Jin&Jungkook Yaoi OneShot

Harmadik fél szemszöge

A valóság relatív. Mindenki mást lát a saját szemszögén keresztül, máshogy érez, máshogy éli meg a történéseket, máshogy gondolkodik. Így mindenki különleges, egyedi a maga módján. Nincs olyan, hogy ugyanúgy vélekedünk mindenről mindketten, ez lehetetlen, hiszen más formált minket másmilyenné, de még ha ugyanazokat is éltük volna át, ugyanazon körülményekkel és történésekkel, sem lehetnénk egyformák, hiszen lelkünk más. Ám természetesen egy-egy tényező közös lehet bennünk. Ahogy egy tömegben sok barna hajú ember lehet, úgy egy dologgal kapcsolatban gondolhatjuk több ezren, millióan is ugyanazt. De mindig lesznek olyanok, akik szemben állnak elképzeléseinkkel. Ezeknek az embereknek nem kell feltétlenül lázadóknak lenniük, nem kell összetűzésbe keverednünk velük, sem háborút indítani, gyűlöletet táplálni irántuk. Ők csupán máshogy gondolkoznak valamiről, ez pedig csak akkor nem vesz ki belőlünk erőt, ha elfogadjuk. Az ő dolguk nem tartozik ránk, még akkor sem, ha az ők a többséget takarja. Jelen esetben a többség, az emberek véleménye, elképzelése, etikája az, ami sokak számára terhet jelenthet. Egy életre szóló terhet, de ha elég bátrak és képesek a boldogságuk érdekében szembe menni az árral, akkor ez lepereg vállukról.

-Ilyen korán bent Kook? - állt meg íróasztala mellett kollégája. - Még csak fél nyolc van. - szürcsölte kávéját.
-Igen tudom. De sok dolgom van ma is és szeretnék korábban elmenni.
-Vár az asszony otthon?
-Olyasmi. - pillantott közös képükre szerelmével, ami elrejtve állt a papírok tornya mögött és csak az ő szemszögéből volt látható, pont ezért. Hogy más ne csodálhassa másik felét.
-Ha csinál még olyan mennyei süteményt mint a múltkor igazán hozhatnál. Annyira hiányzik, hogy azzal álmodok. - sétált tovább munkatársa.
-Rendben. Majd mondom neki, hátha lesz kedve. - nézte végi ahogy elsétált kollégája, majd ő már folytatta is a munkát.
Gyűlölt korán kelni, ezért megértette, mért volt annyira meglepő kollégájának, hogy már most bent ül és dolgozik. Ám van amiért szívesen tette. Párja aznap délután jött haza vidékről, a szüleitől, Jungkook pedig szerette volna már az első adandó másodpercet is vele eltölteni. Csak egy hetet volt távol, de számára hónapoknak tűnt az egyedüllét. Rosszul tűrte, ha szerelmének máshol volt dolga, mert akkor mindig csak rámaradt a lakás ami ilyenkor hatalmasnak bizonyult, ahogyan csupán állt a szoba közepén. Valahányszor úgy sétálgatott közös lakhelyükön, hogy rálátott az ajtóra ő megállt és majd egy percig reménykedett benne, most fog kinyílni úgy, mint a filmekben, párja pedig bejelenti, meglepetés. De sosem volt szerencséje, csak álom maradt vágya.
Ám éppen azért, amiért most már a biztos napnál jártunk, Jin kétség kívül haza kellett jöjjön, ezért ő úgy szervezte a napját, még ha gyűlölte is, hogy időben kiérhessen az állomásra érte. Ha már őt nem lepte meg társa, akkor majd ő megteszi a másikkal, hiszen nem beszéltek meg csupán annyit, otthon találkoznak munka után. Így kapkodott egész nap, enni sem evett semmit csak hogy korábban felállhasson asztalától, mint szokott.
-Jungkook maga hova megy? - kérdezte is meg főnöke az öltözködésének miértjét délután.
-Végeztem uram. Minden kész amit kért.
-A beszámoló a tegnapi megbeszélésről?
-Készen van. Már elküldtem önnek délben mailben. - tekerte körbe sálját.
-És a tervezet?
-Grafikonokkal mindennel együtt a szerveren. Korábban bejöttem ma uram és szünetet sem tartottam, hogy minden készen legyen.
-Legközelebb tájékoztasson azért, ha ilyen tervei vannak! - látszott főnökén, mérges rá.
-Megtettem. A jövőhétre szükséges szállítási papírok mappájára ragasztottam egy cetlit és mondtam is önnek tegnap, mikor odaadtam azokat.
-Tényleg?
-Igen. Azt mondta, ha mindennel végzek ma, elmehetek korábban.
-Öhmm... Jó hétvégét Jungkook! Hétfőn találkozunk. - indult irodájába.
-Köszönöm uram. Önnek is! - kapta fel táskáját Kook, majd hatalmas léptekben sietett a kijárat felé.
Talán ilyen gyorsan sem húzta le még belépőkártyáját az ellenőrzőn és tette ki lábát, mint ma délután, de azok után, hogy mennyi munkát megcsinált egy nap, ez már kicsit sem volt meglepő.

-Nem is tudtam, hogy most mész haza. Mért nem szóltál? - érdeklődött Seokjin régi barátja, amint a vonaton ült vele szemben.
-Nem tudtam, hogy mész Szöulba ma. Te sem szóltál.
-Ez igaz. De hála Istennek, szerencsénk volt és összefutottunk.
-Igen.
-És az asszony kint fog várni majd az állomáson? - érdeklődött társa.
-Dolgozik szegény ő is estig. Majd otthon fogok vele találkozni.
-Nem morgott, hogy elmész otthonról egy hétig?
-Rosszul esett neki, mert egy embernek nagy az a lakás, kettőnek sem kicsi, de kibírja. Máskor is ment neki.
-Irigyellek, hogy ennyire megértő. A telefonod sem csörgött a baráti vacsorán egyszer sem, még csak sms-t sem küldött. Nagyon megbízik benned. Bárcsak az én asszonykám is ilyen lenne. - sóhajtott.
-Choa kedves és nagyon szeret. Nézd el neki, ha féltékeny.
-Jobban örülnék neki, ha úgy szeretne, mint téged Jeongsook.
-Az emberek különbözőek. - mosolygott Jin.
-Nagy mázlid van és irigy vagyok kedves barátom.
-Nem szereted a barátnőd? Vagy mért mondod ezt?
-Nem, nem az csak... - fészkelődött helyén - ezzel a folytonos féltékenységével megőrjít. Ha pedig mondom neki, vegyen vissza, akkor csak rosszabb. Nem tudom mit tehetnék vele. Nem vennéd rá Jeongsookot, hogy beszéljen vele, nem kell féltékenykednie?
-Háááát őőőmmm... - gondolkodott el. Még nem tervezte családja és régi baráti körének tudtára adni, hogy igazából pasija van, nem barátnője - Nem jön ki túl jól a lányok többségével. Nem tudom, hogyan jönnének ki egymással.
-Nem kell kijönniük csak tudassa vele, felesleges aggódni.
-Hát őőőő... majd... majd meglátjuk, jó?
-Ha legközelebb jössz haza, hozd! Addig meg megpróbálom lecsitítani Choat.
-Meglátjuk. Sokat dolgozik ám.
-De egyszer csak ráér. Vesz ki ő is szabadságot, nem?
-Szokott, de olyankor együtt nyaralunk, kirándulunk, lustálkodunk.
-Anyukádéknál is tudtok lustálkodni, meg kirándulni. Több, mint két éve együtt vagytok, együtt nyaraltok, minden. Itt az ideje szerintem bemutatni. Mért rejtegeted ennyire? Valami genetikai baja van? Félvér esetleg? - érdeklődött társa.
-Nem, nem. Ez nagyon bonyolult.
-De nekem elmondhatod. Évek óta ismerjük egymást. Már nem is tudom hány éve. Mond el, mért nem mutatod be.
-Sajnálom.
-Ahh! Jin! Nehéz eset vagy drága barátom.
-Csak annyira, mint az asszonyod.
-Pff. - fordult az ablak felé.

Jungkook azonban, az "asszonyka" fedőnév alatt futó fiú nem dolgozott estig. Már rég ott állt az állomáson párját várva mikor beért annak vonata. Csillogó szemekkel toporgott a peronon és fürkészte a leszálló embereket, hogy megtalálja párját, majd meglephesse. Végül ki is szúrta a nagy tömegben, amint egy ismeretlen férfival beszélgetve húzta maga után bőröndjét a lift felé. Odasietett hozzá, átküzdötte magát a hömpölygő embertömegen, így végül szerelme orra előtt termett pár pillanat alatt, az pedig majdnem felbukott benne.
-Hyung! - ölelte át azonnal társát, Jin pedig lefagyott - Hiányoztál.
-Őőő... szia... Jungkook. Hogy-hogy itt vagy? - érdeklődött miközben kifogást keresett gyermekkori barátjának hamarosan felmerülő kérdésére.
-Hamarabb végeztem ma a munkában, hogy kijöhessek eléd és meglephesselek.
-Hát ez sikerült. - nyelt nagyot. Nem tudott őszintén örülni párjának azok között a körülmények között.
-Ő kicsoda? - érdeklődött is a Kook számára ismeretlen férfi.
-Ő itt ő... Ő egy kollégám és jó barátom. Mintha az öcsém lenne. Ugye Kook? - simogatta meg fejét, mire a kisebb meglepődötten pillantott fel rá. Persze azonnal látta, Seokjin arcán nem öröm ül, hanem izgalom. Az a fajta, amitől az ember gyomra kínos görcsbe rándul.
-Szia! Én Minjun vagyok. Örülök a találkozásnak. - hajolt meg neki a férfi, mire Jungkook elengedve párját követte példáját - Te vagy az első akit ismerek Seokjin új barátai közül.
-Maga pedig az első, akit ismerek a régiek közül. - válaszolt szomorúan Kook.
-Hát igen. Seokjin jól tartja a falat a két brigád között.
-Haladhatunk közben? - szólalt meg az érintett.
-Oh, persze. - indultak is tovább - Mit is mondtál, meddig dolgozik az asszonyság?
-Hat, hét óra körül szokott végezni. A munka mennyiségétől függ. - válaszolt neki Jin.
-De ha kevesebb van, akkor hamarabb haza tud érni Jinhez. Néha van ilyen. - tette hozzá a legfiatalabb aki már tudta, mi is a helyzet és ezért végtelenül mérges volt párjára, így nem is ért hozzá. Igazából fejben már törölte az esti programot, a vacsorát, a filmezést és a kimerültségik folyó szexet. Nem érdemelte meg szerinte a másik.
Ahogyan sétáltak ki az állomásról, majd két külön taxit fogtak, Jungkook nagy megkönnyebbülésére, úgy szépen magukra maradtak, ám nem szóltak egymáshoz. A magánéleti problémáikat sosem merték nyilvánosan megbeszélni, még ha ez egy taxiban is volt. Más hallotta volna, akire nem tartozott, ezért inkább magában dühöngött a kisebb, míg Jin felkészült a háborúra, amit saját magának generált.
-Kook.
-Nem érdekel. - nyitotta ki bejárati ajtajukat, miután a liftbeli kínos csendet is túlélték.
-Csak hallgass meg.
-Nem! - lépett is át a küszöbön. Ledobta kulcsait, majd sietve vetkőzni kezdett, mialatt Jin becipekedett és becsukta az ajtót.
-Sajnálom.
-Milliószor hallottam már ezt. Tudsz valami újat is mondani? - állt dühösen a szoba közepén és adott időt párjának, hogy beszéljen, de az csak sóhajtott - Gondoltam. Üdv itthon. - fordult a háló felé.
-Kook kérlek, ne csináld ezt! - ám csattant az ajtó, Jin pedig nem ment utána.
Tudta jól, az ő hibája volt és megérdemli. Nem is az fájt neki, ahogyan vele bánnak, hanem az, hogy tisztában volt vele mit érez a másik. Nem szabadna ennyire gyávának lennie, de egyszerűen nem tud mit kezdeni ezzel. Magát ostorozta azért, amilyen. Mert már olyan rengetegszer átestek ezen a veszekedésen, de minden alkalommal egyre nehezebben békültek ki, egyre jobban hajlott a kisebb afelé, hogy ha nem képes őt felvállalni akkor megkönnyíti ő a dolgát és nem is kell már. Ám mindig sikerült meggyőznie, el fogja mondani a Világnak a kapcsolatukat, csak még egy kis időre van szüksége. Most viszont attól félt, nem lesz erre képes, hiszen legutóbb is majdnem elbukott.

Ahogyan ott állt a lakás közepén és gondolkozott, pörgött az agya megoldást keresve, de a feladást sugallva, kiszúrt egy nagyobb zacskót az asztalon. Kíváncsisága vitte oda, majd ültette le, hogy nézzen bele. Ez döntő fontosságú volt, hiszen abban kedvenc, drága helyéről érkezett ételek sorakoztak még melegen.
-Jahj, te buta kölyök! - állt fel nagyot sóhajtva, majd odasétált az ajtóhoz - Bemehetek?
-Az én szavam úgysem számít! - válaszolt párja, mire Jin benyitott.
-Dehogynem. - lépett beljebb. Jungkook az ágyon feküdt és párnájába temette arcát - Buta gyerek.
-Nem vagyok gyerek.
-Tudom. - ült a puha matracra - Sajnálom.
-Jah, képzelem. - dörmögte.
-Én... tudom, megígértem. El kellett volna mondanom neki.
-Szüleid?
-Nem tudják.
-Mért nem lepődök meg?
-Én mindig el akarom mondani, de félek.
-Mégis mitől? - kelt fel Kook - Hogy kitagadnak? Önmagadat látod el, nem számítana az sem. De a szüleid imádnak, soha nem tagadnának ki semmiért.
-Félek, hogy mit gondolnának.
-Azt, hogy a fiúk homokos. Szerinted mi mást? Én nem féltem elmondani mikor még magamban sem voltam biztos. De te, lassan négy év után, még mindig hazudsz mindenkinek, csak mert félsz, hogy mit gondolnának.
-Én nem vagyok olyan bátor, mint te.
-Ez nem bátorság kérdése. Szeretsz egyáltalán?
-Hogy kérdezhetsz ilyet? Persze, hogy szeretlek.
-Akkor mért fontosabb az, hogy mit gondol mindenki más? Az, hogy én mit gondolok bezzeg eszedbe sem jut. - veszekedett Jungkook. Elege lett - Én kiálltam melletted, elviseltem azt, hogy lecserélődtek a legjobb barátaim, hogy a szüleim úgy néztek rám, mint az idegenre, pedig otthon laktam, hogy a munkahelyemen mondva csinált indokkal kirúgtak. De te erre nem vagy képes. Semmit sem tennél értem. A szöuli barátaid is csak azért tudják, hogy pasid van, mert lebuktunk. Ha nem kapnak rajta, hogy csókolózunk, nekik sem mondtad volna el soha. Az új munkahelyemen pedig megtiltottad, hogy elmondjam, barátom van, nem barátnőm. A közös képünket is hordanom kell magammal a táskámban, mert nem hagyhatom bent, mert MEGTILTOTTAD. - hangsúlyozta ki - Nekem ez így nem megy tovább.
-Kook ígérem. Lassan elmondom mindenkinek, csak adj időt! Tényleg megteszem, esküszöm neked, csak kell a megfelelő alkalom.
-Olyan sokszor mondtad ezt. Most miért kéne elhinnem, hogy változni fog a helyzet? Holnap elkezdek lakást keresni. - kelt fel az ágyról.
-Szóval te nem szeretsz engem?
-Dehogynem Jin. Jobban szeretlek, mint bármi mást ezen a Világon. De talán nélküled kevésbé szenvedek, mint melletted.  - indult ki a szobából.
-Könyörgöm Kook. - ment utána az idősebb, majd kezét fogva lépett be vele a fürdőbe - Nem bírnám nélküled. Így sem viseltem túl jól. Minjun azzal jött nekem, hogy beszélj a barátnőjével, mert nem kell ilyen féltékenynek lennie és tudasd vele. Tudod cserélnék vele.
-Engem a lányra. Elengednél? Kéne a karom fürdeni.
-Bocsánat. - engedte szabadon a kisebbet, aki nyitott vizet magának - Nem a lányra. Csak hogy hívogass. Irigyli, hogy sosem zaklatsz, de nekem meg pont ez hiányzik. Mást keresett a barátnője vacsora közben, de te még csak nem is írtál.
-Nem akartalak zavarni. - vetkőzött.
-Pedig nagyon hiányoztál. Nem volt elég este az a kis idő.
-Hát akkor a semmi időt még rosszabbul fogod viselni.
-Ne légy ilyen kegyetlen!
-Elmondasz anyádnak? - egyenesedett fel.
-Hát őőőő... idővel. - húzta a száját.
-Ne is folytasd! - dobta Jin arcába egyik ruháját.
-Goromba vagy. Ez... az alsógatyád? Kook!
-Megérdemled szerintem. - ült be a kádba.
-Egy bizonyos fokig. Tényleg hiányoztál. Még ha olyan hihetetlen is.
-Annyira, hogy holnap elmegyünk sétálni a parkba és foghatom a kezed?
-Hát...
-Ahha, értem.
-Kook... - nézte a fiatalabbat - Fürödhetek veled?
-Utolsó alkalmak egyike, használd ki. - válaszolt Jungkook, de inkább nem is nézett társára.
Végül együtt pancsoltak, miközben Jin sűrűn bocsánatot kért. Vagy ezerszer elhangzott, milliónyi ígéret mellett, amit már annyiszor hallott a fiatalabb, ahányat felsorolt. Nem hitt neki, elengedett a füle mellett mindet. Ő feladta a harcot, komolyan gondolta, hogy elege lett. Túlságosan sokszor adta már ő meg magát és egyszer sem Seokjin, így kiélvezte az utolsó napot, amit még nagyrészt együtt töltöttek, miközben gondolkozott, hátha meg lehet valahogy oldani a helyzetet.

-Nem kérsz már semmit? - érdeklődött a konyhából Jin.
-Nem, köszönöm. - válaszolt Kook a hálóból az éjszaka közepén. Addigra nézték meg azt a két filmet, amit a kisebb tervezett.
-Rendben. Akkor aludjunk. - sétált vissza párjához Seokjin, miközben minden villanyt lekapcsolt.
-Biztos aludni szeretnél? - nyújtózott az ágyban Jungkook.
-Majd leragad a szemed. - mosolygott rá Jin, amint megállt az ajtóban.
-Nem baj.
-Biztos? - oltotta le a háló fényeit is - És ha elalszol szex közben? - mászott a kisebb fölé óvatosan.
-Az lehetetlen. Rólad van szó. - karolt az idősebb nyakába.
-Majd most úgyis kiderül. - csókolta meg fiatal párját.
Tényleg hiányzott neki szerelme és ezt Kook is érezte, pont ezért fájt neki az, amit tenni készült. De próbálta elhessegetni ezt az érzést, mert azért a sok csalódás és fájdalom ellenére szerette társát.
Éppen ezért kiélvezte a történéseket. Úgy, mintha az utolsó lenne, hiszen esélyes volt, nem lesz több. Végigcsókolta Seokjin minden porcikáját, éles állától forró nyakán keresztül bőre legapróbb szegleteit is, mialatt olyan nyögések csúsztak ki torkából amelyek azelőtt még soha. Szeretkeztek, egy hosszú hét után először, ez az idő pedig érződött minden mozdulatukból. Ahogyan az idősebb óvatosan vette át az irányítást, félve karolta át párja derekát, ki hosszú sóhajjal nyugtázta, mennyire hiányzott már számára szerelme minden porcikája. Úgy kapaszkodtak egymásba, mintha sohasem akarnák elhagyni a másikat, holott ez igen ingatag lábakon állt, de abban a percben őszintén adták a másik tudtára, mennyire szerelmesek is belé. Hiszen szavak nélkül is tudták, mit kell tenniük, mikor, mit érez párjuk, hogyan kell mozdulniuk, hol kell megérinteniük és pont ezért hunyta be szemeit Seokjin is, mert a kisebb ujjai olyan hozzáértéssel siklottak végig forró testén, mintha élete minden percében erre gyakoroltak volna. Ahogyan pedig Jungkook érezte magában párja lüktető férfiasságát, majd pár perccel később orgazmusának ékes jeleit is, döntést hozott abban a pillanatban, amikor nem szabadna. Hiszen élvezkedett és meg-megremegő élete értelmében gyönyörködött, miközben az utolsó csepp erejéből mozdult.
-Ne hagyd abba! Most neh! - nyögött fel a Kook amint érezte, meg szeretne állni - Kérlekh! - karmolt végig egész testén - Mégh!
-Hahh... Kookh! - fordított a helyzeten az idősebb.
Így párja mozgott helyette, ki eddig pihent, mialatt ő azt sem tudta hol van, hisz teljesen kikapcsolt elméje és csupán nézte, amint a fiatalabb maga gondoskodik orgazmusáról, mely olyan egyedi pillanattá vált, mint minden egyes alkalom. Megjegyezte, ahogyan megtámaszkodott mellkasán szerelme és igyekezett nem azonnal összeesni, hogy élvezhesse még Jin férfiasságát magában és azt is, ahogyan lassan leereszti homlokát, majd ránehezedik egész testében szerelmére.

Mozgalmasan telt az este, érzelmektől fűtve, a haragtól, a szomorúságon át a szerelemig minden átjárta testüket, mely leszívta utolsó csepp energiájukat is, így sokáig aludva pihenték ki fáradalmaikat, míg meg nem szólalt egyikük mobilja.
-Ne vedd fel! - ölelte magához Seokjin karjait Kook, hogy ne keljen ki mellőle az ágyból.
-Majd visszahívom. - mocorgott kicsit az idősebb, de esze ágában sem volt otthagyni párját.
Feküdt még mellette, szorongatta testét és ezzel nyugtatta magát, ott van mellette, de ott is lesz mindig. Még legalább egy órát forgolódtak félálomban ágyukban, különböző pózokban összeölelkezve, miután a fiatalabb kelt fel elsőnek.
-Pisilek. - mászott ki a takaró alól, míg Jin sóhajtott egyet és tekintetével követte, amint Jungkook kisétált a szobából.
-Rendben. Siess vissza!
-Kérsz inni?! - kiabált kintről.
-Ha hozol nekem, igen.
-Viszek! - válaszolt a kisebb.
Néhány csendes perc telt csak el, mialatt Seokjin az ágyban fekve gondolkozott azon, mennyire szereti is a másikat és hogy hiányzott ez neki, a reggeli közös ébredés, együtt alvás, de legfőképp Jungkook puha hajának finom illata, mikor megszólalt újra mobilja. Kintről jött a csörgés, a nappaliból és éppen csak kikászálódott az ágyból, mikor hallotta, párja felvette. Ebből azt gondolta, biztos egy közös barátjuk, majd kiment a konyhába, hiszen a fiatalabb ott ügyködött. Fejét vakarva ért ki hozzá és öntött magának lassan vizet, hogy igyon, mikor kiderült, valójában kivel beszélget szerelme.
-Igen asszonyom, a fiának pasija van lassan már négy éve. - válaszolt úgy, mintha egy hétköznapi tényt közölt volna a hívóféllel.
Seokjin persze azonnal letette poharát, jó hogy az nem tört szét, miközben kiköpte a maradék vizet, amit még nem nyelt félre.
-Kookh! - köhögött és próbálta megszabadítani párját a telefontól - Add azt ideh! Khm! - küzdöttek egymással, mialatt az említett mindent megtett, hogy végig tudja mondani azt, amit elkezdett.
-Nyugodtan higgye el! Jin csak gyáva volt engem felvállalni, de én imádom a fiát jobban, mint az életemet!
-Elég lesz! Ne szórakozz!
-És nyugodtan adja tovább! Ha szeretné, még képet is küldök!
-Kook, az Isten szerelmére!
-Hyung, azt hiszem, téged keresnek. - nyújtotta kis mondandója végén vissza a telefont tulajdonosának.
-Igen? - vette el az idősebb - Szia anya! - húzta száját és félt, mi lesz most.
Édesanyja azonban csak hallgatott. Hirtelen nem tudta, mit is mondjon fiának, ám pár pillanattal később elhadarta, amit szeretett volna és a választ meg sem várva letette a telefont.
-Most már nem is lesz olyan nehéz szétmennünk, nem igaz? - szólalt meg Jungkook, majd visszaindult a hálóba.
-Ez mire volt jó?
-Megkaptam végre amit lassan négy éve kérek tőled. Nem is volt olyan nehéz, mint gondoltam. - állt meg félúton és Seokjinnel farkasszemet néztek - És már félned sem kell semmitől, mert így nem költözök el. Persze csak, ha te nem akarod, hogy elmenjek, ami ezek után esélyes.
-Ez rettentő gonosz húzás volt tőled. Bele sem gondoltál abba, nekem hogy esne, hogy megbántasz, hogy
-És te abba, hogy milyen nekem? Sohasem gondolsz rám, csak magadra, mert olyan kibaszott fontos neked az, hogy mások mit gondolnak. Én leszarom mit gondolnak, ő dolguk. Én csak boldog akarok lenni ami úgy nem megy, hogy bujkálni kell állandóan, hogy nem mehetek ki eléd az állomásra mikor hazajössz, nem foghatom a kezed még a kibaszott moziban sem, mert mi van, ha meglátnak Úristen, mi lesz akkor?! Megmondom mi lesz. Én boldog leszek és még jobban foglak szeretni, már ha ez lehetséges. De valahogy ez sosem érdekelt. - várt valamiféle reakciót Jintől, de az csak hallgatott - Ma nem leszek itthon. Mindjárt indulok is. - fordult a szoba felé és folytatta útját.
Kapkodva készült el, majd bármiféle étkezés nélkül rohant el otthonról, Seokjin mellől, aki meg sem próbálta megállítani, hozzá sem szólt, mert nem lett volna szép szava a kisebbhez. Inkább hagyta. Kicsit sok volt számára az esti vita, aztán pedig ez a reggeli hátba szúrása, bár tudta, megérdemelte, azért mégis dühös volt párjára.

-Köszönjük szépen! - köszönte meg a pincérnek Taehyung a sushit - Akkor most mérges rád, vagy kiábrándult, vagy fél, vagy... mi? - érdeklődött barátjától.
-Fingom sincs, nem is érdekel. Köszönöm!
-Jó étvágyat! - hagyta ott őket a csinos kis hölgy.
-De a szex az jó volt?
-Az mindig jó. Szeretem, de ez fáj tőle. - látott hozzá ebédjéhez a fiatalabb.
-Ezt megértem. Tudod, hogy engem sem szerettek anyósék. Kinéztek, meg ellenezték a kapcsolatunkat, mert sötétebb a bőröm.
-Ennek mi köze ehhez?
-Az, hogy én is rejtegetve voltam.
-De téged előbb bemutatott és utána rejtegetett. Engem lassan négy éve letagad mindenkinél. - sóhajtott nagyot és inkább evett.
-De most szépen megoldottad... a szép mondjuk elég erős túlzás. - grimaszolt - Most neki lesz olyan nehéz, mint neked eddig. Igen, bosszúból tetted, jogosan és megérdemelte, de azt kéne neki mutatnod most, hogy kiállsz mellette és nem hagyod ott a gödör legmélyén ahol jelenleg van. Képzeld csak el. Neked ő ott volt, amikor mindenki elfordult tőled, de neki most senkije sincs, mert te is elfordultál tőle.
-Nem hagytam magára, csak eljöttem ebédelni, mert mérges vagyok.
-Most miért?
-Mert nem vállalt fel.
-De az már a múlt. Jelen pillanatban valószínűleg az egész családja arról tárgyal, hogy kiderült a fiúkról meleg, ő pedig azon feszeng otthon, hogy mi lesz a következménye. Pont hogy nem mérgesnek kéne lenned, hanem ott ülni vele és büszkének lenni, amiért nem egyből tagadni kezdte azt, amit mondtál az anyjának. Aztán, majd ha lement a feszült időszak, akkor még büntetheted, amennyiben ez minden vágyad, de addig én a helyedben el nem engedném a kezét, mert aztán lehet soha többet nem tudod megfogni.
-De akkor is dühös vagyok.
-Tedd félre! Tanuld meg! Most a düh nem segít. - gondolkoztatta el Jungkookot barátja.
Igaza volt, most támogatnia kéne és szörnynek érezte magát amiért bántotta azt, akit annyira szeret, de úgy megsértette, sokadszorra is, hogy ezt muszáj volt. De szerencsére sikeresen a fejébe nyomta Taehyung a tanácsait, így ebéd után hazamenni készült. Más merre nem is indulhatott volna, hiszen barátja nem engedte.
-Biztos gyűlöl és felesleges hazaennem, mert idegenként fog kezelni. Köszönni sem fog. - sétáltak.
-Szerintem pedig pont az ellenkezője. Örülni fog neked. Kicsit pozitívan állj hozzá! - biztatta társa - Hiszen szeret.
-Majd kiderül.
-Idővel minden. Nem baj, ha nem kísérlek haza?
-Dehogy baj. Köszönöm az ebédet.
-Szívesen! Tájékoztass majd a fejleményekről.
-Mindenképp. Szia!
-Sok sikert! - köszöntek el egymástól, a legfiatalabb pedig folytatta útját gyalog haza, hogy ezzel is húzza az időt, miközben gondolkozott.
Nem tudta, mire számítson, vitára, ellenszenvre, szeretetre, vagy elidegenedésre, így mindenre igyekezett felkészülni. Úgy volt vele, hogy most kvittek. Ő szereti a másikat és az bármit tesz, ha nem akarja elhagyni őt akkor nem fog visszaszólni, hagyja magát és majd ahogy Tae mondta, ha leül a vihar, megbeszélik ezt is.

-Hazajöttem! - dobta le kulcsát a kisasztalra és vetkőzni kezdett.
-Merre jártál? - jelent meg Jin azonnal.
-Ebédelni voltam Taehyunggal.
-Gondolom mellette jól kibeszéltetek és most ő is gyűlöl.
-A kibeszélés része igaz, de végig védett. - fordult felé a kisebb, miközben levette sálját - Azért jöttem haza is, mert ő azt mondta. Jöttem fogni a kezed a nehéz pillanatban. Már ha szabad megfognom.
-Újabb szemrehányás?
-Nem, csak figyelmesség. Most nem rosszindulatból mondtam.
-Ez az első kedves gesztus tőled mióta hazajöttem.
-Tudom. Felbőszítettél és még mérges vagyok, de most félreteszem, mert neked nagyobb a problémád, amiben segíteni szeretnék.
-Hogy? Hogy külön felhívsz mindenkit, hogy buzi vagyok.
-Ne ezt mond. Meleg. És nem. Hanem azzal, hogy melletted fogok állni bármi van. Gorombák voltunk egymással, pedig szeretjük a másikat... azt hiszem. Én legalább is szeretlek, csak rettentően fájt amit csináltál az évek alatt. Azt hiszem bosszút álltam azon, akit a legjobban szeretek. Remélem meg tudsz bocsájtani és szerethetlek még, ott állhatok majd melletted amikor minden összedőlni látszik. - figyelte Jint - Persze megértem, ha nem... csak reménykedek azért.
-Tae adta a szádba.
-Igen... - sütötte le szemeit - de tudod, milyen rossz szónok vagyok.
-Hát az nem kifejezés. Bár reggel rendesen járt a szád. - indult párjához.
-Mérges lettem mikor megláttam, ki hív.
-Tudom. - ért a kisebbhez és lassan megölelte - Gyáva voltam, igazad volt. Nem tudom mért érdekel ennyire más véleménye.
-Akinek a véleménye igazán fontos lenne, arra meg fittyet sem hánysz. - viszonozta Kook.
-Igen. De én nem vagyok olyan bátor, mint te. Ezért kéne ebben segítened és remélem fogsz is a jövőben. Ha pedig összevesznénk emiatt, majd emlékeztess erre.
-Rendben... hívott azóta anyukád?
-Nem. Síri csönd van.
-Azóta egyedül vagy? - nézett fel az idősebbre Kook.
-Igen.
-Na akkor többet nem leszel. Ettél már valamit?
-Még nem. Nem bírok.
-De muszáj enned. - bújt ki karjai alól a kisebb - Össze fogsz esni.
-Ideges vagyok. - fordult utána Jin.
-Tudom. - kutakodott a hűtőben - De enned kell.  Inkább arra gondolj, hogy velem vagy. Ne foglalkozz mással. Ülj le velem enni.
-De te most ebédeltél.
-Az mellékes. Gyere, csinálj nekem valamit! - hívta a konyhába.
Ezzel Jint arra kényszerítette, hogy azt tegye, ami megnyugtatja. Így talán kicsit megszabadította a stressztől, mi gyötörte, mialatt végig ott volt mellette a fiatalabb és mosolyogva figyelte. Igen, még dühös volt rá, mely viszont is igaz volt, ám szerették egymást, ez pedig csak egy újabb olyan kötelező próbatétel volt, amit nem kerülhettek el végleg, csupán halaszthatták. Muszáj volt egyszer szembesülni ezzel, hogy a Világ megtudja, nem igazán illenek az átlagba, nem passzolnak a mindennapokba és ezért majd elítélik őket, nem is kevesen, de pont velük nem szabadott foglalkozniuk, az olyan emberekkel akik csak azért lesznek könyörtelenek, mert elütnek az elvárt sémától. Hiszen attól szép az élet, hogy olyan színes, hogy nem értünk egyet mindenben, vagy semmiben sem és csak akkor nem emészti fel ez saját magát, ha elfogadjuk a különbséget, majd bátran kiállunk mellette, mert mindaddig, amíg erre nem vagyunk képesek, csak rosszabb lesz a helyzet. Kifáradunk, szenvedünk saját gyávaságunk egyre gyűlő negatív következményei miatt és elveszítjük azokat, akikért érdemes élnünk. Ahogyan majdnem elvesztette Jin is a párját. Ám szerencséjére Jungkook éppen elég fiatal, önfejű és heves volt ahhoz, hogy szabályokra nevelt, "öreg" énjét kicsit felrázza, ezzel pedig megmentse kettejüket. Hogy ő lépje át a határt, bátor legyen szerelme helyett is, hiszen ők egyek, egy lelket képviselnek, egy embernek számítanak. Mert mégis ki más tűrte volna majdnem négy éven át azt, hogy bujkálnia kell és ki más hunyt volna szemet, egy ilyen, mindent romba dönteni képes tett felett, a legrosszabb rémálmát beváltó cselekedett felett, ha nem az, aki igazán szereti a másikat és csak ez számít. Bármennyire is félünk az emberek véleményétől, bármennyire is rettegünk attól, hogy kimutassuk, mi teljesen mások vagyunk, ha van valaki mellettünk, aki fogja a kezünket, már nincs miért izgulni. Mert akkor nem maradunk egyedül, de ami a fontosabb, végre feloldódhatunk és lehetünk azok, akik szeretnénk. Jelen esetünkben a park közepén egymást ölelő fiú pár.

-És a moziban is megfoghatom már a kezed? - pihentette fejét Jungkook Jin hasán egy kellemes tavaszi napon.
-Amikor csak akarod.
-És megcsókolhatlak az utcán?
-Bármikor.
-És... - kelt fel - bemutatsz személyesen a szüleidnek? - hallgattak el mindketten.
-Ömm.... nyári fesztiválra hazaugorhatunk, de ki kell vennünk egy szobát. Nincs arcom otthon lakni úgy, hogy ilyen a viszonyunk jelenleg.
-Ki vagy te és mit tettél a párommal? - bökte oldalba Kook.
-Nem ezt szeretted volna? - mosolygott Jin.
-De igen. Csak ez érdekes. Még nem szoktam meg. - feküdt vissza.
-Pedig itt az ideje. Engedd el magad, mert mostantól szétkürtölöm a Világban, hogy fiúm van.
-Azért ne olyan hevesen. Nem kell egész Szöulnak tudnia, csak... vállalj fel és kész. Annyi elég.
-Meglesz. - simogatta meg Jungkook hasát - Esküszöm neked.



(I'm back! Még van 2 vizsgám, de itt vagyok és írok! Csak a kedvnek kell még visszatérnie
Facebook oldalunk --> LINK )