Do you believe in beasts? [Jin's story] ~ 1. rész

Szorosan kapcsolódik az eredeti történethez, így nem érdemes anélkül olvasni. Aki kicsit elfeledte már, hogy mik voltak Jinnel, vagy nem figyelt rá, az olvasson vissza, mert szüksége lesz rá.
Onnan folytatjuk, hogy hazaértek a vadásszal való harcok után.



-Máris itthon uram? Azt hittem később jön. - üdvözölte a komornyikja, amint Seokjin belépett az ajtón.
-Siettem haza. - nyomta táskáját a másik kezeibe, majd lekapta cipőit.
-Vigyáztam a kisasszonyra nagyon és nem köszöntöttem volna fel ön előtt. Tudom mennyire fontos ez magának.
-Köszönöm Siyeong! - rohant át hatalmas lakásán, ami igazából az egyik épület teljes szintje volt, hogy párjának is köszönhessen.
-Kér esetleg valamit uram? Fáradtnak tűnik! - kiabált utána.
-Nem, köszönöm! - ért lassan a hálóhoz - Szia kicsim! Rohantam haza, hogy én legyek az első, aki felköszönt. - sétált oda az ágyhoz - Remélem nem volt semmi gond, míg nem voltam itt. - simogatta meg párja haját, majd csókot nyomott homlokára.
-Az értékei a szokásosak. Semmi változás nem történt. Sajnálom uram. - állt az ajtóban a komornyik.
-Legalább rosszabbul nem lett.
-Innen is nézhetjük. Biztos nem kér valamit? Egy teát esetleg?
-Egy tea mégis jól esne.
-Azonnal hozom. - indult dolgára Siyeong miközben Jin befeküdt az ágyba párja oldalára.
Mindig óvatosan dőlt le mellé, rendkívül ügyelve minden zsinórra és kütyüre, nehogy valamit megmozgasson, vagy véletlenül kihúzzon. Pedig rengetegszer telepedett szerelméhez és ölelgette őt mialatt végig azon gondolkodott, hogyan segíthetne rajta. Ilyenkor rendszerint marcangolta magát, amin a csipogó műszerek nem segítettek, mert csak emlékeztették, mit is tett néhány évvel ezelőtt, melyet azóta sem tudott helyrehozni.
-Kikapcsolom a pittyegést uram, hogy tudjon aludni. - tért vissza pár perccel később Siyeong a teával.
-Köszönöm, - vette el tőle a csészét - de még nem szeretnék. Megvárom a holnapot.
-Ezt gondoltam uram. Azért átkapcsolom némára. - halkította le a műszereket - És itt a távirányító, ha szeretne nézni valamit. - tette az említett eszközt Seokjin mellé az éjjeliszekrényre.
-Köszönöm.
-Csak természetes. Kint leszek a helyemen, ha szüksége lenne valamire.
-Rendben. - kortyolt teájába Jin majd bekapcsolta a tévét.
Keresett valami érdekes műsort és úgy nézte, ahogyan mindig. Közben mondta szerelmének, hogy mit gondol, beszélt hozzá, mintha ott lenne vele teljes valójában, ám ezt sajnos csak szerette volna, ahogyan sok minden mást is. Próbált ébren maradni éjfélig, különböző technikákat is bevetett, mászkált kicsit a lakásban, végezte dolgait és úgy tűnt, sikerrel járt.
-Mi ez? - ütötte meg fülét egy rég hallott hang, miközben már az ágy melletti szokásos foteljában ülve bambulta a képernyőt.
-Mi? - ugrott fel és szerelmére kapta tekintetét, ki csupán pislogott a tévére.
-Mit nézünk?
-Felébredtél? - húzódott hatalmas mosolyra szája.
-Igen. Miért? Átaludtam a napot?
-Nem csak... Hogy érzed magad?
-Éhes vagyok.
-Hozok neked valamit. De örülök, hogy itt vagy! - nyomott puszit párja arcára, majd kirohant, hogy szóljon Siyeongnak is a jó hírről, de a helyén mást talált - Te... mit keresel itt? - torpant meg kérdését felvetve annak a lénynek, ami az erdőben megmentette őket.
-Uram! Uram, nem szeretne az ágyában aludni? - szólalt meg a komornyik hangján.
-Ne... nem akarom, már megint. - tűnt el jó kedve.
-Uram! - keltette fel Siyeong - Minden rendben? - érdeklődött, amint Jin felriadt - Elaludt a fotelban. Az ágyában kényelmesebb lenne.
-Mennyi az idő?
-Elmúlt éjfél, de ne aggódjon, nem köszöntöttem fel a kisasszonyt.
-Köszönöm.
-Semmiség. Megjött az ápoló. Én lefekszem uram.
-Jó éjszakát!
-Önnek is. - hagyta ott őket.
Seokjin kiábrándultan kelt ki a foteléből, melyben nem először aludt el, majd kinyújtóztatta tagjait és megfogva szerelme kezét kívánt neki boldog szülinapot, melyet kiegészített még azzal, mit mindennap elmondott neki. Hogy mennyire hiányolja maga mellől, mit meg nem adna, ha végre nem csak az álmában nyitogatná szemeit. Könyörgött neki, mint minden ilyen napon, keljen fel és térjen vissza hozzá, hiszen már elég időt pihent egyedül. Jin a remény utolsó apró darabjaiba kapaszkodott, a csodában hitt, mert más már nem maradt neki. Mindennap úgy ment haza, hogy most biztosan felkelt párja, úgy feküdt le, hogy reggel tutira együtt fognak ébredni, minden programja végén egy kis meglepetésre számított szerelme személyében, ám csalódnia kellett. A lány nem mozdult meg, nem adta jelét soha, hogy ott lenne vele, hogy nem csak egy test fekszik az ágyban, mely csupán lélegezni képes, hanem egy élő, egész ember, akibe Seokjin beleszeretett, akivel olyan sok időt töltött és kinek kezét örökké szerette volna fogni.

-Miért nincs ár? - érdeklődött Chaeyeong.
-Mert én tudom mennyibe kerül és úgyis én fizetek.
-Értem. - nézte az étlapot - Milyen finomságok! Te is ilyesmit fogsz enni? - pillantott Seokjinre.
-Igen.
-Akkor miért nem válogatsz te is?
-Tudom, mik vannak.
-Értem... - tért vissza a menüre - Eszünk majd egy fagyit együtt?
-Persze! De előbb főételt válassz!
-Kezdjük a fagylalttal! Előbb a desszert. Az a legjobb dolog, nehogy pont azt ne bírjuk megenni.
-Mindig elfelejtem. De otthon miért nem így eszel? - mosolygott Jin.
-Mert otthon el tudom rakni későbbre. Itt nem. Na nézzük csak. Jó sok van! Epreset nem, azt nem szereted.
-Maximum kieszem belőle az epret, a fagyi része pedig a tied.
-Nem-nem. Csak olyat szeretnék amit te is szeretsz.
-Ne vesszünk össze ezen megint. Azt szeretném, ha te ennél finomat.
-Tényleg ne vesszünk össze ezen. Inkább hallgass és foglalkozz mással. - intette csendre párját Chaeyeong.
-Rendben. Úgyis lassan mindenki idejön köszönni. - nézett körbe a vendégeken és kiszúrt néhány szempárt, melyek őket nézték, hogy mikor mehetnek oda végre ismerkedni.
Míg Chaeyeong választott meg is látogatták őket páran, cseverésztek velük egy-két percig, majd amint kihozták nekik az első adag ételt, ami igazából tényleg a desszert volt, magukra hagyták a párt, had töltsék idejüket kettesben.
-Ez nagyon finom! Még sosem ettem ilyet.
-Különleges hely. Minőségi. - mosolygott boldog párján Jin.
-Mindennap itt kéne vacsiznunk. Ez elképesztő!
-Hát, ha szeretnéd, mostantól ehetünk itt.
-Naná, hogy szeretném! Imádom ezt a helyet, ahogyan téged is. - evett tovább a fagylaltból.
-És melyikünket szereted jobban? Az éttermet, vagy engem? - vigyorgott Seokjin.
-Hát ez remek kérdés. Nem tudom. Talán téged.
-Talááán! Nana, próbáld újra! Kit szeretsz jobban? Aki fizeti a vacsorád, vagy a éttermet?
-Hát persze, hogy téged!
-Na azért! - mosolyogtak mindketten.

-Nem számítottam rád ma itt. - ült le asztalához Yoongi Chaeyeong szülinapjának estéjén abban az étteremben, ahová Jungkook is vitte Narit korábban.
-Csak benéztem. - sóhajtott nagyot, mialatt poharával játszadozott.
-Nem kéne itt lenned. Ünnepelnetek kéne.
-Yoongi, mond csak. Te hiszel a szellemekben? - emelte tekintetét barátjára.
-Láttam már őket, így nem kell hinnem bennük. Miért érdekel?
-Ott voltál az erdőben, hallottad te is. Azt mondta, hogy csizmás. Senki sem hívott így már nagyon régóta.
-Tudom. Azon töprengsz, honnan tudhatja?
-Igen. Nem hiszem, hogy bárki is elmondta volna neki ezt. Így lehet... nem tudom mit gondoljak. Chaeyeong még él. Vagyis... még itt van. Akkor lehet szellem valaki? Vagy bármi?
-Ezt sajnos nem tudom. Nem tudok segíteni. De haza kéne menned. Már biztos nagyon várja, hogy felköszöntsd a tortájával.
-Bárcsak igazad lenne!
-Na! Mi ez a hozzáállás? Eddig olyan lelkes voltál. Ne veszítsd el a reményt, bármikor történhetnek csodák. Na! - állt fel - Gyerünk! Tessék hazamenni és ünnepelni!
-Mindjárt indulok.
-Fel a fejjel barátom! - veregette meg a vállát - Minden rendben lesz. - ment vissza helyére.
Sokáig Seokjin is így gondolta, hogy helyrejönnek a dolgok és minden olyan lesz, mint volt, de sajnos az eltelt évek alatt kezdett ebben kételkedni. Amint az orvosok kegyetlen igazságokkal bombázták, hogy mennyire csökkennek esélyeik minden nappal, úgy talán ő is kezdett felhagyni minden reménnyel, hiszen a változás szikráját sem látta. Próbálta a jó oldalát nézni, nem romlik a helyzet, de egy idő után ez is kevésnek kezdett bizonyulni. Lépnie kellett, valamit muszáj volt kezdenie a helyzettel, ám nem tudta mit. Segítséget várt, egy jelet valakitől, ötletet, némi útmutatást, merre menjen tovább, így rengeteget töprengett és hagyta környezetének, hogy ha az szeretne, bármit mutathasson neki, éppen ezért sétált inkább aznap az autózás helyett.

-Szeretek sétálni. Nyugodtabb este a város is, kevesebb ember van kint és van olyan utca, ami teljesen kihalt. Szeretem a csendet. - fogta kezét Chaeyeong hazafelé menet.
-Nem szoktál félni egyedül? Én féltelek, de te nem félted magad?
-Nem. Ha egyedül vagyok rohanok, meg figyelek. Így senki sem jöhet a közelembe, nincs mitől félnem. De tetszik ez a tempó most, tudok nézelődni. Nagyon élvezem.
-Elmehetünk máskor is sétálni még. Mert én is szeretek.
-Ez remek ötlet. Kíváncsi vagyok a városra este. Csak a csillagokat sajnálom. - állt meg, ezzel Seokjint is visszafogva, és felnézett az égre - Képeken olyan sok van, de itt nem látom őket.
-Van egy hely, ahonnan láthatod őket. Majd elviszlek oda egyszer. - lépett vissza szerelméhez Jin és magához ölelte - Láthatod az összeset és választhatsz kedvencet.
-Hétvégi nyaralás betervezve? - pillantott a férfira Chaeyeong.
-Mondhatni. Persze csak, ha szeretnéd.
-Egy hétvége veled kettesben a csillagok alatt? Persze, hogy szeretném. Mikor indulunk?
-Nem tudom még. Megtervezem és akkor majd elrabollak a munkahelyedről. Meglepi lesz. - mosolygott Jin.
-Így már nem meglepi, mert elmondtad. - karolt nyakába párja.
-De az lesz, hidd el! Na menjünk tovább! - nyomott puszit orrára - Még van tervem az estére.
-Rendben kandúrkám. Loholjunk csak az ágy felé.
-Nem úgy volt, hogy nem kandúrnak hívsz, mert azt mindenki érti és nem illik egy üzletemberhez?
-De most nincs itt senki. Zavar, kandúr?
-Ó, dehogy zavar. De akkor bebizonyítom neked, milyen is egy igazi kandúr. Bár nem mintha macska lennék, de ez mellékes.
-Az nem számít. Akkor is kandúr maradsz! Csizmás kandúr.
-És ma este előkapom a kardomat is. - fojtotta vissza egy röpke pillanatra mosolyát.
-Perverz! - csapta oldalba Chaeyeong, mire mindketten nevetni kezdtek.

-Jó estét uram! Elhoztam a tortát, ahogyan kérte. A hűtőben van. - üdvözölte Siyeong.
-Köszönöm. - indult is érte.
A rendelt édességet a konyhapulton díszítette fel mindazokkal a kis gyümölcsdarabokkal és gyertyákkal, amiket kért mellé, miközben azon gondolkozott, párjával milyen csatát kezdenének, mely addig tartana, míg a torta apró darabokban nem végezné a berendezés minden egyes szegletén, ők pedig egymás karjában habosan, csokisan, és piskótásan. Imádta ezt a korábbi emléket, mert az volt élete egyik legszebb napja, mikor végül Chaeyeong a túlélő egy szem gyertyát egy eperdarabba állítva fújta el. Azt kívánta, bárcsak újra ez lenne a torta sorsa, bárcsak megint azon kéne gondolkozniuk, mibe szúrják azt az utolsó égő viaszdarabot, hogy kívánhasson valamit párja az elfújásakor. De már az is örömet okozott volna neki, ha nem a falon lógó tévé alatti asztalkára kellett volna tennie a süteményt, ahogyan az utóbbi években.
-Epres torta. A kedvenced. - rakta le a szokásos helyére - Tudom, nem szereted, mert én nem szeretem, de vannak benne eperdarabok nekem és csokikrém a tetején. Boldog szülinapot kicsim! - ment az ágya mellé, hogy megpuszilva arcát köszöntse fel újból szerelmét - Szép gyertya van benne. Szeretném, ha idén elfújnád. Az gyönyörű ajándék lenne. - simogatta kezét, miközben lelke szenvedett.
Minden ilyen alkalomkor depressziós lett és kerülte az embereket, mert senkitől sem akarta hallani a sajnálkozást ezen a napon. Elég volt számára az, hogy ekkor sokkal gyakrabban álmodott olyat, amiből felébredve könnyeivel küszködött, hogy minden percben arra gondolt, vajon mit csinálnának ketten, milyen boldog is lenne vele és mennyire hiányzik neki mindez. Szomorúbb lett, mint általában, jobban marcangolta magát, mint bármikor máskor, amit egyre nehezebben viselt. Nagyon leterhelte az utóbbi néhány év az, hogy semmi sem változik, hogy egyre kisebb az esély, hogy nem tarthatja karjában azt a személyt akit mindennél jobban szeret és nem láthatja gyönyörű szemeit, amint csillognak mikor ránéznek. Próbálta szenvedését mindenki szeme elől elrejteni, mely ilyenkor csak rontott állapotán, hiszen nem volt kire támaszkodnia. Senki sem állt mellette, akinek elmondhatta volna, mit érez és ez kezdte összeroppantani, mert már a munka sem merítette ki eléggé ahhoz, hogy ne gondolkodjon ilyeneken. Ezek tetejébe pedig újra hallotta azt a becenevet, melyet csak Chaeyeong használt, mi még jobban feltépte sebeit. Így magába roskadt valami megoldást remélve a problémára, ami úgy látszott, elevenen felfalja.


(Hát öhm igen... ez egy eléggé szomorú történet lesz, de érdemes majd olvasni ezt a néhány részt. Már ha sikerül megírnom, mert én is nagyon szenvedek közben. ><
Facebook oldalunk --> LINK
K.A.R.D rajongók ----> LINK )