Skiccpausz: Mi van, ha?

Van zene! Oldalt---> (Skiccpausz) Nothing Here But Love
Igazából a jelölt helyen érdemes elnyomni, de az egész történetre illik.

Jungkook POV

Mi van akkor, ha mindenkinek megvan a meghatározott párja? Mi van, ha ez már születésünkkor előre elhatározott dolog és csak egy ember van mindenki számára kiválasztva? De legfőképp mi van, ha ezzel az egy emberrel történik valami és mi nem is tudunk róla? Naponta halnak meg rengetegen, de honnan tudjuk, hogy a másik felünk köztük volt-e, csak még nem ismertük, mert nem jött el az ideje? Nekem ez a legnagyobb problémám, plusz ennek minden változata. Mert, tételezzük fel, az én felem még él valahol, valahol a Világban, de hol? Mi garantálja, hogy találkozunk, majd egymás mellett kötünk ki? Ám, ha mégis itt él mellettem, akkor kit keressek? Egyáltalán nő, vagy férfi? Hisz én hamar váltottam annak idején mikor belevágtam a felnőtt életbe, mikor elkezdtem keresni a párom, mikor még hittem az igaziban, aki sokszor eljött, de mindannyiszor elhagyott. Vajon ezzel számolt az élet? Vajon tudták, hogy ez lesz, alapból ez volt a terv, vagy ezzel mindent tönkretettem és én is egyedül fogok meghalni, meg a nő is, akit nekem rendeltek, mert voltam olyan szerencsétlen hülye, hogy ezt a tökéletes párosítást elrontsam. Mi van, ha ez az igazság, ha tényleg ez lesz? Akkor már inkább akkor meghaltam volna, mikor ezek a gondolatok feltámadtak fejemben. Inkább meghaltam volna, minthogy szenvedély nélkül tovább éljek, de sem az örökös magányra, sem a biztos párra nem volt semmi jel, így nem tudtam, mit tegyek. Csak éltem napjaimat barátaimmal, kik próbáltak biztatni, hogy az én nagy Ő-m egy férfi személyében él a közelemben és hamarosan rálelek, ám nem hittem nekik. Sok idő telt el, hosszú magányos évek, miközben egyre több ártatlan fény hunyt ki, ezzel pedig fogytak a lehetőségeim. Ki tudja, lehet köztük volt az Igazim, ez pedig nem hagyott nyugodni, csak elvette kedvemet, míg társaim kitartottak mellettem. Biztosabbak voltak magukban, egy olyan dologban, melyet senki sem mondhat meg, hogy úgy lesz, mint én abban, hogy a tánc vált lassan mindenemmé. Pedig más is megmondta volna ezt rólam, a páros dolgot viszont tuti nem. Egy ideig azonban vakon hittem nekik, mikor pedig újabb párra leltem, aki hamar elhagyott, feladtam a reményt. Lassan társaim is beadták derekukat, inkább hallgattak, nem akartak velem vitatkozni mikor egyszer-egyszer előjött ez a dolog, ám egy barátom volt, aki csak azért is ellent mondott nekem. Ő tartotta bennem a reményt, még ha soha be sem ismertem volna, de csak miatta tudtam felkelni reggelente, szavai miatt, miket külön tukmált belém esténként, mert valamiben biztos volt. Ha hiszünk abban, amit el szeretnénk érni, ha nagyon akarunk valamit, ezért küzdünk érte, ha sokszor mondjuk és kívánjuk ugyanazt, akkor megadják nekünk. Akkor eljön a lehetőség amivel élhetünk, vagy bármilyen tett nélkül megkapjuk, ez csupán attól függ, mennyit szenvedtünk előtte. Ezért nem hallgatott soha. Tömte a fejem, mert én voltam az egyetlen aki ezt elhihette, ki kívánhatta magának, hiszen értem nem fognak imádkozni. Mindenki magáért küzd. magáért imádkozik, így én voltam az egyetlen lehetőségem. Ha nem tettem magamért, nem érhettem el semmit. Ám én más téren dolgoztam szorgalmasan. Profi táncosnak készültem és mindig mosolygó barátom segített is ebben. Örömmel fogadott, tett értem, gyakorolt velem, hisz ilyenkor pluszba mondhatta, lesz majd valakim, nem vagyok egyedül. Lassan pedig olyan megszokottá váltak ilyen jellegű szavai, hogy már meg sem hallottam azokat. Tőle felért egy köszönéssel egy ilyen mondat és semmit sem változtatott elmélkedésemen. Mikor leültem a metrón, vagy a buszon, újra azok a gondolatok pörögtek fejemben. Mi van, ha rég esélytelen vagyok és a tánccal vigasztal az élet? Akkor... inkább ne vigasztaljon, hanem vegyen el mindent és adja olyannak, akinek szüksége van rá. Hisz, ha nincs kinevezve nekem pár, akkor inkább feladom az életet, mert nem akarok magányosan lélegezni.

Mindennap ezek a gondolatok jártak fejemben, nem tudtam tőlük szabadulni, pedig próbáltam. Igyekeztem a többi embert figyelni, örülni nekik és az apró dolgoknak, de végül minden szerelmes pár látványa ugyanazt váltotta ki belőlem. Szomorúságot, mérhetetlen bánatot, hogy nekem nincs kit ölelnem, kit csókolnom, szeretnem. Olyankor talán kicsit felülkerekedtek rajtam barátom mondatai és igyekeztem hinni bennük, mert társra vágytam szinte pánikolva. Ha bárki a fejembe látott volna, akkor hallotta volna. Hallotta volna ahogyan szenvedek, ahogyan kiabálok, sokszor szenvedve, összekuporodva zokogok elmém egy eldugott szegletében, de erre senki sem volt képes, így nem tudták meg soha, miken is megyek keresztül. Mert kifelé igyekeztem vidámnak tűnni, mint kinél minden rendben, bár volt akiket nem lehetett hülyére venni. Őket nevezik családnak, mibe nekem barátaim is beletartoztak egytől egyig, ám nem bántam. Mindig mosolygó társam foglalkozott velem a legtöbbet, főleg azután, hogy egy iskolába kerültem vele. Mivel szívesen segített engem, tartott nekem gyakorló órákat és ellátott minden információval, így rengeteg időt töltöttem vele, ezért sokkal többet tudott rólam, mint mások. Lassan lelkembe látott, azonnal megmondta, ha bántott valami, ami rengetegszer meglepett. Néha én sem tudtam problémám, ám ő ekkor is rögtön elregélte. Jobban ismert engem, mint én magamat, de így legalább volt valaki akinek elmondhattam lassan minden gondolatom. Persze sokszor kaptam meg tőle ugyanazt a választ. Ne gondolkodj hülyeségeken! Majd jött a monológ, hogy az én párom is rám vár valahol és ne adjam fel, mert akkor ő is egyedül marad. Ez volt az egyetlen ok, amiért nem adtam fel a keresést. Az én hibámtól ne szenvedjen más, ha pedig ezen múlik, akkor keresgélni fogok, bár nem lelkesedtem túlságosan. Biztos voltam benne, az én felem már meghalt, esélytelen kutatnom érte, viszont amíg ezt nem igazolta az élet addig muszáj, mert barátom szavaival élve: Mi van, ha mégsem? Ez a "mi van, ha" pedig egész életemre rányomta bélyegét, így muszáj volt megmozdulnom.

Mondjuk nem vittem túlzásba, nem törtem magam, hogy párra leljek, de volt egyéb dolgom ezért nem is zavart a magány, csak mikor normákat nem ismerő korombeliek nyáladzottak előttem egymásra. Azt gyűlöltem, hiszen senki sem nézte jó szemmel az ilyesmit nyilvánosan, de sokan már nem foglalkoztak az íratlan szabályokkal. Lehet én sem tettem volna, bár.... de, talán mégis, hiszen egy normál párt még mindig jobban visel a társadalom, mint két szerelmes férfit. Viszont ennek a veszélye sohasem állt fent, így csak grimaszoltam minden egyes alkalommal, mikor leült velem szemben a metrón, vagy a buszon egy egymást majd felfaló párocska. Hah, utáltam az ilyesmit főleg, mert lehet kulturáltan, bizonyos körülmények között, de leginkább azért, mert én évek óta nem éreztem azt, amit ők percenként élveztek. Az irigység uralkodott rajtam, de nem érdekelt. Nekik volt párjuk, az enyém pedig valószínűleg már a túlvilágon várt rám, így jogosnak éreztem. De nem csak én grimaszoltam, mások is, ám még ezt sem vették soha észre. Hah! Fiatalok! Nem mintha én nem lettem volna az, ám mégis különb voltam megannyi értelemben, amit nem bántam. Valóban, nehezebb volt másként az életem, de imádtam, ha olykor sikerült úgy tengetnem napjaimat, így nem akartam változtatni. Bár barátom sok dologban javasolt mást, nem engedtem neki. Azt is mondta, az ilyen gerlicéket inkább boldogan nézzem, hogy szerencsések és örüljek nekik, viszont.... nem, nem tudtam. Fájt a lelkem és ennyi járt neki, hogy kicsit kitöltse haragját a Világra amiért elvették tőle párját. Igen, gonosz voltam, de csak belül, mert sosem mutattam ki ennél jobban. Magamban fortyogtam, Hoseoknak panaszkodtam, miközben hol az adott párocskára, hol a mobilomra pislogtam. Viszont egy ilyen alkalommal máson is megakadt a szemem, miközben fülembe üvöltő zenével igyekeztem elnyomni gondolataimat. Egy fiún, ki velem szemben ült és engem nézett, bár először nem is foglalkoztam vele. Azt hittem, elgondolkozott, bambul csupán, így csak egy másodpercre pillantottam rá. Ám hamarosan elnyerte figyelmem nagy részét, mert percekkel később is még mindig engem nézett. Harcba szálltam vele zavart, hogy bámul, ezért én is elkezdtem őt. Haragos arcot vágtam, de ő csak tovább pislogott rám minden reakció nélkül. Nem tudtam mit tegyek. Meg sem rezzent egy mozdulatomra, grimaszomra sem, végül pedig már annyira zavart tekintete, hogy zenémet is kikapcsoltam és mikor levettem fülesemet tűnt csak fel, hogy mi is keltette fel érdeklődését. Az a kütyü fejemen, amiből mindig hangosan üvöltöttek kedvenc dalaim, amiket csak én hallottam, hiszen erre volt kifejlesztve. Csak nekem, egy olyan embernek tervezett szerkezet, mely megfeledkeztet fejben egy percre. Engem, kinek sokszor nagy védelem ez a szerelmesek ellen. Ez az eszköz érdekelte, amely már nyakamban csüngött és vonta maga után tekintetét. Elmosolyodtam, aranyos volt amint pillantása ment a kis kütyü után, mikor azt már levettem és kezdtem elcsomagolni táskámba. Amint pedig teljesen elrejtettem azt mindenki szeme elől kérdőre vonó pillantást vetett rám. Hogy merem elpakolni, eldugni előle, Ő előle? Mégis mit képzelek magamról? Aranyos volt, hiszen váltottunk. Most én voltam az, kinek semmi baja sem volt és bambulta őt, ő pedig az, aki morcossá vált a füles és emiatt is. Szemmel láthatóan duzzogott, amin jót kuncogtam magamban, de ő már nem élvezte ennyire a helyzetet. Engem zavaró párocskánk rég eltűnt már, mikor még mindig egymással voltunk elfoglalva, ám semmi sem tarthat örökké. Úgy tűnt én fogok előbb leszállni és mikor elérkeztünk az én megállómhoz felálltam, megszakítva kis harcunkat, melyet annyira élveztem. Nem szóltam hozzá, nem tudtam róla semmit, akkor eszembe sem jutott beszélni vele, ám később... később már más volt a helyzet, de késő is volt. Hazamentem és elvesztettem örökre a lehetőséget, hogy akárcsak egyetlen szót is váltsak vele, pedig érdekelt volna, mi is volt olyan érdekes kedvenc tárgyamban. Mért tapadt rá és vált mérgessé mikor elraktam? Ám ezek a kérdések örökre megválaszolatlanul készültek maradni. Legalább is azt hittem.

Nem reménykedtem benne, hogy újra látom, hisz addig a napig sem találkoztunk soha, ám valamiért ismét a szemem elé sodorta az élet. Pár nappal később hasonló események történtek, csak szerelmes párunk nem volt szerencsére. Én füzetemet bújva ültem, tanultam, ő pedig egyszer csak megjelent mikor felnéztem. Fülesem ezúttal is rajtam volt, nyakamban lógott, használaton kívül, az ismeretlen tekintetével együtt. Amint felfedeztem magammal szemben elmosolyodtam és feladtam a tanulást. Jobban érdekelt az ismeretlen, szerettem volna, ha rám figyel nem a kütyüre, ezért kinyújtottam kezem felé, pont belenyúlva pillantása vonalába. Hirtelen eszmélt, végre szemem volt célpontja, én pedig mosolyogva integettem neki, majd visszavettem ujjaimat magamhoz. Látszott rajta, nem érti mit szeretnék, amin csak nevettem, de erre morcos lett és újból a fülesemet tüntette ki figyelmével. Bosszantott, hogy mért nem rám kíváncsi, így igyekeztem megküzdeni pillantásáért, ami alig sikerült, végül pedig le kellett szállnom. Mérges voltam, hogy nem velem foglalkozott, így el is felejtettem, mit szerettem volna. Beszélgetni vele, megkérdezni, mi olyan érdekes azon az eszközön, de újból enélkül álltam fel és hagytam ott, ami csak otthon tudatosult bennem. Olyan balfék voltam, egy béna hülye, de reméltem még fogok kapni lehetőséget, hogy ezt megtegyem, hiszen már másodikkal is megáldottak. Bíztam a harmadik esélyben és bátorságomban, viszont utána hetekig nem láttam. Már kezdtem elfogadni, beletörődni, hogy többet nem is fogom, elvégre volt két lehetőségem melyekkel nem éltem, miért kaptam volna harmadikat is. Pedig nagyon szerettem volna és folyton azon elmélkedtem, hogy ha jutna nekem, akkor nem hagynám megint elúszni, akkor megszólítanám és beszélgetnék vele pont úgy, ahogyan szívem vágyik rá. Ám semmi sem ilyen egyszerű, bár barátom szerint igen, ki mindennap legalább ötször elmondta, mennyire biztos dolgában és fogok még találkozni a fehér angyalommal, főleg ha rajta múlik, mivel pedig nem fogja hagyni, hogy majd újabb lehetőséget hagyjak ki, ezért velem utazott haza minden alkalommal, pedig nem is arra lakott. Így nem tudtam soha zenét hallgatni, de a biztonság kedvéért a füles állandóan nyakamban lógott. Meg is lett lassan eredménye egy olyan napon, mikor semmi erőm sem volt már élni se, mert kimerítő gyakorlást nyomtunk le és még a metrón se volt két hely egymás mellett, ezért állnom kellett. Alig volt energiám, de az is barátom hallgatására ment el, mikor hirtelen váltott témát. Őszintén fogalmam sem volt addig miről beszélt csupán arról, hogy egyszer csak oldalba lökött, én pedig majd elesve szitkozódni kezdtem, majd rábökött. Ő rá, kit hetek óta vártam, bíztam benne, újra látom, életemben először hittem talán olyanban, melyre semmi esély sem volt, mire elhallgattam. Újra, újból ott volt és engem bámult kényelmes helyéről a szokásos, rezzenéstelen arcával. Persze az "engem" alatt fülesemet értem, amit mindig oly nagy gonddal szemlélt, figyelemmel kísért. Megörültem neki, mint egy kisgyerek a cukorkának, de ugyanakkor félni is kezdtem. Utolsó lehetőség volt, oda kellett mennem, nem volt mese, de mit is mondhattam volna? Akkor is egy idegen volt, aki csak bámult olykor engem, ám semmi több. Nem tudtam, mit tegyek, ötletem se volt, viszont Hoseokom igen. Ő azonnal fülemhez hajolt amint észrevette, földbe gyökereztem. Sorolta ötleteit, ezret is elhadart egy perc alatt, ám végül saját készletből dolgoztam. Felállt mellőle valaki, én pedig mindenen átvágva csapódtam be mellé és meglepetésemre ő továbbra is bámulta fülesem, ami így már nagyon feltűnő volt. Ám nem szóltam hozzá és ő sem hozzám. Valahogy ehhez már nem volt bátorságunk, de akkor is akartam kapcsolatot vele, ezért kivettem nyakamból a kütyüt, majd fel sem merült bennem annak a lehetősége, hogy ellopná, nyújtottam neki. Ekkor végre szemeimbe is pillantott már, mikor pedig kedvesen mosolyogtam rá bátorkodott kivenni azt kezemből.

Ez volt az első pillanat, hogy kapcsolatba léptünk. Nem mondott hosszú ideig semmit, csupán vizsgálgatta a fülest, de nem zavart. Végül mikor elváltunk, mert elérkezett a megállóm, akkor szólalt meg. Emlékszem, hangja megdobogtatta a régóta szerelmet vesztett szívemet és imádkozni kezdtem, hogy ömöljenek belőle a szavak, de nem olyan ember volt. Csupán tisztáztuk, ki, hogy jár haza és még találkozunk, de ennyi és semmi több. Ezért a következő alkalomban reménykedtem, amit barátom önelégülten nyugtázott, ám nem érdekelt. Az "én megmondtam" el sem jutott tudatomig még hosszú időn át, ahogyan napról napra összefutottam vele. Lassan nem telt el huszonnégy óra, hogy ne láttam volna, ám nevét még mindig nem tudtam. Hetek szálltak el és bár nem beszélgettünk sokat, mert csak egymás mellé ültünk mindig le, ettől még lassan összenőttünk. Kerestük a másikat, ha az nem volt ott, de több elérhetőséget sohasem beszéltünk meg egészen addig míg le nem betegedtem. Elkaptam valami vírust, ami kiütött és ágynak estem. Alig ettem, ittam, mert inkább csak aludtam egész nap. Szerettem volna tudatni vele, hogy csak picit beteg vagyok, de nem értem el sehogy, hisz addig csak utazás közbe találkoztunk, így nem szólhattam neki, ám ez nem állt útjába. Harmadik napja feküdhettem, szundíthattam vastag takaróm alatt, nem számoltam, mikor édesanyám keltett, hogy látogatóm van. Fogalmam sem volt, ki lehet az, mert barátaim már az első nap benéztek hozzám, de többet nem terveztek, nehogy elkapják, így tippem sem volt, viszont mikor megpillantottam szobám ajtajában elbújtam takaróm alá. Nem szerettem volna, ha úgy, több napos szenvedés után nyúzottan lát, de édesanyámat ez nem érdekelte és őt sem. Kettesben maradva lassan kihámozott védelmemből, majd jól megnézett magának, én pedig vártam, hogy elmegy. Nem számoltam maradásával azzal meg pláne nem, hogy ebédet rendel nekem és együtt esszük meg a szobámban. A földön ült, ágyamnak támaszkodva, háttal nekem míg befejezte, én meg szenvedtem. Nem bírtam, nem volt étvágyam, rosszul voltam, bár jobban ahhoz képest, mint mikor nem volt a közelemben. Így is többet sikerült legyűrnöm akkor ebédre a korábbiaknál és ennek nagyon örültek anyukámmal az élen. Én is boldog voltam, mert ott volt velem, bár nem tudom, honnan jött rá a címemre, de megtalált. Kedves gesztusnak bizonyult főleg azért, mert  maradt is estig és végre beszélgettünk. Megtudtam a nevét, hogy mért nézi folyton a fülesem és van-e barátnője. Csupa olyan dolgot kérdeztem amit azelőtt nem mertem, de ezúttal igen, ő pedig szívesen válaszolt. Felvidított és a többi napon is, hiszen egyet sem hagyott ki míg fel nem épültem. Törődőnek bizonyult, így viszont végleg beleszerettem. Az a pár nap, míg vigyázott rám, pont elég volt erre. Örömmel újságoltam a hírt társaimnak, de reakciójukra nem számítottam. Igazuk volt, fel sem merült bennem, hogy ő nem olyan, mint én. Miután kiderült, nincs barátnője, valamiért átkapcsolt az agyam és azt hittem, van esélyem. De valóban, nem gondoltam át, csak hagytam neki elvenni szívemet, miközben boldogságomban úsztam, ám belefullasztottak. Hiszen tényleg, mennyi esély volt rá, hogy magamfajta? Mi van, ha egyenesen gyűlöli az olyanokat, mint én, ha undorodik és majd el is vesztem? Sok kérdés merült fel, de mind hasonlított egy pontban. Mi van, ha?

Félni kezdtem. Olyan szépnek indult, végre örültem, vidám voltam a szerelemtől, ami évek óta elkerült, ám nem tartott sokáig. Még Hoseok is, az örök álmodozó is azt mondta, óvatosan. Erre nem voltam felkészülve, tőle lelkesítést vártam, de nem kaptam. Azt hiszem akkor kicsit feladtam, azzal a lendülettel le is mondtam róla, pedig még meg sem szereztem. Ám nem voltam képes már akkor se elhagyni. Túlságosan beleestem és ellent akartam mondani Hoseoknak is. A reménytelen Jungkookból újra egy küzdő lett, bár ha megkérdeztek volna, a válaszom valószínűleg az lett volna, hogy ő biztos nem a nagy Ő-m, csupán közel állhat hozzá, azért rabolta el picike lelkemet. De nekem elég lett volna ő is, egy hasonló az Igazihoz, hiszen a többi problémát szex segítségével terveztem megoldani, már ha eljutunk oda valaha is, mert a legnagyobb akadálynak a továbbiakban is az bizonyult, hogy nem tudtam olyan-e, mint én, vagy legalább hajlama van-e rá. Ezért óvatosan közelítettem, igyekeztem jó barátjává válni, miközben végig azért imádkoztam, bárcsak valamiből kiderülne, ha pedig számomra fájdalmas lenne a tény, akkor bárcsak változtathatnék rajta. Reménykedtem benne rengeteg kétely között, temérdek "Mi van, ha?" mondat társaságában ellentmondva, szembeszállva barátommal, tanárommal, gondolataimmal. Csodára vártam, isteni jelre én, ki már rég nem hitt benne, hogy létezik felsőbb hatalom, most mégis hozzá fohászkodtam. Kicsit álszentnek éreztem magam, de a szerelemért, mely oly régóta elkerült, képes lettem volna meghalni is, feladni mindent és egy csettintésre lelépni a hídról, mi kettőnk között húzódott nyújtva ezzel megváltó boldogságot minden egyes nap.

(
Itt érdemes elnyomni a zenét)

Tehát harcoltam, mint egy vak szerelmes, hiszen az voltam. Érte mindent megtettem, egy szavára ott termettem mindenhol, elejtett köhintésére már vittem neki gyógyszert és próbáltam védeni mindentől, de nem lehetett. Sokszor a fejemhez vágta, hogy fiatalabb létemre mit képzelek magamról, bár a kényelmet, amit nyújtottam, imádta. Azért odáig volt és hiába dorgált engem, sohasem utasított vissza. Szerette, hogy be tudom juttatni mindenhová, hogy különleges dolgokat kap, amik elvileg feleslegek nekem, holott valójában neki szánt ajándékok, csak ezt sohasem mondtam meg neki. Nem kellett tudnia mibe kerültek, mennyi munka volt mindaz, ami édes mosolyt csalt arcára minden alkalommal és míg ő ajándékomnak örült, én boldogságában gyönyörködtem. Nem bírtam betelni vele, rendszeressé vált elhalmozása, bár ez neki nem szúrt szemet. Lassan kezdtem kifogyni az ajándékokból, mikor szüleimtől érkezett felmentés. Egy hosszú hétvége kínálkozott vele egy szállodában. Mivel édesapám nem kapott szabadságot, anyukám pedig nem szeretett volna egyedül menni, így bedobták nekem, hátha érdekel. Kellett, nem volt kérdés, hiszen lehetőségem adódott kettesben vele maradni négy teljes napig és ezt ki akartam használni. Ezért meghívtam, bár úgy állítottam be az egészet, hogy csak két barát, de nem is kell együtt lennünk igazából, ha nem akar, mert a szállodában volt mindent, amit kedvére használhatott. Szóval csupán egy egyszerű "Ne pazaroljunk" kiruccanásnak ígérkezett bár reménykedtem benne, velem fogja tölteni minden percét. Nagyon hittem ebben, Hoseok pedig kifejezetten örült neki, bár továbbra is féltett. Rengetegszer látott megtörni, látta amint feladtam lassan mindent, csak vegetáltam, éltem a semmibe és ezúttal is ettől félt. Aggódott, rossz vége lesz, már az első nap csalódok majd, ezért csupán fetrengeni fogok a szállodai ágyban a takaróm alatt, hogy élni sincs kedvem. Őszintén szólva ez bennem is felmerült. Erre is felkészültem, igyekeztem hatalmas márványfalakat vonni ezért szívem köré, melyeken egy csöppnyi kapucska állt, mi azonnal kinyílt volna titkos szerelmem bármilyen pozitív szavára. Azt hiszem féltem, nem! Inkább biztos vagyok benne, remegtek lábaim már odafelé is, hogy mi, hogyan fog alakulni. Persze az út közben beszélgettünk mindenféléről, cseppet oldódtam, amikor viszont már közeledtünk újra visszatért az izgalom. Elkezdte terveit sorolni, ám mindegyik lényege az volt, hogy ő nem fog semmit sem csinálni, aminek örültem, bár nem szerepeltem egyik gondolatmenetében se, ami cseppet aggasztott. Viszont az én kis haditervem olyas valami volt amire nem is számított, de szerettem volna minél hamarabb véghez vinni. Hiszen, ha pozitív vége lett volna, akkor mind a négy nap dúskáltam volna a boldogságban, ha pedig negatív végkifejlete lett volna, akkor mondjuk mindvégig haldokoltam volna szívem fájdalmában és csörömpölt volna fejemben zaja, amint a márványfalak mögött apró darabokra hullik az élet végső döfésétől. Így újból ahhoz fohászkodtam kiben már réges-rég elvesztettem hitem. Bocsánatot kértem tőle, amiért már nem bíztam benne, majd benyújtotta önző kérésemet és reménykedtem, nem haragszik, teljesíteni fogja.

Mikor pedig megérkeztünk és elkezdtünk bejelentkezni levert a víz izgatottságomban. Annyira féltem, hogy beszélni se tudtam rendesen. Beégtem előtte már abban a percben, esélyeim rohamosan csökkentek. Magamban elkezdtem leírni a győzelmet, mikor pedig bedőltem közös ágyunkba, hiszen párra lett bérelve, nem barátokra, hatalmas sóhajomra végre rákérdezett.
-Mi van veled? Ma olyan... csendes vagy? Lent meg mintha valami megszállt volna. Jól vagy? - pakolta le cuccait a hozzá méltó lassúsággal.
-Igen.... - nyeltem nagyot - Csupán izgulok. - fordultam oldalamra hátamat mutatva ezzel neki.
-Miért izgulsz? - motoszkált mögöttem.
-Hát.... ez ilyen kis... bonyolult, személyes ügyem. -  temettem fejem karjaimba.
-Ummm.... mi a baj? Fura vagy. Segíthetek valamiben? - hallottam, hogy hangja hangosodik és biztos voltam benne, megállt közvetlen mögöttem.
-Valamit be kell valljak neked. - kezdtem bele, de el is hallgattam.
-Folytasd.
-Ahh... - szorítottam szemeimet és összegubóztam, magzatpózt vettem fel - Én más vagyok, mint a többiek.
-Tudom.
-Tudod? - lepődtem meg, majd kirázott a hideg. Tudja? Mióta?
-Igen. Te különleges vagy. Kilógsz a sorból, de jó értelemben. Kincs vagy, amit nem szabad hagyni elkallódni.
-Ohh.... ez igazán kedves tőled. - mosolyodtam el.
-Látod, nincs mitől izgulnod. Ezt eddig is tudtam.
-De nem ezt akartam. - nyeltem nagyot.
-Hanem?
-Én.... Nekem eddig nem barátnőim voltak, hanem pasijaim, neked pedig igazán fehér bőröd van, hozzám meg kedves vagy, nagyon jól kijövünk. De tudom is a választ. Nem kell egymáshoz szólnunk, inkább... inkább bemászok szépen a takaróm alá, aztán élvezd a négy napot. - kezdtem is elbújni - Nem kell hozzám szólnod soha, nem sértődöm meg. - takaróztam be - Jó pihenést! - merültem el a sötétségben.
Hosszú ideig nem válaszolt, mozgást sem hallottam semmit, így kezdtem biztos lenni benne, vesztettem. A barátaimnak igaza volt, túlságosan beleéltem magam, hogy olyan, mint én, eszembe sem jutott, hogy tévedhetek, pedig nagyon mellé lőttem. Ő nem volt olyan, kicsit sem állt közel ahhoz az oldalhoz melyhez szerény személyem tartozott... ezért mondható az, vétettem. A szállodai szobában tett rövid vallomásom pedig öngyilkosság volt. Azt hittem, nem nálam fog kipörögni a golyó az orosz rulettben, de tévedtem. Elbíztam magam, túl fiatal voltam, aki azt hitte, övé a Világ, miközben ő volt a Világé, amely egy szempillantás alatt gondolta meg magát és vett el mindent amit addig adott. Hisz mikor meghúztam a ravaszt a fegyver dörrent, csukódott az ajtó, elhagyta a szobát ezzel magamra hagyva engem a takaró alatt. Egyedül maradtam a márványfalaimmal, melyekről azt hittem megvédenek majd, de tévedtem. Nem csak szívem hullott darabokra, hanem azok az égig érő kőtáblák is, melyekben biztos voltam, törhetetlenek. Hangjuk azonban nem csörömpölés szerű volt, hanem apró hüppögések, amint levegőért kapkodtam könnyeim kíséretében. Akkor azt éreztem, ezzel kiölte belőlem az utolsó élő, érző részt is, melyet lelkem szorgos takarítói könnyek formájában távolítottak el szervezetemből. Meghalt minden bennem amely valaha képes volt embert szívből szeretni, reménytelen romantikus énemet pedig lassan kezdtem mélyre zárni rácsok mögé, hogy többi ne okozzon kárt személyisége, mert nem bírtam már kezelni azt a mérhetetlen fájdalmat, amelyet minden alkalommal hagyott maga után.
Ott zokogtam egyedül, míg álomba nem sírtam magam. Nem mozdultam a védelmet nyújtó takaró alól, hála Istennek pedig, akiben újból hitemet vesztettem, álmaim legalább szépek voltak. Azokat élveztem, fel sem szerettem volna ébredni, ahogyan sohasem, de most különösképp küzdöttem ez ellen. Ám valamire szívesen keltem, valamire meglepetten és boldogan, valamitől elakadt lélegzetem egy pillanatra, majd újból eleredtek könnyeim, de ezúttal az örömtől. Annyira.... szorítottam ujjait, mintha többé nem tervezném elengedni, miközben hatalmasakat sóhajtottam megfogva a további cseppeket, hogy meg is jegyezte.
-Azért még szükségem lenne rájuk. - engedtem el azonnal - Köszönöm. - fészkelődött mögöttem és nem távolodott.
-Hogy kerülsz ide?
-Egy ágyunk van csak sajnos.
-Ohh. - fancsalodtam el - De ettől még nem kell ölelgetned.
-Hát azt nem kell, de szeretném.
-Mért? - haraptam kíméletlenül alsó ajkamban és szorítottam egy olyan válaszért, amiért meg is haltam volna.
-Mert.... - hajolt fülemhez - Szeretlekh. - súgta oda.
-Yoongi te... - készültem örömömben kitörni, ám.... - ittál... - fordultam felé.
-Na és? Akkor mi van?
-Hazudsz nekem. - szomorodtam el. Nem szívéből mondta, nem ő mondta, az alkohol volt. Nem gondolta komolyan. De reménykedtem, így legalább elfelejti a vallomásom, következő nap pedig onnan folytathatjuk, ahol bejelentkezéskor abbahagytuk.
-Nem hazudok.
-Az alkohol vallott nekem szerelmet, nem te.
-Na látod. Én nem hazudok, nem is tudnék, max az alkohol, de az sem teszi. Azért ittam, mert nem tudtam mit kezdeni veled. Elhadartál nekem egy tinikhez sem méltó vallomást, mely csomósabb volt, mint a Gordiuszi csomó, még Nagy Sándor kardja sem vitte volna, aztán elbújtál a takaró alá. Mit vártál, mit tegyek? Mert nekem ötletem sem volt, hiába álltam ott feletted, gondolkoztam, nem vagyok a szavak embere ilyen helyzetekben, nem volt tippem sem megoldásra. Ezért elmentem inni, hátha segít, közben pedig felhívtam a kis barátodat.
-Kit?
-Hoseokot.
-Honnan van meg a száma? - kerekedtek el szemeim.
-A te mobilodat vittem el. Fel sem keltél azóta? - lepődött meg.
-Nem. - szégyelltem el magam.
-Hahh. Akkor mindjárt eszünk valamit. Na mindegy, szóval beszéltem vele rólad. Kifaggattam szegényt, mindent el kellett mondania, majd mikor már elég részegnek és bátornak éreztem magam, visszabotorkáltam hozzád. Esküszöm alig bírtam eltántorogni az ajtóig, de mikor megfogtam a kilincset egy csapásra kijózanodtam. Az volt a tervem, hogy bejövök, megcsókollak, majd végigszeretkezzük az estét, ám ezt több okból is elvetettem. - törölte meg arcát.
-De mért? - csillogtak szemeim és szerintem ő is látta, hiszen épp akkor vallotta be igazából is, olyan mint én! Egy az egybe olyan és még tetszek is neki! Boldogabb nem is lehettem volna.... vagyis de. Éppen ezért kérdeztem vissza.
-Mert botrányosan undorító alkohol szagom van, feküdni alig bírok egyenesen, hulla vagyok és ilyen pocsolya részegen nem tudnék megfelelő élvezetet nyújtani neked. Bár ha szeretnél egy alvó részeget itt vagyok, ne kímélj, most úgysem érzem. - tárta szét karjait.
-De én tudok neked élvezetet nyújtani és tuti nem fájna! - ültem fel.
-Ez nagyon kedves, de én meg nem bírok elélvezni ilyen részegen, szóval dőlj csak szépen ide vissza hozzá, majd aludjunk és max holnap rendezzük.
-De van egy pontod, amit el tudok érni, akkor pedig tudsz élvezni. - hajoltam fölé.
-Nem. Próbáltam.
-Húúú! - feküdtem inkább mellé - Tényleg alkohol szagod van.
-Mondtam. - bújt hozzám, míg össze nem értek orraink hegyei.
-Nem baj. Itt vagy... az a lényeg. Nem hagytál el.
-Nem, sosem tudnálak.
-Kedves, de kicsit elhamarkodott kijelentés. - mosolyogtam, bár örültem volna, ha tényleg ez lett volna az igazság.
-Szerintem nem. Mert mi van, ha te vagy nekem rendelve? - kezdett bele abba a szövegbe, amit Hoseok szokott mondani, csak más szemszögből - Mi van, ha mi egymásnak lettünk teremtve? Akkor még a halál sem választhat el, hisz együtt halunk, akkor még engem sem vihetnek a pokolra, hisz az én angyalom vinne magával, akkor sohasem születnék egyedül újjá, hiszen te velem születnél, értünk születnél, hogy ne legyek egyedül idelent és te ne legyél egyedül odafent. Mert szerintem többé nem kell aggódnod a "Mi van, ha?" mondatok miatt, hisz többé nem feltételezés. Már nem csak álom, hanem valóság, már nem kell félned, hogy mi történik azzal a személlyel akit neked rendeltek, mert én sem vélek, mert itt van előttem és neked itt van előtted. Ezúttal nem törik össze a szíved, nem lesz rajta plusz heg, mert nem engedem. Mostantól csak szerelmes lehet a tiéd az enyémbe, mert ha nem.... - sóhajtott - akkor az enyém hasad meg.
-Yoongi! - fogtam arcára - Sohasem szeretett még senkit sem ennyire.
-Akkor jó. Ez megnyugtató. - bújt tenyerembe és már fel sem merült bennem, hogy hazudik. Hiába ivott, ezek őszinte szavak voltak, melyek újra könnyek közé sodortak, de nagyon küzdöttem ellenük, hogy még előtte ne, még ne lásson úgy, mint gyenge hős szerelmes szellem.
-De mi van, ha
-El ne kezd nekem! - háborodott fel - Faszom tele vele. Hoseok is kismilliószor mondta. Felejtsd el! - fordult meg - És ölelj át! Vagy gondolkozhatsz, hogy mi van, ha nem teszed.
-Jó-jó. - mosolyogtam - Értettem, többé nem mondom.
-Ne is merd, mert agyfaszt kapok.
-Jó éjt neked is. - vigyorogtam, amint átkarolva hozzábújtam.
-Álmodj velem.
-Úgy lesz! Mostantól minden éjjel és nappal, csakis veled. De sose kelts fel.
-Nem álom, ne aggódj.
-De.... - kötöttem volna bele, a hozzám méltó mondattal, ám inkább nem tettem - áhh nem. Tudod mit? Hiszek neked.
-Jól teszed. Csak nekem higgy, senki másnak, csak nekem.


(Az iskola kezdetével én is visszatértem. Ugyan nem mindennap fogok írni, de igyekszem 2-3 naponta, ám már nem merek semmit sem ígérni.
Facebook My Music Taste csoport --> LINK (HELPER)
iKON kampány --> LINK
FTIsland kampány --> LINK
BTS kampány --> LINK
Block B kampány --> LINK
Idolater Magazinok --> LINK
Facebook oldalunk --> LINK )