Skiccpausz: Reptér

~Mayu

Rap Monster POV

Mindig is okos voltam, sokan zseninek könyveltek el, bár ezt sosem mondtam volna magamról. Nem voltam az, csak jól tanultam és sokat, ami meg is hozta eredményét. Értékes diplomám lett, majd pedig szinte azonnal kaptam állást, melyet keresnem sem kellett. Már kezdőként is kiemelkedő fizetésem volt, amire rengetegen irigykedtek, ezért megpróbáltak keresztbe tenni, így gyakornoki időm nem bizonyult egy álomnak. Ez sokáig rányomta a bélyegét az életemre, főleg mikor lehetőségem adódott elköltözni otthonról, én pedig éltem is ezzel. Akkor zuhantam életem legmélyebb pontjára, ahol a lelkem egyedül ücsörgött egy hatalmas Világ nevezetű szoba sarkában, ami tömve volt arctalan emberekkel, kiknek mindenük megvolt. Akkor én irigykedtem, mert azt láttam, hogy csupán én érek haza üres lakásba mindennap, kelek és fekszek egyedül úgy, mintha ezen sohase lehetne már változtatni. Ám akkor találkoztam vele, a megmentőmmel, bár nem úgy gondoltam rá, mint páromra. Egyszerűen csak egy idol volt a tévében, viszont kitűnt a többi közül. Nem félt felszólalni olyanért, amiben ő hitt. Szembeszállt a megszokott normával, még ha ez sokaknak szúrta is a szemét, ő nem félt. Bátran ragadta meg az új témát, mely tabu problémaként gyötört minden fiatalt. Soha nem látott elszántsággal állt ki gondolatai mellett és nem kívánt beolvadni, ez pedig nagyon tetszett. Különleges, félelmet nem ismerő személynek bizonyult, én pedig fanboynak. Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd rajongani fogok egy idolért, de ő felforgatta az életemet és sajnos ennél is többet tett. Elvette az eszemet, majd fel sem tűnt, de már a szívem is az övé volt. Egyszerűen egész nap őt hallgattam, lassan minden albumját megszereztem az összes létező fancuccal együtt akár csak a tinik. Teljesen megőrjített, el sem hittem, észre sem vettem, csak mikor életemben először találkoztam vele tök véletlenül. Emlékszem metróztam, mert a tömeg mindig gyorsabb volt és így legalább emberek között voltam, még ha soha nem is szóltak hozzám, de nem egyedül kellett addig se töltenem időmet. Egyik nap pedig kivételesen napközben utaztam, mikor nem volt akkora nyomor semmin sem, az egyik megállóban pedig felszállt ő, amitől leesett az állam. Nem hittem szememnek, hogy minden nélkül, mint egy normális, hétköznapi lélek jár az utcán és utazik a metrón. Számomra ez volt akkori életem legszebb pillanata, amivel kezdenem kellett valamit, nem szabadott csak úgy elengednem, ezért próbáltam összeszedni férfiasságom, amit sajnos fanboy felem tökéletesen elnyomott, de nem érdekelt. Legalább egy autogramot muszáj volt kérnem bár tudtam, sokan zaklatták, amit nem szeretett, ám akkor sem hagyhattam ki a lehetőséget, így odamentem hozzá. Telefonját nyomkodta, zenét hallgatott, de észrevett, feltűntem neki és érdeklődve emelte tekintetét rám. Habogtam, alig tudtam megszólalni, ellentétben vele, aki ennyiből rájött mit is akarok, viszont egy papír vagy toll sem volt egyikünknél sem, így reménytelennek bizonyult kívánságom. Ám ő nem hagyta ennyiben. Annak ellenére, hogy utálta, ha az utcán leszólítják, velem feltűnően kedves volt és végül sokkal értékesebb dolgot kaptam egy aláírásnál. Közös képet. Csak én és ő, a megmentőm, kinek zenéje az, ami átsegített kemény mindennapjaimon.

Aztán aznap már negyedszerre is meglepett, mikor elkezdett velem beszélgetni. Csupa hétköznapi dolgok érdekelték, végül pedig el is felejtettünk leszállni. Azt hiszem, megörültem nem csak konkrétan neki, hanem hogy valakit érdekelt, mi van velem. Ő kíváncsi volt, azt akarta, meséljek mindenről. A munkámról, a családomról, barátaimról, akik szintén annyit dolgoztak, mint én, így nem volt túl sok alkalmam találkozni velük, és mindenről, ami egy szerinte normál ember életében mindennapi. Elképesztő élmény volt, amint ő faggatott engem, mintha a rajongóm lenne és csillogó szemekkel hallgatott. Mikor a végállomásra értünk már nem is úgy néztem rá elsősorban, mint egy hírességre, hanem mint egy ismerősre. Feledhetetlen találkozás volt számomra, azóta pedig sok idő eltelt, de még ma is tisztán emlékszem mindenre. Hogyan is feledhetném el, hiszen azóta legjobb barátom és annál is több. Megannyiszor meglepett ismeretségünk ideje alatt, de akkor a legjobban, mikor egy nap rengeteget ittunk. Ő leterhelt volt a munkája miatt, én pedig sorozatos borzalmas napjaim után a legszörnyűbbet éltem meg akkor, így muszáj volt kicsit alkoholizálnunk. Csak fogyott az üvegből, míg nála fetrengtünk lakásában és panaszkodtunk, hogy mennyire szar az élet. Versenyeztünk, kinek rosszabb, így persze a nők is előjöttek. Melyikünknek, mikor volt utoljára dolga velük. Hát ilyen téren úgy tűnt, én fogok győzedelmeskedni, mert ő még ha fizetett is nekik, de volt lehetősége mindenre, nekem viszont nem. Nem akartam pénzért, időm meg egy percnyi se volt csajozni, így ez esélytelennek bizonyult. A szex már lassan nem is érdekelt, mert jobban hiányzott valaki érintése. Túl sok időt töltöttem magányomban, ezért felértékelődött a legapróbb gesztus is. Ahogy pedig erről panaszkodtam ő csak hallgatott. Az én nullára redukálódott testi kontaktusaim hozták meg ezt a győzelmemet a "Kinek szarabb?" versenyben, ezzel pedig nem akart vitatkozni. Szerintem megsajnált, ugyanis míg bambultam ki a fejemből a semmibe és magyaráztam ő felkelt, odajött, meghúzta hajam, majd ledugta nyelvét torkomon, amitől természetesen elakadt szavam. Nem számítottam rá, de nem tudtam haragudni, mert végre valaki önként ért hozzám, még ha az egy férfi is volt, aki éppen olyat tett, amit nem szabadott volna. Testem valahogy boldogan fogadta, örült neki, hálás volt a törődésért és nem voltam képes ellenkezni. Elmerült bennem, én pedig imádtam, ahogyan mozgatta nyelvét. Profi volt látszott, hogy rendesen gyakorolt velem ellentétben, mert én, mint egy tini bénáztam, akárcsak a kezdők. De ettől még élveztem és vágytam rá, alig akartam elengedni, ám már az első pillanatban biztossá vált, nem én irányítok. Végig uralkodott rajtam, mikor pedig lassan elvált tőlem esélyem sem volt visszatartani. Azt mondta, azért kaptam, mert megsajnált és nem szeretné ha ennyire egyedül lennék, ezért szerezni fog nekem egy nőt, de valahogy ezzel pont ellenkező hatást ért el, önmagam meglepetésére is, mint amit szeretett volna. Kicsit megrepedt a szívem mondatára és nem értettem miért. Csak akkor vált világossá, ahogyan egyre több nap telt el az eset után. Valahogy jobban érdekelt mi van vele, még többet akartam róla tudni, habár fogalmam sem volt, ennél hova többet, mert mindennap végig chateltünk addig is, de utána főleg. A két év alatt, míg csak barátok voltunk, a fanboy felem megpihent, aludt egyet, szundizott. Nem úgy néztem rá, mint találkozásunk előtt, ám amikor meglépte azt, amit... levett a lábamról és nem is tudtam róla. Nem bírtam hova tenni felélénkült rajongásom iránta, fogalmam sem volt, hogy mi az amit érzek, ám mindig mikor lányokról mesélt nekem érdekes érzés öntött el. Azt hiszem féltékeny voltam, amin nem segített az sem, hogy a fanklubokban olvasgattam a tinik kommentjeit. A hülyébbnél hülyébb, idegesítőbb beceneveket, amiket rendszeresen tudattam is vele, ő pedig csak nevetett rajtuk, ám engem zavart, nagyon. Ő jókat mosolygott, én meg morgolódtam, de szerencsémre, nem láthatta. Feltűnt volna neki, ami nekem is leesett hamarosan. Belezúgtam. Én, egy férfi, aki undorodott az ilyesmitől, ellenezte is, halálosan belehabarodott a barátjába, kinél esélye sem volt. Gyönyörű.

Mikor ezt felfogtam akkor beletörődtem, egyedül voltam és ezután is egyedül leszek. Ő nem volt meleg sőt, a stresszes munkája miatt szinte minden második nap volt is partnere levezetni a feszültséget. Benne szerintem nem is hagyott olyan mély nyomot az a csók, ami teljesen felforgatta szívemet, ez pedig eszeveszettül fájt. Habár kegyetlen kínszenvedés volt mellette lenni, mikor ő csak barátként kezelt, elhagyni halálos döntés lett volna. Ha már nem lehettem vele úgy, ahogyan szerettem volna, akkor legalább, mint haverja próbáltam védeni, támasza lenni, segítőjévé válni, mert akkor éreztem, kellek neki, még ha csak barátként is, de szüksége volt rám. Ám csupán két hónapig hagyott szenvedni, addig fel sem hozta a történteket, nem lépett semmit, pedig találkoztunk sokszor, viszont utána... újra hatalmasat dobbant szívem.
Filmeztünk nála, nem reménykedtem semmiben, a mozi elterelte figyelmemet, meg beszélgetésünk is, majd elmentem a mosdóba egy kis szünet alkalmával. Mikor visszaértem, magához hívott. Nem tudtam, mit szeretne, még csak eszembe sem jutott olyan, ő viszont odaállított elé, elkapta csuklóimat és lehúzott. Szinte ráestem, de nem zavartatta magát, pedig szidtam is rendesen, de ő akkor is mással foglalkozott. Erősen fogott államra és megcsókolt. Annyira jól esett, olyan boldog voltam, elmondani sem tudom. Pillangók repdestek gyomromban, a világ beszűkült, amiben csak mi ketten léteztünk és az idő lelassult. Csupán ő volt ott velem, kinek minden mozgását figyeltem, követtem, mialatt imádkoztam, hogy sohase érjen véget a pillanat. De semmi sem tart örökké. Elengedett, megfosztott ajkaitól, puha nyelvétől, melyet másodszorra érezhettem, majd dermedten pislogtunk egymás szemeibe pár pillanatig, én meg csak pirultam. A hülyének is feltűnt csókomból, hogy beleszerettem, vágytam rá, így neki is világossá vált. Féltem, mit fog majd mondani, hogyan reagál, de csak nézett. Viszont én egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, ezért gondoltam felkelek legalább róla és utána kezdek magyarázkodni, ám mikor mozdulni szerettem volna, nem engedett. Inkább ölébe vont, kényelmesebb helyzetbe kényszerített, közben nem eresztette tekintetem. Végül ott ültem, ő átkarolta derekamat és vártam. Vártam, hogy történjen valami, az idő pedig csak telt. Próbáltam összeszedni bátorságomat, majd megszólaltam, de lepisszegett. Belém fojtotta a szót és elmosolyodott. Azt hittem ott helyben elsüllyedek zavaromban, ám pár pillanattal később újra megcsókolt. Lágyan, lassan, szerelmesen. Visszahunytam szemeimet és élveztem törődését, figyelmét, amire annyira vágytam. Megkaptam, akkor csak az enyém volt, az én párom, de nem hittem, hogy az is marad onnantól kezdve. Abban a pillanatban megváltozott kapcsolatunk. Szintet léptünk és bár sosem ismertük el, de összejöttünk. Ő többé nem mesélt egyetlen nőről sem, csak beszélgettünk ahogyan addig, viszont mikor találkoztunk és senki sem látott, nyelveink összefonódtam. Olyankor egy szót sem szóltunk. Lassan fejlődtünk, haladtunk a soha be nem vallott kapcsolatunkban és egyre több időt töltöttünk együtt, még ha az annyiból állt csak, hogy befeküdt mellém az ágyba, mikor már javában aludtam, akkor is együtt voltunk. Sokszor fordult elő, hogy későn érkezett és jóval korábban ment, mint ahogyan én keltem, de nem érdekelt. Velem volt, én pedig vele, ott feküdt mellettem és nem más ágyában rótta a köröket. Imádtam őt, szerettem, bár sosem mondtam ki, ám ezzel nem voltam egyedül. Az ő száját sem hagyta el az a bizonyos szó, valahogy pedig nem is hiányoltam, mert éreztette velem és én is vele, hogy már ő az életem, én meg az övé. Egy évig szinte mindennap találkoztunk, összejártunk, egymásnál aludtunk, lassan haladtunk előre, bár valami sohasem történt meg. Nem feküdtünk le. Valahogy a csók elég volt, kivéve szabadnapjainkon, amikor órákig ülhettem ölében, feküdhettem alatta, míg ő felfalt engem, de nem vetkőztetett le. Szerintem akarta, vágyott rám, sokszor pedig én is rá, de sosem léptük meg egy éven keresztül azt a bizonyosat mindaddig, amíg fájdalmas hírt nem kaptam.

Munkámra kihatott szerelmünk és boldogságom miatt jobban teljesítettem, ezért pedig ki akartak küldeni egy évre Kínába, hogy az ottani telepet is kicsit felhúzzam. Szerettem volna azt mondani, hogy köszi, ez nekem most nem pálya, de nem tehettem meg. Kötelező volt, vagy kirúgnak, így közölnöm kellett vele is. El kellett hagynom egy évre és nagyon féltem, hogy mi lesz belőle. Azt hittem elvesztem, ha elmegyek. Bár biztos meg fogjuk próbálni, de nem fogjuk kibírni egy teljes évig egymás nélkül, hiszen eddig egy napot sem töltöttünk a másik érintése, szavai, pillantásai hiányában, külön. Emlékszem, nagyon szomorú volt, viszont neki meg sem fordult a fejében, hogy ezzel vége. Azonnal a koncertjeivel jött, a turnékkal és díjkiosztókkal, amik Kínában szoktak lenni, a hatalmas rajongói táborával, ami annyira hívogatta őt mindig és mivel most már eggyel több oka lett odamenni, így fontolóra vette, hogy betervez majd egy csak kínai turnét. Ám hiába az ötletelés, akkor is el kellett válnunk hosszú időre. Az utolsó éjszakát együtt töltöttük természetesen és ahogy szokott, úgy ezúttal is meglepett. Megtettük. Csókolózásunk alatt lassan vetkőztetni kezdett, ami fel sem tűnt míg le nem döntött és lábaim közé nem helyezkedett. Gyengéd volt, figyelmes, érzéki, törődő más, mint addig. Félt szerintem, hogy mi lesz, hogyan viselem majd, meddig engedem el, de eszem ágában sem volt leállítani. Csak biztattam minden lehetséges módon, mert őt akartam az utolsó esténken, amit még együtt tölthettünk. Csodálatos volt akárcsak első csókunk. Nem léteztek szavak az érzésre, mikor végre egyesültünk, lelkeink teljesen összeolvadtak és végleg megszűnt a te és én, mert MI lettünk. Csak MI és a Világ, mely ellenünk küzdött, szerelmünk ellen, de abba az estébe nem volt beleszólása senkinek. Szerettük egymást, aminek hangot is adtunk, majd a legalkalmatlanabb pillanatban próbált maradásra bírni és kezdeményezett csevegést. Nem is értettem, hogyan képzelte, hiszen gondolkodni sem tudtam. Ott nyüstölt mondatokkal, tettekkel, miközben én csak nyögtem és egy-egy szót préseltem ki ajkaim közül. Nem maradhattam, nem volt választásom, de ő erősködött mindaddig, amíg le nem zártam a vitát egyetlen szóval. A Szóval, amit sosem mondtunk ki addig a pillanatig, aminek hallatára megállt egy röpke másodpercre, mert ledöbbent, ám utána folytatta, viszont már csendben. Nem mondott semmit, csak szeretkeztünk, bár szívem kezdett kettéhasadni, hogy nem kapok viszonzást, ettől még élveztem, amit velem tett. Olyan helyen kényeztetett, amitől abban a pillanatban nem tűnt túl fontosnak, hogy nem szólt egy szót sem, de valószínűleg az ő lelkét is nyomta már, mert mikor elérte, hogy megfeszüljön minden izmom, elakadjon lélegzetem és az ő nevét lehelve a szobába érjem el azt a különleges gyönyört, melyet azelőtt még soha, akkor látta ideálisnak a pillanatot és ő is kimondta. Szeretett, aminek végre hangot is adott, én pedig nem hittem fülemnek. Tényleg fontos voltam neki, akkor teljesen biztos lettem ebben.

Azon az estén egyikünk sem aludt. Csak öleltük egymást, újra és újra eggyé váltunk, kapcsolatunk pedig még erősebb lett, ha lehetett. De felkelt a Nap, nekem pedig mennem kellet. Egy évre el, távol tőle, amitől szívem szakadt meg. Alig bírtam ki estig, a hotelszobámig, hogy ne sírjak. Zokogtam, mintha meghalt volna valakim és vigasztalhatatlan voltam. Hiányzott, a tudat pedig, hogy jó ideig még nem láthatom, csak rontott mindenen. Hiába jött koncertekre és díjátadókra, alig találkoztunk akkor is. Hol őt nem engedték el, hol nekem kellett dolgozni, így az egy év alatt csupán alig ha kétszer érhettünk egymáshoz. Mindkettőnket megviselte a hosszú magány, ami teljesítményünkön is meglátszott, bár szomorú szerelmes számait falta a nép, velem nem mindig voltak elégedettek, ám így is sokat segítettem a kinti helyünkön. A napok gyötrelmesen lassan teltek és nagyon szenvedtünk. Nem is tudom, hányszor hívtuk fel egymást zokogva, órát nem ismerve, hogy mennyire hiányzik a másik, hogy nem bírjuk tovább egymás nélkül és elég volt a hülye hűségi próbából, üljünk repülőre és találkozzunk, ám ez sohasem történt meg. Csak sírtunk egymásnak sokszor órákat, míg el nem fáradtunk és be nem aludt valamelyikünk. Iszonyatosan szenvedtünk napról napra, de amint már látszott a vége, mindketten kezdtünk megváltozni. Mint a kisgyerekek várva a karácsonyi ajándékot, úgy izgultunk az utolsó héten. Mintha sohasem láttuk volna egymást, csodát készülnénk átélni, annyira boldogak voltunk. Én rohantam, utam alatt pedig akármennyire is kényelmes volt a repülő ülése, nem bírtam aludni. Csak rá tudtam gondolni, hogy otthon van és rám vár. Azt terveztem, majd az első taxit elkapom, azzal rohanok hozzá, hisz beszéltem managerével, a dromjában volt, engem várt és nem szerettem volna húzni az időt. Így végig ezen pörögtem. Türelmesek voltunk, kibírtuk nagy szenvedések árán, sikerült. Együtt maradtunk az egy év különélés után is és ez mindent bizonyított. Úgy éreztem, nincs ami elválasszon tőle és soha nem is lesz, ezt pedig azonnal tudatni akartam vele, amint letettem lábamat hazám földjén újra.

Kapkodtam, hogy meglegyen a csomagom, a kiadónál azonban rengetegen voltak, én pedig nem láttam saját cuccomat a szalagon, hiába figyeltem. Pedig úgy siettem volna, egy szabad perc sem állt a rendelkezésemre, erre még azzal kellett bajlódnom, hogy az emberhordán átverekedjem magam és megkeressem bőröndömet, ám mint kiderült, feleslegesen tettem. Ott volt, kijött elém, én pedig csak akkor láttam meg, mikor az én táskámat emelte le. Értem jött, biztos voltam benne és mikor földet értek a súlyos csomag kerekei felpillantott. Engem keresett, de hamar rám lelt, hiszen nem bírtam levenni róla tekintetemet. Olyan rég láttam, szinte nem is emlékeztem már, hogy milyen jóképű, szép kiállású ember, ezért nem tudtam nem őt nézni. Aztán rám mosolygott, egyenesen a szemembe, de olyan széles vigyorral, amit addig sohasem láttam arcán, majd szinte rohanva indult felém, én pedig felé. Meg kellett kerülnünk a fránya csomagkiadót, meg az a temérdeknyi embert, de nem érdekelt. Érte bármit főleg, mert kijött értem. Felvállalt annak ellenére is, hogy sohasem mondott senkinek semmit a magánéletéről és mi sem mutatkoztunk úgy együtt hírneve miatt, ami most egyáltalán nem érdekelte. Akkor akarta tudatni a világgal, hogy kit is szeret, hogy kihez is tartozik, ki az ő párja, akit nem vehetnek el tőle, ettől pedig könnybe lábadtak szemeim utam alatt. Nem jelentett be semmit, még annyit sem, hogy nincs egyedül. Inkább kijött az elé a rengeteg ember elé, akik nap mint nap nyomában voltak, leszólították és autogramot kértek, hogy engem üdvözölve kerüljön majd az újságokba közös képünk, miszerint együtt vagyunk. Én nem akartam lebuktatni. Mikor megláttam is az volt az első gondoltam, hogy mi a fenéért jött ki értem, hiszen így most nem érhetünk egymáshoz még jóóóóó hosszú ideig, ami életünk legnagyobb kínzása lesz, ám amint megindult tudtam, már nem érdekli. Nem akart tovább titkolni és ettől szinte szárnyra kaptam.
-Yoongi! - öleltem azonnal magamhoz, szorítottam, mintha bármelyik percben elveszíthetném, miközben sírni kezdtem - Úgy hiányoztál! - bújtattam el arcom.
-Nam! - karolt át ő is rögtön - Istenem! - nem tudott többet mondani, de hallottam, ő sem bírja könnyek nélkül.
Csak álltunk ott összegabalyodva percekig és nem mozdultunk, nem szóltunk semmit. Annyira hiányoztunk egymásnak, olyan sokáig voltam távol, hogy nem bírtam elengedni. Nem ment, pedig lassan már hallottam a fényképezőket, amint körbeálltak minket rajongói, de nem. Nem engedtem és ő sem engem. Picit sem lazultak karjaink, mert féltünk, hogyha megtesszük, akkor valamelyikünk megint eltűnik. Gyermeki félelem volt ugyan, de eluralkodott rajtunk. Nem szerettük volna újra átélni azt az egy évet ami alatt oly sokat kínlódtunk, küzdöttünk egymásért, ezért csak öleltük a másikat, míg egy kéz hozzánk nem ért. A managere volt az, ki átvergődte magát a körülöttünk kialakult hatalmas tömegen, hogy lassan indulásra bírjon minket, de nem járt sikerrel, hiába győzködött. Csak egy dolgot ért el. Yoongi enyhült, hogy rám nézhessen és szólhasson.
-Olyan régóta szerettem volna már megtenni ezt. - akadt össze tekintetünk.
Egyik kezével megfogta államat, majd szokásához híven meglepett. Megcsókolt ott, a reptéren, annyi ember előtt, annyi kamera láttára minden előzetes bejelentés nélkül, ezen pedig le is döbbent a tömeg. Hallottam, hogy nem hiszik el amit látnak, akárcsak én. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hirtelen fog felvállalni, de megetette és nem ellenkeztem. Csókunk, mint a második, ami mégis az első volt, mert akkor éreztem már, szerelmesen szeretem, ezt pedig elérte ott, legnagyobb fanjai előtt is. Eltüntette a világot, csak mi ketten maradtunk, ám ez sem volt igaz. Az alatt az egy év alatt ugyan én és ő léteztünk, de ezt ennyivel megváltoztatta, akárcsak azon az utolsó estén. Két félből újra egyet teremtett, ami már annyira hiányzott, amiért lelkem könyörgött mind a háromszázhatvanöt napon keresztül, szenvedett és sírt magányában, míg türelmesen várt. Kivárt és elérte azt, amire annyira áhítozott. Az én-ből és ő-ből az lett, ami annyira hiányzott és éltet.

MI

"Platón szerint a teremtés kezdetekor az ember nem olyan volt, mint ma.

Nem léteztek férfiak és nők, csak egyféle lény létezett: alacsony volt, egy teste volt és egy nyaka, de a fején két arc volt, az egyik előre nézett, a másik meg hátra.
Mintha két teremtményt összeragasztottak volna a hátuknál fogva.
Ennek a lénynek két neme volt, négy lába és négy karja.
De a görög istenek féltékenyek voltak, mert látták, hogy egy négy karú lény sokkal többet tud dolgozni, hogy a két arc mindig mindent lát, ezért nem lehet rajta ütni, a négy láb pedig sokáig tud gyalogolni, vagy egyszerűen talpon maradni.
És ami a legveszélyesebb: egy ilyen kétnemű lénynek nincs szüksége másra, csak hogy szaporodni tudjon. 

Akkor azt mondta Zeusz, az Olümposz legnagyobb ura:
“Tudom, mit lehetne csinálni ezekkel a halandókkal, hogy ne legyenek olyan erősek.”

És egy villámmal kettéhasította őket, megteremtvén ezzel a férfit és a nőt.
Ez jelentősen megnövelte a föld népességét, de ezzel egyidejűleg nagyon meg is gyöngítette a lakóit.
Mert most mindenkinek újra meg kellett keresnie az elveszített másik felét, hogy átölelhessék egymást, és ebben az ölelésben visszanyerhessék régi erejüket, hogy ellen tudjanak állni a támadásnak, hogy újra bírják a hosszú menetelést, a fárasztó munkát."