Skiccpausz

A skiccpausz egy papírféleség, amit vázlatkészítésre is használnak. Vékony, fehér és eléggé átlátszó, így könnyű bármit is felskiccelni rá.
Ez a külön blokk olyan ficiknek lett kitalálva, amiket futtában írok utazásaim közben és itthon max kicsit szerkesztek rajtuk, azután kiadom őket.
A sztorikból lehet, hogy lesznek hosszabb, kifejtettebb történetek, elvégre ezek ötleteim gyors megvalósításai, amit nem igazán szeretek, de ez egy jó módja annak, hogy megtudjam, mennyire is tetszik nektek egy-egy alap és mennyire érdemes abból majd a későbbiekben esetleg tényleg egy terjedelmesebb történetet kitalálni nektek.
 ~Zeniba

Yaoi love story

Reptér
Egyedül
Mi van, ha?
Tehetted volna... 
Barátok

Szösszenet 1.
Szösszenet 2.

Skiccpausz: Reptér

~Mayu

Rap Monster POV

Mindig is okos voltam, sokan zseninek könyveltek el, bár ezt sosem mondtam volna magamról. Nem voltam az, csak jól tanultam és sokat, ami meg is hozta eredményét. Értékes diplomám lett, majd pedig szinte azonnal kaptam állást, melyet keresnem sem kellett. Már kezdőként is kiemelkedő fizetésem volt, amire rengetegen irigykedtek, ezért megpróbáltak keresztbe tenni, így gyakornoki időm nem bizonyult egy álomnak. Ez sokáig rányomta a bélyegét az életemre, főleg mikor lehetőségem adódott elköltözni otthonról, én pedig éltem is ezzel. Akkor zuhantam életem legmélyebb pontjára, ahol a lelkem egyedül ücsörgött egy hatalmas Világ nevezetű szoba sarkában, ami tömve volt arctalan emberekkel, kiknek mindenük megvolt. Akkor én irigykedtem, mert azt láttam, hogy csupán én érek haza üres lakásba mindennap, kelek és fekszek egyedül úgy, mintha ezen sohase lehetne már változtatni. Ám akkor találkoztam vele, a megmentőmmel, bár nem úgy gondoltam rá, mint páromra. Egyszerűen csak egy idol volt a tévében, viszont kitűnt a többi közül. Nem félt felszólalni olyanért, amiben ő hitt. Szembeszállt a megszokott normával, még ha ez sokaknak szúrta is a szemét, ő nem félt. Bátran ragadta meg az új témát, mely tabu problémaként gyötört minden fiatalt. Soha nem látott elszántsággal állt ki gondolatai mellett és nem kívánt beolvadni, ez pedig nagyon tetszett. Különleges, félelmet nem ismerő személynek bizonyult, én pedig fanboynak. Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd rajongani fogok egy idolért, de ő felforgatta az életemet és sajnos ennél is többet tett. Elvette az eszemet, majd fel sem tűnt, de már a szívem is az övé volt. Egyszerűen egész nap őt hallgattam, lassan minden albumját megszereztem az összes létező fancuccal együtt akár csak a tinik. Teljesen megőrjített, el sem hittem, észre sem vettem, csak mikor életemben először találkoztam vele tök véletlenül. Emlékszem metróztam, mert a tömeg mindig gyorsabb volt és így legalább emberek között voltam, még ha soha nem is szóltak hozzám, de nem egyedül kellett addig se töltenem időmet. Egyik nap pedig kivételesen napközben utaztam, mikor nem volt akkora nyomor semmin sem, az egyik megállóban pedig felszállt ő, amitől leesett az állam. Nem hittem szememnek, hogy minden nélkül, mint egy normális, hétköznapi lélek jár az utcán és utazik a metrón. Számomra ez volt akkori életem legszebb pillanata, amivel kezdenem kellett valamit, nem szabadott csak úgy elengednem, ezért próbáltam összeszedni férfiasságom, amit sajnos fanboy felem tökéletesen elnyomott, de nem érdekelt. Legalább egy autogramot muszáj volt kérnem bár tudtam, sokan zaklatták, amit nem szeretett, ám akkor sem hagyhattam ki a lehetőséget, így odamentem hozzá. Telefonját nyomkodta, zenét hallgatott, de észrevett, feltűntem neki és érdeklődve emelte tekintetét rám. Habogtam, alig tudtam megszólalni, ellentétben vele, aki ennyiből rájött mit is akarok, viszont egy papír vagy toll sem volt egyikünknél sem, így reménytelennek bizonyult kívánságom. Ám ő nem hagyta ennyiben. Annak ellenére, hogy utálta, ha az utcán leszólítják, velem feltűnően kedves volt és végül sokkal értékesebb dolgot kaptam egy aláírásnál. Közös képet. Csak én és ő, a megmentőm, kinek zenéje az, ami átsegített kemény mindennapjaimon.

Aztán aznap már negyedszerre is meglepett, mikor elkezdett velem beszélgetni. Csupa hétköznapi dolgok érdekelték, végül pedig el is felejtettünk leszállni. Azt hiszem, megörültem nem csak konkrétan neki, hanem hogy valakit érdekelt, mi van velem. Ő kíváncsi volt, azt akarta, meséljek mindenről. A munkámról, a családomról, barátaimról, akik szintén annyit dolgoztak, mint én, így nem volt túl sok alkalmam találkozni velük, és mindenről, ami egy szerinte normál ember életében mindennapi. Elképesztő élmény volt, amint ő faggatott engem, mintha a rajongóm lenne és csillogó szemekkel hallgatott. Mikor a végállomásra értünk már nem is úgy néztem rá elsősorban, mint egy hírességre, hanem mint egy ismerősre. Feledhetetlen találkozás volt számomra, azóta pedig sok idő eltelt, de még ma is tisztán emlékszem mindenre. Hogyan is feledhetném el, hiszen azóta legjobb barátom és annál is több. Megannyiszor meglepett ismeretségünk ideje alatt, de akkor a legjobban, mikor egy nap rengeteget ittunk. Ő leterhelt volt a munkája miatt, én pedig sorozatos borzalmas napjaim után a legszörnyűbbet éltem meg akkor, így muszáj volt kicsit alkoholizálnunk. Csak fogyott az üvegből, míg nála fetrengtünk lakásában és panaszkodtunk, hogy mennyire szar az élet. Versenyeztünk, kinek rosszabb, így persze a nők is előjöttek. Melyikünknek, mikor volt utoljára dolga velük. Hát ilyen téren úgy tűnt, én fogok győzedelmeskedni, mert ő még ha fizetett is nekik, de volt lehetősége mindenre, nekem viszont nem. Nem akartam pénzért, időm meg egy percnyi se volt csajozni, így ez esélytelennek bizonyult. A szex már lassan nem is érdekelt, mert jobban hiányzott valaki érintése. Túl sok időt töltöttem magányomban, ezért felértékelődött a legapróbb gesztus is. Ahogy pedig erről panaszkodtam ő csak hallgatott. Az én nullára redukálódott testi kontaktusaim hozták meg ezt a győzelmemet a "Kinek szarabb?" versenyben, ezzel pedig nem akart vitatkozni. Szerintem megsajnált, ugyanis míg bambultam ki a fejemből a semmibe és magyaráztam ő felkelt, odajött, meghúzta hajam, majd ledugta nyelvét torkomon, amitől természetesen elakadt szavam. Nem számítottam rá, de nem tudtam haragudni, mert végre valaki önként ért hozzám, még ha az egy férfi is volt, aki éppen olyat tett, amit nem szabadott volna. Testem valahogy boldogan fogadta, örült neki, hálás volt a törődésért és nem voltam képes ellenkezni. Elmerült bennem, én pedig imádtam, ahogyan mozgatta nyelvét. Profi volt látszott, hogy rendesen gyakorolt velem ellentétben, mert én, mint egy tini bénáztam, akárcsak a kezdők. De ettől még élveztem és vágytam rá, alig akartam elengedni, ám már az első pillanatban biztossá vált, nem én irányítok. Végig uralkodott rajtam, mikor pedig lassan elvált tőlem esélyem sem volt visszatartani. Azt mondta, azért kaptam, mert megsajnált és nem szeretné ha ennyire egyedül lennék, ezért szerezni fog nekem egy nőt, de valahogy ezzel pont ellenkező hatást ért el, önmagam meglepetésére is, mint amit szeretett volna. Kicsit megrepedt a szívem mondatára és nem értettem miért. Csak akkor vált világossá, ahogyan egyre több nap telt el az eset után. Valahogy jobban érdekelt mi van vele, még többet akartam róla tudni, habár fogalmam sem volt, ennél hova többet, mert mindennap végig chateltünk addig is, de utána főleg. A két év alatt, míg csak barátok voltunk, a fanboy felem megpihent, aludt egyet, szundizott. Nem úgy néztem rá, mint találkozásunk előtt, ám amikor meglépte azt, amit... levett a lábamról és nem is tudtam róla. Nem bírtam hova tenni felélénkült rajongásom iránta, fogalmam sem volt, hogy mi az amit érzek, ám mindig mikor lányokról mesélt nekem érdekes érzés öntött el. Azt hiszem féltékeny voltam, amin nem segített az sem, hogy a fanklubokban olvasgattam a tinik kommentjeit. A hülyébbnél hülyébb, idegesítőbb beceneveket, amiket rendszeresen tudattam is vele, ő pedig csak nevetett rajtuk, ám engem zavart, nagyon. Ő jókat mosolygott, én meg morgolódtam, de szerencsémre, nem láthatta. Feltűnt volna neki, ami nekem is leesett hamarosan. Belezúgtam. Én, egy férfi, aki undorodott az ilyesmitől, ellenezte is, halálosan belehabarodott a barátjába, kinél esélye sem volt. Gyönyörű.

Mikor ezt felfogtam akkor beletörődtem, egyedül voltam és ezután is egyedül leszek. Ő nem volt meleg sőt, a stresszes munkája miatt szinte minden második nap volt is partnere levezetni a feszültséget. Benne szerintem nem is hagyott olyan mély nyomot az a csók, ami teljesen felforgatta szívemet, ez pedig eszeveszettül fájt. Habár kegyetlen kínszenvedés volt mellette lenni, mikor ő csak barátként kezelt, elhagyni halálos döntés lett volna. Ha már nem lehettem vele úgy, ahogyan szerettem volna, akkor legalább, mint haverja próbáltam védeni, támasza lenni, segítőjévé válni, mert akkor éreztem, kellek neki, még ha csak barátként is, de szüksége volt rám. Ám csupán két hónapig hagyott szenvedni, addig fel sem hozta a történteket, nem lépett semmit, pedig találkoztunk sokszor, viszont utána... újra hatalmasat dobbant szívem.
Filmeztünk nála, nem reménykedtem semmiben, a mozi elterelte figyelmemet, meg beszélgetésünk is, majd elmentem a mosdóba egy kis szünet alkalmával. Mikor visszaértem, magához hívott. Nem tudtam, mit szeretne, még csak eszembe sem jutott olyan, ő viszont odaállított elé, elkapta csuklóimat és lehúzott. Szinte ráestem, de nem zavartatta magát, pedig szidtam is rendesen, de ő akkor is mással foglalkozott. Erősen fogott államra és megcsókolt. Annyira jól esett, olyan boldog voltam, elmondani sem tudom. Pillangók repdestek gyomromban, a világ beszűkült, amiben csak mi ketten léteztünk és az idő lelassult. Csupán ő volt ott velem, kinek minden mozgását figyeltem, követtem, mialatt imádkoztam, hogy sohase érjen véget a pillanat. De semmi sem tart örökké. Elengedett, megfosztott ajkaitól, puha nyelvétől, melyet másodszorra érezhettem, majd dermedten pislogtunk egymás szemeibe pár pillanatig, én meg csak pirultam. A hülyének is feltűnt csókomból, hogy beleszerettem, vágytam rá, így neki is világossá vált. Féltem, mit fog majd mondani, hogyan reagál, de csak nézett. Viszont én egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, ezért gondoltam felkelek legalább róla és utána kezdek magyarázkodni, ám mikor mozdulni szerettem volna, nem engedett. Inkább ölébe vont, kényelmesebb helyzetbe kényszerített, közben nem eresztette tekintetem. Végül ott ültem, ő átkarolta derekamat és vártam. Vártam, hogy történjen valami, az idő pedig csak telt. Próbáltam összeszedni bátorságomat, majd megszólaltam, de lepisszegett. Belém fojtotta a szót és elmosolyodott. Azt hittem ott helyben elsüllyedek zavaromban, ám pár pillanattal később újra megcsókolt. Lágyan, lassan, szerelmesen. Visszahunytam szemeimet és élveztem törődését, figyelmét, amire annyira vágytam. Megkaptam, akkor csak az enyém volt, az én párom, de nem hittem, hogy az is marad onnantól kezdve. Abban a pillanatban megváltozott kapcsolatunk. Szintet léptünk és bár sosem ismertük el, de összejöttünk. Ő többé nem mesélt egyetlen nőről sem, csak beszélgettünk ahogyan addig, viszont mikor találkoztunk és senki sem látott, nyelveink összefonódtam. Olyankor egy szót sem szóltunk. Lassan fejlődtünk, haladtunk a soha be nem vallott kapcsolatunkban és egyre több időt töltöttünk együtt, még ha az annyiból állt csak, hogy befeküdt mellém az ágyba, mikor már javában aludtam, akkor is együtt voltunk. Sokszor fordult elő, hogy későn érkezett és jóval korábban ment, mint ahogyan én keltem, de nem érdekelt. Velem volt, én pedig vele, ott feküdt mellettem és nem más ágyában rótta a köröket. Imádtam őt, szerettem, bár sosem mondtam ki, ám ezzel nem voltam egyedül. Az ő száját sem hagyta el az a bizonyos szó, valahogy pedig nem is hiányoltam, mert éreztette velem és én is vele, hogy már ő az életem, én meg az övé. Egy évig szinte mindennap találkoztunk, összejártunk, egymásnál aludtunk, lassan haladtunk előre, bár valami sohasem történt meg. Nem feküdtünk le. Valahogy a csók elég volt, kivéve szabadnapjainkon, amikor órákig ülhettem ölében, feküdhettem alatta, míg ő felfalt engem, de nem vetkőztetett le. Szerintem akarta, vágyott rám, sokszor pedig én is rá, de sosem léptük meg egy éven keresztül azt a bizonyosat mindaddig, amíg fájdalmas hírt nem kaptam.

Munkámra kihatott szerelmünk és boldogságom miatt jobban teljesítettem, ezért pedig ki akartak küldeni egy évre Kínába, hogy az ottani telepet is kicsit felhúzzam. Szerettem volna azt mondani, hogy köszi, ez nekem most nem pálya, de nem tehettem meg. Kötelező volt, vagy kirúgnak, így közölnöm kellett vele is. El kellett hagynom egy évre és nagyon féltem, hogy mi lesz belőle. Azt hittem elvesztem, ha elmegyek. Bár biztos meg fogjuk próbálni, de nem fogjuk kibírni egy teljes évig egymás nélkül, hiszen eddig egy napot sem töltöttünk a másik érintése, szavai, pillantásai hiányában, külön. Emlékszem, nagyon szomorú volt, viszont neki meg sem fordult a fejében, hogy ezzel vége. Azonnal a koncertjeivel jött, a turnékkal és díjkiosztókkal, amik Kínában szoktak lenni, a hatalmas rajongói táborával, ami annyira hívogatta őt mindig és mivel most már eggyel több oka lett odamenni, így fontolóra vette, hogy betervez majd egy csak kínai turnét. Ám hiába az ötletelés, akkor is el kellett válnunk hosszú időre. Az utolsó éjszakát együtt töltöttük természetesen és ahogy szokott, úgy ezúttal is meglepett. Megtettük. Csókolózásunk alatt lassan vetkőztetni kezdett, ami fel sem tűnt míg le nem döntött és lábaim közé nem helyezkedett. Gyengéd volt, figyelmes, érzéki, törődő más, mint addig. Félt szerintem, hogy mi lesz, hogyan viselem majd, meddig engedem el, de eszem ágában sem volt leállítani. Csak biztattam minden lehetséges módon, mert őt akartam az utolsó esténken, amit még együtt tölthettünk. Csodálatos volt akárcsak első csókunk. Nem léteztek szavak az érzésre, mikor végre egyesültünk, lelkeink teljesen összeolvadtak és végleg megszűnt a te és én, mert MI lettünk. Csak MI és a Világ, mely ellenünk küzdött, szerelmünk ellen, de abba az estébe nem volt beleszólása senkinek. Szerettük egymást, aminek hangot is adtunk, majd a legalkalmatlanabb pillanatban próbált maradásra bírni és kezdeményezett csevegést. Nem is értettem, hogyan képzelte, hiszen gondolkodni sem tudtam. Ott nyüstölt mondatokkal, tettekkel, miközben én csak nyögtem és egy-egy szót préseltem ki ajkaim közül. Nem maradhattam, nem volt választásom, de ő erősködött mindaddig, amíg le nem zártam a vitát egyetlen szóval. A Szóval, amit sosem mondtunk ki addig a pillanatig, aminek hallatára megállt egy röpke másodpercre, mert ledöbbent, ám utána folytatta, viszont már csendben. Nem mondott semmit, csak szeretkeztünk, bár szívem kezdett kettéhasadni, hogy nem kapok viszonzást, ettől még élveztem, amit velem tett. Olyan helyen kényeztetett, amitől abban a pillanatban nem tűnt túl fontosnak, hogy nem szólt egy szót sem, de valószínűleg az ő lelkét is nyomta már, mert mikor elérte, hogy megfeszüljön minden izmom, elakadjon lélegzetem és az ő nevét lehelve a szobába érjem el azt a különleges gyönyört, melyet azelőtt még soha, akkor látta ideálisnak a pillanatot és ő is kimondta. Szeretett, aminek végre hangot is adott, én pedig nem hittem fülemnek. Tényleg fontos voltam neki, akkor teljesen biztos lettem ebben.

Azon az estén egyikünk sem aludt. Csak öleltük egymást, újra és újra eggyé váltunk, kapcsolatunk pedig még erősebb lett, ha lehetett. De felkelt a Nap, nekem pedig mennem kellet. Egy évre el, távol tőle, amitől szívem szakadt meg. Alig bírtam ki estig, a hotelszobámig, hogy ne sírjak. Zokogtam, mintha meghalt volna valakim és vigasztalhatatlan voltam. Hiányzott, a tudat pedig, hogy jó ideig még nem láthatom, csak rontott mindenen. Hiába jött koncertekre és díjátadókra, alig találkoztunk akkor is. Hol őt nem engedték el, hol nekem kellett dolgozni, így az egy év alatt csupán alig ha kétszer érhettünk egymáshoz. Mindkettőnket megviselte a hosszú magány, ami teljesítményünkön is meglátszott, bár szomorú szerelmes számait falta a nép, velem nem mindig voltak elégedettek, ám így is sokat segítettem a kinti helyünkön. A napok gyötrelmesen lassan teltek és nagyon szenvedtünk. Nem is tudom, hányszor hívtuk fel egymást zokogva, órát nem ismerve, hogy mennyire hiányzik a másik, hogy nem bírjuk tovább egymás nélkül és elég volt a hülye hűségi próbából, üljünk repülőre és találkozzunk, ám ez sohasem történt meg. Csak sírtunk egymásnak sokszor órákat, míg el nem fáradtunk és be nem aludt valamelyikünk. Iszonyatosan szenvedtünk napról napra, de amint már látszott a vége, mindketten kezdtünk megváltozni. Mint a kisgyerekek várva a karácsonyi ajándékot, úgy izgultunk az utolsó héten. Mintha sohasem láttuk volna egymást, csodát készülnénk átélni, annyira boldogak voltunk. Én rohantam, utam alatt pedig akármennyire is kényelmes volt a repülő ülése, nem bírtam aludni. Csak rá tudtam gondolni, hogy otthon van és rám vár. Azt terveztem, majd az első taxit elkapom, azzal rohanok hozzá, hisz beszéltem managerével, a dromjában volt, engem várt és nem szerettem volna húzni az időt. Így végig ezen pörögtem. Türelmesek voltunk, kibírtuk nagy szenvedések árán, sikerült. Együtt maradtunk az egy év különélés után is és ez mindent bizonyított. Úgy éreztem, nincs ami elválasszon tőle és soha nem is lesz, ezt pedig azonnal tudatni akartam vele, amint letettem lábamat hazám földjén újra.

Kapkodtam, hogy meglegyen a csomagom, a kiadónál azonban rengetegen voltak, én pedig nem láttam saját cuccomat a szalagon, hiába figyeltem. Pedig úgy siettem volna, egy szabad perc sem állt a rendelkezésemre, erre még azzal kellett bajlódnom, hogy az emberhordán átverekedjem magam és megkeressem bőröndömet, ám mint kiderült, feleslegesen tettem. Ott volt, kijött elém, én pedig csak akkor láttam meg, mikor az én táskámat emelte le. Értem jött, biztos voltam benne és mikor földet értek a súlyos csomag kerekei felpillantott. Engem keresett, de hamar rám lelt, hiszen nem bírtam levenni róla tekintetemet. Olyan rég láttam, szinte nem is emlékeztem már, hogy milyen jóképű, szép kiállású ember, ezért nem tudtam nem őt nézni. Aztán rám mosolygott, egyenesen a szemembe, de olyan széles vigyorral, amit addig sohasem láttam arcán, majd szinte rohanva indult felém, én pedig felé. Meg kellett kerülnünk a fránya csomagkiadót, meg az a temérdeknyi embert, de nem érdekelt. Érte bármit főleg, mert kijött értem. Felvállalt annak ellenére is, hogy sohasem mondott senkinek semmit a magánéletéről és mi sem mutatkoztunk úgy együtt hírneve miatt, ami most egyáltalán nem érdekelte. Akkor akarta tudatni a világgal, hogy kit is szeret, hogy kihez is tartozik, ki az ő párja, akit nem vehetnek el tőle, ettől pedig könnybe lábadtak szemeim utam alatt. Nem jelentett be semmit, még annyit sem, hogy nincs egyedül. Inkább kijött az elé a rengeteg ember elé, akik nap mint nap nyomában voltak, leszólították és autogramot kértek, hogy engem üdvözölve kerüljön majd az újságokba közös képünk, miszerint együtt vagyunk. Én nem akartam lebuktatni. Mikor megláttam is az volt az első gondoltam, hogy mi a fenéért jött ki értem, hiszen így most nem érhetünk egymáshoz még jóóóóó hosszú ideig, ami életünk legnagyobb kínzása lesz, ám amint megindult tudtam, már nem érdekli. Nem akart tovább titkolni és ettől szinte szárnyra kaptam.
-Yoongi! - öleltem azonnal magamhoz, szorítottam, mintha bármelyik percben elveszíthetném, miközben sírni kezdtem - Úgy hiányoztál! - bújtattam el arcom.
-Nam! - karolt át ő is rögtön - Istenem! - nem tudott többet mondani, de hallottam, ő sem bírja könnyek nélkül.
Csak álltunk ott összegabalyodva percekig és nem mozdultunk, nem szóltunk semmit. Annyira hiányoztunk egymásnak, olyan sokáig voltam távol, hogy nem bírtam elengedni. Nem ment, pedig lassan már hallottam a fényképezőket, amint körbeálltak minket rajongói, de nem. Nem engedtem és ő sem engem. Picit sem lazultak karjaink, mert féltünk, hogyha megtesszük, akkor valamelyikünk megint eltűnik. Gyermeki félelem volt ugyan, de eluralkodott rajtunk. Nem szerettük volna újra átélni azt az egy évet ami alatt oly sokat kínlódtunk, küzdöttünk egymásért, ezért csak öleltük a másikat, míg egy kéz hozzánk nem ért. A managere volt az, ki átvergődte magát a körülöttünk kialakult hatalmas tömegen, hogy lassan indulásra bírjon minket, de nem járt sikerrel, hiába győzködött. Csak egy dolgot ért el. Yoongi enyhült, hogy rám nézhessen és szólhasson.
-Olyan régóta szerettem volna már megtenni ezt. - akadt össze tekintetünk.
Egyik kezével megfogta államat, majd szokásához híven meglepett. Megcsókolt ott, a reptéren, annyi ember előtt, annyi kamera láttára minden előzetes bejelentés nélkül, ezen pedig le is döbbent a tömeg. Hallottam, hogy nem hiszik el amit látnak, akárcsak én. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hirtelen fog felvállalni, de megetette és nem ellenkeztem. Csókunk, mint a második, ami mégis az első volt, mert akkor éreztem már, szerelmesen szeretem, ezt pedig elérte ott, legnagyobb fanjai előtt is. Eltüntette a világot, csak mi ketten maradtunk, ám ez sem volt igaz. Az alatt az egy év alatt ugyan én és ő léteztünk, de ezt ennyivel megváltoztatta, akárcsak azon az utolsó estén. Két félből újra egyet teremtett, ami már annyira hiányzott, amiért lelkem könyörgött mind a háromszázhatvanöt napon keresztül, szenvedett és sírt magányában, míg türelmesen várt. Kivárt és elérte azt, amire annyira áhítozott. Az én-ből és ő-ből az lett, ami annyira hiányzott és éltet.

MI

"Platón szerint a teremtés kezdetekor az ember nem olyan volt, mint ma.

Nem léteztek férfiak és nők, csak egyféle lény létezett: alacsony volt, egy teste volt és egy nyaka, de a fején két arc volt, az egyik előre nézett, a másik meg hátra.
Mintha két teremtményt összeragasztottak volna a hátuknál fogva.
Ennek a lénynek két neme volt, négy lába és négy karja.
De a görög istenek féltékenyek voltak, mert látták, hogy egy négy karú lény sokkal többet tud dolgozni, hogy a két arc mindig mindent lát, ezért nem lehet rajta ütni, a négy láb pedig sokáig tud gyalogolni, vagy egyszerűen talpon maradni.
És ami a legveszélyesebb: egy ilyen kétnemű lénynek nincs szüksége másra, csak hogy szaporodni tudjon. 

Akkor azt mondta Zeusz, az Olümposz legnagyobb ura:
“Tudom, mit lehetne csinálni ezekkel a halandókkal, hogy ne legyenek olyan erősek.”

És egy villámmal kettéhasította őket, megteremtvén ezzel a férfit és a nőt.
Ez jelentősen megnövelte a föld népességét, de ezzel egyidejűleg nagyon meg is gyöngítette a lakóit.
Mert most mindenkinek újra meg kellett keresnie az elveszített másik felét, hogy átölelhessék egymást, és ebben az ölelésben visszanyerhessék régi erejüket, hogy ellen tudjanak állni a támadásnak, hogy újra bírják a hosszú menetelést, a fárasztó munkát."

Rap Monster&Amelie 5. rész

-Tíz. - ült le Daniel Jihyuk mellé.
-Szerintem nyolc.
-Te méred?
-Mérd te, én most levettem.
-Ok.

-Mi tíz, mi nyolc? - érdeklődött Jungkook a srácoktól.
-Mennyi idő alatt nyomja le Aim a csávót. - válaszolt Jihyuk, míg Daniel beállította az óráját.
-Már bocsánat, hogy beleszólok, de honnan veszitek, hogy lenyomja? A csávó nagyobb darab. - hitetlenkedett Yoongi.
-Főnök akkor is lenyomja. - magyarázott Jihyuk.
-Jah. - nézett fel Daniel - Mióta ismerjük, nem verték el, ha tétre ment a harc.
-Szerintem akkor sincs sok esélye.
-Hát ha gondolod, fogadhatsz ellene, de jobban jársz, ha inkább időre fogadsz. Arra kisebb az esély, hogy elveszted. - folytatta Jihyuk az információk nyakunkba zúdítását, mikor megjelent a két küzdő fél.
-Hogy is kell ezt fogni? - jegyezte meg hangosan Amelie, miközben a terem közepére sétáltak.
-Pedig ebben vagyok a leggyengébb. - követte az egyre idegesítőbb férfi, aki már kezdte szúrni az oldalunkat, hogy ott van.
-Remélem most nem lesz igazatok és Aim veszít. - szólalt meg Jimin - Amúgy sem százas, csak nem fog most menni neki.
-Tényleg! Neki nem is szabadna mozognia. - néztem a srácokra.
-És most mit vársz? - kérdeztek - Ő a főnök, én nem szólok be neki és a te helyedben sem tenném. Ha most megalázod a másik csapat előtt biztos lehetsz benne, hogy holnap nem fogsz tudni járni a fájdalomtól. - magyarázott tovább Daniel - Inkább hagyd rá.
-Ő tudja mit beszél. - dőltek hátra a srácok, míg Amelieék felálltak a küzdőtérre.
-Hogy-hogy? - érdeklődött tovább Kook.
-Egyszer megtette, hogy pihenésre intette Aimet egy hasonló helyzetben, cserébe dühből úgy elbánt vele edzésen, hogy másnap mozogni sem bírt. - magyarázott Jihyuk.
-Pont úgy, ahogy mondja. - bólogatott Daniel.
-Akkor best of five? - kérdezett vissza az ismeretlen Aimtől.
-Igen. Győztes marad.
-Nemi szerv nem ér. - kötötte ki a férfi.
-Nem kellenek piszkos módszerek, hogy győzzek. - vette fel a harci beállást Amelie, miközben a másik banda reagált mondatára, mintha csak egy filmben lennénk.
-Kicsit visszafogom magam. - követte a másik.
-Annál hamarabb kapsz ki. - huhogott a nagy csapat mögöttük, tőlünk távol, Amelie mondatára.
-Ne a szád járjon!
-Ahogy akarod. - villantott egy mosolyt Aim, majd neki is esett.
Nem úgy tűnt, mint aki tudja, mit is csinál, inkább ügyetlen kezdőnek bizonyult ki dühből mozog. Mintha ötlete sem lett volna, hogyan is használja a botot, csak ütött mérgéből, ám a másiknak volt tapasztalata, hogyan is kell használni a fegyvert. Ő tisztában volt azzal, amit tesz, pár pillanattal később pedig ki is ütötte Aim lábait, aki hatalmasat csattant a földön, majd fejéhez lendítette a botot, de megfogta előtte. Reméltem, hogy nem verik majd egymást véresre és megnyugodtam, mikor megálltak.
-Egy null ide. - vigyorgott a férfi, majd kezét nyújtotta, hogy felsegítse Amelie-t, de az nem hagyta. Magától állt újra lábra.
-Na jó, legyen tizenöt. - változtatott Daniel az idején.
-Akkor én felviszem tízre. - követte Jihyuk, Aimék pedig újra egymásnak estek, mi meg élveztük a mozit.
Jungkook és Tae szabályosan vigyorogtak, mintha élő Mortal Kombatot néztek volna, ezért reménykedtek, hogy nagyon szoros menet lesz és sokáig el fog tartani, ám kedvük kezdett lelohadni, amikor Aim másodszorra kapott ki, mikor nem védekezett rendesen. Ezúttal orra előtt állt meg a bot, majd egy szúrós tekintetet vetett az idegen férfira.
-Kettő null ide. Még egy. - váltak újra szét.
-Sosem fogsz eljutni a háromig.
-Jelenleg nem úgy tűnik. - állt be újra a férfi önelégült vigyorral arcán. Azt hitte, már győzött.
-Mindjárt úgy fog.
-Mehetünk öltözni. Én mondtam, hogy felesleges átvedleni edzős cuccba. - magyarázott unottan Jimin.
-Ne cssss! - szóltak rá a srácok - Most jön a legjobb. Ki fog dülledni a faszi szeme. - vigyorogtak.
-Erre kíváncsi leszek. - támasztotta meg kezein fejét Suga.
Aztán úgy tűnt, a srácoknak igazuk lesz. Aimet mintha kicserélték volna, tökéletesen védekezett és néhány gyönyörű tompítás után belelendült ő is. A férfi hirtelen fel sem fogta, így puszta szerencséből nem kapta be az első erőteljesebb támadást, viszont a másodikra már nem tudott reagálni. Amelie olyat csapott lábára ami nekem fájt, majd bordáit vette célba miknek repedését szinte tisztán hallottam esküszöm, végül valahogyan sikerült beugratnia a másikat, aki rossz helyen védekezett, ezért most ő kapta füléhez Aim botjának véget.
-Kettő egy. - közölte az állást - Újra! - sürgette a folytatást, de az idegen láthatóan még mindig nem tért magához a sokkból, miszerint Aim igenis tisztában van vele, hogyan is kell használni azt a fegyvert.
Így, miközben feltűnően fájlalta oldalát, ugyan felvette a harci beállást, ám még mindig lassúnak bizonyult. Aim lágyan indított, hogy a másiknak legyen esélye, én is láttam, visszafogta magát, végül megunta és megint belehúzott. Azokat az ütéseket én éreztem és nem lettem volna a férfi helyében akit úgy elagyabugyált, mintha egy profi állt volna szemben egy kezdővel.
-Kettő kettő. - vette el botját az idegen nyakából - Fejezzük be! Most egy ütéssel foglak a földre vinni. - tette háta mögé egyik kezében fogva a botot, másikat pedig előrenyújtotta - Vagy ezt nem kéne? - nézett oldalra testőrjeinkre.
-Hagyd meg a büszkeségét. - válaszolt neki Daniel.
-Igazad van. Jó akkor nem egyből. - pillantott újra az idegenre.
-Elbízod magad, nem gondolod? - húzta száját a férfi.
-Hmm... nem. - mosolygott Aim.
Őszintén szóval én sem hittem el neki, hogy egy ütésből képes lett volna lenyomni a nála nagyobb másik felet, de nem tudhattuk meg, mert mást mutatott. Amint a férfi nekiesett ő csak szabad kezével tompított, lépkedett hátra, de támadni nem akart. Védekezett, kitért az ütések elől, míg az ellenfél csak egyre idegesebb lett, hogy nem találja el, plusz fáradni is kezdett, mire Aim szerintem megelégelte a játékot, ezért mozdult meg. Elkapta a férfi botját, majd annál fogva rántotta magához, végül fájdalmasat rúgott hasába. Túl közel kerültek egymáshoz, ám ez Amelie javára vált. Míg az ismeretlen próbált védekezni a bevitt támadásokkal szemben, addig Aim élvezte a helyzetet. Gyomorrúgása után térdhajlatába csapott egy hatalmasat, majd kezére, mire elengedte a görcsösen szorongatott fegyvert. Amelie messzire hajította azt sajátjával együtt és pusztakézzel készült lerendezni az utolsó menetet. A férfi ugyan tudott védekezni, de túl gyors volt Aim és pontos. Újra megtalálta azt a pontot bordáin, amitől már legutóbb is sokáig lógatta kezét a másik, most pedig ismét fájdalmasan felnyögött, mikor öklével cirógatta Aim. Érdekes volt látni, hogy míg az elején kis kezdőként mozgott, addig most már olyan rutinnal terítette le utoljára, mintha kicserélték volna.

-Három kettő ide. Miénk a terem. - állt a férfi felett, ki dühösen és lihegve nézett fel rá.

-Puszta szerencse. - mérgelődött.

-Más harcmodor. - nyújtotta kezét Amelie, de ahogy ő sem az elején, úgy most az ismeretlen sem fogadta el a segítséget - Nézesd meg a bordád. Néhány mozdulatodnál látványos, hogy fáj. A vak is kiszúrja, hova kell ütni.

Ám a férfi nem reagált, csak összeszedte cuccait, majd az öltözőbe indult csapatával, amit Aim nyugodtan nézett végig nem, mint egy győztes, aki büszke rá, hogy első lett.

-Na gyertek srácok. - állt fel Jihyuk - Bemelegítés.

-Héj-héj. Tartozol nekem. - szólt utána Daniel - Az én időmhöz közelebb áll, úgyhogy most te fogsz nekem ugrálni. - ment társa után.

-Jó-jó, majd megbeszéljük. - intette le.

-Nem gondoltad volna mi? - keltem fel Jiminhez szegezve kérdésem.

-Imádkoztam ellene. - nézett rám fancsali képpel, míg a többiek engedelmesen mentek Danielék után.

-Jó lesz, nyugi. Gyere. - biztattam.

Míg Aim leült végre, addig a többiekkel kezdtünk felkészülni az edzésre Jihyuk és Daniel segítségével, akik most igazán megváltoztak. Mikor velünk dolgoztak szinte mindig csendben voltak, figyeltek, nem hülyéskedtek és végezték munkájukat úgy, ahogyan egy profitól elvárható. Ám az edzőteremben teljesen kicserélődtek. Gyerekek módjára kezdtek viselkedni, hülyébbnél hülyébb poénokat meséltek és lökdösték, szivatták a másikat bemelegítés közben mialatt Aimmel beszélt Sejin, mi meg csak csodálkoztunk mindig rideg testőreinken. Nem tudtuk hová tenni őket.

-Na megyek fiúk. - sétált felén a managerünk - Hívjatok, ha baj van, de beszéltem Amelievel, ő majd visz titeket táncra.

-Rendben köszönjük. - válaszoltam a srácok nevében is.

-Ments ki engem hyung, kérlek? - próbálkozott Jimin, míg Sejin az ajtó felé sétált.

-A-a. Menni fog. Hajrá fiúk! - tűnt el, Jimin pedig elszomorodott.

Lassan visszamászott hozzánk, míg Amelie továbbra sem állt fel a padról. Csak ivott egy kicsit, de semmi mást nem tett, csupán végig szemlélt minket, én pedig őt. Láthatóan nem volt formában, fáradtnak és megviseltnek tűnt, mint akit napok óta betegség gyötört és most is csak akaratereje miatt vánszorgott be hozzánk. Biztos a kis összetűzés nem tett jót neki, így muszáj volt pihennie. Szinte mindannyian azt hittük, hogy csak a bemelegítés alatt fog ücsörögni, de végül kiosztotta Danieléknek a feladatokat, hogy miket mutassanak és gyakoroljanak be velünk, ő pedig maradt a padon, lehajtotta fejét, majd pihent tovább. Kezdtem érte aggódni. Tényleg nem kellett volna felvennie a kesztyűt az ismeretlen ellen, kinek csapata tornázásunk közben osont ki a teremből és tűnt el végleg. De nem volt lehetőségem, hogy kifejtsem aggodalmam, ugyanis Jihyukék nem hagyták. Kemény edzésbe kezdtek, rendesen szerettek volna oktatni, főleg főnökük előtt, ennek pedig mi ittuk meg a levét. Most megéreztük, milyen erősek is valójában, mennyire lendületesek és összeszedettek, holott az edzés elején még kisgyerekeknek tűntek, amint egymást heccelték. Viszont hál'istennek mindenkinek kellett valamit javítani munkáján, így mikor én is túlestem a gyakorláson végre volt pár percem és leültem Aim mellé, aki abban reménykedett, hogy a víz majd meggyógyítja, így sűrűn kortyolgatott üvegéből.

-Pihenned kellene otthon az ágyadban. Fel sem szabadott volna kelned.

-Semmi bajom, de kedves, hogy aggódsz.

-Rosszul vagy. Látszik, hogy néha forog veled a világ.

-Csak pillanatnyi zavar. Semmi bajom. - tette le végre vizét.

-Akkor is pihenned kéne. - pillantottam a fiúkra - Nem szeretjük, ha valaki miattunk van rosszul. És ha már boldoggá szeretnél tenni minket, - néztem újra rá - akkor pihensz és nem edzel.

-Nem akarlak titeket boldoggá tenni, csak felkészíteni az esetleges támadásokra, hogy megtudjátok védeni magatokat.

-De akkor is pihenned kell.

-Majd fogok. - pislogott rám lassan, végül kihúzta magát és a gyakorlatozókat követte figyelemmel.

-Mikor?

-Ha meghaltam.

-Viccnek is rossz.

-Nem vicc. - pillantott rám, majd vissza Danielékre, miközben előredőlve megtámaszkodott térdein.

-Mindig ilyen mogorva vagy?

-Ez a munkám.

-A gorombaság?

-Nam, kedves tőled, hogy foglalkozol velem, de nem foglak közelebb engedni. - nézett újra rám - Nem fogok veled csevegni, nem fogom elmondani a kedvenc fagyimat, vagy tévéműsoromat, azt sem fogod soha megtudni, hogy hogyan iszom a kávémat.

-Szójával. - vágtam rá, mire összehúzta szemöldökét.

-Jobban kell figyelnem. - dőlt újra hátra és nagyot sóhajtva nézte társait, hogy hogyan oktatnak.

-Mért olyan nagy baj, ha tudok rólad valamit?

-Mert semmit sem tudhatsz rólam. Te csak egy munka vagy olyan, mint a többi. Nem barát, nem ismerős. Munka. És munkába nem visszük bele a magánéletünket.

-De mi van, ha én akarom?

-Az nem számít, hogy te mit akarsz. - állt fel és otthagyott. Azt hiszem felidegesíthettem, ezért ahelyett, hogy vitatkozott volna velem, inkább továbbállt - Jó! Következő. - ment a többiekhez és magyarázni kezdett.

Folytatta az oktatást, mintha mi sem történt volna. Én viszont nem bírtam úgy tenni. Minél többet beszélgettünk annál biztosabb lettem benne, hogy meg akarom ismerni. Tudni akarok róla mindent, naponta akarok vele csevegni és azt is el szeretném érni, ha ő írna nekem, pusztán azért, hogy meséljen napjáról. A barátja akarok lenni és több. Ezért pedig kitartóan fogom zaklatni, míg meg nem adja magát.

Végül nem sikerült belőle több információt kicsikarni. Onnantól, hogy felkelt ő is edzeni, egy pillanatra sem pihent meg. Csupán minket hagyott leülni, míg Danielel gyakoroltak, én pedig kihasználtam a lehetőséget és elkaptam Jihyukot.

-Jihyuk! - vágódtam le mellé, míg kortyolás nélkül öntötte le a vizet torkán - Mit tudsz Aimről? Mért mogorva velem? Nem tudok vele beszélgetni, semmit sem mond el. - panaszkodtam, majd mikor kis szünetet tartott az ivásban válaszolt.

-Ez munka, a munkába nem keverjük a magánéletünket. Nem fog veled beszélgetni.

-De ti beszélgettek, meséltek, barátaink vagytok.

-Mert ahhoz, hogy bízzatok bennünk, ez kell. De ő nem lesz veletek ennyit. Ez csak ideiglenes, rövid idő.

-Ahhh! - sóhajtottam bosszankodva, ő pedig újra inni kezdett. Elgondolkoztam... talán valamivel rá lehet venni, hogy segítsen - Mit kérsz érte, hogy segíts? - néztem rá.

-Umm. - nyelte le utolsó kortyát - Nem tudsz megvesztegetni, nem vagyok olyan.

-Zsoldos vagy. Pénzért kockáztatod az életed értünk. Szóval mibe kerül, hogy segíts összeszedni Aimet? - ám haragosan pislogott rám sokat, mielőtt válaszolt volna.

-Te fel akarod csípni a főnököt?

-Így is fogalmazhatunk.

-Hmm... - pillantott a küzdő párosra.

-Szóval?

-Gondolkodok! - mordult rám, ám tekintete Amelien ragadt.

-Bocsánat. - dőltem hátra és vártam.

-Nem mondod el neki. - fordult pár perc után felém.

-Ennyi? - lepődtem meg.

-Ha megtudja, hogy segítettem, kitöri a kezem.

-Rendben.

-Ok. - tette el üvegét, majd felpattant - Főnök! - kocogott a pároshoz, miközben Danielt épp felsegítette a földről az említett.

Nem hallottam, miről beszélnek, de Aim nem tűnt túl boldognak attól, amit Jihyuk mondott neki.

-Akkor mi megyünk is! - álltak este dormunk ajtajában a fiúk miközben épp elköszöntek - Holnap találkozunk. Aztán ne húzzátok fel a főnököt!

-Igyekszünk. - ültem a kanapén és magamban örültem, mint majom a farkának - Köszönöm. - súgtam még oda az épp induló testőrjeinknek.

-Csak ügyesen! - vigyorgott rám Daniel, majd már lépte is át a küszöböt.

-Főnök már jön fel. Jó mulatást! - köszönt el mosolyogva Jihyuk.

-Nektek is. - álltam fel, hogy az ajtóhoz sétálva abban állva láthassam Aimet útja közben felénk.

Miután a kilincs gazdát is váltott már hallottam, amint Amelie, összefutva Daniellel, beszélgetésbe kezdett. Húzták egymás agyát, hogy kinek is lesz jobb estéje, ugyanis így Aim maradt le a buliról, nem mintha menni akart volna a fiúkkal ellentétben, a rajongók által okozott bonyodalmak miatt azonban nem tudtak, mert dupla védelmet kaptunk estére és maradniuk kellett volna, ha nem nyomták volna le főnöküket. Az edzőteremben ugyanis kihasználták, hogy nincs jól. Kihívták egy kis mérkőzésre, ketten egy ellen, mert még így is kételkedtek győzelmükben. Jihyuknak nem is sikerült elnyernie Aimtől a kényszer szabadnapját, ám a fiatalabb Danielnek már könnyebb dolga volt, mert míg két társa egymás ellen küzdött, addig ő Amelie gyengeségét leste, szerencsére pedig meg is találta. Jihyuk ebben bízott és mikor Aim mondta, hogy utoljára a kis kopaszt akarja legyűrni, megkönnyebbült. Daniel lendületesebb, erősebb, bátrabb volt társánál, győzelménél viszont a főnökük annyit mondott hogy, csupán azért diadalmaskodott, mert fiatalabb, mint ők. De ezek szerint velünk egy idős lehet... bár Jihyukról sem tudtuk soha, mennyi idős.

-Mit ácsorogsz itt? - jelent meg a folyosón Aim - Befelé! - lépkedett felém szokásos táskájával vállán - És ha fan vagyok? - húzott is el mellettem be a lakásba, én pedig fordultam utána.

-De nem vagy az.

-De lehetnék. - dobta le cuccát a kanapé elé - Na! - állt felém nézve - Ajtó csuk és zár!

-Zárom is. - tettem amit mondott - De vannak a portán is nem?

-Épp váltás van. Ilyenkor a legkönnyebb beosonni. - ült le, amint kattant a zár.
-Milyen napod volt? - próbáltam beszélgetni, ezért vidám arccal álltam meg előtte.
-Hosszú. - pislogott, én pedig több válaszra számítottam.
-Ennyi?
-Jah.
-Veled nem lehet beszélgetni. - húztam számat.
-Munka.
-De most itt leszel reggelig.
-Délutánig. - szólt két mondatom között.
-Akkor addig. Nem hallgathatsz. A fiúkkal mindig beszélünk. Kell valaki, aki más életet él, mint mi, és mesél róla. - biztattam.
-Hmmm.... nem tudom, még meggondolom. De most követem a doki ajánlását, ha megbocsátasz és fekszek. - dőlt el a kanapén, majd a plafont kezdte bámulni.
-Kérsz valamit?
-Nem, köszi. Ettem mielőtt jöttem.
-Oké. - maradtam ott szótlanul vele, ami őt nem zavarta, de engem nagyon. Gondolkoztam, hátha tudok valamit - És ha mesélek egyet én, egyet te?
-Mesélhetsz.
-Végre valami. - ültem le mellé a földre és belefogtam. Igazából nem tudtam, miről is kéne neki beszélnem, így hozzáláttam ahhoz, hogy a fiúkkal mikről szoktam. Meséltem kicsit, hogy milyen velük a munka, meg azt is elmondtam neki, mennyire nagyra tartják. Vagyis a szavaikból én mit vettem le, majd próbáltam kérdezgetni, de nem nagyon válaszolt.
-Úgy volt, hogy én is mesélek meg te is.
-Azt mondtam mesélhetsz, nem azt, hogy elfogadom az ajánlatodat. De meséltem. Mondtam pár dolgot.
-De jobban.
-Túl sokat akarsz Nam, nem gondolod?
-Nem.
-Hahh.... idolok. - sóhajtott.
-Ezt most mért mondod?
-Mindig akartok mindent és nem fogadjátok el a nemet. Ha valami nem úgy van, ahogy ti akarjátok, akkor már megy a hiszti, meg a harc és idegesítőek vagytok.
-Ez nem igaz!
-Most is ellenkezel, mert neked nem tetszik.
-Hmmm. - hunyorogtam rá, bár nem látta, hisz egy pillanatra sem nézett rám.
-Nam kész a vacsi, teríteni kéne. - jelent meg Jin - Szia Aim! - üdvözölte, hisz még nem is találkoztak mióta edzés végén szétváltunk.
Amelie azonban csak köszönt neki, miközben felemelte a kezét, nekem viszont ugranom kellett és terítenem a csapatnak. Kivételesen nem rajongtam érte, hogy nekem kellett összeszednem a srácokat enni, a különlegesség kedvéért pedig én voltam az, aki felajánlotta a fiúknak, hogy most egyen mindenki ott, ahol akar. Szerettem volna, ha Aim pihen, meg... tudok vele kettesben beszélgetni, de felkelt. Mondta, hogy nem, együk rendesen, majd elment járőrözni egyet. Bevallása szerint nem akart zavarni, ezért a vacsoránál sem szeretett volna jelen lenni, sem máskor. Került minket, amennyire tudott és csupán a kanapét foglalta el, de nem is volt most ez probléma. Mindenkinek akadt éppen szabadideje, hogy nem mehetett senki sem próbálni, vagy a stúdióba, így végre animézhettünk, filmezhettünk, telefonálhattunk és beszélhettünk a családdal. Szóval azt tehettük, amihez kedvünk volt.
-Amelie? - jött ki Jin, kezében takaróval és párnával.
-Zuhanyzik. - ültem a földön és telefonomat bambultam.
-Ohh. Akkor majd ezt add oda neki. Kivettem az ágyamból a vendég ágyneműt. Frissen lett elrakva, nem használta még senki. - tette le a kanapéra.
-Köszi.
-Hogy haladtok? - érdeklődött barátom.
-Húúú nehezen. - tettem le a mobilom és felpillantottam rá - De meglesz. Nem adom fel.
-Ne is. Hajrá Nam! Nagyon menő leszel, ha ilyen barátnőd lesz. - fordult vissza szobájába.
-Nem akarok menő lenni. Az nem érdekel.
-Tudom-tudom. - szólt vissza - Jungkook! - futott össze a maknaeval, bár nem láttam, csupán hallottam.
-Mi va'!? - kérdezett vissza a kisebb, kinek hangjába is érződött, hogy mennyire meglepett.
-Öltözz fel!
-Minek?
-Mert vendégünk van!
-És? Szokott.
-De most egy hölgy.
-És?
-Jungkook!
-Jóvanna! Csak ne üvöltözz már.
-Köszönöm.
-És Jiminnek nem kell? - hallottam a kérdést bár halkult, amint távolodott Kook a szobánk felé.
-Mert? Ő is póló nélkül mászkál? - hallgatott el egy pillanatra Jin, gondolom míg benézett a fiúk szobájába, majd újra felmordult - Jimin!
-Öltözök!
-Ajánlom is! - én meg csak kuncogtam magamban, hogy a dorm anyukája ébren van és járőrözik, majd kezembe vettem újra telefonomat és pötyögtem tovább, miközben már a kupi vált vita tárgyává. Ám nem sokáig nyomkodtam mobilomat, mert Aim kirontott a fürdőből.
-És? - fogta füléhez telefonját, miközben nekem kikerekedtek szemeim. Csuromvizes volt haja, rajta pedig összesen egy pizsamanaci, egy melltartó és egy fekete golyóálló mellény lógott, ami nem volt összehúzva. Biztos akkor kaphatta fel. Meglepett. Fel sem tűnt, hogy rajta lett volna, soha - Megyek azonnal. - tette le mobilját, majd az egész táskáját kiborította és darabokban heverő fegyverét egy pillanat alatt összerakta - Marad! - nézett rám határozottan, miközben megigazította mellényét, ami így már bevetésre készen állt, majd indult is az ajtó felé, feltépte, végül kivéve belőle a kulcsot kilépett rajta, kívülről bezárta, aztán már ott sem volt.

(Folytatjuk :D Remélem elnézitek az üresjáratot, de lesz mostanában még ilyen. Nyáron meg igyekszek sokat írni. Viszont! Úgy gondoltam, hogy ha lesz ihletem a vonaton, akkor írok rövid kis skicceket, amik főleg apró szösszenetek lesznek. Csuki kis rövid, pár perces love sztorik főleg. Remélem majd örülni fogtok neki :D meg lesz erőm is ><
Levélküldés --> LINK
Facebook oldalunk --> LINK
Bangtan Boys Hungary kérdőíves nyereményjátéka. --->LINK)

Vendég OS: Szép Karácsony

Újabb vendégírót kértünk fel hosszú idő után, hogy bővítse ficitárunkat és reklámozzuk az igényes írókat. Reméljük tetszeni fog nektek a mostani OS, ami igazából három OS egyben.

16+.... de azért nyomjunk rá egy 18+-ast az elsőre is, bár nem is értem mért írom ide, hisz a blog fejléce alatt tündököl a 18+! felirat.

Párosok: JinKook, VHope, YoonMin
Írónő: Kövesdy Sára
Link ahol megtaláljátok további írásait --> LINK
(Lehet karácsonyi, és kicsit sem szezonális, de ettől még nekem nagyon tetszett!)

Szép karácsony ^^

  JinKook

Minden szépen kezdődött, már nagyban vártam, hogy barátom végre hazaérjen, és együtt tölthessük ezt a különleges estét. Mindennél jobban, hogy megkaphassam a jutalmamat, ami egy hónapja ígéretes, mivel JungKookkal fogadtunk, hogy nem bírom ki a mai napig csoki evés nélkül. Meg kellett, hogy mondjam, hatalmas kitartás kellett ahhoz, hogy ne egyek a kedvenc édességemből, mivel köztudott, hogy én naponta egy kocka csokoládét fogyasztottam minimum. Lehet ez rossz szokásommá vált, de egyszerűen szükségesnek éreztem a napi cukor bevitelemet, és ezt most megfosztotta tőlem. Kicsivel több, mint egy éve voltunk együtt és már egyszer-kétszer történt közöttünk testi érintkezés is, nem csak egy aprócska csókra gondolva, hanem konkrétan a szexre. Pontosan emlékeztem a napra, amikor először voltunk együtt, mintha csak tegnap történt volna.

  Június 20-án éppen sétáltam haza a munkából, lefárasztottak teljesen, a főnök egy igazi seggfej volt és szépen elcseszte az egész napomat. JungKooknak meg is írtam ezt és azt is, hogy ma biztos egy feszült és hisztérikus pöcs leszek, ezért előre is bocsánatot kértem. Tudta jól, hogy mennyire kihat a munkám a mindennapjaimra és fordítva, szóval ha szarul aludtam, akkor a munkahelyemen is rosszul teljesítettem, vagy éppen mint most, az egész éjszakánkat elrontotta ez az összetűzésem főnökömmel. Kookie mindig igazodott hozzám és pontosan tudta mit kellett tenni, ha ilyen állapotban voltam. Sosem zavart meg semmiben, édesen becézgetett és próbálta elterelni a gondolataimat, ami az esetek többségében sikerült is. Mindig tudta, mire volt szükségem és ezért mérhetetlenül hálás voltam neki. Ma nem akartam semmi mást csinálni, csak ülni vele a kanapén és pihenni, legalább holnap nem kellett bemennem, így rendesen kipihenhettem magamat. Ahogy kotortam elő a lakásunk kulcsát, úgy éreztem, hogy gondjaim leperegtek rólam, mintha mi sem történt volna. Sóhajtva léptem át lakásunk küszöbét, miközben szememmel és fülemmel Kookie-t kerestem.

  - Megjöttem - szólaltam meg hangosan, hogy tudassam vele jöttemet. Letettem táskámat a földre, majd levettem pulóveremet és felakasztottam a helyére, végül kissé megborzoltam hajamat, hogy végre szabadon álljon össze-vissza. Nyújtózkodtam egyet, majd elindultam befelé, mivel Kookie nem jelent meg azóta sem. Talán nincsen itthon? – gondoltam magamban. - De égett a lámpa.

Ahogy haladtam a folyosón egészen a nappaliig, megpillantottam a kanapén fekve, a tévé ment, ő pedig mélyen aludt. A konyhában a kis asztal meg volt terítve, ki volt készítve minden. Mennyire is szeretem ezt a boldog gyereket.

  Odamentem a kanapéhoz, leguggoltam elé és néztem alvó arcát.

  - Nem kellett volna megvárnod - csókoltam meg lágyan. Elmosolyodtam, majd felegyenesedtem, mire megmozdult és mocorgni kezdett. - Nem akartalak felébreszteni - simogattam meg arcát. Felkelt, amint meglátott, felült és megcsókolt hosszasan.

  - Sosem zavarod meg az álmaimat - suttogta ajkaimra, átkarolta nyakamat és közelebb vont magához. Egyre lejjebb és lejjebb, egészen addig, hogy felette kellett megtámaszkodnom és úgy néztem arcát. - Elfeledtetem veled a mai napot - húzott le ajkaira.

  - És ezt hogyan fogod elérni? - vigyorogtam és édesen csókoltam párnáit.

  - Az had legyen az én titkom - kuncogott, majd hajamba túrva csókolóztunk tovább.

  Édesen, vággyal telve faltuk egymás ajkait, miközben kezeimmel testének minden egyes porcikáját kezdtem felfedezni, ahogy az a nagy könyvben meg volt írva. Egyszerűen képtelen voltam, azoktól a csodálatos puha párnáktól elválni, de hihetetlenül vonzott már nyakát fedő bársonyos bőre, így szomorúan, de elváltam ajkaitól és az előbb említett testrészre tapasztottam számat. Először lágyan, majd sokkal erősebben csókolgattam bőrének minden egyes milliméterét, ezzel nyomot hagyva magam után. Nem ez volt az első alkalom, hogy így értem hozzá, de akkor mindig felhúztunk egy határvonalat, mert nem akartuk elsietni a dolgokat. Nem akartam, hogy elriasszam kanosságommal, így inkább vártam a megfelelő pillanatra, ami most érkezett el. Bátrabban faltam édes bőrét, kezeimmel kissé durvábban értem hozzá, miközben felsőjét, mely engem nagyon zavart, elkezdtem felfelé húzni tökéletes felsőtestén. Kezeivel átkarolta hátamat, ujjait erősen mélyesztette bele és markolászta pólómat, amit el is kezdett lehúzni rólam. Mosolyogva szabadítottam meg felsőjétől, de nem gondoltam, hogy egy másodperccel később, már az én pólóm is ott landol, ahol az övé. Konkrétan letépte rólam az anyagot. Tetszett nekem ez a vad és türelmetlen fiúcska, aki ennyire megdobogtatta a szívemet. Mosolyogva hajoltam vissza ajkaira és most már csupasz felsőtestét vettem kezelésbe ujjaimmal, melyek készségesen járták be a bársonyos bőrrel borított felületet. Ismét elváltam ajkaitól és most nem időztem el annyit nyakán, mint az előbb, hanem lejjebb haladtam és mellkasát csókolgattam, szívogattam bőrét. Kezeim már nadrágján jártak és kényeztették, aminek következtében hangos sóhajok, de inkább nyögések távoztak csodálatos ajkai közül. Azok a hangok az őrületbe kergettek. Mikor ajkaimmal alhasát kényeztettem, felpillantottam rá és láttam, amint lehunyt szemekkel zihált, kapkodta a levegőt, mellkasa irdatlan tempóban emelkedett fel s le, de talán az tetszett a legjobban, hogy arca annyira ki volt pirulva, mint egy paradicsom, és ez még édesebbé tette, a már így is aranyos gyermeki arcocskáját, melyet úgy imádtam. Lassan, de már türelmetlenül szabadítottam meg nadrágjától, ami eléggé feszült rajta és ezt a tudtomra is adta azzal, amint egy megkönnyebbült nyögés hagyta el ajkait. Magamat is megszabadítottam a már nagyon szűk anyagtól, majd visszamásztam párom csodálatos, gyönyört okozó ajkaihoz, melyeket hatalmas lendülettel a birtokomba vettem. JungKook, átkarolta nyakamat és húzott egyre közelebb magához, még többet kérve a csókból. Oldalát simogattam, kissé elkalandoztak ujjaim a derekánál, mert már formás fenekét akartam markolászni, mely megmozgatta fantáziámat. Drága egyetlenem, lábaival átkarolta csípőmet, ezzel arra késztetve, hogy menjünk már máshova, mert nem a kanapén akart szeretkezni. Kérésének eleget téve kezdtem el magamhoz húzni, majd felegyenesedni, miközben ajkaink egy pillanatra sem váltak el egymástól, de kezeim közé vehettem, csodálatos félgömbjeit. Elindultam vele a hálószobánk felé, melyen már fél éve osztoztunk és éppen itt volt az ideje, hogy rendesen felavassuk. Kezeimmel fenekénél tartottam és nem bírtam magammal, de jó erősen markoltam bele, melynek hatására a csókba nyögött, ujjait hajamba vezette, hogy megnézze, hajhagymáim mennyire strapabíróak.

   A hálóban, egyből az ágyra döntöttem, majd elkezdtem levenni róla a már nagyon idegesítő anyagot. Amint az lekerült róla, végignéztem a testén, és elámultam a látványtól. Igaz, nem ez volt az első alkalom, hogy így láttam, de ilyen helyzetben először. Egyszerűen gyönyörű volt. Letéptem magamról a már feleslegesnek tűnő ruhadarabot, majd hajoltam is vissza párom ajkaira, aki nem tudom milyen gondolat erejéből, de a hátamra döntött és ült rá csípőmre, aminek következtében merevedésem, két félgömbje közé került, melyeket erősen összeszorított. Mindkettőnkből egy-egy hangos nyögés távozott, de amikor megmozdította csípőjét, azt hittem ott helyben alélok el. Az érzés, mely magába kerített, leírhatatlan volt, egyszerűen csodálatos. Jobb szavakat nem is találhattam rá. Éhesen tapadt ajkaimra és tépte azokat, miközben csípőjével egy percre sem állt le. Ő is ugyan úgy nyögött, mint én, kezeimmel fenekét markolásztam, majd mikor úgy éreztem már elég volt, fordítottam a helyzeten, így ismét én voltam felül.

  - Szeretsz kínozni, úgy látom – mosolyogtam rá, mire egy önelégült vigyor került az arcára és visszahúzott párnáira. Már mind a ketten nagyon kívántuk a másikat, így elváltam ajkaitól és előhalásztam azokat a dolgokat, amiket már előre megvettünk, hogy ne ilyenkor kelljen elrohannunk érte. A síkosítót, magam mellé tettem, majd az óvszert is, végül csak egy hosszú csókot nyomtam ajkaira. A síkosítóból nyomtam egy adagot a tenyerembe, majd bejáratát kezdtem el bekenni vele, mire a hűvös folyadéktól kirázta a hideg. Óvatosan toltam beléje ujjpercemet és kissé felszisszent, de mivel már „gyakoroltunk” pont az ilyen alkalmak miatt, tudta, hogy csak most lesz kellemetlen, később sokkal jobb lesz. Teljesen betoltam ujjamat, majd elkezdem mozgatni benne, minek következtében halk sóhajok hagyták el ajkait. Ahogy telt az idő, úgy került beléje több ujjam, míg végül a harmadiknál már azért könyörgött, hogy tegyem be férfiasságomat, ami rég ő érte kiáltozott, mert megőrült a várakozástól. Óvatosan húztam ki belőle ujjaimat, majd nyúltam az óvszer utána, amit ki is kapott a kezemből.

  - Én akarom – mondta lehajtott fejjel, miközben felült. Kinyitotta a tasakot, végül kivette belőle azt, amire szükségünk volt. Kissé közelebb jött hozzám és merev tagomra húzta a gumit. Egy adag síkosítót nyomott a kezébe, majd azzal bekente tagomat, de nem csak egyszer húzta végig rajta kezét, hanem többször.

 - Ezt direkt csináltad – döntöttem hátára és csókoltam meg.

 - Szeretlek – sóhajtotta a csókba.

 - Én is szeretlek – csókoltam tovább, majd nagyon lassan tagomat bejáratához vezettem és beléje hatoltam, mire egy hatalmas nyögés hagyta el ajkainkat. Mikor az új érzés magába kerített, minden izmom megfeszült, a testem megborzongott és a fellegekben éreztem magam. JungKook egyik kezével kezemet kereste, míg a másikkal a takarót markolta erősen. Tudtam jól, hogy borzalmas kínokat élt át ezekben a pillanatokban, de azt is tudtuk, hogy ez később kellemes lesz és erre fog vágyni a leginkább. Megfogtam kezét, erősen szorította azt és kinyitotta vágyakkal teli pilláit, könyörögve azért, hogy érezhessen engem, így lehajoltam hozzá és olyan erővel mart számra, hogy már megrémültem tőle. Erősen, szerelmesen csókoltuk egymást, miközben mozogni kezdtem benne, szabad kezemmel testét kényeztettem, hogy elfeledtessem vele, hogy igen méretes férfiasságom éppen szétfeszítette alsófertályát. Megvártam míg egy bólintással, vagy szóval a tudtomra adta, hogy gyorsíthatok a tempón, egészen addig, amíg bírta. Mikor már kezdett megszokni, néha-néha egy hirtelen lökésemre felszisszent, de biztatott, hogy folytassam, mert ennél már csak jobb lehetett. Szerelmesen csókoltam ajkait, simogattam testét és törekedtem arra, hogy átrepíthessem a gyönyör kapuján. Nem tudom milyen ötlet vezérelte, de elengedte kezemet, átkarolta nyakamat, lábait derekam köré fonta és egy nagy lendülettel a hátamra fordított, miközben ő a csípőmön foglalt helyet, ezzel teljesen magába fogadva hosszomat. Egy hangos nyögés távozott ajkaiból.

   Vörösen izzó arccal, felduzzadt ajkakkal, a testén halmozódó kiszívás nyomokkal és kéjjel teli szempárral tekintett le rám, majd egy igen gonosz, de szerelmes mosollyal az ajkán, kezdte el mozgatni csípőjét, melynek hatására egy hangos... nem is egy, hanem hangos folyamatos nyögések távoztak ajkaimról. Erősen markoltam egyik kezemmel a takarót, a másikkal testét kényeztettem. Sosem gondoltam, hogy ez valaha meg fog történni velem, de egyik vágyam végül révbe ért. Nem bírtam már gondolkodni, segítettem neki a mozgásba, kényeztettem, hogy ne csak én élvezhessem ezeket a csodálatos pillanatokat. Jóleső nyögések és sikolyok hagyták el ajkait, amint kezeim közé vettem igen merev férfiasságát és kezdtem el húzogatni rajta kezemet. Addig folytattam ezt a műveletet, míg el nem élvezett kezeim között, de a mozgást nem hagyta abba, míg én is át nem repültem a gyönyör kapuját. Lihegve dőlt rám, majd vezette ki magából tagomat és szenderült el karjaimban. Életem egyik legcsodálatosabb éjszakájának mondhattam. Menthetetlenül szerettem JungKookot, semmi és senki nem választhatott el minket.

  Tisztán emlékeztem arra az éjszakára, mivel onnantól kezdve éreztem azt, hogy ő örökre velem fog maradni, és tessék. Itt voltunk fél évvel később és még mindig velem volt. Nagyon szerettem JungKookot, mindenkinél jobban. A legfontosabb ember az életemben és ez fordítva is így volt. Nagyban ültem a konyhában, a megterített asztalnál vártam, hogy barátom megérkezzen, de késett. Már nyolc is elmúlt - amikor általában haza szokott jönni -, de még mindig semmi. Kezdtem aggódni, mert mindig szokott írni vagy hívni, ha esetleg később jön. Remélem nem történt semmi baja. Járkálni kezdtem a házban, többször ránéztem a telefonomra, de semmi üzenet, se hívás. Hol a fenében vagy Kookie? Idegesen fogtam kezemben a telefont, és amikor az óra tízet ütött tárcsáztam a számát. Kicsöngött.

  - Jin... - vette fel, de egyből félbeszakítottam.

  - Hol a jó büdös fenében vagy már? - fakadtam ki. - Tudod hány óra van? Van fogalmad róla, milyen nap is van ma? Tudod, mennyire aggódom érted, te barom?! - faggattam, mire csak annyit éreztem, hogy valaki hátulról átölelt.

  - Tudom-tudom és tudom - hallottam egyszerre a telefonban és magam mögött is a választ. - Sajnálom, hogy késtem, csak az ajándékodért mentem - tette el a telefonját, majd megpuszilta nyakamat. Elraktam mobilom, megfordultam és megöleltem.

  - Olyan idióta vagy - szorítottam - Nekem nem kell ajándék. Tudod jól.

  - Tudom, de ezt meg kellett vennem neked - mosolygott nagyban, majd elkezdett a háló felé húzni.

  - Nekem te vagy a legjobb ajándék - húztam magamhoz és megcsókoltam.

  - Nekem is te. Boldog másfél évet Jin, én vagyok az ajándékod egy életre - karolta át nyakamat és csókolt vissza hosszasan.

  - Boldog másfél évet JungKook. Nagyon szeretlek - felkaptam a földről, majd kettőnk nevetésétől visszhangozva a lakás, mentünk a hálóba, hátrahagyva a vacsorát és az ajándékomat, ami egy hatalmas tábla epres csoki volt.

  VHope

- Mihez lenne kedved? - kérdezte TaeHyung, miközben sétáltunk az utcákon, a sötétben, szentestén. Imádtam a várost ebben az időszakban, mert gyönyörűen fel voltak díszítve a házak, az üzletek, az utcák és a fák, mindenki mosolygott körülöttünk és ez engem is megmosolyogtatott. Egyszerűen levakarhatatlan volt a vigyorom, főleg, hogy azzal a személlyel lehettem itt, akit szerettem. Szerelmes voltam a legjobb barátomba, aki egyben a lakótársam is volt, de ő nem tudta, hogy én mit éreztem iránta, és ez így volt rendjén.

  - Nem tudom. Semmihez sincsen most kimondottan kedvem, csak sétálgassunk - vontam meg vállamat és rá emeltem tekintetemet.

  - Ahogy szeretnéd - mosolygott rám, majd tovább ballagtunk az utcán.

  Bő tizenöt éve voltunk a legjobb barátok és már mindent megéltünk, amit kellett. Ott voltunk egymásnak, amikor valamelyikünk elveszítette egyik legfontosabb személyét és akkor is, amikor a legnagyobb öröm fogadott minket. Megjártuk a poklot és a mennyet mindent, amit ember gondolhatott. TaeHyung mindent tudott rólam, ahogy én is tudtam mindent róla. Pontosan tudta, hogy melyik nemhez vonzódtam és vonzódom a mai napig is, de ő nem tágított mellőlem. Akármilyen problémám is volt a szerelmi életemben, ő mindenben segített nekem és ha kellett, ő próbált meg keresni nekem valakit, hogy jobb kedvre derítsen. Valamikor sikerült, valamikor nem, de az utóbbi időben, jobban mondva már lassan bő egy éve, szerelmes voltam belé és más pasira rá sem tudtam nézni, mert úgy éreztem lélekben megcsalom azzal TaeHyungot, bár tudtam jól, hogy ez hülyeség, de én mégis így tettem. TaeHyung volt a nekem szánt pasi, tökéletes volt minden téren és vágytam arra, hogy végre úgy ölelhessem meg, hogy ne kelljen valami ürügyet kitalálni hozzá, hanem úgy szoríthassam, mint a szerelme, de tudtam jól, hogy ő nem érzett úgy irántam, így ezt a tettemet, hogy én valaha is szerelmet fogok vallani neki, elvetettem.. egészen a mai napig. Szenteste révén, meg mindkettőnk családja eléggé messze élt, így csak karácsony másnapján utazunk haza, ezért eljöttünk sétálni egyet, mert ilyenkor nincsenek annyian, mint az ünnepek előtt, mivel mindenki most a családjával volt és ünnepeltek.

  Ahogy az utcán bandukoltunk, egy ismerős alakot véltem felismerni, amit nagyon sietett valahova, gondoltam haza a barátjához, mert ez a személy nem volt más, mint JungKook, SeokJin barátja, aki az én beosztottam volt. Emlékszem, amint Jinnel nagyjából fél éve szép kis összetűzésbe keveredtünk és úgy voltunk egymással, hogy seggfej a másik, de mint aztán kiderült, Jinnek volt igaza, ezért amint ismét jött dolgozni bocsánatot is kértem tőle, de amikor megláttam mosolygós arccal ülni az asztalánál, mintha mi sem történt volna néhány nappal ezelőtt, úgy nézett fel rám és köszöntött vigyorgó arccal. Egész álló nap mosolygott és akkor még nem tudtam mi volt az oka annak a vigyornak, de néhány nappal később megtudtam, amikor egy srác várta kint Jint az iroda előtt, és amint meglátták egymást, nem törődve semmivel és senkivel, csókolták meg a másikat ott az utcán. Teljesen meglepett a tettük, mivel ki nem néztem volna Jinből, hogy a saját neméhez vonzódott volna, de senkit sem ismerhetett nagyon az ember. Azután Jinnel egyre többet beszélgettünk és kezdtük megismerni egymást, így a barátját JungKook-ot is megismertem egy idő után és jó barátok lettünk. Az is kiderült lassan számomra, hogy a szép kis összetűzésünk után, miért is volt annyira vigyorgós, mivel egy hatalmas lépést tettek a kapcsolatukban. Irigyeltem őket, hogy mind a ketten megtalálták a boldogságot és volt valaki az életükben, akit teljes szívükből szerethettek, de semmi pénzért nem kívántam volna nekik semmi rosszat, mivel mind a ketten nagyszerű emberek voltak és megérdemelték a boldogságukat. Ők ketten a megtestesült tökéletes pár, akiket mindig emlegettek a gimiben, de azt szerintem senki sem gondolta volna, hogy két férfi között jön ez létre.

  Mikor JungKook közelebb ért hozzánk intettem neki, mire csak döbbenten nézett ránk, majd mosolyogva közeledett felénk.

  - Szia Hope - köszöntött, majd kissé megölelt.

  - Szia JungKook - köszöntem vissza neki, majd leesett, hogy TaeHyunggal nem is ismerik egymást. - JungKook, had mutassam be neked a legjobb barátomat TaeHyungot. TaeHyung, ő itt JungKook, Jin barátja, akikről meséltem már neked.

  - Oh, igen. Emlékszem. Örülök, hogy megismerhetlek JungKook - nyújtotta jobbját, amit Kookie el is fogadott.

  - Részemről a szerencse. Jaj Hope, nem tudod, melyik bolt van még esetleg nyitva? Fogadtunk Jinnel és vesztettem, így muszáj vennem neki egy tábla csokit és későn végeztem, meg minden a feje tetejére állt ma. Már így is késésben vagyok és biztos le fogja tépni a fejem, ha még később fogok hazaérni. Tudod milyen, ha valami nem úgy van, ahogy ő akarja - nyafogott Kookie, én meg csak mosolyogni tudtam rajta, mert látszott mennyire idő szűkében volt és tényleg aggódott, hogy Jin le fogja tépni a fejét, ha még jobban késik.

  - A sarkon az egyik kisbolt még nyitva volt. Szerintem, ha sietsz, még tudsz venni egy csokit - mondta TaeHyung.

  - Ezer köszönet. Akkor én rohantam is. Örülök, hogy találkoztunk Hope és örülök, hogy megismerhettelek TaeHyung, remélem még találkozunk. Sziasztok és kellemes ünnepeket! - köszönt el tőlünk és már rohant is a sarki boltba. Mosolyogva néztünk utána, majd lehajtva fejemet sétáltam tovább. Én is ugyanolyan boldog akartam lenni, mint ők, de tudtam, hogy a boldogságom az csak rajtam állt, ám nem mondhattam el annak a személynek, hogy szeretem, mivel ő biztosan nem viszonozná az érzéseimet, mert.. ő nem vonzódott a saját neméhez. Ezért is utáltam azt, aki voltam, vagyok és leszek. Sosem lehetek boldog, mert senki sincsen, aki ugyanúgy érezne, mint én és engem szeretne. Tudom, hogy TaeHyung szeret, de mint a legjobb barátját, nem voltam több ennél. Csak egy barát voltam.

  Ahogy ott sétáltam az utcán, miközben TaeHyung mellettem volt, de mégis annyira egyedül és magányosnak éreztem magam, mint még soha sem eddig. Nem éreztem azt, hogy tényleg megfelelő barátja lennék, túl sok mindent tett értem, én meg alig. Semmit sem tudtam tenni, csak mellette lenni és ölelő karokat adni köré, mert szavakba nem bírtam foglalni az érzéseimet. Senkinek sem kellettem, csak csalódásokból, könnyekből és tehetetlenségből állt az életem. Amióta csak tudtam, hogy meleg voltam, csak rossz dolgok történtek velem, mindig csak a negatív tetteket vonzottam. Nem éreztem boldognak magam, miközben pedig meg volt mindenem, amire csak szükségem volt. Volt egy cégem, ami hihetetlenül jól ment, nagyon jók voltak mostanában a pénzügyi dolgaink, így a részvényeink az egekig mentek, nagyszerű alkalmazottjaim voltak, volt egy tágas lakásom, kocsim, mindenem. Voltak barátaim, de azok inkább csak haverok, egyedül csak TaeHyung volt az igazi barátom és mi hiányzott nekem, hogy ha mindenem megvolt, amiről csak egy ember álmodhatott? A szerelem. Én bármit odaadnék szívesen, hogy megkaphassam egy ember viszonzott szerelmét. Lehet sokat kértem, de nekem csak ez kellett, semmi szükségem nem volt ennyi pénzre és hatalomra, csak egy lelki társat akartam magamnak, akihez éjszaka hazamehetek és megcsókolhatom, majd másnap reggel az ő mosolyára ébredhessek.

  - Bárcsak tudná, mit érzek - gondolkodtam hangosan.

  - Kire gondolsz HoSeok? - nézett rám érdeklődően barátom, mire rémülten kaptam rá a tekintetemet mivel most jutott el a tudatomig, hogy mit is mondtam az előbb. Ezt nem kellett volna hangosan kimondanom, főleg nem előtte.

  - Senkire. Felejtsd el - mentem tovább mielőtt még faggatni kezdene. Alig tettem pár lépést mire megéreztem ujjait csuklóm köré fonódva és megállított. Ott álltam háttal neki, lehajtott fejjel a szakadó hóesésben, a szívem irdatlan tempóban dobogott és az arcom olyan vörösben pompázott, mint még soha. Nem akartam beszélni vele, csak haza akartam menni és bezárkózni a szobámba, mindent kizárva onnan.

  - HoSeok, miért menekülsz előlem? - kérdezte lágyan, mire kirázott a hideg.

  - Nem menekülök, csak… haza akarok menni... - mondtam kissé bátortalanul.

  - Én úgy érzem, menekülsz előlem. Mit tettem, hogy ennyire nem bízol meg bennem? HoSeok, majdnem gyerekkorunk óta ismerjük egymást, mindent tudunk a másikról. Miért nem mondod el mi a baj? Az utóbbi időben azt érzem, hogy eltávolodtunk egymástól és ez nagyon nem tetszik. Már nem vagyok a barátod?

  - De! - jelentettem ki hangosan, miközben felé fordultam. - A barátom vagy! A legjobb barátom! Nem tettél semmi olyat, amivel megbántottál volna, vagy amiért távolodnom kellene tőled, ez nem a te hibád. Ez az enyém. Miattam van ez az egész. Sajnálom – mondtam, ahogy egyre jobban halkult el a hangom és úgy ment lefelé a tekintetem is.

  - Mi folyik itt HoSeok? - lépett közelebb hozzám, mire csak még jobban elvesztettem minden bátorságomat. Miután látta rajtam, hogy biztos nem fogok megmukkanni két perc után sem, így elengedte csuklómat. - Rendben. Akkor hagyjuk a beszélgetést - lépett el mellettem és éreztem, amint a szívem darabokra tört, abban a pillanatban, amint már nem láttam magam előtt. Most itt hagyott? Sosem hagyott magamra, mindig mellettem volt, még akkor is, amikor egy hisztis pöcs voltam, sosem ment el. A tengelyem körül megfordult és rohantam utána, karjaimat köréje láncoltam, nem engedtem, hogy egy millimétert is tovább menjen. Nem mehetett el. Túlságosan függtem tőle, ahhoz hogy elveszítsem az életemből.

  - HoSeok…

  - Ne hagyj el! - szakítottam félbe, miközben a kabátjába temetve arcomat. - Nem bírnám elviselni, ha eltűnnél. Ne hagyj egyedül! Maradj velem. Ha... ha kell megváltozom, bármit megteszek csak ne hagyjál el TaeHyung! Könyörgöm! - öleltem szorosan, amennyire csak tudtam, ezzel is jelezve mennyire fontos volt nekem.

  - Te mégis miről beszélsz itt? - éreztem, ahogy kissé felém fordítja testét.

  - Hát… - néztem rá félve. - Nem el akartál hagyni és elköltözni tőlem?

  - Miért költöznék el? A legjobb barátom vagy, akit nagyon szeretek. Mellőled csak a szerelmed tudna kitúrni - mosolygott rám és megsimogatta a hajamat.

  - Épp ez a baj… - hajtottam le fejemet ismételten.

  - Ezt hogy érted? - kérdezte értetlenül. Nem bírtam már magamban tartani az elmúlt időszak fájdalmait, így elengedtem és két kezem közé fogtam arcát, majd ajkaimat határozottan ajkaira zártam és hagytam, hogy testemben szétáradjon a kellemes érzés, amit már nem is tudom mióta vártam. Éreztem, ahogy TaeHyung megfeszült tettem hatására, de most nem nagyon tudott foglalkoztatni, csak az adott pillanatot élveztem, mert tudtam ez lesz az első és egyben az utolsó is. Mikor éreztem, hogy kellő mennyiségű érzelmet vittem bele ebbe a csókba, elváltam ajkaitól, majd egyből rohanni kezdtem hazafelé. Nem akartam tudni, hogy most mit gondolhatott rólam, csak minél előbb be akartam zárkózni a hálószobámba és magam lenni. Elfelejteni mindent, ami ma történt, egyedül csak a csókot nem, mert az valami hihetetlenül jó volt és még mindig éreztem ajkait ajkaimon.

  Amikor már nagyban a lakásunk folyosóján mentem, egyenesen a bejárati ajtó felé, csak azon járt az agyam, vajon most hol lehetett. Még mindig ott állt, vagy elindult hazafelé? Remélem, hazajön és elfelejtjük a mai tettemet. Nem akartam veszíteni, de már minden határomat átléptem és nem bírtam magamban tartani ezeket az érzéseket. Már kerestem a kulcscsomómat, hogy kinyithassam az ajtót, mikor vállaimnál fogva megfogtak és nekinyomtak az ajtónak, majd két puha, édes ajkat éreztem meg enyémen. A szemeim elkerekedettek, de mikor megláttam ki volt ez a személy, aki így csókolt engem, még nagyobbak lettek. Ahogy az ajkai ott mozogtak enyémen, szinte levegőhöz sem jutottam, annyira megdermedtem. Mikor elvált ajkaimtól, még mindig a csók hatása alatt álltam és csak értetlenül kapkodtam ide-oda tekintetemet.

  - E-ez… - kezdtem el habogni, mert fogalmam sem volt, mi volt ez az egész.

  - Szeretlek HoSeok- mondta ki mosolyogva és megsimogatta arcomat, miközben én csak néztem gyönyörű szempárját és nem tudtam mit mondani rá. Erre vártam mindig és most megkaptam. Megkaptam azt a férfit, akit mindig akartam és most már az enyém volt. A boldogság szétáradt testemben és hatalmas mosollyal az arcomon öleltem át nyakát, majd temetkeztem bele. Hihetetlennek tűnt a pillanat, de amikor azon az estén átadta az ajándékomat, tudatosult bennem, hogy tényleg az enyém volt.

  Szeretlek TaeHyung.

  Jimin és Suga

  - Nézd Suga! - ragadta meg karomat barátom, ezért követtem tekintetét és ujját, amivel mutatta pontosan mit is kellett néznem. Nem messze tőlünk a karácsonyfa fényeiben egy pár rajzolódott ki, amint csókolóznak, de amint kissé jobban megnéztem őket, tudatosult bennem, hogy az ott két férfi volt. A szemem egy pillanatra kikerekedett, mert nem volt nagyon megszokott, hogy két férfi a nyílt utcán enyelgett, de ahogy láttam, ez egy szerelmi vallomás volt, mivel a srác rohant is el onnan, amint ellépett a másiktól. Úgy tűnik a másiknak fogalma sem volt róla, de látszik, hogy erre várt, mert már rohant is a másik után. Nehéz lehetett a kezdés, ha itt tartottak, lehet a legjobb barátok voltak, ahogy mi Jiminnel, egy kis különbséggel. - Olyan aranyosak voltak. Én is kaphatok? - fordult felém mosolyogva és egyenesen a szemembe nézett. Túlságosan aranyosan tudott nézni ahhoz, hogy ne tudjak ellenállni neki, pontosan tudta mi volt a gyengepontom.

  - Persze - mosolyodtam el én is, majd kissé lehajoltam hozzá és megcsókoltam. Éreztem, ahogy a csókba mosolygott és mikor elváltam tőle megölelt.

  - Szeretlek Suga - mondta kabátomba temetve arcát.

  - Én is Jimin - simogattam meg hátát. - Mennünk kellene, mert a szüleidnek megígértem, hogy tízre hazaviszlek - túrtam bele kissé hajába.

  - Nem akarok hazamenni. Veled akarok lenni. Olyan ritkán látlak, így nem akarlak elengedni - nézett fel rám. - Bárcsak felnőttek lennénk és akkor együtt aludhatnánk, meg együtt is élhetnénk - vigyorgott nagyban.

  - Annak is el fog jönni az ideje, ne félj. Jövő ilyenkor már aludhatunk együtt. Gyorsan el fog telni az idő - simogattam meg arcát.

  - De az olyan messze van - biggyesztette le ajkait.

  - Semmi sincsen messze és nem kell elsietni semmit sem. Jövőre ígérem, együtt töltjük az ünnepeket és akkor nálam aludhatsz, vagy elviszlek valahova. Mit szólsz? - nyomtam egy puszit arcára.

  - Menjünk el majd valahova - vigyorgott.

  - Érettem - vigyorogtam én is, majd megfogtam kezét és elindultunk a házuk felé. A szülei nem nagyon örültek annak, hogy a fiúk egy fiúba volt szerelmes, de hát senki sem irányíthatta az érzéseit, így nem tudják befolyásolni. Mikor először találkoztam velük, tudtam, hogy nehezen fogom elnyerni a tetszésüket, ezért törekedtem arra, hogy mindenben megfeleljek nekik és ez sikerült is az elmúlt nyolc hónapban. A legjobb barátok voltunk Jiminnel és egy idő után azt éreztük, ez több mint barátság, így elkezdtünk beszélgetni az érzéseinkről, majd kiderült, mind a ketten kedveltük a másikat és így összejöttünk. Sosem veszekedtünk, mindig meg tudtunk egyezni mindenben, csak az volt a baj, hogy a szülei miatt nem lehettem sokszor náluk, így a suliból való úton próbáltunk bepótolni minden időt. Néha sikeresen át tudott hozzánk kéredzkedni, meg el tudtam vinni randikra, mint például ma is. Nehezen, de elengedték velem, azzal a feltétellel, ha időben hazaviszem, mintha eddig nem így tettem volna. A szülei nagyon nem szerettek és éreztem, hogy el akarnak távolítani Jimin mellől, de ez nem fog sikerülni, mert szerettem Jimint, mindenkinél jobban szerettem.

  Az utcán gyalogolva, miközben foghattam annak a személynek a kezét, akit mindennél jobban szerettem, csak még szebbé tette ezt az estét. Mindennél több időt akartam ma vele tölteni, mert tényleg ritkán lehettünk együtt és már nagyon beteges volt ez a szüleitől, hogy nem aludhatott nálam semmikor sem csak akkor, ha már betöltötte a tizennyolcat. Nem akartam nélküle lenni. Meg fogom szöktetni. Ma. Igen, ma nálam fog aludni és velem fogja tölteni ezt a csodálatos estét. Mikor be kellett volna fordulnunk az utcájukon nem tettem meg. Húztam magam után a házunk felé, mert nem laktunk egymástól messze, de mégis távoli volt.

  - Suga...? - szólalt meg mögöttem, miután már tényleg nem tudta mit csinálok. - Mit csinálsz most?

  - Nálam fogsz aludni ma - mondtam határozottan és egyenesen a házunkhoz húztam, majd benyitottam rajta. Amint a melegházba léptünk, levettük magunkról a kabátot, a cipőt, sálat, meg minden olyan ruhadarabot, ami vizes lenne. Mután anyáéknak mondtam, hogy Jimin nálunk alszik, az említett megragadta a kezemet és egyenesen a szobám felé kezdett el húzni. Amint az a bizonyos ajtó becsukódott, rátapadt ajkaimra és erősen tartott, hogy nehogy elmerjek húzódni tőle. Imádtam, amikor ennyire szenvedélyes és harcias volt. Ugyanolyan szenvedéllyel és hévvel csókoltam vissza, majd kezdtem el az ágy felé tolni. Ajkai mosolyra húzódtak és mikor lába beleütközött az ágyba, ledöntöttem rá, úgy csókoltam tovább és férkőztem közelebb hozzá. Mosolyogva csókoltuk egymást, majd nem tudom minek hatására, de Jimin átfordított a hátamra, így rajtam ült és mosolyogva nézett le rám.

  - Nem ma fog megtörténni Suga - mondta halkan - Tudom, hogy nagyon szeretnéd már, én is nagyon akarom már, de nem úgy akarom, hogy a szüleid közben lent a nappaliban vannak, és bármelyik pillanatban benyithatnak hozzánk. Akkor szeretném, amikor csak mi ketten vagyunk és senki sem fog zavarni minket - mondta mosolyogva és megsimogatta arcomat.

  - Tudom jól, hogy nem így szeretnéd - mosolyogtam rá.

  - Örülök - hajolt le és megcsókolt. - Tudod, holnap hatalmas büntetést fogok kapni, amiért nem mentem haza időben, lehet, megint szobafogságban leszek - biggyesztette le ajkait.

  - Akkor felmászom a fán és be a szobádba.

  - Mi? - kapta rám tekintetét.

  - Van egy nagy fa a szobád előtt, simán fel tudok mászni rá és onnan pedig be a szobádba. De ez csak akkor lesz, ha szeretnél látni, délutánonként.

  - Persze, hogy akarlak látni, miért ne akarnálak? Ne mondj ilyen hülyeségeket Suga! Ez nem vicces. Mindig látni akarlak és veled akarok lenni.

  - Tudom. Bocsánat - cirógattam meg kezét.

  - Megbocsájtok - nyomott egy csókot ajkaimra.

  - Szeretlek Jimin - mondtam lehunyt szemmel.

  - Én is szeretlek Suga - dőlt rá mellkasomra, én pedig átkaroltam és így feküdtünk, majd aludtunk el. Ennél szebb karácsonyom nem is lehetett volna, csak sajnos mindig a fejemben volt a tudat, hogy bármikor felbukkanhattak a szülei és elvehetik tőlem. Ha itt lesznek, meg fogom védeni és nem fogom átadni senkinek sem. Ő hozzám tartozott. Szerettem Jimint és mellette akartam maradni az idők végezetéig. Velem marad. Örökre.