthívta, de nem jött. Egy kicsit azért ez fájt, ám nem terveztem ennyiben hagyni, viszont a munka sajnos nem adott sok lehetőséget eme probléma megoldására. Rengeteg volt már a gyakorlat is, amely nem csak óraszámban terhelt meg, de fizikailag és lelkileg is. Sok dolgot láttam, amit normális embernek nem kéne, ám nem voltam olyan, mint mások. Orvosnak készültem, így pont nekem való volt az a környezet. Szabad perceiben, abban a napi kettőben ami volt viszont gondolkoztam egy megoldáson. Igen nehezen ment, de úgy tűnt, nem is kellett nekem elmélkednem ezen, mert drága testvérem megoldotta. Látva, hogy mennyit szenvedek a munkahelyen a gyakorlattól a szabad hétvégémre bulizást iktatott be. Elvitt inni és csajozni sajnos, amit én annyira nem díjaztam, viszont nem csak ketten mentünk. Az egész bagázs jött beleértve azt a személyt is akiért epekedtem. Akkor úgy viselkedett, mintha az az este meg sem történt volna. Ugyanúgy beszélgettünk és barátként kezelt, hozzámért, velem nevetett, közvetlen volt, de nem közvetlenebb, mint szokott. Ettől azonban én még haladni akartam, folytatni ott, ahol abbahagytuk, így terveztem elrabolni majd az este folyamán kicsit. Viszont megelőzött. Mikor először szabadultam el mosdóba ő jött utánam, majd közölte velem, beszélnünk kell. Meglepett és jó értelemben, mert nem vártam ezt tőle. Kellemesen ért, ám felmerült bennem, hogy mi van, ha csak barátnak akar. Megtehette volna, tiszteletben tartottam volna, de nem így lett. Mást mondott, mást tett, miután kirángatott sötét utcára.

-Nekem két kis tesóm van, neked egy és az is öregebb, mint az enyémek. Ezért csak nálad és csak akkor, ha már tud róla, mert fingja nincs semmiről.

-Tényleg? - lepődtem meg amint sétáltunk a csendes, hűvös betonon és elmondta azt, amit szeretett volna.

-Igen, lövése sincs erről.

-Nem az, de tudom. Sosem mondtam el senkinek. Tényleg belemész? - álltam meg és őt néztem, ki visszafordult felém.

-Jól esett, jó volt, próbáljuk ki. - adta áldását a dologra, én pedig azonnal megöleltem.

Boldoggá tett, mint addig senki, a kis kikötései ellenére is, amik nem is érdekeltek. Nem féltem tőlük, megtettem amit kért és onnantól végre vele lehettem. Pedig mondhatott volna ellent rengetegszer, mégsem tette. Ott volt a lehetőség milliószor, de ő nem élt vele.

Így utolsó évemet az egyetemen már úgy végeztem el, hogy tudtam, lesz olyan is aki azért örül nekem, mert szeret, de nem kötelességből, hanem önként. Ezt a szeretet pedig igyekeztem meghálálni, bár elég bénának bizonyultam. Először a gyakorlattal keresett pénzem próbáltam úgy elkölteni, hogy kedvében járjak, de mellényúltam. Gondoltam veszek neki pólókat, mert nem sok ruhája volt és el is mentem vásárolni, ám a méretet nem találtam el. Nagyok lettek rá, magamhoz mértem, nem hozzá, így elszúrtam. Akkor fancsali arcot is vághatott volna, vissza is vihette volna kicserélni őket, hogy jó legyen rá mind, ám nem tette. Egy percig sem volt csalódott, egy rossz szót sem szólt. Azt is én fedeztem fel, hogy nagyok, mikor az egyiket felpróbálta, én ajánlottam fel, menjünk és cseréljük át, de nem. Ellenkezett és azzal vágott vissza, hogy szereti őket, mert így olyan, mintha mindig az én ruháimban mászkálna. Mintha mindig vele lennék. Ezzel meghatott. Nem számítottam ilyen válaszra és ez volt az első alkalom mikor éreztem, sohasem fogom elengedni. Szívemig hatolt érve, amit nem győztem viszonozni. Szerettem, a Világnál jobban, az életemnél is jobban, ezért minden alkalmat megragadtam továbbra is, hogy ezt kimutassam neki. Moziba vittem, majd vacsorázni legközelebbi alkalommal. Kabátjainkat otthon hagytuk, mert nem tartottam esélyesnek az esőt és kicsit össze is kaptunk ezen, hiszen ő biztosra mondta, esni fog. Mielőtt beültünk volna a filmre úgy tűnt, nekem lesz igazam, ám amint kijöttünk róla rá kellett ébrednem, tévedtem. Talán sohasem kértek tőle még annyiszor bocsánatot ahányszor én akkor, viszont nem haragudott. Nem mordult rám, nem mondta azt hogy, én megmondtam, csak mosolygott. Rám nézett, majd a szokásos teli vigyorát villantotta. Azt hittem tényleg kapok a fejemre hülyeségem miatt, de nem történt semmi. Megtehette volna, hogy az orrom alá dörgöli hibámat ám nem így cselekedett. Csupán megölelt és azon kezdett elmélkedni, vajon beengednek-e ázott kutyaként minket az étterembe. Nos hát be, csak nagyon furcsán néztek ránk. Mindenki kiszúrt magának ami engem nagyon zavart, viszont őt egyáltalán nem. Úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna és miután eltűrte vizes haját már csak vigyorgott egész este, minek hatására megfeledkeztem bakimról. Újból elszúrtam akkor a meglepetésem, de őt nem érdekelte és semmit sem tett meg hibám érzékeltetésének érdekében, amit tehetett volna. Különös volt, kivételes személy, aki lépésről lépésre lenyűgözött. Valahányszor azt vártam, majd kicsit kapok tőle, sosem kaptam. Egy rossz szót sem szólt semmiért, hiába teltek az évek, költöztünk lassan össze, vétettem újabb hibákat, sohasem mordult rám egy pillanatra sem. Pedig törtem össze kedvenc bögréjét, amitől elszomorodott és nyugodt szívvel megszólhatott volna, szinte kértem, legalább szidjon meg, hátha jobb lesz neki, de nem tette. Inkább csak hozzám bújt, hogy vigasztaljam meg, hiába voltam szomorúságának kiváltója, nálam kereste a nyugalmat. Rengetegszer kevertem össze a dátumokat, mondtam le utolsó pillanatban a randinkat, mégsem vesztünk össze miatta. Pedig megtehette volna, hogy csalódottságában hozzám vágja minden rossz vonásomat, ám ez sohasem történt meg. Inkább keresett más pillanatot, hogy a közös romantikát ne hanyagoljuk el. Imádtam, odáig voltam érte és azért dolgoztam, hogy ő minél hamarabb felmondhasson munkahelyén, pihenhessen közös fészkünkben, de azt sohasem akarta otthagyni.

Lassan vezető orvos lettem a sürgősségin, kezdtem a legjobbak bérét kapni, ám ő akkor sem adta fel munkáját, mert szerette. Élvezte, akkor is ha egyre többször esett haza ő is úgy, hogy alig állt a lábán, nem kívánt tőle megválni. Ezért kicsit morcos voltam és össze is veszhettünk volna sokszor ezen az én hibámból, de nem tettük. Miatta, mert olyan kedvesen kezelt, olyan szépen mosolygott rám, hogy kedvében akarok járni és ezért milyen hálás, hogy nem bírtam tovább szítani a tüzet. Inkább engedtem neki, mert tudtam jól, olyat dolgozni, amit szeretsz, keveseknek adatik meg, így élvezzük a lehetőséget, ha már egyszer megkapjuk. Ezért hamarosan feladtam a vele vívott harcomat, ellazítására pedig mást is felkértem, segítsen. Mivel öcsémmel még mindig jóban voltunk, mindazok ellenére is amik lezajlottak azok után, hogy az egész kiderült, így őt kértem meg, hosszú idő után most nélkülem vigye kicsit pihenni. Persze már nem a bulizás volt az, ami felmerült bennünk, hiszen mindannyian kinőttük lassan, hanem egy egyszerű sörözős este barátok társaságában. Sajnos én nem tudtam menni, amit még aznap meg is bántam a történtek miatt. Bárcsak én ültem volna ott, bárcsak helyet cserélhettünk volna, vagy döntöttünk volna hárman úgy, gyalog megyünk haza, de nem így lett. Dolgoztam, éjszakás voltam és nem is akadt sok dolgom, de ha tudtam volna, hogy pár perc múlva mennyi lesz, valószínűleg az egész kórházat felvertem volna. Így azonban hagytam a huszonnégyórázókat aludni, a sebészeket kártyázni és a nővéreket trécselni, mert nem volt sok beteg, akit pedig behoztak sem volt súlyos. Nagy kórház voltunk, sok emberrel, így könnyedén elláttuk sérültjeinket.
-Park doktor! - szólított le az egyik nővérke a pihenőben, miközben új kávémat készítettem el éppen. Aznap este a sokadikat.
-Mondja csak.
-Mentő érkezik. Tíz perc és itt van. Autóbalesetest hoznak. Egy súlyos és egy életveszélyest.
-Azonnal megyek.
-Riasztottam már a nővéreket és lecsődítettem a rezidenseket.
-Köszönöm. Egy perc és ott vagyok. - feleltem, majd egyet kortyolva kávémba tettem azt le és indultam vissza helyemre.
Mit is vártam, gondolhattam volna, hogy pont akkor jön eset, mikor kávézni akarok, hiszen ez mindig így történt. Ám mivel sok idő volt még, viszonylag sok, elugrotta mosdóba is az eset előtt. Nem tudtam, mennyire súlyosat hoztak, a mentősöknek ez sokszor elkerülte a figyelmét, hogy rendesen tudassák velünk, de így legalább mindig a maxra készültünk.
-Merre jár a mentőnk? - értem le a nővérpulthoz és vettem kezembe a még hiányosan kitöltött papírokat a betegekről - Már hallanom kéne.
-Megálltak útközben. Újra kellett éleszteni a beteget.
-Akkor elég súlyosat hoznak.
-Igen, úgy tűnik.
-Vért hoztak le? - nézegettem a két űrlapot.
-Igen már bekészítettük a nullásakat.
-Jönnek! - rohantak a rezidenseim a mentőbejáróhoz amint meghallották a szirénázó járművet, én pedig fintorogni kezdtem.
-Érdekes.
-Micsoda?
-Van két ilyen korú ismerősöm. Ma pont várost járnak. Mit is mondott, - néztem fel a nővérre - melyik a súlyos? A vezető, vagy az utas?
-Egyik sem doktor úr. Taxis utasok. Beléjük szállt oldalról egy másik személyautó. A vétkes sofőr a helyszínen meghalt a taxissal együtt.
Remegésbe fogtam, de hamar megnyugtattam magam, csak a véletlen műve a korbeli egyezés, hiszen Seoul hatalmas, rengeteg ilyen korú ember van, akik este a városban taxiznak. Mi pedig amúgy sem szoktunk soha. Mindig sétálunk és kísérgetjük egymást, maximum metrózunk. Ám hiába indokoltam meg, mért nem lehetnek ők, azért egy kis ideg belém ragadt, hogy mi van, ha tévedek, mi van, ha abban a mentőben az öcsém fekszik és szerelmem jön mellette sérülten. Kirázott a hideg is a gondolattól, mikor pedig már én is sétáltam a bejárat felé a papírokat olvasgatva még, berontottak a hordággyal és megtorpantam. Nem az történt amit vártam, hanem valami sokkal rosszabb. Öcsémet az egyik mentős támogatta a járásban, miközben feje kicsit sem nézett ki jól, de ekkor már tudtam, ki fekszik azon az ágyon. Nem kellett nevet mondaniuk, az arcát sem kellett látnom, biztos voltam benne, ő fekszik ott, ő küzd az életéért. Elejtettem a papírokat és elsírtam magam. Nem zokogtam, nem szipogtam, csupán végigfutott két könnycsepp az arcomon, amint odaértek elém, majd mikor látták nem vagyok ott, tovább tolták.
-Hyungh! - kapaszkodott belém öcsém, miközben én követtem párom, ahogy eltolták munkatársaim, kik kapkodtak, mint mindig.
-Huh? - pillantottam rá.
-Belénk jöttek oldalról. Megforgattak, oszlopot kaptunk. Nagyon rosszul van, csak te segíthetsz.
-Egy pillanat.
-Park doktor! - jött oda a főnővér - Ismeri a betegeket?
-Igen. - hajtottam le fejemet nagyot nyelve.
-Az öccse vagyok. - beszélt vele Kook - Az a férfi pedig az élettársa.
-Rendben fiatalember, köszönöm. Doktor úr, maga most menjen fel, öltözzön át és nyugodjon meg. Mára végzett szerintem.
-Nem. - ellenkeztem hatalmasat fújva.
-Szabályzat, rokont nem kezelünk. Menjen!
-Nem. Nincs még egy olyan tudású ember most a kórházba, mint én és nem fogom hagyni, hogy amiatt haljon meg, mert nem tudom kezelni a helyzetet. - lélegeztem mélyeket. Meghalni.... nem halhat meg - Megyek, csinálom! - vettem fel a földről a kórlapot és siettem csapatomhoz, kik sürögtek forogtak felette.
Azonnal láttam, ránézésre megmondtam, a lehető legsúlyosabb sérüléseket szerezte be, majd hozzáfogtam ahhoz, amihez mindig.
-Szóljanak fel a műtőbe, mosakodjanak! Belső vérzés miatt. - tapogattam meg hasfalát - Még nem vészes, de minél hamarabb legyenek készen.
-Lassul a szíve. - figyelték a monitorokat.
-Esik a vérnyomás.
-Össze fog omlani.
-Adrenalint. Egy milligrammot azonnal. Készítsék a defit és a pacemakert. - figyeltem én is az értékeket miközben küzdöttem a torkomban akadt gombóccal. Egy pillanat alatt változott az unalmas esti műszak rémálommá, a semmittevést több kegyetlenül nehéz feladat váltotta fel és nem tudtam, melyik visz el több energiát tőlem.
-Adrenalin. - nyújtotta nekem egy rezidens és ezúttal nem hagytam, hogy gyakoroljanak. Magam tapogattam ki bordáit majd juttattam egyenesen a gyengülő szívébe az életmentő szert.
-Megállt! - tudatták velem azt, amit hallottam is.
-Pacemakert!
-Töltés! - kapcsolták be, miközben egy másik nővér bekente mellkasát.
-Hátra! - végeztem dolgom - Szerezzenek lélegeztetőt! A műtét után kelleni fog.
-Igenis! - rohantak el ketten, miközben megpróbáltam visszahozni a számomra legfontosabb embert.
-Semmi.
-Újra! Még egy milligramm adrenalint.
-Sok lesz az hirtelen doktor. - figyelmeztetett egy tanítványom és akármennyire is igaza volt nem érdekelt. El akartam indítani a szívét bármi áron.
-Még nem. Hátra!
-A műtő öt perc és kész! - szólt oda egy nővér.
-Szuper.
-Semmi.
-Tegye vissza! - nyújtottam egy rezidensnek a tappancsokat - Indulunk! - másztam fel az ágyra, majd ráülve párom csípőjére kezdtem szívmasszázst végezni, miközben a többiek toltak bennünket a lift felé - Itt ne merj hagyni hallod? Meg ne próbáld!
-Jimin! - szólt utánam öcsém, ami újabb könnyeket csalt a szemembe, de még ezeket is sikerült leküzdenem.
A műtőig semmit sem reagált, de szerencsére tartottam a keringését, ám fáradtam. Hiába voltam jó kondiban, nem volt egyszerű ezt csinálni és merülni kezdtem. Ott már pacemakerrel vártak a sebészek és az egész gárda, így lepattanva róla próbálkoztunk újra, miközben egyre gyorsabban csökkentek az esélyei. Pihentem, amíg igyekeztek visszahozni, ám úgy tűnt, lehetetlen. Sokáig próbálkoztak tovább, mint szoktak, hiszen ismertem őket. Már rég abbahagyták volna, ha nem futott volna körbe a drót, miszerint az ott az én párom. Az én másik felem. Ezért küzdöttek, de még így sem csinálhatták örökké.
-Taeh. - sétáltam lassan oda fejéhez, bár kicsit sem hasonlított önmagára. Az a sok vér és tubus elcsúfította, de ettől még ő volt az - Ne add fel könyörgöm. Mi mindent megteszünk, - simítottam arcára és hozzábújtam - csak kérlekh. Küzdjh még kicsit. - vesztettem el lassan hatalmamat könnyeim felett, mialatt munkatársaim szüneteltették a pacemakert.

Egy hatalmas baj van csak a mai kultúrával. Igazából ez az egyetlen baj, amit sokan nem tudnak kezelni. A halált. Az ember ritkán éli már át ebben a modern Világban, ahol gyógyszerekkel mindent megoldanak, ahol tudománnyal ezreket mentenek percenként. Éppen ezért, ha elvesztünk valakit, talán sosem tudunk felállni többé. Ám az én kultúrám azt tanította, hogy attól mert valaki teste meghal, a lelke még nem és újra látni fogjuk. Hittem benne és jó vigasz volt valahányszor közölnöm kellett egy családdal, hogy elvesztették szerettüket, de valahogy ezúttal nem hatott. Nem tudtam beletörődni, mikor pedig meghallottam társamat, miszerint bejelenteni készül a halál időpontját, soha nem látott haraggal kaptam fel fejemet.
-Nem! - dühöngtem - Majd ha én azt mondtam.
-Park doktor. - sajnáltak meg, miközben félretúrtam mindenkit és visszaültem páromra.
-Még nincs vége. - folytattam a szívmasszázst - Majd akkor lesz, ha holtan fekszünk egymáson. - dolgoztam újult erővel.
-Doktor! - szólongattak a nővérek is.
-Jimin. - fogta meg kezemet a főnővére, de nem állta meg - Elég lesz már.
-Nemh. - lihegtem.
-Engedd el.
-Sohah! - kezdtem lassan zokogni amint tudatosulni kezdett bennem, nem tudom megmenteni. Annyi tanulás, gyakorlás, küzdelem után, pont rajta nem fogok tudni segíteni - Taehh.... könyörgömh. Térj vissza hozzámh. Legalábhh a saját pólódban halnál. - tudatosult bennem, hogy az én egyik ajándékomat vágtuk darabokra.
-Elég már. Nyugalom. - próbáltak továbbra is leállítani.
-Kicsimh! - hajoltam oda hozzá és két kezem közé fogtam arcát - Nem hagyhatsz itth. - nyeltem hatalmasat, miközben záporoztak könnyeim. Nem hittem el, hogy ennyivel feladja - Emlékszel mennyi mindent tehettél volna és nem tettél? Haragudhattál volna rám az elméretezett pólók miatt, az elbaltázott vacsora miatt, hogy eláztunk, pedig te szóltál, esni fog, de nem hallgattam rádh. - szipogtam - Veszekedhettél volna velem, de te csak mosolyogtál rám. Hát akkor lepj meg most ish. Meg is halhatsz nekem itt, mindenki előtt, a karjaimban, de mi lenne, ha ezt sem tennéd. Mi lenne, ha erre is azt mondhatnám, tehette volna, de nem tette. - sóhajtottam - Könyörgöm had mondhassam ezth. Kérlekh. Most akartam megkérni a kezed...... ez lett volna a szövegem. - zokogtam - Könyörgöm, had mondhassam el újra. Had mondhassam azokba a gyönyörű barna szemeidbe. Kérlek. Bármit kérhetsz érte. Megadom, csak gyere vissza.
-Jimin. Gyere, pihenjünk le. - segített volna le az ágyról az főnővér én viszont csak felegyenesedtem. Az arcát néztem, behunyt szemeit, amik nem az alvástól voltak csukva.
-Nem hagyhatsz magamra! - vágtam hatalmasat mellkasára.
-Jimin kérlek. Hagyd abba.
-Muszáj visszajönnöd. - hajtottam le fejem - Ha szeretszh..... nem hagysz itth. - hullottak csupasz bőrére utolsó könnycseppjeim - Térj vissza hozzám, könyörgöm. - vágtam utoljára mellkasára - Szerelmem. - ejtettem le vállaimat és én is feladtam. Elfogyott az erőm.
-Ritmus.
-Mi? - kaptam fel fejem.
-Gyenge, de ver. Adrenalin kell neki. - nézett rám a főnővér.
-Egy milis adagokat készítsenek ide! Gyorsan! - adtam ki az újabb parancsot, a ledöbbent csapat pedig azonnal újra munkába állt.
-Vérnyomás veszélyesen alacsony.
-Nagyon kemény a hasfala. - tapogattam meg, hiszen pont fölötte voltam, tökéletesen elértem.
-A műtő kész, csak engedj oda Jimin.
-Egy pillanat. Hozzanak egy mili adrenalin alfa-adrenerget is és atropint is, három félmiliset.
-Azonnal. - rohantak el, míg én újból leszámoltam bordáit, majd adrenalint pumpáltam egyenesen szívébe.
-Kész vagyok. - ugrottam le az ágyról - Önöké a terep. - álltam félre, azonban nem terveztem elhagyni a műtőt.
-Végre visszakaptam a műtőmet. Vegyél fel egy maszkot, a többiek pedig kifelé! - zavart ki mindenki mást barátom.
-Köszönöm.
-Még ne köszönd. - sietett. Meg kellett szüntetnie a nyomást, mely a belső szervekre nehezedett és el kellett állítania a vérzést, miközben peregtek le a homokszemek.

Senki sem tudta, még mennyi van hátra, ezért olyan gyorsan dolgoztak ahogyan csak tudtak. Sosem láttam még így pörögni a kezét Seokjinnek, gyakorlataink alatt sem, pedig voltak húzós eseteink, ám biztossága, melyet ár a múltban is mutatott, ottmaradt ujjaiban.
-Adrenalin kéne! - szóltam bele, mert lassult szerelmem szíve, míg az enyém egyre hevesebben vert.
-Most nem.
-Meg fog halni.
-Nem fog meghalni!
-Ha meghal, te is.
-A fenyegetésed nem segít. Épp elég szar csipog a fülembe, hogy összeomlik díjaznám, ha te elhallgatnál legalább. - küldött el kedvesen az anyámba, én pedig szorítottam csak félelmemben állkapcsom - Ahhj, de cseles. - dolgozott tovább, az utolsó mozzanatokat végezte - Hol van már!
-Seokjin.... - nem bírtam tovább - Meg fog állni.
-Mindjárt. Készülj ide vele! - hívott magához és már ott is álltam leszámolva a bordákat - Ha előbb nyomod bele, mint kellene, biztosra megölöd.
-Értettem. - bár nehezemre esett nem belepumpálni, hiszen már nagyon visítottak a műszerek - Jin kérlek, találd meg, amit keresel.
-Mindjárt megvan.
-A mindjárt nincs elég hamar.
-Megvan. Pákát! - nyomták azonnal kezébe a forró kis drótot - Jó. Elállt. Adrenalint neki! - nem haboztam, mielőtt még mondata végére ért volna már benne is volt az egy mili és minden szempár az szívmonitorra tapadt. Csak lassulni láttuk, gyengélkedni a jelet, ám néhány dobbanással később kezdett kicsit visszaállni eggyel jobbra - Szuper, rakjunk rendet! Jimin, te végeztél, kimehetsz.
-Nem. Nem hagyom itt.
-Hahh. - nézett rám barátom és kollégám egyben - Jó, de ha beleszólsz még egyszer kidobatlak a biztonságiakkal. - tért vissza szerelmemhez - Ez az én műtőm, nem a tiéd.
-Tudom... hál'istennek, hogy így van és nem fordítva.
-Ebben egyetértünk. Törlést!
Végig ott maradtam, az utolsó öltésig, ott sétáltam mellette, fogtam az ágyát, bekísérte az intenzívre és minden gépet odakészítettem mellé, hogy ha kellene legyen. Tudtam, ezért kapni fogok, hiszen feleslegesen helyeztem üzembe őket, de nem érdekelt. Ne volt semmi sem fontosabb, mint az, hogy minden kéznél legyen, ha kell.
-Jahj kicsim. Olyan ramatyul nézel ki. - simogattam kezét.
-Doktor úr! - szólt be egy nővér - A öccse.
-Megyek! - pattantam fel, de még visszafordultam - Attól, hogy nem vagyok itt, még látlak.

Az az este borzalmas volt. Először betolták életem értelmét egy betegágyon fekve, tubussal szájában, egy tasak vért bekötve karjába, miközben tudtam, már egyszer megálltak felkelteni. Majd meghalt újra és hosszú percekig úgy tűnt, soha többé nem láthatom nevetni. Egyetlen egyszer nem küzdöttem még életért annyira, mint akkor, de azóta sem. Összeesni készültem, mikor az az áldott hang tudatta velem, újra ver a legcsodálatosabb szív a világon. Később még rám ijesztett, ám már nem hagytuk elfajulni a dolgokat. Mikor pedig úgy éreztem, végre vége az izgalmaknak, öcsém esett össze. Szerencsére Seokjin nem sietett a pihenőbe, így még a műtő előtt sikerült elkapnom, hogy menjen vissza és aznap mentse meg a családom második tagját is. Persze nem örült ennek, félt tőle, láttam szemeiben, hogy ha nem sikerül neki, az ő hibája lesz, de bíztam benne. A legjobb kezekbe került testvérem is és sokkal kevesebb küzdelem után zárták vissza, mint Taehyungot.
-Jin? - kopogtam be hozzá a mosakodóba.
-Ne mond, hogy még egy családtagodat műtsem meg. - emelte fel fejét és rám sem nézett, csak az éghez imádkozott.
-Nem. Hálával jöttem most.
-Hahh. Ez sokkal jobb. - folytatta keze megmosását - De nem tartozol semmivel, ez a munkám.
-Ahogyan nekem is, de ez most más volt te is tudod.
-Igen, mert most elviseltelek a műtőmben. - törölte meg karjait és hozzám lépett - Csupán annyival tartozol, hogy ha az én feleségemet, gyerekeimet, testvéremet, vagy engem hoznak be ide, akkor ugyan ennyire nem fogod hagyni, hogy bárki is feladja a küzdelmet.
-Ezt megígérem.
-Szuper. Csak ennyi kellett. - tette vállamra kezét - Na én visszafekszem, ébresszetek, ha van valami.
-Rendben. Köszönöm.
-Menj vissza a párodhoz, már biztos hiányol. - sétált pihenő felé.
-Igen.... biztosan.

Sok időt töltöttünk a borzalmas fehér intézmény falai között mindkettejükkel, de a legtovább mégis az én párom maradt bent, én pedig beköltöztem hozzá, habár még aznap este jött is a berendelt váltásom. Protokoll volt, hogy rokont, hozzátartozót, nem kezelhetünk, amit faszán megszegtem, ám mivel nem volt ott más ügyeletes, kénytelen is voltam.... mentségemre szóljon a szükség. Ám a többi napra is felmentettek, így azonban bent sem lehettem volna, de a nővérek befogadtak és elbújtattak a kórházigazgató elől, aki amúgy sem tűnt fel sokszor. A többiek elől nem kellett, mert teljesen megértették a helyzetem. Bent aludtam, bent ettem, bent töltöttem minden napom ágya mellett, míg fel nem keltették a mesterséges kómából. Akkor nem terveztem pihenést, de elnyomott az álom és már arra ébredtem, hogy kezét nézegeti.
-Kicsim! - pattantam fel és szemeibe néztem - Felkeltél. - bevallom kicsit féltem, hogy mit fog reagálni, mert sokáig volt természetes szívritmus nélkül, de mikor mosolyogni láttam szemeit a tubus mögött megnyugodtam - Várjál, ezt kiveszem. - nyúltam is a műanyagért, mely biztosította a légutat - Köhögj, akkor nem lesz olyan bűn szar. - húztam ki torkából és igyekezte teljesíteni azt, amit kértem - Hogy vagy? - maradtam ott mellette.
-Fájh. - próbált beszélni.
-Ezt inkább hagyd. Sokáig volt bent a tubus, megviselte a hangszálaidat. - mentem az ajtóhoz, majd alig kilépve azon üvöltöttem a nővéreknek, felébredt az én szerelmem - Mindjárt jönnek aztán megvizsgálnak. - fordultam vissza hozzá, ő pedig újból kezét nézegette. - Mi a baj? Valamit látsz rajta, vagy fáj? Vagy egyáltalán nem érzed?
-Gyűrűh. - suttogta halkan, amennyire torkából futotta, majd krákogott - Mi ezh?
-Ohh. - el is felejtettem. Felhúztam az ujjára mikor befektették az intenzívre, az egy hét alatt pedig megszoktam látványát - Meg akartam kérni a kezed. Igazából a múltheti vacsinkon szerettem volna, de mivel behoztak és meghaltál kétszer is, így mikor stabilizáltak felhúztam az ujjadra. Reméltem majd megvéd. De ha nem tetszik leveheted. - nyúltam kezéért, ám elhúzta azt - Ez most... - hallottam közben megérkezni a nővérkéket - Akkor... hozzám jössz?
-Igenh. - fintorgott, mert fájt a torka.
-Hahh. - kezdtem vigyorogni - Tudod nagyon jó szöveget írtam ám, hogy megkérjem a kezed.
-Tényleg remeket. - jegyezte meg kollégám a hátam mögött.
-Majd elmondom neked is, ha érdekel. Bár egyszer már hallottad. Remélem azért jöttél vissza. - lábadtak könnybe a szemeim - Szerelemem. - bújtam hozzá és arcára fogtam - Azt hittem elveszítelek. Ne ijesztgessetek.
-Sajnálom. - erőltette torkát.
-Ne sajnáld, maradj csendben. - váltam el tőle - Amíg megvizsgálnak a csajok meglátogatom az öcsém. - nyomtam puszit arcára - Sietek vissza. - rohantam az ajtóig, miközben a nővérek elkezdték ellenőrizni az értékeit.
Ám nem hagytam ott azonnal. Sunyin megálltam a küszöbön és figyeltem, amint abban a kis aranykarikában gyönyörködik. Először nem tudtam boldog-e vagy sem, mert ne láttam arcán, de hirtelen annyi inger érte, nem is csodáltam. Viszont kis idő elteltével, már mosolyogni kezdett. szabad ujjaival forgatta az ékszert, végül levette, csókot nyomott rá és öklébe szorítva emelte azt szívéhez. Azt hiszem erre volt szükségem. Nem szívesen hagytam volna ott egy percre sem, még hozzáértő kezek között sem, de amikor láttam, hogy teljesen önmaga, már nem szenved, hanem felfelé épül, nem féltettem tovább. Bár így is rohantam öcsémhez, kinek kezét menyasszonya szorongatta ezúttal is, majd elújságolva nekik a nagy hírt rohantam fel a lépcsőn, vissza páromhoz. Már egyedül volt és csak feküdt a tévét bámulva, mikor visszatértem.
-Minden rendben? - ültem ágya szélére, ő pedig bólogatott - Hiányoztak a szemeid. - merültünk el egymás pillantásában - Féltem, többé nem láthatom azokat a barna gyöngyöket.
-Dehogynem. - köhögött - Sosem szabadulsz tőlük.
-Te inkább hallgass el. Bámuld a tévét. - feküdtem be mellé - És mássz a mellkasomra. - húztam magamhoz - Hiányoztál.
-Te ish.
-Többet nem mehetsz nélkülem inni.
-Okéh.
-Na pihenj. Mostantól bármikor felébredsz én itt leszek. Úgyhogy aludj csak, itt leszek, mikor felkelsz. - csókoltam fejére.



(Facebook My Music Taste csoport --> LINK (HELPER)
iKON kampány --> LINK
FTIsland kampány --> LINK
BTS kampány --> LINK
Block B kampány --> LINK
Idolater Magazinok --> LINK
Facebook oldalunk --> LINK )