The World Of An Artist (Vendég OS Jin & Jimin)

Sziasztok!

Hát ezúttal nem mi írunk nektek, hanem egy vendég. Már sokan ismerhetitek, hiszen van blogja és rendszeresen publikál nektek, de aki még sosem tévedt volna át az oldalára, az most itt belepillanthat egy OneShot munkájába. Hátha megtetszik valakinek a stílusa és elkezdi őt is olvasni. :)
(Továbbra is szívesen fogadunk vendég OS-eket. További tudnivalók, kritériumok: TUDNIVALÓK)


AZ ÍRÓ LINKJEI:

- Blogja(Jinnie Mini's Dreamworld) : Jinnie Mini's Dreamworld
- Facebook oldala(Jinnie Mini's Fanfictions) : Jinnie Mini's Fanfictions
- Wattpad oldala: https://www.wattpad.com/user/JinnieMini

Cím: The World Of An Artist

Páros: JinMin (BTS; Jin x Jimin), utalás szintjén SugaKook

Besorolás: +12

Műfaj: slash, shounen ai, yaoi, romantikus, slice of life, fluff, AU, OOC, iskola élet

Összegzés: Jimin mindig is a festészetnek akart élni, amit meg is valósíthatott, amikor is egy művészeti iskolába ment tovább tanulni. Itt megismerhette azokat a dolgokat, amiket az előtt nem igen tapasztalt zárkózott személyisége okából. Új barátokra lel, akik megtanítják, hogyan legyen nyitottabb, bevállallósabb, valamint szenvedélyének egy újabb lépcsőfokára vezetik. Szinte már tökéletesen alakulnak Jimin körül a dolgok, de ő mégis hiányol valamit. Valamit, ami minden művésznek megadatik legalább egyszer az életben. A saját múzsája!

Az emberek sok mindent szoktak mondani a művészekről. Azokról a személyekről, akik a festékek és színek kusza világába temetkeznek. Számukra egy adott pillanat, adott momentumában nem is létezik más, csak a vászon, a lap, vagy a fal, amire felmázolja a képzeletében lejátszódó jelenetet, esetleg személyt. Az mondják az ilyenekre, hogy nincs ki a négy kereke, vagy álomvilágban él, esetleg megbolondult. Tény, vannak olyanok, akik már-már igen nagy szenvedéllyel űzik azt, amit szeretnek, de ez nem csak a festőművészekre igaz. Mi van az autóversenyzőkkel? Ők a kocsijukban is képesek akár meghalni egy verseny megnyerése érdekében, minden egyes mérkőzést követően. Az életükkel játszanak. Ők nem örültek? Vagy az extrémsportok kedvelői? Magas helyekről ugranak le a mélybe –ami számomra felfoghatatlan, ugyanis tériszonyom van –vagy repülőkből szaltóznak ki. Ők nem őrültek? A művészeket miért skatulyázzák be, csak, mert szeretnének az álmaiknak élni? Megmondom én, miért. Megmondom az igazságot –vagyis, amit annak gondolnak egyesek –ami számomra egyben a legbosszantóbb is. Mert nem keresnek pénzt!

Sok festőművészt igazán a halála után ismert el a nagyérdemű közönség, miközben életében csak kinevették, és kezdőnek titulálták. Tény, hogy nem mindenki ilyen, de a többség inkább volt szegény, mint gazdag, amikor élte a mindennapjait. A festészet, vagy bármely kézműves foglalkozás világa elég ingatag. Sok a tehetség, ezért nehéz kitűnni. Valakinek ez megy, de valaki már a cél vonal előtt fel is adja, és hátra hagyva a szenvedélyét, keres egy olyan munkát, amit a társadalom is elfogathatónak talál. Amit a többség mond, az-az igazság, ugye?

Egész életemben undorodtam az ilyen hozzáállástól. A rendszereket, amik nem, hogy biztattak volna arra, kövessem az álmaimat, hanem inkább alap dolgokat csináltattak velem, mondván, nekünk azt kell tudni, aztán minden kreativitást kiöltek az emberi lélekből, míg nem csak egy üres, dolgozó báb volt, aki újabb hasznot adott a polgárságnak. Ezért is vannak olyan kevesen, akik ténylegesen a művészetek oldalára állnak, hiába vannak most is sokan, az a szám több is lehetne. Amíg kis tipegő vagy, addig bőszen ajánlják neked a jobbnál jobb rajzversenyeket, melyeken díjakat is szerezhetsz magadnak, de amikor eljön az idő, azt mondják neked, hogy mindez semmi. Semmit nem ér önmagában, amit csinálsz, mert a kinti világban csak a kőkemény tényekkel mész valamire. Hát nem!

Én nem voltam hajlandó részt venni ennek a mókuskeréknek az örökké tartó körforgásában. Mert ezt a folyamatot nem lehetett megállítani, de kilépni ki lehetett belőle! Én pedig megtettem!

Az iskolában sohasem voltak igazán barátaim, inkább csak egy-egy alkalmat követően beálltam focizni az osztálytársaimmal, de azt sem azért tettem, mert társaságra vágytam. Engem az érdekelt, miként lehetne megrajzolni azt a pillanatot, amikor a labda nyíl egyenesen betalál a kapuba, miközben a kapus igyekszik kivédeni a gólt, a győztes csapat tagjai pedig összeölelkeznek a hatalmas boldogság miatt, ami körbe lengi őket. Ennek fényében inkább mondanám magamat megfigyelőnek, mint olyan embernek, aki részt is vesz a tevékenységeken. Jobban szerettem megörökíteni a pillanatokat, fontos momentumokat, mint hogy én is részt vegyek azokon. Ezért is volt az, hogy a mai napig nem emlékszem egy csomó iskolástársam nevére, de még a beceneveikre sem. Az osztálytársaimat nem mertem közel két hónapig sehogy sem megszólítani, mert féltem, hogy rossz nevet mondok, de egy valamire rájöttem ez idő alatt. Bár a neveiket nem jegyeztem meg, de máig fel tudom úgy idézni régi intézményembe járó bajtársaim, vagy tanáraim arcát, hogy kép nélkül is tökéletesen meg tudnám rajzolni őket, a legkisebb anyajegyig is akár.

Mivel sohasem játszottam iskolás társaimmal, sokszor voltak olyan pillanataim, amikor csak egy fa mögé elbújva néztem körbe a suli udvarán, és próbáltam memorizálni az engem körülvevő világot, embereket, állatokat és növényeket egyaránt. Még a takarítónkra –de inkább mondanám mindeneseknek –is emlékszem, hiszen mindig az órák közötti szünetekben ment kiüríteni a szemeteszsákban összegyűjtött őszi leveleket. Sok gyerek kigúnyolták, és azt mondta szerencsétlen öregemberre, hogy semmire sem jó, hiszen, akinek ilyen munkája van, az biztos sohasem ért el az életben semmit, és nem is tanult rendesen, így nem vették fel normális munkára. Pedig ez nem igaz!

Annyira sajnáltam azt a kedves idős férfit, hogy egyik nap oda mentem hozzá, és megkérdeztem tőle, hogy miért tűri ezt a bánásmódot, miért nem megy el. Azt válaszolta, hogy az ő döntése volt, mivel mérlegelnie kellett a betegágyban lévő lánya, és az álom munkája között. Mivel a gyermeke ebben a városban élt, nem is tudott volna ingázni közte, és a kilométerekre fekvő otthona között.

- Fontos nekem a lányom egészsége! És hiába tiltakozott az ellen, hogy meglépjem ezt, én meg akartam tenni. Vele szeretnék maradni, amíg csak lehet, és nekem ez bőven elég!

Ez ráébresztett valamire! Hiába, hogy ennek a férfinak a munkája volt az élete, a szenvedélye, csak úgy, mint nekem a rajzolás, festészet, a lánya még ennél is nagyobb helyet foglalt el a szívében. Így képes elviselni, hogy minden nap a lelkébe tipornak, teljesen jogtalanul, mert otthon várja az a személy, akiért ezt csinálja, aki a világot jelenti neki. Nekem nem igazán lehetett eddig ilyen személy az életemben, de szerettem volna ugyanezt átérezni… Csak én inkább a már meglévő álmaimat igyekeztem megvalósítani!

Abban a pillanatban tudtam, hogy amint eljön a továbbtanulásom ideje, és választhatok magamnak másik iskolát, csak olyanba vagyok hajlandó elmenni, ahol tényleg figyelnek az olyanokra, mint amilyen én is vagyok. Nem kellett nekem az, hogy minden egyes órában a fejemhez vágják, ha ezt a tételt nem tanulom meg, akkor semmire nem fogom vinni, közben minden időmet elveszik, amit a festészetnek élhetnék. Mert, hogy ezt csinálták volna!

Bár a szüleim először nem igazán akartak engedni abból, hogy egy „rendes” iskolába járjak, de miután rájöttek, vagy az én döntésem lesz, vagy egyáltalán nem megyek sehova, akkor beadták a derekukat. És így elmehettem egy művészeti iskolába, amely a fővárosban helyezkedett el, és ahová nem csak képzőművészek, de kiváló zenészek, táncosok is jártak. Abban az intézetben kezdődött el igazán az életem, és találkoztam azokkal az emberekkel, akiknek a mostani énemet is köszönhetem, ráadásul megtaláltam azt is, ami minden nagy művész álma… A múzsámat!

Végre megkezdhettem új életemet, távolabb az ősöktől, és egy kicsit több szabad akarattal, ami számomra maga volt az álom. Mivel túl messze lett volna az otthonom az iskolámtól, így a szüleim hajlandóak voltak fizetni számomra egy albérletet, de csak akkor, ha jók lesznek a jegyeim, és egy panasz sem fog rám érkezni. Az is felvetődött, hogy a második évre már én teremtem meg a keresetemet, de erről meg ők nem akartak hallani, így ez az ötletem hamar elúszott. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem keresek magamnak valami diák munkát, csak így nem kell vele annyira sietnem, mint ahogy azt terveztem.

Sajnos a suliban töltött időm már nem volt ennyire könnyű és kellemes. Hiába voltam olyanok között, akik ugyanazt élték meg, mint én, még sem tudtam megtalálni senkivel sem a közös hangot. Mindenkivel csak futólag beszéltem, és arcok most is –ahogyan mindig –megmaradtak, de nevet egyikhez sem tudtam párosítani, hiába volt nálam névsor, amit a tanárunk adott még első nap a kezünkbe. Mindenkinek magáénak tudhatott már minimum egy barátot, vagy egy baráti társaságot, én pedig ismét egyedül maradtam, magányosan, és megint csak magammal oszthattam meg gondolataimat. Ilyenkor ugyanazt csináltam, mint amit kiskoromban is, festettem, vagy vázlatokat készítettem.

Mivel az emberekkel semmilyen kontextusba nem kerültem, így senkiről sem mertem komolyabb képeket csinálni. Inkább csak lefirkantottam a fontosabb arcmimikáikat, és amikor sikeresen meghallottam az illető nevét, gyorsan ráírtam azt a rajzra, majd így próbáltam őket memorizálni. Festeni pedig inkább a természetet festettem le, az állatokat, esetleg tájképeket, de már ekkor tudtam, hogy ezek nem igazán elégítik ki a vágyaimat. Nem adják meg azt a kellő löketett, amire nekem szükségem lenne egy ilyen mű elkészítésében. Ráadásul a vászon és a festékek is elég drágák, bár inkább az előbbi az, ami elviszi a pénzt, így pedig rossz bele gondolni, hogy ennyire elpocsékolom. Akartam embert festeni! Viszont ismeretlenül nem lett volna az igazi, hanem csak ugyanolyan, mintha ismét egy madarat, vagy egy másik vadat formálnék meg. A szüleimről meg már annyi képet csináltam, hogy akár a mostani, és a régi házamba is elhelyezhettem egyet-egyet minden szobába, amit amúgy meg is tettem. Kellett éreznem, hogy az őseim tényleg támogatnak, és mindig mellettem vannak, és ezt úgy igazolhattam a legjobban, ha minden szobában visszamosolyognak rám a festményekről, amikről tudom, hogy az én kezem munkái. Így bátoríthattak engem arra, hogy küzdjek az álmaimért.

Nagyjából két hónapja élhettem ebben a magányosságban, amikor is egyik nap meg nem láttam egy három tagból álló társaságot valamelyik iskolai szünetben ácsorogni a folyóson. Tudom, hogy ez még önmagában nem lehetne furcsa, de az igazat megvallva, nem azon a napon láttam őket először. Az elmúlt időszakban elég sokat járkáltak abban a szárnyban, ahol én is tanulok, holott, megtudtam néhány barátomtól, hogy igazából ők zenetagozatosak. Na jó, ketten zenészek, és egyikőjük az táncos, de ne akarjátok megtudni a neveiket, mert azt ismét nem sikerült megjegyeznem akkor.

Az iskolánknak vannak különböző szárnyai, amik a tagozatosokat hivatottak elválasztani, de igazából a könnyítés céljából jött létre ez a rendszer, nem azért, hogy elkülönítsenek bennünket. A földszinti résznek az egyik oldalán vagyunk mi, képzőművészek. Idetartoznak a szobrászok, festők, varrók, és minden egyéb olyan kézműves dolgok, amiket csak el lehet képzelni. Igazából mi azért tartózkodunk lent, mivel a szobrászoknak nem csak egyszerű kis agyag szobrocskákat kell csinálni, hanem a végzősök például év végére már rendesen kőből készült faragványokat készítenek, és hát az nem két kiló! A szint másik oldalán vannak a táncosok, és a többi sportoló, mivel nem igazán akarták ezt a két tagozatot elválasztani, lévén, hogy a tánc is egy fajta sport, bizonyos szemszögből. Legalább is, ahhoz is kell egy kevés –de inkább sok –fizikai terhelés. Aztán a felső szinten vannak a színészek, és a zenészek. Őket is azért rakták egybe, mert úgy gondolták, ha lesz valamilyen előadás, akkor nem kell magnóról, és zenelejátszóról kísérni az egész darabot –amit amúgy kötelezően végig kell mindig néznünk –hanem élő zenei kíséretet raknak rá. Bár, ennyi erővel akár a táncosok is mehettek volna arra a szintre, de ez már nem az én dolgom, úgyhogy…

Szóval, annak a három srácnak semmi keresnivalója nem volt nálunk, amit kicsit furcsálltam, hogy akkor meg minek járkálnak ide, de erre a kérdésemre is hamar választ kaptam néhány nappal később.

Az egyik szünetünk alkalmával inkább bent szerettem volna maradni, hogy folytassam a rajzomat, amit a nap végére be kellett fejeznem, majd leadnom a tanáromnak, és ekkor hallottam, hogy kinyílt a termünk ajtaja. Nem akartam nagy jelentőséget tulajdonítani neki, ugyanis lehet csak az egyik osztálytársaim jött vissza, ki tudja, miért. Akkor lepődtem meg igazán, amikor egy árnyék vetült rám a semmiből, és mikor felnéztem, megláttam az eddig számomra ismeretlen hármasból az egyiket. Zöldes haja volt, ami kifejezetten jól állt neki, ráadásul igen magas is, ami nem rossz pont, tekintve, hogy én meg a legalacsonyabb vagyok az osztályból. Szívesen lennék olyan magassággal megáldott személy, mint az-az ember, aki abban a pillanatban is előttem állt, és nekem szentelte miden figyelmét. Sőt, le is festettem volna akár, hiszen kivételes arcmimikája volt, ráadásul, csak úgy sugárzott a szeméből az a tipikus mindentudó csillogás, amit nem sok embernél tapasztalni. Rengetegen vannak, akik okosak, de csak kevesen képesek igazán már csak a kisugárzásukkal is megmutatni, mekkora tudás lakozik bennük, én pedig most találkoztam egy ilyen emberrel.

Sokáig egyikünk sem mondott semmit, mivel, gondolom, ő várta, hogy előbb lépjek, én meg vagyok olyan makacs, hogy ezt ne nekem kelljen megtennem. Szerintem, ez neki is leesett egy idő után, mivel egy halk kuncogást követően végre megszólalt:

- Tudod, Jimin –mégis, honnan tudja a nevem? –Engem Namjoon-nak hívnak, és igazából sejtésem sincsen arról, hogy most mennyire vagy meglepődve, de csak azt akarom kérdezni tőled, hogy… Elég magányosnak látszol, és arra gondoltam, bevennénk a bandába. Mit szólsz? –Látszott rajta, hogy a kezdeti lendülete egy kicsit megcsappant, amint szemkontaktust teremtett velem. Sokszor történt ez, amikor az emberek megpróbáltak az íriszeimen keresztül belelátni a gondolataimba. Ha nem vagy művész, nem tudod megérteni éppen mire gondol egy festő. Namjoon sem látta, mi zajlik bennem, és gondolom, nem szokott hozzá ahhoz, hogy valakinek a gondolatai ismeretlenek számára, és így képtelen volt megállapítani, mit válaszolnék a kérdésére. Pedig a válasz igen egyszerű volt…

 

- Lefesthetlek?

Innentől kezdve a kis hármas csapat, akik szintén hozzám hasonló magányos emberek voltak, egy újabb embert tudhattak maguk mellé, és ehhez csak annyi kellet, hogy egy-egy délutánjukat nekem szánják, hogy megfessem őket. Így az én vágyam is teljesült végre, igaz, csak részben. Bár nem mondanám, hogy a múzsám lett egyikük is, de legalább végre embereket is elkészíthettem, miközben megismertem az új barátaimat, akikről még nem gondoltam akkor, hogy valóban azok lesznek.

Először Namjoon volt az „alanyom”, ha szabad így fogalmaznom. Igaz, az állatoknál eddig is tapasztaltam, amikor megfestettem őket, vagy csak vázlatokat készítettem róluk, akkor sokkal többet tanultam róluk, mint ha az iskolapadban kéne hallgatnom az unalmas órákat, de azt nem sejtettem, hogy az emberekkel kapcsolatban is így működök. Mivel szerettem volna úgy megalkotni új barátaimat –legalábbis így illene hívnom őket –hogy a festmény leginkább tükrözze a személyiségüket, nem csak külsőben, de gondolkodásmódban is. Ami igen nehéz, de én mindig is szerettem az e-fajta kihívásokat, de fogalmazhatnék úgy is, hogy ez adott nekem adrenalin löketet, pont, ahogy a futónak a start vonal. Ami a versenyzőnek a kezdőpont, a néma csendbe burkolózott pár másodperces csönd, amit a startjelző követ, az nekem egy új stílus, vagy szint kipróbálása. Csak, hogy, míg az előző tart egy-két percig, addig, én napokig képes vagyok ebben az állapotban lenni, sőt, hetekig is, ha kell.

Kim Namjoon, vagy becenevén Rap Monster egy igen összetett személyiség. Benne van a győzni akarás érzése, hogy minél magasabbra törjön, és elérje álmait, de mégis képes visszahátrálni egy lépést is akár, ha a barátairól van szó. Hihetetlen okos, amelyet bizonyít a folyékony angol beszéde is. Képes volt önerőből megtanulni az angol nyelvet, mellé a japánt is minimális szinten, mert tudta, hogy később sok haszna lesz a tudásából. Bár kicsiként szintén zárkózottnak számított, de amíg más már feladta volna, Namjoon eldöntötte, hogy nem hagyja magát letaszítani a ranglétrán, hanem összekaparja a földről a hasonló helyzetű embereket, és együtt törtnek fel majd a csúcsra. Így talált meg engem is! Bár ezt sokan úgy hívnák, hogy a meg nem értett zsenik összefognak, de ez nem lenne igaz ránk, ugyanis nem vagyunk mi feltétlen szuper okosak, csak szenvedéllyel csináljuk, amit szeretünk, de ezt a fajta érzést mások nem tudják megérteni. Szerencsére Namjoon is így látja, és igyekszik mindig a legnyugodtabb lenni, akármilyen helyzetbe is keveredik, és bevallotta, hogy rendesen meglepődött rajtam, amiért zavarba tudtam hozni. Ez hízelgő volt egy bizonyos szinten számomra. Precíz, és mindig próbál egy lépéssel mások előtt járni, ezeket az adottságait pedig igyekszik minél többet hasznosítani. Hihetetlen rapper, dalszövegíró, zeneszerző, és producer, amiért irigyeltem is egy kicsit, mivel kiskoromban a rajzolás mellett az éneklés szintén nagy szenvedélyem volt.

Úgy akartam Namjoont megörökíteni, ahogy én láttam őt magam előtt. Vagyis pontosan, mit jelent számomra ez az ember? Egy védelmező, egy őrangyal, aki lehetővé tette, hogy valami újat tapasztaljak meg, barátokat kaptam általa, és végre kitapasztalhatom azokat a rétegeket a tudásomban, amikről eddig csak halvány sejtésem volt. Ő indított el az utamon, így szerettem volna valami nem e világi aurát biztosítani neki a festményemen. Viszont azt is tudtam, hogy minimalizálva ábrázolhatom az elképzelésemen, mert azt volt a célom, hogy egy ember alakot alkossak, ne valami magasztos képet, hiába éreztem bizseregni az ujjaimat, amint készek voltak Namjoon-ról, egy eddig még általam sem tapasztalt vásznon megörökített művet. Először fénylő glóriát szerettem volna neki csinálni, de végül maradtam egy egyszerű virágkoszorúnál, ami szintén különlegessé teszi az összképet, de mégis valóságosabbnak hat, ráadásul illik az általam annyira imádott hínárzöldes hájához. Barátom meg is említette, hogy igazából szemüveges, de nem szereti hordani, így kontaktlencsét visel. Látni akartam azt a szemüveget, így megkértem Namjoon-t, hogy adja oda nekem, én pedig megfesteném, persze nem rá, hanem csak a nyakába lógva. Ebbe bele egyezett, és egy teljes napra megkaphattam azt a kis okulárét. Őszintén megmondva nem bánnám, ha többet viselné, ugyanis én is szemüveges vagyok, de a kontaktlencsét szintén jobban preferálom, viszont ha látnám, hogy egy ilyen számomra magasztos ember büszkén felveszi, akkor nekem valamennyivel több bátorságom lenne hozzá.

A trió második tagja Jung Hoseok, vagy, ahogy ő szereti hívni magát, J-Hope volt. Már első találkozásunk alkalmával sem láttam mást belőle, csak a hatalmas, fényes mosolyát, ami olyan hatással volt rám, mintha a Nap meleg sugarai vetődtek volna a szemembe, megvakítva ezzel engemet. Kis Napfény ez én sötét éjszakámban! Mivel ezek a gondolatok leptek el közös találkozásaink során, ami arra lett volna jó, hogy portrét készítsek róla, elég kínos volt, mikor megmondtam neki, hogy inkább egy tájképet akarok festeni neki. Egy sötét, nyirkos erdőt, ahol egy kis résen keresztül bevilágít a nap fénye, ezzel a félelemben elő állatok, mind bátran kimerészkednek búvóhelyükről. Ha rá néztem Hoseok-ra, csak ez a gondolat volt a fejemben, amit persze nem bánt, mivel ő is velem akart lenni, és megismerni, de itt voltak a bajok. Mivel én mindössze abban az esetben beszéltem vele, ha nagyon muszáj volt valamire válaszolnom, ráadásul közel sem voltam olyan közvetlen vele, mint Namjoon-nal. Így pedig Hoseok sem tudott rólam sokat elmondani, ahogy én sem róla. Maximum a ragyogó mosolyáról tudnék egy órát is beszélni akár, de magáról az emberről semmi információm nincsen.

Ez a helyzet akkor változott meg, amikor egy alkalom során előbb végeztem az órámmal, és úgy döntöttem előre megyek Hoseok-hoz, hogy meglepjem. Amikor ahhoz a teremhez értem, ahol barátom tartózkodott, nem tudtam a kíváncsiságomnak ellen állni, így benéztem a kis ablakon, ami az ajtón volt. Amit bent láttam, az maga volt a csoda!

J-Hope teljesen egyedül volt, és még éppen hallottam, hogy egy ritmusos, pörgős számot rakott a lejátszóba, ami tökéletes egy energikus táncnak. Szaltó, pörgés, forgás és sok olyan mozdulat, lépéssorozat, amiről nekem fogalmam sincsen micsoda, de látva így együtt őket, ilyen összehangoltan, egyszerűen nem e-világi volt számomra. Hoseok már teljesen leizzadt, és ezek a cseppek mind lehullottak, amikor egy újabb mozdulatot csinált, amivel kilépett a nyugalmi állapotból. Éreztem, ahogy az általam már olyan jól ismert adrenalin löket ismét ellepi a testemet, és éreztem, hogy eljött az a pillanat, amire eddig vártam.

Feltéptem az ajtót, ezzel teljesen a frászt hozva bent gyakorló barátomra, és mielőtt bármit is kérdezhetett volna tőlem, feleszmélve a hirtelen ért szívrohamból, már ki is mondtam akaratomat:

- Hoseok, akarok néhány képet rólad, miközben táncolsz! Persze csak, ha nem bánod… -jutott szembe hirtelen, hogy milyen hangnemet engedtem meg egy idősebb társammal szemben, így a kezdeti határozott hangom máris elhalkult mondandóm végére. Ő ezzel mit sem törődve csak boldogan bólintott egyet, és beljebb invitált engem.

Végre sikerült megtalálni a közös hangot!

Sok képet készítettem hyungomról, ahogy bonyolultabbnál bonyolultabb mozdulatokat csinál, ám ezek közül egyiket sem használtam fel a legvégső festményemre. Ezek a fotók arra voltak jók, hogy az emberi test mozgását tudjam ábrázolni, ezzel is fejlesztve a készségem. De akkor mégis mit készítettem táncos lábú barátomról?

A gyakorlása végeztével fáradtan dőlt előre, miközben nagyokat lélegzett, és az arcán tucatnyi izzadság csepp folyt végig. Narancssárga haja –mely hasonló volt az enyémhez –pedig a homlokára tapadt. Mivel a sok szál nagyon irritálta a szemét, így felemelkedett, és a kezével hátra szerette volna fésülni csatakos frizuráját. Ekkor teljesen véletlenül egy újabbat kattintottam a telefonommal –mivel akkor még nem sejtettem, milyen nagy szükségem lenne egy jó fényképezőgépre –és sikerült egy olyan pillanatot elkapnom, ami a következő munkám lett végül.

Min Yoongi, csapatunk utolsó tagja, egy elég nehéz egyéniség volt. Makacs, akaratos, és, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy azt ő akarja, akkor bármire képes azért, hogy keresztbe tegyen a történéseknek. Zárkózott az idegenekkel szemben, ami miatt talán őt érezhettem volna a legközelebb magamhoz. Ám, amíg én a rajzolásba menekültem, addig ő kiállt magáért, és mindenkinek megmondta a véleményét, és védte az igazát, amiben hitt. Ezeket a gondolatait a dalaiban is megörökítette, amiket írt, de eddig még egyiket sem vette fel. Elmondása szerint azért, mert még nem találta meg azt a hangot, azt az énekest, aki ezt lehetővé tenné, aki képes lenne visszaadni a dalai üzenetét. Tiszteltem, amiért ilyen személyiséggel áldotta meg az ég, és egyben ez volt az, amit irigyeltem is tőle. Én is ki akartam mondani az őszinte véleményemet, szerettem volna a rossz akaróimnak oda vágni, hogy takarodjanak a francba, engem nem érdekel az ő földhöz ragadt, fekete-fehér felfogásukat. De nem mertem, ugyanis én féltem, amíg Yoongi nem! Én pedig nem voltam ő! Nem volt meg bennem az, ami benne igen!

Szinte nem is tudtam olyan idősávot találni, amikor hajlandó lett volna nekem modellt állni, ugyanis ő a szabad idejében vagy alszik, vagy dalokat ír, esetleg komponál, ha a szöveg már megvan. Viszont Namjoon-nak hála a fülembe jutott, hogy morcos barátunk nem csak a zeneszerzésnek hódol, hanem a fényképészet is elég közel áll hozzá. Nekem pedig ekkor jutott eszembe a Hoseok-os eset! Akkor azt kívántam, bárcsak lenne nálam egy olyan fényképezőgép, ami képes, ha nem is tökéleteset, de majdnem ugyanolyan képet visszamutatni, mint, amit a szememmel látok. Így nem kell a modellemnek sem órákig állni egyetlen pózban, és nekem is lehetőségem van bármeddig készíteni a festményemet.

Így hát, megkérdeztem Yoongi-t –vagy Suga-t, ahogy egymás között hívjuk –hogy milyen készüléket ajánlana. Itt kezdődött el igazán a barátságunk, ugyanis olyan rést találtam társam védőpajzsán, ami majdnem elért a legmélyebb valójáig. De csak majdnem!

Meg volt a tökéletes gép, és ki is egyeztünk abban, hogy készítek pár fotót az idősebbről, ő pedig kiválasztja az egyiket, és azt megfestem. Ezt reálisnak gondoltam, bár tudtam, hogy Yoongi más opciót el sem fogadott volna. Bár nem volt szemüveges, mégis szerettem volna őt is egy pár lencsével együtt megörökíteni, amit még barátom sem értett akkor, még akkor sem, amikor elmagyaráztam neki, így csak leintettem egy olyan „Ez amolyan művész dolog” nevezetű szöveggel. Azért akartam ezt a kiegészítőt rá aggatni, mivel említettem, hogy hiába ismertem meg jobban, tudtam, igazán még mindig nem nyílt meg nekem, ezzel pedig egy kis titokzatosságot akartam volna neki kölcsönözni. Sikerült úgy beállítanom hyung-ot, hogy a nap olyan fényben érje az arcát, amilyenben szerettem volna, és így tökéletes árnyékot vetett az arcára, ezzel pedig sötét, titkokat rejtő szemeit meg tudtam csinálni. Ez volt ő számomra… Min Yoongi, egy igazi rejtély!

Nagyjából az első félévet már együtt vészeltük át. Végre nem éreztem magamat egyedül, és ráadásul a szüleimnek is előállhattam azzal a hírrel, hogy barátokat szereztem, igaz barátokat. Meg kell mondjam, a kelleténél talán jobban örültek ennek az újdonságnak, hiszen a drága kicsi fiúk végre úgy jön haza –mivel lassan karácsony, így az ünnepekre visszautazom a családi fészekbe –hogy nem lesz végre egy teljesen magányos, antiszociális ember. Pedig ez nem is igaz! Nem azt mondom, hogy nem szeretek egyedül lenni, és nem preferálom jobban a csendet, mint a hangos zajt, ami naphosszat hallatszik a szünetekben, de attól még igenis vágytam a társaságra. Mindössze annyi volt a hibám, hogy félénk voltam, és féltem az elutasítástól, és az előítéletektől, talán ez az oka annak is, hogy miért inkább csak a felnőttekkel barátkoztam. Bennük már kialakult egy fajta értékrendszer, ami alapján ítélnek, de mégis kevésbé ássák el az önbecsülésedet, ha valami nem tetszik nekik rajtad –legalább is az értelmesebb réteg ilyen.

Így tehát a téli szünetem igen békés hangulatban telik, mivel nem csak az őseimmel karácsonyozhatok, hanem, hála a videó hívásoknak, minden nap beszélhettem a társaimmal, akik szintén nem voltak restek ezt kihasználni. Azt is észrevettem magamon, amit Namjoon is szóvá tett, hogy ilyenkor sokkal beszédesebb vagyok, mint általában. Lehet ez oda vezethető vissza, hogy a valóságban, bár beszélgettünk egymással, de mégis kilométerek választottak el minket, és ha valamit elszúrok, csak egyszerűen kinyomom a hívást. Tehát volt mentőövem, ha csúfos vereséget szenvednék. Egyik ilyen videó hívásunk alkalmával mindenki felfedezte, hogy valami nem stimmel a csoporttal. A négy fő helyett, most öt személy tartózkodott a kamerák előtt…

- Ki az a srác mögötted, Yoongi? –kérdezett rá arra a tényezőre, ami zavart keltett a mi éterünkben.

- Az unoka tesóm, Kim Taehyung. Tae, köszönj már! –morgolódott a mi zsémbes barátunk, mikor hátra fordult, és rá parancsolt az új jövevényre.

- Jól van, na! Nem kell bunkózni, értek én a szép szóból is! –mászott előrébb, ezek szerint, Taehyung, és hevesen integetett a kamerába. –Sziasztok!

Mindannyian visszaköszöntünk neki, majd be is mutatkoztunk. Éreztem a beszédemen, hogy kicsit megbicsaklott, és elég halkra is sikeredett, ami csak is az idegességem jele volt. Próbáltam arra koncentrálni, hogy ő ott van Yoongi-val, és nem velem szemben ül, valamint biztos nem fogja a fejem venni már az első megszólalásomnál. De sajnos az új ember, az új ember, és nagyon nehezen barátkoztam meg a gondolattal, hogy valaki ismeretlennel beszéljek intenzívebben. Szerencsére Namjoon és Hoseok ismertek engem annyira, hogy tudják, tőlem sok interakciót nem várhattak az elkövetkezendő időben, ugyanis előbb szeretek csendes megfigyelő lenni, és csak utána megmutatni magam. Így hát barátaim át is vették a szót:

- Na, és, miért is van most veled az unokatesód? –kérdezték tökéletesen egyszerre, amin egy jót mosolyogtam. Néha elég vicces pillanatokat tudnak együtt összehozni, amik nem is erőltetettek, csak egyszerűen ennyire egy hullámon mozognak.

- Holnap jön velem majd a városba, meg az iskolába is…

- Átiratkoztál! –lepődött meg Hoseok, aminek hangot is adott, ezzel megzavarva az idősebbet. Pedig Yoongi nem szereti, ha félbe szakítják. –Ohh, haver, nem fogod megbánni, azt már most megmondom! És még…

- Hoseok kushadj! Nem, nem átiratkozik!

- Hát akkor…? –kérdezett rá elég higgadtan Namjoon, mivel tudta, hogy ezzel némileg le tudja nyugtatni a másik felhevült agyvízét.

- Igazából eddig magántanuló voltam, mivel történt az év kezdése előtt egy kis változás… Ezért nem is tudtam elmenni, de megegyeztünk a tanárral abban, hogy az elméletit otthon is megcsinálom. Plusz, járok magántanárhoz, aki mindig értékel engem… Nagyjából vizsgáztat, úgyszólván. Aztán, ha kész vagyunk, akkor… Mehetek is az iskolába… És most itt vagyunk. –szólalt meg Taehyung.

Őszintén kíváncsi vagyok, mi lehetett az a fontos változás, ami miatt még az igazgató is engedett nekik, de mivel illetlenségnek gondoltam nyíltan rákérdezni, így ez egyelőre mindnyájunk előtt titok maradt. Ugyanis ők nem mondták el, pedig direkt elhallgattunk, hátha folytatja, de látszott mind két egyén arcán, hogy ez tényleg túl személyes dolog. Végül Namjoon törte meg a csendet:

- Hát, akár mi is… Üdvözöllek a bandában Taehyung!

- Meg sem várod, hogy elmondja, mit tanul? –húzta fel a szemöldökét Yoongi cinikusan.

- Az nem fontos, de ha már szóba hoztad… Taehyung, milyen tagozaton is vagy?

- Hát… Elsős vagyok, és énekes szakra jelentkeztem…

- Akkor majd Jiminnie segít neked eligazodni, nem igaz ChimChim? –kérdezte Hoseok. Én csak egy erőtlen biccentést küldtem mindenkinek. – Ne is foglalkozz vele, most szegény ideges egy kicsit, de hidd el, megkedvelitek egymást!

Azért ennyire előre ezt ne jelentsd ki!

*

A téli szünet utolsó napja van, én pedig éppen egy vonaton ülök, ami most tart végső állomása felé. Ez egy kicsit furcsán hangzott. Mintha szegény vonat a kivégzésére menne… De miért is lenne egy vonatnak kivégzése, hiszen nem is ember? Egyáltalán miért gondolkozok én ilyeneken? Lehet, tényleg jól jönne nekem az iskola már, vagy ha az nem is, de a barátaimra most nagy szükségem lenne. Vagy a rajzmappáimra, az el nem készült műveimre, de egyszerűen a magányos műtermem is megtenné most, csak ne lennének már ilyen idióta gondolataim, mint az, hogy egy vasutat mégis hogyan lehetne a kivégzésére vinni.

Egész szünetben nem volt nálam semmi más, csak egy vázlatfüzet, meg pár grafit, amikkel csak egyszerű firkálmányokat tudnék csinálni. Sejtettem, hogy ennél többet nem érdemes elvinnem, hiszen a nagy családi összejöveteleinken még lélegezni se fogok tudni, így meg csak fölösleges súly a sok felszerelésem… És milyen igazam lett! A nagyszüleim állandóan az arcomat csipkedték, és a tanulmányaimról, meg a barátaimról kérdezgettek, ugyanis anyáéknak hála, futótűzként terjedt el a hír, miszerint végre szocializálódom, de úgy igazából. Nem lenne nagy baj belőle, hiszen az csak jó, ha ennyire örülnek a szülők a fiúk boldogságának, de az én családom boldogsága nagyjából száz família boldogságának felel meg összesen. Ebbe pedig a viselkedés, és a reakciók mértéke is beleszámítható! Valamikor persze jól jön az ilyen, hiszen elég összetartóak vagyunk egymással, és segítünk a másiknak, de ilyen esetekben kifejezetten idegesítenek.

Időközben a vonat is beért az állomásra, én pedig táskáimat felkapva már a kiszállóhoz mentem, ugyanis utáltam várni addig, amíg mindenki leszáll előttem, én pedig úgy is gyorsan megvagyok. Amint a szerkezet leállt, a hangos bemondó pedig bejelentette a leszállást, már nyílt is az ajtó, én meg úgy léptem le a lépcsőről, mintha ott sem lettem volna. Eléggé siettem, ráadásul nem is néztem mi van előttem, csak száguldottam előre, miközben a lábaimat lestem. Ennek a nagyszerű manővernek köszönhetően pedig sikeresen beleütköztem valakibe, akivel együtt sikerült a latyakos földön kikötnöm. Mivel a városban nem marad meg sokáig a hó, akármennyit esik, sohasem szerencsés a földre kerülni, mivel a megmaradt, még el nem olvadt hó nagyon piszkos a sok járműtől, és emberi lábbeliktől. Én is látom, hogy amint haza érek, már rakhatom azon nyomban a mosásba az egész göncömet.

Igaz, az első gondolatom az volt, hogyan fogok így elmenni a többiekhez, de utána rögtön fejbe csaptam magam, amiért ilyen önző vagyok, hiszen nem csak én kerültem padlóra. A mellettem fekvőre néztem, aki valószínűleg az áldozata volt az én nagyszerű karambolomnak. Egy körülbelül velem egyidős srácot pillantottam meg, ahogy a fejét fogja, és egyből meg is szólítottam aggódó hangomon:

- Istenem, ne haragudj, nem figyeltem! Az én hibám! Kell segítség? Kórház? Tehetek valamit érted? –keltem fel gyorsan, és guggoltam a fiú mellé, aki szerintem azt sem fogta még fel, hogy hozzá beszélek. Gratulálok, Jimin! Ismét bebizonyítottad mekkora egy dömper vagy!

Pár perc elteltével, szerencsére feleszmélt szegény pára, és felemelve fejét végre rám nézett. Nagy mázlimra nem úgy tűnt, mintha orvosra lett volna szüksége. Kezet nyújtottam neki, hogy felsegítsem, amit el is fogadott, így felhúzhattam álló pozícióba. Nem mondanám, hogy meglepett a magassága, mivel az évfolyamról is a legtöbben nagyobbra nőttek nálam, viszont a szorítása igen erősnek bizonyult. A fekete hajú idegen –igen, én az ilyen részleteket figyelem, és fontosnak is tartom –leporolta a kabátját, amit fölöslegesnek tartottam, mert a sarat ilyen könnyen nem fogja eltüntetni, de mivel így is én voltam a bűnös, ezért ezt a tézisemet nem tettem szóvá.

- Még egyszer elnézést kérek tőled, és tényleg, ha bármi van… Bármi! Akkor csak szólj! –ajánlottam fel utoljára jószívűségemet, mivel már így is késésben voltam a találkozónkra, amit a srácokkal beszéltem meg. Inkább kések még pár percet, de nem akarok hálátlan lenni, és bűntudatot érezni, mert nem segítettem rajta, pedig megtehettem volna.

- Semmi baj, megesik az ilyen –biccentett felém, miközben még mindig a fejét masszírozta. –Nem súlyos, és estére elmúlik, szerintem, de… Ha már így felajánlottad, akkor… Meg tudnád mondani, hogy hol van ez… Az iskola? –beszéde közben a zsebébe kutatott, majd kihúzott egy lapot, ami, miután megnéztem, kiderült, hogy az én tanintézményem prospektusa volt. Rámosolyogtam az idegen fiúra.

- Szerencséd van, én is ott tanulok! Bár jelenleg nem oda tartok, de elvezethetlek a helyhez! Bentlakásos leszel? –kérdeztem rá, de ekkor eszembe jutott, hogy már megint nem követtem a protokollt. –Jaj, de neveletlen vagyok! Park Jimin –nyújtottam felé a kezemet, amit el is fogadott, és meg is rázta.

- Jeon Jeongguk, de a Jungkook-ot jobban szeretem! És az előző kérdésedre válaszolva, igen bentlakásos vagyok! –küldött felém ő is egy mosolyt, ami igen különlegesnek hatott, ugyanis akkora fogai voltak, hogy az arca teljesen úgy nézett ki, mint egy nyuszié. Egy kis bolyhos nyuszié.

Miután összeszedtük a cuccainkat, amiket sikeresen szétszórtunk magunk körül, már vezettem is a megfelelő irányba. Sokáig elég kínos csöndben mentünk, amit hiába igyekeztem, sehogy sem akaródzott megtörnöm. Mi lesz már, találj ki valamit! Mégis miről kéne őt kérdeznem? Te balga, hiszen bármiről kérdezheted, mivel gyakorlatilag semmit nem tudsz róla, nem igaz? De! Na, látod! Most pedig ne legyél olyan gyáva, és szólalj meg! Gyerünk!

- Igaz is, Jimin…. –hallottam a mellettem bandukoló személy hangját, ami kicsit megijesztett. Nem azért lepett meg, mert félelmetes volt, csak annyira elmerültem a gondolataimban, teljesen megfeledkeztem arról, hogy ő is megszólalhat. –Te melyik tagozatba jársz? –és ekkor, mintha egy lámpa nyújt volna a fejem fölött.

- Rajzos vagyok –mosolyodtam el egy picit. Imádtam, amikor arról beszélhettem valakivel, ami tényleg az érdeklődésemet képezte. –Mindig is tudtam, hogy a jövőben ezzel akarok foglalkozni, így kérdés sem volt a részemről, hogy olyan iskolát választok tovább tanulni, ahol ezt űzhetem –néztem a mellettem sétálóra. –És te, Jungkook, veled mi a helyzet? Végtére is, nem mindenkit engednek a bentlakásos részbe.

- Á, igen, gondolom, nem nagyon kell neked ecsetelnem, mivel járt az, hogy most itt lehetek…

Valóban nem igen volt szükséges a magyarázatára, hiszen mindenki ismerte az intézményünknek ezt a fajta rendszerét. Annyi volt az egésznek a lényege, hogy néhány szerencsésebb diák előbb is felvételt nyerhet, ha képes bizonyos feltételeknek megfelelni, aztán pedig ez sikerül is neki teljesítenie, akkor nem egy tagozatra, hanem rögtön kettőre veszik föl az illetőt, és kap egy szobát, ami az iskola melletti kollégiumban található. Lényegében, ehhez annyit kell tenni, hogy előrehozottan megcsinálja a felvételijét, ami már önmagában is egy nagy kihívás, hiszen majdnem egy teljes évnyi anyagot kell megtanulnod a meglévőkkel együtt, mindezt sokkal előbb, mint a többi diáktársad. Nem kis meló ez, ha csak ezt a részét nézzük! Ha ez megvan, és az ember elért egy bizonyos ponthatárt, utána már mehetett is próba időszakra, ami félévet jelentett, és addig szintén megkapja a kollégiumi szobát a diák, csak a hivatalos tanórákba nem jár be. Nekik külön ki van alakítva egy órarend, amit követniük kell, és csak az év végén tudják meg, hogy hivatalosan is elkezdhetik az első évüket az iskolában.

- A téli szünet előtt csináltam meg a felvételimet, és most költözöm be a szobámba…

- De melyik két tagozatot választottad? –szakítottam félbe Jungkook-ot, mivel már szinte mindenről beszélt, csak arról nem, hova jelentkezett.

- Ó, hát… Tudod… Tánc, és ének! Ez a kettő, ami nagyon közel áll a szívemhez. A rajzot is szeretem, de rá kellett jönnöm arra, hogy az csak hobbi szinten menne nekem, hivatalosan nem akarok vele foglalkozni. –Ez kicsit mellbe vágott, de elfogadtam tőle. –Még szerencse, hogy ezt időben közöltem a szüleimmel, és meg tudtuk oldani az egész mizériát, mert nem lett volna jó, ha lekésem a jelentkezést. De képzeld…

Így történt, hogy találkoztam csapatunk új tagjával, akit ráadásul én mutattam be a többieknek, emiatt pedig hihetetlenül büszke voltam magamra. Hiszen eddig még az sem történt meg velem, hogy én barátkozzak, teljesen egyedül megszólítsak egy idegent, aztán pedig az ÉN baráti társaságomba invitáljam. Persze nem csak nekem köszönthettünk egy új tagot, hanem végre szemtől szembe megismerhettük Taehyung-ot, Yoongi unokatestvérét is.

Meg kell, mondjam, Taehyung-ban kellemeset csalódtam, mert egyszerűen meseszép volt a hangja. Mély, és erőteljes, de ha kellett, akkor tudott magasabb hangot is előcsalogatni magából. Bár a személyisége néha még hagy némi kivetnivalót maga után. Sokszor ölelget minket, ami kezdetben nekem kellemetlenséget okozott, hiszen soha senkivel nem volt ilyen testközeli interakcióm, talán csak a szüleimmel, de még azt is csak száj húzogatva engedtem. Persze ez a másikat egy cseppet sem érdekelte, hanem próbálkozott nálam tovább, ugyanis elmondása szerint, szerette volna, ha kicsit megtörheti az én kemény páncélomat, és nyitottabb lennék az emberek felé. Bár egy kicsit meghatott ez a megnyilvánulása, de akkor sem elég ennyi, hiszen én kiskorom óta ilyen zárkózott vagyok az emberekkel, és, ha csak nem valami olyan témáról van szó, aminek a mesélése közben teljesen megfeledkezem a külvilágról, akkor ez édes kevés lesz. Ezt természetesen Jungkook-kal együtt nagyon jól látták, így pedig ketten együtt igyekeztek rábírni engem arra, hogy beszéljek kicsit a hobbimról, vagy a tanórákon elhangzottakról, ezt a módszerüket pedig sikeresnek is lehetett volna nevezni. Egyre többet meséltem nekik, sőt, később már láttam rajtuk, hogy tényleg érdekli őket a téma, és nem csak azért hallgatnak végig, mert ki akarnak kergetni a csigaházamból. Így pedig mi, hárman nagyon közel kerültünk egymáshoz, és mivel Taehyung-gal egy idős is voltam, ráadásul Jungkook-nál érezhettem azt, hogy példát mutathatok neki, ezért sokkal felszabadultabb voltam velük, mint a többiekkel. Már nem csak simán elviseltem az ölelésüket, de vissza is adtam nekik ezt a fajta gesztust minden alkalommal. Még az őket ábrázoló festményemet is úgy csináltam meg, hogy mindhármunk rajta legyen, nem pedig külön kettőjükről készüljön. Amikor meg is mutattam nekik az elkészült alkotásomat, láttam az arcukon, mennyire meghatódtak, és teljes mértékben megértették, mit akartam üzenni feléjük ezzel a gesztussal.

Talán éppen ezért lombozott le engem, és Tae-t is, hogy harmadik tagunkat Yoongi mindig elrángatta magával mindenhova. Egyik nap csak úgy szórakozásból elmentünk mindannyian együtt karaokézni, és amikor Jungkook-on volt a sor, rapperünk csak úgy a szám közepén beordítja, hogy „Megvan!”. Ez persze azt eredményezte, mintha az élet teljesen megállt volna, úgy fagytunk le mind, és néztünk a másikra, amolyan „Most mi van?” –fejjel. Másnap persze megtudtuk a legfiatalabb tagunktól, hogy Yoongi arra kérte, énekelje fel neki a dalait, mert az ő hangját tartja a legjobbnak arra a feladatra. Mind köztudott volt az intézményen belül, a mi dalszövegírónk elég válogatós volt, amikor szóba került az énekessel kapcsolatos téma –még Tae mély orgánumát sem tartotta megfelelőnek a dalaihoz –és a tény, hogy most talált valakit, elég gyorsan elterjedt, akár a futótűz.

Ez az egész sajnos azt is eredményezte, hogy akármikor akartunk Jungkook-kal közös programot szervezni, neki aznap délutánra, vagy a következőre, esetleg még hétvégére is már meg volt a dolga.

- Bocsi, srácok, de Yoongi-hyunggal vesszük fel a következő számot.

Azt tudtam, hogy hyungomnak elég sok szerzeménye hevert a fiókja legmélyén… Na, de hogy ennyi? És igen, őszintén meg mondom, egy picit féltékenység is elfogott engem, de nem az idősebb iránt. Amióta összejárnak egymáshoz, azóta nem csak Jungkook-kal vagyunk kevesebbet, de Yoongi-n is éreztünk némi változást. Velünk továbbra is morgós, és zsémbes volt, ráadásul, ha kitaláltunk valami programot magunknak, akkor mindig siránkozott, hogy ő ehhez fáradt, meg minden, de amint a fiatalabb rábólintott az ötletre, mintha kicserélték volna, hyungom úgy próbált meg minden előkészületben részt venni, és mosolyogva teljesíteni a rá bízott teendőket. MOSOLYOGVA! Jó, nem mondom, hogy nem szokott egy-egy görbület megjelenni a szája szegletében, de azok általában vagy kárörvendőek, vagy csak egészen picike kis mosolygások, amit alig vennénk észre, ha nem arra figyelnénk. Én is csak úgy szúrom ki, hogy állandóan az emberek arcmimikáját nézem, viszont normális esetben még nekem sem tűnt volna fel. Azonban, amikor Jungkook-kal van, mintha teljesen már ember lenne; többet mosolyog –és azok az ajakgörbületek tényleg őszinték, nem csak látszat –ráadásul akárhányszor kettőjükre nézek, egyszerűen… Jó érzéssel tölt el együtt látni őket. Ilyen meleg, kellemes érzés, amit semmihez nem tudok hasonlítani, de egyben irigylek is.

Nekem nincs olyan személy az életemben, akivel megoszthatom a boldogságomat. Nincs az életemben egy olyan ember, akinek teljes mértékben megnyílnék minden feltétel nélkül, és akinek a legféltettebb titkaimat is elmondanám. Hiába van itt Namjoon, meg a többiek, még nekik sincs merszem mindent elmondani, akár mennyire is bízom bennük, mert bizony én teljes mértékben hiszek a barátaimban. De mégis úgy érzem, valami hiányzik nekem, valami, ami teljessé tehetne engem. Egy cél, egy személy által megalapozott cél, mely túlmutat az eddigi elképzeléseimen. Azt hiszem, ezt hívják az emberek múzsának!

*

Két hónap, lassan itt az év vége, és vele együtt pedig az előadások, valamint különböző versenyek sora. Mondhatni, ebben is eltérünk a többi iskolától, ugyanis nálunk az utolsó heteket nem tanulással töltjük, hanem gyakorlásokkal, mivel ilyenkor mindenkinek részt kell vennie az egyik intézmény által szervezett eseményen. A zenészek általában koncertet adnak, ahová a táncosok is becsatlakoznak, de külön is tartanak bemutatókat, míg a művészek egész napos kiállításokat terveznek témák, vagy osztályok szerint csoportosítva, viszont egyénileg is lehet egy egész termet bérelni. Ilyen vagyok én is! A színházasok pedig valamilyen színdarabot adnak elő, amit általában az évfolyamelső saját maga írt, és rendezi meg, de persze akár szerepelhet is. Ilyen esetben a díszleteknél is vannak festők, akik segítenek, esetleg ők maguk csinálják, ha kiállítást nem akarnak maguknak. Eredetileg én ez utóbbiba nem tartoztam volna bele, és csak egy egész műteremnyi alkotásomat mutattam volna be –amik között ott vannak a barátaimról készült festményeim is –de valami mégis másként alakult…

- Srácok!

Éppen ebéd közben voltunk, és már furcsálltuk is, hogy hol maradt a mi hű vezetőnk –azaz Namjoon –amikor is meghallottuk a hangját nem messze a kinti asztalunktól. Mivel szinte minden szünetünket egy bizonyos asztalnál töltjük, így a sulin belül ez lett a mi törzshelyünk is, ahova mindig jövünk, ha vége az óráinknak. Most is körbe ültünk, amikor megláttuk hiányzó társunkat, aki nem egyedül érkezett hozzánk.

Egy vele egymagasságú srác jött felénk, és éppen valamit nagyon magyarázott Namjoon-nak, aki mintha nyugtatni szerette volna. Egy valamiben biztos voltam a sráccal kapcsolatban, még pedig, hogy nem rajzos. A saját tagozatomból mindenkit már legalább látásból felismerek, de ehhez a fiúhoz még soha nem is volt szerencsém. Fekete, fényes haja volt, amit elfésült a homlokából, a ruházata is ez alapján lett összeállítva, és nem is tudtam megérteni, hogy nem sül meg ebben a melegben. Arcát nem igazán tudtam kivenni, mivel nem voltak még elég közel, én meg hiába hordtam kontaktlencsét, így sem láttam tisztán minden részletet. Meg kellett várnom, míg ide érnek, ami elég gyorsan bekövetkezett.

Namjoon lecsapott egy köteg papírt pontosan elém, amitől kicsit meg is ijedtem, majd mikor mutatta, hogy nézzem meg, gyorsan elolvastam a legfelső lapot:

- Musical? –néztem vissza társamra elég furán. –Minek ez?

- Srácok, hadd mutassam be Kim Seokjint! Végzős, és a színész tagozatba jár. –Most tényleg megnéztem magamnak az új jövevényt, miközben tovább hallgattam a másik beszédét. –Mivel ez az utolsó éve, így a tanárok közösen megegyeztek abban, hogy ezúttal nem csak, hogy megrendezheti a saját darabját, de teljesen szabad kezet kap rá. –veregette meg a mellette álló vállát, aki csak félénken elmosolyodott. –Ma pedig megkeresett engem, hogy nem akarok-e neki segíteni, mivel egy musical-t szeretne készíteni… -itt hallottam, ahogy valaki az asztalnál ülők közül felhorkant. –Kedves Yoongi, itt mindenki tisztában van a véleményeddel, éppen ezért nem is akartalak megkérni, hogy segíts nekem a meghallgatásban, és dalszerzésben! –tény, morgós barátunk sohasem volt oda az ilyen előadásokért. –Viszont Jungkook-ot, és Jimin-t annál inkább szeretném… Bocsánat! Szeretnénk megkérni, hogy szövetkezzenek velünk! –húzta maga mellé… mi is volt a neve? Seokjin? Igen, Seokjin-t! Aztán mindketten ránk néztek, amolyan kérlelő szemekkel.

- Mégis miért kell a segítségünk? –kérdezett rá a legfiatalabb, mivel én még mindig Seokjin bámulásával voltam elfoglalva, ilyenkor pedig elég lassú a felfogásom.

- Mivel tudom, hogy neked még nincs semmi „munkád”, úgy mond –macskakörmözött az ujjaival. –És tudom, hogy nem is lehetne, mivel neked felvételid lesz, de a meghallgatásoknál, és gyakorlásoknál tudnál nekem segíteni, mivel sajnos én nem tudom demonstrálni, amit a színészektől szeretnék. Tudjátok milyen rossz az énekhangom –mosolyodott el. –Na, akkor benne vagytok?

- Az én részemre még nem válaszoltál! –szólaltam meg, mivel tudtam, hogy nálam nem lehet indok az, ami Jungkook-nál is. Vártam Namjoon válaszát, de nem ő kezdett el beszélni.

- Tudod, Jimin –már tudja a nevemet? –Namjoon mesélt nekem rólad, hogy milyen tehetséges vagy, és megértem, hogy neked már van dolgod, de amikor szembe állítottak ezzel a lehetőséggel… Vagyis, hogy én rendezhetem ténylegesen az egészet, és teljes szabad kezet kapok akár a segítőim kiválasztásában, akkor egyből te jutottál eszembe, mint díszlettervező. Így hát…

- Hány helyszínt kéne megfestenem? –vágtam közbe.

- Oh… Hát ez egy iskolás paródia lenne. Pontosabban a mi intézményüké, így a négy tagozatnak kéne egy-egy helyszín, ami magába foglalja minden sajátosságát az adott csoportnak. Színészek, zenészek, táncosok, és művészek. Persze segítséget is kap…

- Mikor lehetne festeni? –szóltam közbe ismét, ami tényleg meglepte szegény Seokjin-t, és Namjoon arcán is láttam, hogy jobban nézné, ha hagynám a másikat beszélni. Pedig ő tisztában van azzal, hogy én milyen vagyok!

- Ühm… Igazából minden délután lennének próbák, plusz a meghallgatások, amik holnaptól lesznek. Így már akkor is elkezdheted, de csak a színpadon dolgozhatsz, haza nem viheted magaddal a kellékeket. És mivel hétvégén is vannak gyakorlások, és én kaptam kulcsot is a teremhez, így gyakorlatilag két egész napod is lesz minden héten.

Néhány percig mérlegeltem, de nem csak azért, mert nem tudtam, hogy el szeretném vállalni ezt az egészet. Volt valami Seokjin-ben, ami… Nem is tudom, hogy mondjam, egyszerűen… Furcsa számomra! Fekete frizurája tökéletesen volt beállítva, ahogy azt korábban is láttam, de most úgy igazából láthattam az egész összképet, ami a fiút alkotta. Illetve hyung-ot, mivel idősebb nálam!

Sötét barna íriszei leginkább az étcsokoládéra emlékeztetnek engem, amit hihetetlenül imádok –és szinte az egyetlen édesség is, amit bármikor meg tudok enni –amit csak tetéznek természetesen rózsaszín duzzadt ajkai. Soha nem láttam még ilyen szép párnácskákat, szinte érzem, ahogy a tenyereim bizseregnek az ingertől, hogy végre vázlatba öntsék ezt a nagyszerű szájat. Bőre is hihetetlen árnyalatú, hiszen nem túl fehér, de nem is annyira barnás színű, mint a legtöbbünknek, mivel elég sokat vagyunk így nyár felé a szabadban. Persze Yoongi-nál még így sem világosabb, de az a morgós hyung úgy kerüli a napot, mintha pestist okozna neki, így ezen a tényen kicsit sem lepődtem meg. Arca jelenleg elég pirospozsgás volt, amit valószínűleg én váltottam ki a viselkedésemmel. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy most zavarban van miattam, mert így visszabeszélek neki, vagy mérges rám, mert úgy gondolja nem tisztelem őt, amiért ilyen hangot engedek meg magamnak. Arcizmai ebből semmit nem mutatnak ki, éppen ezért nem tudom most eldönteni, pontosan mi járt a fejében. Vajon tényleg ilyen jó színész, hogy már a való életben is képes az igazi érzéseit egy általa kreált maszk mögé rejteni? Álarc. Érdekes.

Széles vállai voltak, amik igen férfias kisugárzást adtak neki, ha magassága nem lett volna elég. Mindig is tudtam, hogy az alacsonyabb férfiak táborát erősítem, de ez igazán sohasem zavart, csak az, amikor valaki emiatt akart belőlem gúnyt űzni. Ám most igen frusztráló volt, hogy Seokjin akár szó szerint is fölém kerekedhet bármikor, és nem csak azért, mert ő az idősebb, tehát tisztelnem kéne. És ez csak az első benyomás, ami kialakult bennem, és sokszor volt már olyan, hogy valakit nem jól ítéltem meg először, de…

- Ha egyedül dolgozhatok, akkor nem látom akadályát! –kulcsoltam össze a kezeimet.

- Értem, de… -nézett rám bizonytalanul. –Biztos kész lennél időben, ha te magad csinálnád?

Most alámert becsülni engem, mikor ő jött ide segítséget kérni tőlem? Hát pofám leszakad! Én csak annyit kértem, hogy egyedül akarom csinálni, ráadásul két nyamvadt hónapom lenne rá, erre azzal jön, hogy nem tudnám megcsinálni. Persze, nem ismer engem igazán úgy, mint a többiek, de azért mégis mélységesen sértőnek találom, hogy ilyeneket vág a fejemhez. Viszont azt sem értem, mi ez a reakció tőlem, hiszen nem először kételkednek ilyen szinten a tudásomban. Valamiért nagyon idegesít engem, amiért pont ő, pont most nem tudja elfogadni azt, hogy igenis képes vagyok véghezvinni azt, amit akarok, és ígérek. Hiába a helyes arc, ezt most nem tudom lenyelni!

- Nem tudom, hogy te…

- Oké, srácok! –szólt közbe elég hevesen Namjoon, amivel sikerült is engem elhallgattatnia. Gondolom, ez is volt a szándéka. –Mi lenne, ha most mind szépen mennénk az óráinkra, aztán délután pedig találkoznánk az előadó teremben. Majd én oda vezetem őket, Jin!

Seokjin csak bólintott egyet, aztán megfordult, hogy mehessen az órájára. Nem is tudom elmondani mennyi minden kavarog jelenleg bennem az előbbi miatt. Talán csalódottság, szégyenérzet, megbántottság, düh… Minden, ami csak negatív töltet lehetett jelen pillanatban. Ezekhez pedig az eddig ismeretlen emóciók csatlakoztak, amikor újdonsült „barátunk” elhagyta a mi kis csapatunkat. Hiányérzet, szégyenlősség, bűntudat, megbánás… Meg valami nagyon érdekes érzés, amit eddig soha nem tapasztaltam, és ebben az esetben nem is tudtam eldönteni, hogy ez most jó, vagy rossz érzelem. Sehova sem tudtam tenni az egészet, ahogy a viselkedésemet sem, amivel nem én voltam az egyetlen.

- Jimin, mégis mi volt az előbb veled? –lépett mellém Namjoon, miközben mind összepakoltuk a cuccainkat, és készültünk az óráinkra menni. –Sohasem voltál ilyen ellenséges, pedig ennél rosszabb véleményt is kaptál már.

- Én sem tudom… -ingattam a fejemet, aztán felkaptam az asztalon heverő forgatókönyvet, amit barátom dobott még nekünk oda a legelején. –Ez a végleges, vagy a vázlat?

- Még nincsenek benne a dalaim, ugyanis azt a héten szeretném megcsinálni, de azon kívül teljesen rendben van. Miért?

- El akarom olvasni, hogy tudjam, mit kéne megfestenem pontosan. Tudod… Hogy mi az, ami mozdítani való tárgy, meg hasonlók… Szeretném, ha délutánra kész elképzelésem lenne, főleg, miután látom, mire kell dolgoznom. Akkor azt is meg tudom mondani… Mennyi időt venne igénybe nekem, illetve, hogy tényleg egyedül csináljam-e… -mondtam fojtott hangon, ugyanis tényleg eléggé elszégyelltem magam, amikor a fejemben visszapörgettem az egész beszélgetésünket. A papírköteget a mellkasomhoz szorítottam mindkét kezemmel, és lehajtottam a fejemet, mikor ismét megszólaltam: -Nem akartam, Hyung. Bocsáss meg!

- Ugyan, Jimin! Nem tudnék rád haragudni –borzolta össze rezes színű hajkoronámat, így már nem takarta annyi tincs a szememet. –Csak eléggé megleptél engem is, és Jin-t is. Tudod, azt mondtam neki, hogy te egy elég csendes, és nagy tűrőképességű ember vagy, erre szinte majd, hogy nem lekiabálod a fejét. Szerintem, kicsit megijedt tőled, mivel nem erre számított…

- Remek első benyomás.

- Hát igen, nem is kicsit, de majd idővel jobb lesz. Két hónapotok van összekovácsolódni.

- Namjoon! –szólítottam meg a másikat, miközben elindultunk be az épületbe. Csak hümmögött egyet, ezzel biztosítva, hogy figyel rám. –Látszott, hogy nem most találkoztatok először. Honnan ismered őt pontosan?

- Áh! Ő a szomszédom, amióta csak ide költöztem az iskola miatt –mosolyodott el. –Igazából, furcsálltam is, hogy eddig nem mutattalak be titeket egymásnak, hiszen, amikor nem veletek voltam, vagy éppen nem komponáltam, akkor vele lógtam. Hiába idősebb, de mégis néha úgy érzem, én vagyok az érettebb…

- Igen nehéz nálad érettebbnek lenni… Meg okosabbnak –csipkelődtem vele egy egészen kicsit, csak hogy oldjam a helyzetet, ugyanis most még nagyobb volt a bűntudatom. Namjoon egyik legjobb barátja, én meg itt fenyegetőzni akartam vele szemben.

- Ugyan, Jimin! Még a végén zavarba jövök –nevetett fel jóízűen, miközben belekarolt a nyakamba, és kinyitotta nekünk a bejárati ajtót.

*

- Szóval, itt lesz az előadás megtartva? –nézett körbe Jungkook, amikor beléptünk a nagy terembe.

Több sorokban álltak a székek, és mind oda volt rögzítve, akár csak az igazi színházakban, de még a színük is olyan piros volt, ráadásul meg is voltak számozva sorokként, valamint férőhelyként. Hiába, az iskola maximálisan ki akarja aknázni a lehetőségeit, mivel összesen három hasonló ilyen bemutatókra alkalmas terem van az épület területén. A legnagyobbnak külön épülete van, és az már tényleg elmenne egy rendes előadó színpadnak. Saját öltözők, amik kétszer nagyobbak, mint bármely termünk a suliban, és a kellékek is csak ahhoz a helyhez készülnek, pár művészszakos diáknak köszönhetően. Még egy saját szobra is van a színpadnak, ami mindig ott áll, akármit adnak elő. Itt általában a nagyobb műsorokat tartják, amiken a szülők is megjelennek, és szinte az egész iskola hivatalos rá. A második a tornateremben volt, ugyanis a székeket ott úgy helyezték el, hogy a pálya mind a négy oldalán leülhessenek, így, amikor nem meccseket tartottak, akkor kisebb színdarabokat –amiket általában az elsősök adtak elő –voltak terítéken, és a hivatalos gyűléseket is itt tartották. A harmadik ilyen terem pedig az, ahol most én is állok, a többiekkel együtt.

Fent a színpadon volt egy hatalmas vászon, ami majdnem a pódium legszéléig elért. Ilyen nagy felületen még csak egyszer volt szerencsém festeni, amikor szintén az egyik előadás keretein belül kértek meg engem, hogy csináljak nekik egy jó hátteret, ami illik a darabhoz. Ha jól emlékszem, az körülbelül igénybe vett pár…

- Na, hogy tetszik a vászon? –lépett mellém Seokjin, és átkarolta a vállamat. –Festéket még nem vettem, ugyanis nem tudom, hogy milyet kell erre használni pontosan, illetve neked melyik lenne a legjobb –nézett rám összeráncolt homlokkal. –És most, hogy láttad be tudnád saccolni, mennyi időt venne igénybe egy ilyen kipingálása, meg kell-e a segítség?

- Dolgoztam már ilyenen, így meg tudom mondani neked, hogy egyedül is képes vagyok egy ekkora vásznat elkészíteni egy hét alatt is akár. Persze, akkor biztos hétvégéken is be kell ide jönnöm, ha valóban nem vihetem haza –néztem vissza a magasabbikra, majd lehámoztam magamról a kezét, és megfordulva a táskámhoz caplattam, és felkaptam azt a vállamra. –A festékkel kapcsolatban pedig… Jó, hogy vártál, mert az tényleg nem mindegy, hogy mit, mennyit, és milyen minőségben veszünk –gondolkodóba estem, és elkezdtem rágni a számat, amit mindig csak ilyenkor teszek meg. Vagyis elég gyakran! –De ha tényleg négy vászonra kell festeni, akkor elég sok fajta szín kell, nagy mennyiségben. Egyedül nem fogom tudni ide hozni, részletekben meg nem akarom, mert ki tudja nem-e akarok később változtatni valamit –néztem a többiekre. –Ezzel, mit fogunk kezdeni, ha már holnap el akarjuk kezdeni?

- Szerintem –szólalt meg Namjoon. –Mivel Jin hyungnak amúgy is van jogosítványa, és egy nagyobb autója, amivel ide tudjátok hozni a festékeket, akkor ma elmehettek megvenni őket!

- Hiába nagy az autóm, annyi festéket nem biztos, hogy elbír –csóválta a fejét az ötletre Seokjin, miközben még mindig a vászon előtt állt karba tett kezekkel, nekem háttal. –Mekkorák azok a festékek, Jimin?

- Az a festésre szánt felülettől függ, de szerintem, ha tényleg csak ketten megyünk, akkor a kocsi hátsó utas részébe, és a csomagtartóba simán el tudjuk rakni a kellékeket –itt megfordult, és furcsán méregetett, mire leesett, mit nem tart helyénvalónak a mondandómban. –Kellenek ecsetek is. Nekem nincs ekkora felületre való!

- Tudsz egy olyan helyet, ahol ehhez megfelelő cuccokat árulnak?

 

- Régebben is festettem ilyen nagy vászonra, és akkor is ott szereztem be az eszközöket…

- És akkor nem vettél ecsetet? –vágott bele a szavamba Seokjin. Ahogy elnéztem Jungkook és Namjoon jól elvannak azzal, hogy csak hallgatnak minket, mivel elég sunyin mosolyogtak. Én viszont meg kellett, hogy szorítsam a táskám pántját, nehogy megint tiszteletlenül viselkedjek.

- Igen, vettem akkor is ecseteket, de az iskola elvette tőlem, mondván, hogy az hozzájuk tartozik, mivel az ő támogatásukkal vásároltam meg őket –láttam, hogy a velem szemben álló már tette volna fel a következő kérdést, de még időben felraktam szabad kezemet, és belé fojtottam a szót. –Megkérdeztem, és azt mondták, már elvitték egy másik projekt miatt, és nem kérhetem el! –ekkor egy frusztrált sóhaj hagyta el a száját.

- Akkor nincs más lehetőség, mint újat venni –nézett körbe rajtunk. –Namjoon, Jungkook? Ti is jöttök? Megvesszük most a festékeket –a két delikvens csak összenézett, majd elmosolyodtak, mintha valamit telepatikusan kiterveltek volna valamit. A francba már, nehogy…!

- Bocs, Jin hyung, de mivel mi ezekhez nem értünk, így feleslegesnek tartom, hogy veletek menjünk –szólalt meg Jungkook, miközben igyekezett teljesen ártalmatlannak feltüntetnie magát. –Csak hátráltatnánk Jimin hyungot, és úgy is képesek vagytok ketten pakolni, mi meg addig a dalokat intézzük az előadásra, nem igaz, Namjoon hyung? –a másik csak helyeslően bólintott. Tudom, hogy csak kerít ezzel a szöveggel, mivel ránk már nem szokta ezt a formális megnevezést használni, mert megmondtuk neki, hogy a társaságunkban igazán fölösleges már, megengedjük neki. Tehát se engem, se Namjoon-t nem szokta hyungnak szólítani már. Csak akkor szokása elővenni, amikor mesterkedik valamiben, és most pontosan azt csinálta, ráadásul idősebbik társunk is benne volt.

- Pontosan, mi megyünk megcsinálni a dalok… vagyis inkább egy részét, ti pedig elintézitek ezt –kezdte el kituszkolni a teremből legfiatalabb társunkat, és mielőtt becsapta volna az ajtót, még merészen belenézett az én dühtől izzó szemembe. –Jó mulatást!

*

- El sem hiszem, hogy tényleg befértek ezek a dobozok –nézett hátra, amivel a frászt hozta rám.

- Nem lehetne, hogy… Mondjuk… Az utat nézed, mielőtt még balesetet okozol? –mindkét kezemmel a fogódzóba kapaszkodtam, és az övemre is vagy hatszor ránéztem, amióta elindultunk a boltból. –És mehetnél kicsit lassabban! Nem szeretném, ha baja esne a festékeknek, de legfőképpen, nekem!

- Nyugodj meg, nem most vezetek először, tudom, hogy mit csinálok –ekkor egy mélyebb kátyúba hajtottunk, ami eléggé megbillentette a kocsit. Egy hatalmasat sikítottam. –Hoppá!

- Nem vagy vicces –sopánkodtam rá, mire csak kinevetett engem.

- Ide fele semmi bajod nem volt, most mi lelt téged ilyen hirtelen? –mondta még mindig kuncogva, és közben bekanyarodott az iskola utcájába. Hálát adtam az égnek.

- Oda fele is volt gondom ezzel, csak most a festékek miatt még több van. Nem szeretem, amikor más vezet, én pedig az anyós ülésen kell, hogy üljek –egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, amikor végre leparkolt a kocsival. Már csatoltam is ki az övemet, hogy kiszállhassak abból a masinából, ami Seokjin tulajdonát képezi. Már majdnem ott voltam, hogy megcsókolom a betont.

- Mi ez a nagy félelem az anyósüléstől? –lépett mellém ideiglenes „munkatársam”, és kinyitotta nekem a csomagtartót, kipakolni belőle a festékeket.

- Csak nem rég jött elő nálam… Amikor Yoongi megkapta a jogosítványát, egyből el akart vinni minket egy körre, mint hivatalos sofőr –itt egy nagyot sóhajtottam. –Én ültem az elől, míg Namjoon és Hoseok hátul, ám az utóbbi személy nem tudta szó nélkül hagyni, hogy az idősebb milyen kis óvatosan vezet. Erre Yoongi úgy döntött, majd ő megmutatja, mi a dörgés. Konkréten összecsináltam magam, mire végre leállította az az idióta a kocsiját. Azóta nem vágyom az anyósülésre, és érdekes módon tényleg csak ott érzem rosszul magam, ha hátra megyek, akkor semmi bajom… Csak, amikor Yoongi vezet! –erre csak elmosolyodott miközben lezárta az autóját, majd megindultunk a termünk felé, kezünkben a festékek egy részével.

- Miért nem mondtad? Akkor nem ragaszkodtam volna annyira ahhoz, hogy mellém ülj –elértünk a helyiséghez, ahol letéve a kezéből a dobozokat, kinyitotta előttem az ajtót, amin én be is léptem. Úgy éreztem, majd leszakad a karom.

- Azért mégis csak kínos arról beszélni, miért akarok inkább hátra ülni, mint egy kis óvodás, és úgy tenni, mintha taxiba szállnék be!

- De megértettem volna, ha elmagyarázod ugyanígy –lepakoltuk a festékeket a vászon elé, mivel holnap úgy is kellenek nekem. Ahogy visszakanyarodtunk egy újabb adagért, Seokjin összeborzolta vöröses tincseimet. –Nincs semmi szégyellni való abban, ha félsz valamitől, főleg ha az megalapozott. –küldött felém egy biztató mosolyt.

Lehet még sem olyan rossz, mint ahogy először gondoltam?

*

Meleg van, a levegő poros és elhasznált, mivel egy nyamvadt ablak sincsen, amit kinyithatnánk ebben a nyavalyás teremben. Már megcsináltam az első háttér vázlatát, aztán azon gondolkoztam, a padlón ülve, háttal a többieknek, hogy elkezdjem-e vajon a festést vagy ne. Mivel Namjoon-ék az utolsó embert hallgattak meg, úgy gondoltam mennének is haza, ám ez végül nem úgy alakult.

Egyes színészpalántának igazán kappan hangja van, bár nem szeretném őket megsérteni, de az tény, hogy eléggé zsibbadt már a fülem, amikor a tizedik ilyen ember jött be megmutatni, mit tud. Először mindig egy részletet játszottak el a darabból, majd ha Seokjin úgy döntött, a színpadi alakításon átment, jöhetett az ének. Leginkább ezeken buktak el a jelentkezők, ami nem is baj, hiszen olyan sok embert nem terveztek nagy szerepre, bár elvileg lesz kórus is, viszont Jungkook azt mondta, arra jobbak lennének inkább az ének tagozatosok, Namjoon meg adta az ötletét.

Szóval én még mindig a vásznat bámulom, de egyszerűen nem tudom rávenni magamat arra, hogy felkeljek, pedig magamban már elhatároztam a festési szándékomat, legalább nem marad a hétvégére sok munka, sőt, talán még be is fejezném. Hiába hűsít minket négy ventilátor, amit Seokjin szerzett nekünk, még így is azt éreztem, perceken belül megsülök, vagy felforr az agy vizem. Mivel reggelente elég hűvös van, így pulcsit még vettem fel, de most azt is egy ingerült nyögés kíséretében lehámoztam magamról, ami által már csak egy trikó maradt a felsőtestemen. Sokkal jobb, ám nem igazán elég, és hátradőlve kiterültem a padlón, ami már nem kerülte el a többiek figyelmét sem.

- Na, Jimin, elfáradtál?! –szólalt meg először Namjoon.

- Megpusztulok ebben a forróságban –fordultam a hasamra, továbbra is szenvedve. –Miért nem voltak képesek egy pár ablakot minden oldalra rakni? –nyafogtam, bár ők nem igazán érthették rendesen, ugyanis ráhajtottam a fejem a karjaimra, így elég fojtott hangon szólaltam meg.

- Miért nem veszel magadnak valami hideg üdítőt? –csatlakozott az eszmecserébe Kook is. –Igazából nekem is kéne… -nyúlt a táskájába, miközben én felemeltem a fejemet, hogy normálisan tudjak válaszolni.

- Nincs nálam pénz… Otthon hagytam –konyult le a szám széle, és nagy szemekkel bámultam föl a trióra.

- Majd én adok neked –szólalt meg Seokjin, aztán már nyújtotta is felém a pénztárcáját. Épp ellenkeztem volna, hogy én igazán nem akarok neki tartozni, de megrázta a fejét. –Nem kell ám visszafizetned, ha most veszel mindnyájuknak inni! Én fizetek, amiért önként vagytok hajlandóak nekem segíteni! –mosolygott rám, én pedig megfogtam a bankókkal teli bőrtasakot.

Ahogy átvettem az erszényt, egy kicsit összeért az ujjunk, amitől elég kellemetlenül éreztem magam. A tegnapi után nagyon zavarban voltam a másik előtt, amit igyekeztem nem kimutatni, viszont ilyen helyzetekben nagyon nehéz volt ezt kivitelezni. Ráadásul az is benne van a dologban, hogy igazából kedvelem őt, csak mindketten rosszul indítottunk az első találkozásunk alkalmával, és az sem egy utolsó dolog, hogy egyszerűen gyönyörű az arca. Tudom, férfiakra nem mondják a gyönyörű jelzőt, de nekem erre egyszerűen már nincs jobb szavam.

Tegnap, miután elpakoltuk a festékeket, én még visszatértem a boltba, új vázlatfüzeteket venni magamnak. Én minden technikához más-más típusú tömböt szoktam használni. Vízfesték, tempera, színes ceruza, szén, grafit, mindre másik fajta rajzlapokat használok. Sőt, a félfamentes papírt is csak akkor használom, ha fehér színnel akarok nagymértékben alkotni, ami elég ritka alkalom, de most abból is beszereztem egy teljesen újat. Ráadásul el sem akartam hinni, viszont egy este alatt képes voltam az összes vázlat papírjaimat legalább öt-hat rajzzal gyarapítani –amik egyelőre még csak tényleg kezdetlegesek –Seokjin-ről. Soha sem történt eddig meg velem az, hogy egy ember ennyire megfogjon engem, és csak őt akarjam mindenhol megfesteni. Még a legapróbb részletre is képes voltam visszaemlékezni az arcáról, így szinte tökéletes vázlatokat készítettem, amik most otthon azt várják, hátha befejezzem őket. Kivéve egy kis füzetecskét, ami elfért a nagyobb zsebeimben, bár egy kicsit kilógott. Ide akkor rajzolok, ha napközben szeretnék valamit alkotni, de nem akarok nagy pingálást készíteni, illetve nem áll szándékomban a többiek tudomására hozni. Így is furcsán viselkednek. Ezért hordom mindig magamnál a kis vázlatokat, ám így is félek, hogy feltűnő lesz nekik, és szóvá teszik, vagy titokban megnézik. Az katasztrófa lenne.

- Négy hideg ásványvizet kérek –léptem a büféshez, aki még ilyen késő délután is húzza az igát, mivel ilyenkor még elég sokan tartózkodnak az épületben. Ki tudja, mikor kell valakinek egy sajtos szendvics, nem igaz?

- Jaj, Jimin, drágám, te még itt vagy? –nézett rám a kedves idős hölgy. Már jól ismer engem, mivel minden nap legalább egyszer megfordulok nála, hogy vegyek magamnak valamilyen csokoládét. Hiszen a csoki stimulálja az agyat, nekem meg kell ez a fajta löket.

- Segítek egy… Barátomnak, így én is itt koptatom a padlót. Szó szerint is, ha úgy vesszük –mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott, mit csináltam eddig a terem padlóján.

- Ha engem kérdezel, ilyen melegbe igazán nem kéne itt maradnotok. Rólad is szinte folyik a víz, pedig ha jól tudom, te nem táncolsz! Vagy igen? –bizonytalanodott el egy pillanatra, amin én csak elnevettem magam. –Na, mindegy! Édesség most nem kell? –tett fel egy újabb kérdést, amikor már az ásványvizek árát akartam átadni neki. Megráztam a fejemet feleletképpen.

- Nem az én pénzem, a barátom mondta, hogy meghív minket!

- Hát akkor, én meg, meghívlak titeket egy-egy kis csokira –már éppen tiltakoztam volna, nekem a mai napra elég volt ennyi kedvesség, de a néni nagyon nem tűrt ellent mondást, így már nem csak a négy palack vízzel, hanem néhány rágcsálnivalóval is megpakoltam magamat.

- Itt a víz, emberek! –jelentettem ki, majd mindenkinek a kezébe nyomtam egy üveget, és mellé az édességeket is. Na, jó, igazából Namjoon nem szereti a büfés kajákat, így Jungkook-nak az ő részéből egy chipset kértem, Seokjin meg…

- Te, Jimin! –szólalt meg a legidősebb, amikor visszaindultam a vászonhoz, miközben kibontottam az epres bevonatú csokoládémat. Csak egy hümmögéssel reagáltam. –Te most komolyan képes voltál venni még édességet is, és engem kihagytál? –nézett rám dühösen.

- Nem vettem, hanem kaptam, mivel a büfés kedveskedni akart nekünk, mert ismer engem. A te részed meg… -vontam meg ártatlanul a vállam, majd sunyin elmosolyodva néztem Seokjin-re. –Nem tudtam, mit szeretnél.

- Itt nem azon van a hangsúly, hogy mit szeretek, vagy mit nem! –állt fel a helyéről, aztán, mint a dúvad, úgy közelített felém. Tisztán láttam a sértettséget a szemében. –Fizetem neked a vizet, erre, te arra sem vagy képes, hogy ha felajánlják neked a lehetőséget, akkor mondjuk, gondolsz rám, és… -amikor pont elém ért én egy egyszerű mozdulattal kikaptam a zsebemből a neki szánt csokit, ami hasonlított az enyémhez. Amint meglátta a kis édességet, egyből teljesen megnémult, én pedig fölényesen mosolyogva megkoppintottam a puha orrát.

- Ha jól hallottam Namjoon-tól ami nap, te szereted az epres dolgokat –szépen megfogtam az egyik kezét, beletettem a csomagot, ezt követően pedig megpaskoltam széles vállát. –Szívesen Seokjin Hyung!

Már fordultam is vissza, hogy igyak egy kis vizet, mivel már tényleg nagyon kellett a torkomnak, és már az első pár kortyot meg is ízleltem, amikor két kar fonódott a nyakam köré. Először nagyon megijedtem, eszeveszetten igyekeztem megfordulni, amit támadóm hagyott is, így megláttam a még mindig helyükön ülő Namjoon-t és Jungkook-ot. Innen már sejtettem, hogy ki akart engem megfojtani, amitől elég gyorsan el is vörösödtem. Azaz, igazából éreztem, ahogy még az előbbinél is nagyobb melegem van, és csak remélhettem, hogy még nem látszik az arcomon. Nagyon pirulós vagyok, ami miatt sokszor nevettek rajtam a többiek, persze ilyenkor megnyugtattak engem, miszerint csak egyszerűen édesnek tartják ezt a tulajdonságomat, viszont most ez sem nyugtatott meg. Igyekeztem minél lazábbnak mutatkozni, majd megszólaltam olyan nyugodtan, ahogy csak tudtam:

- Mit… Mit szeretnél Seokjin Hyung? –ahogy láttam, közben a másik két jómadár elég jól szórakozik rajtunk, és eszükben sincsen leszedni rólam, a jelen helyzetben, polipnak tűnő Hyung-ot.

- Tudod, Jimin, azon gondolkodtam, amíg elvoltál… -suttogott a fülembe, így csak én hallottam miről beszél. Kicsit hozzá is ért az ajka a fülemhez, ami az egész testemen végig cikázó elektromos töltetett eredményezett. Legszívesebben egy nagyot sóhajtottam volna, de tartanom kellett magam. –Hogy rajzoltál-e már aktképeket?

Ha lett volna számban víz, most biztos mindet kiköptem volna, viszont a köhögésem így is megvolt, ahogy a kezemmel igyekeztem magam legyezni, meg fogni a számat. Hogy kérdezhet valaki ilyet? Egyáltalán minek érdekli? Vagy… Vagy… MIÉRT!? Most száz százalék, hogy olyan piros a fejem, mint egy paradicsomnak, vagy egy erős paprikának, de egyszerűen erre a kérdésre máshogy nem tudnék reagálni, teljesen zavarba hozott.

- Te nem vagy észnél! –jelentettem ki a nyilvánvalót, miközben úgy mutogattam a másikra, mintha valami bűnöző lenne, akit most kaptam rajta, amikor rabolni akart. Jelen esetben úgy éreztem az ártatlanságom, valamint a méltóságomat készült elvenni tőlem! Ő pedig meg csak… Mosolygott, azon a dús ajkán, amit tegnap sokszor igyekeztem megrajzolni, minél tökéletesebb legyen, akár az igazi. Az a fránya, sunyi félmosoly csücsült az arcán, és éreztem, most marha büszke magára. –Ne nevess rajtam! Ilyet nem ér kérdezni tőlem!

- Mégis mit mondtál neki Jin Hyung? –kérdezte meg Kook igen kíváncsi tekintettel. Biztos az érdekelte, mivel tudott engem Seokjin ennyire zavarba hozni, hiszen ő is sokszor igyekszik kimozdítani engem a komfortzónámból. Mind fizikai, mind érzelmi értelemben.

- Ez csak ránk tartozik Jungkook! –szólt oda a másik, és még egyszer rám kacsintott, utána visszament a többiekhez, miközben kibontotta az általam hozott csokit.

Ezek után én már tényleg nem voltam képes a festésre koncentrálni, így csak megvártam, hogy befejezzék az értékeléseket, illetve kiválasszák, kik maradnak a darabban. A vizemet teljesen elpusztítottam, miközben ismét szétterülve igyekeztem megnyugtat magamat, valamint a szívemet is. Nem elég, ha látom, már akkor is ilyen furcsa érzésem támad, nem elég, hogy otthon is folyton őt kell rajzolnom, mert nem megy ki a fejemből, de még ilyen dolgokkal is szívat ráadásul. Lehet, nem kellett volna ezt az egészet elvállalni, és akkor nem kellett volna találkoznom Seokjin-nel sem, akkor megúsztam volna ezt a sok érzelmi kavalkádot, ami folyton kísért engem!

*

Utolsó simítások, az előadás előtt két héttel! Ez most a feladatunk, azaz inkább a többieknek, ugyanis én végeztem a saját feladatommal, és minden díszletet megfestettem, még a kellékeket is segítettem úgy elrendezni, hogy passzoljanak Seokjin elképzeléseihez, de nekem is megfeleljenek. Mivel a többiek a nagy melegre való tekintettel nem akartak a teremben döglődni, így az jutott eszünkbe, valamelyikünk otthonában szállunk meg a mai megbeszélésekre. Mivel Jungkook a kollégiumi részen lakott, ő lett volna a legideálisabb választás, viszont tekintettel voltunk a szobatársára, aki éppen a vizsgáira készült. Ezért jöttem én a képbe, mivel a legfiatalabb után én lakok közelebb az intézményünkhöz, ám én is inkább elvetettem ezt az ötletet egy béna kifogással, ami meglepetésemre teljesen bevált. Az igazság az volt, hogy nem nagyon szerettem volna, ha belépnének az én „magánszentélyembe”, ahol a nap fáradalmait adom ki magamból. Mindenhol elhasznált papírok, jegyzetfüzetek, és különböző eszközök hevernek, Namjoon-ék pedig nagyon jól tisztában voltak ezzel a tényállásommal. Viszont azt még ők sem tudják, hogy az sok eldobált papír, és félbe hagyott rajz mostanában csak Seokjin-t ábrázolta, a műtermem is az ő róla készült festményeimmel van tele, amik jelenleg is száradnak, tehát nem tudom őket elrejteni anélkül, hogy bajuk ne esne.

Mivel Namjoon és Seokjin szomszédok, így az ő esetükben már édes mindegy volt, kihez megyünk, de az idősebb akart minket vendégségbe hívni, ezzel is megköszönve, hogy segítünk neki. Tehát az utcákat roptuk, hogy végre megmenekülhessünk a kínzó hű hullám elől, ami eléggé megviselte a tűrőképességünket. Alig mentünk tíz perce, ám már úgy éreztem magam, mint aki a maratonit futott, ráadásul még legalább ugyan ennyi volt hátra, amíg a házhoz értünk. Persze, nem csak engem viselt meg a nagy kánikula. Jungkook igyekezett úgy tenni, mintha meg sem kottyant volna neki, miközben Yoongi-val beszélgetett telefonon –amióta csak Jin-nek segítünk ez szokásukká vált –láttam, hogy elég sokszor törölte a homlokát, sóhajtozott nagyokat, valamint nyúlt a vízzel teli üvegéért, amit még indulás előtt vett, ezért kellemesen hideg volt még. Namjoon próbálta azt tettetni, mintha valami jó zenét hallgatna, de igazából nem szólt semmi a fülhallgatójában, amit onnan tudok, hogy elárulta nekem, igazából nem szeret séta közben zenét betenni, mert feszélyezve érzi magát a nyílt utcán tőle. De így elérte a célját, azaz Seokjin békén hagyta, és inkább engem szórakoztatott a vicceivel, amik, hát…

- Egy férfinek meg kellene találnia az óráját, de nem megy neki! Miért? –jóságos istenem, valaki segítsen! Csak lustán bólintottam egyet, ugyanis már rég feladtam ezeket a kérdéseket. –Hát mert nincsen rá ideje –nevetett a saját poénján, miközben a vállamat csapkodta eszeveszetten. Nem mondanám, hogy idegesített az ablak tisztításához hasonló kacaja, de egy idő után már tényleg úgy éreztem, mindjárt betömöm a száját, ha nem hallgat el. –Uh! Van még, figyelj, Jimin! Mit söprünk a repülőtereken?

- Airport! –vágom rá gondolkodás nélkül. –Ezt mindenki ismeri már Hyung! –amikor nem hallottam semmi választ, oldalra pillantottam, és megláttam, hogy Jin-nek lefelé konyul a szája. Szegény, nem szereti, ha elrontják a csattanóját. Egyből a vállára fogtam, amit meg is ráztam egy kicsit, majd küldtem felé egy mosolyt. –Na, Hyung, ne szomorkodj! Inkább mondj még egyet, biztos ismersz még jobbakat!

Egy percig gondolkodóba esett, aztán egy győzelemittas mosollyal fordult felém, mint aki már tudja, megütötte a főnyereményt:  -Hogy hívják a szomorú inast? –vonogatta a szemöldökét, miközben én komolyan elgondolkodtam a válaszon. Ezt még egyszer sem hallottam! Végül inkább megvontam a vállamat, és vártam a választ. –Hát komornyiknak! –nevetett fel ismét, ám most én is elmosolyodtam egy picikét. Oké, ez nem volt olyan rossz, pláne, hogy még nem hallottam soha! –Áh! Végre mosolyogtál! Máris be lett aranyozva a napom! –jelentette ki, miközben bőszen mutogatott rám, én meg igyekeztem eltakarni az arcomat.

Szerencsére ezek után már nem mondott ilyen vicceket, mivel elmondása szerint, már elérte a célját, így a maradék időben meg tudtam nyugodni, és a zavarom is elmúlt. Meg kell, hogy mondjam, se Jin, se Namjoon háza nem néz ki rosszul, kimondottan tetszik, ráadásul még elég tágas is, ám még sem tűnik el benne az ember. Mi Jungkook-kal egyből elkezdtük felfedezni a kellemesen hűvös otthon szegleteit, amíg meg nem hallottunk egy ajtónyitódást, amit egy kiskutya ugatása követett. Ekkor, mint aki nem lát, nem hall, úgy szaladtam a hang forrása felé, aztán megláttam:

- De édes! –néztem a kis hófehér szőrcsomót, ami Seokjin kezei között ficánkolt. –Ugye megsimogathatom? –kérdeztem rá, miközben már emeltem is fel a kezemet.

- Előbb üljünk le a nappaliban! –ment Seokjin a kiskutyával a kezében a megadott hely felé, majd le is ült a kanapéra. Én szintén letelepedtem az ülőalkalmatosságra, pontosan melléjük. –Jimin, ő itt Jjangu! Jjangu, ő pedig Jimin! Fogd csak meg, nyugodtan –tartotta felém a picikét, amiért akár az ötéves kisgyerek, úgy nyújtózkodtam.

Először hagytam neki, hogy megszagolja a kezeimet, ahogy régebben is megtanította nekem az anyukám. Soha sem engedte meg az idegen kutyák simogatását, amíg engedélyt nem kérek a gazdájától, és meg nem szagoltatom a kezemet az állattal, majd ugyanazzal a praclimmal érintem meg. Régebben nekem is volt egy háziállatom, viszont már nem élt közöttünk, ráadásul nem akartam helyette másikat, pláne, hogy akkor jött az iskola, meg a költözés is. Viszont nagyon hiányzott nekem egy bundás kis jószág ölelgetése, vagy a vele való alvás. Most pedig bepótolhattam ezt az elvesztegetett időt!

Jjangu amúgy nagyon kaphatónak látszott, ha játékról volt szó. Amíg a többiek megbeszélték az utolsókat, addig én csakis a kutyával törődtem, még a földre is lefeküdtem, hogy rám mászhasson, össze-vissza nyaldosva engem. Seokjin még jutalomfalatokat is engedett neki adni, persze csak akkor, ha egy már megtanított trükköt jól csinált meg. Elég sokáig elszórakoztattam magam ezzel, sőt, szinte annyira belemerültem, fel sem tűnt, mikor másztam fel a kanapéra, a kutyával az oldalamon, Jin mellé, és szundítottam el Jjangu-val együtt.

Egyszer csak nagy kábán arra ébredtem, hogy valakik elköszöntek, miközben éreztem, ahogy a hajamat simogatták, és egy igen puha valamin pihentettem a kobakomat. Természetesen a kis szőrcsomó még mindig a kezeim között volt, és nagyban aludt még, amit a szuszogásából gondoltam. Nekem is nagyon nehezek voltak még a szemeim, ráadásul olyan kellemes volt a simogató kéz érzése a hajamban. Szinte megértettem, miért imádják az állatok, amikor a fülüket vakarják. Viszont akármennyire szerettem volna visszazuhanni az álomvilágomba, ha emlékezetem nem csalt, akkor én még mindig Jin házában tartózkodtam.

Így hát egy halkabb nyöszörgést követően a hátamra fordultam, vigyázva nehogy felébresszem a mellkasomon pihenő kutyát. A még mindig engem simogató kezet pedig megfogtam, és próbáltam kinyitni a szemeimet, amihez kellett még egy kis idő, mivel nem vagyok valami jó ébredő, hiába határozom el magamat mindig. Amikor végre kitisztult előttem minden, egy mosolygós arcú Seokjin-t pillantottam meg magam fölött, akinek a kezét fogtam, ráadásul egész idő alatt az ő combjain hevert a fejem. A meglepődöttségtől először majdnem felkeltem, de még időben kapcsoltam, hogy valami van a mellkasomon, így előbb azt vettem le magamról, persze ezzel sikeresen fel is ébresztettem Jjangu-t. Lassan felültem, miközben Jin még mindig csak mosolyogva bámult engem, a kutya pedig az ölemben ugrálva akarta magára vonni a figyelmemet. Kezeim közé vettem a kis csöppséget, aztán szembe fordultam az idősebbel, és a fáradtságtól rekedt hangomon szólaltam meg:

- Mennyi az idő? –éreztem, ahogy a pilláim le akarnak csukódni, és Jjangu simogatásával akartam éberen tartani magamat, miközben vártam a másik válaszát.

- A sok játék után kicsit elfáradtatok, így letelepedtetek a kanapéra –nevetett fel. –Aztán te álmodban hozzám kúsztál, amíg a fejedet rá nem tetted a combomra, és párnának használtad egészen idáig –kicsit elpirultam, mert azért ez mégis csak kínos. –Aranyosnak találtalak titeket, így együtt, és egyikünknek sem volt szíve felébreszteni téged –amikor kimondta a többes számot, rögtön eszembe jutott, hogy hallottam, amint valakik elköszönnek, mielőtt felkeltem volna.

- Hol vannak a többiek? –néztem körbe a szobában, de jól láthatóan kettőnkön kívül senki más nem volt jelen a szobában. Kivéve Jjangu-t! –Haza mentek? Vége lett a megbeszélésnek? –csak bólintott egyet. - Akkor, szerintem, nekem is indulnom kell! –a kutyát átnyújtottam Jin-nek, miután pedig ő átvette, már mentem is a bejárat felé, ahol a cuccaim voltak. Felkaptam magamra a cipőmet, aztán a táskát is fölvettem a hátamra, és megfordultam, hogy mára végleg elköszönhessek a ház urától. –Köszönöm a vendéglátást, meg hogy aludhattam egy kicsikét!

- Jó utat hazafelé! –jött hozzám közelebb Jin, és az arcomra nyomott egy rövid puszit. Az utóbbi időben erre nagyon rászokott, de érdekes módon csak az én esetemben, mivel a többieket egyáltalán nem csókolgatja az arcukon. Ezzel persze nem könnyíti meg a dolgomat, ugyanis utána órákig érzem a nyomát, ahol hozzám érinti azokat a meleg és puha ajkait, ráadásul volt már emiatt álmatlan éjszakám is, amit ismét Seokjin portréjának megfestésének szenteltem. Egyszerűen annyi sok adrenalin száguld végig ilyenkor rajtam, ahányat eddig még soha nem is tapasztaltam, ilyenkor pedig szinte égek a vágytól, hogy ecsetet ragadjak a kezeim közé. Most is, akár a tornádó, úgy söpörte el ez a kis arcra puszi a fáradtságomat.

- Meg lesz! És neked is, szia, Jjangu! –simogattam meg a kutyus fejét, majd kilépve az ajtón, máris rohantam haza, hogy megvalósítsam azt a tervemet, amit már egy hete kitűztem magamnak, csak még nem voltam benne biztos, tényleg meg is akarom csinálni.

*

Az előadás napja volt, nekünk pedig –vagyis a kis csapatunknak –az első sorba kellett mennie, mivel Seokjin mindenképp ragaszkodott ehhez a tényálláshoz. Én úgy isten igazából nem bántam a dolgot, mivel elég kíváncsi voltam, hogy teljesítenek a színészek. Igaz a kisebb próbákon én is jelen lehettem, hiszen épp akkor festettem, de mire eljutottak volna oda, hogy egészben elő is adják, meg a fő jelmezes próbáig, addigra én már rég kész voltam a hátterekkel, így be sem mentem. Hagynom kellett valamit az előadásra is, mert hát még sem az igazi, ha már kívülről megy az egész, és biztos untam volna, amivel pedig megbánthattam Seokjin -t. Azt meg én nem akartam! Ráadásul a próbák alkalmával is mindig háttal álltam a többieknek, így azon kívül, hogy néhányan tényleg jól énekeltek már, és egy-egy szöveg foszlányon kívül, tényleg nem maradt meg semmi. Tehát mondhatni, kicsit izgatott voltam, főleg, mivel láthattam végre Hyung-ot teljes pompájában, ahogy uralja a színpadot, annak ellenére, hogy nem ő kapta az egyik főbb szerepet sem. Ő lett az iskolaorvos, azt még megjegyeztem, mikor egyszer elmondta.

A fények lekapcsolódtak, a hangszórókból pedig Jin hangja csendült fel, ahogy jó szórakozást kívánt az előadásra, valamint, a telefonokat némítsák le. Akár csak a mozikban! –nevettem fel ezen a gondolaton. Amint a hangosbemondók mind elhallgattak, már engedték is fel a függönyöket, és megkezdődött a műsor első fele.

Meg kell, mondjam, amíg az első felvonás lezajlott, nagyon unatkoztam, mivel Seokjin ennél a résznél még sehol sem volt, maximum egyszer-kétszer megemlítették abból kifolyólag, hogy az egyik diákot elküldték a betegszobára. Nem meglepő módon, természetesen ez a téma általában a táncosoknál, és a művészeknél esett szóba, ugyanis köztudott tény az iskolánkban, ennek a két tagozatnak a diákjai járnak a legtöbbet a dokinál. Nem is csodálom, hogy ezt is belevette Jin a paródiájába! Ezt követően a tíz perces szünetünk után történt az, amire vártam, és nem is kellett csalódnom, sőt!

Seokjin végre elő lépett a színfalak mögül, aztán bársonyos hangjával, amit már az első alkalmak között megtapasztalhattam elkezdett énekelni. Valami iskolaverekedős jelenet volt, és éppen a tanárok is beszálltak ebbe a részbe, ahogy próbálják szétszedni a diákokat, ráadásul, mivel sok lehetett a sérült, így végre az orvos is a színre léphetett. Mintha csak rá öntötték volna –vagyis inkább rászabták –azt a jelmezt, olyan tökéletesen mutatott Jin vékony, magas alkatán, amit irigyeltem is tőle. Azaz a magasságát, a karcsúságát annyira nem, mivel így is tele tömném minél hizlalóbb ételekkel, ahányszor meglátom. Hiába nem ő volt a főszereplő, és csak a háttérben énekelt, számomra mégis csak ő létezett a színpadon, egyszerűen nem bírtam másra nézni. A reflektorok nagyon jó megvilágításban mutatták az arcát, haját, és a szemének csillogását is megnövelték, ezzel a tekintete még igézőbb lett. Ismét átfutott az idegeimen az-az ismerős bizsergés, amit mostanában csak akkor éreztem, amikor azt gondoltam, menten megpusztulok, ha ezt a gyönyörűséget nem festem vászonra, azt követően pedig megmutatom a nagy közönségnek. Azt akartam, hogy lássák, amit én. Tudják, milyen áldottak, amiért egy ilyen embert ismerhettek, láthattak, mint amilyen Seokjin, akinek szépsége egyszerűen rabul ejtő, és az én szememben a lányokkal is felvehette volna a versenyt, akiket eddig a vásznakra vittek. Kicsit el is fogott az irigység, mivel jelenleg mások is voltak a nézőközönségben, akik felismerhették ezt a csodát, aztán ők is meg akarták kaparintani, de büszke is voltam magamra, amiért én már közelebb is kerültem hozzá, és –habár titokban –megfesthettem ezt a márványszoborra hasonlító arcot.

Eddig nem voltam biztos a dolgomban, de miután láttam Jin-t a színpadon, tudtam, hogy cselekednem kellett. Ám a tervem kiviteléhez már egy teljes napom sem maradt, és így minden perc számított, ami annyit tett, hogy muszáj volt azonnal haza mennem. De hogy hagyhattam ott a többieket az előadás közepén? Egyáltalán hogy lehetett merszem Jin-t ennyire cserbenhagyni? Még abban sem voltam biztos, hogy örülne neki, ha meg is tudja, miért csináltam azt, amit. De akkor is muszáj, tudnia kellett, ami már régóta bennem uralkodott, és nekem is tudnom kellett a válaszát!

Mivel Seokjin még szerepelt, így tudtam, hogy egy hamar nem fogja észrevenni az eltűnésemet, mivel ilyenkor teljesen beleélte magát a játékába, és csak akkor nézett ránk, ha lement a színpadról. Most kellett távoznom, amit meg is tettem, miközben a többieknek megmondtam, hogy sürgős elintézni valóm van, amit egyszerűen nem tudok elhalasztani. Persze elfogadták, és meg is értették, ami miatt enyhe bűntudatom is támadt, mivel senki bemutatóját nem hagytam ki az elmúlt napokban, ha felléptek a barátaim, erre meg mindnyájukat itt hagytam. Viszont ez akkor sem várhatott, mivel féltem, kifutok az időmből.

Mielőtt még tényleg elhagytam volna a termet, utoljára a színpadra néztem, ahol Jin már pont lemenni készült, és éppen a mi sorunkat pásztázta ráncba szaladt homlokkal. Már épp emelte fel a tekintetét oda, ahol én voltam, ezért gyorsan kislisszoltam a bejáraton, majd meg sem álltam az otthonomig. Amint kattant a zár, én máris a műtermemben voltam, hogy a tervem új fázisát is elkészítsem, ami igazából a legtöbb időmet vette igénybe, és ezért akartam haza érni minél előbb. Kiszedtem az egyik eldugott fiókomból a színes ceruzákat, amiket eddig soha sem szerettem használni, mivel gyerekesnek tartottam magamhoz mérten, de abban a pillanatban csak azokkal tudtam elképzelni az új rajzomat. Aztán, amikor kész lettem, jöhetett a többi…

*

Volt nagyjából fél órám, amíg a nagy tömeg meg nem rohamozta a művésztagozatosok kiállításait, és még nagyjából ugyanennyi időm, amíg el nem értek az első emberek az én szárnyamba. Mint már említettem, egy teljes termet kaptam arra, hogy megtöltsem a szebbnél szebb alkotásaimmal, én pedig az utolsó elemet próbáltam a helyére illeszteni egy létrán egyensúlyozva. Bosszantó! Ráadásul nem is a vendégek miatt volt bajom, hanem egy bizonyos személy miatt, akit vártam, hogy megjelenjen a terem ajtajában, ahol nekem már várnom kellett volna, én mégis azzal a nyamvadt kerettel bajlódtam.  Reggel ugyanis küldtem egy üzenetet Jin-nek, hogy ne haragudjon rám, amiért leléptem a műsorról, és ha eljön a kiállításomra, a bejárati ajtónál fogom várni fél órával a nyitás előtt. Az-az idő pedig eljött, én pedig marhára nem ott voltam, ahol mondtam. Az ajtót természetesen kulcsra zártam, nehogy valaki elrontsa a munkámat, ne adj isten, pont Seokjin lenne az-az illető, mivel fogalma sem lehetett, hol vagyok, és elindulna megkeresni.

A kép végre rendesen állt, én pedig már másztam is le, hogy a helyére tegyem a létrát, be a tárolóba, aztán már rohantam az ajtóhoz. Szinte kiesett a kulcs a kezeimből, annyira remegtek, de végül sikeresen kinyitottam a zárat, és úgy téptem fel a bejáratot, mintha menekülnék. Mindezt abban a reményben, hogy a másik már kint várt engem a falnak dőlve, miközben már halálra unta magát, de a csalódottság szele engem is elért. A folyosó, ami összekötötte a másik kiállító termet az enyémmel, kongott az ürességtől, olyannyira, hogy hallottam a tömeg hangját, amint a főajtó előtt vártak, mert végre szerették volna látni az évi munkáinkat, amit a diákok büszkén dörgöltek az orruk alá. Nekem nem ez volt a célom! Nem büszkélkedni akartam a műveimmel, hanem megmutatni az életemet, amit a festményeim alapján tudok a legjobban. Hiszen én mindig is az aktuális gondolataim, vagy érzéseim hatására készült el egy-egy alkotásom, ráadásul a barátaimnak egy külön fal rész állt rendelkezésre, ahol az ő portréjuk volt kitéve, ezzel is szerettem volna nekik megköszönni azt, amit értem tettek eddig. Én inkább azt mondanám, hogy már-már az intim szférámba engedtem a lelkes nézelődőket a saját kiállított darabjaimmal.

De mégis hol van már Seokjin? Muszáj látnia még a többi ember előtt!

Előkaptam a telefonomat, és küldtem egy üzenetet a másiknak, hátha valami történt vele, ekkor pedig halottam egy pityegő hangot, amitől egy nagyot ugrott a szívem. A folyosón végig nézve, egyszer csak megláttam, ahogy egy magas alak lépett ki a kiállóból, ahová a székeket építették be az idősebbek számára ülőhelynek.

- Pedig reméltem, hogy egy ideig még nézhetem, ahogy engem vársz! –szólalt meg egy ismerős hang miközben kinyomta a telefonját.

- Huh! Jin… -léptem a másik elé, aztán két oldalt megfogtam a vállait. Még a szemembe se nézett, amikor megérintettem, egyszerűen csak a földet bámulta szomorú tekintettel. A szívem szakadt meg ettől a látványtól, miközben egyik kezemmel megfogtam az állát, ösztönözve a szemkontaktusra, hogy befejezzem a mondandómat. –Tényleg nagyon sajnálom, amiért leléptem, de esküszöm, hogy nyomós indokom van rá, és ha…

- Mégis milyen magyarázatod lehetne erre –nézett rám szúrós szemekkel.

- Csak engedd, hogy megmutassam! –kérleltem őt, hátha megszán engem. Még a kiskutya szemeket is bevetettem, pedig nekem nem szokásom cukin viselkedni, sőt, rühellem, amikor aranyosnak neveznek. –Ígérem, ha azután is mérges leszel rám, akkor békén hagylak ezzel, és hagyom, hogy utálj engem!

Végül, a pár perces szemezésünk után, engedett nekem, és beleegyezően bólintott, de még mindig láttam a sértettséget az íriszeiből visszatükröződni. Előre engedtem, hogy ezzel is egy kis tiszteletet mutassak előtte, ha már ennyire csalódott bennem, viszont az ajtónál megállítottam. A kilincsre rakott kezét gyorsan megfogtam, majd lefejtettem a fémdarabról, aztán a sajátomba fogtam.

- Csukd be a szemed, addig ki se nyisd, amíg nem szólok! Rendben? –utasítottam lágyan a másikat, aki teljesítette is kérésemet, azután már be is léptünk a terembe. Szembe állítottam azzal a résszel, amit szerettem volna neki megmutatni, amikor pedig már biztos voltam benne, hogy a kiállításom itteni szegletét fogja először meglátni, amint felnyitja szemeit, magabiztosan, ám mégis félelemmel telve szólaltam meg ismét, még mindig a kezét fogva. – Most már kinyithatod!

Amint felnyitódtak ékkövekhez hasonló íriszei, egyszerűen halottam, ahogy a levegő is megakadt a tüdejében, és már az első cseppek folytak le az arcán attól a gyönyörtől, amit látott maga előtt. Meg sem bírt szólalni, de a mancsomat továbbra is fogta, sőt, még éreztem is, ahogy jobban rászorított, miközben szabad karjával a száját takarta el. Láttam, ahogy nem képes elhinni, amit csináltam, így inkább én törtem meg először a csendet, miközben elé álltam, ezzel a műveim egy részét eltakartam előle, és most minden figyelmét rám fordította.

- Igazából ezért mentem el az előadásodról! –mosolyogtam rá, aztán én is hátra sandítottam a rajzaimra, festményeimre. Az egész falon egy hatalmas kollázs volt látható, melyeknek darabjai mind Seokjin-t ábrázolták különböző stílusokban. Voltak rendes olajfestmények, akvarell képek, szén, grafit, vízfesték, és még néhány vázlatot is beillesztettem az összképbe. És mind ennek a közepén ott volt a tegnapi munkám, mely szintén Jin-t ábrázolta a színpadi kosztümjében, habár csak a válláig rajzoltam meg. Ez az egy művem a többitől eltérő volt, ugyanis azt színes ceruzákkal csináltam. Ezzel csak még inkább ki akartam fejezni, mennyi mindent tennék meg érte, ha adna esélyt nekem bizonyítani, hiszen világ életemben azért utáltam ezzel a módszerrel alkotni, mert túl sok energiát vett el tőlem. Most mégis egy este alatt csináltam meg az egészet, és mérhetetlenül büszke is vagyok magamra, amiért ez sikerült. De, hogyan fogom én ezt a másiknak elmondani? Hiszen a fejemben minden okosabban hangzik, viszont, amikor a tettek mezejére kéne lépnem, akkor teljesen kihagy az agyam! Mit tegyek? Fordultam vissza a nedves arcú szépség felé, aki látszólag azt várta, folytassam a mondandómat. Egyik kezemet felemeltem, és letörölgettem a gyémánt cseppeket, közben megint felvettem magamra a nyugodtabb mosolyt, hogy legalább saját magamat megnyugtassam. –Ezzel szeretném neked kifejezni… nos… A-az érzéseimet! Mert… -itt nyeltem egyet. –Valójában, amióta… Me-meg láttalak… azóta nem tudlak kiverni a-a fe-fejemből, és… Huh! A kiállításnak ezt a részét azért… neveztem el THE MUSE –nak… Amúgy ez azt jelenti angolul, hogy múzsa, de… Mindegy! –ráztam meg a fejemet, miközben éreztem, ahogy egész testemben szinte lángolok. –Azt szeretném ezzel mondani, hogy… Te lettél az egyik legjobb barátom, társam, szerelmem, családom, a… A múzsám! –kezeim közé vettem az arcát, és befejezettnek nyilvánítottam a beszédemet, és már csak azt vártam, a másik választ adjon nekem, vagy minimum, reagáljon rá valamit. De ez a pillanat nem jött el, én meg megijedtem. –Jin! Seokjin, mondj… Mondj már valamit! Megijesztesz ezzel a hallgatással! Még az is jobb lenne, ha lekiabálnád a fejem, vagy… -itt megakadtam a szónoklatban, ugyanis két kar fonódott a nyakam köré, és oda szorították a testemet tulajdonosukhoz, azaz Seokjin-hez. Fejem a mellkasán pihent, ő pedig a kobakom tetejére fektette az arcát, és úgy dörgölődzött hozzám.

- Annyira buta vagy! –hallottam meg első mondatát, ami a teremben töltött idő alatt hangzott el. Mit ne mondjak, nagyon kedves! –Egész évben lestem a munkáidat, amiket kiraktál, és egyszerűen beléjük szerettem –micsoda? –Találkozni akartam veled, de ahányszor utánad kérdeztem mindenki visszautasított engem, aztán… Aztán Namjoon mondta, hogy tudna téged ajánlani segítségnek az év végi műsoromhoz, amikor pedig meghallottam a nevedet, én egyszerűen… majd kiugrottam a bőrömből! –szóval ismert engem, már jóval az előtt, hogy személyesen találkoztunk volna? –Bár a megismerkedés tényleg nem alakult fényesen, de utána olyan jól megvoltunk egymással, és én emiatt nagyon boldog voltam, aztán pedig rájöttem, nem csak a műveidbe estem bele, hanem… Te is tetszel!  –jelentette ki, nekem pedig hirtelen kezdett a szívem őrületes vágtába, vagy már az is lehet, hogy olyan gyorsan dobogott eddig is, csak az adrenalin miatt nem éreztem. –Állandóan flörtöltem veled, többet törődtem a te épségeddel, a te szükségleteiddel, mint a csapat többi tagjáéval, de azt hittem ebből te semmit nem veszel észre –szipogott fel, miközben még mindig bele volt temetkezve a hajamba, én meg a sokk miatt nem bírtam tőle elszakadni, csak hallgattam őt. –Most meg itt állunk az általad készített portrék előtt, amik engem ábrázolnak. Ráadásul közben így ölellek, én egyszerűen… Annyira buta vagy! És én mérhetetlenül szeretem, amiért ilyen vagy! –kezdett el ringatózni, amiknek hatására, mivel még mindig magához szorított, én is ezt a mozdulatsort csináltam, ezzel pedig úgy nézhettünk ki, mintha egy zenére táncoltunk volna, amit csak mi ketten hallottunk. Karjai még midig a nyakamat fonták körbe, miközben két kezem a derekát fonták át, és a fülemmel hallgattam gyors szívverését.

- Akkor, Jin! Ez azt jelenti… -emeltem fel a fejemet, aminek következtében ő szintén rám nézett, így pedig csak pár centi választott el minket egymástól, közben a tekintetünk összekapcsolódott. –Ez azt jelenti, hogy te tényleg szeretsz engem? Mármint, szerelemből? –válaszul csak bólintott egyet, ezzel összedörgölve puha orrát az enyémmel. A válasza után tekintetem letévedt piros ajkaira, melyeket mindig is úgy csodáltam messziről, és kimondtam a jelenleg fejemben cikázó egyetlen gondolatomat, vágyamat. –Megcsókolhatlak?

Ismét csak az előző fejmozgással felelt, én pedig már hajoltam is azokra az elbűvölő párnácskákra. Olyan puhák voltak, amilyennek mindig is elképzeltem, mikor megfestettem őket, és szinte annyira nem voltam képes felfogni, hogy én tényleg ezeket érintem a saját ajkaimmal, hogy percekig csak lenge puszikat tudtam adni szerelmemnek. Ezt viszont Seokjin egy idő után megunta, ezért egy nemtetszését kifejező morgással akart engem ösztönözni a tovább haladásra, amit meg is tettem. Nyelvemet végig vezettem felső ajkán, bejutást kérve, ami után a másik le is ejtette álkapcsát, megadva ezzel az engedélyt. Ízlelő szervemmel végig puhatolóztam száját, amíg össze nem akadtam Jin nyelvével is, így rögtön egy szenvedélyes táncra hívtuk egymást. Közben karjaimat szorosabbra fogtam társam dereka körül, ezzel elérve, hogy egy tű se férjen be közénk, miközben a csókot még mindig nem szakította meg egyikünk sem, én pedig csak becsukott szemmel élveztem ezt a pillanatot. Ez az íz, ez a puhaság, a melegség… Mind új érzés volt számomra, és többet akartam belőle, jobban meg akartam ismerni azt a számomra ismeretlen terepet. Semmihez sem tudom hasonlítani ezt a fajta állapotot, de jelenleg nem is voltam annyira magamnál, hogy ez érdekeljen is. Csak élvezni akartam, ahogy összefonódok a múzsámmal, azzal a személlyel, aki megmutatta nekem, mi is az igazi szenvedély. Nem csak a festészet terén, de az életben is, a szerelemben, mindenben!

Sajnos hiába akartuk ezt a pillanatot örökké elnyújtani, a levegő hiánya rajtunk is megmutatkozott, így kénytelenek voltunk elválni egymástól, amit én nem engedtem ilyen egyszerűen. Mielőtt tényleg elengedtem volna, még utoljára gyengéden megszívtam Seokjiin alsó ajkát, sőt, egy kicsit még a fogamat is bevetettem, ami látszólag tetszett neki, ezt pedig egy erőtlen sóhajtással is kimutatta. Ez után homlokainkat egymásnak döntve álltunk tovább teljes csöndben, mivel éreztük, hogy itt a szavaknak már nincs helye. Legalább is én ezt gondoltam…

- Tudod, gondolkodtam –szólalt meg Jin, miközben az ujjai közé vette egyik vöröses tincsemet, és azzal kezdett el játszani. –Ha arra kerülne sor, akkor én szívesen állok neked modellt… Egy aktrajzhoz! –mosolyodott el kajánul, miközben hozzám még el sem ért konkrét mondandója. Amikor viszont már az agyam visszaszállt a rózsaszín fellegekből, egyből elpirultam, és igyekeztem kimenekülni a másik kezei közül, amit ő nem hagyott.

- Hogy voltál képes egy ilyen pillanatot így elrontani!

- De hát teljesen komolyan gondoltam! –nevetett fel, miközben vasmarokkal fogta közre szabadulni kívánó lényemet, majd közelebb hajolt hozzám, azután belesuttogott érzékien a fülembe. –Ha kell most is leveszek minden textilt magamról, és már mehet is!

- HYUUUUUNG!!!!!!!

(Reméljük tetszett nektek, mert nekünk igen! :D Írhatjátok ide, de az oldalára is véleményeiteket. Mert nála is kint lesz!

Facebook oldalunk --> LINK
K.A.R.D rajongók ----> LINK )