J-Hope&Gayoon 1. rész

Újabb rövid sztorival jelentkezünk, ezúttal pedig a J-Hope fanok ujjonghatnak. Nem tudom, hogy milyen hosszú lesz, de szeretnénk tartani a szokásos mennyiséget. Itt a BTS megint csak nem, mint banda jelenik meg, ám minden tagot igyekszünk szerepeltetni.
A rövid sztori alapja az I Need U-ban felbukkanó szerepe J-Hopenak, ám csak egy kis részlet. Viszont nem kell aggódni! Nálam nincs szomorú történet, szóval lehet, hogy szomorúan indul, de ne essetek pánikba.
Jó szórakozást!

J-Hope POV

Mért kellett Gayoonnak ezt tennie? Olyan kedves voltam hozzá, lestem minden mozdulatát, teljesítettem minden kérését és mindig ott voltam, ha kellettem. Mégis, mért kapom akkor én ezt? Elhagyott egy másik férfiért, ráadásul mindezt a fiúktól kellett megtudnom, amikor pedig kérdőre vontam, az arcomba vágta, hogy csak a pénzem kellett. Pedig...... én annyira szerettem. Nem akarom, hogy bárki is felhozza ezt nekem....... valahogy el kell bújnom ez elől.
Elmélkedtem a fürdőszobában, miközben saját képemet bámultam a tükörben. Túl régóta voltuk együtt Gayoonnal ahhoz, hogy amit tett el tudjam viselni. Jobbnak láttam elfutni a gondok elől, így a szüleim gyógyszereiből annyit vettem be, amennyit csak tudtam, majd gyorsan elmentem otthonról. Nem akartam ott összeesni életem utolsó perceiben, ezért inkább a városba indultam. Úgy terveztem, hogy majd a hídon fogok időzni, mert ott úgyis kevés ember van, nem fogok zavarni senkit, így lábaim a lehető leggyorsabb tempóban vittek a bizonyos hely felé. Igyekeztem elérni oda, mielőtt még beütnének a szerek. Csak loholtam a városban az embereket kerülgetve, ám egyre rosszabbul kezdtem érezni magam. Már tudtam, hogy nem fogok felérni a hídra, így csak egy sikátorba szerettem volna beérni, de minden ellenem dolgozott.

Egy piros lámpánál álltam és reménykedtem, hogy még átérek majd a túloldalra, ha szabad utat kapunk. Alig láttam már ki a fejemből, majd ahogy lehetett, leléptem az úttestre. Már nem volt erőm kikerülni az embereket, így szinte mindenkinek neki mentem, de még tudtam tartani irányomat. Nem is tudom már ki volt az utolsó akiben elakadtam. Csak arra emlékszek, hogy ő sem figyelt és kivertem kezéből telefonját, mire üvöltözni kezdett velem, de amint a földre érkeztem hangja inkább hisztérikusba csapott át. Még éreztem, amint hátamra fordít, majd megpróbál felrázni, de már semmi erőm sem volt. Feladtam a küzdelmet még otthon, mikor bevettem minden gyógyszert, ami csak a kezembe akadt. Nem volt kedvem élni az után a csalódás után, mit át kellett élnem. Annyi év után, végül csak kiderült, hogy mennyit érek. Semmit......

Sok mindent "álmodtam" úgymond, míg azt hittem halott vagyok. Rengetegszer megfordult fejemben Gayoon, de sohasem akart visszajönni hozzám. Hiába küzdöttem, tettem meg mindent, még saját képzeletemben sem kellettem neki. Ám nem csak róla álmodtam. Volt még egy hang, egy másik lány, kinek arcát nem láttam, csak hajának színére emlékeztem. Gyönyörű fekete volt és tulaja engem szólongatott. Később azonban már másról is mesélt nekem. Hétköznapi dolgokról álmodtam vele kapcsolatban. Arról, hogy virágokat vásárol, boltban sétálgat és öregembereknek segít. Igazán kedves lány volt, de valahogy nem állt össze a kép. Néha meghallottam Gayoon nevét és a lány átváltozott, viszont..... csak a külseje és csupán egy rövid időre. Nem értettem, miért van ez, így arra fogtam, hogy az elmém szeretné, ha Gayoon ilyen lenne. Biztosan ez volt az oka, más nem lehetett.
Egyszer azonban, mikor újra vele álmodtam, ám ezúttal az exemmel és nem a kedves énjével, feldühített bunkósága. Nem tűrtem már úgy, ahogy azelőtt, így én küldtem el melegebb éghajlatra, ami nagy megkönnyebbülést nyújtott lelkemnek, majd egy ajtócsapódást hallottam, mire felriadtam.

Először a fehér sablonos plafont pillantottam meg, majd lassan körbenéztem. Egy kórházi szobában feküdtem, viszont tök egyedül. A másik két ágy üresen állt és senki sem volt éppen bent nálam sem. Ám valaki járhatott hozzám a szüleimen kívül is, mert abban biztos voltam, hogy a lufikat nem ők hozták nekem. A nagy csokor mellett pedig díszelgett még egy kisebb, szerényebb is, szóval tuti, hogy még valaki bejárt hozzám. A fiúk nem lehettek, mert ők biztos nem hoztak volna virágot így ötletem sem volt, hogy ki lehet az.
-Kisasszony, ma is hozott csokrot? - hallottam egy kérdést a folyosón visszhangzani.
-Igen, mért? - válaszolt egy lány.
-Akkor keresek új vázát önnek.
-Ó, rendben, köszönöm. - majd hallottam a hang tulajdonosának lépteit, ahogy közeledett.
Viszont amint belépett a nyitott ajtón megtorpant. Csak pislogtunk egymásra, mert nekem kicsit sem volt ismerős.
-Segíthetek? - kezdtem én a csevejt.
-Öhmm..... nem. Én csak. - esett zavarba - Ezt... ezt neked hoztam. - nyújtotta felém a csokrot.
-Nekem?
-Igen. Hogy...... jobban legyél. Izé.... ümm.... hogy vagy? - lépett beljebb és birizgálni kezdte a csokor papírját.
-Jobban. De te kivagy?
-Hát ez egy vicces és bonyolult történet. - nézett a földre - Mikor keltél?
-Nagyjából most.
-Ohh. Akkor még.... senki sem tudja, hogy magadhoz tértél?
-Nemigazán. De hogy hívnak? Mért jársz hozzám? Te hoztad a lufikat is?
-I-igen.......
-Igennek hívnak?
-Igen. Nem! Izé!
-Itt a plusz váza. - jelent meg egy nővér - Óóó! Miszter Jung, felébredt? - mosolygott rám.
-Igen. - kezdtem vele beszélgetni, amint átadta a vázát a lánynak majd közelebb lépett hozzám, hogy jobban szemügyre vegyen.
-Máris szólok a doktor úrnak, majd ő megvizsgálja magát. Minden rendben egyébként, semmije sem fáj, nincs rosszul?
-Kicsit fáradt vagyok, de egyébként semmi bajom.
-Ez remek. Akkor szólok is az orvosának. - lépett ki az ajtón.
A lány szótlanul állt tovább és kerülte tekintetemet, majd egy kínos csend után megmozdult. A vázába rakta a csokrot, amit nekem hozott, én pedig tovább faggattam.
-Szóval, hogy hívnak?
-Hát öhmm... - igazgatta a virágokat - Ezen meg fogsz lepődni és ebből fakad minden félreértés, amivel majd szembesülni fogsz. Anyudékkal még mindig nem találkoztam, így itt még mindig áll a bál emiatt. - hallgatott el.
-És el is mondod, hogy hívnak, vagy ki kell találnom?
-Hát akkor - fordult felém és végre rám nézett - Im Gayoon vagyok. - hajolt meg.
-M-m-mi? Tessék? Szórakozol velem?
-Nem, én esküszöm nem szívatlak. - hátrált - Tényleg ez a nevem és hidd el, én próbáltam elmondani, hogy nem az vagyok akinek hisznek, de nem futottam össze a szüleiddel, hogy igazolják, amit mondok.
-Na mi van? Nem értek semmit.
-Szóval az a helyzet, hogy én kaptalak el mikor összeestél a zebra közepén. - ült az ágyam szélére - Kiverted a kezemből a mobilomat, ami nagyon feldühített, de te viszont nem keltél fel a földről, így el is felejtettem azt. Nem reagáltál semmire, én pedig nagyon aggódtam. Pár felnőtt segített téged elvinni a járdára és hívtak mentőt, ami elég hamar ki is ért. Aztán az én nevemet kezdted ismételgetni, amitől a hideg rázott, hisz honnan tudhattad volna. Persze ettől kezdve úgy kezeltek, mintha ismernélek és mindent tőlem kérdezgettek, de semmire sem tudtam válaszolni, ellenkezésemet pedig meg sem hallották, hogy én bizony nem ismerlek. A kórházba érve engem leültettek a váróban, majd felhívták a szüleidet. Csak azt láttam, amint elviharzottak, mert nem volt bátorságom megszólítani őket, ráadásul rohannom is kellett tovább. Legközelebb pedig mikor bejöttem, hogy meglátogassalak furcsán kezeltek. Aztán lassan rájöttem, hogy azt hiszik, hogy a barátnőd vagyok. Pedig én mondtam, hogy nem, de senki sem hallgatott rám. Szóval a dokik azt hiszik a csajod vagyok, a szüleid meg azt, hogy az jár be hozzád. - fejezte be meséjét, én pedig próbáltam felfogni azt, amit mesélt.
-Szóval.... te kaptál el.
-Igen.
-És veled hoztak be.
-Igen. - bólogatott.
-És most azt hiszik, hogy te vagy a barátnőm, akinek a nevét ismételgettem.
-Igen. De csak a dokik.
-Fasza. - bámultam újra a plafonra.
-Jah - tartott egy kis szünetet majd folytatta - Akkor én megyek is. A doki lassan itt lesz, meg a szüleid is. Jobbulást, és többet ne tegyél ilyet magaddal. Bárki is az a lány, nem ér ennyit.
-Elmész? - pillantottam újra rá.
-Igen.
-Ne! - kaptam el kezét. Valamiért nagyon kétségbeestem, hogy itt akar hagyni, pedig alig ismertem.
-Mért? - lepődött meg.
-Nem tudom. - grimaszoltam a hülye válaszomra - Csak..... maradj.
-De most ki fog derülni a félreértés. A szüleid utálni fognak, hogy hazudtam, pedig nem is tettem azt.
-Majd megoldom. De ne menj el! - láttam arcán, hogy nem igazán tetszik neki az, amit kérek tőle.
-Ahhhj. Túl kedves vagyok. Jó! Maradok. - törődött bele, hogy talán tényleg letámadják majd.
-Ne aggódj. Megoldom.
-Miszter Jung! - jelent meg a doki, nyomában az ápolóval, aki az előbb járt bent - Hogy vagyunk? - kérdezte és hozzám lépett, én pedig elengedtem Gayoon kezét.
-Fáradtan.
-Nem csodálom. Amennyi gyógyszert bevett, csoda, hogy életben van. A májának nem tett jót. - kezdett vizsgálgatni és a papírokat nézegette - Mondjuk más szervének sem. De a pihenés jót tett.
-Mennyit pihentem?
-Öt napja alszik. Már azt hittük nem fog felkelni. - nézett rám a papírokból - De most már nem aggódunk. Magához tért és elég jól érzi magát. A papírja is szépek már, viszont akkor is bent kell maradnia még pár napot.
-Rendben.
-A szüleit értesítettük, hogy felébredt. Ha bármire szüksége van, az ágy szélén van a nővérhívó. A középső gomb az. De persze, a barátnője lehet többet tud néha tenni, mint mi. - mosolygott.
-Én nem - szólt volna Gayoon, de félbeszakítottam.
-Az megeshet. - mire rám nézett és elfogadta, hogy nem fogunk senkit sem felvilágosítani a félreértésről.
-Nos akkor mi hagyjuk is magát tovább pihenni. Kérem kisasszony, - fordult Gayoon felé - ön se fárassza le túlságosan.
-Rendben.
-Akkor jobbulást. - léptek ki az ajtón majd eltűntek.

-Szóval te mindennap bejöttél hozzám? - tettem fel sokadik kérdésemet, a velem szemben a fotelban ülő Gayoonnak.
-Igen. Hoztam lufit is. - mosolygott.
-Gondoltam, hogy nem más. De mért jártál hozzám ennyit? Nem is ismersz.
-De az én karjaimban estél össze. Aggódtam azért. Attól, hogy nem ismerlek, még te is egy élet vagy. Valakinek pedig nagyon hiányoztál volna, ha otthagylak és kíváncsi voltam. Rád, meg arra, hogy mért tetted ezt.
-Hát ezt nem fogom jobban kifejteni az előbbinél.
-Persze, gondoltam. Nem is várom el. De mért adtad fel ilyen könnyen?
-Ő az életem. Volt az életem. Nincs miért élnem.
-Már mért ne lenne? Tudod milyen érdekes és szép ez a világ? Egyedül meg még izgalmasabb. Nem vagy senkihez se kötve, oda mész ahova csak akarsz.
-Egyedül unalmas.
-Ez nem igaz! És nem vagy egyedül hülye gyerek. - erre kicsit meglepődtem. Idősebb voltam nála, ez kiderült már a korábbi beszélgetésünkből és ledöbbentem, hogy ilyen bátran beszól nekem - Bocsánat. Felidegesítettél. - vette észre magát, majd folytatta - Van családod és vannak barátaid. A csajok jönnek-mennek. Majd lesz valakid, de még korai lenne előre elkötelezned magad.
-Sohasem fogok senkit sem annyira szeretni, mint amennyire őt szerettem. - ejtettem vissza fejemet a párnára és behunytam szemeimet.
-Ezt sosem tudhatod. - sóhajtott.
-Mért vagy ilyen..... kedves velem?
-Eltekintve a beszólásomtól kedves vagyok? - hallottam ahogy közeledik.
-Igen. Mért foglalkozol velem? Nem is ismersz.
-Mondtam már. - ült le az ágyam szélére - A karjaimban estél össze..... azt hiszem ettől kicsit felelősnek érzem magam érted.
-De nem vagy az. Az én életem, az én testem.
-Ahhh! Most megint beszólnék neked. Attól, hogy a tiéd, másnak még hiányoznál. Anyukád nagyon sírna érted. Így is kikészült.
-Nem érdekel. - fordítottam el a fejem, még mindig csukott szemmel.
-Ez kicsit önző hozzáállás, nem gondolod? - de csak vállat rándítottam mondatára - Na majd megmutatom neked a szép világot. Az apró örömöket, amikért érdemes élni.
-Arra kíváncsi leszek. - pillantottam ki az ablakon.
-Hoseok! - hallottam meg édesanyám hangját, majd amint felé fordultam már nyakamban lógott és zokogott.
Apa is követte anyukám példáját. Még sosem láttam sírni, viszont most vigasztalhatatlanul bőgtek mindketten. Húgom is hamar ágyamba mászott, ám ő a másik oldalról támadott, így jobban hozzám fért. Tényleg ennyire rájuk ijesztettem? Lehet, hogy....... nekik valóban hiányoznék.
-Édes kicsi fiam, mért tetted ezt? - simogatta édesanyám fejemet.
-Én csak..... ömmm..... - nem mondhattam el az igazat, hisz éppen hatalmasat akartam hazudni, ami az okot illette - Én csak...... de jól vagyok, ne aggódj.
-Meg ne próbáld még egyszer! - kócolta össze hajamat apukám.
-Nem fogom. - nyugtatgattam őket, de.... sajnos nem gondoltam komolyan.
Hosszú percekbe telt, mire képesek voltak elengedni és picit lenyugodni, hogy tudjunk beszélni. Gayoont teljesen figyelmen kívül hagyták, így én voltam az aki felvezette a dolgokat.
-Anya, apa, emlékeztek Gayoonra?
-Igen. Mondták, hogy jár hozzád, de nem találkoztunk vele. Olyan rég láttam azt a lányt..... nagyon régen. Mért nem hívod végre át? Csak te jársz hozzá.
-Anya, pont erről szeretnék mondani valamit. Két Gayoonom van és..... az, akit ti ismertek már rég nem szeretem. - hazudtam hatalmasat, de most kapóra jött, hogy soha nem akart hozzám jönni, vagy a családommal találkozni - Új barátnőm van, csak nem akartam az orrotokra kötni, hogy az előző elhagyott, viszont mivel ugyan az a nevük, hál'istennek nem volt nehéz ezt kikerülni.
-Tényleg? - lepődtek meg.
-Igen. És amúgy, ha arrébb álltok. - hessegettem őket - Ő ott Im Gayoon. - mutattam rá, és nagyon meg volt lepődve az említett.
-Ohh, de szép vaaaaagy! - indult felé a húgom - De szép fekete a hajad!
A fekete hajú lány! Ő volt az! Fel sem tűnt, pedig ismerős volt a hangja. Nem csakhogy bejárt, de még mesélt is nekem! Valóban, úgy ahogy mondta. Túl kedves.


(Na akkor itt startolunk az első résszel. Ez a sztori kicsit szomorkás lesz, de remélem már sejtitek, hogy Gayoon lesz a vidám fele ennek a sztorinak. Remélem tetszeni fog nektek és sokan követitek majd az eseményeket. Szóóóóval.... Folytatjuk ;D)