Skiccpausz: Tehetted volna...

Jimin POV

Egy hatalmas baj van csak a mai kultúrával. Igazából ez az egyetlen baj, amit sokan nem tudnak kezelni. Egy művelt ember egyszer azt mondta nekem, erre azért nem képesek sokan, mert sosem olvastak. Sosem találkoztak ezzel a problémával fiatalon, így nem tudják, ilyenkor mit kéne tenni. Nem tudom mennyire van igaza, mert azt hiszem, nekem sem sikerülne soha. Egyszer ugyanis olyan változatával készültem szembenézni amitől rettegtem. Amiről azt hittem, ha bekövetkezik, akkor abba fogok belehalni, hogy meghasad a szívem. De szerencsére, hála az égieknek, azt hiszem tényleg az ő érdemük, az utolsó pillanatban megmentettek és csak csöpp kóstolót adtak, ami éppen elég lesz azt hiszem életem végéig. De jobb, ha az elején kezdem, hogy érezzétek azt, amit én és tisztában legyetek vele, mit jelent megtalálni lelked elveszett darabját, hogy tudjátok, mit érez az, akinek ez sikerült.

Bonyolult életem volt. Felettébb nehéz és kényelmetlen mindattól, amit szívemben éreztem. Sosem mondtam el senkinek, szüleimnek sem, öcsémnek sem, pedig ő aztán mindenről tudott, hiszen imádtuk egymást. Szabad perceinket egymással töltöttük, így édesanyám sem aggódott, hogy testvéremnek baja esik, mert együtt mentünk mindenhová. Talán ebben kerestem menedéket mindazon gondok elől, melyek éveken keresztül sanyargattak. Ő volt az, aki nyújtott is. Az én kisöcsém, ki örömmel tartott velem, hívott magával, egy idő után pedig kezdett bemutatni barátainak, akik azonban némileg feszengtek miattam, mert idősebb is voltam, meg nem tudták, mennyire töltöm be a nagy testvér szerepét és mennyire egy haverét. Hát én inkább az utóbbit képviseltem erősen, így mentem velük minden marhaságba, hogy ha baja esik, ott lehessek segíteni. Talán ezért is választottam az orvos szakmát, mert annyi éven át valóban jónak bizonyult jelenlétem. Rengetegszer kaptam helyette pofont otthon is és máshol is, idegenektől és szüleimtől. Bár az atyai maflást szívesen passzoltam volna le, ha már az idegeneket nekem kellett viselni, de ezen sem vesztünk össze soha. Megjegyeztem csupán neki, hogy néha igazán mondhatná, az ő hibája volt, ilyenkor pedig csak hallgatott. Szégyellte magát, mert igazam volt és csendben baktatott szobájába. Ezeket a ritka órákat én arra használtam, amire máskor olyanokat fordítottam, melyeket alvásra kellett volna. Begörnyedtem könyveim fölé, hogy szüleimet kiengeszteljem jó jegyeimmel. Nem tartott sokáig az ilyen magány, mert öcsém általában két-három órával később átjött szobámba bocsánatot kérni. Természetesen elnéztem neki ezt is, ahogyan mindig mindent és leültem vele játszani, hogy érezze, nem haragszom. Ezt a kört szinte hetente lefutottuk, de sosem jutott eszünkbe, talán nem kéne bajba kerülni és akkor nem lenne hazai verés sem. Ám nem is kellett elgondolkoznunk ezen soha, mert mikor ő is egyetemre került az ilyen éjszakai kalandok kezdtek teljesen kiesni az életeinkből. Túl elfoglalt lett, ahogyan én is az voltam, hamarosan pedig a tanulás vált a mindenünké. Néha kimozdultunk, de nagyon ritkán, mert csupán barátainkkal szerettünk volna beszélgetni szabad perceinkben, nem pedig menekülni az általunk okozott baj miatt minket üldöző emberek elől. Így lassan lenyugodtunk, elkezdtük beérni a kis sörözgetésekkel, ami nekem viszont nem igazán tett jót. Mikor öcsém elmerült a könyvek hadában szétszakadtunk, én pedig össze lettem zárva problémámmal. A non-stop együttlét non-stop magánnyá változott és egyre jobban gyötört a gondom, melyet továbbra sem mondtam el senkinek, még neki sem. A sörözgetésektől viszont azt vártam, majd segítenek, hiszen társaság, ám rontottak csak a helyzeten. Amint az alkohol a fejembe szállt letargikus lettem. Siránkozásba fogtam, melynek csak nagyon ritkán adtam hangot, de minden alkalommal látták rajtam, szenvedek tőle. Próbáltak vigasztalni, nőt fogni nekem, viszont ez nem segített. Annyira nem izgattak az "OppaaaaAAAAaaaaaAAAAAaaa" nyivákoló lányok, kikkel nap mint nap találkoztam. Egyáltalán nem fogtak már meg, teljesen más irányba nézelődtem bátortalanul, így nem is lett párom, de ezt senki sem tudta. Sem azt, merre kacsintgatok, sem azt, mért nincs senkim. A tanulásra fogtam, mint kamu ok, de nagyon is elfogadható, hiszen tényleg rengeteget ültem asztalomnál, ám ha lett volna valaki, aki egy kicsit is tetszett volna, szakítottam volna rá időt. Ám nagyon hosszú időn keresztül senkivel sem futottam össze. De egy nap végre lenéztek rám az égiek és úgy tűnt, megszántak. Már öcsém sem volt elsős mikor elhozta egy ilyen ivászatra újdonsült osztálytársát és akkor megszakította szenvedésemet. Vagy felerősítette? Már nem tudom, mikor volt rosszabb.

Tehát bemutatta a "legjobb barát" posztra pályázó fiút, kit pár hónapja ismert, én pedig azonnal találtam neki más helyet magamnál. Régóta kerestem már őt, a vigyorgós angyalt életembe, de mikor betoppant nem tudtam, mit is tehetnék. Próbáltam úgy kezelni, mint a többieket, ám nagyon nem ment. Kiemelt figyelmet kapott tőlem, meghívtam mindenre és szinte folyton kérdeztem, ha nem beszélt néhány percig. Csak hallgattam édes hangját, elmerültem szavaiban, hosszú idő óta pedig először nem szomorkodásban végeztem. Élveztem az estét, ám a hazautat már nem, mert a szokásos módon, egy csoportban indultunk, viszont lassan elfogytunk. Nem ő volt az utolsó, aki elvált tőlünk, de nem is az első. Valahol félúton fordult le egy sarkon, onnantól pedig csöndben maradtam. Már akkor hiányzott, már egy perc után úgy éreztem, egy évezred telt el nélküle, de nem tudtam tenni semmit sem. Csak hazasétáltam öcsémmel, ki a bejárati ajtóban már velem foglalkozott. Míg beengedtem magunkat, majd felfelé másztunk a panelban ő faggatott. Nem értette, miért lett hirtelen olyan rossz kedvem, ha kivételesen egész este mosolyogtam. Úgy tűnt neki, komoly pszichológiai bajom van és ő próbált meg engem diagnosztizálni, miközben én voltam az orvos, vagyis lassan kezdtem azzá válni. Lenyugtattam, ne foglalkozzon ezzel, ez az én gondom, majd megoldom, nem lesz semmi baj, de nem ült meg a seggén. Mindennap plusz időt szánt rám, holott egyikünk sem kapott kimenőt, ám mivel nem találkoztam újra a barátjával, így többé nem is mutatkozott a hirtelen hangulatváltás, lassan pedig gyógyultnak nyilvánított. Ezt viszont úgy tervezte megünnepelni, hogy kiruccanunk inni a haverokkal. Persze ettől olyan boldog lettem, mint még soha, ám nem előtte. Neki nem mutattam, csak a szobámban ugráltam boldogságomban mindaddig, amíg rá nem jöttem, csak látni fogom, mint barát, de semmi több. Viszont ekkor sem szomorodtam el, hanem azon kezdtem agyalni, mit lépjek? Hogyan szedjem össze? Hogyan húzzam magamhoz közelebb? Kemény diónak bizonyult a helyzet, nem is voltam képes először semmire, csak barátkoztam tovább vele, beszélgettünk, ami komoly feladat volt, hiszen én inkább azonnal a szemébe mondtam volna: Szeretlek!

Ám nem lehetett, lassan kellett a közelébe férkőznöm, elfogadtatnom magam vele, mint barát és bár a barátzónából elvileg nincs kilépés, én terveztem onnan tovább mozdulni. Ezzel sok lehetetlen célt állítottam fel magamnak, de már a felvételi is az volt és azt is megcsináltam, ezért nem aggódtam.

Szóval hamarosan nekem is jó barátom lett, bár kemény munkámba került, de sikerült.  Így mikor szünetet kaptunk az egyetemen, bár nem egyszerre mindenki mindenhol, ő átjött hozzánk. Az öcsém meghívta, vendégül látta, olyankor pedig én is hagytam a könyveimet és ott legyeskedtem körülöttük, bár nem sokáig, mert testvérem imádott velem is lenni, ezért amikor csak tudott bevont programjaikba, meglepetésemre pedig barátja is jól fogadott. Ez elképesztően felvidított, hatalmas vigyort varázsolt szívembe, főleg mikor már olyan közeliként tekintett rám, mint öcsémre és hozzám is ért, akárcsak hozzá. Ez bizonyult az utolsó cseppnek, mert innentől azon kezdtem gondolkozni, hogyan fogom elhívni egy olyan kiruccanásra, ahol csak mi ketten leszünk. El is merültem benne, mikor pedig kiszúrta, mennyire nézem, zavarba esetten mosolygott, majd elfordult. Túlságosan édes volt és valahányszor ezt eljátszotta nálunk én csak hátraejtettem fejem a kanapé háttámlájára, végül behunyt szemekkel hatalmasat sóhajtottam. Úgy éreztem, lassan megszabadulok a magány okozta fájdalmaktól, még ha nem is érhettem hozzá. Puszta látványa enyhített minden rosszat és felszínre hozott minden jót, ami ezen a Világon létezett. Jól éreztem magam közelségében, de szörnyen tőle távol, sajnálatomra pedig az utóbbiak domináltak. Ezért nyüstöltem Kookot, menjünk bulizni, mozduljunk ki, mert már rég voltunk. Persze vizsgák közben és előtt semmi kedve sem volt, nekem sem, csak látni akartam újra barátunkat, de miután vége lett az évnek és kaptunk egy kis szünetet azonnal mentünk. Első utunk pedig egy bérelt vidéki házba vezetett, amit az én egyetemem végzősei szereztek szemeszterzáró bulinak. Belépni csak meghívóval lehetett, viszont én szereztem mindenkinek és olyan hétvégét töltöttünk el, mint még soha. Sosem jártunk azelőtt luxus házban, melynek hátsó udvarában medence feküdt, nem láttunk még ital bárt magán apartmanban mixerekkel, sem kidobókat az ajtóban és pincéreket a tömegben, mely úgy ugrált a tánctéren, hogy egy földrengést sem érzett volna meg senki onnan. Filmbeillő házibuli volt, ereszd el a hajam a javából, ami pont kapóra jött. Erre volt szükségünk, egy szabályok nélküli estre, így amint megérkeztünk az első dolgunk az volt, hogy megittunk három kör sojut, amitől természetesen azonnal jól is éreztük magunkat. Majd egy-egy sört kezünkbe véve sétáltunk körbe az egész bulin, hogy egyszer lássunk mindent legalább és egyre jobban kezdtük úgy érezni, egy amerikai filmben vagyunk. Sörcsapok ácsorogtak mindenhol, ivóversenyeket tartottak max tíz éterenként, a lányok pedig egyre kevesebb ruhában érezték magukat jól, amin kicsit meg is döbbentünk. A medencéből csak meztelen, vagy egy aprócska tangát viselő csajok másztak ki, hogy újra ugorhassanak, ám előtte még ihassanak egy felest. Felelőtlenek voltak, ahogyan ott mindenki aki bulizni ment és talán aggódtam is volna értük, ha nem lett volna ott az, aki miatt ezt az egészet akartam. Mivel pedig még nem voltam felesketett orvos, nem kellett segítenem egy sérültnek sem és foglalkozhattam csak vele. Persze ez nem ment olyan könnyen, mint szerettem volna, mert szétváltunk. Ők mentek a saját csapatukkal, míg engem évfolyamtársaim leültettek inni. Ünnepeltek, hogy most mi leszünk a végzősök, mi értünk az utolsó akadályhoz és már nem kell sok, ezért hosszú ideig nem is hagytak onnan felállni, csak itattak. Én mentem volna, sokszor megpróbáltam, ám egy idő után felállni sem bírtam a fotelból, menekülési tervem pedig akkor úszott el végleg, mikor a végzettek ültettek öleinkbe lányokat mondván, most használjuk ki a lehetőséget, mert ezek az utolsó alkalmak. Én őszintén szólva nem örültem az ölemben vonagló félmeztelen, vizes hölgyecskének, aki határokat nem ismerve dugta le nyelvét torkomon, akárcsak barátnői a barátaimén. Nem tudtam hol vagyok, kezdtem feladni a koncentrálást és azt csinálni, amit ilyenkor kell. Volt tapasztalatom benne természetesen, de már rég halványulni kezdtek, én pedig nem szerettem volna őket feleleveníteni, de most muszáj volt. Kicsit a kedvére tettem, mikor pedig elkezdett lekúszni az ölemből a földre, mást kezdtem helyébe képzelni. Röpke pillanatok alatt vált feszítően szűkké nadrágom, mielőtt pedig lehúzta volna rólam boxeromat is annyira, hogy hozzám férjen megjelent az a személy, aki gondot okozott nekem odalent. Elkapta karomat és észre sem véve a lányt állított fel a fotelből, majd vonszolt maga után. Igyekeztem út közben összeszedni magam, megigazítani alsó ruházatomat, mikor pedig megálltunk két tényleg csinos lány előtt, akiken meglepő, de volt ruha, szóba elegyedett velük szóba. A csajok mosolyogva fordultak egymás felé, majd olyan hosszú és mély nyelves csókot nyomtak le ott előttünk, mintha tényleg egymásba lennének szerelmesek. Végül ránk néztek mind ketten, barátom pedig elkapta az arcom és maga felé fordított annyival, hogy bocsánatot kért előre, mielőtt ő is úgy tapadt volna rám, ahogyan a két lány egymásra korábban. Meglepett, enyhén ledöbbentem még részeg fejjel is, mielőtt pedig elvált volna tőlem, bátortalanul nyúltam takarásban lévő kezemmel csípőjéhez, hogy kicsit közelebb vonjam magamhoz, ám ettől láthatóan megijedt, mert hirtelen elengedett és egy lépést arrébb lépett. A csajokkal kezdett foglalkozni, valami megállapodásról beszéltek, hogy akkor most ő kap a lányoktól ezért és hozzá is jutott nyereményéhez, amiből sajnos én is kaptam. Aznap este már a harmadik idegen nyelv járt a számban és a második olyan, amit nem láttam szívesen. Persze igyekeztem is megszabadulni tőle, az adott fiatal csaj pedig nem ellenkezett. Úgy tűnt örömmel hagy ott, míg barátnője semmi pénzért sem engedte volna el barátomat, amiért nagyon fájt a szívem. Olyan jól esett csókja, de mindet csak azért kaptam, hogy ő hozzájusson a másikhoz. Még hagytam is volna az egészet, elsétáltam volna meginni még három sojut minimum, ha már nem lettem volna olyan részeg, hogy ezúttal érzéseimre hallgassak. Bátor lettem és féltékeny, de még mennyire féltékeny a semmire, így lefejtettem róla a lánykát, aki természetesen felháborodott, majd ezúttal én húztam magam után. Végig szidott, hogy mertem megfosztani a nyereményétől, majd váltott, mért nem örülök, hogy szerzett nekem is nyereményt, hiszen öcsém mondta, mennyire magányos vagyok. Nem foglalkoztam vele, nem válaszoltam neki mindaddig amíg a kert egy eldugottabb hátsó pontjára nem értünk. Ott sokkal nagyobb sötétség volt, mint húsz kilométeres körzetben bárhol, ezért rengeteg alkalmi párocska vonult oda, hogy részeg estéjükre feltegyék a pontot. Én azonban még tőlük is távolabb menekültem és csak ott voltam hajlandó megszólalni. Nem üvöltöttem, nem haragosan beszéltem, hanem normál hangnemben. Tudattam vele, nem érdekelt a nyereményem semmilyen formában sem, de teljesen más miatt, mint ami miatt gondolná. Viszont ezt már nem magyaráztam el neki. Záró mondatomban közöltem vele, ő kell nekem tetőtől talpig, majd mielőtt elakadt volna lélegzete csókoltam meg. Most én dugta le nyelvem az ő torkán, amint pedig kapcsolt menekülni próbált. Ám leterítettem, a földön végeztük. Féltettem, ezért eleresztettem pár pillanatra, hogy megütötte-e magát, de ő inkább harcolt ellenem, kapálózott, eresszem el, viszont eszem ágában sem volt. Leszorítottam kezeit és mikor már összefogtam csuklóit elkaptam állát, így nem tudott elfordulni tőlem. Újabb csókot erőszakoltam rá, míg meg nem unta a küzdelmet. Addig harapdáltam ajkait is, ameddig nem adta fel. Mikor kezei elernyedtek és többé nem szorította fogait felemelkedtem. Sötét volt mégis csillogtak szemeit, amit nem tudtam hová tenni. Lehet mást képzelt helyembe, lehet fantáziálgatott, nem ott járt, de nem szólt semmit, ezért folytattam. Úgy kezeltem, mintha lány lenne. Finomra váltottam és feltűrtem pólóját, hogy mellbibóihoz férhessek nyaka után. Sóhajtozott, hallottam már akkor, mikor ütőerére adtam csókot, ám próbálta elrejteni ezeket a hangokat, de nem sokáig bírta. Egy meglepődött nyikkanás hagyta el torkát és rám emelte tekintetét, mire én megállva kiengedtem fogaim közül kemény bimbóját. Nem tetszett neki, láttam rajta, ezt nem szereti, így inkább folytattam utam lejjebb, csókolgatva puha bőrét, mikor pedig nadrágját kezdtem lefejteni róla, saját fejéhez kapott. Nem szabadott, nem akarta, de mégis. Élvezetes volt, de ugyanakkor tilos is. Önmagával küzdött és csak annyi volt a szerencsém, hogy ő sem volt józan, így a határait könnyebben tudtam én leküzdeni helyette, mert amint bekaptam merev péniszét feladta a szabályokkal való küzdelmet. Inkább csak átadta magát a kellemes érzésnek, én pedig igyekeztem jó lenni, bár ebben kezdő voltam. Sosem csináltam, csupán megfordult fejemben párszor mindkét felállás, de most adott volt a lehetőség és éltem vele, mert a második esély nem garantálta senki. Ő pedig szintén kihasználta az alkalmat. Sóhajtozott, nyögdécselt, nem érdekelte többé, hogy halkan csinálja, hangot adott minden élvezetének, mikor pedig már csak az alkohol állt mindennek útjában, ezt is kezdte feladni. Hallottam, rengetegszer érezte azt, hogy beleélvez a számba, de nem ment neki. Küzdött ő is, ahogyan én is érte, megtett mindent, kitartott hosszú időn keresztül, melytől az én állkapcsom fájt lassan, ám mikor már legalább huszadszorra feszült meg, de még ekkor sem sikerült orgazmust átélnie, beadta a derekát. Kérlelni kezdett, hagyjam abba, nem megy neki, amúgy sem szabad, ne erőltessük, de nem terveztem, hogy hallgatok rá. Ő azt hitte, azt teszem amit kért, ám nem azért engedtem ki számból, hanem azért, hogy benedvesítsem két ujjam. Persze barátom az alatt a néhány pillanat alatt igyekezte megnyugtatni magát mély lélegzeteivel, ám amint újra ajkaim közé fogtam lüktető férfiasságát, ezzel együtt pedig kezdtem keresni belül is legérzékenyebb pontját először csak gyengéden, elakadtak sóhajai. Felült, el akart húzódni és vállaimra támaszkodott. Csak azt hajtogatta, hogy elég, álljak le, ám inkább elkaptam ajkait, miközben betoltam második ujjamat is. Mellkasomra vágott hatalmasat ökleivel, majd el is tolt szájától, ám szabad kezemmel átkaroltam derekát, hogy ne menekülhessen.

-Itt leszh. - húztam magamhoz - Nyugih.

-Nehm! Álljh! A....ah, hagyd abbah! - akadozott lélegzete és továbbra is feszítette izmait, hogy menekülni akar.

-Várj egy kicsith. - néztem csillogó szemeibe, majd alsó ajkamat beharapva kerestem tovább érzékeny pontját teste forróságában, ami lassan meglett.

-Aahh! - nyögött fel, ám ezúttal sokkal inkább az élvezettől - Ez mih?! - emelte arcát az ég felé, amint már más okból mart vállaimba.

-A prosztatádh. - emeltem ölembe - Ettől el tudsz sülnih. - igyekeztem megtartani, miközben meglett a tökéletes pont, mitől hatalmasat nyögött.

Tetszett neki, ezt már igazán élvezte, hamarosan pedig elkezdett mozogni. Meg is lepődtem, hogy önként emelkedik fel kicsit, majd ül bele ujjaimba. Eljátszotta ezt párszor, míg én csak fürkésztem arcát, majd nyakamba borult és kettőnk közé élvezett egy elnyújtott nyögés kíséretében. Remegett karjaim között az ölemben, miközben éreztem, amint izmain végig futnak még néhányszor orgazmusának apró hullámai. Kíváncsiságból, újra elértem prosztatáját, mitől megugrott egy kicsit, majd ellenkezni kezdett. De nem volt erre szükség, csak érdekelt, hogyan reagálna. Kihúztam ujjaimat, míg ő zavarba esett, amit csupán feje leengedéséből gondoltam.

-Nem tudja meg senki és nem lesz benne semmi rossz. - ajánlottam fel füléhez hajolva egy olyan lehetőséget, amit már akkor megbántam részegen is.

-Ez volt az első.

-Én sem csináltam korábban.

-De.... a legelső..... mindenből. - fordult nyakamba.

-Szűz voltál még?

-Igen.

-Akkor remélem elégedett vagy az elsővel.

-Nem így akartam.

-Hát veled én sem. De nem bírtam kih. - haraptam meg fülét - Túl részeg voltam, hogy tovább visszatartsam magamh. - fogtam fenekére.

-Ha ezt tudom, Kookot viszem oda a csajokhoz.

-Ennyire rossz lett volna az első?

-Nem férfival akartam. A lányokat szeretem.

-Hát az utóbbi pár percben nem úgy tűnt.

-Umm. - sóhajtott gondoktól terhelve.

-Nem csak ezt az egyet terveztem ám, de többé nem erőltetem rád. Most már tudod a lényeget. Hogy megveszek érted, ezért nem kell senki más. Innentől te dolgod, hogy mit szeretnél. Ha jössz hozzám, hogy csináljuk, nem foglak leküldeni. Még ha azért is fogok kelleni, hogy valaki leszopjon, nem ellenkezem. - csókoltam nyakára.

Semmit sem válaszolt, egy nyikkanás sem hagyta el torkát míg visszaöltöztettem. Csupán engem nézett, majd mikor leraktam a földre, hogy távozom, tovább pillogott rám. Lefagyott én pedig otthagytam. Visszamenekültem a kibérelt házba és addig ittam míg ki nem dőltem aludni.

Reggel elsők között keltem egy kanapén fetrengve másod és harmad magammal, az elszállingózó emberek láttán pedig úgy döntöttem, nekünk is mennünk kell. Őrülten hasogató fejjel tápászkodtam fel, majd kezdtem keresni a bagázst. Öcsémet egy kisebb szendvicsből rángattam ki bánatára, végül sikeresen magához térítve küldtem el őt is emberek felkutatására. Lassan összeszedtünk mindenkit kivéve egy embert. Senki sem találta és a buli vége felé már nem is látták, így azt gondolták elment taxival. Ám nekem más tippem volt. Igazából reméltem, nem ott lesz hátul a kertben, mert hiába aludtak kint a füvön rengetegen, hideg volt kicsit az este, de azért a biztonság kedvéért leellenőriztem. Sajnos de, kint aludt egyedül, ám szerencsére valaki megszánta és kapott egy pokrócot. Olyan édes volt és békés, hogy nem mertem felkelteni. Inkább csak óvatosan karjaimba vettem, de béna voltam, kinyitotta szemeit, miközben lépkedtem a ház felé. Megszólított és a hidegre panaszkodott, mire beszélgetni kezdtünk. Kicsit megdorgáltam amiért nem kelt fel, majd ment a melegbe aludni, de nem bírtam szigorú lenni vele. Nem ment. Válaszára, hogy nagyon fáradt volt, én csupán megölelgettem és hallgattam. A házig nem volt tervben újabb csevej, de ő kezdeményezett. Érdekelte, hogy álmodott-e vagy sem, én pedig.... azt hiszem még bennem volt a lendület, nem tagadtam. Beismertem neki mindent, így én estem zavarba ezúttal. Ekkor beszéltünk aznap utoljára, pedig együtt mentünk haza és sokat utaztunk, de nem. Egy szót sem váltottunk többé. Szétváltunk, mindenki ment haza az állomásról, majd hulla fáradtan bedőlt saját ágyába. Én is így tettem, csak nekem annyival volt súlyosbítva, hogy miatta aggódtam. Kicsit sanyargott a szívem a jövőt illetően, de annyira lüktetett a fejem, hogy inkább azzal foglalkoztam első körben. Bealudtam, jót pihentem, majd még a kötelező gyakorlatom előtti néhány napban is csak lazsáltam, mert éreztem az este utóhatásait. Barátommal sajnos nem beszéltem, bár öcsém áthívta, de nem jött. Egy kicsit azért ez fájt, ám nem terveztem ennyiben hagyni, viszont a munka sajnos nem adott sok lehetőséget eme probléma megoldására. Rengeteg volt már a gyakorlat is, amely nem csak óraszámban terhelt meg, de fizikailag és lelkileg is. Sok dolgot láttam, amit normális embernek nem kéne, ám nem voltam olyan, mint mások. Orvosnak készültem, így pont nekem való volt az a környezet. Szabad perceiben, abban a napi kettőben ami volt viszont gondolkoztam egy megoldáson. Igen nehezen ment, de úgy tűnt, nem is kellett nekem elmélkednem ezen, mert drága testvérem megoldotta. Látva, hogy mennyit szenvedek a munkahelyen a gyakorlattól a szabad hétvégémre bulizást iktatott be. Elvitt inni és csajozni sajnos, amit én annyira nem díjaztam, viszont nem csak ketten mentünk. Az egész bagázs jött beleértve azt a személyt is akiért epekedtem. Akkor úgy viselkedett, mintha az az este meg sem történt volna. Ugyanúgy beszélgettünk és barátként kezelt, hozzámért, velem nevetett, közvetlen volt, de nem közvetlenebb, mint szokott. Ettől azonban én még haladni akartam, folytatni ott, ahol abbahagytuk, így terveztem elrabolni majd az este folyamán kicsit. Viszont megelőzött. Mikor először szabadultam el mosdóba ő jött utánam, majd közölte velem, beszélnünk kell. Meglepett és jó értelemben, mert nem vártam ezt tőle. Kellemesen ért, ám felmerült bennem, hogy mi van, ha csak barátnak akar. Megtehette volna, tiszteletben tartottam volna, de nem így lett. Mást mondott, mást tett, miután kirángatott sötét utcára.

-Nekem két kis tesóm van, neked egy és az is öregebb, mint az enyémek. Ezért csak nálad és csak akkor, ha már tud róla, mert fingja nincs semmiről.

-Tényleg? - lepődtem meg amint sétáltunk a csendes, hűvös betonon és elmondta azt, amit szeretett volna.

-Igen, lövése sincs erről.

-Nem az, de tudom. Sosem mondtam el senkinek. Tényleg belemész? - álltam meg és őt néztem, ki visszafordult felém.

-Jól esett, jó volt, próbáljuk ki. - adta áldását a dologra, én pedig azonnal megöleltem.

Boldoggá tett, mint addig senki, a kis kikötései ellenére is, amik nem is érdekeltek. Nem féltem tőlük, megtettem amit kért és onnantól végre vele lehettem. Pedig mondhatott volna ellent rengetegszer, mégsem tette. Ott volt a lehetőség milliószor, de ő nem élt vele.

Így utolsó évemet az egyetemen már úgy végeztem el, hogy tudtam, lesz olyan is aki azért örül nekem, mert szeret, de nem kötelességből, hanem önként. Ezt a szeretet pedig igyekeztem meghálálni, bár elég bénának bizonyultam. Először a gyakorlattal keresett pénzem próbáltam úgy elkölteni, hogy kedvében járjak, de mellényúltam. Gondoltam veszek neki pólókat, mert nem sok ruhája volt és el is mentem vásárolni, ám a méretet nem találtam el. Nagyok lettek rá, magamhoz mértem, nem hozzá, így elszúrtam. Akkor fancsali arcot is vághatott volna, vissza is vihette volna kicserélni őket, hogy jó legyen rá mind, ám nem tette. Egy percig sem volt csalódott, egy rossz szót sem szólt. Azt is én fedeztem fel, hogy nagyok, mikor az egyiket felpróbálta, én ajánlottam fel, menjünk és cseréljük át, de nem. Ellenkezett és azzal vágott vissza, hogy szereti őket, mert így olyan, mintha mindig az én ruháimban mászkálna. Mintha mindig vele lennék. Ezzel meghatott. Nem számítottam ilyen válaszra és ez volt az első alkalom mikor éreztem, sohasem fogom elengedni. Szívemig hatolt érve, amit nem győztem viszonozni. Szerettem, a Világnál jobban, az életemnél is jobban, ezért minden alkalmat megragadtam továbbra is, hogy ezt kimutassam neki. Moziba vittem, majd vacsorázni legközelebbi alkalommal. Kabátjainkat otthon hagytuk, mert nem tartottam esélyesnek az esőt és kicsit össze is kaptunk ezen, hiszen ő biztosra mondta, esni fog. Mielőtt beültünk volna a filmre úgy tűnt, nekem lesz igazam, ám amint kijöttünk róla rá kellett ébrednem, tévedtem. Talán sohasem kértek tőle még annyiszor bocsánatot ahányszor én akkor, viszont nem haragudott. Nem mordult rám, nem mondta azt hogy, én megmondtam, csak mosolygott. Rám nézett, majd a szokásos teli vigyorát villantotta. Azt hittem tényleg kapok a fejemre hülyeségem miatt, de nem történt semmi. Megtehette volna, hogy az orrom alá dörgöli hibámat ám nem így cselekedett. Csupán megölelt és azon kezdett elmélkedni, vajon beengednek-e ázott kutyaként minket az étterembe. Nos hát be, csak nagyon furcsán néztek ránk. Mindenki kiszúrt magának ami engem nagyon zavart, viszont őt egyáltalán nem. Úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna és miután eltűrte vizes haját már csak vigyorgott egész este, minek hatására megfeledkeztem bakimról. Újból elszúrtam akkor a meglepetésem, de őt nem érdekelte és semmit sem tett meg hibám érzékeltetésének érdekében, amit tehetett volna. Különös volt, kivételes személy, aki lépésről lépésre lenyűgözött. Valahányszor azt vártam, majd kicsit kapok tőle, sosem kaptam. Egy rossz szót sem szólt semmiért, hiába teltek az évek, költöztünk lassan össze, vétettem újabb hibákat, sohasem mordult rám egy pillanatra sem. Pedig törtem össze kedvenc bögréjét, amitől elszomorodott és nyugodt szívvel megszólhatott volna, szinte kértem, legalább szidjon meg, hátha jobb lesz neki, de nem tette. Inkább csak hozzám bújt, hogy vigasztaljam meg, hiába voltam szomorúságának kiváltója, nálam kereste a nyugalmat. Rengetegszer kevertem össze a dátumokat, mondtam le utolsó pillanatban a randinkat, mégsem vesztünk össze miatta. Pedig megtehette volna, hogy csalódottságában hozzám vágja minden rossz vonásomat, ám ez sohasem történt meg. Inkább keresett más pillanatot, hogy a közös romantikát ne hanyagoljuk el. Imádtam, odáig voltam érte és azért dolgoztam, hogy ő minél hamarabb felmondhasson munkahelyén, pihenhessen közös fészkünkben, de azt sohasem akarta otthagyni.

Lassan vezető orvos lettem a sürgősségin, kezdtem a legjobbak bérét kapni, ám ő akkor sem adta fel munkáját, mert szerette. Élvezte, akkor is ha egyre többször esett haza ő is úgy, hogy alig állt a lábán, nem kívánt tőle megválni. Ezért kicsit morcos voltam és össze is veszhettünk volna sokszor ezen az én hibámból, de nem tettük. Miatta, mert olyan kedvesen kezelt, olyan szépen mosolygott rám, hogy kedvében akarok járni és ezért milyen hálás, hogy nem bírtam tovább szítani a tüzet. Inkább engedtem neki, mert tudtam jól, olyat dolgozni, amit szeretsz, keveseknek adatik meg, így élvezzük a lehetőséget, ha már egyszer megkapjuk. Ezért hamarosan feladtam a vele vívott harcomat, ellazítására pedig mást is felkértem, segítsen. Mivel öcsémmel még mindig jóban voltunk, mindazok ellenére is amik lezajlottak azok után, hogy az egész kiderült, így őt kértem meg, hosszú idő után most nélkülem vigye kicsit pihenni. Persze már nem a bulizás volt az, ami felmerült bennünk, hiszen mindannyian kinőttük lassan, hanem egy egyszerű sörözős este barátok társaságában. Sajnos én nem tudtam menni, amit még aznap meg is bántam a történtek miatt. Bárcsak én ültem volna ott, bárcsak helyet cserélhettünk volna, vagy döntöttünk volna hárman úgy, gyalog megyünk haza, de nem így lett. Dolgoztam, éjszakás voltam és nem is akadt sok dolgom, de ha tudtam volna, hogy pár perc múlva mennyi lesz, valószínűleg az egész kórházat felvertem volna. Így azonban hagytam a huszonnégyórázókat aludni, a sebészeket kártyázni és a nővéreket trécselni, mert nem volt sok beteg, akit pedig behoztak sem volt súlyos. Nagy kórház voltunk, sok emberrel, így könnyedén elláttuk sérültjeinket.
-Park doktor! - szólított le az egyik nővérke a pihenőben, miközben új kávémat készítettem el éppen. Aznap este a sokadikat.
-Mondja csak.
-Mentő érkezik. Tíz perc és itt van. Autóbalesetest hoznak. Egy súlyos és egy életveszélyest.
-Azonnal megyek.
-Riasztottam már a nővéreket és lecsődítettem a rezidenseket.
-Köszönöm. Egy perc és ott vagyok. - feleltem, majd egyet kortyolva kávémba tettem azt le és indultam vissza helyemre.
Mit is vártam, gondolhattam volna, hogy pont akkor jön eset, mikor kávézni akarok, hiszen ez mindig így történt. Ám mivel sok idő volt még, viszonylag sok, elugrotta mosdóba is az eset előtt. Nem tudtam, mennyire súlyosat hoztak, a mentősöknek ez sokszor elkerülte a figyelmét, hogy rendesen tudassák velünk, de így legalább mindig a maxra készültünk.
-Merre jár a mentőnk? - értem le a nővérpulthoz és vettem kezembe a még hiányosan kitöltött papírokat a betegekről - Már hallanom kéne.
-Megálltak útközben. Újra kellett éleszteni a beteget.
-Akkor elég súlyosat hoznak.
-Igen, úgy tűnik.
-Vért hoztak le? - nézegettem a két űrlapot.
-Igen már bekészítettük a nullásakat.
-Jönnek! - rohantak a rezidenseim a mentőbejáróhoz amint meghallották a szirénázó járművet, én pedig fintorogni kezdtem.
-Érdekes.
-Micsoda?
-Van két ilyen korú ismerősöm. Ma pont várost járnak. Mit is mondott, - néztem fel a nővérre - melyik a súlyos? A vezető, vagy az utas?
-Egyik sem doktor úr. Taxis utasok. Beléjük szállt oldalról egy másik személyautó. A vétkes sofőr a helyszínen meghalt a taxissal együtt.
Remegésbe fogtam, de hamar megnyugtattam magam, csak a véletlen műve a korbeli egyezés, hiszen Seoul hatalmas, rengeteg ilyen korú ember van, akik este a városban taxiznak. Mi pedig amúgy sem szoktunk soha. Mindig sétálunk és kísérgetjük egymást, maximum metrózunk. Ám hiába indokoltam meg, mért nem lehetnek ők, azért egy kis ideg belém ragadt, hogy mi van, ha tévedek, mi van, ha abban a mentőben az öcsém fekszik és szerelmem jön mellette sérülten. Kirázott a hideg is a gondolattól, mikor pedig már én is sétáltam a bejárat felé a papírokat olvasgatva még, berontottak a hordággyal és megtorpantam. Nem az történt amit vártam, hanem valami sokkal rosszabb. Öcsémet az egyik mentős támogatta a járásban, miközben feje kicsit sem nézett ki jól, de ekkor már tudtam, ki fekszik azon az ágyon. Nem kellett nevet mondaniuk, az arcát sem kellett látnom, biztos voltam benne, ő fekszik ott, ő küzd az életéért. Elejtettem a papírokat és elsírtam magam. Nem zokogtam, nem szipogtam, csupán végigfutott két könnycsepp az arcomon, amint odaértek elém, majd mikor látták nem vagyok ott, tovább tolták.
-Hyungh! - kapaszkodott belém öcsém, miközben én követtem párom, ahogy eltolták munkatársaim, kik kapkodtak, mint mindig.
-Huh? - pillantottam rá.
-Belénk jöttek oldalról. Megforgattak, oszlopot kaptunk. Nagyon rosszul van, csak te segíthetsz.
-Egy pillanat.
-Park doktor! - jött oda a főnővér - Ismeri a betegeket?
-Igen. - hajtottam le fejemet nagyot nyelve.
-Az öccse vagyok. - beszélt vele Kook - Az a férfi pedig az élettársa.
-Rendben fiatalember, köszönöm. Doktor úr, maga most menjen fel, öltözzön át és nyugodjon meg. Mára végzett szerintem.
-Nem. - ellenkeztem hatalmasat fújva.
-Szabályzat, rokont nem kezelünk. Menjen!
-Nem. Nincs még egy olyan tudású ember most a kórházba, mint én és nem fogom hagyni, hogy amiatt haljon meg, mert nem tudom kezelni a helyzetet. - lélegeztem mélyeket. Meghalni.... nem halhat meg - Megyek, csinálom! - vettem fel a földről a kórlapot és siettem csapatomhoz, kik sürögtek forogtak felette.
Azonnal láttam, ránézésre megmondtam, a lehető legsúlyosabb sérüléseket szerezte be, majd hozzáfogtam ahhoz, amihez mindig.
-Szóljanak fel a műtőbe, mosakodjanak! Belső vérzés miatt. - tapogattam meg hasfalát - Még nem vészes, de minél hamarabb legyenek készen.
-Lassul a szíve. - figyelték a monitorokat.
-Esik a vérnyomás.
-Össze fog omlani.
-Adrenalint. Egy milligrammot azonnal. Készítsék a defit és a pacemakert. - figyeltem én is az értékeket miközben küzdöttem a torkomban akadt gombóccal. Egy pillanat alatt változott az unalmas esti műszak rémálommá, a semmittevést több kegyetlenül nehéz feladat váltotta fel és nem tudtam, melyik visz el több energiát tőlem.
-Adrenalin. - nyújtotta nekem egy rezidens és ezúttal nem hagytam, hogy gyakoroljanak. Magam tapogattam ki bordáit majd juttattam egyenesen a gyengülő szívébe az életmentő szert.
-Megállt! - tudatták velem azt, amit hallottam is.
-Pacemakert!
-Töltés! - kapcsolták be, miközben egy másik nővér bekente mellkasát.
-Hátra! - végeztem dolgom - Szerezzenek lélegeztetőt! A műtét után kelleni fog.
-Igenis! - rohantak el ketten, miközben megpróbáltam visszahozni a számomra legfontosabb embert.
-Semmi.
-Újra! Még egy milligramm adrenalint.
-Sok lesz az hirtelen doktor. - figyelmeztetett egy tanítványom és akármennyire is igaza volt nem érdekelt. El akartam indítani a szívét bármi áron.
-Még nem. Hátra!
-A műtő öt perc és kész! - szólt oda egy nővér.
-Szuper.
-Semmi.
-Tegye vissza! - nyújtottam egy rezidensnek a tappancsokat - Indulunk! - másztam fel az ágyra, majd ráülve párom csípőjére kezdtem szívmasszázst végezni, miközben a többiek toltak bennünket a lift felé - Itt ne merj hagyni hallod? Meg ne próbáld!
-Jimin! - szólt utánam öcsém, ami újabb könnyeket csalt a szemembe, de még ezeket is sikerült leküzdenem.
A műtőig semmit sem reagált, de szerencsére tartottam a keringését, ám fáradtam. Hiába voltam jó kondiban, nem volt egyszerű ezt csinálni és merülni kezdtem. Ott már pacemakerrel vártak a sebészek és az egész gárda, így lepattanva róla próbálkoztunk újra, miközben egyre gyorsabban csökkentek az esélyei. Pihentem, amíg igyekeztek visszahozni, ám úgy tűnt, lehetetlen. Sokáig próbálkoztak tovább, mint szoktak, hiszen ismertem őket. Már rég abbahagyták volna, ha nem futott volna körbe a drót, miszerint az ott az én párom. Az én másik felem. Ezért küzdöttek, de még így sem csinálhatták örökké.
-Taeh. - sétáltam lassan oda fejéhez, bár kicsit sem hasonlított önmagára. Az a sok vér és tubus elcsúfította, de ettől még ő volt az - Ne add fel könyörgöm. Mi mindent megteszünk, - simítottam arcára és hozzábújtam - csak kérlekh. Küzdjh még kicsit. - vesztettem el lassan hatalmamat könnyeim felett, mialatt munkatársaim szüneteltették a pacemakert.

Egy hatalmas baj van csak a mai kultúrával. Igazából ez az egyetlen baj, amit sokan nem tudnak kezelni. A halált. Az ember ritkán éli már át ebben a modern Világban, ahol gyógyszerekkel mindent megoldanak, ahol tudománnyal ezreket mentenek percenként. Éppen ezért, ha elvesztünk valakit, talán sosem tudunk felállni többé. Ám az én kultúrám azt tanította, hogy attól mert valaki teste meghal, a lelke még nem és újra látni fogjuk. Hittem benne és jó vigasz volt valahányszor közölnöm kellett egy családdal, hogy elvesztették szerettüket, de valahogy ezúttal nem hatott. Nem tudtam beletörődni, mikor pedig meghallottam társamat, miszerint bejelenteni készül a halál időpontját, soha nem látott haraggal kaptam fel fejemet.
-Nem! - dühöngtem - Majd ha én azt mondtam.
-Park doktor. - sajnáltak meg, miközben félretúrtam mindenkit és visszaültem páromra.
-Még nincs vége. - folytattam a szívmasszázst - Majd akkor lesz, ha holtan fekszünk egymáson. - dolgoztam újult erővel.
-Doktor! - szólongattak a nővérek is.
-Jimin. - fogta meg kezemet a főnővére, de nem állta meg - Elég lesz már.
-Nemh. - lihegtem.
-Engedd el.
-Sohah! - kezdtem lassan zokogni amint tudatosulni kezdett bennem, nem tudom megmenteni. Annyi tanulás, gyakorlás, küzdelem után, pont rajta nem fogok tudni segíteni - Taehh.... könyörgömh. Térj vissza hozzámh. Legalábhh a saját pólódban halnál. - tudatosult bennem, hogy az én egyik ajándékomat vágtuk darabokra.
-Elég már. Nyugalom. - próbáltak továbbra is leállítani.
-Kicsimh! - hajoltam oda hozzá és két kezem közé fogtam arcát - Nem hagyhatsz itth. - nyeltem hatalmasat, miközben záporoztak könnyeim. Nem hittem el, hogy ennyivel feladja - Emlékszel mennyi mindent tehettél volna és nem tettél? Haragudhattál volna rám az elméretezett pólók miatt, az elbaltázott vacsora miatt, hogy eláztunk, pedig te szóltál, esni fog, de nem hallgattam rádh. - szipogtam - Veszekedhettél volna velem, de te csak mosolyogtál rám. Hát akkor lepj meg most ish. Meg is halhatsz nekem itt, mindenki előtt, a karjaimban, de mi lenne, ha ezt sem tennéd. Mi lenne, ha erre is azt mondhatnám, tehette volna, de nem tette. - sóhajtottam - Könyörgöm had mondhassam ezth. Kérlekh. Most akartam megkérni a kezed...... ez lett volna a szövegem. - zokogtam - Könyörgöm, had mondhassam el újra. Had mondhassam azokba a gyönyörű barna szemeidbe. Kérlek. Bármit kérhetsz érte. Megadom, csak gyere vissza.
-Jimin. Gyere, pihenjünk le. - segített volna le az ágyról az főnővér én viszont csak felegyenesedtem. Az arcát néztem, behunyt szemeit, amik nem az alvástól voltak csukva.
-Nem hagyhatsz magamra! - vágtam hatalmasat mellkasára.
-Jimin kérlek. Hagyd abba.
-Muszáj visszajönnöd. - hajtottam le fejem - Ha szeretszh..... nem hagysz itth. - hullottak csupasz bőrére utolsó könnycseppjeim - Térj vissza hozzám, könyörgöm. - vágtam utoljára mellkasára - Szerelmem. - ejtettem le vállaimat és én is feladtam. Elfogyott az erőm.
-Ritmus.
-Mi? - kaptam fel fejem.
-Gyenge, de ver. Adrenalin kell neki. - nézett rám a főnővér.
-Egy milis adagokat készítsenek ide! Gyorsan! - adtam ki az újabb parancsot, a ledöbbent csapat pedig azonnal újra munkába állt.
-Vérnyomás veszélyesen alacsony.
-Nagyon kemény a hasfala. - tapogattam meg, hiszen pont fölötte voltam, tökéletesen elértem.
-A műtő kész, csak engedj oda Jimin.
-Egy pillanat. Hozzanak egy mili adrenalin alfa-adrenerget is és atropint is, három félmiliset.
-Azonnal. - rohantak el, míg én újból leszámoltam bordáit, majd adrenalint pumpáltam egyenesen szívébe.
-Kész vagyok. - ugrottam le az ágyról - Önöké a terep. - álltam félre, azonban nem terveztem elhagyni a műtőt.
-Végre visszakaptam a műtőmet. Vegyél fel egy maszkot, a többiek pedig kifelé! - zavart ki mindenki mást barátom.
-Köszönöm.
-Még ne köszönd. - sietett. Meg kellett szüntetnie a nyomást, mely a belső szervekre nehezedett és el kellett állítania a vérzést, miközben peregtek le a homokszemek.

Senki sem tudta, még mennyi van hátra, ezért olyan gyorsan dolgoztak ahogyan csak tudtak. Sosem láttam még így pörögni a kezét Seokjinnek, gyakorlataink alatt sem, pedig voltak húzós eseteink, ám biztossága, melyet ár a múltban is mutatott, ottmaradt ujjaiban.
-Adrenalin kéne! - szóltam bele, mert lassult szerelmem szíve, míg az enyém egyre hevesebben vert.
-Most nem.
-Meg fog halni.
-Nem fog meghalni!
-Ha meghal, te is.
-A fenyegetésed nem segít. Épp elég szar csipog a fülembe, hogy összeomlik díjaznám, ha te elhallgatnál legalább. - küldött el kedvesen az anyámba, én pedig szorítottam csak félelmemben állkapcsom - Ahhj, de cseles. - dolgozott tovább, az utolsó mozzanatokat végezte - Hol van már!
-Seokjin.... - nem bírtam tovább - Meg fog állni.
-Mindjárt. Készülj ide vele! - hívott magához és már ott is álltam leszámolva a bordákat - Ha előbb nyomod bele, mint kellene, biztosra megölöd.
-Értettem. - bár nehezemre esett nem belepumpálni, hiszen már nagyon visítottak a műszerek - Jin kérlek, találd meg, amit keresel.
-Mindjárt megvan.
-A mindjárt nincs elég hamar.
-Megvan. Pákát! - nyomták azonnal kezébe a forró kis drótot - Jó. Elállt. Adrenalint neki! - nem haboztam, mielőtt még mondata végére ért volna már benne is volt az egy mili és minden szempár az szívmonitorra tapadt. Csak lassulni láttuk, gyengélkedni a jelet, ám néhány dobbanással később kezdett kicsit visszaállni eggyel jobbra - Szuper, rakjunk rendet! Jimin, te végeztél, kimehetsz.
-Nem. Nem hagyom itt.
-Hahh. - nézett rám barátom és kollégám egyben - Jó, de ha beleszólsz még egyszer kidobatlak a biztonságiakkal. - tért vissza szerelmemhez - Ez az én műtőm, nem a tiéd.
-Tudom... hál'istennek, hogy így van és nem fordítva.
-Ebben egyetértünk. Törlést!
Végig ott maradtam, az utolsó öltésig, ott sétáltam mellette, fogtam az ágyát, bekísérte az intenzívre és minden gépet odakészítettem mellé, hogy ha kellene legyen. Tudtam, ezért kapni fogok, hiszen feleslegesen helyeztem üzembe őket, de nem érdekelt. Ne volt semmi sem fontosabb, mint az, hogy minden kéznél legyen, ha kell.
-Jahj kicsim. Olyan ramatyul nézel ki. - simogattam kezét.
-Doktor úr! - szólt be egy nővér - A öccse.
-Megyek! - pattantam fel, de még visszafordultam - Attól, hogy nem vagyok itt, még látlak.

Az az este borzalmas volt. Először betolták életem értelmét egy betegágyon fekve, tubussal szájában, egy tasak vért bekötve karjába, miközben tudtam, már egyszer megálltak felkelteni. Majd meghalt újra és hosszú percekig úgy tűnt, soha többé nem láthatom nevetni. Egyetlen egyszer nem küzdöttem még életért annyira, mint akkor, de azóta sem. Összeesni készültem, mikor az az áldott hang tudatta velem, újra ver a legcsodálatosabb szív a világon. Később még rám ijesztett, ám már nem hagytuk elfajulni a dolgokat. Mikor pedig úgy éreztem, végre vége az izgalmaknak, öcsém esett össze. Szerencsére Seokjin nem sietett a pihenőbe, így még a műtő előtt sikerült elkapnom, hogy menjen vissza és aznap mentse meg a családom második tagját is. Persze nem örült ennek, félt tőle, láttam szemeiben, hogy ha nem sikerül neki, az ő hibája lesz, de bíztam benne. A legjobb kezekbe került testvérem is és sokkal kevesebb küzdelem után zárták vissza, mint Taehyungot.
-Jin? - kopogtam be hozzá a mosakodóba.
-Ne mond, hogy még egy családtagodat műtsem meg. - emelte fel fejét és rám sem nézett, csak az éghez imádkozott.
-Nem. Hálával jöttem most.
-Hahh. Ez sokkal jobb. - folytatta keze megmosását - De nem tartozol semmivel, ez a munkám.
-Ahogyan nekem is, de ez most más volt te is tudod.
-Igen, mert most elviseltelek a műtőmben. - törölte meg karjait és hozzám lépett - Csupán annyival tartozol, hogy ha az én feleségemet, gyerekeimet, testvéremet, vagy engem hoznak be ide, akkor ugyan ennyire nem fogod hagyni, hogy bárki is feladja a küzdelmet.
-Ezt megígérem.
-Szuper. Csak ennyi kellett. - tette vállamra kezét - Na én visszafekszem, ébresszetek, ha van valami.
-Rendben. Köszönöm.
-Menj vissza a párodhoz, már biztos hiányol. - sétált pihenő felé.
-Igen.... biztosan.

Sok időt töltöttünk a borzalmas fehér intézmény falai között mindkettejükkel, de a legtovább mégis az én párom maradt bent, én pedig beköltöztem hozzá, habár még aznap este jött is a berendelt váltásom. Protokoll volt, hogy rokont, hozzátartozót, nem kezelhetünk, amit faszán megszegtem, ám mivel nem volt ott más ügyeletes, kénytelen is voltam.... mentségemre szóljon a szükség. Ám a többi napra is felmentettek, így azonban bent sem lehettem volna, de a nővérek befogadtak és elbújtattak a kórházigazgató elől, aki amúgy sem tűnt fel sokszor. A többiek elől nem kellett, mert teljesen megértették a helyzetem. Bent aludtam, bent ettem, bent töltöttem minden napom ágya mellett, míg fel nem keltették a mesterséges kómából. Akkor nem terveztem pihenést, de elnyomott az álom és már arra ébredtem, hogy kezét nézegeti.
-Kicsim! - pattantam fel és szemeibe néztem - Felkeltél. - bevallom kicsit féltem, hogy mit fog reagálni, mert sokáig volt természetes szívritmus nélkül, de mikor mosolyogni láttam szemeit a tubus mögött megnyugodtam - Várjál, ezt kiveszem. - nyúltam is a műanyagért, mely biztosította a légutat - Köhögj, akkor nem lesz olyan bűn szar. - húztam ki torkából és igyekezte teljesíteni azt, amit kértem - Hogy vagy? - maradtam ott mellette.
-Fájh. - próbált beszélni.
-Ezt inkább hagyd. Sokáig volt bent a tubus, megviselte a hangszálaidat. - mentem az ajtóhoz, majd alig kilépve azon üvöltöttem a nővéreknek, felébredt az én szerelmem - Mindjárt jönnek aztán megvizsgálnak. - fordultam vissza hozzá, ő pedig újból kezét nézegette. - Mi a baj? Valamit látsz rajta, vagy fáj? Vagy egyáltalán nem érzed?
-Gyűrűh. - suttogta halkan, amennyire torkából futotta, majd krákogott - Mi ezh?
-Ohh. - el is felejtettem. Felhúztam az ujjára mikor befektették az intenzívre, az egy hét alatt pedig megszoktam látványát - Meg akartam kérni a kezed. Igazából a múltheti vacsinkon szerettem volna, de mivel behoztak és meghaltál kétszer is, így mikor stabilizáltak felhúztam az ujjadra. Reméltem majd megvéd. De ha nem tetszik leveheted. - nyúltam kezéért, ám elhúzta azt - Ez most... - hallottam közben megérkezni a nővérkéket - Akkor... hozzám jössz?
-Igenh. - fintorgott, mert fájt a torka.
-Hahh. - kezdtem vigyorogni - Tudod nagyon jó szöveget írtam ám, hogy megkérjem a kezed.
-Tényleg remeket. - jegyezte meg kollégám a hátam mögött.
-Majd elmondom neked is, ha érdekel. Bár egyszer már hallottad. Remélem azért jöttél vissza. - lábadtak könnybe a szemeim - Szerelemem. - bújtam hozzá és arcára fogtam - Azt hittem elveszítelek. Ne ijesztgessetek.
-Sajnálom. - erőltette torkát.
-Ne sajnáld, maradj csendben. - váltam el tőle - Amíg megvizsgálnak a csajok meglátogatom az öcsém. - nyomtam puszit arcára - Sietek vissza. - rohantam az ajtóig, miközben a nővérek elkezdték ellenőrizni az értékeit.
Ám nem hagytam ott azonnal. Sunyin megálltam a küszöbön és figyeltem, amint abban a kis aranykarikában gyönyörködik. Először nem tudtam boldog-e vagy sem, mert ne láttam arcán, de hirtelen annyi inger érte, nem is csodáltam. Viszont kis idő elteltével, már mosolyogni kezdett. szabad ujjaival forgatta az ékszert, végül levette, csókot nyomott rá és öklébe szorítva emelte azt szívéhez. Azt hiszem erre volt szükségem. Nem szívesen hagytam volna ott egy percre sem, még hozzáértő kezek között sem, de amikor láttam, hogy teljesen önmaga, már nem szenved, hanem felfelé épül, nem féltettem tovább. Bár így is rohantam öcsémhez, kinek kezét menyasszonya szorongatta ezúttal is, majd elújságolva nekik a nagy hírt rohantam fel a lépcsőn, vissza páromhoz. Már egyedül volt és csak feküdt a tévét bámulva, mikor visszatértem.
-Minden rendben? - ültem ágya szélére, ő pedig bólogatott - Hiányoztak a szemeid. - merültünk el egymás pillantásában - Féltem, többé nem láthatom azokat a barna gyöngyöket.
-Dehogynem. - köhögött - Sosem szabadulsz tőlük.
-Te inkább hallgass el. Bámuld a tévét. - feküdtem be mellé - És mássz a mellkasomra. - húztam magamhoz - Hiányoztál.
-Te ish.
-Többet nem mehetsz nélkülem inni.
-Okéh.
-Na pihenj. Mostantól bármikor felébredsz én itt leszek. Úgyhogy aludj csak, itt leszek, mikor felkelsz. - csókoltam fejére.



(Facebook My Music Taste csoport --> LINK (HELPER)
iKON kampány --> LINK
FTIsland kampány --> LINK
BTS kampány --> LINK
Block B kampány --> LINK
Idolater Magazinok --> LINK
Facebook oldalunk --> LINK )

Skiccpausz: Mi van, ha?

Van zene! Oldalt---> (Skiccpausz) Nothing Here But Love
Igazából a jelölt helyen érdemes elnyomni, de az egész történetre illik.

Jungkook POV

Mi van akkor, ha mindenkinek megvan a meghatározott párja? Mi van, ha ez már születésünkkor előre elhatározott dolog és csak egy ember van mindenki számára kiválasztva? De legfőképp mi van, ha ezzel az egy emberrel történik valami és mi nem is tudunk róla? Naponta halnak meg rengetegen, de honnan tudjuk, hogy a másik felünk köztük volt-e, csak még nem ismertük, mert nem jött el az ideje? Nekem ez a legnagyobb problémám, plusz ennek minden változata. Mert, tételezzük fel, az én felem még él valahol, valahol a Világban, de hol? Mi garantálja, hogy találkozunk, majd egymás mellett kötünk ki? Ám, ha mégis itt él mellettem, akkor kit keressek? Egyáltalán nő, vagy férfi? Hisz én hamar váltottam annak idején mikor belevágtam a felnőtt életbe, mikor elkezdtem keresni a párom, mikor még hittem az igaziban, aki sokszor eljött, de mindannyiszor elhagyott. Vajon ezzel számolt az élet? Vajon tudták, hogy ez lesz, alapból ez volt a terv, vagy ezzel mindent tönkretettem és én is egyedül fogok meghalni, meg a nő is, akit nekem rendeltek, mert voltam olyan szerencsétlen hülye, hogy ezt a tökéletes párosítást elrontsam. Mi van, ha ez az igazság, ha tényleg ez lesz? Akkor már inkább akkor meghaltam volna, mikor ezek a gondolatok feltámadtak fejemben. Inkább meghaltam volna, minthogy szenvedély nélkül tovább éljek, de sem az örökös magányra, sem a biztos párra nem volt semmi jel, így nem tudtam, mit tegyek. Csak éltem napjaimat barátaimmal, kik próbáltak biztatni, hogy az én nagy Ő-m egy férfi személyében él a közelemben és hamarosan rálelek, ám nem hittem nekik. Sok idő telt el, hosszú magányos évek, miközben egyre több ártatlan fény hunyt ki, ezzel pedig fogytak a lehetőségeim. Ki tudja, lehet köztük volt az Igazim, ez pedig nem hagyott nyugodni, csak elvette kedvemet, míg társaim kitartottak mellettem. Biztosabbak voltak magukban, egy olyan dologban, melyet senki sem mondhat meg, hogy úgy lesz, mint én abban, hogy a tánc vált lassan mindenemmé. Pedig más is megmondta volna ezt rólam, a páros dolgot viszont tuti nem. Egy ideig azonban vakon hittem nekik, mikor pedig újabb párra leltem, aki hamar elhagyott, feladtam a reményt. Lassan társaim is beadták derekukat, inkább hallgattak, nem akartak velem vitatkozni mikor egyszer-egyszer előjött ez a dolog, ám egy barátom volt, aki csak azért is ellent mondott nekem. Ő tartotta bennem a reményt, még ha soha be sem ismertem volna, de csak miatta tudtam felkelni reggelente, szavai miatt, miket külön tukmált belém esténként, mert valamiben biztos volt. Ha hiszünk abban, amit el szeretnénk érni, ha nagyon akarunk valamit, ezért küzdünk érte, ha sokszor mondjuk és kívánjuk ugyanazt, akkor megadják nekünk. Akkor eljön a lehetőség amivel élhetünk, vagy bármilyen tett nélkül megkapjuk, ez csupán attól függ, mennyit szenvedtünk előtte. Ezért nem hallgatott soha. Tömte a fejem, mert én voltam az egyetlen aki ezt elhihette, ki kívánhatta magának, hiszen értem nem fognak imádkozni. Mindenki magáért küzd. magáért imádkozik, így én voltam az egyetlen lehetőségem. Ha nem tettem magamért, nem érhettem el semmit. Ám én más téren dolgoztam szorgalmasan. Profi táncosnak készültem és mindig mosolygó barátom segített is ebben. Örömmel fogadott, tett értem, gyakorolt velem, hisz ilyenkor pluszba mondhatta, lesz majd valakim, nem vagyok egyedül. Lassan pedig olyan megszokottá váltak ilyen jellegű szavai, hogy már meg sem hallottam azokat. Tőle felért egy köszönéssel egy ilyen mondat és semmit sem változtatott elmélkedésemen. Mikor leültem a metrón, vagy a buszon, újra azok a gondolatok pörögtek fejemben. Mi van, ha rég esélytelen vagyok és a tánccal vigasztal az élet? Akkor... inkább ne vigasztaljon, hanem vegyen el mindent és adja olyannak, akinek szüksége van rá. Hisz, ha nincs kinevezve nekem pár, akkor inkább feladom az életet, mert nem akarok magányosan lélegezni.

Mindennap ezek a gondolatok jártak fejemben, nem tudtam tőlük szabadulni, pedig próbáltam. Igyekeztem a többi embert figyelni, örülni nekik és az apró dolgoknak, de végül minden szerelmes pár látványa ugyanazt váltotta ki belőlem. Szomorúságot, mérhetetlen bánatot, hogy nekem nincs kit ölelnem, kit csókolnom, szeretnem. Olyankor talán kicsit felülkerekedtek rajtam barátom mondatai és igyekeztem hinni bennük, mert társra vágytam szinte pánikolva. Ha bárki a fejembe látott volna, akkor hallotta volna. Hallotta volna ahogyan szenvedek, ahogyan kiabálok, sokszor szenvedve, összekuporodva zokogok elmém egy eldugott szegletében, de erre senki sem volt képes, így nem tudták meg soha, miken is megyek keresztül. Mert kifelé igyekeztem vidámnak tűnni, mint kinél minden rendben, bár volt akiket nem lehetett hülyére venni. Őket nevezik családnak, mibe nekem barátaim is beletartoztak egytől egyig, ám nem bántam. Mindig mosolygó társam foglalkozott velem a legtöbbet, főleg azután, hogy egy iskolába kerültem vele. Mivel szívesen segített engem, tartott nekem gyakorló órákat és ellátott minden információval, így rengeteg időt töltöttem vele, ezért sokkal többet tudott rólam, mint mások. Lassan lelkembe látott, azonnal megmondta, ha bántott valami, ami rengetegszer meglepett. Néha én sem tudtam problémám, ám ő ekkor is rögtön elregélte. Jobban ismert engem, mint én magamat, de így legalább volt valaki akinek elmondhattam lassan minden gondolatom. Persze sokszor kaptam meg tőle ugyanazt a választ. Ne gondolkodj hülyeségeken! Majd jött a monológ, hogy az én párom is rám vár valahol és ne adjam fel, mert akkor ő is egyedül marad. Ez volt az egyetlen ok, amiért nem adtam fel a keresést. Az én hibámtól ne szenvedjen más, ha pedig ezen múlik, akkor keresgélni fogok, bár nem lelkesedtem túlságosan. Biztos voltam benne, az én felem már meghalt, esélytelen kutatnom érte, viszont amíg ezt nem igazolta az élet addig muszáj, mert barátom szavaival élve: Mi van, ha mégsem? Ez a "mi van, ha" pedig egész életemre rányomta bélyegét, így muszáj volt megmozdulnom.

Mondjuk nem vittem túlzásba, nem törtem magam, hogy párra leljek, de volt egyéb dolgom ezért nem is zavart a magány, csak mikor normákat nem ismerő korombeliek nyáladzottak előttem egymásra. Azt gyűlöltem, hiszen senki sem nézte jó szemmel az ilyesmit nyilvánosan, de sokan már nem foglalkoztak az íratlan szabályokkal. Lehet én sem tettem volna, bár.... de, talán mégis, hiszen egy normál párt még mindig jobban visel a társadalom, mint két szerelmes férfit. Viszont ennek a veszélye sohasem állt fent, így csak grimaszoltam minden egyes alkalommal, mikor leült velem szemben a metrón, vagy a buszon egy egymást majd felfaló párocska. Hah, utáltam az ilyesmit főleg, mert lehet kulturáltan, bizonyos körülmények között, de leginkább azért, mert én évek óta nem éreztem azt, amit ők percenként élveztek. Az irigység uralkodott rajtam, de nem érdekelt. Nekik volt párjuk, az enyém pedig valószínűleg már a túlvilágon várt rám, így jogosnak éreztem. De nem csak én grimaszoltam, mások is, ám még ezt sem vették soha észre. Hah! Fiatalok! Nem mintha én nem lettem volna az, ám mégis különb voltam megannyi értelemben, amit nem bántam. Valóban, nehezebb volt másként az életem, de imádtam, ha olykor sikerült úgy tengetnem napjaimat, így nem akartam változtatni. Bár barátom sok dologban javasolt mást, nem engedtem neki. Azt is mondta, az ilyen gerlicéket inkább boldogan nézzem, hogy szerencsések és örüljek nekik, viszont.... nem, nem tudtam. Fájt a lelkem és ennyi járt neki, hogy kicsit kitöltse haragját a Világra amiért elvették tőle párját. Igen, gonosz voltam, de csak belül, mert sosem mutattam ki ennél jobban. Magamban fortyogtam, Hoseoknak panaszkodtam, miközben hol az adott párocskára, hol a mobilomra pislogtam. Viszont egy ilyen alkalommal máson is megakadt a szemem, miközben fülembe üvöltő zenével igyekeztem elnyomni gondolataimat. Egy fiún, ki velem szemben ült és engem nézett, bár először nem is foglalkoztam vele. Azt hittem, elgondolkozott, bambul csupán, így csak egy másodpercre pillantottam rá. Ám hamarosan elnyerte figyelmem nagy részét, mert percekkel később is még mindig engem nézett. Harcba szálltam vele zavart, hogy bámul, ezért én is elkezdtem őt. Haragos arcot vágtam, de ő csak tovább pislogott rám minden reakció nélkül. Nem tudtam mit tegyek. Meg sem rezzent egy mozdulatomra, grimaszomra sem, végül pedig már annyira zavart tekintete, hogy zenémet is kikapcsoltam és mikor levettem fülesemet tűnt csak fel, hogy mi is keltette fel érdeklődését. Az a kütyü fejemen, amiből mindig hangosan üvöltöttek kedvenc dalaim, amiket csak én hallottam, hiszen erre volt kifejlesztve. Csak nekem, egy olyan embernek tervezett szerkezet, mely megfeledkeztet fejben egy percre. Engem, kinek sokszor nagy védelem ez a szerelmesek ellen. Ez az eszköz érdekelte, amely már nyakamban csüngött és vonta maga után tekintetét. Elmosolyodtam, aranyos volt amint pillantása ment a kis kütyü után, mikor azt már levettem és kezdtem elcsomagolni táskámba. Amint pedig teljesen elrejtettem azt mindenki szeme elől kérdőre vonó pillantást vetett rám. Hogy merem elpakolni, eldugni előle, Ő előle? Mégis mit képzelek magamról? Aranyos volt, hiszen váltottunk. Most én voltam az, kinek semmi baja sem volt és bambulta őt, ő pedig az, aki morcossá vált a füles és emiatt is. Szemmel láthatóan duzzogott, amin jót kuncogtam magamban, de ő már nem élvezte ennyire a helyzetet. Engem zavaró párocskánk rég eltűnt már, mikor még mindig egymással voltunk elfoglalva, ám semmi sem tarthat örökké. Úgy tűnt én fogok előbb leszállni és mikor elérkeztünk az én megállómhoz felálltam, megszakítva kis harcunkat, melyet annyira élveztem. Nem szóltam hozzá, nem tudtam róla semmit, akkor eszembe sem jutott beszélni vele, ám később... később már más volt a helyzet, de késő is volt. Hazamentem és elvesztettem örökre a lehetőséget, hogy akárcsak egyetlen szót is váltsak vele, pedig érdekelt volna, mi is volt olyan érdekes kedvenc tárgyamban. Mért tapadt rá és vált mérgessé mikor elraktam? Ám ezek a kérdések örökre megválaszolatlanul készültek maradni. Legalább is azt hittem.

Nem reménykedtem benne, hogy újra látom, hisz addig a napig sem találkoztunk soha, ám valamiért ismét a szemem elé sodorta az élet. Pár nappal később hasonló események történtek, csak szerelmes párunk nem volt szerencsére. Én füzetemet bújva ültem, tanultam, ő pedig egyszer csak megjelent mikor felnéztem. Fülesem ezúttal is rajtam volt, nyakamban lógott, használaton kívül, az ismeretlen tekintetével együtt. Amint felfedeztem magammal szemben elmosolyodtam és feladtam a tanulást. Jobban érdekelt az ismeretlen, szerettem volna, ha rám figyel nem a kütyüre, ezért kinyújtottam kezem felé, pont belenyúlva pillantása vonalába. Hirtelen eszmélt, végre szemem volt célpontja, én pedig mosolyogva integettem neki, majd visszavettem ujjaimat magamhoz. Látszott rajta, nem érti mit szeretnék, amin csak nevettem, de erre morcos lett és újból a fülesemet tüntette ki figyelmével. Bosszantott, hogy mért nem rám kíváncsi, így igyekeztem megküzdeni pillantásáért, ami alig sikerült, végül pedig le kellett szállnom. Mérges voltam, hogy nem velem foglalkozott, így el is felejtettem, mit szerettem volna. Beszélgetni vele, megkérdezni, mi olyan érdekes azon az eszközön, de újból enélkül álltam fel és hagytam ott, ami csak otthon tudatosult bennem. Olyan balfék voltam, egy béna hülye, de reméltem még fogok kapni lehetőséget, hogy ezt megtegyem, hiszen már másodikkal is megáldottak. Bíztam a harmadik esélyben és bátorságomban, viszont utána hetekig nem láttam. Már kezdtem elfogadni, beletörődni, hogy többet nem is fogom, elvégre volt két lehetőségem melyekkel nem éltem, miért kaptam volna harmadikat is. Pedig nagyon szerettem volna és folyton azon elmélkedtem, hogy ha jutna nekem, akkor nem hagynám megint elúszni, akkor megszólítanám és beszélgetnék vele pont úgy, ahogyan szívem vágyik rá. Ám semmi sem ilyen egyszerű, bár barátom szerint igen, ki mindennap legalább ötször elmondta, mennyire biztos dolgában és fogok még találkozni a fehér angyalommal, főleg ha rajta múlik, mivel pedig nem fogja hagyni, hogy majd újabb lehetőséget hagyjak ki, ezért velem utazott haza minden alkalommal, pedig nem is arra lakott. Így nem tudtam soha zenét hallgatni, de a biztonság kedvéért a füles állandóan nyakamban lógott. Meg is lett lassan eredménye egy olyan napon, mikor semmi erőm sem volt már élni se, mert kimerítő gyakorlást nyomtunk le és még a metrón se volt két hely egymás mellett, ezért állnom kellett. Alig volt energiám, de az is barátom hallgatására ment el, mikor hirtelen váltott témát. Őszintén fogalmam sem volt addig miről beszélt csupán arról, hogy egyszer csak oldalba lökött, én pedig majd elesve szitkozódni kezdtem, majd rábökött. Ő rá, kit hetek óta vártam, bíztam benne, újra látom, életemben először hittem talán olyanban, melyre semmi esély sem volt, mire elhallgattam. Újra, újból ott volt és engem bámult kényelmes helyéről a szokásos, rezzenéstelen arcával. Persze az "engem" alatt fülesemet értem, amit mindig oly nagy gonddal szemlélt, figyelemmel kísért. Megörültem neki, mint egy kisgyerek a cukorkának, de ugyanakkor félni is kezdtem. Utolsó lehetőség volt, oda kellett mennem, nem volt mese, de mit is mondhattam volna? Akkor is egy idegen volt, aki csak bámult olykor engem, ám semmi több. Nem tudtam, mit tegyek, ötletem se volt, viszont Hoseokom igen. Ő azonnal fülemhez hajolt amint észrevette, földbe gyökereztem. Sorolta ötleteit, ezret is elhadart egy perc alatt, ám végül saját készletből dolgoztam. Felállt mellőle valaki, én pedig mindenen átvágva csapódtam be mellé és meglepetésemre ő továbbra is bámulta fülesem, ami így már nagyon feltűnő volt. Ám nem szóltam hozzá és ő sem hozzám. Valahogy ehhez már nem volt bátorságunk, de akkor is akartam kapcsolatot vele, ezért kivettem nyakamból a kütyüt, majd fel sem merült bennem annak a lehetősége, hogy ellopná, nyújtottam neki. Ekkor végre szemeimbe is pillantott már, mikor pedig kedvesen mosolyogtam rá bátorkodott kivenni azt kezemből.

Ez volt az első pillanat, hogy kapcsolatba léptünk. Nem mondott hosszú ideig semmit, csupán vizsgálgatta a fülest, de nem zavart. Végül mikor elváltunk, mert elérkezett a megállóm, akkor szólalt meg. Emlékszem, hangja megdobogtatta a régóta szerelmet vesztett szívemet és imádkozni kezdtem, hogy ömöljenek belőle a szavak, de nem olyan ember volt. Csupán tisztáztuk, ki, hogy jár haza és még találkozunk, de ennyi és semmi több. Ezért a következő alkalomban reménykedtem, amit barátom önelégülten nyugtázott, ám nem érdekelt. Az "én megmondtam" el sem jutott tudatomig még hosszú időn át, ahogyan napról napra összefutottam vele. Lassan nem telt el huszonnégy óra, hogy ne láttam volna, ám nevét még mindig nem tudtam. Hetek szálltak el és bár nem beszélgettünk sokat, mert csak egymás mellé ültünk mindig le, ettől még lassan összenőttünk. Kerestük a másikat, ha az nem volt ott, de több elérhetőséget sohasem beszéltünk meg egészen addig míg le nem betegedtem. Elkaptam valami vírust, ami kiütött és ágynak estem. Alig ettem, ittam, mert inkább csak aludtam egész nap. Szerettem volna tudatni vele, hogy csak picit beteg vagyok, de nem értem el sehogy, hisz addig csak utazás közbe találkoztunk, így nem szólhattam neki, ám ez nem állt útjába. Harmadik napja feküdhettem, szundíthattam vastag takaróm alatt, nem számoltam, mikor édesanyám keltett, hogy látogatóm van. Fogalmam sem volt, ki lehet az, mert barátaim már az első nap benéztek hozzám, de többet nem terveztek, nehogy elkapják, így tippem sem volt, viszont mikor megpillantottam szobám ajtajában elbújtam takaróm alá. Nem szerettem volna, ha úgy, több napos szenvedés után nyúzottan lát, de édesanyámat ez nem érdekelte és őt sem. Kettesben maradva lassan kihámozott védelmemből, majd jól megnézett magának, én pedig vártam, hogy elmegy. Nem számoltam maradásával azzal meg pláne nem, hogy ebédet rendel nekem és együtt esszük meg a szobámban. A földön ült, ágyamnak támaszkodva, háttal nekem míg befejezte, én meg szenvedtem. Nem bírtam, nem volt étvágyam, rosszul voltam, bár jobban ahhoz képest, mint mikor nem volt a közelemben. Így is többet sikerült legyűrnöm akkor ebédre a korábbiaknál és ennek nagyon örültek anyukámmal az élen. Én is boldog voltam, mert ott volt velem, bár nem tudom, honnan jött rá a címemre, de megtalált. Kedves gesztusnak bizonyult főleg azért, mert  maradt is estig és végre beszélgettünk. Megtudtam a nevét, hogy mért nézi folyton a fülesem és van-e barátnője. Csupa olyan dolgot kérdeztem amit azelőtt nem mertem, de ezúttal igen, ő pedig szívesen válaszolt. Felvidított és a többi napon is, hiszen egyet sem hagyott ki míg fel nem épültem. Törődőnek bizonyult, így viszont végleg beleszerettem. Az a pár nap, míg vigyázott rám, pont elég volt erre. Örömmel újságoltam a hírt társaimnak, de reakciójukra nem számítottam. Igazuk volt, fel sem merült bennem, hogy ő nem olyan, mint én. Miután kiderült, nincs barátnője, valamiért átkapcsolt az agyam és azt hittem, van esélyem. De valóban, nem gondoltam át, csak hagytam neki elvenni szívemet, miközben boldogságomban úsztam, ám belefullasztottak. Hiszen tényleg, mennyi esély volt rá, hogy magamfajta? Mi van, ha egyenesen gyűlöli az olyanokat, mint én, ha undorodik és majd el is vesztem? Sok kérdés merült fel, de mind hasonlított egy pontban. Mi van, ha?

Félni kezdtem. Olyan szépnek indult, végre örültem, vidám voltam a szerelemtől, ami évek óta elkerült, ám nem tartott sokáig. Még Hoseok is, az örök álmodozó is azt mondta, óvatosan. Erre nem voltam felkészülve, tőle lelkesítést vártam, de nem kaptam. Azt hiszem akkor kicsit feladtam, azzal a lendülettel le is mondtam róla, pedig még meg sem szereztem. Ám nem voltam képes már akkor se elhagyni. Túlságosan beleestem és ellent akartam mondani Hoseoknak is. A reménytelen Jungkookból újra egy küzdő lett, bár ha megkérdeztek volna, a válaszom valószínűleg az lett volna, hogy ő biztos nem a nagy Ő-m, csupán közel állhat hozzá, azért rabolta el picike lelkemet. De nekem elég lett volna ő is, egy hasonló az Igazihoz, hiszen a többi problémát szex segítségével terveztem megoldani, már ha eljutunk oda valaha is, mert a legnagyobb akadálynak a továbbiakban is az bizonyult, hogy nem tudtam olyan-e, mint én, vagy legalább hajlama van-e rá. Ezért óvatosan közelítettem, igyekeztem jó barátjává válni, miközben végig azért imádkoztam, bárcsak valamiből kiderülne, ha pedig számomra fájdalmas lenne a tény, akkor bárcsak változtathatnék rajta. Reménykedtem benne rengeteg kétely között, temérdek "Mi van, ha?" mondat társaságában ellentmondva, szembeszállva barátommal, tanárommal, gondolataimmal. Csodára vártam, isteni jelre én, ki már rég nem hitt benne, hogy létezik felsőbb hatalom, most mégis hozzá fohászkodtam. Kicsit álszentnek éreztem magam, de a szerelemért, mely oly régóta elkerült, képes lettem volna meghalni is, feladni mindent és egy csettintésre lelépni a hídról, mi kettőnk között húzódott nyújtva ezzel megváltó boldogságot minden egyes nap.

(
Itt érdemes elnyomni a zenét)

Tehát harcoltam, mint egy vak szerelmes, hiszen az voltam. Érte mindent megtettem, egy szavára ott termettem mindenhol, elejtett köhintésére már vittem neki gyógyszert és próbáltam védeni mindentől, de nem lehetett. Sokszor a fejemhez vágta, hogy fiatalabb létemre mit képzelek magamról, bár a kényelmet, amit nyújtottam, imádta. Azért odáig volt és hiába dorgált engem, sohasem utasított vissza. Szerette, hogy be tudom juttatni mindenhová, hogy különleges dolgokat kap, amik elvileg feleslegek nekem, holott valójában neki szánt ajándékok, csak ezt sohasem mondtam meg neki. Nem kellett tudnia mibe kerültek, mennyi munka volt mindaz, ami édes mosolyt csalt arcára minden alkalommal és míg ő ajándékomnak örült, én boldogságában gyönyörködtem. Nem bírtam betelni vele, rendszeressé vált elhalmozása, bár ez neki nem szúrt szemet. Lassan kezdtem kifogyni az ajándékokból, mikor szüleimtől érkezett felmentés. Egy hosszú hétvége kínálkozott vele egy szállodában. Mivel édesapám nem kapott szabadságot, anyukám pedig nem szeretett volna egyedül menni, így bedobták nekem, hátha érdekel. Kellett, nem volt kérdés, hiszen lehetőségem adódott kettesben vele maradni négy teljes napig és ezt ki akartam használni. Ezért meghívtam, bár úgy állítottam be az egészet, hogy csak két barát, de nem is kell együtt lennünk igazából, ha nem akar, mert a szállodában volt mindent, amit kedvére használhatott. Szóval csupán egy egyszerű "Ne pazaroljunk" kiruccanásnak ígérkezett bár reménykedtem benne, velem fogja tölteni minden percét. Nagyon hittem ebben, Hoseok pedig kifejezetten örült neki, bár továbbra is féltett. Rengetegszer látott megtörni, látta amint feladtam lassan mindent, csak vegetáltam, éltem a semmibe és ezúttal is ettől félt. Aggódott, rossz vége lesz, már az első nap csalódok majd, ezért csupán fetrengeni fogok a szállodai ágyban a takaróm alatt, hogy élni sincs kedvem. Őszintén szólva ez bennem is felmerült. Erre is felkészültem, igyekeztem hatalmas márványfalakat vonni ezért szívem köré, melyeken egy csöppnyi kapucska állt, mi azonnal kinyílt volna titkos szerelmem bármilyen pozitív szavára. Azt hiszem féltem, nem! Inkább biztos vagyok benne, remegtek lábaim már odafelé is, hogy mi, hogyan fog alakulni. Persze az út közben beszélgettünk mindenféléről, cseppet oldódtam, amikor viszont már közeledtünk újra visszatért az izgalom. Elkezdte terveit sorolni, ám mindegyik lényege az volt, hogy ő nem fog semmit sem csinálni, aminek örültem, bár nem szerepeltem egyik gondolatmenetében se, ami cseppet aggasztott. Viszont az én kis haditervem olyas valami volt amire nem is számított, de szerettem volna minél hamarabb véghez vinni. Hiszen, ha pozitív vége lett volna, akkor mind a négy nap dúskáltam volna a boldogságban, ha pedig negatív végkifejlete lett volna, akkor mondjuk mindvégig haldokoltam volna szívem fájdalmában és csörömpölt volna fejemben zaja, amint a márványfalak mögött apró darabokra hullik az élet végső döfésétől. Így újból ahhoz fohászkodtam kiben már réges-rég elvesztettem hitem. Bocsánatot kértem tőle, amiért már nem bíztam benne, majd benyújtotta önző kérésemet és reménykedtem, nem haragszik, teljesíteni fogja.

Mikor pedig megérkeztünk és elkezdtünk bejelentkezni levert a víz izgatottságomban. Annyira féltem, hogy beszélni se tudtam rendesen. Beégtem előtte már abban a percben, esélyeim rohamosan csökkentek. Magamban elkezdtem leírni a győzelmet, mikor pedig bedőltem közös ágyunkba, hiszen párra lett bérelve, nem barátokra, hatalmas sóhajomra végre rákérdezett.
-Mi van veled? Ma olyan... csendes vagy? Lent meg mintha valami megszállt volna. Jól vagy? - pakolta le cuccait a hozzá méltó lassúsággal.
-Igen.... - nyeltem nagyot - Csupán izgulok. - fordultam oldalamra hátamat mutatva ezzel neki.
-Miért izgulsz? - motoszkált mögöttem.
-Hát.... ez ilyen kis... bonyolult, személyes ügyem. -  temettem fejem karjaimba.
-Ummm.... mi a baj? Fura vagy. Segíthetek valamiben? - hallottam, hogy hangja hangosodik és biztos voltam benne, megállt közvetlen mögöttem.
-Valamit be kell valljak neked. - kezdtem bele, de el is hallgattam.
-Folytasd.
-Ahh... - szorítottam szemeimet és összegubóztam, magzatpózt vettem fel - Én más vagyok, mint a többiek.
-Tudom.
-Tudod? - lepődtem meg, majd kirázott a hideg. Tudja? Mióta?
-Igen. Te különleges vagy. Kilógsz a sorból, de jó értelemben. Kincs vagy, amit nem szabad hagyni elkallódni.
-Ohh.... ez igazán kedves tőled. - mosolyodtam el.
-Látod, nincs mitől izgulnod. Ezt eddig is tudtam.
-De nem ezt akartam. - nyeltem nagyot.
-Hanem?
-Én.... Nekem eddig nem barátnőim voltak, hanem pasijaim, neked pedig igazán fehér bőröd van, hozzám meg kedves vagy, nagyon jól kijövünk. De tudom is a választ. Nem kell egymáshoz szólnunk, inkább... inkább bemászok szépen a takaróm alá, aztán élvezd a négy napot. - kezdtem is elbújni - Nem kell hozzám szólnod soha, nem sértődöm meg. - takaróztam be - Jó pihenést! - merültem el a sötétségben.
Hosszú ideig nem válaszolt, mozgást sem hallottam semmit, így kezdtem biztos lenni benne, vesztettem. A barátaimnak igaza volt, túlságosan beleéltem magam, hogy olyan, mint én, eszembe sem jutott, hogy tévedhetek, pedig nagyon mellé lőttem. Ő nem volt olyan, kicsit sem állt közel ahhoz az oldalhoz melyhez szerény személyem tartozott... ezért mondható az, vétettem. A szállodai szobában tett rövid vallomásom pedig öngyilkosság volt. Azt hittem, nem nálam fog kipörögni a golyó az orosz rulettben, de tévedtem. Elbíztam magam, túl fiatal voltam, aki azt hitte, övé a Világ, miközben ő volt a Világé, amely egy szempillantás alatt gondolta meg magát és vett el mindent amit addig adott. Hisz mikor meghúztam a ravaszt a fegyver dörrent, csukódott az ajtó, elhagyta a szobát ezzel magamra hagyva engem a takaró alatt. Egyedül maradtam a márványfalaimmal, melyekről azt hittem megvédenek majd, de tévedtem. Nem csak szívem hullott darabokra, hanem azok az égig érő kőtáblák is, melyekben biztos voltam, törhetetlenek. Hangjuk azonban nem csörömpölés szerű volt, hanem apró hüppögések, amint levegőért kapkodtam könnyeim kíséretében. Akkor azt éreztem, ezzel kiölte belőlem az utolsó élő, érző részt is, melyet lelkem szorgos takarítói könnyek formájában távolítottak el szervezetemből. Meghalt minden bennem amely valaha képes volt embert szívből szeretni, reménytelen romantikus énemet pedig lassan kezdtem mélyre zárni rácsok mögé, hogy többi ne okozzon kárt személyisége, mert nem bírtam már kezelni azt a mérhetetlen fájdalmat, amelyet minden alkalommal hagyott maga után.
Ott zokogtam egyedül, míg álomba nem sírtam magam. Nem mozdultam a védelmet nyújtó takaró alól, hála Istennek pedig, akiben újból hitemet vesztettem, álmaim legalább szépek voltak. Azokat élveztem, fel sem szerettem volna ébredni, ahogyan sohasem, de most különösképp küzdöttem ez ellen. Ám valamire szívesen keltem, valamire meglepetten és boldogan, valamitől elakadt lélegzetem egy pillanatra, majd újból eleredtek könnyeim, de ezúttal az örömtől. Annyira.... szorítottam ujjait, mintha többé nem tervezném elengedni, miközben hatalmasakat sóhajtottam megfogva a további cseppeket, hogy meg is jegyezte.
-Azért még szükségem lenne rájuk. - engedtem el azonnal - Köszönöm. - fészkelődött mögöttem és nem távolodott.
-Hogy kerülsz ide?
-Egy ágyunk van csak sajnos.
-Ohh. - fancsalodtam el - De ettől még nem kell ölelgetned.
-Hát azt nem kell, de szeretném.
-Mért? - haraptam kíméletlenül alsó ajkamban és szorítottam egy olyan válaszért, amiért meg is haltam volna.
-Mert.... - hajolt fülemhez - Szeretlekh. - súgta oda.
-Yoongi te... - készültem örömömben kitörni, ám.... - ittál... - fordultam felé.
-Na és? Akkor mi van?
-Hazudsz nekem. - szomorodtam el. Nem szívéből mondta, nem ő mondta, az alkohol volt. Nem gondolta komolyan. De reménykedtem, így legalább elfelejti a vallomásom, következő nap pedig onnan folytathatjuk, ahol bejelentkezéskor abbahagytuk.
-Nem hazudok.
-Az alkohol vallott nekem szerelmet, nem te.
-Na látod. Én nem hazudok, nem is tudnék, max az alkohol, de az sem teszi. Azért ittam, mert nem tudtam mit kezdeni veled. Elhadartál nekem egy tinikhez sem méltó vallomást, mely csomósabb volt, mint a Gordiuszi csomó, még Nagy Sándor kardja sem vitte volna, aztán elbújtál a takaró alá. Mit vártál, mit tegyek? Mert nekem ötletem sem volt, hiába álltam ott feletted, gondolkoztam, nem vagyok a szavak embere ilyen helyzetekben, nem volt tippem sem megoldásra. Ezért elmentem inni, hátha segít, közben pedig felhívtam a kis barátodat.
-Kit?
-Hoseokot.
-Honnan van meg a száma? - kerekedtek el szemeim.
-A te mobilodat vittem el. Fel sem keltél azóta? - lepődött meg.
-Nem. - szégyelltem el magam.
-Hahh. Akkor mindjárt eszünk valamit. Na mindegy, szóval beszéltem vele rólad. Kifaggattam szegényt, mindent el kellett mondania, majd mikor már elég részegnek és bátornak éreztem magam, visszabotorkáltam hozzád. Esküszöm alig bírtam eltántorogni az ajtóig, de mikor megfogtam a kilincset egy csapásra kijózanodtam. Az volt a tervem, hogy bejövök, megcsókollak, majd végigszeretkezzük az estét, ám ezt több okból is elvetettem. - törölte meg arcát.
-De mért? - csillogtak szemeim és szerintem ő is látta, hiszen épp akkor vallotta be igazából is, olyan mint én! Egy az egybe olyan és még tetszek is neki! Boldogabb nem is lehettem volna.... vagyis de. Éppen ezért kérdeztem vissza.
-Mert botrányosan undorító alkohol szagom van, feküdni alig bírok egyenesen, hulla vagyok és ilyen pocsolya részegen nem tudnék megfelelő élvezetet nyújtani neked. Bár ha szeretnél egy alvó részeget itt vagyok, ne kímélj, most úgysem érzem. - tárta szét karjait.
-De én tudok neked élvezetet nyújtani és tuti nem fájna! - ültem fel.
-Ez nagyon kedves, de én meg nem bírok elélvezni ilyen részegen, szóval dőlj csak szépen ide vissza hozzá, majd aludjunk és max holnap rendezzük.
-De van egy pontod, amit el tudok érni, akkor pedig tudsz élvezni. - hajoltam fölé.
-Nem. Próbáltam.
-Húúú! - feküdtem inkább mellé - Tényleg alkohol szagod van.
-Mondtam. - bújt hozzám, míg össze nem értek orraink hegyei.
-Nem baj. Itt vagy... az a lényeg. Nem hagytál el.
-Nem, sosem tudnálak.
-Kedves, de kicsit elhamarkodott kijelentés. - mosolyogtam, bár örültem volna, ha tényleg ez lett volna az igazság.
-Szerintem nem. Mert mi van, ha te vagy nekem rendelve? - kezdett bele abba a szövegbe, amit Hoseok szokott mondani, csak más szemszögből - Mi van, ha mi egymásnak lettünk teremtve? Akkor még a halál sem választhat el, hisz együtt halunk, akkor még engem sem vihetnek a pokolra, hisz az én angyalom vinne magával, akkor sohasem születnék egyedül újjá, hiszen te velem születnél, értünk születnél, hogy ne legyek egyedül idelent és te ne legyél egyedül odafent. Mert szerintem többé nem kell aggódnod a "Mi van, ha?" mondatok miatt, hisz többé nem feltételezés. Már nem csak álom, hanem valóság, már nem kell félned, hogy mi történik azzal a személlyel akit neked rendeltek, mert én sem vélek, mert itt van előttem és neked itt van előtted. Ezúttal nem törik össze a szíved, nem lesz rajta plusz heg, mert nem engedem. Mostantól csak szerelmes lehet a tiéd az enyémbe, mert ha nem.... - sóhajtott - akkor az enyém hasad meg.
-Yoongi! - fogtam arcára - Sohasem szeretett még senkit sem ennyire.
-Akkor jó. Ez megnyugtató. - bújt tenyerembe és már fel sem merült bennem, hogy hazudik. Hiába ivott, ezek őszinte szavak voltak, melyek újra könnyek közé sodortak, de nagyon küzdöttem ellenük, hogy még előtte ne, még ne lásson úgy, mint gyenge hős szerelmes szellem.
-De mi van, ha
-El ne kezd nekem! - háborodott fel - Faszom tele vele. Hoseok is kismilliószor mondta. Felejtsd el! - fordult meg - És ölelj át! Vagy gondolkozhatsz, hogy mi van, ha nem teszed.
-Jó-jó. - mosolyogtam - Értettem, többé nem mondom.
-Ne is merd, mert agyfaszt kapok.
-Jó éjt neked is. - vigyorogtam, amint átkarolva hozzábújtam.
-Álmodj velem.
-Úgy lesz! Mostantól minden éjjel és nappal, csakis veled. De sose kelts fel.
-Nem álom, ne aggódj.
-De.... - kötöttem volna bele, a hozzám méltó mondattal, ám inkább nem tettem - áhh nem. Tudod mit? Hiszek neked.
-Jól teszed. Csak nekem higgy, senki másnak, csak nekem.


(Az iskola kezdetével én is visszatértem. Ugyan nem mindennap fogok írni, de igyekszem 2-3 naponta, ám már nem merek semmit sem ígérni.
Facebook My Music Taste csoport --> LINK (HELPER)
iKON kampány --> LINK
FTIsland kampány --> LINK
BTS kampány --> LINK
Block B kampány --> LINK
Idolater Magazinok --> LINK
Facebook oldalunk --> LINK )

Jungkook&Heesoo (TSOL-ból kérésetekre)

NINCS ÁTOLVASVA!!!

Nos, mivel írtátok és én is jó ötletnek tartottam, mert ezt a két személyt szívesen összehoznám, ezért össze is hozom nektek. Kicsit lehet hosszú lesz, de imádom őket, főleg együtt, így szívesen írom és nem szeretném elkapkodni.
Akik pedig nem olvasták még a Three sides of life-ot minimum a 74. részig, azok hiába olvassák, nem nagyon fogják érteni.
Indításnak pedig egy kis ismétlés, csak hogy tudjátok, honnan írom.

-Ez nem túl meggyőző. Inkább hagyjuk. - állt volna fel Heesoo, pedig nagyon kíváncsivá vált a bortól és Kook lehúzásától, hogy milyen is lehet a kisebb, amiért nem elégedett magával.
-Ne! - hajolt előre Jungkook, majd idősebb társa vállaira támaszkodva nyomta vissza azt a földre, végül gyorsan megcsókolta, hogy tényleg ne meneküljön el. Bátortalanul mozdult nyelve miután összeértek ajkaik, de Heesoo tapasztaltabb volt, így biztatta, minek hatására bele is lendült a kisebb, pár perc múlva pedig rózsa vörös arccal távolodott el a másiktól, hogy kikérje véleményét. - Nagyon rossz volt? - tartotta csukva szemeit, mert zavarától képtelen volt ránézni.
-Lassabban és határozottabban. - simította meg forró pofiját Heesoo - Gyere! - térdelt fel ezáltal kényelmesebb pozíciót biztosítva a fiatalabbnak is, majd újra elmerültek egymás szájában. Ugyan kínozta mindkettejüket saját lelkiismeretük, de ez háttérbe szorult, mert élvezték a helyzetet, jobban is, mint számítottak rá - Umm. - tolta el egy aprócska centire Kookot - Határozottan, de gyengéden is.
-Igyekszem.
-Menni fog. Ne izgulj. - mosolygott - Nyugodtan, érzésből. Gondold azt, hogy én vagyok a baby, vagy Jin. Amelyik jobban tetszik. - cirógatta tovább, majd újból megcsókolta.
Ezek után már nem is engedték el egymást hosszú percekig, miközben az alapzajt biztosította a tévé, így nem keletkezett zavarba ejtő csend, viszont más valami kialakult, amitől Heesoo is kezdett elpirulni. Ahogyan Jungkook egyre jobban figyelt a másik mozgására, minden rezzenésére és apró jeleire, igazodott a tapasztaltabbhoz kezdte élvezni az egészet minek hatására tudtán kívül nyögdécselni kezdett, ami fel sem tűnt neki, de Heesoonak viszont igen. Nem segített helyzetén a fiatalabb hangja, mikor pedig elengedte, hogy rászóljon, hagyja abba és tartsanak szünetet, a kisebb máshogy reagált.
-Picurka! - lepődött meg, amint Jungkook lemászott az ölébe, nyakába karolt, majd újra csókba kényszerítette az idősebbet. Hirtelen nagyon bátor lett, pedig arcán a pirosság nem enyhült kicsit sem.
Falták egymást és a tanóra lassan kezdett átalakulni. Ugyan a fiatalabb tényleg tapasztalatot szerzett, figyelt, de csak az elején, mert abban a percben, hogy leereszkedett az idősebb ölébe már nem is foglalkozott tovább az igazi okkal, amiért elkezdték az egészet. Élvezte, egyenesen imádta, hogy mást is csókolhat társain kívül ráadásul olyan valakit, aki még jártas is volt mindebben. Odáig volt a helyzetért, hormonjai pedig lassan húzták tovább, más lépésre késztették, amit meg is tett, mialatt Heesoo megadta magát. Lágyan ölelte a fiatalabbat, mintha tényleg egy pár lennének, ahogyan pedig Kookie megmozdult, ő a fenekére fogott. Nem szerette volna, ha folytatja azt, amibe belekezdett, ám a fiatalabb ezt biztatásnak vette és tovább csinálta, mire Heesoo elengedte nyelvét.
-Pihenjünk. - lélegzett mélyeket mialatt kerülte a kisebb tekintetét, de az is Heesooét - Én öhm.... elmegyek fürdeni. - tette ki öléből Jungkookot, majd telefonját felkapva további szó nélkül zárta magára a fürdő ajtaját.
-Hyungh. - lehelte Jungkook amint magára maradt. Felhúzták, beindult, de egyedül hagyták és nem tudta mihez kezdjen. Legszívesebben Heesoo után ment volna és befejezte volna, amit elkezdett, de ebben már visszatartotta lelkiismerete - Taeh! Mért nem aludhatok nálad aaaaahhh! - nyavalygott, majd fejét a kanapéra ejtette és becsukva szemeit gombolta ki nadrágját.

Heesoo bezárkózott a fürdőbe és tárcsázta szerelme számát, ám az nem vette fel a telefont. Pedig most nagyon nagy szüksége lett volna zavarodott elméjének párja megnyugtató hangjára, de nem kapta meg. Ezért csak próbált mélyeket lélegezve lenyugodni kicsit, miközben nadrágja már elég szűknek bizonyult.
-A franc ebbe a kölyökbe. - fogta fejét, de leginkább a bort szidta elméjében. Az volt az, ami ennyire elvette józan eszét és eresztette ilyen messzire Jungkookot, pedig már akkor ott kellett volna hagynia, mikor az lemászott ölébe.
Végül azonban úgy döntött, ha már nem kap szóbeli megnyugtatást akkor majd egy hideg zuhany lesz az, ami gatyába rázza, így be is állt a zubogó cseppek alá. Hosszú percekig csak támasztotta a falat és élvezte, amint egyre lejjebb kúszik testhője, majd lassan helyreáll egész szervezete, végül mikor minden normálissá vált kezdett csak hozzá az igazi fürdésnek, mellyel hamar végzett. Felvette alvós pizsamanadrágját és kisétált, vissza Jungkookhoz vizes hajjal a nappaliba, ahol a vendége még mindig a kanapé előtt ült csendben a tévét figyelve.
-Mehetsz fürdeni, ha szeretnél.
-Köszönöm. - nézett fel rá Kook - Rám fér. - kelt fel és a fürdőbe indult.
-Csináljak neked kellemes fürdőt? - fordult utána Heesoo.
-Umm.... nem fontos. - pislogott zavarában a legkisebb.
-Akkor csinálok. Addig kikeresheted a pizsid. - foglalta vissza a szobát, majd el is kezdte engedni Jungkooknak a vizet, melyet kellemes illatúvá és meleggé tett, még habtakarót is varázsolt tetejére, míg egyedül ült a kád szélén - Remélem nem túl forró. - nézett a fiatalabbra, ki egyetlen boxerban tért vissza váltóruhájával kezében, ezért nagyot kellett nyelnie Heesoonak. Jungkooknak jobb teste volt, mint előző este mondta.
-Umm. - nézte a kádat, miközben látványosan nem akarta észrevenni, hogy a másik végigméri, majd letéve ruháit ő is leült és ujjaival nézte meg a víz hőfokát - Szerintem jó lesz.
-Akkor jó. - kelt fel Heesoo - Jó fürdést! - indult hatalmas léptekkel az ajtó felé - Szólj, ha kell valami.
-Rendben. Heesoo!
-Tessék? - fordult vissza, ám kár volt, mert a kisebb már megszabadult alsójától és mászott be a vízbe. Így az idősebb biztonsági kapaszkodóként kezelte az ajtófélfát, melyet minden erejéből kezdett szorongatni.
-Hozol nekem kakaót? - tűnt el teste egy része a habokban.
-Persze. Máris hozok. - fordult ki azonnal a fürdőszobából.
Kicsit elpirulva indult meg a konyhába és kezdett hozzá a kakaókészítésnek, ám mikor meglátta a majdnem üres boros üveget, amit aznap nyitott meg és nem szabadott volna ennyinek hiányoznia belőle, nagyot sóhajtott. Jungkook beleivott, nem is keveset fogyasztott, most pedig beült egy nagy kád forró vízbe. Biztos volt benne, hogy csak emiatt vált ilyen bátorrá és már félt előre, mit fog még tenni a picurka, ha visszatér hozzá kakaójával.
-Itt a kakaód. - lépett a fürdőbe lassan, szerencséjére pedig Kooknak már csak a feje látszott ki a habokból - Langyos, remélem jó lesz. - guggolt a kád mellé.
-Igen. - emelkedett fel a kisebb és elvette az édes italt - Nem maradsz? - szólalt meg mielőtt beleivott volna, mert Heesoo felállni és távozni készült.
-Gondoltam, egyedül szeretnél fürdeni.
-A-a. - rázta fejét.
-Hát... jó. - ült vissza a kád mellé, ám ezúttal háttal annak, hogy ne lásson semmit, pedig nagyon szerette volna megismerni Jungkook testét.
-Köszönöm. Finom, nagyon.
-Szívesen. - hajtotta le fejét, hogy még perifériás látásába se essen bele a picur meztelen teste.
Annak azonban pont az volt a célja, melyet Heesoo kerülni szeretett volna. Jobb esetben Jungkook sem hajlott volna ilyesmire, de furcsa érzés támadt testében, mikor lemászott ölébe, a sunyiban elfogyasztott bor után pedig már át is vette ez a hatalmat elméje felett.
-Heesoo. - szólalt meg pár perccel később, amint már fürdése közepén tartott.
-Tessék? - nyelt nagyot az idősebb. Előre félt, mit akar mondani a másik.
-Megmosod a hajam?
-Magadnak nem megy? - szeretett volna ebből most kimaradni.
-Kérlek.
-Jó. - sóhajtott nagyot, majd feltérdelve megfordult, lassan pedig hozzálátott, miközben Jungkook pillantását kerülve kereste ki a sampont - Csukd be a szemed, ne menjen bele.
-Nem fog. - pislogott fel a kisebb Heesoora.
Szinte végig az idősebbet nézte, ki direkt csak hajára koncentrált, így nem akadt össze tekintetük, amit Kook sajnált., bár mosolygott, mert élvezte a fejmasszázst és hogy így törődnek vele ott is.
-Most viszont csukd be a szemed. - vette le a zuhanyrózsát Heesoo, majd leöblítette a kisebb fejéről a sampont.
-Köszönöm. - törölte ki arcából a vizet - Ez mi? - érezte meg újra tincsei között a másik ujjait, így fel is pillantott rá.
-Balzsam. Hogy mindig ilyen puha maradjon a hajad. Na, - ült sarkaira - most kicsit rajta marad. - vétett hibát és reflexből belenézett Kook szemeibe, amik ettől a pillanattól fogva nem engedték el többé.
-Kedves vagy.
-Néha túlságosan is.
-Ezt nem lehet túlzásba vinni. - mosolygott Kook, mire Heesoo szíve hatalmasat dobbant, melyet egy nagy sóhajjal jelzett is a kisebbnek, majd felpattant - Hova mész?
-Csak egy pillanat. - loholt ki a fürdőszobából.
A hűtőhöz sietett, majd kikapva abból a borosüveget szinte egy húzásra itta meg a maradékot. Ez kellett, hogy bátrabb legyen és végre elengedje magát, így miután lerakta az üres üveget cammogott vissza Jungkookhoz.
-Meddig kell ennek a hajamon lennie? - mosakodott Kook.
-Még pár perc. - ült vissza mellé a földre Heesoo.
-Merre jártál? - támaszkodott a kád szélére a kisebb vigyorogva.
-Megittam a bort amit hagytál nekem.
-Ohh. - tűnt el mosolya és kicsit elszégyellte magát - Nem fogja megtudni senki, úgysem megyünk sehova, csak ketten vagyunk, nem lesz baj.
-Ezt most a borra mondod?
-Lehet..... de nem biztos. - harapott alsó ajkába Jungkook, majd hosszú percekig hallgattak.
-Most már lemoshatod.
-Nem mosod le nekem? - görbült kaján mosolyra ajka, Heesoo pedig inkább nem kérdezett vissza, hogy miért, csak megrántotta egyik szemöldökét, majd néhány lélegzetvétel után mozdult.
-Csukd be a szemed! - látott is hozzá az idősebb, ám ezúttal ő volt az aki főleg a másik arcát nézte, bár ezt Jungkook nem vehette észre.
Még így is tudott koncentrálni arra, hogy rendesen leöblítse a kisebb hajáról a balzsamot, mialatt indokolatlanul sokszor simogatta meg Jungkook állvonalát és arcát. Miután pedig visszaült sarkaira, a kisebb kinyitotta szemeit és hatalmas csillogó vizes pillái alól kitekintve szemlélte az idősebbet. Egy pillanat alatt elvarázsolta, legalább is azt hitte, mert mikor mozdult volna felé, a másik elhúzódott.
-Törülközz meg! - simogatta meg arcát, miközben Jungkook elpirult, hogy lebukott, de leginkább elszomorodott, hogy hiába álmodozott.
-Jó. - állt fel a kádból, majd nyúlt volna a törülközőért, de kikapták ujjai a közül.
-Segítsek ebben is?
-Umm.... - esett végképp zavarba, már nem tudta, mit gondoljon - I-igen. - engedte is meg Heesoonak, ki azonnal betekerte a puha anyagba, ezáltal meg is ölelte.
Egymás szemeibe néztek, miközben csupán néhány centi maradt kettejük között és próbálták elrejteni mosolyukat, ami nem igazán sikerült. Heesoo úgy érezte magát, mint egy tini, ki fülig szerelmes, Jungkook pedig az is volt. Így miközben lassan szárazzá vált teste mindketten továbbgondolták az estét.
-Így jó leszel. - tekerte Kook derekára Heesoo a törülközőt.
-De még vizes vagyok.
-Azt rád hagynám. - tűrte be kis sarkot a többi anyag alá, hogy ne essen le olyan könnyen derekáról kis leple.
-Mért? - fogta meg csuklóját Kookie - Az ujjaid már így is majdnem ott vannak.
-És szeretnéd, ha lejjebb csúsznának?
-Próbáljuk meg, merre eresztem tovább a kezed.
-Van egy tippem. - húzta magához a kisebbet, ki el nem engedte a másik csuklóját.

-Szabad? - ám Kook nem válaszolt, csak próbált lassan lélegezni, miközben Heesoo feladta a várakozást és már csúsztak is lefelé ujjai. Amint pedig elért férfiasságához Jungkook lehajtva fejét pirult el még jobban, már ha ez lehetséges volt - Cuki.
-Nincs túl jó testem.
-Nem arra mondtam. - mozgatta lassan ujjait - A reakciódra. Mintha szűz lennél.
-Majdnem az vagyok.
-Tae mellett kétlem. - hajolt füléhez Heesoo, miközben szabad kezével ölelte magához derekánál fogva a kisebbet.
-Csak velük voltam még. - tette kézfejeit az idősebb vállaira Jungkook, miközben nyakába bújt.
-Akkor kicsit sem állsz közel egy szűzhöz. Viszont lesznek problémáink.
-Mért? - nyögött aprót.
-Passzív vagy, jól gondolom? Mindig alulra kerülsz.
-Igenh.
-Az a helyzet, hogy én is. - emelte fel fejét Heesoo és a falat bámulva kezdett gondolkodni.
-Nem tudsz most váltani? - nézett fel rá Kookie - Taenak is sikerült.
-Mert Taenak volt oka rá. Ő is teljesen megváltozott, a személyisége is.
-És egy rövid időre nem tudsz személyiséget cserélni? - harapott alsó ajkába Kook.
-Hát nem szoktam. Az nem az én asztalom, nálunk pedig nem megy csettintésre. - igazította meg Kook törülközőjét, hogy ne essen le derekáról, miután kihúzta kezét alóla.
-Aaaaaa. - szomorodott el kicsit Kook - Pedig engem olyanra kéne tanítanod, hogy ezzel is meg tudjam lepni.
-Meg fog ölni, ha megtudja. - dörzsölte halántékait Heesoo - Ezt nem szabad. Jihyo is mérges lesz.
-Nem kell megtudniuk. - fogta meg Heesoo kezeit és elvette arcától - Soha nem tudja meg senki, hogy a nyuszikáját kioktattad.
-Nyuszi?
-A mosolyom miatt. - villantotta is csillogó fogsorát - És hamarosan kapok kis fület és nyuszifarkas plugot is.
-Baszki, de cuki vagy!
-Muszáj lesz megoldást találnod az estére, vagy hoppon maradunk.
-Nyuszi hopp..... Most eljátszottam a gondolattal, hogy kivételesen nekem kell mozogni. - merült el Kook szemeiben.
-És hogy tetszett?
-Hát..... megpróbálhatjuk.
-Szupeeeer! - mosolygott.
-És milyen szexet szeretsz? Durva vagy, mint Tae volt, mert akkor nehezen fog menni.
-Hát ummm.... - pirult el és inkább Heesoo kulcscsontját szemlélte.
-Mi a baj?
-Igazából.... én azt szeretem, ha velem kemények.
-Akkor most megmutatom neked, mire tanítottam. - fogott a fiatalabb fenekére.
Határozott volt, Jungkookot még jobban be is indította ezzel, ám amint a kisebb felnézett szemeibe látta, milyen lágy is igazából az idősebb. Majd újabb csókot kapott, amire már nagyon várt. Szinte azonnal felnyögött, a másik nyakába karolt, miközben elmerültek egymás szájában hosszú percekre. Heesoo a kisebb arcát simogatta, mialatt ölelte magához szabad kezével, mikor pedig elváltak egymástól Kook végigsimított másik nyakának izzó bőrén, míg az idősebb apró puszikkal halmozta el állvonala mentén.
-Gyere picurka. - fogta meg mellkasán pihenő ujjait a másiknak - Ha már bűnözünk, csináljuk rendesen. - indult ki a fürdőből maga után vonva a kisebbet.

-Nem lesz olyan, mint Taeval. - döntötte le az ágyra a fiatalabbat.
-Nem bajh. - húzta az fel megszokásból lábait, törülközője pedig azonnal meg is adta magát.
-Nyugalom. - támaszkodott meg feje mellett Heesoo, miközben másik kezével megfogta Kook combját - Ne kapkodj. Csak szép lassan. Nem csak dugni akarunk, hanem érezni is a másikat.
-Rendben. - próbálta nem kimutatni, mennyire felizgult már, ám férfiból volt, így nehezére esett.
De Heesoo elhatározta, lassan fogja csinálni, szeretkezni fog Jungkookkal, ezért óvatosan vette célba annak nyakát. Kook simogatni kezdte a másik izmos testét, miközben az lágyan harapdálta csupán puha bőrét, de inkább csókolgatta és lefelé haladt egészen kulcscsontjáig. Ő is cirógatta a kisebb testét ujjaival, ám csak oldalán simított végig, majd alhasára tapasztotta tenyerét, hogy Kook ne emelgesse annyira csípőjét. Jungkook felnyögött, amint nyugalomra intették újból. Rászorított Heesoo bicepszeire és beharapva alsó ajkát nézett szemeibe, mire ismét csókot kapott a másiktól. Hajába túrt, amint pedig az idősebb megtámaszkodott mellette alkarjain felhúzta lábait, majd megemelte csípőjét.
-Kookeih. - váltak el egymástól - Nyugalom.
-Nem megyh. Kérlekh. - mocorgott alatta.
-Próbáld megh.
-Kérlekh! - lepte meg Heesoot a kisebb. Felülkerekedve az idősebben ült annak péniszére, ki ettől felnyögött - Te is felizgultál. - vette ujjait szájába.
-Ettől még lassan szeretem. - ült fel - Add azokat nekem. - csókolt kézfejére, majd nyelve mellé vette a másik karcsú testrészeit.
Kook hatalmasat nyelt a látványtól és az érzéstől is. Heesoo nyelve puha volt, selymes, forró, mely óvatosan bánt vele, miközben felnyögött az idősebb, mert Jungkook mozgatni kezdte csípőjét ölében. A kisebb fenekére fogott, megmarkolta és segítette ringatózásában, miközben lassan elengedte ujjait, majd állára csókolt. Kook a nyakába karolt mialatt apró nyögések szaladtak ki száján, szemeit behunyva pedig igyekezte visszafogni rohanni akaró énjét, hogy Heesoo kedvére tegyen. Ahogyan így küzdött magával az idősebb újból leterítette az ágyra. Most azért vált el tőle néhány pillanatra, mert meg szeretett volna szabadulni saját ruháitól is, amiket pár pillanattal később már a földre dobott és nélkülük mászott vissza a kisebb fölé. Végigsimított Kook egész testén, miközben az próbálta magát nyugton tartani, hogy ne ugorjon Heesoo nyakába és üljön büszkén álló férfiasságába abban a pillanatban. Az idősebb ez idő alatt újra megtámaszkodott Jungkook feje mellett, egyik kezével pedig átkarol dereka alatt úgy szorította magához. Leheletnyi hely sem maradt kettejük teste között, miközben Kook is ölelte a másikat, ami miatt már nem bírta visszafogni magát. Egymásnak feszültek és férfiasságaik is mitől Jungkook visszafojthatatlan nyögdécselésbe kezdett. Heesoot akarta azonnal, nem játszadozást, így szenvedett a másik alatt, míg az csak mozgott egész testében, megfeszítette olykor-olykor izmait, mialatt a kisebb izzó bőrét ostromolta csókokkal és tenyerébe fogta annak formás fenekét.
-Szexet akarooooookh! - vetette hátra Kook fejét, közben pedig Heesoo vállaira támaszkodva próbálta kicsit feljebb tolni magát, hogy tudjon tenni is végre azért, amire vágyik.
-Még nemh! - fogott a picur csípőjére és nem engedte feljebb, mialatt kulcscsontjára nyomta sokadik csókját elválva a másik testétől.
-Deh... - vette kezei közé Heesoo arcát, így egymás szemeibe pillantottak - Te is feszülszh. - lihegett.
-Igenh. De még egy kicsith. - mozdult újra és csókot nyomott Kook ajkaira, mitől az behunyta szemeit, majd lassan haladt lefelé selymes bőrén, végig nyakán, kulcscsontjait is kényeztette, végül mellkasán folytatta útját, amit a kisebb már szeretett volna látni is. Ködös tekintettel pislogott Heesoo-ra ki megérezte ezt, így felemelkedett - Érezdh!
-Mih?
-Ne nézd, érezdh. - mászott vissza Kook arcához - A nézés sokat elvez az élvezetből.
-De látnom kell. - karmolt végig Heesoo két oldalán.
-Nem kell. Ahj! - kelt fel róla.
-Neeeh. - ült fel sarkaira Jungkook, míg a másik a szekrényben kezdett kutakodni - Becsukom a szemem, csak gyere visszaaaaaa! - nyavalygott.
-Már itt is vagyok. - fordult vissza a fiatalabb felé kezében egy nyakkendővel - Másom nincs. - sétált oda Kookhoz, majd elkezdte bekötözni szemeit - Szoros?
-Ummm..... nem. - tapogatta meg a selymes anyagot.
-Akkor jó. - döntötte vissza a fiatalabb meglepetésére azt az ágyra - Ne vedd le! - csókolt nyakába.
-Rendbenh. - sóhajtott fel.
Heesoo így kedve szerint folytathatta útját, léphetett a tettek mezejére és haladt végig ugyan úgy a fiatalabb testén, ahogyan pár perccel korábban, mialatt az nyögdécselt, sóhajtozott, ujjai pedig az idősebb bőrét simogatták, mikor épp nem körmeivel hagyott azon piros csíkokat. Mikor viszont Heesoo elérte célját, kezébe vette Jungkook férfiasságát, majd forró csókot nyomott annak érzékeny végére a kisebb vállaiba mart annyira, hogy az már fájt a másiknak. Ezért mialatt lassan engedte engedte szájába Kook péniszét, annak kezeit inkább a takaróra vezette, így nem az ő bőrét cincálták apró körmei. A fiatalabb az ágyneműt szorította, míg Heesoo lágyan folytatta azt, amibe belekezdett. Minden tudását bevetette, ezért Jungkooknak hatalmas élvezetet nyújtott, melyről mindketten tudták, az egyébként is felizgult kisebb nem sokáig fogja jól tűrni, így az idősebb figyelt rá. Óvatosan csinálta, mialatt Kook levegő után kapkodott és egyre nagyobbakat nyögött.
-Heesoooohh! - feszült kis ívbe háta - Aaaaah! Neeee! - nyafogott, amint az említett kiengedte szájából - Mééééért?
-Mert más jön. - tért vissza a kisebb ajkaihoz, majd rájuk tapadt, mialatt bevezette első ujját a fiatalabbnak, ki azonnal nyakába karolt.
Szájába nyögött, de el nem engedte volna az idősebbet semmilyen fájdalom hatására sem, így csak szorító kezéből és apró hangjaiból lehetett megállapítani, kicsit kellemetlen volt számára a kötelező felkészítés, ám nem ellenkezett. Inkább az zavarta csak igazán, hogy Heesoo lassú volt. Tényleg óvatosan bánt vele, lágyan, amihez ne volt hozzászokva, mivel pedig csak egyik kezén tudott támaszkodni, így Kook könnyen ledönthette volna az ágyra, amit pár perccel később meg is tett.
-Neh! - ült fel azonnal az idősebb és Jungkook feneke alá nyúlt, ki már az idősebb péniszéhez igazította magát - Nyugaloooom. - csókolt állvonalára.
-De nem bírom márh. Heesoo kérlekh! - fejtette le magáról a védelmező ujjakat - Könyörgöm.
-Kook, fájni fog. - érezte meg a fiatalabb szűk bejáratát.
-Nem érdekelh. - ereszkedett lejjebb, majd mikor már az idősebb átkarolta derekát, akkor szabad kezével fogott péniszére, hogy biztosan magában érezhesse azt - Hahh..... hatalmas. - nyögött azonnal, amint kezdte elfoglalni helyét Heesoo.
-Csak nem lazultál még elh. - sóhajtotta fel a házigazda is, hiszen Kook iszonyatosan szűknek bizonyult - Mondtam, hogy még neh. Hahh... álljh meg. - nyúlt inkább újra feneke alá és Kook nem is folytatta útját.
-Heesoohh. - nyögött fel fájdalmasan a kisebb, miközben már vállain támaszkodott lehajtott fejjel.
-Feküdj vissza. - döntötte le lassan az ágyra újból a fiatalabbat, majd el akart válni tőle, ám az lábait az idősebb csípője köré fonta és nem engedte. - Kookh, én megértem
-Kérlekh! - szakította félbe társát, kinek végigsimított mellkasán, így érezte annak szintén izzó bőrét, rohanó szívét, amit tettiből nem mondott volna biztosra.
-Egy kis bemelegítés és nem kell szenvedned sem.
-Nem attól szenvedek. - húzta magába lassan Heesoot, miközben fájdalmasan nyögött fel újból.
-Jungkook kérlekh. - érezte meg a forróságot, miközben nyomta le a kisebb csípőjét és emelkedett is volna meg pár pillanattal később, mikor már volt hozzá ereje, ám a fiatalabb nyakába karolt, így majd hogy nem felült vele, ám csak kezeiben tartva emelte fel - Nyugodj megh..... legalább egy kicsith. - lihegett.
-Nem megyh. - engedett szorításán és lejjebb akart csúszni - Engedjh.
-Nem akarlakh. Nyüszíteni fogszh. - puszilt halántékára - Azt nem akarom.
-De én igenh. - mocorgott Heesoo karjaiban, így az nem tudta rendesen tartani.
Addig harcolt vele a kisebb, míg fel nem adta. Sarkaira ült, Kook pedig térdein állt, végül ráhárult a feladat, ezért ahogyan ő érezte, olyan ütemben ülhetett le az idősebb ölébe. Heesoo ugyanis teljesen megadta magát. Kezeibe inkább Jungkook arcát fogta, hogy csókolhassa, míg az teljesen leereszkedett. Lihegve borultak egymás vállára, hiszen az a szűk forróság, amit az idősebbnek nyújtott teste, hamar kiugrasztotta volna bőréből, ha nem álltak volna meg pár percre.
-Ezth nem kellet volnah. - kapkodta a levegőt Heesoo.
-De szerethem.
-Azt, hogy fájh? - emelte fel fejét az idősebb, hogy Kook szemeibe néz, ám azok még mindig be voltak kötve.
-Uhum. - bólogatott lágyan - Szerethem..... a kemény szexet is. - nyelt egyet, rendezve kicsit lélegzését - Mikor tépik a hajam és még azután is a kedvenc pontomat dugják, hogy elélveztem. Szeretem Taeh kemény mozdulatait, meg Jinbe is szívesen kapaszkodok, mikor nem lassít már Tae, pedig mindkettőnkre ráférne. Szeretem, ha keményen bánnak velem. Attól.... felizgulok és képes vagyok még.
-Én nem leszek veled ilyen. Nem szeretem.
-De van amit szeretsz, nem? - dőlt vissza az ágyra, csípőjét még megfelelően tartva.
-De.
-Engem szeretsz. Felizgattalak és nem bírod ki, hogy ne dugj meg. - markolt az ágyneműbe - Szóval gyerünk. Bűnözzünk rendesen.
-Iszonyat édes vagy. - sóhajtott fel Heesoo, majd nyakába nyomott egy csókot, míg kezébe fogta Kook férfiasságát - Fel tudnálak falni.
-A tiéd vagyok. Azt teszelh, - sóhajtozott Jungkook - amit csak szeretnél.
-Biztos? - puszilgatta tovább.
-Igenh! Hahh... mozogjh.
-Várj egy kicsit! - kelt fel róla - A kedvedben járok akkor.
-Hmm? Neeeh! - érezte, amint kicsúszik Heesoo pénisze testéből - Aaaaah.
-Nyugalom! - vette azonnal szájába Kook férfiasságát, mire az jólesően nyögött fel.
Olyan lendülettel szopta, miközben ujjaival a fiatalabb belső pontját kereste, hogy Jungkook rögtön rájött, mire is készült. Nem bánta, hagyta is a másiknak, mialatt egyre jobban kapkodott levegő után. Az idősebb nyelvétől kőkeménnyé vált pénisze, ahogyan végig nyalt rengetegszer hosszán, majd amint hegyét kezdte szopogatni és még meg is találta gyönyörközpontját, Jungkook kezdte tudtára adni, hamarosan vége lesz, akkor pedig nem úgy alakulnak majd a dolgok, ahogyan azt Heesoo szereti.
-Nemh.... nemh bíromh. - lihegett - El fogokh.... hahh.... ott neh! - cincálta az ágyneműt, miközben az idősebb nyelve hegyét bújtatta Kook péniszébe - Aaahhh..... Heesooh! - Kapott szeméhez és levette a nyakkendőt. Látni akarta ezt, nem bírta megállni, hiszen Jinnél is ha kihagyta volna ezt, nagyon bánta volna. Ezért ledobta a selymes anyagot, majd úgy élvezett az idősebb szájába, miközben annak minden mozdulatát figyelemmel követte.
-Picurkah. - csókolt csípőcsontjára Heesoo - Levetted.
-Muszáj volth. Istenemhh..... Mégh! - túrt az idősebb hajába.
-Most másth! - ült sarkaira, majd ölébe húzta Jungkookot.
-Végreh. - harapott alsó ajkába, mialatt Heesoo lassan megtöltötte testét.
-Sokkal kényelmesebb, nemh? - kapkodott levegő után.
-Deh. - nyögött fel Kook.

Heesoo lassan kezdett mozogni, viszonylag bátortalanul, hiszen nem ez volt az ő fő szerepe, ám amint látta, hogy Jungkook mennyire élvezi és imádja, kicsit megnőtt az önbizalma. Bár lassan mozgott, mégis határozottabban, miközben minden érzését igyekezte belevinni. Ugyan Kook nem a párja volt, mégis hamar imádni kezdte. Szemlélte testét szeretkezésük közben, ahogyan a másik nyögdécsel, izmai meg-megfeszülnek, lassan pedig kezd kipirosodni arca, ahogyan zavarba esik fürkésző tekintetétől. Jungkook megbánta akkor, hogy levette a nyakkendőt, hiszen azzal nem vette volna észre, amint Heesoo ennyire figyeli és nem pirult volna el. De ahogy jutott némi vér fejébe, úgy azonnal megoldást kezdett keresni.
-Cseréljünkh! - ült fel, majd megcsókolta az idősebbet, ki készséggel dőlt le az ágyra és engedte át az irányítást a fiatalabbnak.
Kook megtámaszkodott mellkasán, néhány mozdulattal később pedig, amint megtalálta a legélvezetesebb szöget számára, hozzá méltó tempóba kezdett. Hangosan nyögött minden egyes lakalommal mikor maximálisan ereszkedett Heesoo férfiasságába, ám hiába volt izgató ez az idősebb számára, ő lassítani szeretett volna, ezért Jungkook csípőjére fogott és pihenőre késztette.
-Aaahhhh! - nyögött fel a kisebb, majd tátott szájjal, ködös tekintettel pislogott az alatta fekvő szemeibe.
-Lassabbanh! - emelkedett hevesen az ő mellkasa is, amin a fiatalabb ujjai pihentek.
-Nem voltam jóh?
-Deh.... hahhh.... nagyon ish. - emelkedett fel és szemlélte azt a pontot, ahol testük eggyé vált - Csakh.... huhh! Szeretem kiélvezni. - ejtette vissza fejét a párnára - Szeretem ezt sokáig érezni. Olyan forró és szűk a tested. Ezer éve nem volt részem ilyenbenh. - lihegett - Ne kapkodjunk. Szeretném még érezni amint megremegsz, mikor elérem a prosztatád. Hallani akarom az édes nyögéseid még hosszú percekig. - mozdított Kook csípőjén, mitől az hallatta is hangját - Igenh, ezeketh. - mosolygott Heesoo.
-Deh.... én nem bírom. Megőrülökh!
-Nem fogszh. Csakh folytasd lassabban.
-Nem megy. Már ettől is. - ejtette hátra fejét csukott szemekkel - Még egy kicsith és.... hahhhh.
-Kookh. - ült fel hozzá Heesoo - Uralkodj magadon kérlekh. - csókolt nyakára.
-Nem megyh.
-Picurkah. - simított a fiatalabb péniszére, melyen már apró cseppekben folyt lassan végig nedve, de szerencsére még nem a lényeg.
-Dugd bele az ujjadh. - emelte vissza fejét.
-Tessék? - pislogott rá meglepetten az idősebb.
-Tartsd vissza azzal.
-Szereted, ha van benne valami? - cirógatta ujjával Kook picike nyílását.
-Igenh.
-Látszik a babym rajtad. - mosolygott - De gyere inkább, van egy ötletem. - állt fel Jungkookkal kezeiben.
A konyhába sétált vele, majd lerakta az asztalra és egy csókot nyomva arcára kért tőle bocsánatot, amiért pár percre el kellett hagynia testét pont a legnagyobb roham közepén. Kook morgott kicsit, de lihegve terült el saját férfiasságát simogatva, amíg Heesoo a fiókokban kutatott. Végül egy kis köteg madzaggal tért vissza és meglepte Kookot. Elé térdelt, majd szájába vette pár pillanat erejéig péniszét.
-Nem szoktam ilyet, - kezdett mondandójába, míg Jungkook felült - de ha szeretnéd még bírni akkor ezt esetleg.... rád köthetem. Bár nem szeretem, de szeretném, ha még élvezkednél te is.
-Rendben.
-Biztos?
-Csináld!
Heesoo nem túl szorosan, de nem is túl gyengéden tekerte körbe Kook férfiasságának töve körül a madzagot, majd megkötötte és végig simított teljes hosszán. Kíváncsi volt, hogy mennyire hatásos, ezért a szokásos hozzáértéssel vette szájába a fiatalabb teljes méretét, az pedig szorgos nyögdécselésbe kezdett. Ám Heesoo ezúttal csalt. Szabad kezével önmagát is kényeztette, mert nem szerette volna a kisebbet még sokáig így látni, így pedig saját mordulásai kellemes rezgést nyújtottak Jungkooknak, aki hamar a másik tudtára adta.
-Így.... ahhh.... nem tudok..... Jó leszh. - sóhajtozott.
-Ennekh - csókolt Kook belső combjára - örülökh. Folytassuk! - állt fel, Jungkook pedig elfeküdt az asztalon.
Heesoo kezeibe vette a kisebb lábait, úgy foglalta el újból helyét és kezdett lassú mozgásba. Megkereste ezúttal is a fiatalabb gyönyörközpontját és már csak az volt számára a cél, hogy minél többször elérje, minél többször cirógassa azt, hogy szemlélhesse Kookot maga alatt, amint orgazmusa határán toporogva hullámzik teste. Nem volt nehéz megtalálni ezt a pontot, ami csak rá várt, a fiatalabb pedig azonnal hangoztatta is, hogy mennyire ügyes a másik. Kezeire fogott és behunyt szemekkel harapott ajkaiba, miközben megfeszítette izmait, így Heesoo is felsóhajtott. Jungkook szánt szándékkel igyekezett minél szűkebb utat biztosítani az idősebbnek, ki alig gyorsított tempóján, mégis rettentően fokozta az élvezetet. Kookot lassan oldalára fordította, így még feszesebb lett forrósága.
-Ez nem fog kelleni márh. - kapott a fiatalabb péniszéhez, hogy levegye róla a madzagot.
-Akkor én azonnal.... még várjh! - fogott kezeire Jungkook.
-Én sem tudom márh.... - támaszkodott meg az asztalon és csókolt Kook vállára - Édes vagyhh.... szabadh.... belédh?
-Hahhh.... igenh! Nagyon szeretnémh! - hunyta be szemeit a kisebb, miközben szabad kezével Heesoo nyakába karolt, hogy ne távolodjon el tőle.
Szinte összeolvadt testük és nem is érdekelte már a kisebbet sem a lassú tempó. Az idősebb elérte, hogy élvezze, imádja, megvesszen érte, mikor pedig tudatta vele, nedvét is fogja érezni, azonnal fel akart robbanni. Ezért nem vette le rögtön a madzagot férfiasságáról, mely lüktetett már kezeik között. Csak kivárta, míg a hangos nyögések, megfeszülő izmok és behunyt szemek között Heesoo el nem éri orgazmusát és meg nem tölti forró testét, melyet Kook hatalmas sóhajjal boldogan fogadott. Érezte megremegni Heesoot maga felett amitől újabb hatalmas csepp szökött ki péniszéből, miközben az idősebb még lassan mozgott tovább. Szétkente makkján nedvességét, pár pillanat múlva pedig Heesoo újra a hátára fordította, miközben felemelkedett.
-Mutasdh! - lihegett, ahogyan elhessegette Kook kezeit péniszétől, majd mindkettejük szeme nemességére tapadt.
A fiatalabb társa még cirógatta nemességét, hogy kicsalogassa belőle kéjes nyögéseit, majd mikor már tüdeje legmélyéről bukkant elő minden élvezetes sóhaj oldozta csak ki a szoros madzagot, mitől Kook hálásan hunyta be szemeit, vetette hátra fejét ás lélegzett mélyeket. Megremegett teste, minden porcikája, amint hasfalára folyt orgazmusától ondója, miközben Heesoo csodálta testét, ám hamar csókolgatni kezdte inkább azt. Megszokásból tért át a másik puha, finom bőrére, nyugtatva ezzel heves légzését. Végig szegycsontján fel, egészen nyakáig, melyen a rohanó ütőérre is nyomott néhány puha puszit mielőtt áttért volna a legfiatalabb állvonalára.

-Minden rendben? - simított végig oldalán Heesoo, miközben Kook még mindig behunyt szemekkel lihegett.
-Ühüm. - bólogatott gyengén.
Az idősebb felegyenesedett, majd elhagyva Jungkook testét keresett törlőkendőt mindkettejüknek. Sietett vissza és mielőtt egy csepp is megszökhetett volna a padlóra, már törölte is meg a kisebbet, majd mellé rakta a nagy tekercs papírt. A legfiatalabb ettől nagyon zavarba esett. Minden alkalommal ez történt, de sosem foglalkozott vele más, most pedig úgy érezte magát, mintha valami kis baba lenne, akivel törődni kell, ez viszont nem tetszett neki, megaláznak tartotta és úgy is viselkedett. Elhúzódott, maga akarta kezelni a dolgokat.
-Mi az? - lepődött meg Heesoo aki mosolyogva szemlélte a röpke pillanat alatt Jungkook édes arcát.
-Meg tudom csinálni.
-De szívesen segítek. - nyomott puszit Kook homlokára, amint az felült - Inkább a hasaddal... mindegy.
-Megoldom, az én dolgom, nem vagyok kisgyerek.
-Az biztos nem vagy. - mosolygott rá Heesoo, de Jungkook kerülte tekintetét - Naaa... mi a baj?
-Semmi. - tisztogatta magát és fejét rázta.
-De. Valami baj van. Mi az picurka?
-Semmi.
-Ahh, ne csináld ezt. Látom rajtad tisztán. Ne hazudj. - váltott hangnemén, Kook pedig inkább elmondta, mielőtt még jobban felidegesítette volna.
-Megalázónak érzem, ha te.... szóval te törlöd le.
-Mért?
-Mert nem vagyok baba.
-Ezt nem is mondta senki, de akkor átengedem neked. - tépett le némi papírt a hengerről - Csak így most asztalt is takaríthatok. - vigyorgott Heesoo és eltávolodva kisit a fiatalabból kezdte hasát letörölni.
-Bocsánat.
-Semmi baj.
-Mindjárt segítek.
-Nem kell. Te csak pihenj.
-De nem. Segítek. - mászott volna le az asztalról, ám Heesoo inkább kezeibe vette.
-Inkább gyere és feküdj le.
-Jössz te is. Mert veled akarok lefeküdni. - kapaszkodott nyakába.
-Újra?
-Ha már bűnözünk, csináljuk rendesen. - vigyorgott Jungkook.
-Gyorsan tanulsz. - mosolygott az idősebb is.
-Gyere velem és megmutatom, mennyire.
-Akkor most te térdelsz? - indultak a háló felé.
-Is.
-Mi az, hogy is? Akkor megint rám hárul?
-Nem, de ha szívesen csinálod én nem ellenkezek.
-Óóóó, jaaa, ahha, hát persze. - rázta fejét Heesoo, miközben Kook nevetett - Neked mindent, nekem meg semmit.
-Ez nem igaz. Belém élvezhetsz.
-Jahj tényleg, bocsánat. Ez akkor visz mindent.
-Hát igen. Na hajrá! Dobj le és dugj meg! - ficánkolt az idősebb kezeiben.
-Csak lassan. - hajtotta be az ajtót Heesoo - Én úgy szeretem.
-Vettem főnök!


(Nah, hosszú idő után végre újra írtam és befejeztem ezt. Remélem tetszeni fog és megbocsájtotok a kihagyásomért, innentől igyekszem hetente pár ficit hozni, de nem ígérek sajnos semmit T-T. Ha érdekel, leírhatom a hátráltató tényezőimet, de nem hiszem, hogy ez az oldal a személyes problémák kiöntésére lenne kitalálva. Szóval olvassatok ficit és legyetek türelemmel, mert igyekszem.
Közbe nyomjátok továbbra is a koncert szervezéseket, mert csak rajtatok múlik. Block B már jön, ez tuti, de kellenek még nekik a make-ek, azonban hozzuk el a többieket is!
Facebook My Music Taste csoport --> LINK (HELPER)
iKON kampány --> LINK
FTIsland kampány --> LINK
BTS kampány --> LINK
Block B kampány --> LINK
Idolater Magazinok --> LINK
Facebook oldalunk --> LINK

Idolater magazin 1. évfolyam 4. szám ~ Több Korea

Itt is van a szeptemberi szám! Ami pedig különösen érdekes és ajánlom figyelmetekbe, mert sokan visszakérdeztek, van benne egy cikk a FanCafe-ról! :)

Tartalom

Beköszönő
Kultúra - Alkoholfogyasztás Dél-Koreában
Interjú - Gasztro nyertes
Közvetítő - Koreai csereprogram
Sorozatfüggő - Secret Garden
A hónap csillaga - Block B
Kikapcsoló, Beharangozó - Képfelismerő, Block B Magyarországon
Múlt idéző - Sech Kies
Kpop World Festival - Különkiadás
Hazai pálya - Interjú: R3d Seven
Kulisszák mögött - Kpop World Festival 2016
Hazai pálya - Interjú: 4Divas
Különlegesség - Hogyan működnek a koreai rajongó oldalak? (FanCafe)
Kikapcsoló - Kakukktojás
Szövegelő - Infinite
Összegző - Július
Tuti divat - Hanbok, Etude House
Fan-sarok
Credits

LINK!

Jó olvasást! ;)